Drága, dolgos Dexter

16. FEJEZET

Ezúttal egy „nyugodj meg” kíséretében előadott vállveregetésnél sokkal több erőfeszítésembe került megnyugtatni Deboraht. Konkrétan bele kellett erőltetnem egy nagy pohár borsmentás pálinkát. Tisztában voltam vele, hogy külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy ellazuljon, lehetőleg el is aludjon, de a gyógyszeres szekrényében nem volt a Tylenolnál erősebb szer, inni pedig nem szokott. Végül a konyhai mosogatója alatt találtam meg a pálinkásüveget, és miután meggyőződtem arról, hogy nem lefolyótisztító van benne, kényszerítettem, hogy lenyomjon belőle egy pohárral. Borzongva és fuldokolva ugyan, de megitta, túl fáradt és agyhalott volt ahhoz, hogy ellenálljon.

Amikor lerogyott a székébe, a szekrényéből pár váltásnyi ruhát papírzacskókba dobáltam, és a bejárati ajtó elé raktam őket. A zacskókra meredt, majd rám.

— Mit csinálsz? — kérdezte. Szavai egybefolytak, és nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz.

— Nálam fogsz lakni pár napig — közöltem vele.

— Nem akarok — ellenkezett.

— Nem érdekel — válaszoltam. — Kénytelen leszel.

Megint a ruhászacskókra nézett.

— Miért?

Odasétáltam hozzá, és leguggoltam a széke mellé.

— Deborah. Tudja, hogy ki vagy és hol laksz. Próbáljuk már egy kicsit megnehezíteni a dolgát, jó?

Megint összerázkódott, de nem mondott semmi többet, miközben felsegítettem, és kitámogattam az ajtón. Fél órával és még egy kupica borsmentás pálinkával később már az ágyamban volt, és halkan horkolt. Hagytam neki egy cetlit, hogy hívjon fel, ha felébred, majd magamhoz vettem a kis ajándékcsomagját, és elindultam dolgozni.

Nem számítottam arra, hogy bármilyen fontos információra is rábukkanok az ujj laborvizsgálata során, de mivel a szakmámra nézve törvényszéki orvos vagyok, úgy gondoltam, kötelességem lefolytatni a rutinellenőrzést. És mivel általában minden kötelességemet komolyan veszem, útközben megálltam, és vettem fánkot is. Ahogy a második emeleten található kis kuckóm felé közeledtem, Vince Masuoka jött szembe velem a folyosón. Alázatosan meghajtottam előtte a fejem, és a magasba emeltem a zacskót.

— Üdvözöllek, Sensei — mondtam. — Ajándékot hozok.

— Üdvözöllek, Tücsök — válaszolta. — Van az a dolog, amit időnek nevezünk. Érdemes lenne mélyrehatóan tanulmányoznod rejtelmeit. — Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. — Épp indulok ebédelni, és te most hozod a reggelit?

— Jobb későn, mint soha — válaszoltam, de erre a fejét rázta.

— Á — mondta. — A gyomrom már sebességet váltott. Megyek, és szerzek egy kis ropa vieját és plátanost.

— Ha visszautasítod étekajándékomat — figyelmeztettem —, én az ujjamat mutatnám feléd. — Felhúzta a szemöldökét, mire a kezébe nyomtam Deb csomagját. — El tudnád halasztani az ebédedet egy fél órával?

Ránézett a kis dobozra.

— Nem hinném, hogy jó ötlet volna ezt üres hassal kinyitnom, ugye? — kérdezte.

— Hát akkor mit szólnál egy fánkhoz?

Több volt, mint fél óra, de mire Vince tényleg elindult ebédelni, kiderült, hogy semmi új nem derül ki Kyle ujjából. A vágás rendkívül tiszta és profi munka volt, amit egy nagyon éles szerszámmal végeztek, és ami nem hagyott nyomot a seben. A köröm alatt nem volt semmi, csak egy kis piszok, ami viszont bárhonnan származhatott. Levettem a gyűrűt, de nem találtunk alatta szálakat vagy hajat vagy árulkodó szövetfoszlányokat, Kyle pedig valamiért elmulasztotta belevésni a címet vagy a telefonszámot a gyűrű belsejébe. Kyle vércsoportja AB Rh pozitív volt.

Beraktam az ujjat a hűtött tárolóba, és zsebre vágtam a gyűrűt. Nem ez volt a szokásos eljárás, de meglehetősen biztosra vettem, hogy Deborah meg akarja kapni, ha nem sikerül előkerítenünk Kyle-t. És nagyon úgy tűnt, hogy ha elő is kerül, az egy csomagküldő szolgálat segítségével történik majd, darabokban. Persze nem vagyok az a szentimentális alkat, de ez olyasminek tűnt, ami megmelengetné egy kicsit Deborah szívét.

Mostanra már tényleg nagyon fáradt voltam, és mivel Debs még mindig nem telefonált, úgy döntöttem, jogom van hazaindulni és lefeküdni. Ahogy beültem az autómba, eleredt a délutáni zápor. A viszonylag enyhe forgalomban egyenesen végiglőttem a Le Jeune-on, és amíg hazaértem, csak egyszer üvöltöztek velem, ez pedig új rekord volt. Berontottam az esőből, és láttam, hogy Deborah eltűnt. Csak egy postitre firkantott üzenetet hagyott, hogy majd felhív. Megkönnyebbültem, mivel nem igazán lelkesített a gondolat, hogy a félszemélyes kanapémon kell aludjak. Rögtön bemásztam az ágyamba, és megszakítás nélkül aludtam este hat utánig.

Természetesen még az olyan nagyszerű gépezetek is, mint az én testem, rászorulnak némi karbantartásra, és amikor felültem az ágyamban, nagy szükségét éreztem egy olajcserének. A hosszú éjszaka, amelyet nagyrészt alvás nélkül töltöttem, a reggeli hiánya, a sok feszültség és izgalom, hogy kitaláljam, mit mondjak Deborahnak a „nyugodj meg” helyett — ennek mind meg kellett fizetnem az árát. Úgy éreztem magam, mintha valaki belopódzott volna, és megtöltötte volna a fejem a strandról származó homokkal, benne az üdítőskupakokkal és a cigarettacsikkekkel is.

Csak egy megoldás volt erre a ritka helyzetre, az pedig a testedzés volt. De amint eldöntöttem, hogy leginkább egy kellemes, négy-öt kilométeres kocogásra van szükségem, megint eszembe jutott, hogy valahol elhagytam a futócipőmet. Nem volt a megszokott helyén az ajtó mellett, és nem volt az autómban sem. Miamiról van szó, úgyhogy lehetséges, hogy valaki betört hozzám és ellopta; végül is egy nagyon csinos pár New Balance cipőről volt szó. De sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy Ritánál hagytam. Számomra az elhatározás egyenlő a tettel. Letotyogtam az autómhoz, és Ritához hajtottam.

Az eső rég elállt — ritkán tart akár félóráig is —, az utcák már felszáradtak, és megteltek a megszokott, vidáman gyilkos tömeggel. A népemmel. A bordó Taurus a Sunseten tűnt fel mögöttem, és onnantól végig a nyomomban maradt. Jó volt megint munkában látni Doakest. Már egy kissé elhagyottnak éreztem magam. Ezúttal is az utca túloldalán parkolt le, amikor bekopogtam a bejáraton. Épphogy csak kikapcsolta a motort, amikor Rita kinyitotta az ajtót.

— Hát, hát — mondta. — Micsoda meglepetés! — Felém nyújtotta az arcát egy csókra.

Megcsókoltam, ezúttal egy kis nyelvjátékkal fűszerezve, hogy Doakes ne unatkozzon.

— Nem tudom, hogy mondjam — közöltem vele —, de igazából csak a futócipőmért jöttem.

Rita elmosolyodott.

— Az a helyzet, hogy pont most vettem fel a sajátomat. Akarsz együtt leizzadni? — Ezzel kitárta az ajtót.

— Ez a legvonzóbb meghívás, amit ma kaptam — válaszoltam.

A garázsában találtam meg a cipőmet, a mosógép mellett, egy tiszta, indulásra kész sort és egy ujjatlan póló társaságában. Bementem a fürdőszobába és átöltöztem, a munkahelyemen viselt ruhámat szépen összehajtogatva a vécédeszkán hagyva. Pár röpke perc múlva már a háztömb körül kocogtunk Ritával. Intettem Doakes őrmesternek, amikor elmentünk mellette. Végigfutottunk az utcán, pár háztömb erejéig jobbra fordultunk, majd körbefutottuk a közeli parkot. Már kocogtunk ezen az útvonalon, még le is mértük, hogy majdnem öt kilométer, és már megszoktuk egymás tempóját. Úgyhogy kábé fél órával később izzadtan, és megint készen arra, hogy leküzdjük egy újabb, a Föld nevű bolygón töltött este kihívásait, Rita házának bejárati ajtajánál találtuk magunkat.

— Ha nem bánod, mennék elsőnek zuhanyozni — mondta. — Akkor neki tudok állni főzni, amíg te a fürdőben vagy.

— Természetesen — válaszoltam. — Addig leülök itt kint, és csöpögök egy kicsit.

Rita elmosolyodott.

— Hozok neked egy sört — mondta. Fél pillanattal később a kezembe nyomta, majd bement, és becsukta maga után az ajtót. Leültem a lépcsőre és belekortyoltam a sörbe. Az utolsó pár nap vadul telt és zavarosan, és annyira a feje tetejére állt az életem, hogy most kimondottan élveztem a békés szemlélődés pillanatait, a zavartalan ücsörgést és sörözést, amíg valahol a város másik részén Chutsky éppen levedli felesleges testrészeit. Forgószélként kavargott körülöttem az élet, a maga csatakosságával, csábításaival és csonkolásaival, de Dexter Dala a Miller Serről szólt. Koccintásra emeltem a poharam Doakes őrmester felé.

A házból izgatott hangok szűrődtek ki. Kiabálás hallatszott és némi sikítozás, mintha Rita a Beatlest találta volna a fürdőszobában. Majd kivágódott a bejárati ajtó, és Rita a nyakamat kezdte szorongatni. Leejtettem a sörömet, és levegő után kapkodtam.

— Mi a baj? Mit tettem? — kérdeztem. Megláttam Codyt és Astort, akik az ajtó mögül figyeltek. — Nagyon sajnálom, és soha többé nem csinálok ilyet — tettem még hozzá, de Rita tovább szorongatott.

— Ó, Dexter — mondta, és sírva fakadt. Astor rám mosolygott, és összecsapta a tenyerét az álla alatt. Cody csak figyelt minket és bólogatott. — Ó, Dexter — ismételte meg Rita.

— Kérlek szépen — mondtam levegőért kapkodva —, esküszöm, hogy csak véletlen volt, és nem szándékosan csináltam. Mit tettem? — Rita végre megkönyörült rajtam, és lazított halálos szorításán.

— Ó, Dexter — közölte velem harmadszorra is, majd megfogta az arcom, és vakító mosollyal nézett rám könnyáztatta arcából. — Ó, TE! — mondta, bár őszintén szólva nem igazán voltam önmagam abban a pillanatban. — Ne haragudj, véletlen volt — szipogta. — Remélem, nem terveztél semmi különlegeset.

— Rita, légy oly szíves. Miről van szó?

A mosolya egyre szélesebbé vált.

— Ó, Dexter. Én tényleg… csak… Astornak vécére kellett mennie, és amikor felemelte a ruháidat, egyszerűen leesett a kőre, és… Ó, Dexter, annyira gyönyörű! — Most már olyan sokszor nevezett Ó, Dexternek, hogy kezdett az a benyomásom lenni, hogy ír vagyok, de még mindig fogalmam sem volt, hogy mire gondol.

Amíg Rita fel nem emelte a kezét. A bal kezét. Amelyen most egy nagy gyémántköves gyűrű szikrázott.

Chutsky gyűrűje.

— Ó, Dexter — mondta ismét, majd a vállamba temette az arcát. — Igen, igen, IGEN! Ó, annyira boldoggá tettél!

— Rendben — mondta Cody halkan.

És ezek után mi mást mondhatna az ember a gratuláción kívül?

Az este hátralévő része a hitetlenség és a Miller Ser zavaros ködében telt el. Nagyon jól tudtam, hogy valahol az űrben ott kering az a tökéletes, nyugodt, logikus mondat, amit összeállíthatnék és elmondhatnék Ritának, hogy megértse, valójában nem kértem meg a kezét, és akkor mindannyian nevetnénk egy jót, és jó éjszakát kívánnánk egymásnak. De minél kétségbeesettebben kerestem azt a mágikus, ködbe vesző mondatot, annál megfoghatatlanabb lett. És azon az érvelésen kaptam magam, hogy talán egy sör megnyitná felfogóképességem kapuit, és a sokadik sör után Rita elsétált a sarki boltba, és vett egy üveg pezsgőt. Megittuk a pezsgőt, és mindenki olyan boldognak tűnt, hogy az egyik dolog jött a másik után, és valahogy megint Rita ágyában kötöttem ki, ahol rendkívül valószínűtlen és szégyenteljes dolgokat tapasztaltam.

És megint ott találtam magam, hogy — miközben alélt, hitetlen álomba merültem — azon töprengek: miért mindig velem történnek ilyen szörnyűségek?

Soha nem kellemes felébredni egy ilyen éjszaka után. Az éjszaka közepén pedig arra a gondolatra felébredni, hogy ó, te jó ég, Deborah!, még kellemetlenebb. Aki úgy gondolja, hogy lelkifurdalásom volt, vagy egyszerűen csak zavart, hogy cserbenhagytam valakit, aki számított rám, az téved. Mint már említettem, nem igazán vannak érzelmeim. Viszont félni, azt tudok, és Deborah potenciális őrjöngésének a gondolata ezt be is indította bennem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és sikerült kiszöknöm az autómhoz anélkül, hogy bárkit is felébresztettem volna. Doakes őrmester már nem volt szokott támaszpontján, az utca túloldalán. Jó volt tudni, hogy néha neki is szüksége van egy kis alvásra. Az is lehet, hogy úgy gondolta, aki most ünnepli az eljegyzését, az megérdemel egy kis diszkréciót. De ismerve őt, ez nem tűnt túl valószínűnek. Azt is hamarabb el tudtam volna hinni róla, hogy pápává választották, és sürgősen a Vatikánba kellett repülnie.

Sebesen hazavezettem, és meghallgattam az üzenetrögzítőmet. Csak egy automatától kapott üzenet várt, amely arra szólított fel, hogy vegyek új nyárigumi-készletet, még mielőtt túl késő lenne, ami önmagában is elég fenyegetőnek tűnt. Debs viszont nem hívott. Főztem egy kávét, és vártam, hogy a hajnali újság az ajtómnak csapódjon. Nagyon valószínűtlennek tűnt a reggel, amit nem csupán a pezsgő utóhatásának tudhattam be. Szóval, eljegyeztem magam? Hát, hát. Azt kívántam, bárcsak felelősségre vonhatnám magam, és az arcomba kiabálhatnám, hogy tudom-e, mit csináltam. De az volt az igazság, hogy sajnos nem csináltam semmi rosszat; tetőtől talpig erény és kötelességtudat borított. És olyasmit sem tettem, amit látványosan ostobának lehetne nevezni; szó sincs róla. Nemes, sőt, példaértékű módon éltem az életemet, a saját dolgommal foglalkoztam, megpróbáltam segíteni a húgomnak megmenteni a barátját, gondot fordítottam a testedzésre, rengeteg zöldséget fogyasztottam, és még csak szörnyetegeket sem vagdostam darabokra. És valahogy ez a tiszta és illendő életforma a hátam mögé lopakodott, és beleharapott a fenekembe. A jó mindig elnyeri méltó büntetését, ahogy Harry mondta.

És most mit tehetnék? Rita minden bizonnyal észhez tér majd. Úgy értem, de most tényleg: ÉN? Ki a csuda akarna HOZZÁM jönni feleségül?! Biztos van valami pozitívabb alternatíva, például bevonulni apácának, vagy csatlakozni az üdvhadsereghez. Elvégre Dexterről beszélünk. Egy akkora városban, mint Miami, nem tudott volna olyasvalakit találni, aki legalább ember? És egyébként is, miért ilyen sürgős neki, hogy megint megházasodjon? Az első próbálkozása sem sült el olyan jól, mégis úgy tűnt, rögtön ismét igába akarja hajtani a fejét. Hát tényleg ilyen elkeseredetten él a vágy a nőkben, hogy férjhez menjenek?

Persze ott voltak a gyerekek is. A közhelyes bölcsesség szerint apára van szükségük, és ebben volt is valamennyi igazság, mert hol lennék én most Harry nélkül? Astor és Cody pedig olyan boldognak tűntek. Még ha Rita meg is értené, hogy csak egy mulatságos félreértésről van szó, mit szólnának a gyerekek?

Már a második csésze kávémnál tartottam, amikor megjött a reggeli lap. Végigfutottam a főbb híreket, és megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy még mindig történnek szörnyű dolgok szinte mindenhol. A világ többi része legalább nem őrült meg.

Hétkor úgy gondoltam, most már felhívhatom Deboraht a mobilján. Nem vette fel; üzenetet hagytam, és tizenöt perccel később visszahívott.

— Jó reggelt, hugi — köszöntöttem, és csodáltam, mennyi vidámságot sikerült magamra erőltetnem. — Sikerült aludnod egy kicsit?

— Valamennyit — morogta. — Tegnap négy körül ébredtem. Sikerült kiderítenem, hogy a csomagot Hialeah-ben adták fel. Az éjszaka legnagyobb részében a környéken kocsikáztam és a fehér furgont kerestem.

— Ha Hialeah-ben adta fel a csomagot, akkor valószínűleg Key Westből ment oda e célból — világítottam rá.

— Tudom, a fenébe is — csattant fel. — De ezenkívül mi a csudát tehettem volna?

— Nem tudom — ismertem be. — De nem ma érkezik egy pasas Washingtonból?

— Róla semmit nem tudunk — válaszolta. — Az, hogy Kyle ügyes, nem jelenti azt, hogy ez a pasas is ügyes lesz.

Úgy tűnt, nem emlékszik rá, hogy Kyle nem tett tanúbizonyságot túl sok ügyességről, legalábbis a nyilvánosság előtt. Ami azt illeti, semmit nem tett azonkívül, hogy hagyta, hogy elkapják és levágják az ujját. De nem tűnt túl diplomatikus lépésnek ezt megemlíteni, úgyhogy csak annyit mondtam:

— Hát, mivel nincs más választásunk, bízzunk abban, hogy ez az új pasas tud valamit az ügyről, amit mi nem.

Deborah felhorkantott.

— Hát, ez nem lesz túl nehéz — mondta. — Felhívlak, ha ideért. — Ezzel lerakta, én pedig összekészültem a munkához.