Drága, dolgos Dexter

20. FEJEZET

Szerénységem nem akadályoz abban, hogy tudatában legyek erényeimnek. Például örömmel elismerem, hogy az átlagosnál jobb teljesítményt nyújtok a szellemes megjegyzések terén, és ahhoz is van tehetségem, hogy megkedveltessem magam az emberekkel. De hogy igazságos legyek magammal, a hibáimat is mindig kész vagyok elismerni. Egy gyors introspekció következtében például kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy soha nem voltam különösebben jó a víz alatti légzésben. Ahogy szédelegve lógtam ott a biztonsági övön, és néztem, ahogy beömlik és a fejem körül örvényleni kezd a víz, ez hirtelen egyre nagyobb jellemhibának kezdett tűnni.

Az utolsó képem Deborahról, mielőtt a víz ellepte volna a fejét, nem volt túl bátorító. Mozdulatlanul, csukott szemmel és nyitott szájjal lógott a biztonsági övről, pont ellenkezőleg, mint általában. Ez valószínűleg nem volt jó jel. Aztán a víz elérte a szememet, és már semmit nem láttam.

Szeretném azt hinni, hogy jól reagálok a váratlan vészhelyzetekben, úgyhogy meglehetősen biztos vagyok, hogy a szokatlan apátiámat a sok rázkódásnak és az arcomba csapódó légzsáknak tudhatom be. Mindenesetre meglehetősen hosszúnak tűnő ideig ott lógtam fejjel lefelé a vízben, és bár restellem beismerni, de ezalatt leginkább saját magam gyászolásával voltam elfoglalva. Szegény eltávozott Dexterünk, olyan sok volt még előtte, annyi sötét utazótárs, akit feldarabolhatott volna, és oly tragikusan távozott közülünk virágzó ifjúságában. Íme, a Sötét Utas, én jól ismertem őt. És a szegény fiú ráadásul pont most készült megházasodni. Milyen végtelenül szomorú — elképzeltem Ritát, amint talpig fehérben zokog az oltárnál, két kisgyermeke a lábánál sírdogál. Édes kis Astor a copfos fejével, világoszöld, könnyek áztatta koszorúslányruhában. És a csendes kis Cody az apró szmokingjában, ahogy a templom végében bámul és vár, az utolsó kirándulásunkra gondolva, és arra, hogy mikor tud megint kést döfni valamibe, és lassan megcsavarni, mosolyogva nézve, ahogy a ragyogó piros vér előbugyog, majd…

Lassíts, Dexter. Ez most honnan jutott eszedbe? Persze ez költői kérdés volt, és megválaszolásához nem volt szükség belső barátom mély hangú kacagására. De az ő segítségével félig sikerült összeillesztenem a szilánkokat, és rájönnöm, hogy Cody…

Nem furcsa, mire gondolunk, mielőtt meghalnánk? Az autó stabilan letelepedett összenyomódott tetejére, most már csak enyhén himbálózott, és teljesen megtelt a sűrű, zavaros vízzel, amelyben még az orrom hegyéig sem láttam, és akkor sem láttam volna, ha ott sütnek el egy riasztópisztolyt. Codyt ennek ellenére tökéletesen tisztán láttam, tisztábban, mint amikor utoljára egy szobában voltunk; és élesen kirajzolódó kis alakja mögött most ott tornyosult egy sötét árnyék, egy fekete, arcvonások nélküli figura, ami mintha mégis nevetett volna.

Lehetséges volna? Megint végiggondoltam, milyen boldogan döfte bele a kést a halba. És eszembe jutott, milyen furcsán reagált a szomszéd elveszett kutyájának említésekor — éppen úgy, ahogy én, amikor kisfiúkoromban megkérdeztek egy környékbeli kutyáról, amit elvittem kísérletezni. És arra is gondoltam, hogy ő — csakúgy, mint én — átesett egy traumatikus élményen, amikor a vér szerinti apja egy rettenetes kábítószeres rohamában megtámadta őt és a nővérét, és egy székkel verte őket.

A gondolat hihetetlennek tűnt. Mi több, nevetségesnek, de… ott volt minden darabka. Tökéletes, költői értelmet nyert a dolog.

Volt egy fiam.

Valaki, aki Olyan, Mint Én.

De neki nem volt egy bölcs nevelőapja, aki felügyelhette volna első bizonytalan lépteit a darabolások világában; nem volt ott mindentudó Harry, hogy megtanítsa, mivé válhat, hogy egy céltalan gyermekből, akire időnként rátör a gyilkolás vágya, álarcos bosszúállót neveljen; senki, aki óvatosan és türelmesen végigkormányozza a csapdákon, egyenesen a jövőfénylő késpengéjébe — Codynak nem marad senkije, ha Dexter itt és most meghal.

Túl melodramatikusan hangzana, ha azt mondanám: „a gondolat hevesen ösztökélt cselekvésre”, és én csak előre megfontolt szándékkal szoktam melodramatikus lenni, csak akkor, ha van hozzá közönségem. Ennek ellenére, ahogy rádöbbentem, mi is Cody valójában, meghallottam egy visszhangra emlékeztető mély, testetlen hangot, amint azt mondja: csatold ki a biztonsági övet, Dexter. És valahogy sikerült a hirtelen óriásivá és ügyetlenné vált ujjaimmal megtalálni a biztonsági öv végét, és kotorászni a kioldógomb körül. Olyan volt, mintha egy sonkával próbálnám befűzni a cérnát a tűbe, de bökdöstem és nyomkodtam, és végül valami engedett. Persze ez azt jelentette, hogy fejemmel a kocsi tetejének csapódtam, egy kicsit túl erősen is ahhoz képest, hogy víz alatt voltam. De a fejemet ért ütés sokkja elfújta a pókhálókat, úgyhogy összeszedtem magam, és a nyílás felé nyúltam, a leszakadt ajtó helyére. Sikerült félig áthúznom magam rajta, és arccal a tó fenekét borító többcentis iszaprétegbe érkeznem.

Kihúztam és a felszín felé rúgtam magam. Meglehetősen gyenge rúgás volt, de elegendőnek bizonyult, mivel a víz itt csak úgy egy méter mély volt. Sikerült térdre küzdenem magam, majd talpra, és egy pillanatig csak álltam ott, a vízben, öklendezve és a csodálatos levegő után kapkodva. Milyen nagyszerű és alulértékelt dolog is a levegő. Milyen igaz, hogy nem értékeljük a dolgokat, amíg meg nem vonják őket tőlünk. Milyen rettenetes lehet azoknak a szegény embereknek a világban, akiknek nincs levegőjük, mint például…

…Deborahnak?

Egy valódi emberi lénynek valószínűleg sokkal hamarabb eszébe jutott volna a fuldokló testvére, de ne már, legyünk igazságosak, nem várhatunk túl sokat egy emulátortól, aki keresztülment azon, amin én. Most viszont eszembe jutott, valószínűleg még időben ahhoz, hogy valami értelmes dolgot cselekedhessek. Ennek ellenére, bár nem vetettem el a gondolatot, hogy a megmentésére siessek, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy ma este mintha egy kicsit túlságosan is sokat várnánk el Diligensen Daliás Dextertől, nem? Alighogy elfojtottam, már vissza is jött.

De a család az család, és a panaszkodással soha nem mentem semmire. Mély levegőt vettem, és visszaereszkedtem az iszapos vízbe, tapogatózva beküzdöttem magam az ajtónyíláson, egészen Deborah felfordult autójának első üléséig. Valami az arcomba csapott, majd brutálisan belekapaszkodott a hajamba — reméltem, hogy maga Deb, mivel bármi más, ami abban a vízben lehetett, sokkal élesebb fogakkal kellett volna rendelkezzen. Felnyúltam, és megpróbáltam szétfeszíteni az ujjait. Anélkül is elég nehéz volt a levegőt bent tartva vakon kotorászni, hogy eközben még egy hevenyészett hajvágáson is átesnék. De Deborah szorítása nem veszített az erejéből — ami bizonyos értelemben jó jel volt, mert azt jelentette, hogy még mindig él, de ettől felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a tüdőm vagy a fejbőröm adja-e fel hamarabb. Ez így nem lesz jó; most már mindkét kezemmel próbáltam eltávolítani az ujjakat szegény, érzékeny kis frizurámból. Majd végigtapogatóztam a karján a válláig, és megtalálván a testét, megkerestem a biztonsági övet. Végigcsúsztattam a kezem a szíjon, egészen a csatig, és megnyomtam a kioldógombot.

Természetesen be volt ragadva. Úgy értem, ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy rossz napunk van, nem? Az egyik balsiker követte a másikat, és most tényleg, túlzott naivitás lett volna azt remélni, hogy akár egy apró kis dologban is szerencsénk lehet. Mintegy ezt bizonyítandó, hirtelen bugyborékolást hallottam, és ráébredtem, hogy Deborah kifutott az időből, és most a vízben való légzéssel próbálkozik. Lehetségesnek tartottam, hogy ő ügyesebbnek bizonyul nálam, de ez valahogy nem tűnt valószínűnek.

Mélyebbre csúsztam a vízben, és a térdemmel kitámasztottam magam a kocsi tetején, a vállam Deborah testének vetve és azt felfelé nyomva, hogy így szabadítsam meg a súlyától a biztonsági övet. Majd amennyit csak lehetett, kihúztam belőle egészen a csatig, amitől az öv ernyedt lett és laza. Kitámasztottam a lábamat, és kihúztam Deboraht az övből, majd az ajtó felé rángattam. Ő is ernyedtnek és lazának tűnt; lehet, hogy minden hősies erőfeszítésem ellenére elkéstem. Debet Dexter után húzva átszuszakoltam magam az ajtónyíláson. Az ingem beleakadt valamibe és elszakadt, de sikerült átjutnom, és megint tántorogva egyenesedtem ki az éjszaka levegőjében.

Deborah holtsúlyként húzta le a karom, és egy vékony, iszapos kis vízpatak csordogált a szája sarkából. A vállamra dobtam valahogy, és kicsattogtam vele a sáron át a fűre. A latyak minden lépésnél megpróbált visszarántani, és még háromlépésnyire sem voltam a kocsitól, amikor elveszítettem a bal cipőmet. De a cipőket sokkal könnyebb pótolni, minta testvéreket, úgyhogy továbbmeneteltem, amíg ki nem tudtam mászni a fűre, és hanyatt nem tudtam fektetni Deboraht a szilárd talajon.

Valahol a közelben felsivított egy sziréna, és szinte azonnal csatlakozott hozzá egy második is. Öröm és áldás; úton van a segítség. Talán még törölköző is van náluk. Mindazonáltal nem voltam biztos abban, hogy időben érkeznek ahhoz, hogy bármit is tudjanak tenni Deborahért. Úgyhogy mellé huppantam, arccal lefelé a térdemre fektettem, és annyi vizet kipréseltem belőle, amennyit csak tudtam. Majd hanyatt fordítottam, az ujjammal kikotortam a szájából egy adag iszapot, és szájból szájba kezdtem lélegeztetni.

A jutalmam eleinte csak egy újabb adag iszapos víz volt, ami egyáltalán nem tette kellemesebbé a feladatot. De folytattam, és Debs nemsokára |esősen rángatózni kezdett, majd még több vizet öklendezett fel — a legnagyobb részét sajnos rám. Borzasztóan köhögött, olyan hang kíséretében vett levegőt, ami leginkább a rozsdás zsanér csikorgására emlékeztetett és azt mondta:

— A picsába…

Most az egyszer valódi örömmel töltött el kiforrott retorikai stílusa.

— Üdv újra itthon — mondtam. Deborah erőtlenül hasra fordult, és megpróbált négykézlábra állni. De a fájdalomtól zihálva visszaesett az arcára.

— Te jó ég. A picsába, eltört valamim — nyögte. Oldalra fordította a fejét és hányt még egy kicsit, ívbe feszülő háttal és az öklendezőrohamok között nagy kortyokban nyelve a levegőt. Csak néztem, és beismerem, meglehetősen büszke voltam magamra. Dexter, a Diadalmas Delfin ismét megmentette az elesetteket.

— Hát nem csodálatos hányni? — kérdeztem. — Már úgy értem, a másik lehetőséghez képest.

Persze szegény lány nem volt képes megfogalmazni egy valóban csípős választ, de elégedetten láttam, hogy a suttogáshoz már elég erős volt.

— Baszd meg — felelte.

— Hol fáj? — kérdeztem.

— A fenébe — mondta erőtlen hangon. — Nem tudom mozgatni a bal karom. Az egész karom… — Elhallgatott, és megpróbálta megmozdítani a szóban forgó karját, de láthatólag nem ért el mást, csupán egy jó adag fájdalmat. Sziszegve beszívta a levegőt, amitől ismét erőtlen köhögés tört rá, majd egyszerűen csak hanyatt zuhant és lihegett.

Mellé térdeltem, és gyengéden megnyomtam a felkarját.

— Itt? — kérdeztem. Megrázta a fejét.

Feljebb vittem a kezem, a vállízületéhez és a kulcscsontjához, és ekkor már nem kellett megkérdeznem, ott fáj-e. Levegő után kapott, megvonaglott az arca, és még a rászáradt sáron keresztül is láttam, hogy többárnyalatnyit sápad.

— Eltört a kulcscsontod — tájékoztattam.

— Nem lehet — tiltakozott nagyon erőtlen és reszelős nagyon. — Meg kell találnom Kyle-t.

— Nem — válaszoltam. — A kórházba kell menned. Ha ilyen állapotban botladozol tovább, mellette fogsz kikötni összekötözve, és annak senki nem örülne.

— Muszáj — ragaszkodott az álláspontjához.

— Deborah, most húztalak ki egy elsüllyedt autóból, és tettem tönkre emiatt az egyik nagyon szép tekepólómat. Azt akarod, hogy a tökéletes, hősies mentőakcióm kárba vesszen?

Megint köhögött, és felmordult a kulcscsontjából kisugárzó fájdalom miatt, amelyet a szaggatott levegővétel okozott. Láttam rajta, hogy legszívesebben tovább vitatkozna, de kezd ráébredni, hogy komoly fájdalmai vannak. És mivel a további vita sehova se vezetett volna, Doakes épp a legjobbkor futott be két mentőorvos kíséretében.

A derék őrmester keményen nézett rám, mintha a két kezemmel löktem volna az autót a tóba és fordítottam volna fel.

— Elvesztették őket, mi? — morogta, és ez rettenetesen igazságtalannak tűnt tőle.

— Igen, amikor fejjel lefelé lógtunk a vízben, hirtelen sokkal nehezebbé vált követni őket, mint gondoltam — válaszoltam. — Legközelebb cseréljünk, és majd mi állunk itt siránkozva.

Doakes csak csúnyán nézett rám, és morgott valamit. Majd letérdelt Deborah mellé, és megkérdezte:

— Megsérült?

— A kulcscsontom — válaszolta Deborah. — Eltört. — A sokkhatás gyorsan múlt, és most az ajka harapdálásával és szaggatott lélegzetvétellel küzdött a fájdalom ellen. Reméltem, a mentősök adnak neki valami hatékonyabbat.

Doakes semmit nem mondott, egyszerűen csak rám emelte rosszalló pillantását. Deborah felemelte a jó kezét, és megragadta a karját.

— Doakes — szólította meg, mire az őrmester ránézett. — Találja meg — kérte a húgom. A férfi csak nézte, ahogy egy újabb fájdalomrohamtól a fogait csikorgatja és levegő után kapkod.

— Itt jövünk — mondta az egyik mentős.

A szikár, fiatal, tüskés hajú srác és idősebb, testesebb társa átmanőverezték a hordágyat a drótkerítésen lévő lyukon, amit Deborah kocsija ütött. Doakes megpróbált úgy állni, hogy odaférjenek Deborahhoz, de a húgom meglepő erővel húzta a karját.

— Találja meg — ismételte meg. Doakes csak bólintott, de ez elég volt Debnek. Elengedte a karját, és Doakes félreállt, hogy legyen helyük a mentősöknek. Gyorsan megvizsgálták tetőtől talpig, majd fellódították a hordágyra, megemelték, és a várakozó mentőautó felé gurították. Néztem, ahogy elviszik, és azon töprengtem, mi történhetett barátunkkal a fehér furgonban. Defektet kapott — milyen messze juthatott? Valószínűnek tűnt, hogy megpróbál szerezni egy másik járművet, inkább, mint hogy kihívja az autóklubot, hogy segítsenek neki kereket cserélni. Úgyhogy valahol a közelben nagy eséllyel rábukkanunk az elhagyott furgonra és egy másik kocsi hűlt helyére.

Hirtelen felindulásból, ami Doakes velem szemben tanúsított viselkedését tekintve nagylelkűnek tűnt, odaléptem hozzá, hogy megosszam vele az elméletemet. De másfél lépés után valami lármás zűrzavart hallottam közeledni. Megfordultam, hogy odanézzek.

Az út közepén egy testes, középkorú férfi szaladt felénk, egy szál bokszeralsóban. A pocakja rálógott az alsóneműjére, és vadul rezgett, ahogy közeledett; az is látszott rajta, hogy nincs nagy gyakorlata a futásban, és még inkább megnehezítette a saját dolgát azzal, hogy vadul csápolt a kezével a feje körül és felett, és azt kiabálta, „hé, hé hé!”. Mire átért az I-95-ös felhajtóján, már nem kapott levegőt, és túlságosan is lihegett ahhoz, hogy gondolatait összefüggő szavakba tudja önteni, de én nagyon jól el tudtam képzelni, mit akar mondani.

— Avugon — zihálta, én pedig kikövetkeztettem, hogy az oxigénhiányát kubai akcentus súlyosbítja, és igazából arra gondolt, hogy „a furgon”.

— Egy fehér furgon? Defekttel? És ugye, az autója is eltűnt? — kérdeztem, Doakes pedig rám nézett.

De a ziháló férfi a fejét rázta.

— Fehér furgon, persze. Hallom, azt hittem, egy kutya benne, talán beteg — közölte, majd elhallgatott, hogy vegyen egy mély levegőt, és így méltóképpen tolmácsolhassa a szörnyűséget, amit látott. — És akkor…

De már csak a drága levegőt pazarolta. Doakes és én ekkor már az úton sprinteltünk abba az irányba, ahonnan jött.