Drága, dolgos Dexter

27. FEJEZET

Másnap sokáig aludtam. Végül is megérdemeltem, nem? És bár tízkor érkeztem meg a munkahelyemre, már jóval azelőtt ott voltam, hogy Vince, Camilla vagy Angel-nem-rokon megjött volna, akik láthatóan mind valami halálos betegségben szenvedtek. Egy órával és negyvenöt perccel később befutott végre Vince, zölden és nagyon öregen.

— Vince! — köszöntöttem lelkes vidámsággal, ő meg fintorgott egyet, és csukott szemmel a falnak dőlt. — Meg akarom köszönni neked ezt az eposzi bulit.

— Köszönd meg halkan — nyögte.

— Köszönöm — suttogtam.

— Szívesen — suttogta vissza, majd lassan elvánszorgott a kis irodájába.

Szokatlanul csendes nap volt, ami alatt azt értem, hogy az új ügyek hiányán felül a laboratórium környéke olyan néma volt, mint egy sírbolt, és csak időnként suhant át rajta egy-egy zöld szellem, hangtalan szenvedéssel az arcán. Szerencsére munkánk is nagyon kevés volt. Öt órára sikerült utolérnem magam a papírmunkát illetően, és sorba rendeztem a ceruzáimat is. Rita ebédidőben telefonált, hogy meghívjon vacsorára. Azt hiszem, csak meg akart győződni arról, hogy nem rabolt-e el egy sztriptíztáncosnő, úgyhogy beleegyeztem, hogy munka után átmegyek. Debs nem hívott, de nem is volt rá szükség. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy ott van Chutskyval a férfi lakosztályában. De egy kicsit aggódtam, mivel Dr. Danco tudta, hol találja meg őket, és esetleg eljöhet megkeresni a befejezetlen munkáját. Másrészről viszont ott volt neki Doakes őrmester, akivel játszhat, benne pedig sok munkája és nagy öröme telhet még jó néhány napig.

Ezzel együtt, csak a biztonság kedvéért felhívtam Deborah mobilszámát. A negyedik csengetés után felvette.

— Mi van? — kérdezte.

— Ugye emlékszel, hogy Dr. Dancónak nem jelentett nehézséget bejutnia oda az első alkalommal? — kérdeztem.

— Én nem voltam itt az első alkalommal — válaszolta. És olyan harciasan csengett a hangja, hogy nagyon reménykedtem benne, hogy nem lövi le véletlenül a személyzet egyik tagját.

— Hát jó — válaszoltam. — De tartsd nyitva a szemed.

— Ne aggódj — mondta. Hallottam, hogy Chutsky valami csípőset dörmög a háttérben, mire Deborah hozzátette: — Mennem kell. Majd hívlak. — Ezzel lerakta.

Az esti csúcsforgalom teljes lendületben volt, amikor elindultam délre, Rita háza felé, és azon kaptam magam, hogy vidáman dudorászom, amikor egy furgon volánjánál ülő vörös képű férfi felemelte felém a középsőujját. És nem csak a hovatartozás mindennapos élményéről volt szó a miami forgalom gyilkos tömegében; úgy éreztem, nagy teher került le a vállamról. És persze így is volt. Elmehetek Ritához, és nem lesz ott a bordó Taurus a túloldalon. Ragaszkodó árnyékom nélkül mehetek vissza a lakásomba. És ami még fontosabb, elvihetem a Sötét Utast egy körre, és egy, már nagyon várt kis időre végre kettesben maradhatunk. Doakes őrmester eltűnt, kilépett az életemből, és — feltételezhetően hamar — a saját életéből is ki fog.

Szédülten vidám hangulatban gurultam le a Dél-Dixie-n, és kanyarodtam el Rita háza felé. Szabad vagyok — és kötelezettségektől is mentes, mivel nem hihettem mást, minthogy Chutsky és Deborah egy darabig nem fognak ugrálni, amíg a férfi fel nem gyógyul. Ami pedig Dr. Dancót illeti… igaz, hogy támadt bennem egy kis kíváncsiság és vágy, hogy találkozhassam vele, és még most is szívesen áldoznék pár percet a zsúfolt szabadidős programjaimból arra, hogy jobban megismerhessük egymást. De meglehetősen biztos voltam abban, hogy Chutsky titokzatos washingtoni ügynöksége küld majd egy újabb embert, hogy elintézze, és az illető valószínűleg nem szeretné, hogy ott nyüzsögjek körülötte és a tanácsokat osztogassak. Mivelhogy ez kiesett, és Doakes sem volt már a képben, visszatértem az „A” tervhez, hogy hozzásegítsem Reikert a korai nyugdíjazáshoz. Akárki gondja is lesz mostantól Dr. Danco, biztos, hogy nem Dologtalan Dexteré.

Olyan boldog voltam, hogy megcsókoltam Ritát, amikor ajtót nyitott, pedig senki nem figyelt bennünket. És vacsora után, miközben Rita mosogatott, megint kimentem a hátsó kertbe, hogy ipiapacsozzak a környékbeli gyerekekkel. Ezúttal viszont volt egy különleges mellékzöngéje is a játéknak Codyval és Astorral, kis titkunk hozzáadott egy újfajta zamatot. Már-már szórakoztató volt nézni, hogy kergetik a többi gyereket az én kis vadászni tanuló ragadozóim.

Félórányi ugrándozás és kergetőzés után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy túlerőbe került velünk szemben egy másik ragadozófaj — a szúnyogok, többmilliónyi visszataszító kis vámpír, mind farkaséhesen. Úgyhogy a vérveszteségtől elgyengülve Cody, Astor és én visszacammogtunk a házba, és összegyűltünk az asztal körül egy kis akasztófázásra.

— Én leszek az első — jelentette be Astor. — Úgyis én jövök.

— Nem, én — ráncolta a homlokát Cody.

— Szó sincs róla. Egyébként is, gondoltam — válaszolta a nővére. — Öt betű.

— „C” — mondta Cody.

— Nem! Fej! Hahh! — üvöltött fel Astor győzelemittasan, és megrajzolta a kis kerek fejet.

— Először a magánhangzókat kell végigkérdezni — segítettem Codynak.

— Mit? — kérdezte halkan.

— A, E, I, O, U, és néha az Y — sorolta fel neki Astor. — Ezt mindenki tudja.

— Van benne „E”? — kérdeztem, és ez kivett némi szelet a vitorlájából.

— Igen — válaszolta Astor duzzogva, és felírta az E betűt a középső üres vonalra.

— Hahh — mondta Cody.

Majdnem egy órán keresztül játszottunk, amíg el nem jött a villanyoltás ideje. Varázsos estém idejekorán befejeződött, és megint a kanapén találtam magam Ritával. De most, hogy megszabadultam a kutató tekintetektől, könnyű volt lerázni magamról a csápjait és hazaindulni, a saját kis ágyamba, azzal a jólfésült indokkal, hogy túl sokáig buliztunk Vince-nél, holnap pedig kemény munka vár rám. És ezzel kint is voltam, egyedül az éjszakában, csak a visszhangom, az árnyékom és én. Még két éjszaka volt a teliholdig, és gondoskodom róla, hogy ez megérje a várakozást. Ezt a teliholdat nem a Miller Világossal fogom tölteni, hanem a Reiker Fényképész céggel. Két nap múlva szabadon engedem végre az Utast, felöltöm a valódi énemet, Drága Daliás Dexter izzadságfoltos jelmezét pedig a szemétdombra dobom.

Persze először bizonyítékot kell találnom, de valamiért meg voltam győződve arról, hogy ez nem okoz majd gondot. Végül is volt rá egy egész napom, és amikor a Sötét Utas és én összedolgozunk, valahogy mindig minden a helyére kerül.

Ezen sötét gyönyörökkel kapcsolatos gondolatokkal eltelve hajtottam haza a kényelmes lakásomba, és másztam be az ágyamba, hogy az igazak mély és álmatlan álmát aludjam.

Másnap reggel továbbra is folytatódott sértően vidám hangulatom. Amikor útközben megálltam fánkért, engedelmeskedtem a hirtelen támadt késztetésnek, és vettem egy egész tucattal, beleértve néhány vaníliakrémmel töltött példányt is, a tetején csokoládémázzal, és ezt az extravagáns gesztust a végre felérjük Vince a helyén értékelte.

— Te jó ég — mondta. — Ügyes voltál, ó, Nagy Vadász.

— Az erdő istenei ránk mosolyogtak — válaszoltam. — Vaníliakrémeset vagy málnalekvárosat?

— Természetesen vaníliakrémeset — vágta rá.

A nap gyorsan elszaladt, csak egy utunk volt egy gyilkossági helyszínre, egy kerti szerszámokkal elkövetett rutindaraboláshoz. Egyértelműen amatőr munka volt; az az idióta egy elektromos sövényvágóval próbálkozott, de csak nekem okozott némi pluszmunkát, mielőtt az ágfűrész segítségével végzett volna a feleségével. Igazán mocskos munka volt, és megérdemelte, hogy elkapják a repülőtéren. Egy jól elvégzett darabolás legfőbb jellemzője, hogy rendes, legalábbis én mindig ezt mondom. Semmi vértócsa, meg rászáradt hús a falakon. Ez az igényesség teljes hiányára utal.

Épp időben végeztem a helyszínen ahhoz, hogy visszamehessek a törvényszéki laboratóriumba, a kis kuckómba, és ott hagyhassam a jegyzeteimet az asztalon. Hétfőn majd legépelem őket, és befejezem a jelentésemet, sietségre semmi ok. Sem a gyilkos, sem az áldozat nem fog elszaladni.

Úgyhogy már kint is voltam az ajtón, egyenesen a parkolóba mentem, majd beültem az autómba, és szabadon nekivághattam a vidéknek. Senki nem fog követni, vagy kényszeríteni, hogy olyan dolgokat tegyek, amelyek alól legszívesebben kibújnék. Senki nem világítja meg nem kívánt fénnyel Dexter árnyékát. Megint önmagam lehetek, Láncait Vesztett Dexter, és ez a gondolat sokkal részegítőbb volt, mint Rita söre és együttérzése. Túl régen nem éreztem már így magam, és megígértem magamnak, hogy soha többé nem veszem természetes adottságnak a dolgot.

Egy autó lángolt a Douglas és a Grand sarkán, és egy kicsi, de elhivatott tömeg gyűlt össze körülötte, hogy nézze. Osztottam lelkesedésüket, miközben végigaraszoltam a dugóban, amelyeket a szirénázó autók okoztak, majd hazafelé vettem az irányt.

Otthon rendeltem pizzát, és írtam pár jegyzetet Reikerrel kapcsolatban; hol keressek bizonyítékot, mi lenne nekem elég — egy pár vörös cowboy-csizma mindenesetre jó kiindulási alap lenne. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő az; a pedofil ragadozók általában megtalálják a módját, hogy a munkájukba is örömet vegyítsenek, és a gyermekfotózás ennek tökéletes példája volt. De a „majdnem biztos” az nem elég. Úgyhogy egy rendezett kis fájlba gyűjtöttem a gondolataimat — természetesen semmi terhelőt, és a fellépés előtt úgyis gondosan megsemmisítem majd. Hétfőre nyoma sem lesz annak, amit tettem, leszámítva egy új üveglapot a polcon lévő dobozban. Egy boldog órát töltöttem tervezgetéssel és egy nagy szardellás pizza elfogyasztásával, majd, ahogy a majdnem teli Hold suttogni kezdett nekem az ablakon keresztül, nyugtalanná váltam. Éreztem, hogy végigsimítanak rajtam a holdfény jeges ujjai, a gerincemet csiklandozzák, arra biztatnak, hogy menjek ki az éjszakába és nyújtóztassam ki ragadozóizmaimat, amelyek túl régóta nem alszanak már.

És miért is ne? Csak nem lehet abból baj, ha kislisszolok a kacagó éjszakába, és lopok egy pillantást vagy kettőt. Lopakodni, láthatatlanul megfigyelni, végigmenni Reiker lábnyomán és beleszagolni a szélbe — mindez éppolyan ártatlan, mint amennyire kellemes. Dexter, a Sötét Cserkész Résen Kell Hogy Legyen. Egyébként is, péntek este volt. Reiker valószínűleg elhagyja otthonát valamilyen társasági esemény kedvéért — ellátogat például egy játékboltba. Ha elmegy, én belopakodhatok hozzá körülnézni.

Úgyhogy felvettem a leghitelesebb éjszakai orvvadászöltözékemet, és végigmentem a rövid kis útszakaszon a lakásomtól fel a Main autópályára, majd a Grove-on át a Tigertail sugárútra, és le egészen Reiker szerény otthonáig. Ez egy kis betonházakkal teli környék volt, és az ő háza nem különbözött a többitől, épp csak egy kis kocsibeálló választotta el az úttól. Ott parkolt az autója, egy kis vörös Kia, amitől elöntött a remény kicsiny hulláma. Vörös, mint a csizmája; ez volt a színe, ez jelzi, hogy jó nyomon járok.

Kétszer elhajtottam a ház előtt. Amikor másodszorra jártam arra, az autója belső világítása égett, és éppen időben értem oda, hogy egy pillanatra megnézhessem magamnak az arcát, ahogy beült a volán mögé. Nem az az arc volt, ami lenyűgözné az embert; vékony volt, gyakorlatilag álltalan, és részben láthatatlan a hosszú fürtök és a széles keretű szemüveg mögött.

Nem láttam, mi van a lábán, de amennyire meg tudtam figyelni, akár cowboy-csizmát is viselhet, hogy magasabbnak tűnjön. Beszállt a kocsijába és magára csukta az ajtót, én pedig mentem még egy kört a ház körül.

Mire visszaértem, az autó már eltűnt. Néhány sarokkal odébb parkoltam le, egy kis mellékutcában, és visszamentem, séta közben lassan magamra öltve éjszakai bőrömet. A szomszéd összes lámpája le volt kapcsolva, úgyhogy a kertjén keresztül rövidítettem le az utamat. Egy kis vendégház volt Reiker lakhelye mögött, és a Sötét Utas azt suttogta a fülembe, stúdió. Valóban tökéletes hely volt egy fényképész felszerelései számára, és a stúdiók pont azok a helyek, ahol az ember a legnagyobb eséllyel talál inkrimináló fényképeket. Mivel az Utas ritkán téved, ha ilyesmiről van szó, feltörtem a zárat és bementem.

Az ablakok belülről mind be voltak deszkázva, de a bejárat alatt beszűrődő fényben láttam a sötétszoba felszerelésének körvonalait. Az Utasnak igaza volt. Becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a lámpát. Homályos vörös fény öntötte el a szobát, épp csak hogy látni lehetett mellette. Ott voltak a szokásos tálcák és vegyszeres üvegek egy kis mosogató mellett, attól balra pedig egy nagyon nett kis számítógépes munkaállomás digitális eszközökkel. Egy négyajtós iratszekrény állt a távolabbi fal mellett, és úgy döntöttem, azzal kezdem.

Miután tíz percen keresztül lapozgattam a képek és a negatívok között, a legkompromittálóbb dolog, amit találtam, pár tucat kép volt meztelen kisbabákról egy fehér szőnyegen, olyan fotók, amelyeket még azok is legfeljebb „aranyos”-nak tituláltak volna, akik szerint Pat Robertson túlságosan is liberális. Nem találtam eldugott rekeszeket az iratszekrényben, és egyéb nyilvánvaló helyeket sem, ahova képeket lehetett volna rejteni.

Nem volt sok időm; azt is elképzelhetőnek találtam, hogy Reiker egyszerűen csak a boltba ment egy doboz tejért. Bármelyik pillanatban visszaérhet, és úgy dönthet, hogy végignézi a fényképeit, és ábrándozásba merül a tucatnyi drága kis tündérkéről készített fotó felett. Odamentem a számítógéphez.

A monitor mellett egy magas CD-polc volt, úgyhogy egyenként végig-mentem a lemezeken. Pár darab szoftver- és GREENFIELD vagy LOPEZ feliratú lemez után megtaláltam. Konkrétan egy élénk rózsaszínű tokot találtam, amire gyöngybetűkkel az volt írva, NAMBLA 9/04.

Elképzelhető, hogy a NAMBLA egy ritka spanyol név. Ugyanakkor ez a rövidítése az Észak-amerikai Férfi/Fiú Szerelmi Egyesületnek is, annak a meleg, befogadó csoportnak, amelyik a pedofiloknak segít a pozitív énkép fenntartásában azzal, hogy biztosítja őket, miszerint amit csinálnak, az teljesen természetes. Persze az is — csakúgy, mint a nemi erőszak vagy a kannibalizmus, de nézzünk már magunkba. Attól, hogy természetes, még nem feltétlenül helyes.

Magamhoz vettem a lemezt, lekapcsoltam a lámpát, és kióvakodtam az éjszakába.

Miután visszaértem a lakásomba, csak pár percbe telt, hogy felfedezzem, miszerint ez a lemez egy kereskedelmi prezentációs eszköz volt, amit tulajdonosa valószínűleg a NAMBLA összejöveteleire vitt magával, és ajánlott fel a válogatós szörnyetegek szűk csoportjának. A rajta szereplő képek „miniatűr” galériaelrendezésben voltak kiírva rá, majdnem úgy, mint azok a kis képkatalógusok, amelyeket a viktoriánus kor mocskos fantáziájú öregemberei szoktak lapozgatni. Minden kép szándékosan maszkolva volt, úgyhogy az ember látni nem láthatta, csak elképzelhette a részleteket.

És ó, igen; a képek egy része azoknak a profi módon körbevágott és szerkesztett változata volt, amelyeket MacGregor hajóján fedeztem fel. Úgyhogy bár a vörös cowboy-csizmát konkrétan nem találtam meg, elég bizonyítékra leltem ahhoz, hogy megfeleljek Harry törvényeinek. Reikera listám élére vándorolt. Daloló szívvel és mosolyra húzódó szájjal tértem nyugovóra, boldog ábrándozásba merülve arról, amit Reiker és én holnap fogunk csinálni.

Másnap, szombat reggel, egy kicsit későn keltem, és elmentem futni egyet a környéken. Egy zuhany és egy kiadós reggeli után elindultam megvásárolni a szükséges dolgokat — egy bontatlan tekercs szigetelőszalagot, egy borotvaéles kést, csupa alapvető használati tárgyat. És mivel a Sötét Utas megfeszült és nyújtózkodott, hogy teljesen felébredjen, megálltam egy steak-étteremnél egy késői ebédre. Egy félkilós New York-szeletet ettem, természetesen jól átsütve, cseppet sem véresen. Ezután még egyszer elautókáztam Reiker háza előtt, hogy napfénynél is megnézhessem a helyet. Maga Reiker a pázsitot nyírta. Lelassítottam, hogy megnézzem magamnak; és lám, egy régi edzőcipőt viselt, nem pedig vörös cowboy-csizmát. Nem viselt inget, és azonfelül, hogy cingár volt, ráadásul petyhüdt és sápadt is. Nem baj: nagyon hamar kap majd egy kis színt a segítségemmel.

Nagyon kielégítő és produktív napom volt, egy igazi Előző Nap. Éppen csendben hátradőltem erényes gondolatokba merülve a lakásomban, amikor megszólalt a telefon.

— Jó napot — vettem fel.

— Ide tudnál jönni? — kérdezte Deborah. — Van némi befejeznivalónk.

— Mire gondolsz?

— Ne legyél már bunkó — válaszolta. — Gyere ide. — És ezzel lerakta.

Ez több volt, mint idegesítő. Először is, nem emlékeztem semmiféle befejeznivalóra, másodszor is, nem voltam tudatában, hogy bunkó lennék — szörnyeteg, az természetesen vagyok, de általánosságban egy nagyon kedves, jó modorú szörnyeteg. És erre jött még az a mód, ahogy lerakta a telefont, mintha biztosra venné, hogy reszketve engedelmeskedem. Volt képe hozzá. Akár a húgom, akár nem, bármilyen erősek is az ütései, én senkitől nem reszketek.

De természetesen engedelmeskedtem. A rövid kis út a Mutinyhez tovább tartott a szokásosnál, szombat délután lévén, amikor a Grove utcái megtelnek céltalanul bóklászó emberekkel. Lassan végiggurultam a tömegen, azt kívánva, hogy bárcsak tövig nyomhatnám a gázt és beleronthatnék az andalgók csoportjába. Deborah elvette a jókedvemet.

Az sem segített, hogy amikor bekopogtam apartmanjuk ajtaján a Mutinyben, Deborah a szolgálatban-vagyok-krízishelyzetben arckifejezésével nyitott ajtót, azzal, amitől leginkább egy rosszindulatú halra emlékeztetett.

— Gyere be — szólított fel.

— Igenis, gazdám — válaszoltam.

Chutsky a kanapén üldögélt. Még mindig nem nézett ki brit gyarmatosítónak — talán a hiányzó szemöldökei miatt —, de most legalább olyannak tűnt, mint aki eldöntötte, hogy élni akar, úgyhogy Deborah újjáépítési tervei valószínűleg jól haladtak. Egy fémmankó volt a falnak támasztva mellette, és kávét iszogatott. Egy tálca teasütemény volt az asztalon.

— Hé, haver — kiáltott felém a csonkjával integetve. — Fogj egy széket.

Magamhoz vettem egy brit gyarmati stílusú széket és pár teasüteményt, majd leültem. Chutsky úgy nézett ki, mint aki tiltakozni akar, de most komolyan, ez volt a legkevesebb, amit tehettek értem. Végül is átverekedtem magam a húsevő aligátorok és egy támadó kedvű páva között, hogy megmentsem, most pedig feláldozom a szombatomat egy ki tudja mennyire rettenetes szívesség kedvéért. Egy egész tortát érdemeltem volna.

— Hát jó — mondta Chutsky. — Ki kell találnunk, hol rejtőzhet Henker, méghozzá gyorsan.

— Kicsoda? — kérdeztem vissza. — Úgy érted, Dr. Danco?

— Ez a neve, igen. Henker — válaszolta. — Martin Henker.

— És meg akarjuk őt találni? — hitetlenkedtem, miközben elöntött a baljóslatú félelem. Úgy értem, miért néztek mindketten rám, és kit értettek a többes szám alatt?

Chutsky felhorkantott, mintha azt hinné, viccelek, és értette volna a poént.

— Igen, pontosan — válaszolta. — Szóval, mit gondolsz, haver, hol lehet?

— Ami azt illeti, nem állt szándékomban ezen gondolkozni — jelentettem ki.

— Dexter — szólt rám Deborah figyelmeztető hangsúllyal.

Chutsky összevonta a szemöldökét. Ez nagyon furcsára sikeredett, mivel nem volt szemöldöke.

— Hogy érted? — kérdezte.

— Úgy értem, nem látom okát, hogy ennek miért kellene az én gondomnak lennie. Nem értem, miért nekem, vagy akár nekünk kellene megtalálnunk őt. Megkapta, amit akart — nem lehet, hogy egyszerűen csak befejezi, és hazamegy?

— Viccel? — nézett Chutsky Deborahra, és ha lett volna szemöldöke, akkor biztos felvonta volna.

— Nem kedveli Doakest — magyarázta Deborah.

— Jó, azt értem, de Doakes azért mégiscsak a ti csapatotokba tartozik — mondta nekem Chutsky.

— Az enyémbe biztosan nem — tiltakoztam.

Chutsky megcsóválta a fejét.

— Jó, ez a te bajod — mondta. — De akkor is meg kell találnunk ezt a fickót. Van az egész dolognak egy politikai vetülete is, ami összeomlik, ha nem varrjuk be a pasast.

— Értem — válaszoltam. — De ez miért az én bajom? — És ez nagyon is logikus kérdésnek tűnt számomra, bár a reakciójából ítélve azt gondolhatta volna az ember, hogy bombát akarok dobni egy általános iskolára.

— Jézusom — mondta, és megjátszott tisztelettel megcsóválta a fejét. — Hát te aztán nem vagy semmi, barátom.

— Dexter — szólalt meg Deborah. — Nézz ránk.

Rájuk néztem, a bepólyált Debre és Chutskyra az ikercsonkjaival. Őszintén megvallva, nem tűntek túl harcra késznek.

— Szükségünk van a segítségedre — mondta Deb.

— De hugi, most komolyan.

— Kérlek, Dexter — ostromolt, tudván, hogy nagyon nehezemre esik nemet mondani, amikor ezt a szót használja.

— Debs, ne már — tiltakoztam. — Nektek egy akcióhősre van szükségetek, olyasvalakire, aki berúgja az ajtót, és két kézzel tüzelve ront be rajta. Én csak egy kedves kis laborpatkány vagyok.

Deborah átkelt a szobán, és előttem állt meg pár centivel.

— Tudom, mi vagy, Dexter — mondta lágyan. — Emlékszel? És tudom, hogy meg tudod csinálni. — A vállamra tette a kezét, és még inkább lehalkította a hangját, már-már suttogott. — Kyle-nak szüksége van erre, Dex. El kell kapnia Dancót. Vagy soha többé nem fogja férfinak érezni magát. Ez fontos nekem. Dexter, kérlek.

És mit is tehetne az ember a nehézfegyverzet ellen? Leszámítva azt, hogy összeszedi minden jóindulatát, és kecsesen meglóbálja a fehér zászlót.

— Hát jó, Debs — válaszoltam.

A szabadság olyan törékeny, illékony dolog, nem?