Mona Lisa Overdrive

17. VÁROSI NYÜZSGÉS

Mikor felébredt, Sally hűvös tenyere simult a szájára; a másik kezével csöndre intette.

A kis lámpák, amik az aranyfoltos tükrök keretébe voltak szerelve, mind égtek. Az egyik bőröndje kinyitva hevert a hatalmas ágyon, mellette egy takaros kis ruhahalom.

Sally az ajkához illesztette a mutatóujját, aztán a bőrönd meg a ruhák felé bökött.

Kumiko kicsusszant a düftinpaplan alól, és belebújt egy melegítőbe, mert fázott. Megint Sallyre nézett, és fontolóra vette, hogy megszólaljon-e. Bármi is ez az egész. Petal rögtön megjelenne, ha kiejtene valamit a száján. Sally ugyanúgy volt öltözve, ahogy Kumiko utoljára látta, gyapjúkabátban, a nyakában skótmintás kendővel. Megismételte a gesztust: csomagolj!

Kumiko gyorsan felöltözött, aztán nekilátott, hogy bepakolja a maradék ruhákat a bőröndbe. Sally közben nesztelenül körbejárta a szobát: fiókokat húzott ki és tolt vissza a helyükre. Megtalálta Kumiko útlevelét, egy arany krizantémmal díszített fekete műanyagtömböt, és a lány nyakába akasztotta a fekete nejlonzsinórnál fogva. Aztán eltűnt a spanyolfallal elválasztott fülkében, és az antilopbőr tasakkal a kezében tért vissza, amiben Kumiko a toalettholmiját tartotta.

Mikor Kumiko becsukta a bőröndöt, az elefántcsontsárgaréz telefon felberregett.

Sally nem törődött vele, felkapta az ágyról a bőröndöt, kézen fogta Kumikót, és kihúzta maga után a sötét folyosóra. Aztán elengedte a kezét, és becsukta maga mögött az ajtót; a telefon csengését mintha elvágták volna, áthatolhatatlan sötétség szakadt rájuk. Kumiko hagyta magát a liftbe kalauzolni — ráismert az olaj és a bútorfényező szagáról, a fémrács csörömpöléséről.

Aztán megindultak lefelé.

Petal a ragyogó fehér falú előszobában várta őket, hatalmas, kifakult mintájú flanelköntösbe burkolózva. Kopott papucsát viselte; a lába nagyon fehér volt a köntös szegélye alatt. A kezében pisztoly volt, vaskos, lapos holmi, a színe mattfekete.

— A rohadt kurva életbe — mondta szelíden, mikor meglátta őket —, ezt meg mire véljem?

— A lány velem jön — mondta Sally.

— Ez — felelte lassan Petal — teljességgel kizárt.

— Kumi — mondta Sally; a kezét Kumiko vállára tette, és kifelé noszogatta a liftből —, vár a kocsi.

— Ezt nem teheted — mondta Petal, de Kumiko érezte a zavarodottságát, az elbizonytalanodását.

— Akkor lőj le, Petal, baszd meg!

Petal leeresztette a pisztolyt.

— Ha elviszed a lányt, Swain fog lelőni engem.

— Ha ő lenne itt, ugyanúgy nem tudna csinálni semmit, igaz?

— Kérlek — mondta Petal —, ne!

— Semmi baja nem lesz. Ne aggódj! Nyisd ki az ajtót.

— Sally — kérdezte Kumiko —, hová megyünk?

— A Sprawlba.

És megint felébredt, azúttal a szuperszonikus hajtómű lágy vibrálására, Sally gyapjúkabátja alatt kuporogva. Emlékezett a házsor előtt várakozó hatalmas, lapos autóra; Tick verítékben fürdő arcára a szélvédő mögött; Sallyre, ahogy kinyitja az ajtót, és betuszkolja; Tick halk, folyamatos káromkodására, ahogy a kocsi gyorsulni kezd; az abroncsok panaszos csikorgására, mikor túl éles szögben fordult be a Kensington Park Roadra; Sallyre, ahogy odaszól neki, hogy lassítson, majd a kocsi vezeti magát.

És csak itt az autóban jutott eszébe, hogy a Maas-Neotek készüléket visszatette a rejtekhelyére a márvány mellszobor alatt — Colin Londonban maradt, a hetyke magabiztosságával meg a vadászkabátjával, aminek a könyöke ugyanúgy ki volt kopva, mint Petal vakondbőr papucsa — most valóban szellemmé, emlékmássá változott.

— Negyven pero — szólalt meg Sally a mellette lévő ülésen. — Jó, hogy aludtál egy kicsit. Nemsokára hozzák a reggelit. Emlékszel még, milyen név szerepel az útleveledben? Frankó. Most pedig ne kérdezz semmit, amíg meg nem ittam a kávémat, oké?

Kumiko ezernyi stimfilmből ismerte a Sprawlt; a japán populáris kultúrának jellemző vonása volt, hogy valósággal lenyűgözték a hatalmas városkonglomerátumok.

Angliáról volt néhány előzetes elképzelése, amikor megérkezett oda: egy-két híres épület homályos képe, elmosódott benyomások egy olyan társadalomról, amit az övé hajlamos volt ósdinak és pangásban lévőnek tekinteni. (Az anyja meséiben a hercegnő-balerina mindig rádöbbent, hogy az angolok hiába becsülik nagyra, nem tudják megfizetni a táncát.) Amit Londonból mindeddig látott, az ellentmondott a várakozásainak: a városban feszülő energiák, a világra gyakorolt szemlátomást nagy befolyása, a széles bevásárlóutcák Ginzaszerű forgalma.

A Sprawlról sok előzetes feltételezése volt, és a legtöbb az érkezésétől számított pár órán belül semmivé enyészett.

Mikor azonban Sally mellett álldogált a várakozó utasok hosszú sorában, a hatalmas, visszhangos vámcsarnokban, melynek tartópillérei odafent a sötétségbe vesztek, amivel csak a halványan fénylő világítógömbök dacoltak szabályos térközönként — és noha tél volt, minden gömböt rovarok fellege vett körül, mintha az épületnek saját klímája lenne —, nos, ekkor a stimfilmek Sprawlját képzelte maga elé, Angela Mitchell és Robin Lanier felgyorsított életének érzéki, fülledt-zsongó hátterét.

Átestek a vámvizsgálaton — ami a várakozók végtelenbe nyúló sora ellenére csak annyiból állt, hogy végig kellett húznia az útlevelét egy zsírosnak látszó fémhasítékon —, és egy zsúfolt vasbeton hangárba jutottak, ahol sofőr nélküli poggyásztargoncák araszoltak lassan a kavargó tömegben, amely tarajos hullámokat vetve keresett közlekedőeszközt magának.

Valaki elvette a bőröndjét. Lenyúlt, és olyan magától értetődő könnyedséggel és magabiztossággal vette ki a kezéből, ami azt sugallta, hogy neki ez a dolga, hogy mindennapos munkáját végző alkalmazott, mint azok a fiatal nők, akik meghajtással búcsúztatják a vendéget a tokiói üzletek ajtajában. És Sally megrúgta az illetőt. A térdhajlatába rúgott, olajozottan körbefordulva a sarkán, mint a thaiföldi harcoslányok Swain biliárdszobájában, majd kiragadta a kezéből a bőröndöt, még mielőtt a férfi tarkója tisztán hallható reccsenéssel a koszos betonpadlónak csattant volna.

Aztán Sally odébbhúzta Kumikót, a tömeg összezárult a fekvő alak fölött, és a hirtelen, hanyag erőszak mintha álommá fakult volna; de mégsem, mert Sally mosolygott, most először, mióta elhagyták Londont.

Kumiko most már teljesen elveszettnek érezte magát. Figyelte, ahogy Sally szemlét tart a rendelkezésre álló járművek fölött, gyorsan lekenyerez egy egyenruhás diszpécsert, elijeszt az útból három másik fuvarra váró utast, végül betuszkolja őt egy himlőhelyes, ferde állású légpárnásba, amire függőleges fekete-sárga csíkokat festettek. Az utastér sivár volt, és igencsak kényelmetlennek tűnt. A sofőr, ha ugyan volt, láthatatlan maradt az összekarcolt műanyag páncéllemez mögött. Ahol a lemez találkozott az autótetővel, videokamera lencséje kandikált ki egy kör alakú nyíláson, és valaki elnagyolt figurát rajzolt oda: egy férfialakot, aminek a kamera volt a fallosza. Mikor Sally beszállt, és becsapta az ajtót maga után, a hangszóróból valami recsegés hallatszott, amit Kumiko az angol nyelv egyik helyi dialektusának vélt.

— Manhattan — mondta Sally. A kabátja zsebéből elővett egy bankjegyet, és meglengette a kamera előtt.

A hangszóró kérdő hangnemben megreccsent.

— A belvárosba. Majd megmondom, ha ott leszünk.

A taxi légpárna-szoknyája felfúvódott, az utastérben kialudt a fény, és már úton is voltak.