A bíborszínű felhők bolygója

Kozmikus támadás

“…. Vagy a regényírók és az újságírók hazudtak, vagy a mi utunk nem tipikus. Nincs benne semmi “bolygóközi”. Minden hétköznapi és megszokott. És mégis… De ez a “mégis” már az érzések és élmények világához tartozik. Ha a tényeket vesszük, akkor egyszerűen nehéz lenne elképzelni, hogy egy űrhajó fedélzetén vagy, s bolygóközi rakétád gigászi sebességgel vágtat a Nap felé.

Most, amikor ezeket a sorokat rovom, Jurkovszkij és Johanics a társalgóban a Vénusz térképe felett görnyednek — így nevezik azt a két kört egy nagy papírlapon, amelyen piros és kék köröcskék és zöld színnel árnyalt kisebb foltok vannak. Jurkovszkij megmagyarázta, hogy a vörösek jól ismert hegységek, a kékek — feltételezettek, melyeket csupán két vagy három alkalommal észleltek, a zöld foltok viszont azokat a helyeket jelölik, ahol nagy erejű mágneses anomáliákat tapasztaltak. S az a nagy, fekete paca — az Urán Golkonda. Ez minden. Valóban rejtélyes bolygó! Asztrogeológusaink órákon át ülnek a térkép fölé görnyedve, egyeztetik feljegyzéseiket, s félhangon szitkozódnak, amíg Jermakov elő nem bújik a parancsnoki fülkéből, hogy ebédelni menjen, s el nem kergeti őket az asztaltól. Krutyikov jelenleg ügyeletes, Bogdan a szomszédos kajütben, a lehajtható ágyon hétrét görnyedve olvas. Nem feledkezett el róla, hogy becsatolja magát — nyilván megszokásból. Ami Jermakovot illeti, bezárkózott a szobájába, és immár második órája ki se dugja az orral. Ő azonban egészen különleges eset…”

“…Tehát az elmúlt napokban semmi különleges nem történt. A pilótáknak és az elektronikus számítógépeknek sok dolguk volt, mielőtt a bolygóközi űrhajót kivezérelték az úgynevezett “egyenes pályára”, s egyenest elindult a találkozási ponthoz. Jermakov és Mihail Antonovics még a Földön kiszámított egy bizonyos “pokoli görbét”, egy háromdimenziós spirált, ezt követve a bolygóközi űrhajó legyőzte a Föld orbitális és tengely körüli forgásának nyomatékát, s kijutott a Vénusz pályasíkjára. Krutyikov később megjegyezte, hogy a Hiusz elektronikus pályaelemző berendezése nem állt teljesen a helyzet magaslatán. Mi, Jurkovszkij, Dauge és én, ezalatt a társalgóban ültünk, s a könnyű lökéseket füleltük. A karosszékek lengéscsillapítói azonban csodálatosak, ezért enyhe hányingeren kívül másban nem volt részünk. Később ebédet készítettem. Bőséges tartalékaink vannak termokonzervbe zárt készételekből, van még “friss” húsunk is, polietilén konzervdobozokban, gamma-sugarakkal sterilizálva, és jelentős mennyiségű zöldségünk és gyümölcsünk. Elhatároztam, hogy csillogni fogok szakácstudásommal. Mindenki dicsért. Csak Jurkovszkij csipkelődött: Jó, hogy legalább valamirevaló szakácsunk van. — Erre dühbe gurultam. Jermakov mellesleg meg is jegyezte Jurkovszkijnak: “Ahhoz viszont, amit maga főz, Vlagyimir Szergejevics, a legjobb esetben is csak a szél felőli oldalról ajánlatos közeledni.”

”Megkóstolta már?” — kérdezte érdeklődve Dauge.

”Krajuhin figyelmeztetett.”

Egy szó mint száz, az űrrepülés végéig szakácskodnom kell. Szíves örömest! A ”szépfiú” gúnyosan nevetgél. Végül is — köpök a magányos vitézekre!

Mindez csupán jelentéktelen apróság. Van viszont három nyugtalanító körülmény: az első — bármelyik pillanatban összeütközhetünk meteoritokkal, a második — a világűr látványa, és a harmadik: a legfontosabb — a beszélgetés Jermakovval. Na de mindent elmondok szép sorjában.

Nem volt olyan szerencsénk, mint Ljahovnak a berepülés alatt. Nem sokkal a start után a Hiusz találkozott egy meteorittal. Természetesen, ha nincs Jermakov, ezt közülünk senki nem veszi észre. Egyszerűen a lábunk megroggyant, s szívverésünk elállt, mintha gyorsliften ereszkednénk lefelé. Kiderült, hogy a Hiusz körül állandóan pásztázza egy ultrarövid hullámú lokátor a világűrt. Ha veszélyes közelségben meteorit mutatkozik, a számító-, döntéshozó berendezés a visszavert impulzusok alapján automatikusan meghatározza a meteorit pályáját és sebességét, egybeveti ezeket az adatokat az űrhajó sebességével és útvonalával, s megadja a megfelelő jelzéseket a kormányautomatikának. A tökéletesen automatikus vezérlésű bolygóközi űrhajó vagy lelassítja, vagy felgyorsítja mozgását; elengedi maga előtt a meteoritot, vagy utoléri és elhagyja. A találkozás egy meteorittal egyáltalán nem ritka és fölöttébb veszélyes eset. A Hiusz meteoritvédelmi rendszere egyelőre kiválóan működik…”

“… társaim nyugalma és a rendkívül hétköznapi helyzet ellenére — amikor mindenki nyugodtan dolgozik, pihen, olvas, vitatkozik — én mégis homályos nyugtalanságot érzek. Dauge azt mondta, hogy újoncok esetében ez gyakori állapot, ez a “világűr ösztönös érzése”, olyan, mint a tengeribetegség a tengerhez nem szokott ember számára. Nincs igaza! Miféle “világűrérzete” lehet egy olyan embernek, aki jószerével még nem látta a világűrt?

Hiszen a Hiuszon nincsenek ablakok, s az egyetlen megfigyelést szolgáló berendezés a kormányállásban van, ahová a pilótákon kívül másoknak szigorúan tilos a bemenet. Amíg ezen töprengtem, velem kivételt tettek, mi több, olyan körülmények között, melyek csak még fokozták nyugtalanságomat. Így történt.

Néhány órával ezelőtt a hetes űrrepülőtér rádióállomása televíziós kapcsolatot létesített velünk. Krajuhin a képernyőhöz kérette Jermakovot, beszélni akart vele. Miről beszélgettek, senki sem tudta, mivel Jermakov nyomban kiküldte az éppen ügyeletes Bogdant a navigációs fülkéből, és jól becsukta az ajtót. A beszélgetés nem tartott sokáig.

Jermakov hamarosan kijött, és szótlanul a kajütjébe vonult.

Dauge és Jurkovszkij már-már vidám jóslásokba bocsátkoztak, Bogdan azonban határozottan félbeszakította őket. Két óra múlva Jermakov volt a soros ügyeletes. Mikor átment a kormányosi állásba, kért, hogy menjek be hozzá.

Vége-hossza nem volt társaim csodálkozásának, mindenki furcsán nézett rám. Értem, hogy miért. Valóban, joggal hihették, hogy Jermakov Krajuhinnal az én személyemről beszélgetett. Magam is ezt gondoltam, s be kell ismernem, komolyan elfogott a nyugtalanság. A kormányállásban meleg volt, a titánborításon keresztül is áthallatszott a fotonreaktorok zúgása. Jermakov tekintetem kerülve megkérdezte, szeretném-e látni a Földet.

”Azt hiszem, Alekszej Petrovics, ugye erről ábrándozott?..”

A szívem hevesen megdobbant, ajkam egyszerre kiszáradt. Jermakov egy szót sem szólt, csak odavezetett egy nagy, hűtőgépre emlékeztető berendezéshez, melynek a tetején két szemlencse volt. Felajánlotta, hogy nézzek bele a lencsékbe. Kerek, fekete mélység tárult fel a szemem előtt, peremét gyönge, lilás fellobbanások szegélyezték. A feneketlen mélyben milliónyi fényes és tompán világító pontocska jelent meg, középpontjukban jól ki lehetett venni egy fénylő keresztet, tőle jobbra és kissé feljebb pedig megláttam egy meleg, zöld tónusú gömböt s mellette egy fényes csillagocskát. A Föld és a Hold voltak…

— Most az égbolt alsó féltekéje van maga előtt — magyarázta Jermakov. — A lencse peremén látható felvillanások az abszolút tükör fókuszában végbemenő termonukleáris robbanások visszfényei.”

Természetesen rögtön megnyugodtam: képtelen ötlet volt részemről, hogy azt hittem, “kiraknak” az űrhajóról, s visszaküldenek a Földre.

Az elém táruló látványban nem láttam semmi megdöbbentő újdonságot. Szinte ugyanezt láthattam az ashabadi planetáriumban, s ezt meg is mondtam Jermakovnak.

Egyetértően biccentett.

— Természetesen, hiszen ez csupán elektronikus kép. A röppálya pontosságának ellenőrzésére szolgál. A világos kereszt közepén azt a pontot jelzi, ahol mozgásunk tengelye keresztezi az égboltot.

Megkérdeztem, most milyen távolságra van a Földtől a Hiusz.

— Közel harmincmillió kilométerre… Ezt nézze! — Elfordította a kapcsolót, s a látótérben fényes, sárga korong gyúlt ki. A kereszt átmetszette, körötte a fekete pusztaságban csillagok remegtek…

— A Nap — magyarázta Jermakov. — Jobbra tőle pedig, látja, a Vénusz. Abban a pillanatban, amikor a Hiusz eléri pályáját, a Vénusz is benne lesz a találkozási pontban.

Kikapcsolta a berendezést, hellyel kínált, pillantást vetett a műszerfalra, melyet töméntelen kisebb-nagyobb számlap, különböző színű ellenőrző lámpa és mutató borított. S csak ezután kezdte a beszélgetést. Igyekszem mindent, ami elhangzott, szóról szóra felidézni.

Jermakov arca, mint mindig, nyugodt volt, a fekete karikák a szeme alatt s a komor ránc a homlokán arra utaltak viszont, hogy valami szokatlan dolog történt.

— Mondja, Alekszej Petrovics — kezdte, s merőn a szemembe nézett —, hogyan értékeli helyét az expedícióban?

— Hogyan érti ezt? — kezdtem ismét nyugtalankodni.

Egy ideig gondolkoztam, majd azt feleltem, hogy munkám során megszoktam, hogy annak az utasításait teljesítem, akinek a közvetlen hatáskörébe tartozom.

— Vagyis?

— Adott esetben az ön beosztottja vagyok, Anatolij Boriszovics.

Rövid töprengés után Jermakov megkérdezte: — És ha két, egymást kizáró parancsot kap?

— Mindig az utolsó parancsot teljesítjük. — Igyekeztem nyugodtan beszélni, be kell azonban vallanom, a beszélgetés alatt a hideg futkosott rajtam, a legostobább feltételezésekre jutottam, különféle terveket találtam ki arra az esetre, ha Jermakov hirtelen a fejébe veszi, hogy felhúzza hajójára a fekete zászlót, s kalózkodni kezd a bolygóközi útvonalakon. Ő azonban tovább faggatózott: — Tehát ha az én parancsom ellent fog mondani az Állami Bizottság elnöke által kiadott parancsnak, akkor nekem engedelmeskedik?

— Igen… — Ekkor fölöttébb ostobán megnyaltam a szájam szélét, s hozzátettem: — Nem vagyunk a hadseregben, teljesítek minden utasítást, hacsak nem mond ellent államunk érdekeinek… s természetesen pártunknak. Kommunista vagyok..

Elnevette magát.

— Nehogy azt gondolja, hogy összeesküvő vagyok. S ne higgye, hogy kételkedem abban, hogy hajtandó teljesíteni utasításaimat. Egyszerűen szeretném tudni, milyen viselkedésre számíthatok a maga részéről, ha a körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy megsértsük a bizottság utasításait. Nagyon örülök, hogy önben fegyelmezett és a szolgálatot ismerő emberre találtam.

Én is örültem, becsületszóra, elég volt elkapnom magabiztos, acélos, kemény tekintetét.

— Mégis szeretném tudni… — kockáztattam meg a kérdezést.

— Megmagyarázom… Pontosabban célzok rá, és ön megért. Arról van szó, hogy nem annyira az expedíció által vállalt feladatok végrehajtásától, mint inkább a Hiusz sikeres visszatérésétől nagyon sok függ. Nagyon is sok, s nekünk bizonyára nincs jogunk túlságosan nagy kockázatba keverednünk a Golkonda keresésében, még ha a bizottság közvetlen utasítását követjük, akkor sem…

Bólintott, s a kijárat felé vezetett. Szó se róla, van, min eltöprengenem. Hegyezd a füled, Alekszej Bikov! Semmit sem értek. Egyébként Krajuhin és Jermakov nem olyan emberek, akik valamitől is megijednek… Az ilyeneknek nagy bátorságra van szükségük ahhoz, hogy meghátráljanak… Miről is van hát szó?”

Pontot téve a leírtak után, s a füzetet gondosan visszarakva tábori táskájába, Bikov a társalgóba indult. Jurkovszkij, Dauge és Szpicin már ott voltak. Johanics a Vénusz térképét szántotta ujjával, Jurkovszkij pedig heves vitát folytatott Szpicinnel, melynek lényegét Bikov kezdetben képtelen volt megérteni. Úgy érezte, hogy számára felfoghatatlan dolgokról van szó, mivel a vitázók a tenzorszámítás fegyvertárából való fogalmakkal operáltak, s egyre-másra a különféle klasszikusoktól vett idézetet zúdítottak egymásra, ami mellesleg nem tette különösebben világossá az ügyet. Néhány megjegyzésük azonban nagyon érdekes és a szokványostól eltérő volt, s néhány perc múlva már Bikov is egy karosszékben terpeszkedett a könyvespolcnál, s félelmeiről elfeledkezve, mohón hallgatta őket.

— Ez a megközelítés óhatatlanul a newtonizmus ingoványába taszít — replikázott Jurkovszkij. — Hiszen ez majdnem ugyanaz, mintha a tér abszolút voltát hirdetné. Istenem, mire tanítottak téged!

— És Lorenz következtetései?

— És a tények, a töméntelen tény! Te pedig veszed a bátorságot, és elveted ezt! S mikor?! Majdnem száz évvel a relativitáselmélet megalkotása után…

— Lorenz megállapításait nem szándékozom vitatni — védekezett Bogdan. — S ne hidd magadról, hogy te vagy Einstein elméletének egyetlen követője és védőszentje. Csak azt akarom mondani, hogy…

— Hallgassuk, hallgassuk meg!

— Tehát: a technika mai állása mellett még messze vagyunk attól, hogy a gyakorlatban is összeütközzünk a relativitáselmélet következményeivel…

természetesen a mi szakmánkban.

— Vagy úgy!

— Igen, úgy, — Messze vagyunk?

— Messze. A világűr a bolygóközi űrhajós számára világűr.

Egynemű, üres közeg.

— Ha nem számítjuk a meteoritokat — vetette közbe hangját fel sem emelve Dauge.

— Igen, üres közeg: Közel tíz éve repülök, s valami különös oknál fogva még egyetlenegyszer sem kellett a számításaimban javítást tennem a relativitáselmélet kapcsán.

Elhallgattak, egymást nézték, mint a kakasok, mielőtt birokra kelnek.

— Akkor azt mondd meg, kérlek — kezdte behízelgő hangon Jurkovszkij —, hallottad-e a Vejánra küldött expedíció beszámolóját?

— Hová?

— A Vejánhoz… Nem hallottad? S először hallod ezt a nevet? Szomorú dolog, Bogdan!

— Mi is ez a Veján? — kérdezte Dauge.

— A Veján apró bolygó, pályája a Merkúr pályáján belül helyezkedik el. A Naptól való átlagos távolsága közel tízmillió kilométer. Miután ilyen közel van a Naphoz, gyors ütemben változik gőzzé, s azt hihetnénk, hogy száz év múlva egészen elpárolog… Valóban nem hallottál róla? — fordult Jurkovszkij ismét Bogdanhoz.

Bogdan a fejét ingatta.

— Akkor hallgasd meg, mit mesélt tavaly Fegya. S készülj fel rá, hogy szégyenben maradsz. Mert Fegya, aki részt vett ebben az expedícióban, ezt mesélte: “Ekkora távolságra a Naptól nem becsülhettük le azokat a még ismeretlen fondorlatokat, melyekkel a nagy erejű gravitációs tér meglephetett bennünket.” Voltak ilyen fondorlatok, s ez majdnem az expedíció életébe került.

Bizony úgy…

— Jól van, meséld el.

— Ide figyelj! List képtelen volt közvetlenül közel kerülni ehhez a bolygóhoz, a pályáját viszont elég pontosan meghatározta. S ekkor érte az első váratlan meglepetés: a mieink egyáltalán nem ott találtak a bolygóra, ahol pedig List számításai szerint lennie kellett volna.

— List tévedett — dünnyögte Bogdan.

— Tegyük fel. S hogy ne süljenek meg, a parancsnok tükörernyővel szerelte fel a bolygórepülőt. Kezdetben minden rendben ment. A kis bolygót felfedezték, s az árnyékába igyekeztek. A bolygó kicsi, tojás formájú szikladarab, vaskristály, melynek mindössze néhány kilométer az átmérője. Gyorsan forog, és ezért nem tud lehűlni, a mieink azonban abban reménykedtek, hogy sikerül a Nap elől mögéje rejtőzve megfigyeléseket folytatniuk. De nem így történt… — Jurkovszkij hatásos szünetet tartott, majd diadalittasan Szpicinre pillantott. — Űrhajójuk minél közelebb jutott a Naphoz, annál több, újabb és újabb különös jelenség lepte meg őket. A Nap váltogatta színét, sötétedett és vörösbe ment át, méretei szemmel láthatóan jóval gyorsabban nőttek, mint ahogy ezt a távlat törvényei indokolták volna. És végül — újabb diadalittas pillantást vetett Szpicin felé — egyszerre két oldalról melegítette és világította meg őket. Nem volt árnyék.

Fjodor azt mondta, ez borzalmas. Az űrhajó szinte hozzáért a Veján felizzított felszínéhez, mégsem volt árnyék! A hatalmas, elviselhetetlen hőséget árasztó Nap mintha minden oldalról körbefogta volna az űrhajót. S ott, ahol pedig nem kellett volna lennie, az ellenkező oldalon, ugyanolyan forrón és tompán világított az egész égboltot befedő, bíborvörös folt…

— Délibáb… — tételezte fel határozatlanul Bogdan.

— Délibáb a semmiben! Délibáb, mely perzsel, és protonáradatot bocsát ki magából! No, rendben, legyük fel.

S az, hogy az űrhajó összes giroszkópberendezése felmondta a szolgálatot, ez szintén a délibáb számlájára írandó? S az, hogy minden kronométer, beleértve a közönséges karórákat, pontosan huszonhárom percet késett a visszatérés után, ez is a délibáb eredménye?

Bogdan hallgatott.

— És mégis mivel magyarázzák ezt? — kérdezte Bikov.

— Magától értetődően azzal, hogy ilyen közel a Naphoz a vonzásmező eltorzult, s megváltoztak az “abszolút” tér- és időviszonyok. Csupán egy dologgal vigasztalhatod magad — Jurkovszkij színpadiasan Bogdan felé nyújtotta kezét. — Ezeket a jelenségeket még az einsteini relativitáselmélet sem magyarázza. A tény azonban tény marad: a tér nem “egyszerűen tér”, amelyről oly könnyelműen papoltál nekünk félórával ezelőtt. Legyenek bizonyság erre Fegya ősz hajszálai, akinek csupán ötödik, hatodik kísérletre sikerült elkormányoznia az űrhajót a Vejántól.

Jurkovszkij elhallgatott, felállt, s fütyörészve járkálni kezdett a társalgóban. Bikov kétségbeesetten törte a fejét, mit jelenthettek ezek a különös szavak, hogy “a tömegvonzás megváltoztatta az időt és a teret”. Alighogy erőt gyűjtött magában, hogy feltegyen egy kérdést, Dauge, aki egy percig gúnyosan méregette Jurkovszkijt, véget vetett a vitának.

— Vlagyimir, elég volt a fecsegésből! Teríts, s hívd Anatolij Boriszovicsot. Ideje vacsoráznunk.

Vacsora után, Krutyikovot kivéve, mindnyájan az asztalnál maradtak, ő átvette az ügyeletet. Jermakov kissé álmosan, de mint mindig, simára fésült hajjal és feszes tartásban üldögélt egy apró, vékony porceláncsésze mellett, s élvezettel szürcsölgette a forró kávét. Bogdan és Jurkovszkij szokás szerint tréfálództak, diákéveik humoros epizódjait elevenítették fel. Dauge komolyan és figyelmesen kevert valamilyen fantasztikus italt tucatnyi, különböző gyümölcsléből. Puha, tompa fény öntötte el a társalgót, minden állandó, kényelmes, nyugodt volt, s Bikov immár századszor gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz a fémdobozhoz, melyen őrült sebességgel hagyják maguk után a fekete pusztaság kilométer-millióit.

— Min töprengsz, Alekszej? — kérdezte Dauge.

Bikov bűntudatosan elmosolyodott.

— Csak úgy, tudod… elragadtak a gondolatok! Üldögélünk, teázgatunk…

Egyáltalán nem így képzeltem el.

— Ugyan, hát hogyan képzelted el? — Johanlcs komikusan csodálkozott. — Aha, könyvekből? Vagy újságcikkekből?

— Legalább azokból…

Jurkovszkij fellengzősen kontrázott: — A hős űrhajósok bátran leküzdik az ismeretlen út minden nehézségét, s félelmet nem ismerve fogadják a veszélyeket…

— Igen… valahogy így. Azután vártam a súlytalanságot és mindenféle új kalandot.

— Ne kísértsd az istent!

— Nem-nem, tudom, hogy egy állandó gyorsulással haladó űrhajóban nem köszönthet be a súlytalanság állapota. Mégis, nekem ez olyan kiábrándító volt.

Bogdan és Dauge kacagásban törtek ki.

— Higgye el, Alekszej Petrovics — mondta komolyan Jurkovszkij —, a súlytalanság állapotát kiküszöbölve lényegesen kényelmesebb az életünk.

Hiszen magának most szerencséje van. Emlékszem egy esetre, hat éve a Holdra tartottunk. S velünk jött, szintén első útjára, egy bizonyos szakértő. No, nem éppen sivatagi szakértő volt, csupán a szelenográfia jeles ismerője. Már jó ideje irt a Holdról, tanulmányozta, vitázott róla, csak addig még soha nem járt rajta. Félt a repüléstől. Hát… ilyen az élet…

— Gluzkinról van szó? — kérdezte Dauge.

— Róla, igen, Gluzkinról — mosolyodott el Jurkovszkij. — Tehát, startoltunk. Repülünk. Kikapcsoltuk a reaktort, s kiszabadítottuk az utasokat az amortizációs rekeszekből.

Mindenkinek rendkívül érdekes volt a súlytalanság, új élmények és a többi. Ez a Gluzkin is vidám volt, noha egy kissé sápadtnak tűnt. Úgy két óra múlva odaúszik hozzám, s megkérdezi: “Elvtárs, hol van itt a mellékhelyiség?” Én pedig ugye, elfelejtettem, hogy újonc. “Menjen — mondom neki — végig a folyosón, s jobbra az utolsó ajtó.” S többet nem mondtam neki. Ő pedig, szívbéli barátunk, elindult.

Most már mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, sőt még Jermakov Is. Bikov elkomorodva hallgatta.

— Nos, bezárkózott — oda, ahogy illik — folytatta Jurkovszkij. — Elmúlik öt perc, tíz perc, negyedóra, nem jön elő! Majd megjelenik… tetőtől talpig nedvesen.

Káromkodik, felhőként röpdösnek körötte a különféle színű és szagú buborékok… Mi pedig, ki hová tudott, menekültünk előle. Teljes erőre állítottuk a ventillátorokat, s nagy nehezen kipucoltuk a folyosót. Káromkodott a szegény holdkutató, de nem volt mit tenni!

Én is égek még most is, ha rágondolok. És akkor még nők is voltak velünk. Hát néha ilyen tréfákat űz velünk a súlytalanság, Alekszej Petrovics! — zárta le ünnepélyesen Jurkovszkij.

— Igen, a súlytalanság általában a vártnál kevesebb örömet okoz — erősítette meg Dauge, amikor a nevetés elcsitult. — Amíg kitanulod, hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz…

— Emlékszem — vette át a szót Bogdan —, ahogy az egyik…

— Várjatok csak! — szakította őket félbe Jermakov.

Alig hallható, vékony hang szűrődött át felülről, hol halkult, hol hullámszerűen erősödött, akár a szúnyog-zümmögés a sátorban. S Bikov látta, hogyan fehéredik el lassan Jermakov, hogyan sápadt el s vált lilává Dauge arca, Szpicin tágra nyitotta szemét, Jurkovszkij pofacsontján pedig kidagadtak az izmok. Mindnyájan fölfelé bámultak.

Bikov megfordult. Közvetlenül a mennyezet alatt, a bőrborítás steppelt varratában pulzált az égőpiros lámpa.

Száraz koppanással hullott a padlóra egy pohár, sötét folt terjedt szót az abroszon. S ebben a pillanatban fülsiketítő csöngetés töltötte be a társalgót. A mennyezetet, az arcokat, kezeket, az abroszt vészjósló, málnaszínű fény árasztotta el.

— Sugárveszély! — üvöltötte Bikov füle mellett egy ismeretlen hang.

Bikov megbabonázva meredt a görcsösen fel-fellobbanó jelzőlámpára, mely a falból előmeredő ujjra emlékeztette.

“Csinn, csinn, csinn!” — erőlködött a jelzőcsengő. Az ajtó kitárult, s Krutyikov jelent meg a küszöbön.

— Sugárveszély! — kiáltotta.

Megnyúlt arcát izzadságcseppek borították. Jermakov, ajkát alig szétfeszítve, nyugodtan válaszolt neki: — Látjuk és halljuk.

— Miért, honnan? — dünnyögte Bogdan.

Jurkovszkij vállat vont.

— Értelmetlen kérdés.

— Nem, semmiképpen sem értelmetlen! — jegyezte meg szinte fuldokolva Dauge. — Talán még van időnk, hogy védekezzünk…

— Űrruhával?

— Legalább azzal!

— Ostobaság — jegyezte meg meggyőződéssel Bogdan. — Hiszen áthatolt a burkolaton és a védőrétegen…

“Csinn, csinnn, csinnnnn…”

— Ez elől nem bújhatsz el — suttogta Krutyikov.

Dauge keserűen elmosolyodott.

— Ugye — jelentette ki. — Hát akkor várni fogunk.

Krutyikov kimért ünnepélyességgel emelte fel a leesett poharat, s leült Jermakov és Bikov között.

— Legalább száz röntgen — jegyezte meg Jurkovszkij.

— Több — licitálta felül Bogdan.

— Százötven. Ki ad többet? — Dauge felkapott az asztalról egy teáskanalat, s remegő kezekkel görbítgetni kezdte. — Becsszóra, érzem, ahogy belém vágódnak a protonok!

— Érdekes! Sokáig fog ez még tartani? — dohogott Jurkovszkij hunyorogva, s a jelzőlámpát figyelte.

— Ha öt percnél tovább tart, akkor úgyis mindegy.

— Eddig két perc telt el — jegyezte meg halkan Jermakov.

Krutyikov megigazította kezeslábasa gallérját, behúzta a mellén szétnyíló cipzárat, s a pipája után kotorászott a zsebében.

“Csinn, csinnn, csinnn…”

— “A halál záporában ültek, s elbűvölő zenét hallgattak” — szavalta Jurkovszkij. — Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szörnyű csörömpölést? Nem szoktam hozzá, hogy így haljak meg.

“Cslnnn, csinnn, csinnnn…” Dauge végül is eltörte a kanalat, s darabjait az asztalra hajította. Mindnyájan rámeredtek.

— A sugártámadás első áldozata — állapította meg Jurkovszkij. — Johanics, légy oly szíves, s dugd a kezed a zsebedbe!

Bikov összehúzta a szemét. Még pár perc, és mindennek vége? S ami a legszőrnyűbb, nem tehetsz semmit, semmit…

A csöngetés hirtelen megszakadt. A piros jelzőlámpa kialudt. Csend. Sokáig ültek néma csendben, moccanni sem mertek, túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy örüljenek.

Végül Jurkovszkijhoz fordulva Jermakov szólalt meg elsőnek.

— Mégiscsak bohóc maga, Vlagyimir Szergejevics. Nagy pozőr…

Dauge idegesen felnevetett. Krutyikovot elkapta a csuklás, s fintorogva a szódavizes szifon után nyúlt.

— Elnézést, Anatolij Borlszovics! Bevallom, valóban kissé az vagyok — szabadkozott Jurkovszkij. — Fiatal koromban egy amatőr színjátszó csoport tagja voltam… Hősszerelmes! — ízületeit megropogtatva kinyújtózkodott. — Bízzunk benne, hogy mindez következmények nélkül marad. Az én számlámon enélkül is töméntelen röntgen van.

Bikov elképedve forgatta a fejét.

— Valóban csak két percig tartott az egész? — hitetlenkedett.

— Nos, barátaim — szólalt meg tompán Jermakov, s felállt. — Vegyük úgy, hogy az incidens véget ért. Most haladék nélkül lássunk hozzá a belső védőréteg ellenőrzéséhez!

— Nézze meg az ember! Hiszen ilyesmi jó ha tízévente egyszer előfordul! — dörmőgte Krutyikov. — Mellesleg, szerintetek mi okozhatta ezt?

— Még egy sündisznó is megértené: kozmikus sugárzás — felelte Jurkovszkij.

— Remek, ha így volt. Én pedig szánom-bánom bűnömet, már arra gondoltam, hogy a reaktor védőburka sérült meg.

Bogdan az órájára pillantott.

— Én vagyok az ügyeletes, Anatolij Boriszovics. Ideje, hogy adást küldjünk a Földre. Közöljük velük?

— Nem! — vágta el szavait szárazon Jermakov. — Semmi értelme hiába nyugtalanítani őket. Adja le a szokásos “minden rendben”-t. S még valami: kérem, hogy mindenki sorban menjen be az orvosi szobába, hogy beoltsák és dezaktivizálják. Dauge az első. Utána pedig alaposan ellenőrizni kell a védőréteget.

— Egyelőre pedig megengedhetünk magunknak egy csésze kávét! — jegyezte meg vidáman Krutyikov. — Nézd csak, egészen elhűlt! Aljosa, légy szíves, kapcsold be…

— S ennek ellenére a hős űrhajósok bátran leküzdik a nehézségeket — jegyezte meg Bikov Jurkovszkijra pillantva.

Jurkovszkij felszabadultan elnevette magát.

— Ezek nem nehézségek. Ez csupán egy kis halálfélelem. A nehézségek még hátravannak. Ezt garantálom, ahogy Krajuhin mondaná.