Drága, dolgos Dexter

12. FEJEZET

Deborah délnek tartott velünk a Dixie autópályán, igen, azt mondtam, „velünk”. Meglepetésemre kiderült, hogy az Igazságszolgáltatás Ligájának hasznos tagjává váltam, és közölték velem, hogy abban a dicsőségben részesülök, hogy pótolhatatlan személyemmel a bűn útjába állhatok. Bár messze nem voltam elragadtatva, egy kis jelenet miatt már szinte meg is érte.

Ahogy kint ácsorogtunk az étterem előtt arra várva, hogy a parkolófiú odahajtson Deborah autójával, Chutsky halkan azt dünnyögte, „mi a fene…?”, és lebattyogott a felhajtón. Néztem, ahogy kisétál a kapun, és mutogatni kezd egy bordó Taurusnak, ami ott várakozott egy pálmafa alatt. Debs rám meredt, mintha ez az én hibám lenne, és mindketten néztük, ahogy Chutsky a sofőr ablaka felé int, ami leereszkedett, mögötte pedig természetesen a mindig éber Doakes őrmester arca bukkant elő. Chutsky a kapunak támaszkodott, és mondott valamit Doakesnak, aki felnézett rám, megrázta a fejét, majd felhúzta az ablakot és elhajtott.

Chutsky nem szólt egy szót sem, amikor visszatért. De egy kicsit másképp nézett rám, mielőtt bemászott volna az anyósülésre.

Húsz percig tartott az utunk dél felé, ahol a Quail Roost Drive fut keletről nyugatra, egy bevásárlóközpont mellett keresztezve a Dixie autópályát. Csak kétsaroknyira onnét egy sor utca vezet egy csendes, munkásosztály lakta környékre, ami kicsi, többségében rendezett házakból áll, általában két autóval a beállókon és jó néhány szétdobált biciklivel az előkertekben.

Az egyik ilyen utca elkanyarodott balra és egy zsákutcába torkollt, amelynek a végén meg is találtuk a házat, egy halványsárgára vakolt lakhelyet, gazos kerttel. A kocsibeállón egy leharcolt, szürke furgon parkolt, amelyen sötétvörös betűkkel az állt, HERMANOS CRUZ LIMPIADORES — A Cruz Testvérek Takarítóvállalata.

Debs behajtott a zsákutcába, majd tovább még egy félutcányira, egy házig, amely előtt fél tucat autó állt a járda mellett és a kertben, majd leparkolt egy fa alatt.

— Mit gondolsz? — kérdezte.

Chutsky csak vállat vont.

— Aha. Lehet — mondta. — Figyeljük egy darabig. — És a következő félórában egy szóval több sem hagyta el ajkunkat. Ez pedig aligha elég ahhoz, hogy működésben tartsa az elmét, úgyhogy azon kaptam magam, hogy gondolatban a lakásomban járok, annál a kispolcnál, ahol egy kis rózsafa dobozban tartom az üveglapjaimat, azt a fajtát, amelyet a mikroszkóp alá szoktak tenni. Minden üveglapon egyetlencsepp vér volt — nagyon jól megszáradt vér, természetesen. Egyébként nem tartanék ilyen mocskos dolgot a lakásomban. Az árnyékos másik oldalamra nyíló negyven, kicsiny ablak. Minden kalandomból egy csepp. Ott volt az Első Nővér, réges-régről, aki a fájdalomcsillapítás égisze alatt óvatos túladagolással ölte meg a betegeit. A második csepp, a középiskolai technikatanár, aki kórházi nővéreket ölt. Csodálatos kontrasztot alkottak, és én imádom az iróniát.

Oly sok emlék, és ahogy végigsimítottam mindegyiket, csak még inkább feltámadt bennem a vágy, hogy újat csináljak, a negyvenegyes számút, annak ellenére, hogy a negyvenedik, MacGregor, még alig száradt meg. De mert az új tervemhez kapcsolódott, vagyis önmagában nem volt teljes, alig vártam, hogy folytathassam. Amint meggyőződöm Reiker felől, és találok valami módot…

Felültem. Talán a gazdag desszert tömítette el a fejemben az ereket, de átmenetileg megfeledkeztem Deborah ígéretéről.

— Deborah? — szólaltam meg.

Rám pillantott, az összpontosítás kicsiny ráncával az arcán.

— Mi van?

— Itt vagyunk.

— Nem mondod.

— De igen. Itt vagyunk, és ezt az én szellemi teljesítményemnek köszönhetjük. Nem említettél valamit, amit el akartál mondani esetleg?

Chutskyra pillantott. A férfi mereven előrenézett, rezzenéstelen napszemüveggel.

— Na jó, rendben — mondta Debs. — A hadseregben Doakes a Különleges Erők kötelékébe tartozott.

— Ezt tudom. Benne van a személyi aktájában.

— Amit viszont nem tudsz, barátom — szólalt meg Kyle anélkül, hogy megmozdult volna —, az az, hogy a Különleges Erőknek van egy sötét oldala. És Doakes náluk volt. — Ha csak egy pillanatra is, de egy nagyon halvány kis mosoly tűnt fel az arcán. — Aki a sötét oldalra kerül, az ott is marad. Nincs visszaút.

Egy kis ideig néztem Chutskyt, aki mozdulatlanul ült, majd Debsre pillantottam. Ő megvonta a vállát.

— Doakes lövész volt — mondta. — A hadsereg kölcsönadta őt az El Salvadoriaknak, és Doakes nekik gyilkolt.

— Sok utazással járó munkát keresek. Fegyver van.

— Ez sokat megmagyaráz a személyiségével kapcsolatban — mondtam, arra gondolva, hogy ez sok minden mást is megmagyaráz, például a Doakes felől érkező visszhangot, ami mintha csak válaszolna Sötét Utasomnak.

— Nem érted, miről volt szó — mondta Chutsky. Hátborzongató volt a hangját hallani egy tökéletesen mozdulatlan és érzelemmentes arcból, mintha a hangja valójában egy magnófelvétel lenne, amelyet valaki a testébe rakott. — Hittünk abban, hogy meg tudjuk menteni a világot. A cél érdekében feladtuk a normális, tisztességes élet reményét. Mint kiderült, csak a lelkünket adtuk el. Én, Doakes…

— És Dr. Danco — mondtam.

— És Dr. Danco — sóhajtott Chutsky, és végre megmozdult, egy pillanatra Deborah felé fordult, majd megint előrenézett. Megrázta a fejét, és a hosszú mozdulatlanság után ez a mozdulat olyan nagyszabásúnak és teátrálisnak tűnt, hogy majdnem tapsolni kezdtem. — Dr. Danco kezdetben idealista volt, mint mi mindannyian. Az orvosi egyetemen ráébredt, hogy valami hiányzik belőle, ezért, anélkül tud bizonyos dolgokat csinálni emberekkel, hogy a legcsekélyebb mértékben is együtt érezne velük. Az együttérzés teljes hiánya. Ritkább, mint gondolnád.

— Hát ezt el is hiszem — mondtam, mire Deb rosszallóan rám nézett.

— Danco szerette a hazáját — folytatta Chutsky. — Úgyhogy ő is átállt a sötét oldalra. Előre megfontolt szándékkal, hogy hasznosítsa a képességét. És El Salvadorban… teljesen ki is bontakozott. Fogott egy embert, akit akkor hoztunk be, és egyszerűen csak… — Elhallgatott, mély levegőt vett és kifújta. — A fenébe. Láttad, mit csinál.

— Nagyon eredeti — mondtam. — Kreatív.

Chutsky röviden, horkantásszerűen felnevetett, de minden vidámság nélkül. — Kreatív. Igen. Így is lehet mondani. — Lassan megcsóválta a fejét, balra, jobbra, balra. — Mint mondtam, nem okozott neki gondot, hogy ilyesmit tegyen. És El Salvadorban ráérzett az ízére. Ott ült a kihallgatáson, és személyes kérdéseket tett fel. És amikor elkezdte… A nevükön szólította az embereket, mintha fogász lenne, vagy valami ilyesmi, és olyanokat mondott, hogy „próbálkozzunk meg az ötössel”, vagy a hetessel, mindegy. Mintha sablon szerint haladt volna.

— Milyen sablon szerint? — kérdeztem. Számomra ez teljesen természetes kérdésnek tűnt, az udvarias érdeklődés megnyilvánulásának, ami életben tartja a párbeszédet. De Chutsky hátrafordult az ülésben, és úgy nézett rám, mintha olyasvalami lennék, amihez egy egész üveg padlósúroló folyadék kell.

— Neked ez vicces — mondta.

— Még nem — válaszoltam.

Érzésre nagyon hosszú ideig bámult rám; aztán csak megrázta a fejét, és ismét előrefordult.

— Fogalmam sincs, milyen sablon szerint, barátom. Soha nem kérdeztem. Bocsánat. Valószínűleg ahhoz volt valami köze, hogy mit vágjon le először. Csak a saját szórakoztatását szolgálta. És közben beszélt hozzájuk, a nevükön szólította őket, mutatta nekik, hogy mit csinál. — Chutsky megrázkódott. — Valahogy ettől az egész még szörnyűbb lett. Látnod kellett volna, milyen hatással volt ez a másik oldalra.

— És rád milyen hatással volt? — kérdezte Deborah.

Chutsky lehajtotta a fejét, majd megint kiegyenesedett.

— Azt is látnotok kellett volna — mondta. — Szóval aztán valami végre megváltozott otthon, a politikai helyzet, a Pentagonban. Új rezsim meg minden, és ők nem akarták, hogy közük legyen ahhoz, amit mi ott lent csináltunk. Úgyhogy fű alatt megérkezett az üzenet, hogy Dr. Danco segítségével kivásárolhatjuk magunkat a másik oldaltól. Ha átadjuk őt nekik.

— A kezükre játszottatok a társatokat, hogy megölhessék? — kérdeztem. Ez nem tűnt sportszerű eljárásnak — úgy értem, lehet, hogy engem nem köt gúzsba az erkölcs, de én legalább tartom magam a szabályokhoz.

Kyle egy hosszú pillanatig nem szólalt meg.

— Mondom, hogy eladtuk a lelkünket, barátom — mondta végül. Megint elmosolyodott, ezúttal egy kicsit hosszabban. — Igen, csapdát állítottunk neki, ők pedig elkapták.

— De nem halt meg — mondta a mindig gyakorlatias észjárású Deborah.

— Átvertek minket — magyarázta Chutsky. — A kubaiak kapták el.

— Hogyhogy a kubaiak? — kérdezte Deborah. — El Salvadorról beszéltél.

— Akkoriban bármikor bármi gond volt bárhol az Amerikákban, rögtön megjelentek a kubaiak. Ők az egyik oldalt támogatták, ahogy mi a másikat. És a mi doktorunkra fájt a foguk. Mondtam, hogy ő különleges volt. Úgyhogy elvitték, és megpróbálták megváltoztatni. Isle of Pinesre vitték.

— Az valami pihenőhely? — kérdeztem.

Chutsky elengedett egy rövid, horkantásszerű nevetést.

— A végső pihenőhely, legfeljebb. A Fenyők Szigete az egyik legkeményebb börtön a világon. Dr. Danco hosszú időt eltöltött ott. Tudomására hozták, hogy a saját társai adták fel, és amennyire tudták, megnehezítették az életét. Pár évvel később pedig az egyik társunk egyszer csak eltűnt, és „így” került elő. Se kezek, se lábak, semmi. Danco nekik dolgozik. Most pedig… — Vállat vont. — Vagy elengedték, vagy megszökött. Mindegy, melyik. Tudja, kik árulták el, és van egy listája.

— A te neved rajta van azon a listán? — kérdezte Deborah.

— Talán — válaszolta Chutsky.

— És Doakesé? — kérdeztem én. Elvégre én is lehetek gyakorlatias.

— Talán — válaszolta megint Chutsky, ez pedig nem volt valami nagy segítség. Persze az a sok minden Dancóról érdekes volt, de én nem ezért voltam itt. — Szóval — mondta Chutsky — ezzel állunk szemben.

Úgy tűnt, senki nem tud erre mit mondani, engem is beleértve. Megforgattam magamban a hallottakat, minden oldalról megvizsgáltam őket, hátha találok valamit, ami segít a Doakes-fertőzésemen. Beismerem, egyelőre semmit nem találtam, el is szégyelltem magam. De legalább kicsit jobban megértettem drága Dr. Dancónkat. Szóval ő is üres volt belül, mi? Egy báránybőrbe bújt raptor. És ő is megtalálta a módját, hogyan használhatja fel a tehetségét egy jó cél érdekében — megint csak pont, mint jó öreg Dexterünk. De most letért a vágányról, és — függetlenül attól, hogy milyen felkavaró volt a módszere — alig tűnt többnek egy szokványos ragadozónál.

És furcsa módon, miután betekintést nyertem a tényekbe, egy újabb gondolat kezdett visszakúszni Dexter sötét alsóagyának fortyogó üstjébe. Miért ne keressem meg én magam Dr. Dancót, és járjak el vele egy kis Sötét Táncot? Ö is egy rossz útra tért ragadozó volt, csakúgy, mint a listám többi tagja. Senki, még Doakes sem ellenezheti ép ésszel a kiiktatását. Ha előbb még csak kósza gondolatként merült fel bennem, hogy megkeresem a Doktort, mostanra már olyan erős késztetést éreztem, ami teljesen kimosta belőlem a frusztrációt, hogy lemaradok Reikerről. Szóval ő is olyan, mint én, mi? Hát majd meglátjuk. Valami hideg fuvallat borzolta fel a szőrt a gerincem mentén, és azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy találkozhassak a Doktorral, és konzultálhassunk a munkájáról.

Meghallottam az első mennydörgést a távolból, ahogy közeledett a délutáni eső.

— A fenébe — mondta Chutsky. — Esni fog?

— Mindennap esik ilyenkor — válaszoltam.

— Ez nem jó — gondolkozott el. — Akcióba kell lendülnünk, mielőtt elered. Rajtad a sor, Dexter.

— Rajtam? — kérdeztem, kizökkenve az unortodox, orvosi műhibákkal kapcsolatos ábrándjaimból. Azzal még kiegyeztem, hogy elkísérjem őket, de az, hogy tennem is kell valamit, egy kicsit több volt, mint amire eredetileg vállalkoztam. Úgy értem, itt ücsörög két kemény harcos, és erre Dőre Dexter Díszhuszárt küldjük csatába? Hát hol logikus ez?

— Rajtad — válaszolta Chutsky. — Nekem itt kell maradnom, hogy megfigyelhessem, mi történik. Ha tényleg ő az, én nagyobb eséllyel el tudok bánni vele. Debbie pedig… — a húgomra mosolygott, annak ellenére, hogy Deb savanyú pofával meredt rá. — Debbie túlságosan is rendőrszerű. Úgy jár, mint egy rendőr, úgy néz az emberek szemébe, mint egy rendőr, és elképzelhető, hogy rögtön a papírjait fogja kérni. Őt egy kilométerről kiszúrná. Szóval rajtad múlik a dolog, Dexter.

— És mi az, ami rajtam múlik? — kérdeztem, be kell valljam, még ekkor is leginkább a jogos felháborodás hangján.

— Csak sétálj el párszor a ház előtt, fordulj meg az utca végén, és vissza. Tartsd nyitva a szemed és a füled, de ne kelts feltűnést.

— Nem tudom, hogy kell feltűnést kelteni — jegyeztem meg.

— Nagyszerű. Akkor nagyon könnyű dolgod lesz.

Nyilvánvalóvá vált, hogy sem az érvek, sem a tökéletesen igazolható ingerültség nem segít, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és kiszálltam, de nem tudtam visszafojtani egy kis visszaszúrást.

— Remélem, megérem, hogy megbánhassam ezt — szóltam oda Deborahnak az ablakhoz hajolva. És ekkor valahol a közelben stílszerűen felhangzott egy mennydörgés.

Elindultam a járdán a ház felé. Faleveleken és néhány, valószínűleg kisiskolások uzsonnás zacskójából származó széttaposott üdítősdobozon lépkedtem. Egy macska szaladt ki az egyik előkertbe, ahogy elhaladtam mellette, hirtelen leült, hogy megnyalogassa a tappancsait és elítélő pillantással bámuljon engem a biztos távolból.

A házban, amely előtt az autók parkoltak, megváltozott a zene, és valaki azt kiáltotta: „Húúú!” Jó érzés volt tudni, hogy egyesek remekül szórakoznak, amíg én a halálos veszedelem felé sétálok.

Balra fordultam, és elindultam a zsákutca vége felé. A ház felé pillantottam — amely előtt a furgon parkolt —, méghozzá büszkén amiatt, hogy mennyire feltűnésmentesen teszem ezt. Az előkert rendkívül gazos volt, és jó pár elázott újság hevert a felhajtón. Sehol nem láttam emberi maradványok halmait, és senki nem rohant ki, hogy megpróbáljon megölni. De ahogy elmentem a ház előtt, meghallottam egy tévét, valami spanyol nyelvű vetélkedő ment. Egy férfihang harsogta túl a hisztérikus műsorvezetőt, és összetört valami edény. És ahogy egy széllökés hátán megérkeztek az első esőcseppek, egyúttal egy adag ammóniaszag is érkezett a házból.

Továbbmentem a ház mellett, majd vissza az autóhoz. Újabb esőcseppek potyogtak az égből, és valahol villámlott, de az égszakadás még váratott magára. Visszaültem az autóba.

— Semmi különösebben baljóslatú — jelentettem. — Az előkertre ráférne egy kis fűnyírózás, és ammóniaszag volt. Hangok a házban. Vagy magában beszél a pasas, vagy többen vannak.

— Ammónia — ismételte meg Kyle.

— Igen, azt hiszem — válaszoltam. — Valószínűleg csak takarítószerek.

Kyle megrázta a fejét.

— A takarítóvállalatok nem használnak ammóniát, túl erős a szaga. De én tudom, ki igen.

— Ki? — kérdezte Deborah.

Kyle rávigyorgott.

— Mindjárt jövök — mondta, majd kiszállt az autóból.

— Kyle! — kiáltott utána Deborah, de Chutsky csak intett, és egyenesen a ház bejáratához sétált. — A fenébe — dünnyögte Deborah, ahogy a férfi bekopogott, majd a közelgő sötét viharfelhőket bámulva várakozott.

Kinyílt a bejárati ajtó. Egy alacsony, köpcös, kreol bőrű férfi kukucskált ki rajta, fekete haja a homlokába hullott. Chutsky mondott neki valamit, és egy pillanatig egyikük sem mozdult. Az alacsony kis ember végignézett az utcán, majd vissza Kyle-ra. Kyle lassan kihúzta a kezét a zsebéből, és a sötét kisembernek mutatott valamit… Talán pénzt? A pasas megnézte, visszapillantott Chutskyra, majd kitárta az ajtót. Chutsky bement. Az ajtó becsapódott.

— A fenébe — mondta megint Deborah. A körmét rágta, pedig kamaszkora óta nem láttam ilyet tőle. Láthatóan ízlett neki, mert amikor végzett az elsővel, rögtön folytatta a következővel. Már a harmadiknál tartott, amikor a kis ház ajtaja kinyílt, és Chutsky lépett ki rajta mosolyogva és integetve. Az ajtó becsukódott, és eltűnt egy vízfal mögött, ahogy a felhők végre megnyíltak. Kyle nagy léptekkel visszaigyekezett az autóhoz, és bőrig ázva csusszant be az anyósülésre.

— A kurva életbe! — mondta. — Csavarni lehet belőlem a vizet!

— Mi a fasz volt ez az egész? — kérdezte Deborah.

Chutsky rám kacsintott, és hátrasimította a haját a homlokából.

— Hát nem fogalmaz gyönyörűen? — kérdezte.

— Kyle, a kurva életbe — mondta Deb.

— Az ammóniaszag — válaszolta Kyle. — Nem lehet orvosi célokra használni, egy magán-takarítócég pedig soha nem használna ilyet.

— Ezt már mondtad — csattant fel Deborah.

Chutsky elmosolyodott.

— Amire viszont szokták használni, az a metam-fetamin-gyártás — folytatta. — És, mint kiderült, ezek a srácok pont ezzel foglalkoznak.

— Egyenesen besétáltál egy drogfőzdébe? — kérdezte Deb. — Mi a fenét kerestél ott?

Kyle elmosolyodott, és kihúzott egy kis zacskót a zsebéből.

— Vettem egy kis speedet — válaszolta.