Sok olyan aspektusa van az emberi létezésnek, amit én soha nem fogok megérteni, és nem csak az intellektuális megértésre gondolok. Úgy értem, az empátiára való képesség is hiányzik belőlem, csakúgy, mint az érzelmek. Számomra ez nem tűnik nagy veszteségnek, de emiatt az átlagos emberi élmények nagy része megismerésem határain kívül marad.
De van egy már-már nyomasztóan átlagos emberi tulajdonság, amit én is érzek, ez pedig a kísértés. És ahogy végignéztem az üres utcán Vince Masuoka háza előtt, és rádöbbentem, hogy Dr. Danco valahogy elkapta Doakest, éreztem, ahogy szédítő, szinte fojtogató hullámokban söpör végig rajtam ez az érzés. Szabad vagyok. A gondolat örvénylett körülöttem, és kalapált rajtam a maga elegáns és tökéletesen igazolható egyszerűségével. Hadd élvezze ki Doakes és a Doktor a viszontlátás örömét, reggel jelentem, és úgy teszek, mintha túl sokat ittam volna — végül is az eljegyzési bulimról volt szó! —, és abban sem lennék egészen biztos, mi is történt a derék őrmesterrel. És ki tudna megcáfolni? A buli résztvevői közül kétségkívül senki nem tudná a realista bizonyosságot akárcsak megközelítő hozzáállással megcáfolni, hogy nem néztem velük végig az egész műsort.
Doakes eltűnne. Elsodorták őt a csonkolt végtagok és az őrület végső homályába, hogy soha ne világíthassa be többé sötét kapualjamat. Dexter szabaddá válik, ó-milyen-szabaddá, és semmit nem kell tennem érte. És ezt még én is meg tudom csinálni.
Szóval miért is ne sétáljak el? És ha már itt tartunk, miért ne tegyek egy kis kerülőt közben, Coconut Grove felé, ahol egy bizonyos gyermekfényképész várja osztatlan figyelmemet, talán már túlságosan is régen? Olyan egyszerű, olyan biztonságos — valóban, miért is ne? Ez tökéletes éjszaka a sötét örömökhöz, a Hold majdnem teli, és az a kis hiányzó pereme csak hétköznapibbá, nem hivatalossá tenné a hangulatát. A sürgetően egyetértő suttogások pedig elcsitított, kitartó kórussá nőttek.
Minden megvolt. A hely, az idő, a Hold legnagyobb része, még alibi is, és most már olyan régóta nőtt bennem a nyomás, hogy elég lehunynom a szemem, és hagynom, hogy magától megtörténjen az egész: a robotpilótát bekapcsolva asszisztálhatom végig az egész boldog eseményt. És aztán az édes megkönnyebbülés, a kifárasztott izmok utórezgése, amelyekből minden csomó kioldatott, a hosszú ideje első rendes alvás boldog kikötője. Reggel pedig kipihenten és megkönnyebbülten elmondom Deborahnak…
Ó! Deborah. Hát, ezzel is számolnom kell még, nem?
Elmondom Deborahnak, hogy éltem a doakesmentes környezet nyújtotta váratlan lehetőséggel, és dalolva elvonultam a sötétbe a Szükséggel és a Késsel, miközben a barátjának az utolsó ujjai is a szemétdombra hullottak? Valahogy — annak ellenére, hogy a belső szurkolóim rendületlenül bizonygatták, hogy nem lesz semmi baj — nem hittem, hogy ennek túlzottan örülne. Valami véglegesnek a lehetőségét éreztem a húgommal kapcsolatban, talán csak a józan ítélőképességének egy kis hiányosságáról volt szó, de úgy véltem, nehezére fog esni, hogy megbocsásson, és bár én nem vagyok képes valódi szeretetre, fontos nekem, hogy Debs viszonylag elégedett legyen velem.
Úgyhogy ismét a végeérhetetlen türelmemhez kellett folyamodnom, és megint rám tört az engem régóta kínzó becsületesség. Duzzogó Daliás Dexter. El fog jönni, mondtam a másik énemnek. Előbb vagy utóbb, de eljön a nap. Muszáj neki; nem várhat örökké, de most ez fontosabb. És persze volt némi morgás, mert már túl régóta nem jött el, de lecsitítottam a dühöngést, megint megzörgettem a rácsokat a művidámságommal, és elővettem a mobiltelefonom.
Felhívtam a számot, amit Doakestól kaptam. Egy másodperc múlva sípolást hallottam, majd semmit, csak halk sziszegést. Beütöttem a hosszú jelszót, kattanás, majd egy semleges női hang azt mondta, „a számot”. Megadtam Doakes mobilszámát. Szünet, majd kaptam pár koordinátát; sietve lefirkantottam a jegyzettömbbe. A hang elhallgatott, majd hozzátette:
— Nyugat felé tart, száz kilométer per órás sebességgel. — A vonal elnémult.
Soha nem állítottam, hogy gyakorlott navigátor lennék, de van egy kis GPS-eszközöm, amit a hajón szoktam használni. Jól jön, ha horgászhelyeket akar megjegyezni az ember. Úgyhogy sikerült betáplálnom a koordinátákat anélkül, hogy beütöttem volna a fejem vagy felrobbantottam volna valamit. A készülék, amit Doakestól kaptam, eggyel magasabb szintű volt, mint az enyém, és megjelenített egy térképet is a képernyőjén. A koordináták, mint kiderült, a 75-ös autópályát jelezték, Alligátor Alley felé, Florida nyugati partjainál.
Enyhén meglepődtem. Miami és Naples között leginkább csak az Everglades van, mocsár, amit csak pár félszáraz földdarab szakít meg. Tele van aligátorokkal, kígyókkal és indián kaszinókkal, szóval egyáltalán nem olyan helynek tűnt, ahol lazítani lehetne, és békésen darabolgatni. De a GPS nem hazudik, és tegyük fel, hogy a telefonban hallott hang sem. Ha a koordináták tévesek, arról Doakes tehet, ő pedig mindenképpen elveszett ember. Nem volt sok választásom. Egy kis lelkifurdalást éreztem, amiért kisétáltam a buliból anélkül, hogy elköszöntem volna a házigazdától, de beültem az autómba, és elindultam az I-75-ös felé.
Pár perc múlva már az autópályán voltam, majd gyorsan északnak fordultam az I-75-ösre. Ha az ember nyugatnak tart az I-75-ösön, a város apránként eltűnik. A bevásárlóközpontok és házak végső robbanása után már ott is vannak az útdíj fizető bódék Alligátor Alley felé. A bódéknál kihúzódtam az út szélére, és megint felhívtam a számot. Ugyanattól a semleges női hangtól ismét kaptam egy koordinátát, majd elnémult a vonal. Úgy vettem, ez azt jelenti, hogy már nem mozognak.
A térkép szerint Doakes őrmester és Dr. Danco most a jelöletlen, vizes vadon közepén helyezik kényelembe magukat, tőlem körülbelül hatvan kilométerre. Dancót nem ismerem, de nem gondoltam, hogy Doakes tudna vízen járni. Talán mégiscsak hazudik a GPS. Mindenesetre valamit tennem kellett, úgyhogy visszamentem az útra, kifizettem az útdíjat, és továbbmentem nyugat felé.
A GPS-en megjelenő helyszínnel egy vonalban egy kis bekötőút ágazott el jobbra. Alig lehetett látni a sötétben, különösen, mivel százhússzal mentem. De amint észrevettem, hogy elsuhan mellettem, a fékre taposva kimentem a leállósávba, és visszatolattam, hogy megnézzem magamnak. Egysávos kis földút volt, ami a semmibe vezetett, felment egy rozoga hídra, majd nyílegyenesen az Everglades sötétjébe tartott. A mellettem elhúzó autók lámpájának fényénél csak az első ötven méterét láttam, ezen a szakaszán pedig semmi érdekes nem volt. Egy kis csoport térdmagasságú gaz nőtt az út közepén, a két mélyen kijárt nyomvájú között. Pár alacsony fa borult az út fölé a sötétség pereménél, és ennyi.
Gondoltam, esetleg kiszállok és keresek valami jelet, amíg rá nem döbbentem, mekkora ostobaság lenne ez. Azt hittem volna, én vagyok Csingacsguk, a nyomkereső? Én nem tudom egy törött faágból megállapítani, hány fehér ember járt erre az elmúlt egy órában. Talán Dexter szorgalmas, ámde ihletetlen agya Sherlock Holmesként tüntette őt fel, aki képes a keréknyomokból kikövetkeztetni, hogy egy balkezes, vörös hajú, sánta, púpos alak ment végig az úton egy szivarral és egy ukulelével. Én nem fogok nyomokat találni, nem mintha bármi jelentősége lenne. Az volt a szomorú igazság, hogy vagy ez, vagy végeztem ma éjszakára, ami azt jelentené, hogy Doakes őrmesterrel is végeznek.
Csak hogy abszolút biztosra menjek — vagy legalábbis, hogy abszolút kizárjam a tévedés lehetőségét —, megint felhívtam Doakes szigorúan bizalmas számát. A hang megadta ugyanazt a koordinátát, és lerakta; bárhol is legyenek, még mindig ott tartózkodtak, a sötét, poros kis út mentén valahol.
Nyilvánvalóan nem maradt más választásom. Hív a kötelesség, és Dexternek mennie kell. Erősen megtekertem a kormányt, és elindultam az úton.
A GPS szerint körülbelül öt és fél mérföldnyi utat kell megtennem, mielőtt odaérek, bárhol is legyen az ott. Helyzetjelzőre állítottam a fényszórómat, és lassan mentem, óvatosan figyelve az utat. Emiatt rengeteg időm lett gondolkozni, ami nem mindig jó. Azon töprengtem, mi lehet vajon ott az út végén, és mit fogok tenni, ha odaérek. És bár ez nem éppen a legpraktikusabb pillanat volt ehhez, arra is rádöbbentem, hogy még ha meg is találom Dr. Dancót az út végén, fogalmam sincs, mit tegyek vele. „Jössz, és kiszabadítasz”, mondta Doakes, és ez egyszerűnek is tűnt, amíg ott nem találtam magam az Evergladesen egy sötét éjszakán, fegyver gyanánt csupán egy nem túl fenyegető küllemű jegyzettömbbel. Dr. Danco pedig láthatóan különösebb erőfeszítés nélkül elbánt a többiekkel, annak ellenére, hogy ők kemény, felfegyverzett kliensek voltak. Hogy remélhetné szegény védtelen, Domesztikált Dexter, hogy ki tudja játszani, amikor Hatalmas Doakes oly könnyen elesett?
És mit csinálok, ha engem is elkap? Nem gondoltam úgy, hogy tehetséges lennék a jódlizó krumpli szerepében. Abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megőrülni, mivel a legtöbb szaktekintély valószínűleg egyetértene abban, hogy már most őrült vagyok. Lehet, hogy mégis bekattannék, és kibugyborékolnék az agyamból egyenesen az örök sikoltások földjére? Vagy, mivel az vagyok, ami, tudatában lennék, mi történik velem? Velem, értékes önmagammal, egy asztalhoz szíjazva, amint szaktanácsot nyújtok a végtageltávolítás technikáját illetően? A válasz valószínűleg nagyon sokat elárult volna arról, mi is vagyok, de úgy döntöttem, annyira nem is akarom tudni. Maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy valódi érzelmek ébredjenek bennem, és nem olyasfajták, amiért hálás az ember.
Az éjszaka körbezárt, és nem jó értelemben. Dexter városi fiú, és világos fényekhez van szokva, amelyek sötét árnyakat generálnak. Minél tovább jutottam ezen az úton, annál sötétebbnek tűnt, és minél sötétebb lett, annál reménytelenebb öngyilkos vállalkozásnak tűnt az egész kis kirándulás. Ez a helyzet nyilvánvalóan egy osztagnyi tengerészgyalogos után kiáltott, nem pedig egy átlagos, gyilkos hajlamú törvényszéki laboráns után. Mégis, mit gondoltam, ki vagyok én? Sir Dexter, a Lovagias megmentő? Miben reménykedhettem, mit tehetnék? És ha már itt tartunk, mit tehetne bárki is, azonkívül, hogy imádkozik?
Természetesen én nem szoktam imádkozni. Mihez imádkozhatna olyasvalaki, mint én, és Az miért hallgatna meg? És ha találnék is Valamit, bármi is legyen Az, hogy várhatnám el, hogy ne nevessen ki, vagy ne szórjon rám villámokat? Nagyon megnyugtatónak találnám a tudatot, hogy bízhatok egy felsőbb erőben, de persze csak egy felsőbb erőt ismertem. És bár az erős volt, ügyes és okos, és nagyon jól értett a sötétben lopódzáshoz, tudna itt bármit is tenni a Sötét Utas?
A GPS szerint fél kilométerre voltam Doakes őrmestertől, vagy legalábbis a mobiljától, amikor odaértem egy kapuhoz. Egy olyasfajta széles alumíniumkapu volt, amivel a tejgazdaságokban tartják bent a teheneket. De ez nem tejgazdaság volt. Egy tábla volt a kapun, amin az állt:
BLALOCK ALIGÁTORFARM
A birtokháborítókat megesszük.
Ez nagyon megfelelő helynek tűnt egy aligátorfarm számára, ami nem jelenti azt, hogy olyan hely volt, ahol én lenni akartam volna. Restellem, de kénytelen vagyok bevallani, hogy bár egész életemben Miamiban éltem, nagyon keveset tudok az aligátorfarmokról. Az állatok vajon szabadon rohangálnak a vizes mezőkön, vagy van valamiféle karámjuk?
Ebben a pillanatban ez nagyon fontos kérdésnek tűnt. Látnak az aligátorok a sötétben? És általában milyen éhesek? Csupa helyénvaló és lényeges kérdés.
Lekapcsoltam a helyzetjelzőmet, megállítottam az autót, és kiszálltam. A hirtelen csendben hallottam a motor pattogását, a szúnyogok zümmögését, és a távolból valami zenét egy kis hangszóróból. Kubai zenének tűnt. Valószínűleg Tito Puente.
A doktor otthon volt.
Odamentem a kapuhoz. Az út a túloldalán egyenesen felszaladt egy régi fahídra, majd bele egy facsoportba. Az ágakon fény szűrődött át. Egy aligátort sem láttam a holdfényben andalogni.
Hát, Dexter, megérkeztünk. Mit szeretnél csinálni ma éjszaka? Ebben a pillanatban Rita kanapéja nem is tűnt olyan rossz helynek. Különösen ezzel az éjszakai vadonban történő ácsorgással összehasonlítva. A kapu túloldalán egy elmebeteg élve boncoló várt rám, kiéhezett hüllők hordái, és egy férfi, akit meg kell mentenem, annak ellenére, hogy ő meg akar engem ölni. Ebben a sarokban pedig itt áll a Hatalmas Dexter, sötét úszónadrágban.
Valóban úgy tűnik, mintha nagyon sokszor kérdezgetném ezt mostanában, de miért mindig én? Úgy értem, most tényleg. Én, amint bátran kockáztatom az életemet pont Doakes őrmester megmentéséért? Halló? Mi nem illik a képbe? Talán csak nem én?
De most már itt voltam, és akár végig is csinálhatnám. Átmásztam a kapun, és a fény felé indultam.
Apránként kezdtek visszatérni a rendes éjszakai zajok. Legalábbis feltételeztem, hogy ezek rendesnek számítanak itt, a vad őserdőben. Ízeltlábú barátaink csettintgettek és döngicséltek és zümmögtek, illetve felhangzott egy gyászos sikoly is, amiről nagyon reméltem, hogy valami bagoly adta ki magából; egy kis bagoly, ha kérhetném. Tőlem jobbra valami megzörgette a bozótot, majd teljesen elhallgatott. És nagy szerencsémre, ahelyett hogy idegessé váltam és megrettentem volna, mint egy emberi lény, éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az éjszakai vadász üzemmód. A hangok elhalkultak körülöttem, a mozgás lelassult, és az összes érzékszervem érezhetően egy kicsit élesebbé vált. A sötétség kicsit világosabbra halványult; részletek körvonalazódtak ki körülöttem, és egy lassú, hideg, óvatos, néma kacagás kezdett nőni, épphogy csak a tudatom felszíne alatt. Szegény meg nem értett Dexter úgy érzi magát, mint a partra vetett hal? Akkor hadd üljön a kormányhoz az Utas. Ő tudja, mit kell tenni, és meg is fogja tenni.
És, végül is, miért ne? A kocsiút végén és a híd mögött Dr. Danco vár ránk. Mindig is szerettem volna találkozni vele, és most teljesül ez a vágyam. Harry áldását adná bármire, amit vele tennék. Még Doakesnak is be kell ismernie, hogy Dancóra nem vonatkoznak a játékszabályok — valószínűleg még köszönetet is mond nekem. Szédítő volt; ezúttal volt engedélyem. És ami még jobb, költőiség is volt a dologban. Doakes oly régóta tartja üvegbe zárva lelkem dzsinnjét. Olyan igazságosnak tűnne, ha Doakes megmentése miatt megint kiszabadulhatna. És természetesen ki fogom szabadítani, persze, minden bizonnyal. Utána…
De először.
Átmentem a fahídon. Félúton megnyikordult egy deszka, és én mozdulatlanná merevedtem. Az éjszaka neszei nem változtak, és messze a távolból hallottam, ahogy Tito Puente azt mondja, „Aááááá-JÚÚ!”, mielőtt folytatná a dalát. Továbbmentem.
A híd túloldalán az út parkolóvá szélesedett. Baloldalt egy drótkerítés volt, egyenesen előre pedig egy kicsi, földszintes épület, amelynek fény szűrődött ki az ablakából. Öreg volt és viharvert, és ráfért volna egy egészségügyi festés, de talán Dr. Danco mégsem olyan körültekintő a külsőségeket illetően, mint lennie kellene. Jobboldalt egy chickee kunyhó omladozott csendesen egy csatorna mellett, a pálmalevél tetejének darabjai úgy lógtak le róla, mint a régi, rongyos ruhák. Egy hidroplán volt a vízbe benyúló, rozzant dokkhoz kötve.
Becsusszantam egy fasor árnyékába, és éreztem, ahogy egy ragadozó jéghideg nyugalma veszi át az uralmat az érzékszerveim felett. Óvatosan elindultam a parkoló körül, balról kezdve, a drótkerítés mentén. Valami rám mordult és bevetette magát a vízbe, de a kerítés túloldalán volt, úgyhogy oda se figyelve továbbmentem. A Sötét Utas vezetett, ő pedig nem áll meg ilyesmi miatt. A kerítés egy derékszögben végződött, a háztól távol. Volt még egy utolsó nyílt terület, nem több tizenöt méternél, és egy utolsó facsoport. Odamentem a leghátsó fához, hogy megnézzem magamnak a házat, de amint megálltam, és megfogtam a törzset, valami lezuhant és csapkodni kezdett az ágak között a fejem felett, és egy rettenetesen hangos, kürtszószerű sikoltás hasított az éjszakába. Visszaugrottam, ahogy azaz akármi lezuhant a fák levelei között, egyenesen a földre.
Még mindig olyan hangokat adva, mint egy elmebeteg, túlméretezett trombita, a dolog az arcomba nézett. Nagy madár volt, nagyobb, mint egy pulyka, és a sziszegéséből és a tülköléséből egyértelműnek tűnt, hogy haragszik rám. Tett felém egy lépést, masszív farktollaival a földet seperve, és akkor rájöttem, hogy egy páva. Az állatok általában nem kedvelnek, de úgy tűnt, ez a példány extrém, erőszakos gyűlöletet táplál irántam a kebelében. Feltételezem, nem volt tudatában, hogy én sokkal nagyobb és jóval veszélyesebb vagyok, mint ő. Úgy tűnt, eltökélt szándéka, hogy vagy megegyen, vagy elüldözzön, és mivel számomra rendkívül fontos volt, hogy a rémítő macskazene minél hamarabb elhallgasson, megtettem neki azt a szívességet, hogy visszavonultam, és a kerítés mellett maradva visszarohantam a híd melletti árnyékokhoz. Amint biztonságban éreztem magam a sötétség tócsájában, megfordultam, hogy ránézzek a házra.
A zene elhallgatott, és a lámpákat lekapcsolták.
Mozdulatlanul álltam az árnyékban pár percig. Semmi nem történt, leszámítva azt, hogy a páva abbahagyta a rikoltozást, és egy utolsó rosszindulatú motyogást vetve felém visszalebbent a fájára. Majd visszatértek az éjszaka zajai, a rovarok zizegése és dongása, egy-egy horkantás és csobbanás az aligátorok irányából. De Tito Puente végleg elhallgatott. Tudtam, hogy Dr. Danco éppen úgy figyel és fülel, ahogy én, hogy mindketten arra várunk, hogy a másik megmozduljon, de nekem volt időm. Neki fogalma sincs, mi várja a sötétben — felőle akár egy kommandós csapat is lehetett, vagy egy egyetemi diákegyesület —, én viszont pontosan tudtam, hogy csak róla van szó. Azt is tudtam, hogy hol van, ő pedig nem tudhatta, hogy a tetőn van-e valaki, esetleg mindenfelé körben. Úgyhogy neki kellett lépnie, és csak két lehetősége volt. Vagy a támadás, vagy…
A ház túlsó végénél hirtelen felbőgött egy motor, és én akaratlanul is megfeszültem, ahogy a hidroplán elugrott a dokktól. Kevesebb mint egy perc alatt el is tűnt egy kanyarban az éjszakába, és elvitte magával Dr. Dancót is.