Drága, dolgos Dexter

8. FEJEZET

Egy nagyon halk légáramlatot éreztem, úgyhogy benéztem Deborah mögé, és megláttam, hogy Doakes őrmester is megérkezett. Körbenézett a szobában, majd az asztalon állapodott meg a tekintete. Bevallom, kíváncsi voltam, hogyan reagál egy ilyen extrém dologra, és nem kellett csalódnom. Amikor Doakes meglátta a konyha legfőbb kiállítási tárgyát, nem tudta levenni róla a tekintetét, és szobormozdulatlanságúvá dermedt. Egy hosszú pillanat után elindult felé, lassan siklott előre, mintha zsinóron húzták volna. Anélkül suhant el mellettünk, hogy észrevette volna a jelenlétünket, és csak az asztalnál állt meg.

Pár másodpercen keresztül csak bámulta az asztalon fekvő dolgot. Ezt követően, még mindig anélkül, hogy egyáltalán pislogott volna, benyúlt a dzsekijébe, és elővette a pisztolyát. Lassan, kifejezéstelen arccal az asztalon vonító illető pislogásra képtelen szemei közé célzott. Kibiztosította a fegyverét.

— Doakes — szólalt meg Deborah rekedten, majd megköszörülte a torkát, és megismételte. — Doakes!

Doakes nem válaszolt és a tekintete sem mozdult, de nem húzta meg a ravaszt sem, ami nagy kár volt. Végül is mit tehetnénk az illetővel? Nem fogja tudni megmondani nekünk, ki tette ezt vele. És volt egy olyan érzésem is, hogy a társadalomnak sem lesz már többé hasznos tagja. Miért ne hagyjuk, hogy Doakes véget vessen a szenvedéseinek? Utána pedig Deb és én bár vonakodva, de kénytelenek lennénk jelenteni, mit tett Doakes, akit ezt követően kirúgnának és még be is börtönöznének, amivel egy csapásra megszűnnének a problémáim. Nagyon jó megoldásnak tűnt az egész, de Deborah persze soha nem egyezett volna bele. Időnként olyan kicsinyeskedő és szabálykövető tud lenni.

— Rakja el a fegyverét, Doakes — mondta, és bár a férfi többi része teljesen mozdulatlan maradt, a feje Deborah felé fordult.

— Nem tehetünk mást — válaszolta. — Higgyen nekem.

Deborah megrázta a fejét.

— Tudja, hogy nem szabad — mondta. Egy pillanatig egymásra meredtek, majd Doakes rám vetette a tekintetét. Rettenetesen nehéz volt visszanéznem rá úgy, hogy ne törjön ki belőlem valami olyasmi, hogy „Óh, a pokolba is — rajta, tegye meg!”, de valahogy sikerült, és Doakes felfelé fordította pisztolyának a csövét. Visszanézett a dologra, megrázta a fejét és elrakta a fegyvert.

— Bassza meg — mondta. — Hagynia kellett volna. — Ezzel megfordult, és gyors léptekkel kisétált a szobából.

A következő pár percben a szoba zsúfolásig megtelt emberekkel, akik elkeseredetten próbáltak nem odanézni munka közben. Camilla Figg, egy zömök, rövid hajú labortechnikus, akinek az érzelmi megnyilvánulásai eddig mindig az elpirulásra és a bámulásra korlátozódtak, halkan sírt, miközben az ujjlenyomatokat porozta. Angel Batista, vagyis Angel-nem-rokon, ahogy mi hívtuk, mivelhogy mindig így mutatkozott be, elsápadt, és megfeszült az állkapcsa, de bent maradt a szobában. Vince Masuoka nevű munkatársunk, aki általában úgy viselkedett, mintha csak megjátszaná, hogy ember, annyira elkezdett reszketni, hogy ki kellett mennie leülni a verandán.

Azon kezdtem töprengeni, hogy úgy kellene-e tennem, mintha én is megrendültem volna, csak hogy elkerüljem a feltűnést. Talán ki kellene mennem, és leülnöm Vince mellé. Miről illik beszélgetni ilyenkor? A baseballról? Az időjárásról? Az biztos, hogy nem arról, ami miatt kimenekültünk — és mégis, tudatosult, bennem a meglepő tény, hogy én nagyon is szívesen beszélgetnék róla. Az igazat megvallva, az a dolog határozottan felkeltette egy Bizonyos Belső Barát érdeklődését. Mindig nagyon keményen dolgoztam azon, hogy elkerüljek mindenféle feltűnést, itt pedig valaki ennek pont az ellenkezőjét tette. Ez a szörnyeteg nyilvánvalóan fitogtatni kívánta a tudását valamilyen okból kifolyólag, és lehet, hogy csak a természetes versenyszellem miatt, de ezt egy kicsit idegesítőnek találtam, bár ugyanakkor a vágyat is felkeltette bennem, hogy többet megtudjak róla. Bárki is tette ezt, az teljesen más volt, mint akikkel mostanáig találkoztam. Vegyem fel ezt a névtelen ragadozót a listámra? Vagy tegyek úgy, mintha szédülnék a rémülettől, és üljek le kint a verandán?

Mialatt ezt a nehéz döntést latolgattam, Doakes őrmester megint elsuhant mellettem, ezúttal még arra is szakítva egy pillanatot, hogy rosszindulatúan rám meredjen, és erről eszembe jutott, hogy mostanság az ő jóvoltából esélyem sincs végigmenni a listámon. Ez enyhén zavaró volt, de mindenesetre megkönnyítette a döntésemet. Nekiálltam, hogy illően zaklatott arckifejezést öltsék magamra, de csak a szemöldököm megemeléséig jutottam. Két mentőorvos rohant be összpontosított, fontoskodó modorban, és torpant meg, amikor észrevették az áldozatot. Az egyik rögtön kiszaladt a szobából. A másik, egy fiatal fekete nő felém fordult, és megkérdezte:

— És nekünk mi a faszt kellene csinálnunk? — Majd ő is elkezdett sírni.

El kell ismerni, igaza volt. Doakes őrmester megoldása egyre praktikusabbnak és elegánsabbnak kezdett tűnni. Nyilvánvalóan nem igazán volt értelme felpakolni azt a dolgot egy hordágyra, és keresztülszáguldani vele Miami forgalmán át egy kórházba. Ahogy az ifjú hölgy is oly elegánsan megfogalmazta, ők mi a faszt tudnának csinálni? De valakinek nyilvánvalóan tennie kellett valamit. Ha egyszerűen ott hagyjuk, és továbbra is csak ácsorgunk körülötte, előbb vagy utóbb valaki panaszt fog tenni a sok kertben öklendező rendőr miatt, és ez egyáltalán nem tenne jót a hatóság imázsának.

Végül Deborah kezdte el megszervezni a dolgokat. Meggyőzte a mentőorvosokat, hogy érzéstelenítsék és szállítsák el az áldozatot, aminek következtében a meglepően finnyás laboránsok végre visszajöhettek és folytathatták a munkát. A kis ház csendje, ahogy a gyógyszerek hatni kezdtek a dologra, már-már extatikus volt. A mentőorvosok letakarták a dolgot, és felrakták a hordágyra anélkül, hogy leejtették volna, majd elgurították a naplementébe.

És pont időben tették ezt; ahogy a mentőautó elindult a járda mellől, elkezdtek megérkezni a televíziós furgonok. Bizonyos szempontból ez kárvolt; nagyon szívesen megnéztem volna egy-két riporter reakcióját, különös tekintettel Rick Sangre-re. Ő volt a körzetben a „minél véresebb, annál fontosabb” tudósítói stílus élenjáró képviselője, és soha nem láttam, hogy bármiféle fájdalomnak vagy rettenetnek tanújelét adta volna, kivéve természetesen a kamera előtt, vagy ha összekócolódott a haja. De ez a vágyam nem teljesülhetett. Mire Rick operatőre menetkész lett, a sárgaszalaggal körbevett kis házon és pár megfeszített állkapcsú rendőrön kívül már nem akadt más látnivaló, az utóbbiak pedig jobb napjaikon sem mondtak volna semmit Sangre-nek, ma pedig valószínűleg még a saját nevüket sem árulták volna el neki.

Nekem igazából nem akadt túl sok dolgom. Deborah kocsijával érkeztem, úgyhogy nem voltak nálam az eszközeim, és egyébként sem láttam sehol vérfoltokat. Mivel pedig az én szakterületem ezekre korlátozódott, úgy éreztem, találnom kellene valamit, hogy hasznossá tehessem magam, de sebész barátunk túl gondosan dolgozott. Csak hogy biztosra menjek, végignéztem a ház többi részét is, amivel elég hamar végeztem. Volt még egy kicsi hálószoba, egy még kisebb fürdőszoba és egy kamra. Mindegyik üresnek tűnt, leszámítva egy csupasz, viharvert matracot a hálószoba padlóján. Olyannak tűnt, mintha ugyanattól az ócskástól szerezték volna, mint a fotelt a nappaliban, és olyan laposra klopfolták volna, mint egy rántott húst. Nem találtam más bútort vagy edényt, még egy árva műanyag kanalat sem.

Az egyetlen dolgot, ami bármennyire is utalt a ház lakójának személyiségére, Angel-nem-rokon találta meg az asztal alatt, amikor éppen végeztem a ház átkutatásával.

— Hola — köszöntötte, és csipeszével felemelte a kis jegyzetlapot a padlóról. Odaléptem, hogy megnézzem, mi lehet. Nem igazán érte meg a fáradtságot; csak egy kis fehér lap volt, a tetejénél egy kis szakadással, láthatóan kiszakadt belőle egy négyszög. Felnéztem Angel feje fölé, és valóban, ott volt az asztal széléhez celluxozva a jegyzetlapból hiányzó négyszög.

— Mira — mondtam Angelnek, aki eleget téve a felszólításnak oda is nézett.

— Aha — válaszolta.

Miközben gondosan megvizsgálta a celluxot — a ragasztószalag csodálatosan megőrzi az ujjlenyomatokat —, letette a papírt a földre, én meg odaguggoltam, hogy közelebbről is megnézzem. Valaki ráírt néhány kuszabetűt; közelebb hajoltam, hogy el tudjam olvasni: HŰSÉG.

— Hűség? — kérdeztem.

— Persze. Az egyik fő erény, nem?

— Kérdezzük meg őt — javasoltam, Angel pedig úgy összerázkódott, hogy majdnem kiejtette a csipeszt a kezéből.

— Me cago en diez… Pokolba ezzel az egésszel — válaszolta, és egy nejlonzacskóért nyúlt, hogy beletegye a papírt. Nem úgy tűnt, hogy érdemes lenne ezt végignéznem, más látnivaló pedig nem igazán akadt, úgyhogy az ajtó felé indultam.

Semmi esetre sem nevezném magam hivatásos személyiségelemzőnek, de a sötét hobbimból kifolyólag gyakran megérzek bizonyos dolgokat más bűnesetekkel kapcsolatban, amelyek ugyanabban a körzetben történnek.

De ez messze túlment azon események keretein, amelyeket én láttam, vagy el tudtam képzelni. Semmi nyom nem utalt semmiféle személyiségre vagy motivációra, és ez majdnem annyira kíváncsivá tett, mintamennyire idegesített. Miféle ragadozó hagyja ott a húst így vonaglani?

Kimentem ácsorogni a verandára. Doakes és Matthews kapitány összedugták a fejüket, és Doakes valami olyasmit magyarázott, amitől a kapitány aggódni látszott. Deborah az idős hölgy mellett guggolt, és halkan beszélt hozzá. Éreztem, ahogy felkap egy légfuvallat, az a fajta szélroham, amely közvetlenül a délutáni zápor előtt érkezik, és ahogy felnéztem, az első pár nehéz esőcsepp le is esett a járdára. Sangre, aki a kordon mellett hadonászott a mikrofonjával, és megpróbálta felhívni magára Matthews kapitány figyelmét, szintén felnézett a felhőkre, és ahogy elkezdett dörögni az ég, odadobta a mikrofonját a kollégájának, ő maga pedig beugrott a tévés furgonba.

Az én gyomrom is korogni kezdett, és eszembe juttatta, hogy a nagy izgalom közepette megfeledkeztem az ebédről. Ennek nem lesz jó vége; szükségem volt az erőnlétemre. Velemszületett gyors anyagcserémre folyamatosan oda kellett figyelnem: Dexter nem diétázhat. De csak Deborah tudott elvinni bárhova is, és valamiért az volt az érzésem, hogy ebben a pillanatban nem fog együttérzést tanúsítani, ha evésről kezdek elbeszélni. Az idős hölgyet, Mrs. Medinát ringatta, aki láthatólag felhagyott az öklendezéssel, és most a zokogásra koncentrált.

Sóhajtottam, és az esőn át odasétáltam az autóhoz. Nem zavart, hogy átázom. Úgy nézett ki, sokat kell még várnom, hogy megszáradhassak.

És valóban sokat kellett várnom, több mint két órát. Üldögéltem az autóban rádiót hallgatva, és magam elé képzeltem, falatról falatra, milyenérzés medianoche szendvicset enni: a kenyér héjának ropogását, ami olyan friss és jól átsült, hogy karcolja az ember szájának belsejét, amikor beleharap. Majd a mustár első íze, amit a simogató sajt és a hús sóssága követ. A következő harapás — egy darab savanyú uborka. Rágd össze az egészet; hadd keveredjenek az ízek. Nyeljél. Kortyolj egy nagyot az Iron Beerből (azoknak mondom, akik nem tudják: íroan Beérnek kell ejteni, és egy szénsavas üdítőről van szó). Sóhaj. Áldott boldogság. Sokkal jobban szeretek enni, mint bármi mást csinálni, leszámítva a játékainkat az Utassal. A genetika csodája, hogy nem vagyok kövér.

Már a harmadik képzeletbeli szendvicsemnél tartottam, amikor Deborah végre visszajött az autóhoz. Becsusszant a sofőrülésre, becsukta az ajtót, majd csak ült ott, és mereven bámult kifelé az esőtől pettyezett szélvédőn. És tudtam, hogy nem ezt kellene mondanom, de nem bírtam visszafojtani.

— Elgyötörtnek tűnsz, Deb. Mit szólnál egy ebédhez? — Megrázta a fejét, de nem mondott semmit.

— Egy finom szendvics esetleg? Vagy egy gyümölcssaláta — hogy helyreálljon a vércukrod? Sokkal jobban fogod érezni magad.

Ezúttal rám nézett, de a tekintete nem hordozta magában a közeljövőben valószerűsíthető ebéd ígéretét.

— Ezért akartam zsaru lenni — mondta végül.

— A gyümölcssaláta miatt?

— Amiatt ott bent… — válaszolta, majd visszafordult a szélvédő felé. — El akarom kapni azt… azt az akármit, ami ilyet tud tenni egy emberi lénnyel. Annyira el akarom kapni, hogy itt van az íze a számban.

— Olyan íze van, mint egy szendvicsnek, Deborah? Mert…

Tenyere élével keményen rávágott a kormánykerékre. Majd megismételte.

— A FENÉBE — mondta. — A kibaszott FENÉBE!

Sóhajtottam. Sokat szenvedett Dexter nyilvánvalóan továbbra is meg lesz fosztva a kenyerétől. És csupán azért, mert Deborah valamiféle megvilágosodáson ment keresztül egy vonagló húsdarab látványától. Persze borzasztó ez az egész, és a világ sokkal boldogabb hely lenne az olyan emberek nélkül, akik képesek ilyesmire, de ez azt jelentette volna, hogy ki kell hagynunk az ebédet? Nem az lenne a dolgunk, hogy odafigyeljünk az erőnlétünkre, hogy képesek legyünk elkapni ezt a gazfickót? Ezzel együtt ez nem tűnt a legmegfelelőbb időpontnak ahhoz, hogy felhívjam erre Deborah figyelmét, úgyhogy egyszerűen csak üldögéltem mellette, figyeltem, ahogy az eső csapkodja a szélvédőt, és megettem a negyedik képzeletbeli szendvicsemet is.

Másnap reggel a munkahelyemen épphogy csak letelepedtem a kis kuckómban, amikor megcsörrent a telefonom.

— Matthews kapitány mindenkit látni akar, aki ott volt tegnap — közölte velem Deborah.

— Jó reggelt, hugi. Köszönöm, jól, és te?

— Most — mondta, majd lerakta a telefont.

A rendőrség világa hivatalos és nem hivatalos rutineljárásokból áll. Ez az egyik oka annak, hogy úgy szeretem a munkámat. Az ember mindig tudja, mi következik, úgyhogy kevesebb emberi reakciót kell megtanulnom, majd adandó alkalommal eljátszanom, kisebb az esélye annak, hogy rajtakapnak, amint elengedem magam, és valami olyasmit teszek, ami megkérdőjelezheti az emberi fajhoz való tartozásomat.

Amennyire tudom, Matthews kapitány még soha nem hívott össze „mindenkit, aki ott volt”. Még azokban az esetekben is, amelyek nagy publicitást váltottak ki, tartotta magát az irányelvéhez, hogy ő és a felettesei kezelik a sajtót, és hagyta, hogy a rangidős tiszt dolgozzon az eseten. Nem tudtam elképzelni, mi okból rúgná fel ezt a protokollt, még egy ilyen rendkívüli eset kapcsán sem. És különösen ilyen korai szakaszban — idáig még arra is alig lehetett ideje, hogy jóváhagyjon egy sajtónyilatkozatot.

De a „most” ezzel együtt azt jelentette, hogy most, amennyire ezt meg tudtam állapítani, úgyhogy végigbattyogtam a folyosón egészen a kapitány irodájáig. Titkárnője, Gwen, az egyik leghatékonyabban dolgozó nő a föld kerekén, ott ült az asztalánál. Ő volt egyben az egyik legjelentéktelenebb külsejű és legszigorúbb is, és alig tudtam megállni, hogy meg ne csipkedjem.

— Gwendolyn! Te sugárzóan bájos jelenség! Repülj velem a vérlaborba! — szólítottam fel, amikor beléptem az irodába.

A szoba másik vége felé biccentett.

— A tárgyalóban vannak — tájékoztatott rezzenéstelen arccal.

— Ezt vegyem nemnek?

Két centivel jobbra billentette a fejét.

— Ott az ajtó — közölte velem. — Már várnak.

És valóban. A tárgyalóasztal végén Matthews kapitány ült egy pohár kávéval és helytelenítő arckifejezéssel. Az asztal körül Deborah és Doakes, Vince Masuoka, Camilla Figg és a négy egyenruhás rendőr foglalt helyet, akik éppen lezárták a rettenet kicsiny házának környékét, amikor odaértünk. Matthews biccentett felém, és megkérdezte:

— Mindenki itt van?

Doakes levette rólam rosszindulatú tekintetét, és válaszolt.

— A mentősök.

Matthews megrázta a fejét.

— Ez nem a mi problémánk. Valaki majd beszél velük később. — Megköszörülte a torkát, és lenézett, mintha egy láthatatlan szövegkönyvvel egyeztetne. — Rendben — mondta végül, és ismét megköszörülte a torkát. — Az, öö, az eseményre, ami az, öö, az északnyugati Negyedik utcában következett be, a legmagasabb szintű titoktartási kötelezettség vonatkozik. — Felnézett, és egy pillanatra úgy láttam, imponál neki a dolog. — A legmagasabb szintű — ismételte meg. — Önök, akik itt megjelentek, kötelesek magukban tartani mindent, amit láthattak, hallottak, vagy amit az eseménnyel és a helyszínével kapcsolatban tudni vélnek. Semmiféle módon nem nyilatkozhatnak róla, sem hivatalosan, sem magánemberként. — Doakesra nézett, aki bólintott, majd végignézett rajtunk az asztal körül. — Ebből kifolyólag, öö…

Matthews kapitány szünetet tartott, és összeráncolta a homlokát, ahogy rádöbbent, hogy „ebből kifolyólag” valójában nincs semmi mondanivalója számunkra. Retorikai tehetségével kapcsolatos hírnevét szerencsés módon mentette meg, hogy ekkor kinyílt az ajtó. Mindnyájan odafordultunk.

Az ajtónyílást egy nagyon nagydarab ember töltötte ki egy nagyon szép öltönyben. Nem viselt nyakkendőt, és ingének a felső három gombja ki volt gombolva. Egy gyémánt kisujjgyűrű szikrázott a bal kezén. Hullámos, művészien összekócolt haja volt. Negyvenvalahány évesnek nézett ki, és az idő nem bánt kegyesen az orrával. Egy sebhely futott végig a jobb szemöldökén, és egy másik az álla oldalán, de ezek összképe inkább dekorációs elem benyomását keltette, mintsem rút torzulásét. Vidám vigyorral és ragyogó, üres kék szemekkel nézett végig rajtunk, a drámai hatás kedvéért egy pillanatra megtorpant az ajtóban, majd az asztal végére emelte a tekintetét, és megszólalt.

— Matthews kapitány?

A kapitány meglehetősen nagydarab ember volt, és férfias is a maga jólfésült módján, de az ajtóban álló férfihoz képest kicsinek, sőt, femininnek tűnt, amit szerintem ő is érzett. Ennek ellenére megfeszítette férfias állkapcsát, és válaszolt.

— Úgy van.

A nagydarab pasas Matthewshoz vonult, és kézfogásra emelte a tenyerét. — Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Kyle Chutsky vagyok. Telefonon beszéltünk. — Miközben kezet ráztak, körbenézett az asztal körül, és — mielőtt visszanézett volna Matthewsra — egy pillanatra megakadt a tekintete Deborahn. De egy fél másodperccel később visszarántotta a fejét, és összenéztek Doakesszal, csak egy pillanatra. Egyikük sem mondott semmit, nem mozdultak, nem rándultak meg, nem cseréltek névjegykártyát, de teljesen biztos voltam benne, hogy ismerik egymást. Anélkül, hogy ezt bármi módon beismerte volna, Doakes lesütötte a szemét az asztalra, Chutsky pedig ismét a kapitányra fordította a figyelmét. — Nagyszerű részlege van itt, Matthews kapitány. Csak jókat hallottam magukról, fiúk.

— Köszönöm… Mr. Chutsky — válaszolta Matthews mereven. — Helyet foglal?

Chutsky szélesen, elbűvölően rámosolygott.

— Köszönöm, igen — felelte, és leült a Deborah melletti üres székre. Deb nem fordult oda, hogy megnézze magának, de vele szemben ülve jól láttam, hogy lassan elvörösödik, a nyakától egészen a tarkójáig.

És ekkor meghallottam, ahogy egy csendes kis hang megköszörüli a torkát Dexter agyának hátsó traktusában, és megszólal: „Elnézést, csak egy pillanat. Mi a csuda is folyik itt most?” Talán valaki egy kis LSD-t rakott a kávémba, mert az egész nap kezdett olyannak tűnni, mint a Dexter Csodaországban. Miért vagyunk itt egyáltalán? Ki az a leharcolt megjelenésű pasas, akitől Matthews ideges lett? Honnan ismeri Doakest? És minden fényes, ragyogó és hegyes dolog szerelmére, mitől vált Deborah arca olyan előnytelenül vörössé?

Gyakran találom magam olyan helyzetben, amelyben úgy tűnik, mintha mindenki más elolvasta volna a használati utasítást, szegény Dexter pedig sötétben tapogatózik, és még az „A” jelzésű csavart sem tudja beilleszteni a „B” jelzésű lukba. Ezek általában valamiféle emberi érzelemmel kapcsolatosak, valami olyasmivel, amit általában mindenki megért. Szerencsétlen módon Dexter másképp van összerakva, mint a világegyetem többi része, és se nem érzi, se nem érti az ilyesfajta dolgokat. Semmit nem tehetek azonkívül, hogy begyűjtők pár gyors benyomást, amelyek esetleg segíthetnek eldönteni, milyen arcot vágjak, amíg arra várok, hogy a dolgok visszaálljanak a megszokott kerékvágásukba.

Vince Masuokára néztem. Valószínűleg közelebb álltam hozzá, mint bárki más a labortechnikusok közül, és nem csak azért, mert felváltva hoztunk egymásnak fánkot. Ő is olyannak tűnt, mintha végigszínészkedné az egész életét, mintha végignézett volna egy videosorozatot, hogy megtanulja, hogyan kell mosolyogni és emberekkel beszélgetni. Ő nem olyan tehetséges színész, mint én, és az előadása soha nem olyan meggyőző, de egy bizonyos lelki rokonságot éreztem vele.

Most éppen idegesnek tűnt és riadtnak, és láthatóan erősen próbálkozott, hogy nyeljen egyet, de nem igazán sikerült neki. Ebből számomra nem derült ki semmi.

Camilla Figg vigyázzban ült, és a vele szemben lévő fal egy pontjára meredt. Az arca sápadt volt, de mindkét oldalán megjelent egy kicsi, nagyon kerek vörös folt.

Deborah, mint már említettem, megrogyva ücsörgött a székén, és úgy tűnt, minden energiáját lefoglalja az elvörösödés.

Chutsky tenyérrel csapott egyet az asztalra, nagy, boldog mosollyal körbenézett, és megszólalt.

— Szeretném mindnyájuknak megköszönni az együttműködést. Nagyon fontos, hogy titokban tartsuk a dolgot, amíg az embereim el nem tudnak kezdeni foglalkozni az üggyel.

Matthews kapitány megköszörülte a torkát.

— Hmm. Én, ööö…, feltételezem, ön azt szeretné, ha folytatnánk a nyomozói rutineljárások lefolytatását, és a…, ööö… tanúkihallgatásokat és a többit.

Chutsky lassan megrázta a fejét.

— Egyáltalán nem. Azt akarom, hogy az összes embere azonnal tűnjön el a képből. Szeretném, ha az egész ügy megszűnne létezni és egyszerűen eltűnne — ami a maga részlegét illeti, kapitány. Azt akarom, hogy az egész eset váljon meg nem történtté.

— Ön veszi át a nyomozást? — kérdezte Deborah.

Chutsky ránézett, és szélesebbé vált a mosolya.

— Pontosan — válaszolta. És valószínűleg a végtelenségig mosolygott volna rá, ha meg nem szólal Coronel tiszt, az a zsaru, aki a verandán ült a zokogó, öklendező időshölggyel. Most megköszörülte a torkát, és azt mondta:

— Igen, oké, csak egy pillanatra — némi ellenségességgel a hangjában, amitől alig hallható akcentusa hangsúlyosabbá vált. Chutsky odafordult, hogy megnézze magának, még mindig mosolyogva. Coronel zavarba jött, de állta Chutsky vidám pillantását. — Meg akarja akadályozni, hogy elvégezzük a munkánkat?

— A maguk munkája az, hogy szolgáljanak és védjenek — válaszolta Chutsky. — Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy védjék meg az információt, és szolgáljanak engem.

— Ez baromság — jelentette ki Coronel.

— Mindegy, hogy micsoda — közölte Chutsky. — Akkor is ezt fogják tenni.

— Ki a fasz maga, hogy ilyet mondjon nekem?

Matthews kapitány ujjheggyel megkocogtatta az asztalt.

— Elég, Coronel. Mr. Chutsky Washingtonból érkezett, és én azt az utasítást kaptam, hogy mindenben álljak a rendelkezésére.

Coronel megrázta a fejét.

— Ő nem attól az istenverte FBI-tól van — jelentette ki.

Chutsky csak mosolygott. Matthews kapitány mély levegőt vett, hogy mondjon valamit, de Doakes egy centire Coronel felé billentette a fejét, és azt mondta:

— Fogja be a száját.

Coronel ránézett, és a harciassága alábbhagyott.

— Higgye el, nem akarja bemocskolni magát ezzel az üggyel — folytatta Doakes. — Hagyja, hogy az ő emberei csinálják.

— De ez így nem jó — válaszolta Coronel.

— Hagyja — mondta Doakes.

Coronel kinyitotta a száját, Doakes megemelte a szemöldökét — és ennek hatására, talán a szemöldökök alatti arc látványa miatt, Coronel úgy döntött, hagyja.

Matthews kapitány torkát köszörülve próbálta visszaszerezni az irányítást.

— Van még valakinek kérdése? Hát akkor jó… Mr. Chutsky. Ha még bármi másban tudunk segíteni…

— Ami azt illeti, kapitány, nagyra értékelném, ha kölcsönkérhetném az egyik nyomozóját kísérőnek. Valakit, aki segít tájékozódni errefelé, aki kijavítja a helyesírásom, s a többi.

Az asztal körül minden fej tökéletes összhangban fordult Doakes felé, kivéve Chutskyét. Ő oldalra nézett, Deborah felé, és megkérdezte:

— Mit szól hozzá, nyomozó?