Drága, dolgos Dexter

22. FEJEZET

Doakes őrmester visszavitt a kapitányságra. Furcsa és kellemetlen élmény volt olyan közel ülni hozzá, és úgy találtuk, nagyon kevés mondanivalónk van egymásnak. Azon kaptam magam, hogy az arcélét tanulmányozom a szemem sarkából. Mi történhet ott mögötte? Hogy lehet az, aki szerintem, anélkül, hogy bármit is csinálna? Attól, hogy akadályoztatva vagyok az egyik játékos randevúmban, összecsikordultak a fogaim, de Doakesnak láthatóan nem voltak ilyen gondjai. Talán El Salvadorban kiélte magát. Vajon más érzés lehet a kormány hivatalos áldásával csinálni? Vagy csak könnyebb, mert nem kell azon aggódni, hogy esetleg elkapnak?

Nem tudhattam, de elképzelni sem tudtam, hogy megkérdezzem tőle. Csak hogy megerősítse ezt bennem, megállt egy piros lámpánál, és rámnézett. Úgy tettem, mintha nem venném észre, egyenesen kibámultam a szélvédőn, és amikor a lámpa zöldre váltott, ő is visszanézett előre.

Egyenesen a rendőrségi garázsba hajtottunk, és Doakes beültetett egy másik Ford Taurusba.

— Adj nekem tizenöt percet — mondta a rádió felé biccentve. — Negyedóra múlva hívj fel. — Anélkül, hogy ezenkívül akár egy szót is szólt volna, visszaült a saját autójába, és elhajtott.

Most, hogy magamra maradtam, elkezdtem az utolsó pár meglepetéssel teli órámon töprengeni. Deborah kórházban, egy csapatban Doakesszal, és a — halálközeli élmény során támadt — felismerés Codyt illetően. Persze az is lehet, hogy tévedek a fiúval kapcsolatban. Lehet, hogy van valami más magyarázat is arra, ahogy az eltűnt kutyára reagált, amikor pedig olyan lelkesen döfte a kését a halba, az tökéletesen átlagos gyermeki kegyetlenség is lehetett. De meglepő módon azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak ne tévednék. Szerettem volna, ha olyan ember lesz belőle, mint én. Mint rádöbbentem, leginkább azért, mert szerettem volna én nevelni, és kicsiny lábait Harry Ösvényére igazítani.

Ez volt vajon az emberi szaporodási késztetés, egy oktalan, erőteljes vágy, hogy lemásoljam csodálatos, páratlan önmagamat, még akkor is, ha a szóban forgó önmagam egy szörnyeteg, akinek semmi joga ahhoz, hogy emberek között éljen? Ez mindenesetre megmagyarázná, hogy jöhetett létre az a rengeteg elmondhatatlanul ellenszenves kretén, akikkel nap mint nap találkozom. Velük ellentétben én viszont tisztában voltam azzal, hogy a világ sokkal boldogabb hely lenne nélkülem — én egyszerűen sokkal inkább csak a saját érzelmeimmel törődtem, mintsem azzal, mit szól hozzám a világ. De most itt álltam, alig várva, hogy utódokat hozhassak létre, mint Drakula, amikor egy új vámpírt kreál, hogy mellette álljon a sötétségben. Tudtam, hogy ez nem szép dolog — de milyenszórakoztató lenne!

És mekkora egy ökör voltam! A Rita kanapéján eltöltött időszak tényleg a szentimentális püré ily reszkető kupacává változtatta volna egykor oly erőteljes intellektusomat? Hogy gondolhatok ilyen abszurd dolgokra? Miért nem azzal voltam inkább elfoglalva, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg az esküvőm elől? Nem csoda, hogy nem tudtam kibújni Doakes mindenhol jelen lévő megfigyelése alól — elhasználtam az összes agysejtemet, és most kiürült a tank.

Az órámra pillantottam. Tizennégy percet pazaroltam abszurd mentális fecsegésekre. Körülbelül itt volt az idő: megfogtam a rádiót, és Doakest hívtam.

— Doakes őrmester, mi a kettő-nullája?

Szünet, majd recsegés.

— Uhh, hát azt inkább nem mondanám meg most.

— Megismételné, őrmester?

— Egy gyanúsított nyomában vagyok, és azt hiszem, ezt ő akarta így.

— Kiről van szó?

Szünet, mintha Doakes arra számított volna, hogy majd én csinálok mindent, és még nem találta volna ki, mit mondjon.

— Egy pasas még katonakoromból. El Salvadorban fogságba esett, és lehet, hogy azt hiszi, az én hibámból. — Szünet. — Veszélyes alak — tette még hozzá.

— Szüksége van erősítésre?

— Még nincs. Megpróbálok túljárni az eszén.

— Tíz-négy — válaszoltam boldogan, hogy végre kimondhatom.

Még párszor megismételtük nagyjából az üzenetváltást, hogy Dr. Danco biztosan meghallja, és mindig mondhattam, hogy „tíz-négy”. Amikor hajnali egykor elköszöntünk, kimerült voltam és rendkívül elégedett. Talán holnap sikerül valahogy a „vettem”-et is beleszőnöm a társalgásba, esetleg további számkódokat. Végre valami, aminek örülhetek.

Találtam egy dél felé induló járőrkocsit, és meggyőztem a zsarut, aki vezette, hogy vigyen el Ritához. Lábujjhegyen a kocsimhoz tipegtem, beszálltam, és hazamentem.

Amikor visszaértem a kis kuckómba, és megláttam, milyen rettenetes kupleráj van benne, eszembe jutott, hogy Debsnek itt kellene lennie, de most a kórházban van. Holnap meglátogatom. Addig is, emlékezetes, de rendkívül fárasztó napom volt; egy sorozatvégtagborbély bekergetett egy tóba, túléltem egy autóbalesetet, csak hogy kis híján vízbe fulladjak, és ha ez mind nem lenne elég, még Doakes őrmesterrel is kénytelen voltam összehaverkodni. Szegény kimerült Dexter. Nem csoda, hogy olyan fáradt voltam. Bezuhantam az ágyba, és rögtön el is aludtam.

Másnap korán reggel Doakes mellém kormányozta az autóját a kapitányság parkolójában. Egy nejlon sportzsákkal a kezében szállt ki, amelyet a kocsim motorháztetőjére tett.

— Elhoztad a szennyesedet is? — érdeklődtem udvariasan. De kedves, könnyed vidámságom megint nem volt rá hatással.

— Ha a tervünk egyáltalán beválik, vagy ő kap el engem, vagy én kapom el őt — válaszolta. Kicipzárazta a táskát. — Ha én kapom el őt, vége. Ha ő kapna el engem… — egy GPS-vevőt vett elő, és a motorháztetőre tette. — Ha ő kap el engem, te vagy az utolsó esélyem — villantott rám pár vakítófogat. — Gondolj csak arra, milyen jól érzem én ettől magam. — Elővett egy mobiltelefont, és a GPS-vevő mellé rakta. — Ez az én életbiztosításom.

Ránéztem a két kis tárgyra a motorháztetőmön. Nem tűntek különösebben veszélyesnek, de talán megdobhatok valakit az egyikkel, majd fejbe verhetem a másikkal.

— Semmi páncélököl? — kérdeztem.

— Arra nincs szükségem — válaszolta. — Csak ezekre. — Ismét belenyúlt a sporttáskába. — És erre — húzott elő egy kis gyorsírójegyzettömböt, ami az első oldalánál volt nyitva. Úgy láttam, egy sor betű és szám van rajta, és egy olcsó golyóstoll kandikált ki a spirálja mögül.

— A toll hatalmasabb, mint a kard — mondtam.

— Ez a toll biztosan — válaszolta. — A felső sor egy telefonszám. A második sor egy hozzáférési jelszó.

— Mihez kell hozzáférnem?

— Azt nem kell tudnod — mondta. — Csak hívd fel, üsd be a jelszót, és add meg nekik a mobilszámomat. Ekkor megkapod a telefonom GPS-pozícióját. Te meg eljössz, és kiszabadítasz.

— Egyszerűnek hangzik — mondtam, azon tűnődve, hogy vajon tényleg az-e.

— Még te is meg tudod csinálni — válaszolta.

— Kivel fogok beszélni?

Doakes megrázta a fejét.

— Valaki jön nekem egy szívességgel — válaszolta, majd előhúzott egy kézi rendőrségi adóvevőt a táskából. — És most jön a könnyű része — mondta. A kezembe nyomta az adóvevőt, és visszaült a kocsiba.

Most, hogy félreérthetetlenül odavetettük Dr. Danco elé a csalit, a második lépés az volt, hogy egy bizonyos helyre csaljuk, egy bizonyos időpontban, és Vince Masuoka szerencsés egybeesés következtében pont akkor tartott bulija túl tökéletes alkalmat szolgáltatott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk. A következő pár órán keresztül a városban kocsikáztunk külön autóban, és ugyanazt az üzenetet ismételgettük különböző formában párszor, csak hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Csináltunk egy listát azokról a járőrökről is, akik Doakes szerint valószínűleg nem kefélik el a dolgot. Én ezt viccnek vettem tőle, de úgy tűnt, a többi zsaru nem érti, mi ebben a humoros, és bár konkrétan nem reszkettek egész testükben, de meglehetősen izgatottan igyekeztek meggyőzni Doakest arról, hogy nem, tényleg nem fogják elkefélni. Nagyszerű volt olyan emberrel dolgozni, aki ilyen mértékű lojalitást vált ki a környezetéből.

Kis csapatunk a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy telenyomtuk a kommunikációs hullámokat az eljegyzési bulimról szóló csevegéssel, különböző embereket tájékoztattunk, hogy lehet eljutni Vince-hez, és emlékeztettük őket, mikor kezdődik az összejövetel. Ebéd után pedig felraktuk a koronát az egészre. A Wendy’s előtt ülve az autómban fogtam a kézi adóvevőt, és még egyszer utoljára felhívtam Doakest egy gondosan megírt párbeszéd kedvéért.

— Doakes őrmester, itt Dexter, vette?

— Itt Doakes — válaszolta rövid szünet után.

— Sokat jelentene számomra, ha el tudna jönni az eljegyzési bulimra ma este.

— Sehova sem mehetek — válaszolta. — Ez a pasas túl veszélyes.

— Csak egy italra nézzen be. Csak jöjjön és menjen.

Látta, mit tett Mannyvel, pedig Manny csak statisztált az egészhez. Én szolgáltattam ki ezt a fickót a rosszfiúknak. Ha a keze közé kaparint, mit tesz vajon velem?

— Én meg házasodni készülök, őrmester — mondtam. — Ez nem történik meg mindennap. Az a fickó meg semmit nem fog tudni tenni annyi rendőrrel körülötte.

Hosszú, drámai szünet következett, és én tudtam, hogy Doakes éppen most számol el hétig, ahogy megbeszéltük. Majd újból felrecsegett a rádió. — Hát jó — mondta. — Kilenc körül beugrom.

— Köszönöm, őrmester — mondtam hálásan, és hogy még teljesebb legyen a boldogságom, hozzátettem: — Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem. Tíz-négy.

Tíz-négy — nyugtázta.

Reméltem, hogy valahol a városban a célközönségünk hallgatja a kis hangjátékunkat. A műtéthez való bemosakodás közben megállt volna egy pillanatra, hogy félrebillentse a fejét és odafigyeljen? Ahogy a scannerjé-ben felrecsegett Doakes őrmester gyönyörű, bársonyos hangja, talán letette a csontfűrészt, megtörölte a kezét, és egy darab papírra felfirkantotta a címet. Majd talán folytatta a munkáját — talán Kyle Chutskyn? — annak az embernek a belső békéjével, akinek van elég munkája, és munka utánra is tele a naptárja szociális kötelezettségekkel.

Csak hogy abszolút biztosra mehessünk, járőröző barátaink jó párszor megismétlik majd az üzenetet anélkül, hogy elkefélnék; tudatják, hogy Doakes őrmester személyesen is megjelenik majd a bulin kilenc óra körül.

Ami pedig engem illet, mivel egyéb feladatom a következő pár órában nem akadt, a Jackson Memorial Kórház felé vettem az utam, hogy megnézzem kedvenc törött szárnyú kismadaram.

Deborah befáslizott felsőtesttel üldögélt az ágyában a hatodik emeleti szobájában, ahonnan szép kilátás nyílt az autópályára, és bár biztosan adtak neki valami fájdalomcsillapítót, egyáltalán nem tűnt boldognak, amikor beléptem a szobába.

— A fenébe, Dexter — üdvözölt —, szólj nekik, hogy engedjenek már ki innen. Vagy legalább adják ide a ruhámat, hogy el tudjak menni.

— Örülök, hogy jobban érzed magad, drága húgom — válaszoltam. — Semmi perc alatt lábra fogsz állni.

— Abban a másodpercben lábra állok, amint odaadják a kibaszott ruháimat — felelte. — Mi a fene folyik ott kint? Mit csináltatok?

— Doakesszal felállítottunk egy meglehetősen ügyes csapdát, és Doakes benne a csali — mondtam. — Ha Dr. Danco ráharap, akkor találkozunk vele a ma esti, izé, bulimon. Vince buliján — tettem hozzá, és ráébredtem, hogy távolabb akarom helyezni magamtól ezt az egész eljegyzésesdit, és erre nem a legértelmesebb módszert választottam, de mégis jobban lettem tőle — viszont Debs nyilvánvalóan nem így érzett.

— Az eljegyzési bulidon — mondta, majd felmordult. — A picsába. Rávetted Doakest, hogy dugja be a fejét a csapdába, miattad. — És beismerem, ez így, ebben a formában nagyon elegánsnak hangzott, de nem akartam, hogy ilyesmiken gondolkozzon; a boldogtalan emberek lassabban gyógyulnak.

— Nem, Deborah, tényleg nem — válaszoltam. — Azért csináljuk az egészet, hogy elkapjuk Dr. Dancót.

Egy hosszú pillanatra rám meredt, majd, meglepetésemre, elszipogta magát és visszaparancsolt egy könnycseppet.

— Bíznom kell benned — mondta. — De utálom ezt az egészet. Csak arra tudok gondolni, hogy mit csinálhat most Kyle-lal.

— Ez sikerülni fog, Debs. Kiszabadítjuk Kyle-t. — És, mivel végül mégiscsak a húgomról volt szó, nem tettem hozzá, hogy „legalábbis a nagy részét”.

— Jézusom, annyira rossz itt várakozni — mondta. — Szükségetek lenne rám, hogy segítsek.

— Elboldogulunk, hugi — mondtam. — Egy tucat zsaru ott lesz a bulin, mind felfegyverezve. És én is ott leszek — tettem hozzá egy kicsit sértődötten, hogy ennyire alulértékeli a jelenlétemet.

De továbbra is így tett.

— Igen. És ha Doakes elkapja Dancót, ki tudjuk szabadítani Kyle-t. Ha Danco kapja el Doakest, te jársz jól. Nagyon ravasz, Dexter. Te mindenképp csak nyerhetsz.

— Ez fel se merült bennem — hazudtam. — Csak a magasabb rendű célok szolgálata lebegett a szemem előtt. Egyébként is, Doakes elméletileg nagyon nagy gyakorlattal rendelkezik az ilyesmiben. És ismeri Dancót is.

— A picsába, Dexter, ez megöl engem. Mi van, ha… — Elhallgatott, és beharapta az ajkát. — Nagyon ajánlom ennek a tervnek, hogy sikerüljön — mondta végül. — Túl régóta nála van már Kyle.

— Sikerülni fog, Deborah — biztosítottam.

De egyikünk sem hitt nekem igazán.

Az orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy benntartsák Deboraht egy huszonnégy órás megfigyelésre. Úgyhogy szívélyesen elköszöntem a húgomtól, majd ellovagoltam a naplementébe, onnan pedig a lakásomba, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Mit vegyek fel? Egy irányelv sem jutott eszembe azzal kapcsolatban, hogy mit illik idén viselni egy olyan bulin, amit azért erőszakolnak az emberre, hogy megünnepelhesse a nem kívánt eljegyzését, és ami egy bosszúvágyó elmebeteggel való erőszakos összecsapásba torkollhat. Nyilvánvaló, hogy nem vehetek fel barna cipőt, de ezenkívül semmi nem tűnt de rigeurnek. Gondos megfontolások után rábíztam magam a jó ízlésemre, és kiválasztottam egy citromzöld hawaii inget, amit piros elektromos gitárok és rózsaszín motorok díszítettek. Egyszerű, mégis elegáns. Egy khakinadrág, egy pár futócipő, és készen is álltam a bálra.

De még mindig volt egy órám, hogy odaérjek, és azon kaptam magam, hogy megint Codyra gondolok. Igazam volt vele kapcsolatban? Ha igen, vajon hogyan birkózik meg a benne ébredező Utassal? Szüksége van a segítségemre, én pedig alig várom, hogy segíthessek neki.

Elindultam a lakásomból, és délnek vettem az utamat, Vince északon fekvő háza helyett. Negyedóra múlva Rita ajtaján kopogtattam, és az utca túloldalát bámultam, ahol Doakes őrmester szokott parkolni a bordó Taurusban. Most minden bizonnyal otthon készülődik, a haját bodorítja a közelgő összecsapáshoz, és a töltényeit fényesítgeti. Megpróbálná megölni Dr. Dancót, tudván, hogy hivatalos engedélye van rá? Mióta nem ölt meg vajon senkit? Nem hiányzott neki? Nem rontott rá bömbölve a Szükség, mint egy hurrikán, elfújva az összes észérvet és gátlást?

Kinyílt az ajtó. Rita elmosolyodott, majd rám vetette magát, átölelt és egy csókot nyomott az arcomra.

— Szia, hercegem — köszöntött. — Gyere csak be.

A látszat kedvéért röviden visszaöleltem, majd kimentettem magam.

— Nem maradhatok túl sokáig — tájékoztattam.

A mosolya még szélesebbé vált.

— Tudom — mondta. — Vince telefonált, és elmondta. Olyan édes volt. Megígérte, hogy rajtad tartja a szemét, nehogy valami őrültséget csinálj. Gyere be — invitált, és a karomnál fogva berángatott. Amikor bent voltunk az ajtón, hirtelen támadt komolysággal felém fordult. — Figyelj, Dexter. Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok az a féltékeny típus, és megbízom benned. Menj, és mulass jól.

— Azt fogom tenni, köszönöm — válaszoltam, bár kételkedtem benne, hogy tényleg jól mulatnék majd. És azon töprengtem, hogy mit mondhatott neki Vince, amiből azt szűrte le, hogy ez a buli a kísértések és a bűnveszélyes csapdája lehet. Egyébként az is elképzelhető, hogy tényleg erről lesz szó. Mivel Vince sokkal nagyobb részben mesterséges, mint valódi, társasági eseményeken némiképp beszámíthatatlanul viselkedik, mint azt a húgommal folytatott bizarr szexuális célzásokkal teli párbajai is tanúsítják.

— Kedves tőled, hogy beugrottal a buli előtt — vezetett Rita a kanapéhoz, amelyen az utóbbi időben olyan sok estét töltöttem. — A gyerekek kíváncsiak, hogy ők miért nem mehetnek veled.

— Beszélek velük — vágtam rá, alig várva, hogy láthassam Codyt, és kideríthessem, igazam volt-e.

Rita úgy mosolygott, mintha határtalan örömmel töltené el, hogy hajlandó vagyok szóba állni Astorral és Codyval.

— Kint vannak hátul — mondta. — Megyek, szólok nekik.

— Ne, maradj csak — kértem. — Inkább én megyek ki.

Cody és Astor Nickkel, a szomszédban lakó bárdolatlan kis fajankóval játszottak, aki meg akarta nézni Astort meztelenül. Amikor kinyitottam a tolóajtót, felnéztek, és Nick megfordult, hogy visszaigyekezzen a saját kertjébe. Astor odaszaladt hozzám és megölelt, Cody pedig kifejezéstelen arccal követte.

— Szia — köszönt halk kis hangján.

— Üdvözletem, ifjú polgárok — mondtam. — Felvegyük-e egyentógánkat? Cézár a szenátusba hívatott minket.

Astor félrebillentette a fejét, és úgy nézett rám, mintha a szeme előtt ettem volna meg egy nyers macskát. Cody egyszerűen csak annyit mondott, nagyon halkan:

— Mi a…

— Dexter — vágott bele Astor —, miért nem mehetünk el veled a buliba?

— Először is — magyaráztam neki —, holnap iskola. Azonkívül, attól tartok, hogy ez egy felnőttbuli lesz.

— Ez azt jelenti, hogy meztelen lányok is lesznek ott? — kérdezte Astor.

— Mégis, mit gondolsz, milyen ember vagyok én? — kérdeztem vissza, harciasan felvonva a szemöldököm. — El tudnád rólam képzelni, hogy valaha is elmennék egy olyan buliba, ahol nincsenek meztelen lányok?

— Fúúúúj — kommentálta Astor, Cody pedig azt suttogta:

— Hahh.

— De ami még lényegesebb, hülyén fogunk táncolni, randa ingekben, ez pedig nem a ti szemeteknek való látvány. Minden tiszteleteteket elveszítenétek a felnőttek iránt.

— Milyen tiszteletünket? — kérdezte Cody, én meg kezet ráztam vele.

— Ahogy mondod — mondtam neki. — És most nyomás a szobádba.

Astor végre elkuncogta magát.

— De mi el akarunk menni a buliba — mondta.

— Attól tartok, ez nem lehetséges — válaszoltam. — De hoztam nektek egy kis kincset, hogy ne menjetek világgá. — Egy csomag Necco nápolyit nyomtam a kezébe, ez volt a mi titkos valutánk. Később igazságosan megfelezik majd Codyval, távol a kíváncsi tekintetektől. — Most pedig, fiatalok — kezdtem bele. Várakozással telve néztek fel rám. De itt megakadtam, bár remegtem a vágytól, hogy választ kapjak, de még azt sem tudtam, hol vagy hogyan kezdjek el kérdezősködni. Azt azért mégse mondhattam, hogy „egyébként, Cody, te szeretsz gyilkolni?”. Persze pont erre lettem volna kíváncsi, de tényleg nem tűnt olyasminek, amit egy gyereknek mondana az ember — különösen Codynak, aki annyira volt beszédes, mint egy kókuszdió.

A nővére, Astor viszont gyakran az ő gondolatait is tolmácsolta. A feszültségtől, hogy kora gyermekkorukat egy erőszakos, brutális apával kellett töltsék, szimbiotikus kapcsolat alakult ki köztük, olyan szoros, hogy amikor Cody kólát ivott, Astor böfögött. Bármi is megy végbe Codyban, Astor tudja megfogalmazni.

— Kérdezhetek valami komolyat? — kérdeztem, mire ők egy egész párbeszéddel felérő pillantást váltottak, de nem mondtak semmit. Majd bólintottak, majdnem úgy, mintha egy csocsóasztal egyazon rúdjához lenne erősítve a fejük.

— A szomszéd kutyáról — folytattam.

— Már elmondtam — jelentette ki Cody.

Mindig fellökte a kukát — magyarázta Astor. — És idekakilt a kertünkbe. És Nicky megpróbált ráparancsolni, hogy harapjon meg minket.

— És akkor Cody elintézte? — kérdeztem.

— Ő a fiú — válaszolta Astor. — Ő szeret ilyesmit csinálni. Én csak nézem. Most megmondod anyának?

Ez volt az. Ő szeret ilyesmit csinálni. Rájuk néztem, ahogy ott álltak, aggodalom nélkül, mintha csak annyit mondtak volna, hogy a vaníliafagyit jobban szeretik, mint az epreset.

— Nem mondom el anyátoknak — mondtam. — De nem mondhatjátok el senki másnak, soha. Csak mi hárman tudhatjuk, senki más, értitek?

— Jó — mondta Astor, és vetett egy pillantást az öccsére. — De miért, Dexter?

— Mert az emberek nem értenék meg — válaszoltam. — Még anyátok sem.

— Te igen — suttogta rekedten Cody.

— Én igen — mondtam. — És segíteni is tudok. — Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy egy visszhang fut végig a hátamon lefelé, Harrytől indulva sok évvel ezelőtt, egészen a mostani önmagámig, ugyanabban a floridai éjszakában, ahol Harryvel álldogáltunk, amikor ugyanezt mondta nekem. — Ezt tisztáznunk kell — mondtam, Cody pedig nagy szemekkel nézett rám, pislogás nélkül, és bólintott.

— Jó — válaszolta.