Pár percig csak álltam ott, és néztem a házat, részben óvatosságból. Nem láttam, konkrétan ki vezeti a hidroplánt, és lehetségesnek tartottam, hogy a Doktor még mindig bent bujkál, és arra vár, hogy történjen valami. És hogy őszinte legyek, azt se kívántam, hogy megint megtámadjon valami csiricsáré, harcias madár.
De pár perc múlva még mindig nem történt semmi, és tudtam, hogy be kell mennem a házba körülnézni. Úgyhogy nagy ívben kikerültem a fát, amelyen a gonosz madár fészkelt, és megközelítettem a házat.
Sötét volt bent, de csend, az nem. Ahogy az ütött-kopott, parkolóra néző bejárati ajtó mellett ácsorogtam, meghallottam, hogy valami csendesen vergődik odabent, egy pillanattal később pedig ritmikus nyögdécselés és időnként egy-egy nyöszörgés hangzott fel. Ezek nem olyan zajoknak tűntek, amelyeket olyasvalaki kelt, aki halálos csapdát állítva várakozik éppen. Sokkal inkább olyanoknak, amelyeket olyasvalaki kelt, aki megvan kötözve és szabadulni próbál. Olyan sietve menekült volna Dr. Danco, hogy Doakes őrmestert maga mögött hagyta?
Megint éreztem, ahogy az egész agyamat elönti az extatikus kísértés. Doakes őrmester, az ősellenségem megkötözve fekszik odabent, becsomagolva, mint egy ajándék, és az irgalmamra van bízva, tökéletes körülmények között. Körbevéve minden szerszámmal, amire csak szükségem lehet, egy lélek sincs többmérföldes körzetben — és amikor végzek, csak annyit kell mondanom: „Sajnos, túl későn érkeztem. Nézzék, mit tett az a rettenetes Dr. Danco szegény, jó öreg Doakes őrmesterrel.” Részegítő gondolat volt, és azt hiszem, talán egy kicsit dülöngélni is kezdtem, amikor belekóstoltam. Persze nem volt több egy futó ötletnél, és természetesen soha nem tennék ilyet, ugye? Úgy értem, de most tényleg? Dexter? Halló? Miért nyáladzol, édes fiam?
Hát persze hogy nem, én aztán soha. Elvégre én voltam Dél-Florida lelki sivatagának erkölcsi világítótornya. Általában. Gerincem egyenes, az arcom frissen borotvált, energiámat egy Sötét Töltőből nyerem. Sir Dexter, az Erényes, amint megmentésre siet. Vagy legalábbis valószínűleg megmentésre. Úgy értem, mindent figyelembe véve. Kinyitottam a bejárati ajtót, és bementem.
Közvetlenül az ajtó mögött a falhoz lapultam, csak a biztonság kedvéért, és körbetapogatóztam egy villanykapcsoló után. Ott találtam, ahol lennie kellett, és megnyomtam.
Csakúgy, mint Danco első bűntanyájában, ebben is alig voltak bútorok. A legfőbb látványosság itt is a szoba közepén álló asztal volt. Egy tükör lógott a szemben lévő falon. Jobb felé egy ajtó nélküli ajtónyílás vezetett valahova, valószínűleg a konyhába, balra meg egy csukott ajtó volt, talán a háló- vagy a fürdőszoba. Velem pontosan szemben újabb bejárati ajtónyílt, Dr. Danco, feltételezésem szerint, ezen át menekülhetett el.
Az asztal túloldalán pedig, erősebben vergődve, mint valaha, ott feküdt valami egy halvány narancsszínű kezeslábasban. Nagyjából emberszerűnek tűnt, még a szoba túlsó végéből is.
— Ide, ó, kérem, segítsen, segítsen — mondta, én pedig átmentem a szobán, és letérdeltem mellé.
A karja és a lába szigetelőszalaggal volt leragasztva, természetesen, minden tapasztalt, válogatós szörnyeteg ezt választotta volna. Ahogy levágtam a szalagot, megvizsgáltam, miközben hallottam a folyamatos motyogását, de nem igazán figyeltem oda arra, hogy „ó, hála istennek, ó, kérem, ó, istenem, szabadíts ki, pajtás, gyorsan, gyorsan, az ég szerelmére. Ó, Jézusom, mi tartott ennyi ideig, tudtam, hogy eljössz”, vagy valami ilyesmire. A koponyáját teljesen leborotválták, még a szemöldökét is. De azt a gödröcskés, férfias állat nem lehetett nem felismerni, és az arcát díszítő sebhelyeket sem. Kyle Chutsky volt az.
Vagy legalábbis a legnagyobb része.
Ahogy lejött a ragasztószalag, és Chutskynak sikerült ülő pozícióba küzdenie magát, nyilvánvalóvá vált, hogy hiányzik a bal karja könyöktől lefelé, és a jobb lába térdtől lefelé. A csonkok nagyon szépen be voltak tekerve tiszta fehér gézzel, semmi nem folyt át rajtuk; megint csak nagyon profi munka, bár nem hiszem, hogy Chutsky különösebben értékelte volna a szakmai elhivatottságot, amit Danco a kezének és a lábának eltávolításánál tanúsított. És az sem volt még tiszta, hogy mennyi hiányzik Chutsky elméjéből, de a folyamatos nyafogása nem győzött meg róla, hogy készen állna arra, hogy egy utasszállító repülőgép pilótafülkéjébe üljön.
— Ó, te jó ég, pajtás — mondta. — Ó, Jézusom. Hála istennek, hogy eljöttél — nyögte, majd a vállamra hajtotta a fejét, és elsírta magát.
Mivel mostanában kezdtem megszokni az ilyesmit, pontosan tudtam, mit tegyek. Megveregettem a hátát, és azt mondtam, „nyugodj meg”. Az egész még esetlenebb volt, mint amikor Deborahval csináltam, mivel folyamatosan hozzám verődött bal karjának csonkja, és ettől sokkal nehezebb lett együttérzést tettetnem.
De Chutsky sírásrohama csak pár pillanatig tartott, és mire végre elengedett és ülő pozícióba küzdötte magát, gyönyörű hawaii ingem már teljesen átázott. Nagyot szipogott, az ingem szempontjából egy kicsit megkésve.
— Hol van Debbie? — kérdezte.
— Eltörte a kulcscsontját — tájékoztattam. — Kórházban van.
— Ó — válaszolta, és megint szipogott egyet, hosszan és nedvesen, ami mintha az agyában visszhangzott volna. Majd egy gyors pillantást vetett a háta mögé, és talpra küszködte magát. — Jobban tennénk, ha minél hamarabb eltűnnénk innen. Bármikor visszajöhet.
Nekem nem jutott eszembe, hogy Danco visszajöhet, de volt benne ráció. A ragadozók időtálló trükkje, hogy elszaladnak, majd egye szűkülő körökben visszalopakodnak megnézni, ki szagolgatja a csapájukat. Ha Dr. Danco is ezt teszi, két meglehetősen könnyű célpontot fog itt találni.
— Hát jó — mondtam Chutskynak. — Hadd nézzek gyorsan körül.
Felém nyúlt a kezével, természetesen a jobb kezével, és megragadta a karomat.
— Kérlek — mondta. — Ne hagyj egyedül.
— Gyors leszek — biztosítottam, és megpróbáltam elhátrálni. De erősebbé vált a szorítása rajtam, meglepően erőssé ahhoz képest, hogy min ment keresztül.
— Kérlek — ismételte meg. — Legalább a fegyveredet hagyd itt nekem.
— Nincsen fegyverem — közöltem vele, mire elkerekedett a szeme.
— Ó, istenem, hát ezt meg hogy gondoltad? Jézusom, el kell tűnnünk innét. — Pánik hallatszott ki a hangjából, mintha bármelyik pillanatban megint elsírhatná magát.
— Hát jó — mondtam. — Na gyerünk, próbálj meg, izé, talpra állni. — Reméltem, hogy nem vette észre a hezitálásomat; nem akartam érzéketlennek tűnni, de emiatt az egész végtaghiányos dolog miatt úgy éreztem, nagyon oda kell figyelnem arra, mit hogyan fogalmazok. De Chutsky nem mondott semmit, csak a karomba kapaszkodott. Felsegítettem, ő pedig az asztal fölé hajolt.
— Csak pár másodpercet adjál, hogy meg tudjam nézni a többi szobát — kértem. Nedves, könyörgő tekintetet vetett rám, de nem mondott semmit, úgyhogy végigszáguldottam a kis házon.
A nagyszobában, ahol Chutskyt megtaláltam, Dr. Danco szerszámain kívül nem volt semmi. Nagyon szép vágóeszközei voltak, és az etikai vonatkozások gondos megfontolása után a legszebbet magamhoz is vettem: egy gyönyörű pengét, amit arra terveztek, hogy a leginasabb húsba is könnyedén szaladjon bele. Több sorban álltak a gyógyszerek; a nevük nem sokat mondott nekem, kivéve pár üveg barbiturátot. Semmilyen nyomot nem találtam, semmi összegyűrt gyufásdobozt egy ráfirkantott telefonszámmal, semmi mosodai számlát. Semmit.
A konyha teljesen ugyanolyan volt, mint az első ház konyhája. Állt benne egy kicsi, ócska hűtőszekrény, egy főzőlap, egy kártyaasztal egy összecsukható székkel, és ennyi. Fél doboz fánk hevert a pulton, és egy nagyon nagy csótány falatozott éppen az egyikből. Úgy nézett rám, mintha kész lenne megharcolni a fánkért, úgyhogy átengedtem neki.
Amikor visszamentem a nagyszobába, Chutsky még mindig az asztalfölé hajolt.
— Siessünk — mondta. — Az isten szerelmére, menjünk.
— Még egy szoba — válaszoltam. Odamentem a konyhával szemben lévő ajtóhoz.
Mint számítottam is rá, egy hálószobába nyílt. Az egyik sarkában egy heverő volt, a heverőn pedig egy kupac ruha és egy mobiltelefon. Az ing ismerősnek tűnt, és elgondolkoztam, vajon honnan kerülhetett ide. Előhúztam a saját telefonom, és felhívtam Doakes őrmester számát. A ruhákon fekvő mobil megszólalt.
— Hát, ez van — sóhajtottam. Megszakítottam a hívást, és kimentem, hogy elvigyem Chutskyt.
Éppen ott volt, ahol hagytam, bár úgy nézett ki, mint aki elszaladt volna, ha tud.
— Gyerünk már, az isten szerelmére, siessünk — mondta. — Jézusom, szinte érzem a leheletét a nyakamban. — A hátsó ajtó felé fordította a fejét, majd a konyha felé, és ahogy odanyúltam, hogy segítsek neki, a falitükörre vándorolt a pillantása.
Egy hosszú pillanaton keresztül csak bámulta a tükörképét, majd magába zuhant, mintha eltűnt volna az összes csontja.
— Jézusom — mondta, és megint elkezdett sírni. — Ó, Jézusom.
— Gyerünk — szóltam rá. — Mozogjunk.
Chutsky összerázkódott, majd megrázta a fejét.
— Mozdulni sem tudtam, csak feküdtem ott, és hallgattam, mit művel Frankkel. Olyan boldognak tűnt… „Mit gondolsz? Nem? Hát jó, akkor egy kar”, és aztán a fűrészhangja, és…
— Chutsky — mondtam.
— És akkor engem is felrakott oda, és azt mondta, „hét betű”, és hogy „mondj egyet”. És aztán…
Természetesen mindig is érdekelt, mások milyen technikával dolgoznak, de Chutsky olyannak tűnt, mint aki a maradék önuralmát is kezdi elveszíteni, én pedig nem engedhettem meg neki, hogy megint összesírja az ingem egyik oldalát. Úgyhogy odaléptem hozzá, és megragadtam a jó karját.
— Chutsky, gyerünk. Menjünk innen — szólítottam fel.
Úgy nézett rám, mint aki azt sem tudja, hol van, tágra nyílt szernekkel, majd visszafordult a tükör felé.
— Ó, Jézusom — mondta. Majd hosszan, szaggatottan levegőt vett, és felállt, mintha egy képzeletbeli kürt szavának engedelmeskedne. — Lehetne rosszabb is — mondta. — Még élek.
— Igen, élsz — erősítettem meg —, és ha el tudunk végre indulni, akkor ez akár így is maradhat.
— Rendben — válaszolta. Határozottan elfordította a fejét a tükörtől, és a jó karjával a vállamra támaszkodott. — Menjünk.
Chutskynak láthatóan nem volt túl nagy gyakorlata a fél lábon történő közlekedésben, de zihálva ugrándozott mellettem, rám támaszkodva két lépés között. Még így is, hogy hiányoztak testrészei, meglehetősen nagydarab ember volt, és sok erőfeszítésembe került cipelni. A híd előtt megállt egy pillanatra, és átnézett a drótkerítésen.
— Bedobta oda a lábam — mondta. — Az aligátorokhoz. Gondoskodott róla, hogy végignézzem. Feltartotta, hogy lássam, majd bedobta, és a víz forrni kezdett, mintha… — Kihallottam hangjából a növekvő hisztériát, de ő is, és megállt, reszketve levegőt vett, majd rekedtes hangon azt mondta: — Hát jó. Tűnjünk el innen.
További nosztalgiázások kerülőútja nélkül jutottunk el a kapuig, és Chutsky egy kerítésoszlopra támaszkodott, amíg kinyitottam neki a bejáratot. Majd odatámogattam az anyósüléshez, bemásztam a kormány mögé, és beindítottam a motort. Amikor felkapcsolódtak a fényszórók, Chutsky hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét.
— Köszönöm, haver — mondta. — Sokkal tartozom neked. Köszönöm.
— Szívesen — válaszoltam. Megfordultam a kocsival, és elindultam vissza az Alligátor Alley felé. Azt hittem, Chutsky elaludt, de a földút felénél megszólalt.
— Örülök, hogy a húgod nem volt itt — mondta. — Nem kellett így látnia. Ez… Figyelj, össze kell szednem magam, mielőtt… — Hirtelen elhallgatott, és fél percig meg se szólalt. Csendben zötyögtünk végig az úton. A némaság kellemes változatosságot jelentett. Azon töprengtem, hol lehet Doakes, és vajon mit csinál. Vagy inkább mit csinálnak vele. És ha már itt tartunk, hol lehet Reiker, és mikor tudom végre elvinni valahova máshova. Valami csendes helyre, ahol elmélkedhetek és békében dolgozhatok. Azon gondolkoztam, vajon mennyi lehet a Blalock Aligátorfarm bérleti díja.
— Talán az lenne a legjobb, ha nem háborgatnám többet — szólalt meg hirtelen Chutsky, és beletelt egy hosszú pillanatba, amíg rájöttem, hogy valószínűleg még mindig Deborahról beszél. — Valószínűleg nem akar már tőlem semmit, most, hogy ilyen állapotba kerültem, sajnálatra meg nincs szükségem.
— Emiatt ne aggódj — nyugtattam meg. — Deborahba nem sok együttérzés szorult.
— Mondd meg neki, hogy jól vagyok, és visszamentem Washingtonba — folytatta. — Így lesz a legjobb.
— Lehet, hogy neked igen — vetettem ellen. — De engem meg fog ölni.
— Te ezt nem értheted — közölte velem.
— Nem, te nem érted. Rám parancsolt, hogy hozzalak vissza. Ő már eldöntötte magában a dolgot, és én nem merek ellentmondani neki. Nagyon nagyot tud ütni.
Egy ideig csendben maradt. Majd hallottam, hogy mélyet sóhajt.
— Csaknem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni — mondta.
— Még visszavihetlek az aligátorfarmra — javasoltam vidáman.
Erre már nem mondott semmit, én pedig felhajtottam az Alligátor Alley-re, az első lehetőségnél visszakanyarodtam, és a látóhatáron fénylő narancssárga köd felé indultam, ami Miamit jelezte.