Drága, dolgos Dexter

7. FEJEZET

Hát persze hogy nem lesz mindig így. Tudhattam volna, hogy egy ilyen természetellenes status quo nem tartható fent sokáig, meg kell adnia magát a dolgok természetes rendjének. Végül is olyan városban élek, ahol az őrület, akárcsak a napfény, mindig ott bujdokolt a felhők mögött. Három héttel az első, Doakesszal történt nyugtalanító találkozásom utána felhők végül szertefoszlottak.

Nem volt szó többről, mint egy kis szerencséről, tényleg — nem éppen az a zongora zuhant le, amelyben reménykedtem, de a véletlenek igazán szerencsés összejátszása következett be. Húgommal, Deborahval ebédeltem éppen. Elnézést, úgy kellett volna mondanom, Deborah őrmesterrel. Akárcsak apja, Harry, Debs is zsaru. A közelmúlt pozitív eseményeinek eredményeképpen előléptették, levetették vele a prostituált jelmezt, amelyet a munkaköréből kifolyólag volt kénytelen hordani, eltüntették végre az utcasarokról, és megkapta a saját őrmesteri váll-lapkészletét.

Ez boldoggá kellett volna tegye őt. Végül is azt kapta, amiről úgy gondolta, hogy ezt szeretné; véget értek álkurvaként töltött napjai. Minden fiatal és többé-kevésbé csinos, az Erkölcsrendészetnél dolgozó rendőrnő számíthatott arra, hogy előbb-utóbb a prostitúció felderítésénél találja magát, Deborah pedig nagyon csinos. Viszont szegény testvérem buja alakja és ápolt megjelenése csak szégyent hozott számára. Semmit nem volt hajlandó felvenni, ami a legcsekélyebb mértékben is kiemelte volna fizikai vonzerejét, és amikor az utcán kellett ácsorognia forrónadrágban és pánt nélküli topban, a kínok kínját élte át. Komolyan fenyegette a veszély, hogy a homlokába végleg bevésődnek a ráncok.

Mivel én egy embertelen szörnyeteg vagyok, általában jellemző rám a logikus gondolkodásmód, így azt hittem, hogy az új munkakör véget vet Állandóan Morcos Miasszonyunk mártíromságának. De ó, jaj, még az sem csalt mosolyt az arcára, hogy áthelyezték a gyilkosságiakhoz. Valamikor időközben úgy döntött, hogy a rendészet egy komoly munkatársának olyan arcot kell vágnia, mintha egy nagy, rosszindulatú hal lenne, és nagyon keményen is dolgozott azon, hogy ennek az elvárásnak megfeleljen.

Az új céges autójával mentünk ebédelni; a kocsi szintén azok közé az új munkakörrel járó kiváltságok közé tartozott, amelyeknek kis fénysugarat kellett volna lopniuk az életébe. De nem úgy nézett ki, mintha ez történt volna. Azon gondolkoztam, aggódnom kellene-e érte. Figyeltem a húgom, miközben leültem a Café Relampago, a kedvenc kubai éttermünk egyik bokszába. Lejelentette a helyzetét és az állapotát, majd morcos arckifejezéssel leült velem szemben.

— Hát szóval, Ponty Őrmester — szólaltam meg, miközben felvettük az étlapot.

— Szerinted ez vicces, Dexter?

— Igen — válaszoltam. — Nagyon vicces. És egy kicsit szomorú is. Mint az élet. Különösen a te életed, Deborah.

— Baszd meg, Charlie — mondta. — Nincs az én életemmel semmi baj. — És hogy ezt bebizonyítsa, rendelt egy medianoche szendvicset, a legjobbat Miamiban, és egy batido de mámét, vagyis egy tejturmixot, ami egy olyan gyümölcsből készült, amelynek leginkább a barack és a görögdinnye keverékére hasonlít az íze.

Az én életem minden ízében éppen olyan remek volt, mint az övé, úgyhogy ugyanazt rendeltem. Mivel törzsvendégek voltunk, és életünk nagy részében ide jártunk, a korosodó, borotválatlan pincér olyan arckifejezéssel kapta ki kezünkből az étlapot, amiért Deborah akár példaképének is tekinthette volna, és úgy trappolt el a konyha felé, mint a Godzilla útban Tokió felé.

— Mindenki olyan vidám és derűs — jegyeztem meg.

— Ez nem a Mr. Rogers és szomszédai show, Dex. Ez Miami. Itt csak a rosszfiúk boldogok. — Kifejezéstelenül nézett rám, tökéletes zsarupillantással. — Hogyhogy te nem nevetsz és dalolsz?

— Gonosz vagy, Deb. Nagyon gonosz. Már hónapok óta jól viselem magam.

Deb ivott egy korty vizet.

— Aha. És kezdesz beleőrülni.

— Sokkal rosszabb — válaszoltam megrázkódva. — Azt hiszem, kezdek normálissá válni.

— Majdnem el is hittem.

— Szomorú, de így van. Penészvirág lett belőlem. — Hezitáltam, majd kinyögtem. Végül is kivel oszthatná meg egy fiú a problémáit, ha nem a családjával? — Doakes őrmesterről van szó — közöltem a húgommal.

Bólintott.

— Nagyon rád kattant — mondta. — Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle.

— Nekem is ez a leghőbb vágyam — feleltem. — Ő viszont egyáltalán nem tartja magát távol TŐLEM.

A húgom zsarupillantása megkeményedett.

— És mit akarsz tenni?

Kinyitottam a számat, hogy letagadjam mindazt, ami eszembe jutott, de halhatatlan lelkem legnagyobb üdvére, még mielőtt hazudozni kezdhettem volna neki, közbeszólt Deb adóvevője. Deb oldalra billentette a fejét, felkapta az adóvevőt, és közölte, hogy már úton is van.

— Gyere — vetette oda nekem útban az ajtó felé. Engedelmesen követtem, és csak annyi időre álltam meg, hogy az asztalra dobjak némi pénzt.

Mire kimentem a Relampago ajtaján, Deborah már tolatott az autóval. Odasiettem, és az ajtóra vetettem magam. Még mielőtt mindkét lábamat behúzhattam volna, Deborah már elindult előre, kifelé a parkolóból.

— De most tényleg, Deb — szólaltam meg —, majdnem elveszítettem a fél cipőmet. Mi ilyen fontos?

Deborah összeráncolta a homlokát, miközben a forgalom sűrűjében bevágott egy olyan kis lyukba, amellyel csak a tősgyökeres miami sofőrök próbálkoztak volna meg.

— Nem tudom — válaszolta, és bekapcsolta a szirénát.

Meglepetten pislogtam egyet, és felemeltem a hangom, hogy túlüvöltsem a zajt.

— Nem mondta el neked a diszpécser?

— Hallottad már a diszpécsert dadogni, Dexter?

— Nem, még soha. Miért, most dadogott?

Deb megelőzött egy iskolabuszt, és feldübörgött a 836-osra.

— Igen — mondta. Elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy fiatalemberekkel zsúfolt BMW-t, amelynek az utasai mutogatni kezdtek neki. — Azt hiszem, gyilkosságról van szó.

— Azt hiszed — visszhangoztam.

— Igen — válaszolta, majd a vezetésre koncentrált, én meg hagytam. A nagy sebességről mindig eszembe jut a saját halandóságom, különösen miami útjain. Ami pedig a Dadogó Diszpécser Esetét illeti… hát, Miss Marple őrmester és én éppen elég hamar megtudjuk, miről van szó, különösen, ha továbbra is ezzel a tempóval haladunk, egy kis izgalom pedig sose árt.

Pár nagyon rövid perccel később Debnek sikerült életveszélyes balesetek okozása nélkül eljuttatnia minket az Orange Bowl mellé, ahol lehajtottunk az utcaszinten futó utakra, és tettünk még pár kanyart, mielőtt leálltunk volna az északnyugati Negyedik utca járdaszegélye mellett. Az utca két oldalán zsúfoltan sorakoztak a kicsi, egyforma házak, mindegyiket saját fal vagy drótkerítés vette körül. A legtöbb élénk színű volt, kővel kirakott előkerttel.

Két villogózó járőrkocsi már ott állt a ház előtt. Két egyenruhás rendőr kerítette éppen be sárga helyszínelőszalaggal a tetthelyet, és ahogy kiszálltunk, egy harmadik rendőrt is megláttam az egyik autó anyósülésén, aki a kezében tartotta a fejét. A ház verandáján egy negyedik rendőr állt egyidős hölgy mellett. Két kis lépcsőfok vezetett fel a verandára, a hölgy a felsőn ült. Úgy tűnt, felváltva zokog és hány. Valahol a közelben egy kutya vonított fel újra és újra ugyanúgy.

Deborah odamasírozott a legközelebbi egyenruháshoz. Szögletes, középkorú pasas volt, sötét hajjal, és olyan arckifejezéssel, mintha azt kívánta volna, bárcsak ő is az autóban ülhetne, arcát a kezébe temetve.

— Mink van? — kérdezte Deborah, feltartva a jelvényét.

A zsaru anélkül, hogy ránk nézett volna, megrázta a fejét, és kibukott belőle:

— Én nem megyek be oda még egyszer, akkor sem, ha a nyugdíjamba kerül. — Ezzel sarkon fordult, majdnem belegyalogolt a járőrautóba, és úgy görgette le a sárga szalagot, mintha az megvédhetné őt attól, ami a házban van.

Deborah a pasas után bámult, majd rám nézett. Őszintén szólva, semmi hasznos vagy szellemes nem jutott az eszembe, úgyhogy egy pillanatig csak álltunk ott egymásra meredve. A szél megzörgette a helyszínelőszalagot, az eb pedig folytatta a vonítást azon a jódlizásszerű hangon, amely egyáltalán nem segített nekem megkedvelni a kutyaféléket. Deborah megrázta a fejét.

— Valakinek el kellene hallgattatnia azt a kibaszott kutyát — mondta, majd átbújt a sárga szalag alatt, és elindult a ház felé. Követtem. Pár lépés múlva feltűnt, hogy a kutya hangja egyre erősebbé válik; a házban lehetett, valószínűleg az áldozaté volt. Az állatok általában meglehetősen rosszul viselik gazdájuk halálát.

Megálltunk a lépcső mellett, Deborah felnézett a rendőrre, és elolvasta, mi áll a kitűzőjén. — Coronel. A hölgy egy tanú?

A zsaru nem nézett ránk.

— Ja — válaszolta. — Mrs. Medina. Ő telefonálta rendőrségre.

Az idős hölgy előrehajolt és öklendezni kezdett.

Deborah összeráncolta a homlokát.

— És mi van a kutyával? — kérdezte meg a zsarut.

Coronel egy olyan ugató hangot adott ki magából, ami félúton volt a nevetés és a fuldoklás között, de nem válaszolt és nem nézett ránk.

Azt hiszem, Deborahnál ekkor telt be a pohár, és — őszintén szólva — ezért nem is lehetett őt hibáztatni.

— Mi a fasz folyik itt? — követelt magyarázatot.

Coronel felénk fordította a fejét, hogy ránk nézzen. Teljesen kifejezéstelen volt az arca.

— Nézzék meg saját maguk — mondta, majd megint elfordult. Deborah mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Ehelyett rám nézett, és megvonta a vállát.

— Akár meg is nézhetjük — javasoltam neki, és reménykedtem, hogy a türelmetlenség nem hallatszik ki a hangomból. Igazság szerint alig vártam, hogy lássam, mi vált ki ilyen reakciót a miami zsarukból. Doakes őrmester azt megakadályozhatja, hogy saját kezűleg csináljak bármit is, de azt nem, hogy más munkáját csodálhassam. Végül is ez munkaköri kötelességem volt, és hát nem az a dolgunk, hogy élvezettel végezzük a munkánkat?

Deborah viszont rá nem jellemző kelletlenséggel reagált. Visszapillantott a járőrkocsira, amelyben a rendőr még mindig mozdulatlanul kuporgott, fejével a kezében. Majd megint ránézett Coronelre, illetve az időshölgyre, végül a kis ház ajtajára. Vett egy mély levegőt, nagyot sóhajtott, majd azt mondta:

— Rendben. Nézzük meg.

De még mindig nem mozdult, úgyhogy elsuhantam mellette, és benyomtam az ajtót.

A kis ház elülső szobája sötét volt, a függönyei és a sötétítői mind be voltak húzva. Volt benne egy fotel, amely úgy nézett ki, mintha valami ócskástól szerezték volna. A huzata olyan mocskos volt, hogy lehetetlennek tűnt megmondani, milyen színűnek kellene lennie. A fotel egy összecsukható kártyaasztalra helyezett tévé előtt állt. Más nem volt a szobában. A bejárati ajtóval szemben volt egy átjáró, amelyen egy kis fény szököttbe, és úgy tűnt, a kutya is ott vonít valahol, úgyhogy elindultam arra, a ház hátsó traktusa felé.

Az állatok nem szeretnek engem, ami azt bizonyítja, hogy okosabbak, mint gondolnánk. Úgy tűnik, megérzik, mi vagyok én, és nem helyeslik a dolgot, mi több, gyakran meglehetősen félreérthetetlenül nyilvánítják kihelytelenítésüket. Úgyhogy némileg vonakodtam megközelíteni ezt a már eleve ilyen nyilvánvalóan felzaklatott kutyát. De átmentem az ajtón, lassan, reménykedve odakiáltva, hogy „jó kutya”. Valójában egyáltalán nem tűnt jó kutyának az állat; leginkább agykárosult, veszettséggel fertőzött pitbullnak tűnt. De én mindig megpróbálom a dolgok jó oldalát látni, mégha az ember legjobb barátjáról is van szó. Kedves, állatszerető kifejezéssel az arcomon léptem be a lengőajtón, amely a láthatóan konyhaként használt helyiségbe vezetett.

Ahogy megérintettem az ajtót, hallottam, hogy a Sötét Utas halkan, nyugtalanul felneszel, és megálltam. Mi van?, kérdeztem, de nem jött válasz. Egy másodpercre lehunytam a szemem, de nem láttam semmit; semmiféle titkos üzenet nem villant át lecsukott szemhéjam előtt. Vállat vontam, belöktem az ajtót, és beléptem a konyhába.

A helyiség falainak felső része kopott, olajsárga színű volt, az alsó felét pedig öreg, kék hajszálcsíkos fehér csempe borította. Egy kis hűtőszekrény volt az egyik sarokban és egy főzőlap a pulton. Egy pálmabogár szaladt éppen keresztül a szóban forgó pulton, majd bevetette magát a hűtő mögé. A helyiség egyetlen ablaka elé furnérlemezt szegeltek, a plafonról pedig egy árva, halvány fényű villanykörte lógott le.

A villanykörte alatt egy nagy, nehéz, öreg asztal állt, az a fajta, aminek szögletes lábai és porcelán lapja van. Egy nagy tükör függött a falon, olyan szögben, hogy látsszon benne, mi van az asztalon. És a tükörben az látszott, hogy az asztal közepén egy… izé…

Hát szóval. Feltételezem, életében valamiféle emberi lény volt, nagyon valószínű, hogy férfi és latin-amerikai. Ezt nem volt könnyű megmondania jelenlegi állapotában, ami, beismerem, még engem is meghökkentett. De meghökkenésem ellenére elismeréssel kellett adóznom a gondos, tiszta munkának. Még egy sebész is megirigyelhette volna, bár valószínűleg nagyon kevés sebész tudta volna megindokolni ezt a fajta beavatkozást az Orvosi Kamara etikai bizottsága előtt.

Soha nem jutott volna eszembe például így vágni le az ajkakat és a szemhéjakat, és bár büszke vagyok a munkám minőségére, erre nem lettem volna képes anélkül, hogy meg ne sértettem volna a szemgolyókat, amelyek jelen esetben vadul forogtak előre-hátra, lecsukódásra vagy pislogásra képtelenül, vissza-visszatérve a tükörhöz. Csak egy megérzés volt, de úgy véltem, a szemhéjak kerültek sorra utoljára, jóval az orr és a fülek ó-de-tiszta eltávolítását követően. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy én ezeket a karok, lábak, genitáliák és a többi előtt vagy után vágtam volna le. Nem könnyű felállítani a sorrendet ilyen esetekben, de ahogy a dolgok álltak, úgy tűnt, nagyon tisztességes munkáról van szó, mi több, mestermunkáról, ami nagy gyakorlatra vallott. A szépen végzett darabolások esetében gyakran használjuk a „sebészi” jelzőt. De ez szó szerint sebészi munka volt. Egyáltalán nem vérzett semmi, még a száj sem, amelyről eltávolították az ajkakat és belőle a nyelvet. Sőt, a fogakat is; egyszerűen lehetetlen volt nem csodálni ezt az alaposságot. Minden sebet profi módon lezártak; fehér kötést ragasztottak a vállakra, ahonnan akarok lógtak egykor, a többi seb pedig olyan szépen begyógyult, ahogy azt csak a legjobb kórházakban remélheti az ember.

Minden le volt vágva a testről, egyszerűen minden. Semmi nem maradt belőle, csak egy csupasz, kifejezéstelen arc egy letisztult torzón. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetett ezt megtenni anélkül, hogy ne halt volna bele az illető, arról pedig még kevesebb fogalmam volt, hogy miért tenne ilyet bárki is. Ez olyan mértékű kegyetlenségről tanúskodott, amitől elkezdtem kételkedni abban, hogy tényleg olyan jó ötlet-e ez az egész világegyetem. Elnézést, ha emiatt Darabolós Dexter hipokritának tűnik, de én pontosan tudom, milyen vagyok, és az egyáltalán nem ilyen. Én azt teszem, amit a Sötét Utas szükségesnek tart, olyan emberekkel, akik valóban megérdemlik, és mindig halállal végződik a dolog — és biztosra veszem, hogy az asztalon fekvő test egyetértene velem abban, hogy ez nem is olyan rossz.

De ez — ilyen türelmesen és gondosan végigcsinálni az egészet, majd otthagyni élve egy tükör előtt… Éreztem, ahogy a lelkem legmélyén növekedni kezd bennem a fekete kíváncsiság, mintha most első ízben a Sötét Utas egy kicsit jelentéktelennek érezte volna magát.

Az a dolog az asztalon láthatóan nem vette észre, hogy ott vagyok. Simán folytatta a kutyaszerű vonítást, ugyanazon a hangon újra és újra, megállás nélkül.

Hallottam, hogy Deb megtorpan mögöttem.

— Ó, Jézusom — mondta. — Ó, te jóságos ég… Mi ez?

— Fogalmam sincs — válaszoltam. — De legalább nem kutya.