Drága, dolgos Dexter

23. FEJEZET

Vince Masuoka egy kis házban lakott Észak-Miamiban, egy zsákutca végén az északkeleti Százhuszonötödik utcánál. Halványsárga háza volt, világoslila szegéllyel, ami kételyeket ébresztett bennem a tekintetben, hogy jó ízléssel válogatom-e meg az ismerőseimet. Egy-két szépen trimmelt bokor állt a háza előtt, egy kis kaktuszkert a bejárati ajtó mellett, és egy sor napelemes lámpa világította meg az ajtóhoz vezető utat.

Egyszer jártam már nála, évekkel ezelőtt, amikor valamilyen oknál fogva Vince úgy döntött, jelmezbált tart. Elvittem Ritát is, mivel az álruha lényege az, hogy lássák benne az embert. Rita Pán Péternek öltözött, én pedig természetesen Zorró voltam; a Sötét Bosszúálló lesújtásra kész pengével. Vince egy testhez álló szaténköntösben nyitott ajtót, egy gyümölcskosárral a fején.

— J. Edgar Hoover? — kérdeztem.

— Majdnem. Carmen Miranda — válaszolta, mielőtt odavezetett volna minket egy szökőkútnyi halálos puncshoz. Ittam egy kortyot, majd úgy döntöttem, maradok az üdítőknél, de persze ez még azelőtt volt, hogy vérbő sörissza férfivá váltam volna. Folyamatosan szólt valami monoton techno-popzene, olyan hangerővel, amitől az embernek kedve támadt önkezével végrehajtani magán egy agyműtétet, szóval a buli rendkívül hangos és jókedvű volt.

Amennyire én tudtam, azóta Vince semmilyen összejövetelt nem rendezett, legalábbis ilyesfajtát nem. De az emléke még nyilvánvalóan élt, és Vince-nek semmi gondot nem okozott, hogy huszonnégy óra alatt összegyűjtsön egy elhivatott tömeget, amelynek tagjai lelkesen csatlakoztak megaláztatásom ünnepléséhez. Állta a szavát, és mocskos filmek mentek mindenfelé a házban elhelyezett monitorokon, még a hátsó tornácán is. És, persze, a puncsszökőkút is visszatért.

Mivel az első buliról szóló pletykák még mindig frissen éltek a suttogóhírközlés berkeiben, a hely duhaj emberekkel telt meg, nagyrészt férfiakkal, akik úgy vedelték a puncsot, mintha azt hallották volna, hogy aki először eléri a maradandó agykárosodást, azt különdíjjal jutalmazzák. Pár embert még ismertem is. Angel-nem-rokon is ott volt a munkahelyemről, Camilla Figgel és még pár laboránssal együtt, illetve pár zsaru, beleértve azt a négyet is, akik Doakes őrmester kedvéért nem kefélték el a dolgot. A tömeg maradékát láthatóan South Beachről választották random módon, annak alapján, hogy felhujjognak-e magas hangon, amikor a zene megváltozik, vagy a monitoron valami különösen méltatlan dolog jelenik meg.

Nem telt sok időbe, hogy a buli olyasmivé alakuljon, amire mindanynyian szégyenkezve fogunk emlékezni még hosszú ideig. Negyed kilencre én maradtam az egyetlen, aki segítség nélkül meg tudott állni a lábán. A legtöbb zsaru letanyázott a szökőkút mellett, ahol csak a gyorsan mozgó könyökök gyászos tömege látszott. Angel-nem-rokon arcán mosollyal, mélyen aludt, az asztal alatt fekve. A nadrágja eltűnt, és valaki egy kopaszcsíkot vágott a feje közepén.

Ha már így álltak a dolgok, úgy gondoltam, ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy észrevétlenül kislisszoljak, és megnézzem, megérkezett-e már Doakes őrmester. De mint kiderül, tévedtem. Csak két lépést sikerült megtennem az ajtó felé, amikor valami nagy súly zuhant rám hátulról. Gyorsan megpördültem, és láttam, hogy Camilla Figg próbál a hátamra csimpaszkodni.

— Szia — köszönt nagyon ragyogó, de némileg szétfolyós mosollyal.

— Helló — üdvözöltem. — Kérsz egy italt?

Rám fintorgott.

— Nem kell ital. Csak köszönni akartam. — Még jobbanf intorgott. — Jézusom, hogy te milyen édes vagy — mondta. — Mindig is mondani akartam.

Hát, szegényke nyilvánvalóan sokat ivott, de még akkor is… Édes? Én? Felteszem, a túl sok alkohol elhomályosíthatja az ember ítélőképességét, de ne már — mi lehet édes olyasvalakin, aki sokkal szívesebben darabokra vágná az embert, mint hogy megrázná a kezét? És egyébként is, az egy, Rita, már sokkal több volt nőből, mint amennyivel elboldogultam. Ha jól emlékszem, Camilla és én összesen legfeljebb három szót váltottunk egymással. Korábban soha nem említette a feltételezett édességemet. Úgy tűnt, kerül engem, szívesebben vörösödik el és néz másfelé, mint hogy jóreggelt kívánjon. Most pedig éppen hogy csak meg nem erőszakol. Mit jelentsen ez?

Mindenesetre nem volt időm, amit az emberi viselkedés rejtélyeire pazarolhattam volna.

— Nagyon szépen köszönöm — mondtam, miközben megpróbáltam anélkül lehámozni magamról Camillát, hogy eközben komoly kárt okoznék bármelyikünkben. A nyakam köré fonta a karját, én meg-megpróbáltam lefejteni, de úgy csüngött rajtam, mint egy kullancs.

— Szerintem jót tenne neked egy kis friss levegő, Camilla — jelentettem ki abban a reményben, hogy félreérti a célzást, és kimegy hátra. Ehelyett csak méginkább rám fonta magát, és az arcomhoz dörzsölte a sajátját, miközben kétségbeesetten próbáltam elhátrálni előle.

— Innen fogok friss levegőt szívni — mondta. Ajkait csókra csücsörítette, és addig nyomott hátrafelé, amíg meg nem botlottam egy székben, és majdnem át is estem rajta.

— Ó, nem szeretnél esetleg leülni? — kérdeztem reménykedve.

— Nem — válaszolta, miközben lefelé húzott, az arca felé, legalább a súlyának kétszeresével. — Dugni szeretnék — közölte velem.

— Ja, értem — dadogtam, legyőzve a végletes, sokkoló szembesítéstől és annak abszurditásától. Hát az összes nő megőrült volna? Nem mintha a férfiak jobbak lennének. A buli körülöttem úgy nézett ki, mintha Hieronymus Bosch festette volna, a középpontban Camillával, aki a szökőkút mögé próbált berángatni, ahol kétségkívül egy madárcsőrrel rendelkező banda várt, hogy segítsenek neki megbecsteleníteni engem. De eszembe jutott, hogy megvan a tökéletes mentségem az ilyesmi elkerülésére. — Tudod, én most fogok megházasodni. — Amilyen nehezemre esett beismerni, megérdemeltem, hogy cserébe jól jöjjön időnként.

— Basszurd — mondta Camilla. — Csodálatosan basszurd. — Hirtelen összerogyott, és a karja lecsúszott a nyakamból. Alig sikerült elkapnom, és megakadályoznom, hogy a földre essen.

— Valószínűleg így van — közöltem vele. — De mindenesetre nem árt, ha most leülsz egy pár percre. — Megpróbáltam elhelyezni egy székben, de olyan volt, mintha egy kés pengéjére csorgatnék mézet, és szép lassan lecsúszott a padlóra.

— Csodálatosan basszurd — ismételte meg még egyszer, és becsukta a szemét.

Mindig jó érzés, ha az embert kedvelik a kollégái, de ez a romantikus kisközjáték perceket vett el tőlem, én pedig nagyon szerettem volna kimenni, és találkozni Doakes őrmesterrel. Úgyhogy otthagytam Camillát, hogy édes álomba merüljön harmatosán szerelmes ábrándjai közepette, és megint az ajtó felé indultam.

És megint megakadályoztak ebben, ezúttal a felkaromat ért erőteljes támadással. Maga Vince ragadta meg a bicepszemet és húzott el az ajtótól, vissza a szürrealizmusba.

— Hé! — jódlizta. — Hé, partiállat! Hova mész?

— Azt hiszem, a kocsiban hagytam a kulcsom — válaszoltam, megpróbálván kiszabadulni a szorításából. De csak még erősebben kapott utánam.

— Nem, nem, nem — húzott a szökőkút felé. — Ez a te bulid, nem mész sehova.

— Remek a buli, Vince — válaszoltam. — De tényleg muszáj…

— Igyál — csapott bele egy poharat a szökőkútba, majd nyomta az arcomba, lefröcskölve az ingemet. — Erre van szükséged. Banzai! — emelte fel a saját poharát, majd ki is ürítette. A jelenlévők nagy megkönnyebbülésére ettől heves köhögésben tört ki, és ahogy összegörnyedt és levegő után kezdett kapkodni, sikerült kiszabadulnom.

Eljutottam egészen az ajtóig, és a kis feljárón is sikerült pár lépést megtennem, amikor megjelent a bejáratban.

— Hé! — kiáltott utánam. — Még nem mehetsz haza, most jönnek a sztriptíztáncosnők!

— Mindjárt jövök — válaszoltam. — Csinálj nekem még egy italt!

— Jó — felelte a műmosolyával. — Hahh! Banzai! — És egy vidám intéssel visszatért a buliba. Én megfordultam, hogy megkeressem Doakest.

Bárhol is voltam, mindig pont az utca túloldalán parkolt, olyan régóta, hogy rögtön észre kellett volna vennem, de mégsem sikerült. Amikor végre megakadt a szemem a bordó Tauruson, rájöttem, milyen okosan cselekedett. Egy nagy fa alatt állt meg, ami eltakarta előle az utcai lámpák fényét. Ez olyasmi volt, amit azok csinálnak, akik megpróbálnak elrejtőzni, de egyúttal Dr. Dancót is megnyugtathatta, hogy észrevétlenül megtudja közelíteni.

Az autóhoz sétáltam, és amint közelebb értem, lecsúszott az ablaka.

— Még nincs itt — tájékoztatott Doakes.

— Be kellene jönnöd egy italra — mondtam.

— Nem iszom.

— Nyilvánvalóan bulikra sem szoktál járni, máskülönben tudnád, hogy ez olyasmi, amit nem lehet az autóban ülve csinálni az utca túloldalán.

Doakes őrmester nem mondott semmit, de az ablaka felcsúszott, majd kinyílt az ajtaja, és ő kiszállt.

— Mit teszel, ha most idejön? — kérdezte.

— Bízom, hogy az elbűvölő modorom megment — válaszoltam. — És most gyere be, amíg vannak még eszméletüknél lévő emberek odabent.

Együtt sétáltunk át az utca túloldalára, nem éppen kézen fogva, de akkor is furcsának tűnt, a körülményeket tekintve. Amikor félúton jártunk, egy autó fordult be a sarkon, és jött felénk. El akartam futni, és bevetni magam a leander közé, és nagyon büszke voltam a jéghideg önuralmamra, hogy ehelyett egyszerűen csak rápillantottam a közeledő autóra. Lassan jött felénk, és Doakes őrmesterrel már az utca túloldalán jártunk, amikor odaért.

Doakes odafordult, hogy megnézze magának az autót, és én is így tettem. Öt csalódott tinédzserarc nézett vissza ránk. Az egyik a többiekhez fordult és mondott nekik valamit, mire azok elnevették magukat. Az autó továbbgurult.

— Inkább menjünk be — szólaltam meg. — Veszélyesnek tűntek.

Doakes nem válaszolt. Nézte, ahogy az autó elkanyarodik az utca végén, majd folytatta útját Vince bejárati ajtajához. Én követtem, és épp idejében utolértem ahhoz, hogy kinyithassam előtte az ajtót.

Csak pár percet töltöttem odakint, de az elesettek száma jelentősen megnőtt. A szökőkút mellől két zsaru már kiterült a padlón, az egyik South Beach-i menekült pedig egy Tupperware edénybe hányt éppen, amiben pár perccel korábban még gyümölcssaláta volt. A zene hangosabban dübörgött, mint valaha, és meghallottam, hogy Vince azt kiabálja a konyhában, „Banzai!”, amihez további hangok szedett-vedett kórusa is csatlakozott.

— Hagyj fel minden reménnyel — mondtam Doakes őrmesternek, ő pedig valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy „beteg faszok”. Megcsóválta a fejét, és belépett.

Doakes nem ivott, és nem is táncolt. Talált magának egy sarkot, ahol nem hevertek ájult testek, és csak ácsorgott ott, olyan benyomást keltve, mint egy akciós Kaszás egy egyetemi bulin. Azon töprengtem, segítsek-e neki, hogy ráérezzen a dolog ízére. Például odaküldhetném hozzá Camilla Figget, hogy csábítsa el.

Néztem, ahogy a derék őrmester a sarokban ácsorog és nézelődik, és azon töprengtem, vajon mi járhat a fejében. Gyönyörű metafora volt:

Doakes némán, magányosan egy sarokban, mialatt féktelenül tombol körülötte az emberi élet. Valószínűleg még az együttérzés kis patakja is felbugyogott volna bennem, ha képes lennék érzelmekre. Úgy tűnt, az egész dolog tökéletesen hidegen hagyja, még akkor sem látszott rajta semmi, amikor a South Beach-i banda meztelenül szaladt el előtte. A tekintete a legközelebbi monitorra vetődött, amin éppen valami állatokkal kapcsolatos meghökkentő és eredeti képek jelentek meg. Doakes érdeklődés és bármifajta érzelem nélkül figyelte; csak odapillantott, majd a pillantása továbbvándorolt a földön fekvő rendőrök felé, az asztal alatt kiterült Angelre, és Vince-re, aki éppen a vonatozók csapatát vezette ki a konyhából. Ezt követően a pillantása rajtam állapodott meg az asztal mögött, és rám is ugyanolyan kifejezéstelenül nézett. Átkelt a szobán, és megállt velem szemben.

— Meddig kell maradnunk? — kérdezte.

A legszebb mosolyommal válaszoltam.

— Egy kicsit túlzásba estek, mi? Ez a rengeteg vidámság és szórakozás… Nagyon kellemetlenül érezheted magad itt.

— Visszafojthatatlan vágyat érzek arra, hogy kezet mossak — válaszolta. — Kint megvárlak.

— Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? — kérdeztem. Félrebillentett fejjel a vonatozó Vince-ékre nézett, akik most éppen kirobbanó vidámsággal estek egymás hegyére-hátára.

— Hogy biztos vagyok-e? — kérdezte.

És természetesen igaza volt, bár ami a nyers, halálos fájdalom és félelem keltését illeti, a vonatozó társaság nem igazán versenyezhetett Dr. Dancóval. Ezzel együtt, feltételezem, néha az emberi méltóságot is tekintetbe kell venni, már ha létezik ilyen. Ez ebben a pillanatban, ahogy körbenéztem a szobában, nem tűnt lehetségesnek.

A bejárati ajtó kivágódott. Doakesszal mindketten odafordultunk, kihegyezett reflexekkel, és szerencse, hogy fel voltunk készülve a veszélyre, máskülönben váratlanul lephetett volna meg minket a két félmeztelen nő, akik egy táskarádiót cipeltek.

— Hahó — kiáltották, mire a padlón fekvő vonatozók magas hangú „húúúú!”-ja volt a válasz. Vince kiverekedte magát a testek halma alól, és feltápászkodott.

— Hé! — kiáltotta. — Hé, mindenki! Itt vannak a sztriptíztáncosnők! Banzai! — Erre egy még hangosabb „húúúúú” válaszolt, és az egyik földön fekvő zsaru térdre verekedte magát, és némileg billegve, eltátott szájjal bámulta a lányokat, miközben azt suttogta: — Sztriptíztáncosnők…

Doakes körbenézett a szobában, majd vissza rám.

— Kint várlak — ismetelte meg, és az ajtó felé indult.

— Doakes — szóltam utána, mert tényleg úgy gondoltam, hogy ez nem jó ötlet. De csak egy lépést sikerült megtennem, amikor ismét aljasul tőrbecsaltak.

— Megvagy! — üvöltötte Vince egy esetlen medveölelés kíséretében.

— Vince, engedj el — kértem.

— Dehogy engedlek! — vihorászott Vince. — Hé, emberek! Segítsetek nekem a szégyenlős vőlegénnyel. — Az exvonatozók egy hulláma és az utolsó két lábon álló rendőr sietett oda, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a többiek testének nyomására pogózom a szék felé, amiről Camilla Figg lecsúszott, mielőtt a padlóra ájult volna. Küzdöttem, hogy kiszabaduljak, de semmi haszna nem volt. Túl sokan voltak, és túl sokat ittak Vince rakétakoktéljából. Nem tehettem mást, mint hogy nézzem, ahogy Doakes őrmester egy utolsó, kőből is vizet fakasztó pillantás kíséretében kisétál az ajtón, egyenesen bele az éjszakába.

Lenyomtak a székre, és olyan szoros félkörben álltak mellettem, hogy esélyem sem volt elmenekülni. Reméltem, Doakes van olyan ügyes, amilyennek gondolja magát, mert most nyilvánvalóan csak magára támaszkodhat egy ideig.

A zene elhallgatott, én pedig meghallottam egy hangot, amitől az égnek meredt a karomon a szőr: az éppen letekert szigetelőszalag recsegését, kedvenc prelúdiumomat a Késpenge-hangversenyhez. Valaki megfogta a karom, Vince pedig háromszor körbetekerte körülöttem a szigetelőszalagot, és ezzel a székhez rögzített. Nem volt olyan szoros, hogy megtartson, de valószínűleg eléggé lelassít ahhoz, hogy a körülöttem csoportosuló emberek meg tudják akadályozni az elmenekülésemet.

— Hát akkor meg is lennénk! — kiáltotta Vince, mire az egyik sztriptíz-táncosnő elindította a magnót, és elkezdődött a műsor. Az első táncosnő, egy mogorva külsejű fekete lány vonaglani kezdett előttem, miközben megszabadult pár szükségtelennek ítélt ruhadarabjától. Amikor már majdnem meztelen volt, az ölembe ült, és a fülemet nyalogatta, miközben a fenekét riszálta. Majd a mellei közé erőltette a fejem, hátrahajolt, és a másik sztriptíztáncosnő, egy távol-keleti, szőke nő odalépett, és megismételte az egész műveletet az elejétől a végéig. Pár másodperccel azután, hogy riszálni kezdte magát az ölemben, csatlakozott hozzá az első lány, és mindketten az ölembe ültek két oldalról. Majd előrehajoltak, a mellük az arcomhoz ért, és csókolózni kezdtek.

Ekkor a kedves jó Vince hozott nekik egy-egy pohárkával a gyilkos gyümölcsbóléjából, ők pedig kiitták, továbbra is ritmusra mozogva. Az egyikük azt motyogta, „ez igen, jó kis bólé”. Nem tudtam megállapítani, melyik volt, de úgy tűnt, egyetértenek. A két lány ekkor még intenzívebb vonaglásba kezdett, és a tömeg úgy felüvöltött körülöttem, mintha telihold lenne a veszettségi konferencián. Persze nem sokat láttam a négy hatalmas, természetellenesen kemény melltől — kettő-kettő különböző színekben — de legalább hallhattam, hogy rajtam kívül mindenki nagyon jól szórakozik.

Néha eltűnődik az ember, hogy létezik-e valamiféle beteges humorérzékű, rosszindulatú erő, ami az univerzumot kormányozza. Eleget tudok a férfiakról ahhoz, hogy tisztában legyek vele, szinte bármelyikük odaadná valamelyik végtagját, ha a helyemben lehetne. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy odaadnám egy, esetleg két végtagomat, ha kiszabadulhatnék végre ebből a székből és el ezektől az izgő-mozgó nőktől. Persze jobban örülnék, ha valaki más végtagját adhatnám oda, és vidáman begyűjteném a cél érdekében.

De nincs igazság; a két sztriptíztáncosnő továbbra is ott ült az ölemben, zenére ugrándozva és összeizzadva a gyönyörű hawaii ingemet és egymást, miközben körülöttünk tovább tombolt a buli. A végtelennek tűnő purgatóriumi élmény után, amit csak Vince szakított meg azzal, hogy hozott még két italt a lányoknak, a spiccessé váló táncosnők végre kiszálltak az ölemből, és körbetáncolták a közönséget. Megérintették az emberek arcát, belekortyoltak az italukba, illetve pár ágyékot is megmarkoltak. Kihasználva, hogy elterelődött rólam a figyelem, kiszabadítottam a kezemet és letépkedtem magamról a szigetelőszalagot, és csak akkor vettem észre, hogy már ügyet se vet senki Drága Dexterre, aki elméletileg pedig az Óra Férfija. Egy pillantás körbe, és ki is derült, miért; a szobában mindenki tátott szájjal állt körben a két sztriptíztáncosnőt figyelve, akik immár teljesen meztelenül táncoltak, izzadságtól és kiöntött italtól csillogó testtel. Ahogy ott állt kimeredő szemmel, Vince úgy nézett ki, mint egy rajzfilmfigura, de jó társaságban volt. Mindenki, aki még magánál volt, hasonló testtartást vett fel, elakadt lélegzettel bámult, jobbra-balra dülöngélve. Végigautókázhattam volna a szobán egy lángoló tubát fújva, akkor sem figyelt volna oda rám senki.

Felálltam, óvatosan megkerültem a tömeget, és kislisszoltam a bejárati ajtón. Úgy gondoltam, Doakes őrmester valahol a környéken vár majd, de sehol nem láttam. Átsétáltam az utca túloldalára, és benéztem a kocsijába. Az is üres volt. Mindkét irányban végignéztem az utcán, de semmi. Nyoma sem volt sehol.

Doakes eltűnt.