A bíborszínű felhők bolygója

A Hiusz legénysége

“A Vénusz a Naprendszer Naptól számított második bolygója. Átlagos távolsága a Naptól 0,723 asztronómiai egység, azaz 108 millió kilométer… 224 nap 16 óra 49 perc és 8 másodperc alatt tesz meg egy teljes fordulatot a Nap körül. Pályájának átlagsebessége 35 kilométer másodpercenként… A Vénusz a hozzánk legközelebb eső bolygó. Amikor a Nap és a Föld között foglal helyet, a Földtől való távolsága 39 millió kilométer. Amikor a Nap mögött helyezkedik el, a Földtől való legnagyobb távolsága 258 millió kilométer… A Vénusz átmérője 12 400 kilométer, a benyomódása alig észrevehető. Ha a Föld méreteit 1-nek vesszük, akkor a Vénuszra átszámítva annak átmérője 0,973, felszíne 0,956. térfogata 0,92. a tömegvonzás a felületén 0,85, sűrűség 0,88 (vagy másként 4.86 gramm köbcentiméterenként), tömege 0,81… A tengely körüli forgásideje 57 óra… A Vénuszt rendkívül sűrű széndioxidból és szénmonoxidból álló atmoszféra veszi körül, melyben kristályos ammóniafelhők úsznak… A Vénuszt jelenleg néhány időszakos és állandó űrállomás segítségével kutatják, melyek közül kettő a Szovjetunió Tudományos Akadémiájához tartozik. Egy sor kísérlet, hogy leszálljanak a Vénuszon (Abroszimov, Niszidzima, Szokolovszkij, Krüger és mások), s közvetlenül a felszínén folytassák a kutatást, nem járt sikerrel.”

Bikov a Vénusz színes fényképére pillantott — bársonyosfekete alapon sárgás korong, kékes és narancsszínű árnyékok csíkozzák be —, majd becsapta a nehéz kötetet… Egy sor próbálkozás, hogy leszálljanak a Vénuszra, s közvetlenül a felszínén folytassanak kutatásokat, nem járt sikerrel.” Rövid és világos megfogalmazás. Igen, voltak próbálkozások. Bikov felidézte magában mindazt, amit könyvekből, tévéelőadásokból és a TASZSZ rövid, száraz közleményeiből tudott.

Három évtizeddel az első holdutazások után a Földtől másfél milliárd kilométerre már szinte minden objektum ismert volt az ember előtt. Új tudományágak jelentkeztek, a Hold, a Mars, a Merkúr, az óriásbolygók és néhány aszteroid nagyobb holdjának planetográfiája. A bolygóközi űrhajósok, különösen azok, akik hónapokon, sőt éveken át a Földtől távol dolgoztak, hozzászoktak a Hold-síkságok évszázados porrétegeződéseihez. a vörös sivatagokhoz és a szakszaul csenevész ligetecskéihez a Marson, a Merkúr jeges szakadékjaihoz és fehéren izzó fennsíkjaihoz, az idegen égboltokhoz, melyeken egyszerre több hold világított, a Naphoz, mely itt vakító csillaghoz volt hasonlatos. Száz és száz űrhajó szelte át minden irányban a Naprendszert. A világűr meghódításának új korszaka — a “nehéz” óriásbolygók: a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Vénusz birtokbavételének kora köszöntött be.

A Vénusz a földi kutatók figyelmei korán felkeltette. Közelsége a Földhöz és a Naphoz, egyes fizikai jellemzőinek ismert hasonlósága a földiekéhez, ugyanakkor a szerkezetére vonatkozó hiteles adatok teljes hiánya vonzotta a bolygóközi űrkutatókat.

Először, mint mindig, pilóta nélküli szerkezeteket bocsátottak útjukra Az eredmények elkedvetlenítették a kutatókat. A sűrű, az óceáni iszapra emlékeztető felhőtakarón keresztül semmit nem lehetett látni. Normál és infravörös fotóanyagok száz kilométerei egy és ugyanazt mutatták: áthatolhatatlan, minden bizonnyal igen vastag, egynemű, fehér ködfüggönyt. A rádióoptika sem igazolta a reményeket. A Vénusz légkörében a rádióhullámok vagy nyomtalanul elnyelődtek, vagy visszaverődtek az atmoszféra legfelső rétegeiből. A lokátorok képernyői vagy feketék maradtak, vagy egyenletes, semmit ki nem mutató fénnyel vibráltak. A telemechanikus és kibernetikus lánctalpas laboratóriumoktól, melyek oly kiválóan szerepeltek a Hold és a Mars korábbi kutatásánál, ezúttal semmiféle jelzést nem kaptak. Nyomtalanul, örökre elvesztek a sűrű, szürkésrózsaszín felhőóceán fenekén.

Ekkor mindenre elszánt kutatók indultak a Vénusz rohamára. Három, a kor legmodernebb technikai berendezéseivel felszerelt, a világ legjobb űrhajóin repülő expedíció bukott le egymás után a rejtélyes bolygó légkörébe. Az első űrhajó, anélkül hogy valamiféle jelt adott volna magáról, elégett. A második űrhajó megfigyelői homályos felvillanást észleltek azon a helyen, ahol az megkezdte a leszállást, majd a személyzet húsz perc múlva jelezte, hogy hajójukat hihetetlen erejű légköri áramlások ragadták magukkal. Azután ők is örökre elhallgattak. A harmadik expedíciónak sikerült szerencsésen leszállni a bolygó felszínére. A csalóka vénuszi légkör különös szeszélye folytán lehetségessé vált, hogy egy teljes napon keresztül fenntartsák velük a kapcsolatot. Az expedíció vezetője homokviharokról, sziklákat levegőbe emelő forgószelekről, bíborszínű sötétségről számolt be. Majd ez az expedíció is elhallgatott, hogy azután néhány nap múlva valaki hadarva belemondja a mikrofonba: “Forróság, forróság, forróság…” S az összeköttetés ezzel megszakadt.

Három expedíció pusztulása, ráadásul ilyen rövid idő alatt — ez már sok volt! Bebizonyosodott, hogy a Vénuszt csupán igen gondos előkészítés után lehet ismét ostrom alá venni. Aprólékos, sokoldalú és alapos felderítésre volt szükség. Felszereltek néhány mesterséges űrállomás-obszervatóriumot, s ezeket több száz automata berendezéssel látták el. Automatikus felderítő szondákat bocsátottak útnak, felhasználták az infravörös és elektronikus optikát, ionoszkopikus berendezéseket és még sok mást. A kapott információkat a világ leghatalmasabb elektronikus számítógépei folyamatosan dolgozták fel. A Vénusz sztratoszféráját a tudósok meglepő tüzetességgel vizsgálták. Végül kellő pontossággal megállapították a Vénusz tengely körüli forgásának egy periódusát.

Összeállították a Vénusz hegyláncainak hozzávetőlegesen pontos térképét. Megmérték a bolygó mágneses mezőit. A munkálatok módszeresen és céltudatosan folytak.

Francia mesterséges hold fokozott ionizációt fedezett fel a Vénusz egy körzetében. Ezt a felfedezést nemsokára szovjet, kínai és japán tudósok is megerősítették. Kiderült, hogy a különösen magas ionizált terület körülbelül félmillió négyzetkilométert tesz ki, s periodikusan a bolygó felszínének egy bizonyos területén rögzíthető, nem függ össze a vastag felhőtakaróval, következésképp légköri eredete kizárt. Nem maradt más hátra, mint hogy feltételezzék, az ionizációs forrás a Vénusz szilárd felszínével függ össze. Ha az ionizációi radioaktív sugárzás váltotta ki, ennek forrása csak eddig nem tapasztalt koncentráltságú radioaktív érclelőhely lehet — Az “Urán Golkonda” elnevezés magától ajánlkozott.

A dolog ekkor új fordulatot vett. Ami a nehéz aktív elemeket illeti, az emberiség még mindig szűkölködött bennük. A hasadó elemek bányászata lassan fejlődött: legalábbis az aktinoid elemek iránti kereslet jóval meghaladta a dúsító üzemek teljesítményét, mesterséges előállításuk pedig túlságosan sokba került. A Vénusz iránti, tisztán akadémikus kíváncsiságot gyakorlatibb érdeklődés váltotta fel.

Ismét egy sor expedíció indult útnak. Elpusztult Szokolovszkij, az űrkutatók Nemzetközi Kongresszusának alelnöke. Vak nyomorékként tért vissza Nagoyába a félelmet nem ismerő Niszlozima. Nyomtalanul eltűnt Brazília legjobb pilótája, Krüger. Nyilvánvalóvá lett, hogy a korábbi ostromeszközök a Vénusz esetében nem felelnek meg. A bolygó mintha gúnyolódott volna az emberi erőfeszítéseken. Az expedíciók pusztulásának okairól kapott szűkszavú információk elemzése igazolta: a sikeres leszállás feltétele a Vénuszon csak az lehet, ha lemondanak a bolygóközi űrrepülés korábbi műszaki megoldásairól és elveiről.

A Nemzetközi Kongresszus felhívásában szólította fel a kutatókat, tartózkodjanak a további próbálkozásoktól a régi módszerekkel, s díjat alapított a bolygóközi közlekedés olyan új típusú eszközének kidolgozására, mely képes leküzdeni a vénuszi légkör fortyogó páncélját. A Szovjetunióban teljes gőzzel folytak a munkálatok, hogy létrehozzák a fotonrakétát. Más országok is új utakat kerestek.

Történetünk kezdete előtt két évvel a központi lapokban feltűnt egy hír arról, hogy a Föld legnagyobb mesterséges égitestén a gravitáció nélküli, azaz a súlytalanság állapotában történő fémolvasztás szovjet és angol mesterei hozzáláttak az első fotonrakéta törzsének öntéséhez. Lehet, hogy Bikov és társai éppen ezen a rakétán jutnak el a vénuszi sivatagokhoz… melyek “aligha térnek el túlságosan az ön kedves Góbijától”.

Foton- vagy atomrakéta, van-e különbség a Vénusz és a Föld homoksivatagjai között, egyre megy, nyilvánvaló volt, hogy az expedíció nem a készre indul útnak. A bolygóközi űrrepülések s ami fontosabb: a munka az idegen bolygókon háromszorosan nehéz és bonyolult dolog. A Vénusz és a félig-meddig mondabeli “Urán Golkonda” gazdagságának a meghódításához óriási ismeretekre, acélos egészségre s rendkívüli kitartásra volt szükség. Vérbeli bolygóközi űrpilótákra, vagyis olyan hősökre, akiket moziban mutatnak s virágokkal fogadnak… vagy a végtelen világűr komor szakadékaiban temetnek el. Vajon elegendő lesz-e a szerény mérnök tudása, egészsége, kitartása? Mellesleg…

Krajuhin ezt jobban tudja. Krajuhin a Bolygóközi Közlekedés Állami Bizottságának az alelnöke. S ha Krajuhin biztos benne, hogy Bikov nem vall szégyent, akkor Bikov megbirkózik a feladattal. Miért ne, hiszen a bolygóközi űrpilóták is emberek! És ha ők képesek rá, Bikov sem rosszabb náluk.

Bikov azon kapta rajta magát, hogy a vele szemben, az asztal túloldalán ülő csinos könyvtároslány szemébe mered.

A lány összevonta szemöldökét, de nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Bikov elkomorult. Igen, táviratozni kell Ashabadba, hogy kiküldetése hosszú lesz.

Kár, hogy nem találkozhatnak az expedíció indulása előtt…

Ugyan mi haszna lenne belőle? Tálán el tudná mondani néhány perc alatt mindazt, amire néhány év alatt nem szánta el magát? Tegyük le mindezt a sors kezébe. Majd ha visszatér (eszébe jutott egy képeslap fotója; a világűr végtelen térségeinek hősei nehéz útról térnek haza, virágok, mosolyok, üdvözlésre emelt kezek…), majd ha visszatér, szabadságot vesz ki, és elutazik Ashabadba.

Elmegy ahhoz a házhoz, megnyomja a csengő gombját, és akkor…

Bikov az órájára pillantott. Még maradt néhány perce öt óráig. Felállt, könnyedén fejet hajtott, visszaadta a mosolygó lánynak a lexikont, s Krajuhinhoz indult.

A fogadószobában a félszemű titkár mint régi ismerőst üdvözölte. Bikov még egyszer az órájára pillantott (egy perc híján öt órát mutatott), tenyerét végighúzta haján, megigazította zakóját, s határozott mozdulattal kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

Úgy érezte, mintha egy másik helyiségbe került volna. A függönyöket felhúzták, s a kitárt ablakon vidám áradatban zúdult be a napfény, elöntötte a bársonyos, világos színű műanyag falakat. A karosszéket odébb tolták az asztaltól, de még mindig ott hevert rajta a szkafanderszerű űrruha, ezüstös sisakja lelógott a karosszék támláján. A szőnyeg tekercsbe göngyölve a fal mellett hevert. A dolgozószoba középén különös tárgy állt a csillogó parketten: leginkább egy öt, oszlopszerű lábon álló, hatalmas, szürke teknősbékára hasonlított. Gömb alakú páncélja legalább egy méterre a padló fölé magaslott. A teknősbékát néhány guggoló ember vette körül.

Amikor Bikov belépett, egyikőjük, egy széles vállú, görbe hátú, fémkeretes, arcát félig befedő, fekete szemüveget viselő férfi felkapta a napfényben sárgán csillogó, kopasz fejét, s megszólalt Krajuhin rekedt hangján.

— Íme, megjött! Barátaim, bemutatom nektek legénységtek hatodik tagját. Alekszej Petrovics Bikov mérnököt.

Mindnyájan feléje fordultak — egy könnyű és elegáns öltönyt viselő, nyúlánk, igen szép férfi, egy kopaszra nyírt s a forróságtól lángvörös fejű, kövér alak, egy napbarnított arcú, fekete hajú fiatalember, aki éppen egy olajtól átitatott kenderkóccsomóba törölgette inas kezét. Dauge volt, a régi jó barát, Grigorij Johanovics Dauge, aki ugyanolyan sovány és esetlen volt, mint tavaly a Góbiban, csak éppen nem buggyos nadrágot és nyaksálat viselt, hanem közönséges városi öltönyt. Dauge Bikovot nézte, Barátságosan biccentett feléje, s szája közben széles mosolyra húzódott.

— Ismerkedjenek meg — mondta Krajuhin — Vlagyimir Szergejevics, nagyszerű geológus, és tapasztalt bolygókutató.

Az elegáns öltönyt viselő, csinos fiatalember ernyedten, kedvetlenül szorította meg Bikov kezét, és közömbös képpel nyomban el is fordult. Bikov Krahujinra sandított.

Úgy látta, hogy Krajuhin kerek szemében vidám tűz gyúlt, de nyomban ki is húnyt.

— Bogdan Bogdanovics Szpicin pilóta a világ egyik legjobb űrhajósa. Az aszteroidövezetbe küldött első expedícióban is részt vett.

A fekete hajú fiatalember megvillantotta egészséges fogsorát. Keze forró és kemény volt, akár a vas.

— … Mihail Antonovics Krutyikov — folytatta. — Navigátor. A szovjet űrhajózás büszkesége.

— Ugyan, miket mond, Nyikolaj Zaharovics! — dünnyögte a kövér férfi, s zavarba jött, akár egy kislány, miközben guggoltából barátságos pillantást vetett Bikovra. — Még tényleg elhiszi… Nagyon örülök, hogy megismerhettem, nagyon örülök, Bikov elvtárs…

— …Végül… különben, itt, úgy hiszem, nincs szükség bemutatásra.

Bikov és Dauge átölelték egymást.

— Nagyszerű, Alekszej, nagyszerű! — súgta oda neki Dauge.

— Nem hiszek a szememnek! Johanics, te vagy az?

— Úgy látszik, Alekszej!

Krajuhin megérintette Bikov könyökét.

— Az űrhajó parancsnoka és az expedíció vezetője…

Bikov megfordult. Az ajtóban alacsony termetű, szikár, és teljesen ősz férfi állt, bár finom, határozott és szabályos metszésű arcát látva senki nem gondolta volna harmincöt esztendősnél idősebbnek. Bizonyára Bikov nyomában lépett a szobába, s azután megállt, így figyelte a bemutatkozás keresetlen szertartását.

— …Anatolij Boriszovics Jermakov.

Bikov meghallván azt a nevet, mely hónapokon keresztül nem tűnt el az újságok címoldalairól, kihúzta magát, s kezét nadrágja varrásához szorította. Vannak emberek, akiknek abszolút fölénye magától értetődő. Jermakov kétségkívül ilyen volt. Bikov szinte fizikailag érezte benne az óriási akaraterőt, a hajlíthatatlan, szinte kegyetlen céltudatosságot, a sokoldalú szellemet. Jermakov kemény ajka félig barátságos mosolyra húzódott, sötét szeme azonban gyanakvóan fürkészte az expedíció új tagjának arcát.

Néhány elviselhetetlenül hosszú másodperc telt el. Végül Jermakov barátságosan megszólalt: — Nagyon örülök, Bikov elvtárs.

A mérnök óvatosan megszorította Jermakov keskeny, meleg kezét, s visszasietett Daugéhoz. Észrevette, hogy Grigorij Johanovics homlokát izzadságcseppek borítják. A dolgozószobában egyébként is meglehetősen meleg volt.

— Tehát barátaim… — kezdte Krajuhin. — Most, amikor mindnyájan együtt vagyunk, megkezdjük tanácskozásunkat, az utolsót, amelyet Moszkvában tartunk.

Az asztalhoz lépett, s megnyomott egy gombot a videotelefon ebonitpultján. Tompa zümmögés hallatszott. Bikov önkéntelenül is hátralépett, amikor a szürke teknősbéka a padló alá süllyedt, s a nagy, szögletes nyílás fölött összecsukódtak a parketták. Dauge és Szpicin a helyére görgették a szőnyeget, a testes Krutyikov pedig az asztalhoz húzta a karosszéket.

— Kérem, foglaljanak helyet — invitálta őket Krajuhin.

Mindnyájan helyet foglaltak a könnyű mahagóni-székeken. Csend lett.

— Örömmel közlöm, barátaim — kezdte Krajuhin —, hogy a parancsot két órával ezelőtt aláírták. Ebben mindent, ami az expedíció személyi összetételére vonatkozik, feltétel nélkül megerősítettek. Köszöntelek benneteket ebből az alkalomból…

Senki nem moccanj, csak a szép Jurkovszkij kapta fel váratlanul a fejét, s vetett futó pillantást Bikovra.

— Ami pedig a feladatot illeti… — Krajuhin elhallgatott, a szeméhez emelte a papírlapot. — A feladatunkat illetően a bizottság bizonyos változtatásokat tartott szükségesnek.

Pontosabban kiegészítéseket.

— Kezdődik… — dünnyögte akaratlanul, de nagyon halkan Dauge.

Megcsördült a telefon. Krajuhin felemelte, majd ismét visszahelyezte a kagylót, átnyomta a kapcsolót, s beledörmögte: — Értekezletet tartok.

— Értettem! — felelte rá valaki.

— Tehát barátaim. Nagy vonalaiban s általában, ahogy azt mondani szokták, minden úgy maradt, ahogy a tervben szerepelt. A komplex feladat továbbra is az új technika kipróbálása és geológiai kutató-munka a Vénuszon. Miután van közöttünk egy új ember, akinek fogalma sincs dolgaink állásáról, valamint szem előtt tartva, hogy az ismétlés, mint ismeretes, a tudás anyja…

meg különben is. Egyszóval nem lesz haszontalan, ha a parancsnak ezt a részét szó szerint ismertetem: “Nyolcadik cikkely. Az expedíció célja: először, hogy a bolygóközi közlekedés új eszközének a Hiusz fotonrakétának alkalmazásbeli és műszaki tulajdonságait kipróbáljuk: másodszor, hogy leszálljon a Vénuszon a radioaktív érclelőhely, az Urán Golkonda közelében, melyet két évvel korábban a Tahmaszib-Jermakov-expedíció fedezett fel…”

Bikov hangosat sóhajtott. Dauge figyelmeztetőn a térdére helyezte kezét.

— “… és geológiai kutatómunkát végezzen ott. Kilencedik cikkely. Az expedíció geológuscsoportjának feladata, hogy meghatározzák az Urán Golkonda-lelőhely határait, hogy kőzetmintákat vegyenek, és hozzávetőlegesen meghatározzák az ott található radioaktív ásványkincs-tartalékot. Visszatérésük után számoljanak be a bizottságnak a lelőhely gazdasági értékére vonatkozó becsléseikről.” Minden úgy van, ahogy volt, igaz? — kérdezte Krajuhin. — Most jön az a pont, ami eddig nem szerepeit a tervezetben. Tehát: “Tizedik cikkely. Az expedíció feladatai közé tartozik, hogy az Urán Golkondától 50 kilométernél nem távolabb olyan leszállóhelyet keressen, mely alkalmas a bolygóközi közlekedés bárminő eszközével történő leszállásra. Ennek érdekében lássák el ezt a leszállóhelyet Uszmanov-Svarc típusú, helyi erőforrásokból működő, ultrarövid hullámú automata jelzőberendezéssel.”

Krajuhin letette a papírlapot, s végigpillantott hallgatóságán. Egy ideig mindnyájan hallgattak. Majd Jurkovszkij, színpadi hőshöz illően, összevonta dús, sötét szemöldökét, s kijelentette: — És vajon ki foglakozik majd ezzel?

— Furcsa kérdés, Vlagyimir Szergejevics — nevette el magát Krajuhin.

— Remek, remek, találunk leszállóteret — vágott gyorsan közbe Dauge. — A legrosszabb esetben mi magunk építünk. Hanem ami a jelzőberendezéseket illeti… Semmi kétség, ez bizony aprólékos munka, és komoly szakismeretet követel…

— Nos, kedves barátaim, ez már nem az én gondom. Ez az expedíció vezetőjére tartozik. — Krajuhin előhúzott az asztalfiókból egy szopókás cigarettát, és rágyújtott. — Mit szól hozzá, Anatolij Boriszovics?

Bikov, akár a többiek, kíváncsian fordult Jermakov felé.

Az expedíció vezetője közömbösen bólintott.

— Úgy gondolom — kezdte lassan —, hogy megbirkózunk vele. Ha nem tévedek, még legalább másfél hónap áll a rendelkezésünkre. Ez alatt az idő alatt megismerhetjük a jelzőberendezések szerkezeti sajátosságait s két-három próbaszerelést is végezhetünk. Ez nem annyira “babra munka”…

— Csak ne feledje — vágott közbe Krajuhin —, hogy erre nem adok maguknak másfél hónapot. Még egy hónapot sem.

— Nos, ha így van, elég lesz három hét is. — Jermakov lesütötte szemét, s hosszú, vékony ujjait nézegette. — Természetesen, ha biztosítja nekünk ezt a lehetőséget.

— Nem értettem — avatkozott közbe Jurkovszkij, anélkül hogy megvárta volna Krajuhin válaszát —, mit jelent az, “helyi energiaforrásból táplálkoznak”? Azt hiszem, ezt írják?

— Ez azt jelenti, Vlagyimir Szergejevics, hogy a jelzőberendezés számára ott a helyszínen kell energiaforrást keresniük — mondta Krajuhin. — Egyébként, úgy vélem, a technikusaink számára ez a kérdés világos, ugye?

Krutyikov sietve bólintott, Szpicin pedig mosolyogva hozzátette: — Ez tényleg világos… Radioaktív elemek, ha a Golkonda valóban olyan gazdag aktív anyagokban, vagy hőelemek…

De… Ugyan, mit vitatkozunk ezen! A parancs az parancs!

— Más dolog kiadni a parancsot, és megint más teljesíteni — dünnyögte komoran Jurkovszkíj. — Illett volna, legalábbis ezt a pontot, előzetesen egyeztetni velünk, s csak azután parancsba adni.

“Miért nem szakítja télbe Krajuhin ezt a magáról megfeledkezett pávát?” — gondolta haragosan Bikov.

Krajuhin ajka, mely oly egyenes volt, mintha borotvával metszették volna ki, hideg mosolyra húzódott.

— Vlagyimir Szergejevics, maga úgy véli, hogy ez meghaladja az expedíció erejét? — Nem erről van szó…

— Persze hogy nem erről! — vágott közbe hevesen Krajuhin. — Persze hogy nem erről! Csupán arról, hogy az utóbbi húsz esztendő során a Vénuszra küldött nyolc űrhajó közül hat a sziklákon zúzódott össze. Csupán arról, hogy a Hiuszt nemcsak a maga geológusi kedvteléseinek kielégítésére küldik oda, Vlagyimir Szergejevics. Csupán arról van szó, hogy nyomunkban mások is elindulnak… tucatjával, százával. A Vénuszt… a Golkondát nem hagyhatjuk többé tájékozódási pontok nélkül. Nem hagyhatjuk, az ördögbe is! Vagy lesznek ott automata jelzőállomások, vagy örökösen a biztos halálba küldjük az embereket. Ez valóban annyira érthetetlen magának. Vlagyimir Szergejevics?

Krajuhint elfogta a köhögés, félrehajította cigarettáját, s kendőjével megtörölte homlokát. Jurkovszkij, aki egy szempillantás alatt lángvörös lett, félrefordult. Mindnyájan hallgattak. Dauge könyökével oldalba bökte Eikovot.

— Nos. Így rántják le barátunkat az empíria magaslataiból a földre.

— Maradj, Johanics! — suttogta bosszúsan Bikov. — Hadd hallgatom végig.

Még mindig nem tudta maga elé képzelni az expedíció célját és eszközeit. Az eddigiekből azt fogta fel, hogy legalább egyszer mégiscsak sikerült leszállni a Vénuszra. A Tahmaszib-Jermakov-expedíciónak a leszállása még sikerült. Az Urán Golkonda tehát nem mese.

— …Úgy gondolom, nem kell megváltoztatni az indulás időpontját? — kérdezte Jermakov.

— Nem, a dátum nem változik. Mihail Antonovics augusztus tizenöt és tizennyolcadika között számítson a startra.

A navigátor Krutyikov elmosolyodott és bólintott.

— Van még egy kérdésem — szólalt meg váratlanul Jurkovszkij.

— Tessék, Vlagyimir Szergejevics.

— Számomra nem teljesen világos az expedícióban… hogy is hívják… Bikov barátunk szerepe. Egy cseppet sem kételkedem az ő… hm… rendkívüli fizikai és szellemi tulajdonságaiban, de szeretném megismerni szakképzettségét és feladatát.

Bikov visszafojtotta a lélegzetét.

— Önök előtt ismeretes — kezdte lassan Krajuhin —, hogy az expedíciónak sivatagi körülmények között kell dolgoznia.

Bikov elvtárs pedig ragyogóan ismeri a sivatagot.

— Hm… Én pedig azt hittem, hogy a leszállóhelyek szakembere. Hiszen úgy gondolom, Dauge legalább ilyen jól ismeri a sivatagot.

— Dauge rosszabbul ismeri a sivatagot! — avatkozott bele dühösen Grigorij Johanovics. — Sokkal rosszabbul. Az említett Dauge kátyúba jutott a Góbi legközönségesebb homokbuckái között, és ha nincs Bikov…

Vologya, te még nem ismered se Bikovot, se a sivatagot. Nem mindegyik olyan, mint a Nagy Vízválasztó.

Krajuhin nyugodtan megvárta, amíg Dauge elhallgat, majd befejezte mondandóját.

— Azonkívül Alekszej Petrovics remek mérnök, vegyész-radiológus és terepjáró-vezető.

Jurkovszkij vállat vont.

— Ne értsenek félre. Semmi kifogásom nincs Bikov mérnök ellen. Csak éppen ismernem kell expedícióbeli társam kötelezettségéit. Most már tudom: sivatagi szakértő.

Bikov összeszorította a fogát, de hallgatott. Krajuhin viszont kerekre nyílt szemét Jurkovszkijra függesztette, s haragosan így dörmögött: — Javítsanak ki, ha tévedek, Vlagyimir Szergejevics, ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt, amikor a Marson szolgált, terepjárójának lánctalpa szétesett, ugye? S Hlebnyikovval ötven kilométert vánszorogtak, mert képtelenek voltak megjavítani…

Jurkovszkij felpattant, tiltakozni akart. Krajuhin azonban folytatta: — Végül is nem erről van szó. Bikov mérnököt mindemellett még azokért az úgymond rendkívüli tulajdonságaiért vettük fel az expedíció tagjai közé, melyekben, ugyebár maga sem kételkedett. Olyan ember ő, Vlagyimir Szergejevics, akire támaszkodhat a kritikus pillanatokban. Ilyen pillanatokban pedig, ígérem magának, bőven lesz része!

— Add meg magad! — Krutyikov megcsapkodta Jurkovszkij vállát. — Nem elég neked, hogy ő mentette meg Daugét…

Bikov mélyet sóhajtott, s feje búbján elsimította a vastag hajszálakat.

— Mellesleg, a beosztások — mondta Krajuhin, s előhúzott az asztalból egy négyrét hajtott papírlapot. — Mindenki tisztában van velük, de… az ismétlés kedvéért még egyszer elolvasom. “Jermakov — az expedíció vezetője, az űrhajó parancsnoka, fizikus, biológus és orvos. Szpicin — pilóta, rádiós, navigátor és fedélzeti mérnök; Krutyikov — navigátor, kibernetikus, pilóta és fedélzeti mérnök.

Jurkovszkij — geológus, rádiós, biológus. Dauge — geológus, biológus. Bikov — gépészmérnök, vegyész, terepjáró-vezető, rádiós”.

— Sivatagi szakértő… — súgta Dauge. Bikov idegesen megrántotta vállát.

— És még valami… — Krajuhin felállt, s tenyerével az asztal lapjára nehezedett. — Néhány szó a Tahmaszib-rejtélyről…

— Úristen! — sóhajtott fel Krutyikov.

— Mit mondott? — fordult felé Krajuhin.

— Semmit, Nyikolaj Zaharovics.

— Azt sem akarta mondani, hogy már halálosan unja ezt a mesét a Tahmaszib-rejtélyrőI?

— Hát… — Krutyikov kelletlenül mocorogni kezdett, s Jermakovra sandított.

— Képzelje, az Akadémia elnökségében valakit fölöttébb érdekelt ez a kérdés, s megkért, hogy vegyük fel az expedíció munkatervébe a “rejtély”

felderítését.

— Magától értetődik… — mosolyodott el Krutyikov.

— Én túlterheltségükre hivatkozva visszautasítottam. Azonban, miután úgyis a Golkonda közelében fognak dolgozni, kérem, jegyezzenek meg minden jelenséget, ami bármiképp összefüggésben van azzal, ami a Tahmaszib-Jermakov-expedíció után ismeretes lett. Megegyeztünk?

Mindnyájan hallgattak. Csupán Jermakov jegyezte meg halkan: — Sajnos nagyon elterjedt az a vélemény, hogy a különös eset, ami Tahmaszibbal történt, mese. Kár, hogy a pusztulása nem volt mese…

— Annak lehetett ezer más oka is — mondta Dauge.

— Nincs kizárva. De az sincs kizárva, hogy mégis az a fene tudja micsoda “vörös kör” okozta a halálát.

— Ez most nem parancs, hanem kérés — zárta le Krajuhin —, bár félek, hogy a Tahmaszib-rejtély anélkül is jelentkezik, hogy hisznek-e benne vagy sem… Nos, ez minden, amit közölni akartam önökkel. Most pedig térjünk át a napi ügyekre. Tudják, hogy holnap repülünk. Itt találkozunk tizenkettőkor. A vnukovói repülőtérre megyünk… Alekszej Petrovics!

— Jelen!.. — pattant fel Bikov.

— Üljön, üljön csak. Hol tölti az éjszakát? A Prágában?

— Nálam — felelte gyorsan Dauge.

— Nos, ez remek! Akkor hát barátaim, ha nincs több kérdés, mehetnek, csomagolhatnak. Anatolij Boriszovics, kérem, hogy maradjon még öt percre.

Mindnyájan felálltak és elbúcsúztak egymástól. Az előszobába érve Dauge belekarolt Bikovba.

— Alekszej, várj meg az előcsarnokban, elmegyek a kocsiért. Még előttünk az egész este. Elüldögélünk, elbeszélgetünk. Úgy gondolom, töméntelen kérdésed van, ugye?

— Grigorij Johanics, ez nem lehet igaz! Te a vesémbe látsz! — dohogott Bikov.