Drága, dolgos Dexter

28. FEJEZET

Bármilyen kelletlenül is, de szavamat adtam, hogy segítek, úgyhogy szegény Dolgos Dexter rögtön lerohanta a problémát hatalmas agyának minden leleményes ravaszságával. De az volt a szomorú igazság, hogy az agyam láthatóan kikapcsolt állapotban volt éppen; bármilyen szorgosan tápláltam is bele az adatokat, semmi nem jött ki a másik végén.

Persze lehet, hogy több üzemanyagra volt szükségem ahhoz, hogy a lehető legmagasabb fokozaton üzemeljek, úgyhogy rábeszéltem Deboraht, hogy szerezzen még egy kis teasüteményt. Amíg a szobaszerviznek telefonált, Chutsky rám fókuszálta izzadt, némileg mézesmázos mosolyát, és azt mondta:

— Hát lássunk neki, oké, haver? — Mivel ilyen szépen kérte, és mert úgysem volt semmi dolgom, amíg a teasüteményre várakoztam, beleegyeztem.

Két végtagjának elvesztése felszabadított valamiféle pszichikai gátat Chutskyban. Bár egy kicsit ingatagnak tűnt, sokkal nyíltabb és barátságosabb volt, és buzgott benne a vágy, hogy oly módon osszon meg velem információkat, amely a négy végtaggal és egy napszemüveggel rendelkező Chutsky idejében elképzelhetetlennek tűnt volna. Úgyhogy, leginkább a dolgok rendezésének vágya és az információéhségem miatt használtam ki ezt a jókedvét arra, hogy kiszedjem belőle az El Salvadori csapat tagjainak a nevét.

Egy sárga jegyzettömböt egyensúlyozott óvatosan a csuklójával kitámasztva, miközben lefirkantotta a neveket a jobb, egyben egyetlen kezével.

— Manny Borgesről tudsz — mondta.

— Az első áldozat — bólintottam.

— Aha — válaszolta Chutsky anélkül, hogy felnézett volna. Leírta a nevet, majd áthúzta. — És akkor ott volt Frank Aubrey is. — A homlokát ráncolta, és konkrétan kidugta a nyelve hegyét, miközben ezt a nevet is leírta, majd áthúzta. — Lemaradt Oscar Acostáról. Ő isten tudja, merre lehet. — Mindenesetre ezt a nevet is leírta, és rakott mellé egy kérdőjelet. — Wendell Ingraham. A North Shore Drive-on lakik, kint Miami Beachen. — Ahogy leírta, a jegyzettömb a földre csúszott, ő pedig utánakapott, de nem sikerült megfognia. Rámeredt egy pillanatra a földön heverő jegyzettömbre, majd odahajolt, és visszaszerezte. Egy izzadságcsepp gurult végig a kopasz fején, és cseppent a földre.

— Kibaszott gyógyszerek — jegyezte meg. — Elszédülök tőlük.

— Wendell Ingraham — segítettem.

— Igen. Igen. — Felírta a név maradékát is, és szünetet sem tartva folytatta. — Andy Lyle. Most autókat árul, fent Davie-ben. — Majd egy dühödt, energikus mozdulattal rögtön tovább is lépett az utolsó névre, amit diadalmasan a többi mellé biggyesztett. — Két további fickó halott, egy még mindig katona, ez minden, az egész csapat.

— Egyikük sem tudja, hogy Danco itt van a városban?

Megrázta a fejét. Még egy izzadságcsepp repült le róla, majdnem el is talált.

— Nagyon gondosan őrizzük ezt az információt. Csak akinek feltétlenül tudnia kell róla.

— Nem szeretnék, ha kiderülne, hogy valaki visongó párnává akarja változtatni ezeket a pasasokat?

— Nem, nem szeretnék — válaszolta, megfeszítve az állkapcsát, és olyan arcot vágva, mint aki mondani akar valami durvát; talán azt akarta felajánlani, hogy elárasztja őket testnedveivel. De aztán a szemembe nézett, és meggondolta magát.

— Nem tudnánk legalább leellenőrizni, hogy eltűnt-e valamelyikük? — kérdeztem különösebb reménykedés nélkül.

Chutsky már akkor elkezdte a fejét rázni, amikor még be se fejeztem a mondatot. Két további izzadságcsepp hullott le róla, egy jobbra, egy balra. — Nem. Semmi esetre sem. Ezek a fickók a földhöz szorítva tartják a fülüket. Ha valaki elkezd kérdezősködni felőlük, azt tudni fogják. És nem kockáztathatom meg, hogy megszökjenek. Mint Oscar.

— Akkor hogy fogjuk megtalálni Dr. Dancót?

— Hát, ezt kell neked kitalálnod — válaszolta.

— Mi van a Mount Trashmore melletti házzal? — kérdeztem reménykedve. — Azzal, amibe bementél az írótáblával.

— Debbie odaküldött egy járőrkocsit. Egy család költözött be. Nem — mondta —, minden reményünk benned van, haver. Te ki fogsz találni valamit.

Mielőtt bármi okosat válaszolhattam volna, Deborah ismét csatlakozott hozzánk, de az igazat megvallva, csodálkoztam, milyen hivatalosan kezeli Chutsky a volt bajtársait. Nem az lett volna az illendő, ha lehetőséget biztosít a barátainak egy kis lépéselőnyre, vagy legalább figyelmezteti őket? Semmi esetre sem akarnék úgy tenni, mintha a civilizációs erények eszményképe lennék, de ha, teszem azt, Vince Masuokát nézné ki magának egy tébolyodott sebész, szeretném azt hinni, hogy megtalálnám a módját, hogy elejtsek erről egy-két célzást, amikor a kávéautomata mellett cseverészünk. Ideadnád a cukrot? Egyébként egy elmebajos orvos van a nyomodban, aki le akarja vágni az összes végtagodat. Kérsz tejszínt?

De úgy látszik, a férfias állszerkezetű férfiak, vagy legalábbis Kyle Chutsky nevű képviselőjük, nem ilyen szabályok szerint játszanak. Mindegy; legalább van egy névsorom, aminek segítségével elindulhatok, mégha más nem is áll rendelkezésemre. Fogalmam sem volt, hogyan válthatnám ígéretes kiindulópontomat valamiféle hasznos információvá, Kyle-ban pedig nyilvánvalóan nem volt annyi kreativitás, mint amennyi segítőkészség az informálásommal kapcsolatban. Deborah sem volt nagy segítség. Minden energiáját lefoglalta, hogy Kyle párnáját rázogassa, lázas homlokát törölgesse, és gondoskodjon arról, hogy bevegye a gyógyszereit; két lábon járó anyáskodás volt, amit korábban el sem tudtam volna képzelni róla, de lám.

Nyilvánvalóvá vált, hogy itt, a szálloda lakosztályában nem sokra fogunk jutni. Csak azt tudtam javasolni, hogy visszamegyek a számítógéphez, és megpróbálok kitalálni valamit. Úgyhogy miután kiügyeskedtem két utolsó teasüteményt Kyle megmaradt kezéből, elindultam haza, hűséges számítógépemhez. Nem tudtam garantálni, hogy jutok valamire, de elhivatottan szándékoztam próbálkozni. Megteszem, amit csak tudok, körbejárom a problémát, ha órákba is telik, és reménykedem abban, hogy valaki egy titkos üzenetbe csavart követ dob be az ablakomon. Talán ha a kő a fejemre esik, kipattan az agyamból valami ötlet.

A lakásom éppen úgy nézett ki, mint amikor elmentem, és ezt megnyugtatónak találtam. Még az ágy is be volt vetve, mivel Deborah már nem állomásozott itt. Nem sokkal később felzümmögött a számítógépem, és megkezdhettem a keresést. Először az ingatlan-adatbázist ellenőriztem le, de nem találtam olyan új beszerzést, ami illett volna a mintába. Ezzel együtt nyilvánvalónak tűnt, hogy Dr. Dancónak laknia kell valahol. Kiűztük a berendezett búvóhelyeiről, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy egy percig sem akar várni, mielőtt dolgozni kezdene Doakeson, vagy akárki máson, akin megakadt a szeme Chutsky listájáról.

Egyáltalán, mi alapján döntötte el vajon az áldozatai sorrendjét? Életkor szerint? Aszerint, hogy mennyire dühítették őt fel? Ha ezt tudnám, talán képes lennék megtalálni. Valahova mennie kellett, és nem olyan tevékenységet folytatott, amit egy szállodai szobában is elvégezhetett. Akkor meg hova mehetett?

Végül is nem jött a kő, ami betörte volna az ablakomat, hogy utána a fejemről pattanjon le, ennek ellenére egy nagyon apró kis ötlet kezdett a padlóra csordogálni Dexter agyából. Dancónak el kellett mennie valahova, ahol nekiláthat Doakesnak, ez nyilvánvaló, és nem várhatott annyit, amennyi idő alatt szerezhetett volna egy újabb házat. Bárhova is ment, Miami környékén kellett maradjon, közel az áldozataihoz, és nem engedhette meg magának egy random hely kiválasztásának kockázatait. Egy látszólag lakatlan házat hirtelen elönthet a reményteljes vásárlók tömege, ha pedig egy lakott házban köt ki, soha nem tudhatja, mikor ugrik be látogatóba Enrico öcskös. Akkor meg — miért ne használja következő áldozata lakhelyét? Valószínűleg azt hiszi, hogy Chutsky — az egyetlen, aki rajta kívül ismeri a listát — most egy ideig valószínűleg nem lesz munka képes, és nem fog utánamenni. Azzal, hogy a listán szereplő következő névre ugrik — hogy úgy mondjam —, két végtagot üt egy szikével; felhasználhatja a következő áldozat otthonát arra, hogy végezzen Doakesszal, illetve rögtön el is kezdhet kényelmesen ténykedni a házigazdán.

Meglehetősen logikusnak tűnt a dolog, és ez sokkal határozottabb kiindulópont volt, mint a névsor. De még ha igazam is van, ki lehet vajon a következő?

Kint megdörrent az ég. Megint végignéztem a listán, és sóhajtottam. Miért nem vagyok én most valahol máshol? Még Codyval és Astorral akasztófázni is sokkal jobb lenne, mint ez a kudarcélményekkel teli rabszolgamunka. Figyelnem kell, hogy Cody először a magánhangzókat találja ki. Ha ezzel megvan, a szó többi része szép lassan a helyére ugrik. És amikor ezt sikerült elsajátítania, akkor elkezdhetek megtanítani neki egyéb érdekes dolgokat is. Nagyon különös élmény volt, hogy egy gyermek okításának örülök, de alig vártam már. Kár, hogy a szomszéd kutyáját már elintézte — tökéletes alkalom lett volna arra, hogy biztonságra is tanítsam, csakúgy, mint módszertanra. A kis csibésznek annyi mindent kell még tanulnia. Az összes Harry-féle leckét, ami most újabb generációra száll.

És ahogy arra gondoltam, hogy segítem majd Codyt végig az úton, rádöbbentem, hogy ennek a Ritával való eljegyzésem elfogadása az ára. Tényleg képes leszek megtenni? Eldobni a gondtalan legényéletemet, és letelepedni a házasság kikötőjében? Furcsa módon úgy éreztem, meg tudom csinálni. A gyerekek kétségkívül megértek egy kis áldozatot, és ha Ritát állandó álruhává változtatom, attól csak még inkább beolvadok a tömegbe. A boldog házasságban élő férfiak általában nem csinálnak olyan dolgokat, mint amikért én élek-halok.

Talán végig tudom csinálni. Meglátjuk. De ez természetesen csak mellékutca volt. Nem vitt közelebb az esti kiruccanásomhoz Reikerrel, és nem vitt közelebb ahhoz sem, hogy megtaláljam Dancót. A helyükre parancsoltam elkalandozó gondolataimat, és végignéztem a nevek listáján: Borges és Aubrey kiestek. Acosta, Ingraham és Lyle még mindig versenyben vannak. Még mindig fogalmuk sincs arról, hogy lesz egy találkozójuk Dr. Dancóval. Kettő elesett, további három még talpon, nem számítva Doakest, akibe most valószínűleg penge hasít, miközben Tito Puente tánczenéje szól a háttérben, és a Doktor fölé hajol az ó-de-fényes szikéjével, és végigvezeti az őrmestert a darabolás táncán. Táncolj velem, Doakes. Baila con-migo, amigo, ahogy Tito Puente mondaná. Persze lábak nélkül egy kicsit nehezebb táncolni, de megéri a fáradtságot.

Ezalatt pedig én itt úgy róttam körbe-körbe, mintha a derék Doktor az én egyik lábamat távolította volna el.

Hát jó: tételezzük fel, hogy Dr. Danco a jelenlegi áldozata házában van, nem számítva Doakest. Azt persze nem tudom, hogy ez ki lehet. Szóval, hol is tartunk akkor? Amikor kizárjuk a tudományos adatszerzés lehetőségét, akkor marad a szerencsés tipp. Nagyon egyszerű, kedves Dexter. Ecc-pecc, kimehetsz…

Az ujjam a jegyzettömbön Ingraham nevére esett. Hát, akkor meg is kaptuk a választ, ugye? Hát persze hogy igen. Én meg a norvégiai Olaf király vagyok.

Felálltam, és az ablakhoz sétáltam, ahonnan oly gyakran kukucskáltam ki Doakes őrmester bordó Taurusára a túloldalon. Most nem volt ott. Nemsokára már sehol nem lesz, hacsak meg nem találom. Meg akart ölni, vagy legalább börtönbe juttatni, és én sokkal boldogabb lennék, ha egyszerűen csak eltűnne — darabról darabra, vagy egyben, nekem mindegy. És mégis itt túlóráztam, és Dexter hatalmas mentális gépezetét keresztülerőltettem a csodálatos helyeken, azért hogy megmentsem — hogy megölhessen vagy börtönbe juttathasson. Csoda, hogy szerintem az élet egy kicsit túlértékelt?

Talán az iróniától felkavarva, a majdnem-tökéletes Hold rám vihogott a fák közül. És minél tovább bámultam kifelé, annál inkább éreztem a súlyát annak a gonoszkodó öreg Holdnak, amely épp csak a látóhatár alatt locsog, és már most hideget és meleget fúj a gerincemre, cselekvésre ösztökélve, amíg azon nem kapom magam, hogy fogom a kocsikulcsom, és az ajtó felé indulok. Végül is, miért ne menjek el leellenőrizni? Nem telne többe egy óránál, és akkor nem kellene elmagyaráznom a gondolatmenetet Debsnek és Chutskynak.

Rájöttem, hogy részben azért találom vonzónak az ötletet, mert gyors volt és könnyű, és ha sikerrel járok, jutalmul megkapom a jól megszolgált szabadságomat a holnap esti randevúmig Reikerrel — sőt, kezdett bennem feltámadni az étvágy egy kis előételre. Miért ne melegítsünk be Dr. Dancóval? Ki hibáztathatna engem, ha azt teszem vele, amit ő — ó, de még milyen szívesen — megtett a többiekkel? Ha meg kell mentenem Doakest ahhoz, hogy elkapjam Dancót…, hát, senki nem mondta, hogy az élethabos torta.

Úgyhogy egyszer csak ott hajtottam észak felé a Dixie autópályán, majd fel az I-95-ösre, azon végig egészen a Hetvenkilencedik utcai autóútig, majd egyenesen Miami Beach Normandy Shores kerületébe, ahol Ingraham lakott. Már éjszaka volt, mire befordultam az utcába és lassan végigmentem rajta. Egy sötétzöld furgon parkolt a kocsifelhajtójában, nagyon hasonló ahhoz a fehér járműhöz, amit Danco pár nappal korábban összetört. Egy újnak tűnő Mercedes mellett állt, és nagyon kilógott a sorból ebben az elegáns negyedben. Hát akkor jó, gondoltam. A Sötét Utas biztató szavakat suttogott, de én továbbmentem a kanyarban, el egy ház mellett, egy elhagyott telekig, amely előtt megálltam. Rögtön a sarkán parkoltam le.

A környékből ítélve a furgon nem tartozott ide. Persze lehet, hogy Ingrahamnél éppen vakolnak, és a munkások úgy döntöttek, ott maradnak, amíg készen nem lesznek. De nem tartottam valószínűnek, és a Sötét Utas sem. Elővettem a telefonom, és felhívtam Deboraht.

— Lehet, hogy találtam valamit — közöltem vele, amikor felvette.

— Mi tartott ennyi ideig? — kérdezte.

— Azt hiszem, Dr. Danco Ingraham házában dolgozik Miami Beachen — mondtam.

Rövid szünet, ami közben szinte láttam, ahogy összevonja a szemöldökét.

— Miért gondolod?

A gondolat, hogy elmagyarázzam neki, miszerint a tippem csak egy tipp volt, nem tűnt olyan borzasztó vonzónak számomra, úgyhogy csak annyit mondtam:

— Hosszú történet, hugi. De azt hiszem, igazam van.

— Azt hiszed — ismételte utánam. — Szóval nem vagy benne biztos.

— Pár percen belül az leszek — válaszoltam. — A ház után következő sarkon parkolok, a ház előtt pedig egy olyan furgon áll, ami nem nagyon illik erre a környékre.

— Maradj, ahol vagy — szólított fel Deb. — Visszahívlak. — Ezzel lerakta a telefont, én meg ott maradtam, és a házat nézegettem. Nem éppen a legjobb szögben álltam a megfigyeléshez, és csak úgy láttam rá az objektumra, ha teljesen kicsavartam a nyakam. Úgyhogy megfordultam az autóval, és orral az utca kanyarulata felé parkoltam le, ahol ott állt a ház, éppen olyan gúnyos vigyorral figyelve engem, mint én őt. És akkor megláttam. Pöffeszkedő arcát kidugva a fák közül öntötte el homályos fénysugarakkal a dekadens tájat. A Hold, az a mindig kacagó, világítótorony-szerű Hold. Megint ott volt.

Éreztem a holdfény hideg ujjainak bökdösését, ahogy bökdösnek és hívogatnak és ösztökélnek, hogy tegyek valami eszeveszett, csodálatos dolgot, és olyan régen hallgattam rájuk utoljára, hogy most kétszer olyan hangosnak tűntek, mint valaha, végigömlöttek a fejemen, egyenesen le a gerincemre, és igazán, mi baj lehet abból, ha kétséget kizáró bizonyítékot szerzek, mielőtt Deborah visszahívna? Természetesen nem csinálnék semmi ostobaságot, csak kiszállnék az autóból, és végigsétálnék a ház előtt, a csendes utcán, csak egy gyanún felül álló esti andalgás erejéig. És ha véletlenül lehetőségem nyílna arra, hogy eljátszadozzak a Doktorral…

Kicsit idegesítőnek találtam, hogy a lélegzetem nem volt túl egyenletes, miközben kiszálltam az autóból. Szégyelld magad, Dexter. Hol van a híres, jéghideg önuralmad? Talán attól olvadt el, hogy túl régóta le volt már zárva, és talán ugyanennek a hiányosságnak tudhatom be, hogy túlságosan is izgatott voltam, de ennek így nem lesz jó vége. Hosszan, mélyen szívtam be a levegőt, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és elindultam az utcán, csak egy tizenkettő-egy-tucat-szörnyetegként, aki éppen esti sétáját végzi egy rögtönzött sebészeti klinika előtt. Üdvözlöm, szomszéd, gyönyörű éjszakánk van a végtag-eltávolításhoz, nemde?

Minden lépéssel, amivel közelebb kerültem a házhoz, éreztem, ahogy egyre magasabbra és keményebbre nő bennem Az A Valami, amit ugyanakkor az öreg, hideg ujjak szorítanak vissza a helyére. Tűz voltam és jég, tombolt bennem a holdfény és a halál, és ahogy a ház elé értem, nőni kezdett bennem a suttogó hangok kórusa, hallva a házból kiszűrődő zajokat, a ritmus és a szaxofon kórusát, ami leginkább Tito Puentére emlékeztetett, és nem volt szükségem az egyre hangosabban elsuttogott szavakra ahhoz, hogy tudjam, igazam volt, tényleg ez az a hely, ahol a Doktor felállította a klinikáját.

Itt volt, és dolgozott.

És most mit tegyek? A legbölcsebb persze az lenne, ha visszasétálnék az autómhoz, és megvárnám Deborah hívását — de ez tényleg a bölcsesség éjszakája lenne, ezzel a költőien vigyorgó Holddal, ami olyan alacsonyan függ az égen, és a véremben rohanó jéggel, ami tettre ösztökél?

Úgyhogy amikor a ház túlsó oldalára értem, becsusszantam a szomszédkert árnyékai közé, és óvatosan végigosontam a hátsó kerten, amíg meg nem láttam Ingraham házának hátulját. Vakítóan világos fény égett a hátsóablakban, úgyhogy egy fa árnyékában a kertbe lopakodtam, egyre közelebb és közelebb. Még pár macskalépés, és már majdnem beláttam az ablakon. Egy kicsit közelebb araszoltam, az ablakból kisugárzó fénytócsa határáig.

Onnan, ahol most álltam, végre beláttam az ablakon, tompaszögben felfelé, a szoba plafonjára. És ott volt a tükör, amit Danco láthatóan oly szívesen alkalmazott, benne a fél asztallal…

…és egy kicsit több mint fél Doakes őrmesterrel.

Gondosan oda volt rögzítve, mozdulatlanul feküdt, még az újonnan borotvált fejét is az asztalhoz kötötték. Nem láttam túl sok részletet, de azt igen, hogy mindkét keze csuklóból hiányzott. Először a kezek? Nagyon érdekes, teljesen más megközelítés, mint amit Chutskyn alkalmazott. Hogy döntötte vajon el Dr. Danco, mi a kívánatos eljárás az egyes páciensek esetén?

Azon kaptam magam, hogy egyre kíváncsibb vagyok erre az emberre és a munkájára; valami beteges humorérzék működött itt, és bármilyen bután is hangzik: kicsit többet szerettem volna tudni arról, mi mozgatja. Tettem még egy fél lépést.

A zene elhallgatott, mire én megmerevedtem, és ahogy a mambó ritmusa újra beindult, egy fémes köhintést hallottam magam mögött, és éreztem, ahogy valami beléáll a vállamba, megszúr és elzsibbaszt, és ahogy megfordultam, egy alacsony kis ember nézett vissza rám vastagkeretű szemüvegben. Valami olyasmit tartott a kezében, ami egy paintball puskára hasonlított, és csak annyi időm volt, hogy enyhe sértettséget érezzék, amiért rám fogja, majd valaki kirántotta az összes csontot a lábamból, én pedig tócsává olvadtam a harmatos, holdsütötte fűben, ahol sötét volt és rengeteg álom.