Drága, dolgos Dexter

19. FEJEZET

Egy sietős magyarázattal otthagytam Ritát, és kimentem várni Deboraht. Ő állta a szavát, és öt és fél perccel később már a Dixie autópályán hajtottunk észak felé.

— Kint vannak Miami Beachen — tájékoztatott. — Doakes azt mondta, megkörnyékezte a fickót, Oscart, és elmondta neki, mi a helyzet. Oscar azt válaszolta, hadd gondoljam át, mire Doakes, oké, majd hívlak. De figyelte a házat az utca végéről, és tíz perccel később a pasas kijött az ajtón, és bevágta magát a kocsiba egy kisbőrönddel.

— Miért menekülne el?

— Te nem menekülnél, ha tudnád, hogy Danco a nyomodban van?

— Nem — válaszoltam, és boldogan elábrándoztam azon, mit tennék, ha szemtől szembe kerülnék a Doktorral. — Felállítanék valami csapdát, és hagynám, hogy belesétáljon. — És aztán, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.

— Hát, Oscar nem te vagy — foglalta össze.

— Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ő én — értettem egyet. — Merre ment?

Deb összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.

— Ebben a pillanatban éppen körbe-körbe autókázik, Doakes pedig követi.

— Mit gondolsz, hova megy? — kérdeztem.

Deborah megrázta a fejét, és kikerült egy kiabáló kamaszokkal teli, öreg, vászontetős Cadillacet.

— Nem számít — válaszolta, és tövig nyomott gázpedállal elindult a Palmetto autópályára vezető felhajtón. — Oscar még mindig az egyetlen esélyünk. Ha megpróbálja elhagyni a környéket, begyűjtjük, de addig muszáj rajta maradnunk, hogy meglássuk, mit csinál.

— Nagyon jó, tényleg csuda klassz ötlet, de mégis mire számítunk, mi történhet?

— Nem tudom, Dexter! — csattant fel Deb. — De azt tudjuk, hogy ez a fickó célpont lesz előbb vagy utóbb, jó? És most már ő is tudja. Úgyhogy lehet, hogy csak azt próbálja kideríteni, követik-e, mielőtt elmenekülne.

— A fenébe — mondta, és kikerült egy csirkeketrecekkel megrakott öreg, platós teherautót. A teherautó körülbelül 50 kilométer per órás sebességgel ment, nem égett a hátsó helyzetjelző lámpája, és három férfi ült a rakományán, egyik kezükkel leharcolt kalapjaikba kapaszkodva, a másikkal pedig a rakományba. Deborah rájuk üvöltette a szirénát, amikor elhajtott mellettük. A rakományon ülő férfiak még csak nem is pislogtak.

— Szóval — folytatta a húgom, amikor ismét egyenesbe értünk és gyorsulni kezdtünk —, Doakes szeretné, ha mindenesetre a miami oldalon maradnánk a biztonság kedvéért. Ha Oscar esetleg rosszban sántikál. A Biscayne-nel párhuzamosan megyünk majd.

Ebben volt ésszerűség: amíg Oscar Miami Beachen marad, nem tud másfelé megszökni. Ha megpróbálna átvágni egy mellékúton, vagy északnak indulna a Haulover Park távolabbi vége felé, mi ott leszünk, hogy elkapjuk. Hacsak nincs kéznél egy helikoptere, sikerül bekerítenünk. Hagytam Deboraht vezetni, és ő sebesen északra vitt minket, anélkül, hogy sikerült volna megölnie bárkit is.

A repülőtérnél keletnek fordultunk a 836-osra. A forgalom itt egy kicsit jobban beindult, és Deborah ádázul koncentrálva, ide-oda cikázott benne. Én megtartottam a mondanivalómat magamnak, ő pedig azzal igazolta a sokéves kiképzését Miami útjain, hogy megnyerte azt, amit leginkább egy szabályok nélküli, halálos roncsderbihez lehetne hasonlítani. Biztonságban odaértünk az I-95-ös csomóponthoz, és lehajtottunk a Biscayne sugárútra. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, ahogy Deborah visszavette a tempót a városi forgalomban.

A rádió felrecsegett, és Doakes hangja szólalt meg a hangszóróban.

— Morgan, mi a kettő-nullása?

Deborah felemelte a mikrofont, és tájékoztatta.

— Biscayne a MacArthur mellékútnál.

Rövid szünet, majd Doakes hangja megint.

— Leállt az út mellé a Venetian gyorsforgalmi felvonóhídjánál. Várakozzatok a másik oldalán.

— Tíz-négy — nyugtázta Deborah.

Én meg nem tudtam megállni, hogy ne kommentáljam a dolgot:

— Olyan profinak érzem magam, amikor így beszélsz.

— És ez mit jelent? — kérdezte.

— Semmit, tényleg — válaszoltam.

Rám pillantott szigorú zsaruszemekkel, de az arca fiatal volt, és csak egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha még mindig gyerekek lennénk Harry járőrkocsijában, rabló-pandúrosat játszva — persze ebben a mostani játékban én voltam a jófiú, amit nagyon idegesítőnek találtam.

— Ez nem játék, Dexter — mondta Deborah, mert persze ő is emlékezett mindenre. — Most Kyle élete forog kockán. — És ahogy folytatta, arcvonásai visszarendeződtek a megszokott Szigorú Nagyhal kifejezésbe. — Tudom, hogy ezt te valószínűleg képtelen vagy megérteni, de nekem ő nagyon fontos. Tőle annyira… a francba. Te házasodni készülsz, és ennek ellenére nem érted. — Odaértünk az északkeleti Tizenötödik utca közlekedési lámpáihoz, és jobbra kanyarodtunk. Ami az Omni bevásárlóközpontból maradt, baloldalt tornyosult, előttünk pedig a Venetian gyorsforgalmi terült el.

— Én nem vagyok nagyon jó az érzelmek terén, Debs — mondtam. — És tényleg fogalmam sincs erről az egész házasságdologról. De nem szeretem, amikor boldogtalan vagy.

Deborah a régi Herald épületével szemben lévő kis kikötő mellett húzódott le az út szélére, és orral a Venetian gyorsforgalmi felé parkolta le az autót. Egy kis ideig csendben ült, majd kifújta a levegőt, és azt mondta:

— Ne haragudj.

Ez egy kicsit váratlanul ért, mert be kell vallanom, én is valami ilyesmit készültem mondani, csak hogy ne csikorogjanak tovább szociális érintkezésünk fogaskerekei. Majdnem biztos, hogy én egy kicsit szellemesebben fogalmaztam volna meg, de a lényege ugyanez lett volna.

— Miért?

— Nem akartam… tudom, hogy te más vagy, Dex. Igazán igyekszem hozzászokni, és… De ennek ellenére a testvérem vagy.

— Mostohatestvéred — helyesbítettem.

— Ez baromság, és ezt te is tudod. A testvérem vagy. És tudom, hogy csak miattam vagy most itt.

— Az igazat megvallva, abban reménykedem, hogy később én is belemondhatom a rádióba, hogy „tíz-négy”.

Felhorkantott.

— Rendben, legyél seggfej. De azért köszönöm.

— Szívesen.

Felkapta a rádiót.

— Doakes. Mit csinál?

Rövid szünet után Doakes válaszolt:

— Úgy tűnik, mobiltelefonon beszél.

Deborah összeráncolt homlokkal pillantott rám.

— Ha szökésben van, akkor miért beszélne bárkivel telefonon? — Megvontam a vállam. — Talán éppen utat foglal valahová külföldre. Vagy…

Megálltam. Ez túl ostoba ötlet volt ahhoz, hogy komolyabban belegondoljak, és automatikusan el kellett volna vetnem, de valamiért mégis ottmaradt a fejemben, a szürkeállományon ugrálva és egy kis piros zászlót lobogtatva.

— Vagy mi? — faggatott Deborah.

Megráztam a fejem.

— Lehetetlen. Ostobaság. Csak egy vad ötlet, ami nem akar békén hagyni.

— Hát jó. Mennyire vad?

— Mi van, ha… én megmondtam, hogy ostobaság.

— Sokkal nagyobb ostobaság így kerülgetni a forró kását — csattant fel Deb. — Mi az ötleted?

— Mi van, ha Oscar a jóságos Doktor úrnak telefonál, és alkudozni próbál vele? — kérdeztem. És igazam volt; valóban ostobán hangzott.

Deborah felhorkantott.

— És milyen alapja lenne az alkuhoz?

— Hát — válaszoltam —, Doakes azt mondja, van nála egy kisbőrönd. Lehet benne pénz, bemutatóra szóló kötvény, bélyeggyűjtemény. Nem tudom. De valószínűleg olyasmi van nála, ami még ezeknél is nagyobb értékkel bír sebész barátunk számára.

— Mint például?

— Valószínűleg tudja, hol bujkálnak a többiek a régi csapatból.

— A francba — fakadt ki Deb. — Feldobna mindenkit, csak hogy mentse az életét? — Beharapta az ajkát, ahogy végiggondolta a dolgot. — Ez meglehetősen merész ötlet — mondta.

— A merész, az nagy előrelépés az ostobától — válaszoltam.

— Eszerint Oscar tudja, hogy veheti fel a kapcsolatot a Doktorral.

— Az egyik rém mindig megtalálja az utat a másikhoz. Léteznek listák és adatbázisok és kapcsolati hálók, te is tudod. Nem láttad a Bourne-rejtélyt?

— Én igen, de honnan tudhatnánk, hogy Oscar is látta-e?

— Én csak annyit mondtam, hogy lehet.

— Aha — válaszolta. Elgondolkozva kinézett az ablakon, majd fintorgott egyet, és megrázta a fejét. — Kyle mondott valamit… hogy egy idő után elfelejti az ember, melyik csapathoz tartozik, mint a szabadúszó baseball játékosok. Az ember egy idő után elkezd barátkozni az ellenféllel, és… a fenébe is, ez akkora hülyeség.

— És akkor bármelyik oldalon is áll Danco, Oscar meg tudja találni a módját, hogy elérje.

— És akkor mi van? Mi nem tudjuk — válaszolta.

Ezután mindketten csendben maradtunk pár percig. Debs, feltételezem, Kyle-ra gondolt, és azon töprengett, meg tudja-e vajon találni időben. Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha én is így aggódnék Ritáért, de nem sikerült. Mint Deborah olyan éleslátóan rávilágított, én házasodni készültem, és ennek ellenére nem értettem. És nem is fogom soha, amire általában áldásként gondoltam. Mindig úgy éreztem, hogy sokkal jobban teszem, ha az agyammal gondolkozom, mintha egy bizonyos másik redős testrészemmel, amely az agyamtól enyhén délre helyezkedik el. Úgy értem, de most komolyan, az emberek soha nem látják magukat, ahogy nyáladzva botladoznak és ődöngenek, könnyes tekintettel és remegő térdekkel, és teljesen kiszolgáltatva olyasvalaminek, amivel még az állatok is inkább gyorsan végeznek, hogy olyan értelmesebb dolgokkal tölthessék az idejüket, mint amilyen például a friss hús keresése.

Hát, abban egyetérthetünk, én nem értem a dolgot. Úgyhogy csak átnéztem a víz felett, a gyorsforgalmi út túlsó végén elhelyezkedő házak tompa fényeire. A díjbeszedő bódétól nem messze pár társasház állt, majd egy sor ház, majdnem ugyanakkorák. Talán ha megnyerem a lottót, megkérhetek egy ingatlanügynököt, hogy mutasson nekem valamit egy kis pincével, épp csak akkorával, hogy egy gyilkos lelkű fényképész beférjen a padlója alá. És a gondolat nyomában meghallottam a privát hátsó kis hangom suttogását, de persze semmit nem tudtam kezdeni vele, azonkívül, hogy talán megtapsolhattam volna a víz felett függő Holdat. És ugyanezen holdsütötte víz felett egyszer csak felhangzott egy csengő csilingelése, ami azt jelezte, hogy a hidat mindjárt felvonják.

A rádió felrecsegett.

— Elindult — mondta Doakes. — Át fog szökni a felvonóhídon. Figyeljék. Egy fehér, négykerék meghajtású Toyota.

— Már látom — közölte Deborah a rádióval. — Rajta vagyunk.

A fehér városi terepjáró átjött a gyorsforgalmin, fel a Tizenötödik utcára, épp mielőtt a híd felemelkedett volna. Deborah várt egy kicsit, hogy leszakadhassunk, majd elindult és követni kezdte. A Biscayne sugárútnál jobbra fordult az autó, és egy pillanattal később mi is.

— Észak felé tart a Biscayne-en — mondta a rádióba.

— Vettem — felelte Doakes. — Én ezen az oldalon követem magukat.

A terepjáró átlagos sebességgel haladt az enyhe forgalomban, csupán tíz kilométer per órával lépte túl a megengedett sebességet, ami Miamiban turistatempónak számít, elég lassúnak ahhoz, hogy a mellette elhaladó autósok jogosnak érezzék a vészkürt megszólaltatását. De úgy tűnt, Oscar nem bánja. Betartotta az összes közlekedési szabályt, és sávon belül maradt, úgy kocsikázva, mintha nem lenne konkrét célja, csak egy vacsora utáni ellazító sétakocsikázásra jött volna ki.

Ahogy rátértünk a Hetvenkilencedik utca autóútjára, Deborah felvette a rádiót.

— Most tartunk a Hetvenkilencedik utcánál — mondta. — Nem siet, észak felé tart.

— Tíz-négy — válaszolta Doakes, mire Deborah rám pillantott.

— Egy szót se szóltam — védekeztem.

— De akartál — válaszolta.

Észak felé haladtunk, és kétszer megálltunk a piros lámpáknál. Deborah ügyelt arra, hogy pár kocsival lemaradjon, és ez nem is volt túl nehéz Miami útjain, ahol a legtöbb autós megpróbálja leelőzni, átugrani vagy kikerülni a többieket. Egy tűzoltóautó ment szirénázva a másik irányba, a kereszteződéseknél dudálva. A többi autós reakcióját tekintve akár egy bégető bárány is lehetett volna. Oda se figyeltek a szirénára, és ragaszkodtak jól megérdemelt helyzetükhöz a cikcakkos sorokban. A tűzoltóautó volánja mögött ülő pasas, maga is miami autós lévén, egyszerűen csak végigkígyózott az autók között, dudálva és szirénázva — íme, a forgalom Duettje.

Odaértünk a Százhuszonharmadik utcához, ez volt az utolsó lehetőség, ahol át lehetett menni Miami Beachre, mielőtt a 826. végigfutott volna North Miami Beachen, és Oscar továbbra is észak felé tartott. Amikor odaértünk, Deborah tájékoztatta Doakest a rádión.

— Hova a pokolba megy vajon? — dünnyögte, miután lerakta a rádiót.

— Talán csak autókázik — tűnődtem. — Gyönyörű éjszakánk van.

— Aha. Nem akarnál esetleg egy szonettet írni róla?

Rendes körülmények között lett volna erre a tarsolyomban egy szellemes visszavágás, de — talán az üldözés izgalma miatt — most semmi nem jutott eszembe. És Debs egyébként is úgy nézett ki, mint akire ráfér egy kis sikerélmény.

Pár sarokkal később Oscar hirtelen felgyorsított, bevágott a belső sávba, és balra fordult a szembejövő autók között, amivel egy egész dudaconcertót indukált — mind a két irányba haladó autósok közreműködésével.

— Rákapcsolt — közölte Deborah Doakesszal —, nyugatra megy a Százharmincötödik utcán.

— Átmegyek maguk mögött — válaszolta Doakes. — A Broad autóúton.

— Mi van a Százharmincötödik utcában? — töprengett Debs fennhangon.

— Az Opa-Locka repülőtér — válaszoltam. — Pár kilométerre egyenesen.

— A francba — nyúlt Deb a rádióért. — Doakes, erre van az Opa-Locka repülőtér.

— Odamegyek — válaszolta Doakes, és hallottam, hogy bekapcsolja a szirénáját, még mielőtt kikapcsolt volna a rádiója.

Az Opa-Locka repülőtér régóta népszerű a kábítószer-importőrök és a civil ruhás ügynökök körében. Ez nagyon praktikus, tekintve, hogy a kettő közötti határvonal helyenként igen elmosódott. Könnyen lehet, hogy Oscart már várja ott egy kisrepülőgép, készen arra, hogy elhagyja vele az országot, és a Karib-térségbe, Latin- vagy Dél-Amerikába repítse valahova — ahonnan akár folytathatja is az útját a világ bármely egyéb szegletébe, természetesen, bár nem tartottam túl valószínűnek, hogy végső célja Szudán vagy akár Bejrút lenne. Sokkal esélyesebb volt, hogy a Karib-szigetekre készül, de bármire is essen a választása, logikusnak lépésnek tűnt az ő helyzetében elhagyni az országot, különösen az Opa-Locka reptéren keresztül.

Oscar most már egy kicsit gyorsabban haladt, bár a Százharmincötödik utca nem volt olyan széles és könnyen autózható, mint a Biscayne sugárút. Odaértünk egy kis hídhoz, ami egy csatornán vezetett keresztül, és ahogy Oscar leért a túlsó oldalán, hirtelen felgyorsított, és S-kanyarban végigcikázott az autók között.

— A francba, valami ráijesztett — mondta Deborah. — Biztos észrevett minket. — Ő is a gázra lépett, hogy le ne maradjon, de még mindig ügyelt arra, hogy legyen köztünk két-három autó, bár most már nem sok értelme volt úgy tenni, mintha nem követnénk.

Valami tényleg megijeszthette, mert Oscar most már eszeveszetten hajtott, veszélyesen közel került ahhoz, hogy balesetet okozzon vagy a járdára csússzon, Debs pedig természetesen nem hagyhatta, hogy legyőzzék egy ilyesfajta pisilőversenyben. Rajta maradt, vadul kerülgetve azokat az autósokat, akik még mindig nem tértek magukhoz az Oscarral való találkozásuk után. Ő éppen kivágott előttünk a legbelső sávba, leszorítva egy öreg Buickot, ami megpördült, a járdaszegélynek csapódott, és beleállt egy világoskék színű ház drótkerítésébe.

Tényleg a mi kis megkülönböztető jelzés nélküli autónktól ijedt volna meg Oscar ennyire? Kellemes gondolat volt, amitől fontos embernek éreztem magam, de nem igazán tudtam hinni benne — mostanáig nagyon higgadtan és önuralmat tanúsítva viselkedett. Ha meg akart volna szabadulni tőlünk, valószínűleg inkább valami hirtelen trükkel próbálkozik, például elindul a felvonóhídon, amikor az emelkedni kezd. Csak hogy ne üljek ott tétlenül, előrehajoltam, és belenéztem az oldalsó visszapillantó tükörbe. A felszínén nagybetűk hirdették, hogy az autók közelebb vannak, mint a tükörben látszanak. Ahogy a dolgok álltak, ez eléggé elkeserítő ténynek bizonyult, mert pillanatnyilag csak egy autó látszott a visszapillantóban.

Egy ütött-kopott fehér furgon.

Ami minket és Oscart követett. Felvette a sebességünket, és ide-oda cikázott a forgalomban.

— Hát — összegeztem —, végül is mégsem olyan ostoba.

— Majd felemeltem a hangom, hogy túlkiabáljam a kerekek csikorgását és a többi autós dudáját.

— Mellesleg, Deborah — szólaltam meg —, nem szeretném elterelni a figyelmed a vezetésről, de ha van egy pillanatod, bele tudnál nézni a visszapillantóba?

— Ez meg mi a faszt jelentsen? — morgott rám, de a tükörbe pillantott.

Nagy szerencse volt, hogy éppen egy egyenes útszakaszon haladtunk, mert egy másodpercre majdnem kormányozni is elfelejtett.

— Ó, a fenébe — suttogta.

— Igen, én is ezt gondoltam — válaszoltam.

Közvetlenül előttünk az I-95-ös felüljáró terpeszkedett, és ahogy átment alatta, Oscar vadul jobbra rántotta a kormányt, átment keresztben három sávot, majd lefordult egy kis mellékutcára, ami párhuzamosan haladt az autópályával. Deborah káromkodott, és jobbra rántotta az autót, hogy kövesse.

— Szólj Doakesnak! — parancsolt rám, és én engedelmesen megfogtam a rádiót.

— Doakes őrmester — jelentettem —, nem vagyunk egyedül.

A rádió felszisszent.

— Mi a faszt jelentsen ez? — kérdezte Doakes, mintha hallotta volna Deborah reakcióját, és annyira megtetszett volna neki, hogy muszáj volt megismételnie.

— Ebben a pillanatban fordultunk jobbra a Hatodik sugárútra, és egy fehér furgon követ minket. — Nem jött válasz, úgyhogy megismételtem. — Említettem, hogy egy fehér színű furgonról van szó? — és ezúttal abban az elégtételben részesültem, hogy hallhattam Doakest azt morogni:

— Az amocsok.

— Mi is éppen ezt gondoltuk — válaszoltam.

— Engedjék a furgont előre, és kövessék — szólított fel minket Doakes.

— Mit nem mondasz — sziszegte Deborah összeszorított fogsorán keresztül, majd mondott valami sokkal csúnyábbat is. Bennem is feltámadt a késztetés, hogy valami hasonlót mondjak, mert ahogy Doakes kikapcsolta a rádiót, Oscar ráhajtott az I-95-ös felhajtójára velünk a nyomában, a legeslegutolsó pillanatban viszont visszarántotta az autóját a kővel kirakott lejtőn keresztül a Hatodik sugárútra. A terepjárója ugrott egyet, amikor földet ért, és spiccesen jobbra dőlt egy pillanatra, de aztán felgyorsult és kiegyenesedett. Deborah a fékbe taposott, és tettünk egy kis félkört; a fehér furgon előttünk siklott el, lepattogott a lejtőn, majd szorosan ráhúzódott a terepjáróra. Fél másodperccel később Debs visszaszerezte az uralmát az autó felett, és követte a másik két járművet.

A szervizút itt keskeny volt, jobb oldalán egy házsorral, bal oldalán pedig egy magas sárga betontöltéssel, amelyen az I-95 futott. Követtük őket pár saroknyit, egyre nagyobb sebességgel. Egy kézen fogva sétáló idős kicsi pár megállt a járdán, hogy megnézzék maguknak a mellettük elsüvítő furcsa kis felvonulásunkat. Talán csak én képzeltem oda, de úgy tűnt, mintha meglebbentené őket Oscar autójának és a furgonnak a szele.

Sikerült egy kicsit csökkentenünk a köztünk lévő távolságot, és a fehér furgon is ráközelített a terepjáróra. De Oscar egyre gyorsabban hajtott; átment egy STOP táblán, mi pedig kénytelenek voltunk a teherautót kerülgetni, ami körbepördült, hogy elkerülje a terepjárót és a furgont. A teherautó leírt egy esetlen kört, majd belecsapódott egy tűzcsapba. De Debs csak összeszorította a fogát, és csikorogva kikerülte a teherautót, majd folytatta útját a kereszteződésben, figyelmen kívül hagyva a dudaszót és a tűzcsapból kilövellő szökőkutat, így a következő sarkon utol is érte a többieket.

Pár utcával Oscar előtt megláttam egy nagy kereszteződés közlekedési lámpáit. Még ilyen messziről is ki tudtam venni a folyamatos kocsisort, ami a keresztúton haladt át. Persze senki nem él örökké, de ha lett volna beleszólásom, egyáltalán nem ilyen halálnemet választottam volna. A tévézés Ritával hirtelen sokkal vonzóbb színben tűnt fel. Azon gondolkoztam, hogy szólíthatnám fel Deboraht udvariasan, ugyanakkor kellő meggyőző erővel arra, hogy álljon meg már egy kicsit megszagolni a rózsákat, de éppen amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, úgy tűnt, elmém erőteljes gépezete teljesen leállt, és még mielőtt újból be tudtam volna indítani, Oscar odaért a kereszteződéshez.

Valószínű, hogy Oscar járt templomban a héten, mert amint beleszáguldott a kereszteződésbe, a lámpa zöldre váltott. A fehér furgon a sarkában maradt, bár beletaposott a fékbe, hogy kikerüljön egy kis kék autót, ami megpróbált még átcsusszanni a sárgán, utána pedig mi következtünk, és a mi lámpánk már egyértelműen zöld volt. Kikerültük a furgont, és majdnem sikerült átérnünk a túloldalra — de végül is Miamiban voltunk, és egy betonkeverő szaladt bele a pirosba a kék autó mögött, közvetlenül előttünk. Nyeltem egy nagyot, ahogy Deborah a fékre állt, és kikerülte a betonkeverőt. Nagyot ugrottunk a járdaszegélyen, a két első kerék fel is szaladt a járdára egy pillanatra, mielőtt visszatértek volna az útra.

— Gyönyörű — mondtam, miközben Deborah ismét a gázra lépett. És biztos vagyok benne, hogy szakított volna időt arra, hogy megköszönje a dicséretet, ha a fehér furgon nem ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy kihasználva átmeneti sebességcsökkenésünket, belénk rohanjon. Az autónk hátulja balra kifarolt, de Deborah úrrá lett a helyzeten.

A furgon ismét belénk jött, ezúttal erősebben, közvetlenül az ajtóm mögött, ami, miközben beljebb lódultam, ki is nyílt. Az autónk megbillent, és Deborah a fékre lépett — talán nem ez volt a legjobb stratégia, mert a furgon ezzel egy időben felgyorsult, és ezúttal olyan erősen neki ütközött az ajtómnak, hogy az leszakadt és — a hátsó kerék mellett enyhén behorpasztva a furgont — szikrázva odébb gurult, mint egy deformált kerék.

Láttam, hogy a furgon egyensúlyát veszti, és meghallottam a defektes kerék jellegzetes kattogását. Ezt követően a fehér fal ismét belénk csapódott. A mi autónk vadul megugrott, balra tántorodott, átugratott a járdaszegélyen, és belecsapódott a drótkerítésbe, ami a szervizutat választotta el az I-95-ösről levezető lehajtótól. Úgy csúszkáltunk körbe-körbe, mintha vajból lennének a kerekeink. Deborah vicsorogva küzdött a kormánnyal, és majdnem sikerült is épségben eljutnunk a lehajtó túlsó oldaláig. De én persze nem voltam templomban a héten, és ahogy a két első kerekünk nekiütközött a lehajtó túlsó szegélyének, egy nagyvárosi terepjáró szaladt bele a hátsó lökhárítónkba. Kiperdültünk a többszintű kereszteződés melletti kis füves területre, ami egy nagy tavat vett körül. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a gondosan nyírt gyep helyet cserélne az éggel. A következő pillanatban az autó megrándult, és az utasoldalon lévő légzsák az arcomba robbant. Úgy éreztem magam, mintha Mike Tysonnal párnacsatáznék; és még akkor sem tértem magamhoz a megrökönyödésből, amikor a kocsi a tetejére billent, beleesett a tóba, és elkezdett megtelni vízzel.