Mona később úgy gondolta, a nő valamikor éjfél után jelenhetett meg, mert az egész azután történt, hogy Prior visszajött a rákokkal, a második adaggal. Ezek a baltimore-i rákok tényleg nagyon finomak voltak, és amikor elmúlt a lövet hatása, Mona mindig nagyon megéhezett, ezért rádumálta Priort, hogy hozzon neki még párat. Gerald folyton bejárkált, hogy kicserélje a dermákat a karján; Mona ilyenkor megajándékozta a legjobb hülyegyerek-mosolyával, aztán ha elment, kinyomogatta a dermákból a folyadékot, és gondosan visszarakta őket. Végül Gerald azt mondta, aludjon egy kicsit, szüksége van rá; eloltotta a villanyt, és az álablakot a legalacsonyabb fokozatra állította, vérvörös alkonyatra.
Miután megint magára maradt, Mona becsúsztatta a kezét az ágy és a fal közé, és megtalálta a szellőzőnyílásban a sokkolórudat.
Elaludt, pedig nem akarta, az ablak vörös ragyogása a naplementékre emlékeztette Miamiben, és valószínűleg Eddyvel álmodott, vagy legalábbis a Hooky Green's-el, ott táncolt valakivel a negyvenharmadik emeleten, mert amikor a csattanás fölébresztette, nem volt benne biztos, hol van, de a fejében nagyon tisztán látta a Hooky Green's alaprajzát, hogy merre lehet elpucolni, és azonnal tudta, hogy le kell lépnie, mert valami balhé van…
Már félig kint volt az ágyból, amikor Prior átrepült az ajtón; tényleg átrepült rajta, mert még csukva volt, amikor nekicsattant. Monának háttal zuhant be a szobába, az ajtóból meg csak szilánkok és farostlemez darabok maradtak.
Mona tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Prior a falhoz vágódik, aztán elterül a padlón, és nem mozdul többé; és az ajtóban valaki más is állt, a szomszéd szobából átszüremlő fény élesen kirajzolta a körvonalait, és Mona semmit sem látott az arcából, csak két vörös parazsat, ahol az ál-naplemente fénye ívesen visszatükröződött.
Gyorsan visszahúzta a lábát az ágyba, a falhoz lapult, a keze becsusszant a…
— Ne mozdulj, hülye kurva! — Volt valami igazán ijesztő ebben a hangban, talán az, hogy olyan kibaszottul vidáman csengett, mintha az, ahogy áthajította Priort azon a rohadt ajtón, egyfajta fenyegetés lett volna. — Komolyan mondom, hogy ne mozdulj…
És a nő három sebes lépéssel átvágott a szobán, már olyan közel volt, hogy Mona érezte a bőrdzsekiből áradó hideget.
— Oké — mondta Mona —, oké…
Aztán kezek ragadták meg, gyorsan, nagyon gyorsan, és egyszerre csak hanyatt feküdt, a válla a habszivacsba süppedt, és valami — a sokkolórúd — ott volt közvetlenül az orra előtt.
— Hol szerezted ezt a kis játékszert?
— Ó — mondta Mona, mintha látta már volna valahol, de aztán megfeledkezett róla —, benne volt a barátom dzsekijében. Kölcsönvettem a dzsekit, és…
Mona szíve vadul kalapált. Valami nem stimmelt azzal a szemüveggel…
— A szarfaszú tudta, hogy nálad van ez a vacak?
— Kicsoda?
— Prior — mondta a nő; eleresztette, és sarkon fordult. Aztán belerúgott Priorba, előbb csak egyszer, utána többször is, keményen, módszeresen. — Nem — mondta, és ugyanolyan hirtelen abbahagyta, ahogy elkezdte —, nem hiszem, hogy Prior tudta volna.
Ekkor Gerald jelent meg a küszöbön, mintha mi sem történt volna; bánatosan meredt arra a kevésre, ami megmaradt az ajtóból a keretben, a hüvelykujját végighúzta egy szilánkosan törött lemezdarabon.
— Kávét, Molly?
— Kettőt, Gerald — mondta a nő, a sokkolórudat vizsgálgatva. — Az enyémet feketén.
Mona belekortyolt a kávéjába, és szemügyre vette a nő ruháját meg a frizuráját, miközben arra vártak, hogy Prior magához térjen. Legalábbis úgy tűnt, hogy azt csinálják. Gerald megint felszívódott.
A nő nem hasonlított senkire, akit Mona valaha látott; nem tudta elhelyezni a divattérképen, csak annyit sütött ki róla, hogy pénze biztos van. A haját európai módra hordta; Mona látott már ilyet egy magazinban; meglehetősen biztos volt benne, hogy ebben a szezonban sehol sem divat, de jól ment a szemüveghez, ami egyébként implant volt, közvetlenül a bőrbe ültetve. Mona látott már ilyet egy clevelandi taxisofőrön. A nő rövid dzsekit viselt, mély sötétbarna színben, Mona ízléséhez képest kicsit túl egyszerűt, de szemlátomást újat, széles, fehér, birkabőr gallérral, ami alatt valami furcsa zöld izé takarta a mellét meg a hasát — páncélféleségnek tűnt, és valószínűleg az is volt —, alul pedig mohazöld, vastag, puha nadrágot, szarvasbőrből vagy valami hasonlóból, és Mona az összes cucca közül ezt találta a legbaróbbnak, még ő is elhordta volna, csak a csizma rontotta el az összhatást, ez a térdig érő, fekete csizma, amilyet a motorosbandák tagjai viselnek: vastag, sárga gumitalp, szorítószíjak a rüsztön, krómozott csatok mindenütt, és vasalt orr, ami fülsértőn csattog minden lépésnél. És azt a burgundivörös körömlakkot vajon hol szerezte? Mona nem hitte volna, hogy gyártják még egyáltalán.
— Mi a francot bámulsz?
— Izé… a csizmádat.
— És?
— Nem pászol a gatyódhoz.
— Azért vettem fel, hogy kirugdossam vele a szart Priorból.
Prior felnyögött a padlón, és hányni próbált. Mona émelyegni kezdett a látványtól, és azt mondta, kimegy a mosdóba.
— Meg ne próbálj lelépni! — A nő mintha Priort figyelte volna a fehér porceláncsésze pereme fölött, de azzal a szemüveggel nehéz volt megmondani.
Mona a vécé lehajtott műanyagfedelén ült, a piperetasakjával az ölében. Sietett, gyorsan akarta összehozni; nem morzsolta össze eléggé a kristályt, úgyhogy kaparta a szájpadlását, de ahogy Lanette szokta mondani, az embernek nincs mindig ideje az apróságokra. És egyébként is, a dolgok jobbra fordultak, nem? Gerald fürdőszobájában volt egy kis zuhany, de úgy festett, mint amit jó ideje nem használtak már. Mona megnézte alaposabban; a lefolyó körül szürke penész tenyészett, és itt-ott fura foltokat látott, talán száradt vért.
Mikor visszajött, a nő éppen talpra rángatta Priort, és elindult vele egy másik szobába. Mona látta, hogy Prior zokniban van, nem cipőben; valószínűleg feltett lábbal szunyókált, mikor meglepték. Kék ingét vérfoltok rondították össze, és az arca csupa zúzódás volt.
Bedurrant a lövet, úgyhogy Mona csak egyfajta szelíd, ártatlan kíváncsiságot érzett.
— Mit csinálsz?
— Azt hiszem, fel kell ébresztenem — mondta a nő, mintha a metrón lenne, és egy másik utashoz beszélne, nehogy rossz állomáson szálljon le. Mona követte őt abba a szobába, ahol Gerald dolgozott, és minden tiszta és kórházfehér volt; figyelte, ahogy a nő belöki Priort egy ülőalkalmatosságba, ami leginkább egy fodrásszékre hasonlított, a sok karral meg gombbal meg szíjjal meg micsodával. Nem mintha olyan erős lenne, gondolta Mona, inkább csak tudja, hogy kell bánni a holt teherrel. Prior feje félrebillent, ahogy a nő becsatolt a mellén egy széles, fekete szíjat. Mona már kezdte sajnálni, de aztán eszébe jutott Eddy.
— Mi az? — A nő vizet csorgatott egy fehér műanyagtartályba a krómozott csaptelepből.
Mona próbálta kimondani, de a lövet megőrjítette a szívét, s az eszeveszetten kalapálni kezdett. Megölte Eddyt, próbálta kimondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán valahogy mégis sikerülhetett, mert a nő azt mondta:
— Ja, ilyesmiket szokott csinálni a fattyú… ha hagyják. Leöntötte Priort, a víz a férfi arcába fröccsent, végig lucskos lett tőle az inge; a szeme kinyílt, és a baloldali tiszta vér volt; a sokkolórúd fémhorgai fehér szikrákat szórtak, amikor a nő az átázott ing kék szövetéhez érintette őket. Prior felüvöltött.
Geraldnak négykézlábra kellett állnia, hogy kirángassa az ágy alól. Hűvös, nagyon gyengéd keze volt. Mona nem emlékezett, hogy került oda, de most már minden elcsendesedett. Gerald szürke átmeneti kabátot és sötét szemüveget viselt.
— Most Mollyval fogsz menni, Mona — mondta.
A lány reszketni kezdett.
— Azt hiszem, jobb lesz, ha adok neked valami nyugtatót.
Hátrahőkölt, kirántotta a karját Gerald szorításából.
— Nem! Hozzám ne nyúlj, a kurva életbe!
— Hagyd csak, Gerald! — mondta a nő az ajtóból. — Ideje indulni.
Gerald levette a szemüvegét.
— Nem hiszem, hogy tudod, mit csinálsz — mondta —, de azért sok szerencsét! — Visszatette a szemüveget.
— Köszi. Hiányolni fogod ezt a helyet?
— Nem. Amúgy is vissza akartam már vonulni.
— Akárcsak én — mondta a nő; és aztán Gerald elment, Monának oda sem biccentett.
— Ruhád van? — kérdezte a nő Monától.
Öltözködés közben Mona rájött, hogy az új mellei fölött nem tudja begombolni a blúzát, úgyhogy nyitva hagyta; felvette fölé Michael dzskijét, és az álláig húzta a cipzárt.