Mona Lisa Overdrive

19. KÉS ALATT

Megint a szálloda, belezökken a kiégett lövet diktálta halálmenetbe, Prior az előcsarnokba kíséri, a japán turisták már felkeltek, és a fáradtnak tűnő idegenvezetők körül gyülekeznek. Jobb-bal, jobb-bal, jobb lábat a bal után, a feje nehéz, olyan nehéz, mintha valaki lyukat fúrt volna a tetejébe, aztán beleöntött volna negyed kiló folyékony ólmot, és a fogai mintha valaki máshoz tartoznának, túl nagyok; mikor lecsapott rá a megnövekedett gravitáció, nekiesett a lift falának.

— Hol van Eddy?

— Eddy elment, Mona.

Elkerekedő szemekkel nézett rá, és látta, hogy visszamosolyog, a rohadt fattyú.

— Micsoda?

— Eddyt kifizettük. Kompenzáltuk. Úton van Makaóba egy tekintélyes hitelchippel. Kedves kisjátékbarlang.

— Kompenzálták?

— A befektetéséért. Az idejéért. Érted.

— Az idejéért?

Az ajtók szisszenve kinyílnak a kék szőnyeges folyosóra. És valami átzuhan rajta, valami hideg; Eddy utálta a szerencsejátékokat.

— Most nekünk dolgozol, Mona. Nem szeretnénk, ha megint fognád magad, és lelépnél.

Pedig megtetted, gondolta Mona, elengedtél. És tudtad, hogy hol keress.

Eddy elment…

Nem emlékezett rá, mikor aludt el. Még mindig az új ruháját viselte, Michael dzsekijét felhúzta a vállára, mint valami takarót. A szeme sarkából látta a hegyoldalas épületet, még a fejét sem kellett elfordítania, de a hosszúszarvú eltűnt.

Az Angie-stimfilmeket műanyagtokban tárolták. Találomra kiválasztott egyet, a körmével felhasította a csomagolást, belökte a kazettát a hasítékba, és felrakta az elektródákat. Nem gondolkozott; a kezei maguktól is tudták, mi a dolguk, két barátságos állat, amik sose bántanák őt. Az egyikük megnyomta a PLAY gombot, és Mona elmerült az Angie-világban, ami patyolattiszta volt, mint a jobbfajta drogok. Lassú szaxofonzene, egy limuzinban ül valamelyik európai nagyvárosban, az utcák mind körülötte forognak, a sofőr nélküli autó körül, csupa széles sugárút, hajnaltiszták és szinte néptelenek, puha prém simogatja a vállát, és a kocsi csak gurul tovább egy sík szántóföldek között húzódó nyílegyenes országúton, amit tökéletesen egyforma fák szegélyeznek.

Kanyar, gumik csikorognak a salakon, egy széles, napsütötte rámpán jut a parkba, ahol ezüstként csillog a harmat a fűszálakon, itt egy acélőz, ott egy nedves, fehér márványszobor… A ház hatalmas volt és régi, soha nem látott még hasonlót, de az autó elhaladt mellette, aztán elhagyott néhány kisebb épületet, végül egy széles, sík mező széléhez ért.

Itt sárkányrepülők voltak kikötve; törékenynek tűnő polikarbon vázakra kifeszített áttetsző membránok. Lágyan rezegtek a hajnali szellőben. Lanier mellettük várta őt, a jóképű, mosolygós Robin viseltes fekete melegítőben, aki szinte minden stimfilmben Angie partnerét játszotta.

És most kiszállt a kocsiból, egyenesen nekivágott a mezőnek; nevetett, mikor sarka a puha gyepbe süppedt. A kezébe kapta a cipőit, úgy szaladt oda Robinhoz, aki mosolyogva zárta a karjába, és az illata, a szeme…

Kellemes, rózsaszín örvény, a szerkesztők tánca — összetömörítették a hosszadalmas folyamatot, míg a szereplők becsatolják magukat az ezüstös vezérsínen billegő sárkányrepülőkre —, és máris a mező fölött lebegtek, most emelkedni kezdtek, oldalt fordultak, hogy kedvezőbb irányból kapják a szelet, és aztán fölfelé, fölfelé, míg a hatalmas ház szögletes kavics csupán a zöld forgatagban, amit egy kanyargó folyam tompa csillogása szel ketté…

…és Prior keze a STOP gombon, az ágy mellé tolt tálalókocsi felől ételszag rántja görcsbe a gyomrát, minden tagjában ott sajog a kiégett lövet tompa, émelyítő fájdalma.

— Egyél — mondta Prior —, nemsokára indulunk — Leemelte az egyik tálról a fémbúrát. — Klubszendvics — mondta —, kávé, sütemény. Orvosi rendelésre. A klinikán nem ehetsz majd egy darabig…

— Klinikán?

— Gerald kórházában. Baltimore-ban.

— Miért?

— Gerald plasztikai sebész. Egy kis munka vár rád. Később majd vissza lehet csinálni, ha akarod, de szerintem elégedett leszel az eredménnyel. Nagyon elégedett — A szokásos mosoly. — Mondták már neked, mennyire hasonlítasz Angie-re, Mona?

Ránézett, nem szólt semmit. Sikerült felülnie, és meginni fél csésze vizezett feketekávét. A szendvicsre rá se bírt nézni, de az egyik süteményt megette. Fűrészporíze volt.

Baltimore. Nem tudta pontosan, hol lehet.

És valahol egy sárkányrepülő lebeg örökkön-örökké a szelíd, zöldellő táj felett, drága prém simogatja a vállát, és ott van Angie is, még mindig nevet…

Egy óra múlva a hallban, mikor Prior rendezte a számlát, egy robotizált poggyászkocsin megpillantotta Eddy fekete krokodilbőr aktatáskáit, és akkor már biztosan tudta, hogy Eddy halott.

Gerald negyedik emeleti irodájának ajtaján egy névtábla lógott, nagy, régimódi betűkkel. Egy részesbérlői negyedben voltak, azon a helyen, amit Prior Baltimore-nak hívott. Az épület az a fajta volt, amikor a kivitelezők felhúzzák a vázat, a bérlő cégek pedig beszerelik a saját moduljaikat és, csatlakozóikat. Akár egy sokszintű kamiontelep; mindenütt huzalkötegek, optikai kábelek, csatorna- és vízvezetékek kígyóztak.

— Mi van a táblán? — kérdezte Priortól.

— „Gerald Chin, fogász”.

— Azt mondtad, plasztikai sebész.

— Az is.

— Miért nem megyünk be egyszerűen egy butikba, mint mindenki más?

Prior nem válaszolt.

Mona egyelőre nem sok mindent érzett, és énjének egy része tudta, hogy korántsem fél annyira, mint kellene. Persze nincs kizárva, hogy ez még jól is jön neki, mert ha nagyon bemajrézik, semmit sem tud majd csinálni, márpedig ő határozottan ki akart szállni a buliból, akármi is legyen a háttérben. Idefelé jövet fölfedezte azt a gombócot Michael dzsekijének az egyik zsebében. Tíz percébe telt, mire rájött, hogy egy sokkolórúd, amilyet az ideges öltönyösök hordanak magukkal. Tapintásról ítélve egy dugóhúzó nyelére hasonlított, amiből szár helyett két tompa fémszarv állt ki. Valószínűleg váltóárammal működött; csak remélhette, hogy Michael nem hagyta lemerülni a telepeket. Úgy okoskodott, hogy Prior nem tudhat róla. A sokkolórúd használata a legtöbb helyen engedélyezett volt, mert állítólag nem lehetett vele maradandó károsodást okozni, de Lanette ismert egyszer egy lányt, akit alaposan megdolgoztak vele, és utána nem is lett jobban soha.

Ha Prior nem tudja, hogy egy sokkolórúd van a zsebében, az azt jelenti, hogy nem tud mindent; Mona lefogadta volna, hogy Prior szerint ő pont az ellenkezőjét hiszi. De azt sem tudta, mennyire utálja Eddy a szerencsejátékokat.

Eddyvel kapcsolatban sem érzett semmi különösebbet, legfeljebb annyit, hogy most már meg volt győződve a haláláról. Bármennyit fizetnének neki, azok nélkül a táskák nélkül nem menne sehová. Még ha az összes régi ruháját újra akarná cserélni, a vásárláshoz akkor is fel kellene öltöznie. Eddyt minden másnál jobban foglalkoztatta az öltözködés. És azok a krokodilbőr táskák különösen a szívéhez nőttek; egy szállodai tolvajtól szerezte őket Orlandóban, és gyakorlatilag az otthont pótolták a szemében. És most, hogy belegondolt, Eddy egyébként sem lépett volna olajra egy rakás dohány kedvéért, hisz amire a világon legjobban vágyott, az az volt, hogy egyszer végre bevegyék egy nagy buliba. Úgy hitte, utána komolyan vennék őt az emberek.

Nos, valaki végre komolyan vette őt, gondolta Mona, miközben Prior becipelte a bőröndjét Gerald klinikájára. De nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

Körülnézett. Húszéves műanyag bútorok, szimstimsztárokról szóló magazinok kötegszám, csupa japcsi ákombákommal. Mint egy clevelandi fodrászüzlet. Senki nem volt a helyiségben, senki sem állt a recepciós pult mögött.

Aztán kinyílt egy fehérre mázolt ajtó, és Gerald lépett be rajta, ugyanolyan zörgős fóliaköpenyben, mint amit a mentősök viselnek az utcai baleseteknél.

— Zárja be az ajtót! — mondta Priornak a kék papírmaszkon keresztül, ami eltakarta az orrát, a száját és az állat. — Hello, Mona! Ha befáradnál… — A fehér ajtó felé intett.

Mona már görcsösen markolta a sokkolórudat, de nem tudta, hogy kell bekapcsolni. Követte Geraldot; Prior zárta a sort.

— Foglalj helyet! — mondta Gerald. Mona leült egy zománcozott, fehér székre. Gerald közelebb jött, a szemébe nézett. — Pihenned kell, Mona. Kimerült vagy.

A sokkolórúd fogóján talált egy bordázott kapcsolót. Áttkattintsa? Előre? Hátra?

Gerald egy nagy fehér dobozhoz ment, amin fiókok voltak, és elővett valamit.

— Nézd csak — mondta, és megemelte a kis csőféleséget, aminek írás volt az egyik oldalán —, ez majd segíteni fog…

Alig érezte az apró, összpontosított spriccentést; a csőspray borításán volt egy fekete pont, és ahogy a tekintete fókuszba állt rajta, hirtelen növekedni kezdett…

Emlékezett, mikor az öregember megmutatta neki, hogyan kell megölni a harcsákat. A harcsák koponyáján volt egy bőrrel benőtt lyuk; fogsz valami merevet és vékonyát, mondjuk egy drótot, de egy szál is megteszi a cirokseprűből, és csak becsúsztatod…

Emlékezett arra a szürke clevelandi hétköznapra, mikor munkába indulás előtt Lanette-nél ücsörgött, és egy magazint lapozgatott. Talált egy képet Angie-ről, amint jóízűen kacag egy étteremben pár másik emberrel, mindenki csinos volt, ráadásul úgy tűnt, mintha ragyognának, a fotón ugyan nem, de azért valahogy mégis érezni lehetett. Nézd, mondta Lanette-nek, és megmutatta neki a fényképet, micsoda ragyogás! Pénznek hívják, mondta Lanette.

Pénznek hívják. Csak becsúsztatod…