Drága, dolgos Dexter

17. FEJEZET

Fél egykor Deb besétált a törvényszéki laboratórium mellett lévő szerény kis kuckómba, és egy magnókazettát dobott az asztalomra. Felnéztem rá; nem tűnt boldognak, de ez igazán nem volt újdonság.

— Az otthoni üzenetrögzítőmből van — tájékoztatott. — Hallgasd meg.

Kinyitottam zajládám kazettarekeszét, és beraktam a szalagot, amelyet Deborah odadobott. Elindítottam a lejátszást: a felvétel hangos sípszóval kezdődött, majd egy ismeretlen hang szólalt meg.

— Izé, Morgan őrmester, ugye? Dan Burdett beszél, a… Kyle Chutsky mondta, hogy hívjam fel magát. Most szállt le a repülőm, és a szállodámból felhívom majd, hogy megbeszéljünk egy találkozót. A szállodám neve… — valami zörgött, és nyilvánvalóan arrébb vitte a telefont az arcától, mert a hangja halkabb lett. — Mi? Ó, hát ez kedves. Jó, köszönöm. — A hangja megint hangosabb lett. — Most talált meg a sofőr, akit küldtek. Köszönöm. Hát jó, a szállodából hívni fogom.

Deborah áthajolt az asztalomon, és kikapcsolta a készüléket.

— Senkit nem küldtem arra a kibaszott repülőtérre — mondta. — És Matthews kapitány sem, az biztos. Te küldtél valakit a kibaszott repülőtérre, Dexter?

— Éppen nincs megtankolva a limuzinom — válaszoltam.

— Hát akkor a KURVA ÉLETBE! — fakadt ki, és egyet kellett értsek a helyzet elemzésével.

— Hát — vigasztaltam —, legalább kiderül, mennyire ügyes a helyettese.

Deborah lerogyott az asztalom mellett álló összecsukható székbe.

— Kibaszottul nem jutottunk semmire — mondta. — Kyle pedig… — beharapta az ajkát, és nem fejezte be a mondatot.

— Szóltál már Matthews kapitánynak? — kérdeztem. Megrázta a fejét. — Hát, pedig megint telefonálnia kell. És akkor ők majd küldenek valaki mást.

— Persze, nagyszerű. Küldenek valaki mást, aki ezúttal talán egészen a poggyászkiadóig eljut. A francba, Dexter.

— Szólnunk kell neki, Debs — jelentettem ki. — Egyébként is, kik azok az ők? Kyle elmondta neked valaha is, pontosan kiknek dolgozik?

Sóhajtott.

— Nem. Elsütött egy viccet arról, hogy az OGA-nak, az Egyébfajta Kormányzati Ügynökségnek dolgozik, de nem árulta el, hogy ebben mi a vicces.

— Hát, bárkikről is van szó, tudniuk kell — közöltem vele. Kihalásztam a kazettát a magnómból, és Deb elé tettem az asztalra. — Ők biztos tudnak valamit tenni.

Deborah egy pillanatig meg se mozdult.

— Miért van az az érzésem, hogy már megtették, és az a valami Burdett volt? — kérdezte végül, majd elvette a szalagot, és kitrappolt az irodámból.

Éppen kávét kortyolgattam és az ebédemet emésztettem egy hatalmas csokis keksz közreműködésével, amikor jött a hívás, hogy jelenjek meg egy gyilkosság helyszínén Miami Shoresban. Angel-nem-rokonnal odahajtottunk, ahol megtalálták a holttestet egy kis házban, a csatorna mellett, amit éppen szétvertek és újjáépítettek. Az építkezési munkálatok átmenetileg szüneteltek, amíg a tulajdonos és az építkezési vállalkozó pereskedtek egymással. Két iskolakerülő kamasz fiú surrant be a házba és találta meg a testet. Vastag fólián feküdt egy deszkán, amelyet két fűrészbak tartott. Valaki fogott egy villanyfűrészt, és takarosan levágta a fejet, a kezeket és a lábakat. Aztán otthagyta az egészet, középen a törzzsel, a kisebb darabokat meg pár centire tőle.

És bár a Sötét Utas kuncogott és édes semmiségeket suttogott a fülembe, ezt színtiszta irigységnek tudtam be, és munkához láttam. Kétségkívül nagyon sok vérfolt volt, amivel dolgozhattam, még frissek, és valószínűleg egy vidám, eredményes napot töltöttem volna el azzal, hogy megkeressem és kielemezzem ezeket, ha meg nem hallom, amit a helyszínre elsőként kiérkező egyenruhás rendőr mond egy nyomozónak.

— A tárca ott volt közvetlenül a test mellett — jelentette Snyder közrendőr. — Találtam benne egy virginiai jogosítványt, Daniel Chester Burdett nevére kiállítva.

Ó, hát akkor jó, mondtam a vidám, locsi-fecsi hangnak az agyam hátsó ülésén. Hát, ez tényleg sok mindent megmagyaráz, nem? Megint megnéztem a testet. Bár a fejet és a végtagokat barbár módon távolították el, meglehetősen gondosan rendezték el őket, ami most halványan emlékeztetett valamire, a Sötét Utas pedig boldog egyetértéssel kacagott. A torzó és a részek közötti rés olyan precíz volt, mintha kimérték volna, és az egész úgy nézett ki, mintha egy anatómiai szemléltetőeszközről lenne szó. A medencecsont le volt választva a combcsontról.

— A két srác, aki megtalálta, ott ül a járőrkocsiban — mondta Snyder a nyomozónak. Odapillantottam rájuk, azon töprengve, hogyan közöljem velük az újságot. Persze lehet, hogy tévedek, de…

— Asztakrrvaéletbe — hallottam valakit dünnyögni. Hátranéztem, ahol Angel-nem-rokon guggolt a test távolabbi végénél. — Mi az a POGUE? — kérdezte. — A neve?

— Olyasvalaki, aki egy íróasztal mögött ülve irányítgatja a csapatokat — világosítottam fel.

Rám nézett.

— Honnan tudod ezt a sok szart? — kérdezte.

— Sokat járok moziba — válaszoltam.

Angel visszanézett a papírra.

— Azt hiszem, ugyanaz a kézírás — mondta.

— Mint az a másik — találgattam.

— Ami meg se történt — értett egyet. — Tudom, elvégre én is ott voltam. Felálltam, és vettem egy mély levegőt, arra gondolva, hogy milyen jó, amikor igaza van az embernek. — Ez sem történt meg — jelentettem ki, és odasétáltam, ahol Snyder közrendőr csevegett a nyomozóval.

A szóban forgó nyomozó egy körte formájú férfi volt, Coulternak hívták. Egy nagy, műanyag üveges Mountain Dewből kortyolgatott, és a hátsó kert mögött lévő csatornát nézegette.

— Mit gondol, mennyi lehet egy ilyen telek? — kérdezte Snyder. — Egy ilyen csatorna mellett. Nincs egykilométerre innen a part, ugye? Tippeljen, mennyi. Félmillió? Több?

— Elnézést, nyomozó — szóltam közbe. — Azt hiszem, helyzet van. — Ezt mindig is el akartam sütni, de nem úgy tűnt, mintha sikerült volna lenyűgöznöm Coultert.

— Helyzet. Maga is nézi a Helyszínelőket, vagy mi?

— Burdett szövetségi ügynök volt — világosítottam fel. — Most rögtön fel kell hívnia Matthews kapitányt, és el kell neki mondania.

— Kell — visszhangozta Coulter.

— Ez valami olyasmivel kapcsolatos, amibe nem szabad beleártanunk magunkat — mondtam. — Eljöttek Washingtonból, és utasították a kapitányt, hogy ejtsük az ügyet.

Coulter meghúzta az üveget.

— És a kapitány ejtette az ügyet?

— Mint a forró krumplit — mondtam.

Coulter megfordult, és megnézte magának Burdett testét.

— Egy szövetségi — mondta. Miközben megszemlélte a csonkolt fejet és a végtagokat, ivott még egy kortyot. Aztán megcsóválta a fejét. — Azok a srácok mindig szétesnek a nyomás hatására. — Visszafordult az ablak felé, és elővette a mobiltelefonját.

Deborah akkor ért a helyszínre, amikor Angel-nem-rokon elkezdte visszapakolni az eszközeit a furgonba, vagyis három perccel Matthews kapitány előtt. Nem áll szándékomban úgy feltüntetni, mintha kritizálni akarnám a kapitányt. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy Debsnek nem kellett befújnia magát Aramisszal, mint a kapitánynak, akinek valószínűleg a nyakkendő újrakötése is beletelt egy kis idejébe. Csak pár másodperccel Matthews után érkezett meg az autó, amit már úgy ismertem, mint a sajátomat; egy bordó Ford Taurus, amit Doakes őrmestervezetett.

— Hollári-hollahó, újra itt a nagy csapat — mondtam vidáman. Snyder közrendőr úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy járjunk el egy táncot meztelenül, de Coulter csak bedugta a középső ujját az üvegbe, és azt himbálva ellejtett, hogy köszöntse a kapitányt.

Deborah kintről nézte át a helyszínt, és utasítgatta Snyder társát, hogy húzza egy kicsit arrébb a kordont. Mire végre odajött, hogy beszéljen velem, már meglepő következtetésre jutottam. Egy ironikus elmegyakorlattal kezdődött, de olyasmi sült ki belőle, amit bármennyire is akartam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Odaléptem Coulter drága ablakához, és a falnak dőlve kibámultam rajta, miközben ötletemet fontolgattam. Valamilyen oknál fogva a Sötét Utas nagyon szórakoztatónak találta az elképzelésemet, és egy félelmetes háttérzenét kezdett hozzá fütyörészni. Végül — úgy érezve magam, mintha atomtitkokat árusítanék a Talibánnak eljutottam a következtetésig, miszerint nem tehetünk mást.

— Deborah szólítottam meg a húgom, amikor odaért mellém az ablakhoz. — Most már nem számíthatunk a könnyűlovasság segítségére.

— Nem mondod, Sherlock — válaszolta.

— Csak magunkra számíthatunk, ez pedig nem elég.

Kisimított egy hajtincset az arcából, és nagyot sóhajtott.

— Szerinted én mit magyaráztam eddig?

— De te nem jutottál el a következő lépésig, hugi. Mivel mi nem vagyunk ehhez elég jók, segítségre van szükségünk, olyasvalaki segítségére, aki tud erről valamit…

— Az isten szerelmére, Dexter! Eddig pont olyasvalakikkel etettük ezt a szörnyeteget!

— Ami azt jelenti, hogy nem maradt más pályázónk, csak Doakes őrmester — mondtam.

Talán nem volna igazságos, ha azt mondanám, hogy leesett az álla. De határozottan nyitott szájjal bámult rám, mielőtt megfordult volna, hogy Doakesra nézzen, aki Burdett teste mellett ácsorgott és Matthews kapitánnyal beszélgetett.

— Doakes őrmester — ismételtem meg. — Korábban Doakes őrmester. A Különleges Erőknél. Külszolgálaton El Salvadorban.

Deb megint rám nézett, majd vissza Doakesra.

— Deborah — mondtam —, ha meg akarjuk találni Kyle-t, többet meg kell tudnunk az ügyről. Ki kell derítenünk, kiknek a nevei vannak Kyle listáján, és azt is, hogy miféle csoportosulásról van szó, és miért történik mindez. És Doakes az egyetlen, aki ezekről bármit is tudhat.

— Doakes holtan akar téged látni — világított rá Deb.

— A munkakapcsolatok soha nem ideálisak — feleltem a legvidámabb állhatatos mosolyommal. — És azt hiszem, ő is éppen annyira véget akar vetni ennek az egésznek, mint Kyle.

— Annyira azért valószínűleg nem, mint Kyle — jegyezte meg Deborah. — Még annyira sem, mint én.

— Hát legyen — válaszoltam. — Úgy tűnik, ez az egyetlen választási lehetőségünk.

Deborah valamilyen oknál fogva még mindig nem tűnt meggyőzöttnek.

— Matthews kapitány nem fog örülni, hogy le kell mondania Doakesról emiatt. Vele is tisztáznunk kell a dolgot.

Odamutattam, ahol a kapitány tárgyalt Doakesszal.

— És íme! — mondtam.

Deborah rágta egy kicsit az ajkát, majd sóhajtott.

— A fenébe is. Lehet, hogy beválik.

— Semmi más nem jut eszembe, ami beválhatna — közöltem vele.

Még egyet sóhajtott, majd, mintha valaki bekapcsolta volna, összeszorított szájjal Matthews és Doakes felé indult. Én mögötte bandukoltam, erősen próbálván beleolvadni a falba, nehogy Doakes rám vesse magát és kitépje a szívemet.

— Kapitány — szólalt meg Deborah —, ideje, hogy lépéseket tegyünk.

Bár a „lépéseket tenni” kifejezés Matthews egyik kedvence volt, mégis úgy meredt a húgomra, mintha Debs egy csótány lenne a salátájában.

— Aminek ideje lenne — válaszolta —, az az, hogy ezek az… emberek…Washingtonban végre egy kompetens valakit küldjenek, aki meg tud birkózni a helyzettel.

Deborah Burdettre mutatott.

— Őt küldték — mondta.

Matthews lenézett Burdettre, és elgondolkozva csücsörített.

— Mit javasol?

— Van pár nyomunk — válaszolta Deb, felém intve a fejével.

Azt kívántam, bár ne tette volna, mert Matthews odafordult felém, és ami még rosszabb, Doakes is. Ha bármire is következtethetek a kiéhezett kutyáéhoz hasonlatos arckifejezéséből, akkor nem enyhült meg irányomban.

— Maga hogy kerül a képbe? — kérdezett Matthews.

— Ő segít a laboratóriumi munkával — válaszolta Deborah, én pedig szerényen bólintottam.

— Szart — jelentette ki Doakes.

— Szorít minket az idő — mondta Deborah. — Meg kell találnunk a pasast, még mielőtt… mielőtt újabb áldozat bukkan fel. Nem fogjuk tudni a végtelenségig eltitkolni.

— Azt hiszem, az „őrjöngő média” kifejezést keresed — javasoltam segítőkészen.

Matthews rám meredt.

— Én nagy vonalakban tudom, mit akart Kyle… mit akart Chutsky tenni — folytatta Deborah. — De nem tudom egyedül csinálni, mert nincsenek háttérinformációim. — Állával Doakes őrmester felé intett. — Doakes őrmesternek vannak.

Doakes meglepett arcot vágott, amit nyilvánvalóan nem gyakorolt elégszer. De még mielőtt megszólalhatott volna, Deborah közbevágott.

— Azt hiszem, mi hárman el tudjuk kapni a fickót, még mielőtt egy újabb szövetségi érne földet és kerülne képbe.

— Szart — mondta megint Doakes. — Azt akarja, hogy vele dolgozzak? — Oda se kellett volna rám mutatnia ahhoz, hogy mindenki tudja, kire gondol, de mégis megtette, izmos, göcsörtös mutatóujját az arcomra emelve.

— Igen, azt akarom — válaszolta Deborah. Matthews kapitány az ajkát rágta, és határozatlannak tűnt, Doakes pedig megint közölte velünk, hogy szart. Reménykedtem benne, hogy a közös munkánk során bővülni fog a szókincse.

— Azt mondta nekem, hogy tud valamit az ügyről — emlékeztette Matthews Doakest, mire az őrmester kelletlenül levette rólam a tekintetét, és a kapitányra emelte.

— Aha — válaszolta.

— Az, izé… a hadsereg miatt — tette hozzá Matthews. Nem úgy tűnt, mintha Doakes ingerült dühe olyan szörnyen megijesztette volna, de lehet, hogy csak azért, mert parancsoláshoz szokott.

— Aha — ismételte meg Doakes.

Matthews kapitány összeráncolta a homlokát, és a lehetőségeihez mérten megpróbált olyannak tűnni, mintha a tettek embere lenne, aki éppen egy fontos döntést hoz meg. Mi, többiek, megpróbáltuk leküzdeni az izgatott borzongást.

— Morgan — szólalt meg végül Matthews kapitány. Debsre nézett, majd szünetet tartott. A kis ház előtt éppen leparkolt egy „Action News” feliratú furgon, amelynek utasai elkezdtek kiszállni. — A fenébe — mondta Matthews. A testre pillantott, majd Doakesra. — Megtenné, őrmester?

— Washingtonban nem fognak örülni a dolognak — válaszolta Doakes. — És én sem örülök itt túlzottan.

— Kezd nem érdekelni, hogy minek örülnek Washingtonban és minek nem — szögezte le Matthews. — Megvan nekünk a magunk baja. Menni fog, őrmester?

Doakes rám nézett. Megpróbáltam komoly és elhivatott arcot vágni, de csak a fejét csóválta.

— Igen — válaszolta. — Menni fog.

Matthews vállon veregette.

— Jól van — mondta, majd elviharzott, hogy beszéljen a tévésekkel.

Doakes még mindig engem nézett. Visszanéztem rá.

— Gondoljon arra, mennyivel egyszerűbb lesz így megfigyelnie a mindennapjaimat — javasoltam.

— Amikor ezzel végzünk — mondta. — Csak mi ketten.

— De csak ha ezzel végeztünk — válaszoltam, mire egyet bólintott.

— Akkor — mondta.