Drága, dolgos Dexter

9. FEJEZET

Be kell ismerjem, a Matthews-féle megbeszélés meglepő befejezése engem is meghökkentett, de most legalább tudtam, miért viselkedik mindenki úgy, mint a laboratóriumi patkányok, amikor oroszlánketrecbe dobják őket. Senki nem szereti, ha a szövetségiek beleütik az orrukat a dolgába; ilyen esetekben az ember egyetlen öröme, ha minél inkább meg tudja nehezíteni a munkájukat. De Chutsky láthatóan annyira komoly figura volt, hogy még ez a kis öröm is megtagadtatott tőlünk.

Deborah élénkvörös arcbőrének jelentése már komolyabb rejtély, de ez nem az én problémám volt. Az én problémám hirtelen kicsit világosabbá vált. Lehet, hogy Dexter egy kissé lassú felfogásúnak tűnik, amiért nem rakta össze hamarabb, de amikor végre leesett a tantusz, rögtön fel is támadt bennem a vágy, hogy felpofozzam magam. Talán az a sok sör Ritánál, az zárta rövidre az értelmi képességeimet.

De ezt a washingtoni látogatást nyilvánvalóan nem hozhatta más a fejünkre, mint Dexter személyes ősellensége, Doakes őrmester. Szárnyrakelt némi pletyka azzal kapcsolatban, hogy a katonai szolgálata némiképpen rendhagyó volt, és én kezdtem hinni ezen híreknek. A reakciója, amikor meglátta azt a dolgot az asztalon, nem sokk volt, düh, undor vagy harag, hanem valami sokkal érdekesebb: felismerés. Rögtön a helyszínen elmondta Matthews kapitánynak, miről van szó, és kinek kell szólni. Annak, aki ideküldte Chutskyt. Így hát, amikor azt gondoltam, Doakes és Chutsky felismerték egymást a tárgyalóban, igazam volt — mert bármiről is volt szó, amiről Doakes tudott, Chutsky is tudott róla, valószínűleg, még többet is, és azért jött, hogy a végére járjon. És ha Doakes tudott valamit, valami ilyesmiről, akkor kell, hogy legyen módja annak, hogy felhasználhassam ellene a múltját, és ezzel segíthessek szegény tehetetlen Dexternek megszabadulni a láncaitól.

Ez a tiszta, hűvös logika csodálatos levezetése volt; örömmel üdvözöltem nagyszerű elmém visszatértét, és mentálisan megveregettem buksi fejemet. Ügyes fiú vagy, Dexter. Vau-vau.

Mindig jó látni, amikor a szinapszisok oly módon kapcsolódnak össze, hogy az ember időnként igazolva érzi saját jó véleményét magáról. De ebben a konkrét esetben lehetségesnek tűnt, hogy Dexter önbizalmánál több is kockán forog. Ha Doakesnak rejtegetnivalója van, én egy lépéssel közelebb jutok ahhoz, hogy visszatérjek az életembe.

Jó néhány dolog van, amiben Dexter jobb, mint az átlag, és ezek közül néhányat legálisan lehet csinálni mások előtt is. Az egyik a számítógéphasználat információszerzés céljából. Ez olyan képesség volt, amit azért sajátítottam el, hogy biztosra mehessek az olyan új barátaimmal kapcsolatban, mint például MacGregor és Reiker. Leszámítva a téves személy feldarabolása okozta kellemetlenségek kiküszöbölését, amúgy is szeretem konfrontálni hobbitársaimat múltbéli meggondolatlanságaik bizonyítékaival, mielőtt álomországba küldöm őket. A számítógép és az internet nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy ilyesmit találjak.

Úgyhogy, ha Doakesnak van valami rejtegetnivalója, akkor valószínűleg meg fogom találni, vagy legalább egy kis szálat belőle, amit addig rángathatok, amíg az egész sötét múltja el nem kezd lebomlani. Ismerve őt annyira, amennyire, meglehetősen bizonyos voltam abban, hogy a dolog sötét lesz és dexterszerű. És amikor rátalálok arra a valamire… Talán naivitás volt részemről azt gondolni, hogy ez a hipotetikus információ segíteni fog nekem leállítani őt, de úgy véltem, ennek meglehetősen nagy az esélye. Nem úgy tereztem, hogy szembesítem a dologgal és követelem, hogy szűnjön meg és tűnjön el, vagy baj lesz, mert ez olyasvalakivel szemben, mint Doakes, nem a legcélravezetőbb stratégia. Azonkívül ez zsarolás lett volna, és az állítólag nagyon csúnya dolog. De az információ hatalom, és biztos találok valami módot arra, hogy felhasználjam, amit találok — módot arra, hogy olyan gondolkoznivalót adjak Doakesnak, aminek semmi köze a Dexter nyomában történő koslatáshoz és a Tisztes Életért Keresztes Hadjáratához történő asszisztáláshoz. És az, akinek olvadni kezd a fején a vaj, általában elveszíti érdeklődését az iránt, hogy mi van más kalapja alatt.

A kapitány irodájából kilépve vidáman sétáltam végig a folyosón, vissza a bűnügyi laborban található kis kuckómba, ahol rögtön munkához is láttam.

Pár órával később már minden a kezemben volt, amit meg lehetett találni. Doakes őrmester aktája meglepően kevés részletet tartalmazott.

Viszont attól a pártól, amit találtam, a lélegzetem is elállt: Doakesnak volt keresztneve! Albertnek hívták — szólította így vajon bárki is valaha? Elképzelhetetlen. Én azt hittem, Őrmesternek hívják. És született is — a Georgia állambeli Waycrossban. Mi jöhet még ezután? Ami jött, az még jobb volt, mielőtt csatlakozott volna a részlegünkhöz, Doakes őrmester nem volt más, mint… Doakes őrmester! A hadseregnél — ráadásul a Különleges Erőknél! Amikor elképzeltem egy olyan kis hetyke, kerek zöld sapkában, amint John Wayne mellett menetel, alig tudtam megállni, hogy fel ne szakadjon belőlem egy katonai induló.

Jó néhány dicséretre és érdeméremre is rábukkantam, de semmiféle hősies akcióról nem találtam említést, amellyel ezeket kiérdemelhette volna. Ezzel együtt, már csak attól is hazafiasabbnak éreztem magam, hogy ismerem ezt az embert. Az aktája maradékában szinte egyáltalán nem volt semmiféle részlet. Az egyetlen figyelemre méltóbb dolog egy tizennyolc hónapig tartó időszak volt, amit úgy neveztek: „külszolgálat”. Doakes katonai tanácsadóként szolgált ez idő alatt El Salvadorban, majd hazatért, hat hónapig a Pentagonban volt, ezt követően pedig szerencsés városunkba igazolt. Miami rendőrsége boldog volt, hogy megszerezhet magának egy kidekorált veteránt, és jövedelmező foglalkozást ajánlhat neki.

De El Salvador… Én nem vagyok egy nagy történész, de még nekem is derengett, hogy ott valami szörnyű, rettenetes dolog folyt. Akkoriban sok tüntetés volt a Brickwell sugárúton. Arra már nem emlékeztem, miért, de tisztában voltam vele, hogy tudhatnám meg. Megint beizzítottam a számítógépemet, felmentem a világhálóra, és ó, jóságos istenkém — mindent megtudtam. Abban az időben, amikor Doakes ott állomásozott, El Salvador a kínzások, a gyilkosságok és a káromkodások igazi háromporondos cirkusza volt. És senkinek nem jutott eszébe, hogy engem is meghívjon.

Rettenetesen sok információt találtam különböző emberjogi szervezetek honlapján. Ezek meglehetősen komolyak voltak, már-már véresen azok, ami az El Salvadorban történtekkel kapcsolatos véleményüket illette. Ennek ellenére, amennyire ezt meg tudtam mondani, tiltakozásaiknak nem lett semmi következménye. Végül is csak az emberi jogokról volt szó. Rettenetesen frusztráló lehet; az állatvédők például sokkal eredményesebbnek tűnnek. Ezek a szerencsétlenek elvégezték a kutatómunkát, publikálták a nemi erőszakkal, elektródákkal, sokkolókkal kapcsolatos végeredményeket, csatoltak hozzájuk képeket, diagramokat, és azoknak az ocsmány, embertelen szörnyetegeknek a névsorát, akik bizonyíthatóan felelősek voltak a tömegek szenvedéseiért. A kérdéses ocsmány, embertelen szörnyetegek pedig Dél-Franciaországba mentek pihenni, amíg a világ többi része éttermeket bojkottált a csirkékkel való rossz bánásmód miatt.

Ettől megteltem reménnyel. Ha valaha is elkapnak, talán elég, ha megtagadom a tejtermékek fogyasztását, hogy elengedjenek.

Az El Salvadori nevek és történelmi részletek nem igazán mondtak nekem semmit. Az ezekkel kapcsolatos szervezetek sem. Úgy tűnt, az egész helyzet valamiféle csodálatos szabadrablásba ment át, amelyben nem voltak jófiúk, csak többcsoportnyi rosszfiú, a campesinos pedig középen. Az Egyesült Államok titkon támogatta az egyik oldalt, annak ellenére, hogy ez a bizonyos csoport éppolyan lelkesen darálta be a gyanús szegényéket, mint a többi. Az én érdeklődésemet ez a csoport keltette fel. Valami az ő malmukra hajtotta a vizet, valami rettenetes fenyegetés, amelyről nem lehetett közelebbit megtudni, valami, ami nyilvánvalóan olyan szörnyű volt, hogy az emberekben nosztalgiát ébresztett a marhaösztöke rektális alkalmazása iránt.

Bármi is volt az, úgy tűnt, abban az időben történt, amikor Doakes őrmester arrafelé töltötte külszolgálatát.

Hátradőltem rozoga forgószékemben. Hát, hát, hát, gondoltam. Micsoda érdekes egybeesés. Körülbelül egy időre tehető Doakes, az ocsmány, meg nem nevezett kínzások és az Egyesült Államok eltitkolt beavatkozása. Természetesen nem volt rá bizonyíték, hogy e között a három dolog között bármiféle kapcsolat állt volna fent. És ugyanennyire természetes volt az is, hogy én biztos voltam abban, hogy a szög és a zsák esete forog fenn. Mert huszonvalahány évvel később ezek ismét összejöttek Miamiban egy nosztalgia bulira: Doakes, Chutsky, és az a valaki, aki azt a dolgot hagyta az asztalon. Úgy tűnt, az „A” jelzésű csavar mégiscsak beleillik a „B” jelzésű lukba.

Megtaláltam a kis szálat, amit kerestem. És bárcsak ki tudnék találni valamit, amivel meghúzhatom…

Ipiapacs, Albert.

Persze a hasznos információ csak egy dolog. Az, hogy mit jelent vajon, és hogy lehetne felhasználni, pedig egy másik dolog. Én csak annyit tudtam, hogy Doakes a helyszínen volt, amikor pár gonosz dolog történt. Valószínűleg nem ő tette, és egyébként is, a kormány szentesítette őket. Természetesen titokban — amitől az emberben feltámad a kíváncsiság, hogy hogyhogy mégis mindenki tudott róla.

Másrészről kétségkívül volt valaki, aki még mindig titokban akarta tartani az egészet. És pillanatnyilag ezt a valakit Chutsky képviselte — akit drága húgom, Deborah gardíroz. Ha rá tudnám venni, hogy segítsen nekem, talán kipréselhetek némi információt Chutskyból. Hogy ezt követően milyen lehetőségek nyílnak előttem, az nem láthattam, de ezen a vonalon legalább el tudok indulni.

Túl egyszerűnek tűnt az egész, és persze az is volt. Rögtön felhívtam Deboraht, az üzenetrögzítője vette fel. Megpróbálkoztam a mobiljával is, de ugyanaz történt. A nap további részében Deborah házon kívül tartózkodik, kérjük, hagyjon üzenetet. Amikor aznap este megpróbálkoztam otthon hívni, akkor is ez történt. És amikor letettem a telefont és kinéztem lakásom ablakán, Doakes őrmester ott parkolt kedvenc helyén, az utca túlsó oldalán.

A félhold kiemelkedett egy cafrangos felhő mögül és odamotyogott nekem valamit, de csak az idejét pazarolta. Függetlenül attól, hogy mennyire el akartam szökni, hogy a Reiker nevű kalandban lehessen részem, képtelen voltam; addig semmiképpen nem, amíg az a szörnyű bordó Taurus leszállított árú lelkiismeretként parkol ott. Elfordultam, hogy keressek valamit, amibe belerúghatok. Péntek este volt, megakadályoztak abban, hogy kilibbenjek az éjszakába, és a Sötét Utassal végigvonuljak az árnyakon át — és most már a húgom se vette fel a telefonját. Milyen rettenetes is tud lenni az élet.

Egy darabig ide-oda járkáltam a lakásban, de ezzel semmit nem sikerült elérnem, azt leszámítva, hogy bevertem a nagylábujjamat. Még kétszer felhívtam Deboraht, ő pedig még kétszer házon kívül tartózkodott. Ismét kibámultam az ablakon. A Hold egy kicsit arrébb vándorolt; Doakes nem.

Hát akkor legyen. Vissza a B-tervhez.

Fél órával később Rita kanapéján üldögéltem egy doboz sörrel a kezemben. Doakes követett, és feltételeztem, most kocsijában várakozik az utca túloldalán. Reméltem, hogy ő is annyira élvezi az egészet, mint én, vagyis egyáltalán nem. Ilyen lenne embernek lenni? Az emberek valóba annyira nyomorultak és agyatlanok lennének, hogy erre várnak egész héten — hogy a péntek estét az egész heti éhbérért végzett rabszolgamunka után a tévé előtt ülve töltsék egy doboz sörrel? Bénítóan unalmasnak találtam, és legnagyobb rémületemre azon kaptam magam, hogy kezdek hozzászokni. Légy átkozott, Doakes. Megnormálisítasz.

— Hé, uram — mondta Rita, ahogy lehuppant mellém, maga alá húzva a lábait —, miért van olyan csendben?

— Azt hiszem, túl sokat dolgozom — válaszoltam neki. — És egyre kevésbé élvezem.

Egy pillanatig nem szólt semmit, majd azt mondta:

— Arról a pasasról van szó, akit el kellett engedned, ugye? Arról, aki… gyerekeket ölt?

— Részben — mondtam. — Nem szeretem a lezáratlan ügyeket.

Rita bólintott, majdnem úgy, mintha tényleg megértette volna, amit mondok.

— Ez nagyon… úgy értem, látom rajtad, hogy bánt a dolog. Talán… nem tudom. Mit csinálsz általában, ha ki akarsz kapcsolódni?

Határozottan felmerült bennem pár vicces jelenet, ami akkor következhetne be, ha elmondanám neki, hogyan szoktam kikapcsolódni, de valahogy mégse tűnt jó ötletnek. Úgyhogy inkább csak annyit mondtam:

— Hát, szeretek kihajózni. Elmenni horgászni.

És egy vékony, nagyon lágy hang mögöttem hozzátette: én is. Csak a sokat próbált acélidegeimen múlt, hogy nem vertem be a fejem a mennyezeti ventilátorba; szinte lehetetlen mögém lopózni úgy, hogy ne vegyem észre, és fogalmam sem volt, hogy valaki más is van a szobában. De amikor megfordultam, ott állt előttem Cody, és engem nézett tágra nyílt, rezzenéstelen tekintettel.

— Te is? — kérdeztem. — Te is szeretsz horgászni?

Bólintott; két szó egymás után nagyjából kimerítette a napi kvótáját.

— Hát jó — mondtam. — Akkor megállapodtunk. Mit szólnál a holnap reggelhez?

— Ó — szólalt meg Rita. — Én nem hinném… úgy értem, ő nem… nem muszáj ezt csinálnod, Dexter.

Cody rám nézett. Természetesen nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. A tekintetében minden benne volt.

— Rita — válaszoltam —, a fiúknak néha kell egy kis idő a lányok nélkül. Cody és én elmegyünk horgászni holnap reggel. Hajnalban — mondtam Codynak.

— Miért?

— Nem tudom, miért — feleltem. — De így szokták csinálni, úgyhogy mi is így teszünk. — Cody bólintott, ránézett az anyjára, majd megfordult, és elsétált a folyosón.

— Komolyan mondtam, Dexter — sóhajtott Rita. — Tényleg nem muszáj.

És persze én is tudtam, hogy nem muszáj. De miért is ne? Valószínűleg nem okoz nekem fizikai fájdalmat a dolog. Különben is, jó lesz pár órára otthagyni mindent. Különösen Doakest. És egyébként is — mint már említettem —, nem tudom, miért, de a gyerekek tényleg számítanak nekem. Egyáltalán nem arról van szó, hogy elhomályosulna a tekintetem egy háromkerekű bicikli látványától, de a gyerekeket általában sokkal érdekesebbnek találom, mint a szüleiket.

Másnap reggel napfelkeltekor Cody és én az ötméteres Whaleremmel lassan haladtunk kifelé a lakásom mellett folyó csatornából. Cody egy kék-sárga mentőmellényt viselt, és nagyon mereven üldögélt a hűtőládán. Egy kicsit görnyedten tartotta magát, úgyhogy a feje majdnem eltűnt a mellényben, és úgy nézett ki, mint egy tiritarka teknősbéka.

A hűtőládában üdítő volt és az ebéd, amelyet Rita csinált nekünk, némi könnyű elemózsia úgy tíz-tizenkét fő részére. Vettem fagyasztott rákot csalinak, mivel ez volt Cody első útja, és nem tudtam, hogy reagálna, ha egy hegyes fémhorgot kellene olyasmibe szúrnia, ami még él. Természetesen én meglehetősen élveztem az ilyesmit — minél inkább él, annál jobb! — de a gyerekektől igazán nem várhatja el az ember, hogy kifinomult ízléssel rendelkezzenek.

Ki a csatornából, be a Biscayne-öbölbe, és megcéloztam Cape Floridát, afelé a csatorna felé kormányozva a hajót, amely a világítótorony mellett haladt el. Cody meg se szólalt, amíg közelébe nem értünk Stiltsville-nek, az öböl közepén, cölöpökön álló furcsa házak csoportjának. Ekkor meghúzkodta a ruhaujjamat. A motor zaja és a szél miatt lehajoltam, hogy halljam, amit mond.

— Házak — mondta.

— Igen — üvöltöttem. — Van, amelyikben még emberek is vannak néha.

Nézte, ahogy elhaladnak mellettünk a házak, és amikor elkezdtek eltünedezni mögülünk, visszaült a hűtőládára. Amikor már majdnem eltűntek a látómezőnkből, még egyszer megfordult, hogy megnézze őket magának. Ezután csak ücsörgött, amíg oda nem értünk Fowey Rockhoz, és én le nem lassítottam. Üresbe tettem a motort, átdobtam a horgonyt a palánkon, és megvártam, hogy leérjen, mielőtt kikapcsoltam volna a motort.

— Hát itt volnánk, Cody — mondtam. — Ideje, hogy végezzünk pár hallal. Eleresztett egy ritka mosolyt.

— Oké — válaszolta.

Tágszemű érdeklődéssel figyelt, ahogy megmutattam neki, hogyan kell horogra tűzni a rákokat. Ezután ő is megpróbálta, nagyon lassan és óvatosan tolva be a horgot, amíg ki nem bukkant a rákból a hegye. Ekkor ránézett a horogra, majd vissza rám. Biccentettem, mire visszanézett a rákra, és megérintette azt a helyet, ahol a horog áttörte a páncélját.

— Rendben van — mondtam. — Most dobd be a vízbe. — Felnézett rám. — Ott vannak ugyanis a halak — tettem hozzá. Cody bólintott, kilógatta a botját a víz fölé, és megnyomta a kiengedő gombot a kis Zebco orsóján, hogy a csali a vízbe pottyanjon. Én is bedobtam a sajátomat, majd csak üldögéltünk ott, és lassan ringattak bennünket a hullámok.

Néztem, ahogy Cody harcias, ám üres tekintettel, összpontosítva horgászik. Talán a víz és egy kisfiú jelenléte miatt, de nem tudtam kiverni a fejemből Reikert. Noha nem volt lehetőségem biztonságosan kihallgatni, de feltételeztem, hogy bűnös. Mikor fogja vajon megtudni, hogy MacGregor eltűnt, és mit tesz akkor? Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy bepánikol és megpróbál eltűnni — de minél többet gondolkoztam rajta, annál több kétség merült fel bennem. Az emberek ösztönösen irtóznak attól, hogy otthagyják ez egész életüket, és újrakezdjék valahol máshol. Talán csak óvatosabb lesz egy ideig. És ha így van, akkor addig is azzal múlathatom az időt, hogy a meglehetősen exkluzív határidőnaplómban új bejegyzést teszek azzal az illetővel kapcsolatban, aki az északnyugati Negyedik utca Vonító Zöldségéért felelős, és attól, hogy ez úgy hangzik, mint egy Sherlock Holmes-novella címe, még egyáltalán nem lesz kevésbé sürgető a dolog. Valahogy semlegesítenem kell Doakest. Valahogy, valamilyenmódon, valamikor mostanában muszáj lesz…

— Te leszel az apukám? — kérdezte váratlanul Cody.

Szerencsére semmi nem volt a számban, ami cigányútra mehetett volna, de egy pillanatra mégis gombócot éreztem a torkomban, körülbelül akkorát, mint a karácsonyi pulyka. Amikor megint kaptam levegőt, annyit sikerült kinyögnöm:

— Miért kérdezed?

Cody még mindig nem vette le a szemét a horgászbotjáról.

— Anya azt mondta, hogy lehet — válaszolta.

— Tényleg? — kérdeztem, ő pedig bólintott, anélkül, hogy felnézett volna.

Beleszédültem a gondolatba. Mi járhat Rita fejében? Annyira elmerültem a kemény munkában, hogy lenyomjam Doakes torkán az áléletemet, hogy soha nem gondolkoztam el azon, mit tervez Rita. Pedig úgy tűnik, el kellett volna. Tényleg lehetséges volna, hogy azt hiszi… elképzelhetetlen. De feltételezem, egy emberi lény számára van benne valami furcsa logika. Szerencsére én nem vagyok emberi lény, és a gondolat teljesen bizarrnak tűnt számomra. Anya azt mondta, hogy lehet? Hogy lehet, hogy én leszek Cody apja? Ami azt jelenti, hogy, izé…

— Hát — mondtam, ami nagyon szellemes indításnak számított, figyelembe véve, hogy fogalmam nem volt, hogyan folytassam. Szerencsére, amint rádöbbentem, hogy semmi olyasmi nem fog kijönni a számon, ami akár távolról is emlékeztetne egy koherens válaszra, Cody botjának a vége vad rángatózásba kezdett. — Kapásod van! — kiáltottam fel, és a következő pár percben minden összpontosítására szüksége volt ahhoz, hogy megtartsa a botot, miközben a damil lefelé berregett az orsójáról. A hal bőszen csapkodva cikázott jobbra, balra, a csónak alá, majd egyenesen a horizont felé. De lassan, a hal hosszú szökései ellenére, Codynak sikerült kemény munkával közelebb hoznia a csónakhoz. Elmagyaráztam neki, hogy tartsa magasba a bot végét, tekerje fel a damilt, irányítsa oda a halat, ahol megtudom fogni a zsinórt és be tudom emelni a zsákmányt a csónakba. Cody nézte, ahogy a hal leplaccsan a fedélzetre, még mindig vadul csapkodva villás farkával.

— Ez egy makréla — mondtam. — Nagyon vad hal. — Lehajoltam, hogy kiszedjem belőle a horgot, de a hal annyira tiltakozott, hogy esélyem sem volt megfogni. Vékony kis vérpatak csordult ki a szájából a szép tiszta fehér fedélzetemre, és ez elborzasztott. — Fúj — mondtam. — Azt hiszem, lenyelte a horgot. Ki kell vágnunk. — Kivettem a filézőkést a fekete műanyag tokjából, és leraktam a padlóra. — Véres lesz — figyelmeztettem Codyt. Nem szeretem a vért, és nem akartam, hogy véres legyen a hajóm, még ha csak egy hal véréről van is szó. Két lépéssel odamentem a vízhatlan szekrényhez, és elővettem egy régi törülközőt, amit takarítási célokra tartottam.

— Hahh — hallottam meg a kis hangot magam mögött. Megfordultam.

Cody felvette a kést, megszúrta a halat, figyelte, ahogy megpróbál elmenekülni a pengétől, majd gondosan megint beleszúrta a hegyét. Ezúttal mélyen beledöfte a kést a hal kopoltyújába, mire egy kis vértócsa fröccsent a fedélzetre.

— Cody — szólaltam meg.

Felnézett rám, és csodák csodája, elmosolyodott.

— Szeretek horgászni, Dexter — mondta.