Drága, dolgos Dexter

10. FEJEZET

Hétfő reggelig nem sikerült beszélnem Deborahval. Többször felhívtam, és bár már olyan tökéletesen megtanultam üzenetrögzítőjének dallamát, hogy el tudtam volna dúdolni, nem vette fel a telefont. Ezt rendkívül frusztrálónak találtam; itt álltam egy lehetséges megoldással arra, hogy kiszabaduljak Doakes markából, és nem jutottam vele a telefonon túl. Szörnyű másoktól függeni.

De kitartó vagyok és türelmes, hogy a többi cserkészerényemről ne is beszéljek. Több tucat üzenetet hagytam, mind vidám volt és szellemes, és ez a pozitív hozzáállás valószínűleg működött, mert végül választ kaptam.

Épp akkor ültem le a székembe, hogy befejezzem a jelentésemet egy hétköznapi kettős emberölésről. Semmi különös, csak egy fegyver, valószínűleg egy machete, és pár percnyi vad önfeledtség. Mindkét áldozat az ágyban kapta az első sebeket, ahol láthatóan in flagrante delicto érték őket. A férfinak sikerült ugyan felemelnie az egyik karját, de egy kicsit túl későn ahhoz, hogy megvédhesse a nyakát. A nő egészen az ajtóig eljutott, mielőtt a gerince tetejét ért szúrás miatt az ajtófélfa melletti falra fröccsent volna a vére. Rutinmunka volt, mint a munkám nagy része, és rendkívül kellemetlen. Két emberi lényben egyszerűen olyan sok vér van, hogy amikor valaki úgy dönt, hogy megcsapolja őket, akkor rettenetes, a legkevésbé sem vonzó mocskot generál, amit én személyes sértésnek veszek. A dolog rendszerezésétől és elemzésétől sokkal jobban érzem magam, és a munkám időnként nagyon kielégítő tud lenni.

De ez a konkrét eset rendkívül mocskos munka volt. A mennyezeti ventilátoron is találtam vérfoltokat, amelyek valószínűleg a machetéről kerültek oda, amikor a gyilkos felemelte a kezét két döfés között. És mivel a ventilátor éppen ment, a szoba távolabbi sarkait is összefröcskölte.

Dexternek nehéz napja volt. Éppen megpróbáltam szépen megfogalmazni egy bekezdést arról, hogy ami történt, az valószínűleg az volt, amit „hirtelen felindulásnak” nevezünk, amikor megcsörrent a telefonom.

— Szia, Dex — szóltak bele annyira nyugodt, már-már álmos hangon, hogy beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, hogy Deborah az.

— Hát, hát — mondtam. — Szóval a halálhíredet keltő pletykák túloztak.

Nevetett, és ez is olyan felszabadult, könnyed kacagás volt, egyáltalán nem hasonlított a szokásos éles horkantásaira.

— Igen — mondta. — Élek. De Kyle nagyon lefoglal.

— Emlékeztesd a munka törvénykönyvére, hugi. Még az őrmestereknek is szükségük van pihenésre.

— Mmm, nem is tudom — válaszolta. — Egészen jól megvagyok nélküle. — Ezzel eleresztett egy torokból jövő, két szótagos kaccantást, ami annyira nem volt rá jellemző, mintha arra kért volna, hogy mutassam meg, hogyan kell profi módon átvágni egy élő emberi csontot.

Azon gondolkoztam, mikor hallottam utoljára olyasmit Deborahtól, hogy jól van, úgy, hogy komolyan is gondolta. Nem jutott eszembe.

— Nagyon más vagy, mint általában — mondtam. — Mi a csuda ütött beléd?

Ezúttal kicsit hosszabban nevetett, de ugyanolyan boldogan.

— Csak a szokásos — válaszolta. Majd megint elnevette magát. — Szóval, mi újság?

— Ó, semmi különös — feleltem, és csak úgy áradt belőlem az ártatlanság. — Az egyetlen testvérem napokra és éjszakákra eltűnt egy szó nélkül, majd visszatért, és olyan a hangja, mint a stepfordi őrmestereknek. Természetes, hogy kíváncsi vagyok, mi a fene folyik itt, csak erről van szó.

— Hát, a fenébe is — válaszolta. — Meg vagyok hatva. Majdnem úgy érzem magam, mintha egy valódi ember lenne a testvérem.

— Reménykedjünk abban, hogy csak majdnem.

— Mit szólnál egy ebédhez? — kérdezte.

— Már éhes vagyok — válaszoltam. — A Relampagóban?

— Mmm, inkább ne — gondolkozott el. — Mit szólnál inkább az Azulhoz?

Feltételezem, a választásában éppen annyi logika volt, mint bármi másban aznap reggel, vagyis semmi. Deborah nem egy fehérgalléros étteremjáró volt, az Azul viszont az a fajta étterem, ahol a szaúdi uralkodók ettek, amikor erre jártak. Nyilvánvaló, hogy már teljesen földönkívülivé változott.

— Persze, Deb, jó lesz az Azul. Csak eladom a kocsimat, hogy ki tudjam fizetni a számlát, és már ott is vagyok.

— Egykor — válaszolta. — És ne aggódj a pénz miatt, Kyle rendezi a számlát. — Ezzel lerakta. Bennem pedig, bár nem mondtam ki, hogy „aha!”, halvány gyanú kezdett ébredezni.

Kyle rendezi a számlát, mi? Hát, hát. Ráadásul az Azulban.

Ha a South Beach csillámporos tarkasága az önbizalom-hiányos, önjelölt hírességek céljait volt hivatott szolgálni, akkor az Azul azoknak az embereknek épült, akik szórakoztatónak tartják a glamourt. A South Beachen nyüzsgő kis kávézók a csiricsáré, olcsó hatásvadászatban egymást felülmúlva versengenek a figyelemért. Ezekhez mérve az Azul annyira visszafogott, hogy az ember azon kezd el gondolkozni, látták-e vajon a Miami Vice egyetlenegy epizódját is.

Az étterem szabályzatának értelmében a parkolófiúra bíztam a kocsimat, az étterem előtti kis macskaköves felhajtón, Meglehetősen kedvelem a kocsimat, de el kell ismerjem, nem igazán találta meg a helyét a Ferrarik és Rolls Royce-ok sorában. Ennek ellenére a kirendelt alkalmazott nem tagadta meg, hogy leparkolja, bár valószínűleg felmerült benne, hogy ezért nem fog annyi borravalót kapni, mint amennyit szokott. Azt hiszem, a tekepólómból és a khaki nadrágomból tévedhetetlenül kikövetkeztette, hogy egy árva bemutatóra szóló kötvényt vagy Krugerrandot sem fogok a kezébe nyomni.

Maga az étterem sötét volt és hűvös, és annyira csendes, hogy azt is meglehetett volna hallani, ha leesik egy American Express gyémántkártya az asztalról. A távolabbi fal sötétített üvegből készült, és az abba vágott ajtón keresztül lehetett kijutni a teraszra. Ahol ott ült Deborah egy kis sarokasztalnál, és a vizet bámulta. Vele szemben, az étterembe vezető ajtót szemmel tartva, Kyle Chutsky foglalt helyet, akinek a számlát kellett majd rendeznie. Nagyon drága napszemüveget viselt, úgyhogy valószínűleg meg is teszi. Odamentem az asztalhoz, mire egy pincér tűnt elő a semmiből, hogy odahúzzon egy széket, ami valószínűleg túl nehéz azoknak, akik meg tudják engedni maguknak, hogy itt egyenek. Szigorúan véve nem hajolt meg előttem, de láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.

— Helló, kispajtás — köszönt Kyle, amikor helyet foglaltam. Az asztal felett kezet nyújtott. Mivel úgy tűnt, azt hiszi, hogy én vagyok a legújabb legjobb barátja, odahajoltam, és kezet ráztam vele. — Hogy megy a vérfoltüzlet?

— Mindig sok munka van vele — válaszoltam. — És hogy van a mi titokzatos látogatónk a washingtoni üzletből?

— Soha jobban — válaszolta. A szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta a kezemet a tenyerében. Lenéztem; a bütykei túl nagyok voltak, mintha túl hosszú ideig bokszolt volna egy betonfallal. A bal tenyerét az asztalra csapta, és én vethettem egy pillantást a kisujjgyűrűjére. Meghökkentően nőies volt, mint egy eljegyzési gyűrű. Amikor végre elengedte a kezem, elmosolyodott, és Deborah felé kapta a fejét, bár a napszemüvege miatt lehetetlen volt megmondani, hogy tényleg őt nézi-e, vagy csak a nyakát gyakorlatoztatja. Deborah visszamosolygott rá.

— Dexter aggódott értem.

— Hé — mondta Chutsky. — Hát mire való egy testvérbáty?

Deb rám pillantott.

— Néha én is eltöprengek ezen.

— Ne már, Deborah, tudod, hogy csak vigyázok rád — mondtam.

Kyle felnevetett.

— Rendben. A többi veled kapcsolatos feladat viszont az enyém — mondta, és mindketten elnevették magukat. Deb átnyúlt, és megfogta a kezét.

Ettől a rengeteg vidámságtól és hormontól összecsikordul a fogam — mondtam. — Áruljátok el nekem, dolgozik egyáltalán bárki is azon, hogy elkapja ezt a szörnyeteget, vagy továbbra is csak itt üldögélünk és szellemeskedünk?

Kyle visszakapta a fejét felém, és felhúzta a szemöldökét.

— Mit érdekel az téged, barátom?

— Dexter imádja az embertelen szörnyetegeket — válaszolta Deborah. — Ez a hobbija.

— A hobbija — visszhangozta Kyle, még mindig az arcom felé fordítva a napszemüvegét. Azt hiszem, ettől meg kellett volna rémülnöm, de amennyit láttam belőle, az is lehet, hogy csukva volt a szeme. Valahogy elértem, hogy ne kezdjek el remegni.

— Ő afféle amatőr személyiségelemző — magyarázta Deborah.

Kyle egy pillanatig meg se mozdult, én pedig azon gondolkoztam, vajon elaludt-e a sötét lencsék mögött.

— Hű — szólalt meg végül, és hátradőlt a székén. — Hát, mi a véleményed erről a pasasról, Dexter?

— Ó, egyelőre csak az alapvető dolgokról tudnék beszélni — válaszoltam. — Valószínűleg egy sok orvosi gyakorlattal és jó rejtőzködőképességgel rendelkező személyről van szó, aki most elveszítette a józan ítélőképességét, és szükségét érzi, hogy kinyilatkoztasson valamit Latin-Amerikával kapcsolatban. Valószínűleg megint megteszi, úgy időzítve, hogy a lehető legnagyobbat üssön vele, nem pedig azért, mert úgy érzi, muszáj.

— Úgyhogy a mi emberünk nem a szokványos sorozat… mi a baj? — kérdeztem. Kyle arcáról lefagyott a derűs mosoly, felegyenesedett a székében, és ökölbe szorult a keze.

— Mit értesz azalatt, hogy Latin-Amerika?

Meglehetősen biztos voltam abban, hogy mindketten pontosan tudjuk, mit értek Latin-Amerika alatt, de úgy gondoltam, El Salvador említése talán egy kicsit túl sok lenne; nem volna jó elveszíteni a hétköznapi, ez-csak-egy-hobbi hadállásomat. De az idejövetelem célja az volt, hogy megtudjak pár dolgot Doakesról, és ha feladnak az embernek egy labdát… Elismerem, talán túl direkt voltam, de nyilvánvalóan megtette a hatását a dolog.

— Ó — mondtam. — Hát nem így van? — Az emberi érzelmek imitálásának gyakorlásával töltött sok év most kifizetődött, amikor a legautentikusabb, ártatlan kíváncsiságot tükröző arckifejezésemet öltöttem magamra.

Kyle láthatóan nem tudta eldönteni, így van-e. Sebesen mozogtak az állkapocsizmai, és ellazult az ökle.

— Figyelmeztethettelek volna — mondta Deborah. — Dexter nagyon jó ebben.

Chutsky kifújta a levegőt, és megrázta a fejét.

— Igen — mondta. Látható erőfeszítéssel hátradőlt a székében, és ismét felragyogtatta mosolyát. — Nagyon jó, barátom. Hogy sikerült mindezt kiderítened?

— Ó, hát nem is tudom — válaszoltam szerényen. — Olyan nyilvánvalónak tűnt. A sokkal keményebb dió az, hogy Doakes őrmesternek vajon mi a szerepe a dologban.

— Jézus Máriám — mondta Chutsky, és megint ökölbe szorította a kezét. Deborah rám nézett és nevetett, nem egészen úgy, mint Kyle-ra, de ezzel együtt jólesett, hogy időnként eszébe jut, hogy egy csapatban vagyunk. — Én figyelmeztettelek, hogy jó benne — mondta.

— Jézus Máriám — ismételte meg Kyle. Szórakozottan begörbítette az egyik mutatóujját, mintha egy fegyver ravaszát húzná meg, majd Deborah felé fordította a napszemüvegét. — Hát ebben igazad van — közölte vele, majd visszafordult felém. Egy pillanatig szigorúan nézett rám, valószínűleg azt figyelve, nem ugrom-e az ajtó felé, vagy nem kezdek-e arabul beszélni, majd bólintott. — Mi van Doakes őrmesterrel?

— Ugye nem bemártani próbálod Doakest? — kérdezte Deborah.

— Matthews kapitány tárgyalójában — magyaráztam —, amikor Kyle először meglátta Doakest, egy pillanatig úgy tűnt, mintha felismerték volna egymást.

— Nekem ez nem tűnt fel — ráncolta a homlokát Deborah.

— Minden energiádat lekötötte az elpirulás — közöltem vele. Erre megint elpirult, amit meglehetősen redundáns magatartásnak véltem. — És különben is, Doakes volt az egyetlen, aki tudta, kit kell hívni, amikor meglátta a helyszínt.

— Doakes tud dolgokat — ismerte el Chutsky. — Még katonakorából.

— Milyen dolgokat? — kérdeztem. Chutsky, vagy legalábbis a napszemüvege hosszan nézett rám. Megkocogtatta az asztalt azzal a buta kis kisujjgyűrűvel, és a napfény megcsillant a középen lévő nagy gyémánton. Amikor végre megszólalt, úgy tűnt, mintha hirtelen tíz fokkal hidegebb lett volna az asztalunk körül.

— Barátom — mondta —, én nem akarom, hogy bajba kerülj, de ezt az ügyet hagyd békén. Vonulj vissza. Keress más hobbit. Vagy nyakig merülsz a szarba, és akkor viszont lehúznak a vécén. — Egy pincér tűnt fel Kyle könyökénél, még mielőtt valami szellemessel vissza tudtam volna vágni neki. Chutsky napszemüvege egy hosszú pillanatig még engem nézett, majd visszaadta az étlapot a pincérnek. — A Bouillabaisse nagyon jó itt — dicsérte a francia halászlevet.

Deborah a hét hátralévő részében eltűnt, ami egyáltalán nem tett jót az önbizalmamnak, mert bármilyen nehezemre is esett elismerni, segítség nélkül nem juthattam semmire. Nem tudtam kitalálni semmiféle alternatív tervet arra, hogyan rázhatnám le Doakest. Még mindig állandóan ott volt, a fa alatt parkolt, a lakásommal szemben, követett Rita házáig, nekem pedig nem voltak válaszaim. Egykor büszke agyam a saját farkát kergette, és csak a levegőt tudta elkapni.

Éreztem, ahogy a Sötét Utas zavarog és nyöszörög és erőlködik, hogy előmászhasson és átvehesse a kormányt, de Doakes, aki mindig ott bámult a szélvédő mögül, arra kényszerített, hogy lenyúljak, és felvegyek még egy sört. Túl keményen és túl régóta dolgoztam a tökéletes kis életemen ahhoz, hogy most feladjam. Az Utas és én tudunk még egy kicsit várni. Harry önfegyelemre tanított, ami most át fog segíteni a boldogabb napokig.

— Türelem — mondta Harry, majd beleköhögött egy zsebkendőbe. — A türelem fontosabb, mint az okosság. Okosnak már most okos vagy, Dex.

— Köszönöm — válaszoltam. Udvariasságból tettem, tényleg, mert egyáltalán nem éreztem jól magam ott, Harry körtermében ücsörögve. Gyógyszerek, fertőtlenítő és vizelet szaga keveredett az elfojtott fájdalom és a klinikai halál levegőjében, és azt kívántam, bárcsak lennék bárhol máshol, csak ne itt. Persze zöldfülű kis szörnyetegként fel sem merült bennem, hogy esetleg Harry is ugyanezt kívánja.

— A te esetedben még óvatosabbnak kell lenni, mert te azt hiszed, elég okos vagy ahhoz, hogy bármit megússz — mondta. — De nem vagy az. Senki nem az. — Megint köhögőszünetet tartott, és ezúttal hosszabban és mélyebbről csinálta. így látni Harryt, az elpusztíthatatlan, szuperzsaru Harryt, reszketve, vörösödve és a küszködéstől könnyes szemekkel, szinte kibírhatatlan volt. Másfelé kellett néznem. Amikor egy pillanattal később visszanéztem rá, Harry ismét engem figyelt.

— Ismerlek, Dexter. Jobban, mint ahogy te ismered magad. — És ezt könnyedén el is hittem, amíg nem folytatta. — Alapvetően jó fiú vagy.

— Nem, nem vagyok az — válaszoltam, miközben azokra a csodálatos dolgokra gondoltam, amelyeket még nem volt szabad megtennem; már maga a tény is, hogy meg akartam tenni őket, többé-kevésbé kizárta velem kapcsolatban a jóság lehetőségét. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb pattanásos, hormonoktól pezsgő, korosztályombeli kölyök, akiket jó fiúnak tartottak, nem hasonlítottak rám jobban, mint egy orangután. De Harry hallani sem akart erről.

— De igen, az vagy — mondta. — És hinned kell abban, hogy az vagy. Helyén van a szíved, Dex — folytatta, és ezzel belezuhant egy igazán eposzi harcba a köhögéssel. Úgy tűnt, percekig tart, utána elgyengülten dőlt vissza a párnájára. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor megint kinyitotta, acélosan Harry-kék volt a tekintete, ragyogóbb, mint haldokló arcának halványzöldjében valaha is. — Türelem — mondta. És erővel ejtette ki a szót, a rettenetes fájdalom és gyengeség ellenére. — Még mindig sokat kell tanulnod, nekem pedig már nincs sok időm, Dexter.

— Igen, tudom — válaszoltam.

Lehunyta a szemét.

— Éppen erre gondoltam — mondta. — Azt kellene mondanod, nem, ne aggódj, rengeteg időd van még.

— De hát nincs — válaszoltam, nem tudva pontosan, hova akar kilyukadni.

— Nem, valóban nincs — mondta. — De az emberek megjátsszák magukat. Hogy jobban érezzem magam.

— És ettől jobban éreznéd magad?

— Nem — felelte, és ismét kinyitotta a szemét. — De az emberi viselkedést nem közelítheted meg logikusan. Türelmesnek kell lenned, figyelned kellés várnod. Különben hibázni fogsz. Elkapnak, és… A fele örökségem. — Megint lehunyta a szemét, és kihallottam a hangjából a küszködést. — A húgodból jó rendőr lesz. Belőled — mondta, miközben lassan és kicsit szomorúan elmosolyodott —, belőled valami más lesz. Valódi igazságszolgáltató. De csak akkor, ha megvan hozzá a türelmed. Ha nem kedvez az alkalom, Dexter, várd ki a sorod.

Ez az egész nagyon nyomasztónak tűnt egy tizennyolc éves zöldfülű szörnyetegnek. A leghőbb vágyam az volt, hogy megtegyem. Olyan egyszerű lenne. Elmenni táncolni a holdfényben, ahol a fényes penge szabadon úszik — könnyen, oly természetesen és édesen —, átvágni minden zagyvaságon, egyenesen a dolgok szívébe. De nem tehettem. Harry megnehezítette a dolgom.

— Nem tudom, mit fogok csinálni, ha meghalsz — mondtam.

— Nem lesz semmi baj.

— Olyan sok mindent meg kell jegyeznem.

Harry kinyújtotta a kezét, és megnyomta a gombot, ami egy kábelen lógott az ágya mellett.

— Meg fogod jegyezni őket — mondta. Kiejtette a kezéből a kábelt, és ahogy az visszaesett az ágy mellé, olyan volt, mintha az kiszívta volna belőle az utolsó erejét is. — Megjegyzed. — Ezután lehunyta a szemét, és egy pillanatra egyedül maradtam a szobában. Majd beviharzott a nővér egy injekciós tűvel, és Harry kinyitotta a fél szemét. — Nem tehetjük mindig azt, amiről úgy gondoljuk, hogy meg kell tennünk. Úgyhogy amikor semmit nem tudsz tenni, akkor várjál — mondta, és kinyújtotta a karját az injekcióhoz. — Nem számít, mennyi… nyomást… érzel.

Néztem, ahogy ott fekszik, és rezzenéstelenül fogadja a tűt, tudván, hogy csak átmeneti megkönnyebbülésre számíthat, hogy közeledik a végzete, amelyet nem tud megállítani — és azt is tudván, hogy nem fél, és ezt is rendesen végig fogja csinálni, ahogy az életben mindent rendesen végigcsinált. És én is tudtam. Harry megértett engem. Az idők végezetéig nem lesz soha senki más, aki megértene engem. Csak Harry.

Ha valaha is ember szerettem volna lenni, az csak azért volt, hogy jobban hasonlíthassak rá.