A bíborszínű felhők bolygója

Hétköznapok

A város nem volt nagy: néhány száz új családi ház négy, pontosan párhuzamos utcában a két lankás és csupasz dombsor közötti bemélyedés mentén. A vörös, reggeli nap tompán világította meg a nedves aszfaltot, a lapos tetőket, a facsemetéket az előképekben. A dombok mögött rózsaszín ködben óriási, filmekből és fényképekről ismerős könnyű szerkezetek látszottak — bolygóközi űrhajók startállásai.

Alekszej Bikov fehér köpenybe burkolózva állt a hatalmas, a fél falat elfoglaló ablaknál; várta, mikor hívják az orvoshoz, s az utcát nézte. A Hiusz legénysége tegnap este érkezett a városba.

A repülőgépen Bikov aludt egy keveset, de nem aludta ki magát, így még a repülőtérről a városba vezető úton is szendergett a gépkocsiban. A tegnapi élményekből emlékezetében csupán az esti nap rózsaszín fényével elöntött utca, a szálló világos, sokemeletes épülete és az emeleti ügyeletes szavai maradtak meg: “Tessék, a szobája, foglalja el…” Hét órakor Dauge felébresztette; közölte, hogy mindnyájuknak orvosi vizsgálatra kell menniük, s a sok alvástól felfekvést lehet kapni.

Az orvosi épülettömb a szállóhoz csatlakozott. Az űrhajósokat itt megkérték, hogy tegyék le összes ruhájukat, vegyenek föl köpenyt, és várjanak.

Az ablakon kipillantva az utca üres volt. A ház mellett, vele szemben egy gyorsjáratú, lapos gépkocsi állt mozdulatlanul, hűtőjén ezüstszarvas csillogott. Két, könnyű kezeslábast viselő férfi haladt végig az utcán, kezükben óriási rajzmappákat vittek. Nagy erejű, féllánctalpas, elektromos vontató kúszott el nehézkesen egy teherkocsival. Tizenkét év körüli fiú lépett ki az előkertbe, az égre pillantott, három ujját szájába dugva füttyentett, átugrott a kerítésen, végigfutott az utcán, neves bajnokok futóstílusát utánozva.

Bikov ellépett az ablaktól. Jermakov és Jurkovszkij már nem voltak a helyiségben, behívták őket az orvosi szobába. A többiek ráérősen vetkőztek, ruháikat elegáns, félig áttetsző ajtajú szekrénykébe akasztották. Alekszej Petrovics gyönyörködve szemlélte Szpicint, A pilótának izmos, szikár teste volt, akár egy hivatásos tornásznak. Széles vállán, vékony, aranyszínű bőre alatt kidudorodtak izmai. Dauge már magára terítette köpenyét, s kaján mosollyal csomóra kötötte Jurkovszkij selyemingének ujját, s közben ezt mondogatta; “Úgy-úgy, most pedig így…” Miután befejezte ezt a hasznos tevékenységet, vidáman elvihogta maját, s Bikovhoz lépett.

— Alekszej, tetszik a város?

— Jó kis város — felelte Bikov tartózkodóan. — Az űrrepülőtér vajon messze van?

— Ott van, a dombokon túl. Látod a startállványokat? Nos, ott van a híres hetes számú űrrepülőtér, a világon egyelőre az egyetlen speciális űrrepülőtér, mely alkalmas a fotonrakéták kipróbálására, startjára és leszállására. Itt startolt az első pilóta nélküli fotonűrhajó, a Hétfejű Sárkány.

Itt szállt le a Hiusz-1 és a Hiusz-2. Itt száll minden bizonnyal le majd a Hlusz-3, Hiusz-4 és a Hiusz-5… — Leszállnak vagy startolnak?

— Startolni is fognak. Először azonban leszállnak. Hiszen nem a Földön építik őket.

— Aha… — Bikovnak eszébe jutott a világűrbeli öntőüzem.

Ott, a Föld felszínétől ötezer kilométerre, a súlytalanság állapotában s a majdnem ideális vákuumban öntötték ki a szupernehéz űrhajók gigászi törzsét. Kétszázötven ember — tudósok, mérnökök, technikusok és munkások irányították a napkemencéket, a centrifugákat, a bonyolult öntőautomatákat, melyek a soktonnás titán- és wolframbugákat csillagűrhajók testévé alakították. Nyilván ugyanott születtek a Hiuszok is…

— Krutyikov, Szpicin, tessék! — hallatszott Jermakov hangja.

A barátok megfordultak. Krutyikov elhajította az újságot, Szpicin nyomában belépett az orvosi szobába, s gondosan becsukta maga után az ajtót.

— A hetes számú űrrepülőtér ideális hely! — jegyezte meg lelkesen Dauge. Arcát Bikov felé fordította, közben azonban Jurkovszkijra sandított, aki már kinyitotta kis szekrényét. — Körös-körül száz kilométerre tundra, egyetlen lakott település nincs, egyetlen ember.

Északon az óceán határolja…

Jurkovszkij kivette a szekrényből az ingét.

— …A part légvonalban közel kétszáz kilométer…

— Daugéből hirtelen kitört a kacagás, de nyomban észbe kapott, s ünnepélyesen kijelentette: — S a város és az óceán között terül el, a tundrán repülőterünk ötmillió hektáros területe!

Jurkovszkij fejét inge gallérjába dugta, s kényelmetlen pózban állt, keze bénán lógott, akár egy veteményeskerti madárijesztőé. Jermakov már felöltözött, s miután gondosan minden gombját begombolta, ment az orvoshoz.

— Innen dél felé vezet a vasúti mellékvágány s az autóút — folytatta hangosan Dauge. — Úgy négyszáz kilométerre, a geofizikai állomásnál…

— Érdekes — kérdezte Jurkovszkij töprengve —, ki volt az az idétlen, aki ezt csinálta?

…m-m-m… az állomásnál tehát a vasút elfordul, és Jakulszknál csatlakozik az északi transzszibériai fővonalhoz —… Hm…

Vologya, hogy szolgál az egészséged?

— Köszönet a kérdésért — mondta Jufkovszkij, miközben közelebb lépett hozzájuk. Ingét levette, sokatmondón játszott megfeszített izmaival, s gyanakvón Daugéra sandított. — Teljesen egészséges vagyok, mint a makk.

S mindent megteszek annak érdekében, barátocskám. hogy még a legtrehányabb állatorvos se mondhassa el ugyanezt magáról.

— Vologya! — kiáltott Dauge. — Ez hiba lenne. Nem én voltam.

— Hát akkor ki?

— Ö volt! — Dauge megveregette Bikov szőrös mellét.

— Ő a tréfamester!..

Jurkovszkij futó pillantást vetett Alekszejre, és elfordult.

Bikov már nyitotta volna a száját, hogy részt vegyen a játékban, így csupán köhintett egyet, és hallgatott.

Jurkovszkij nem veszi be őt a játékba, ez világos volt.

Dauge is így értette, s ő is kényelmetlenül érezte magát.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s kiszólt Jermakov.

— Barátaim, ti következtek.

Bikov, akinek ez kapóra jött, sietve belépett az orvosi szobába.

Az orvos hollófekete férfi, fantasztikus orral, először megvizsgálta őket. Daugét szó nélkül elengedte, Bikovot vizsgálva azonban ujjával a mérnök mellén éktelenkedő, hosszú sebhelyre bökött, s megkérdezte: — Mi ez?

— Baleset.

— Régen volt? — érdeklődött ugyanilyen lakonikusan az orvos, és felhúzta az orrát.

— Hat éve.

— Következmények?

— Nem voltak — mondta a mérnök, s tüntetően nézegetni kezdte az orvos orrnyergét.

Dauge halkan elvihogta magát.

Az orvos valamit jegyzett vaskos noteszébe, amelyen az állt: “4024-es számú orvosi napló. Bikov Alekszej Petrovics” s a barátokat a szomszéd szobába kísérte.

Nagy, tompafehér színű szekrényt pillantottak meg.

Az orvos az orrát Dauge felé fordította, s megkérte, hogy lépjen be a szekrénybe. A szekrény ajtaja zajtalanul becsukódott, az orvos megnyomott néhány billentyűt a szekrény jobb oldalán lévő pulton, s nyomban halk zúgás hallatszott. A pulton színes lámpák gyúltak ki, megmozdultak a mérőműszerek mutatói.

Mintegy másfél percig folytatódott ez, majd a készülék hangosan csattant, s kidobott valahonnét egy fehér lapot, melyen szabályos sorban betűk és számok álltak.

A lámpák kialudtak, és ekkor az orvos kinyitotta az ajtót.

Dauge vállát dörzsölve kihátrált a szekrényből.

Az orvos Bikovhoz fordult, s orrával feléje biccentett.

— Előre!

Alekszej köhintett, s belépett a szekrénybe. Bent sötét volt. Vállát és derekát hűvös fémabroncsok fogták körül, valami meleg és puha dologhoz szorították, felemelték majd leengedték. Vörös, majd zöld fény villant, majd valami az alkarjába szúródott, s Bikov szabadnak érezte magát. Az ajtó kinyílt.

Az orvos valamit könnyedén dünnyögött az orra alatt, figyelmesen vizsgálgatta a “szekrényből” kijött lapokat. Az “egészség” képletei voltak, teljes beszámoló a szervezet állapotáról, valamint a startig hátramaradt időre kötelező tornagyakorlatokra és az étkezés személyes adagjaira vonatkozó, testre szabott utasítások. Az orvos, miután bejegyzést tett az “Egészségügyi napló”-ba, átadta a lapokat Jermakovnak. s közölte, hogy hetente kerül majd sor újabb vizsgálatokra.

Jermakov köszönetet mondott és kiment.

— Mi ez a láda? — kérdezte Alekszej Petrovics Daugétól öltözködés közben. — Keltetőgép felnőtteknek? Pandóra szelencéjének elektromos változata?

— Kiberdoktor, elektronikus diagnosztáló készülék — felelte Dauge. — Minden rendben is lenne, csak az a baj, hogy injekciókat ad. Ki nem állhatom az injekciókat.

Beléptek a liftbe, s felmentek a negyedik emeletre, az étkezdébe.

Hatalmas, üres terem volt ez, melyet elárasztott az északi nap rózsaszín fénye. Majd minden asztal szabad volt. A reggelit vagy befejezték már, vagy még el sem kezdődött.

— Tessék, a mi helyünk — mondta Dauge.

A Hiusz legénysége két egymás mellé tolt asztalt foglalt el az ablak mellett. Már itt ült a pilóta és Jermakov. Bikov észrevette, hogy a köpcös Krutyikov szomorú képet vág. A “szovjet űrhajózás büszkesége” görnyedten ült egy pohár tej mellett, melybe száraz kenyeret tördelt, s kimondhatatlan sóvárgással sandított Szpicin tányérjára. A fekete hajú pilóta gőzölgő, zamatos bifsztekdarabot marcangolt.

Bármilyen különös, de a reggelit már az új előírás szerint tálalták. Bikov némi értetlenséggel falt be egy egész tányérra valót valamilyen illatos fűből, kikanalazott egy tányér zabpehelykását, lenyomott két szelet finom sonkát, s hozzálátott az almaléhez. Daugénak húst hoztak.

Jonanics villáját és kését felemelve érdeklődött: — Ugyan, mit mondott az orvos, Mihail Antonics?

Krutyikov elvörösödött, s orrát a pohárba dugta.

— El tudom képzelni — jelentette ki Jurkovszkij. — Bizonyára sokáig gyöngéden tapogatta Miska pocakját, s aprólékosan elmagyarázta, hogy a falánkság sohasem volt az űrhajósok erénye.

Krutyikov némán kiitta a tejet, s már nyúlt a vajas süteménnyel megrakott tál felé. Jermakov azonban halkan hümmögött egyet, s a navigátor sietve visszakapta kezét.

Reggeli után Krajuhin kijelentette, hogy megérkezett Uszmanov, az új jelzőállomások egyik tervezője.

Uszmanovot bízták meg azzal, hogy tanítsa meg a legénységet a “technikai gondolkodás eme csodás vívmányának” az összeszerelésére és használatára.

— Kap rá két hetet — mondta Krajuhjn. — Utána mindenki megkezdi a szakmája szerinti munkát.

Az első foglalkozás a szálló tornatermében zajlott le. Kék ruhás munkások némán behoztak egy vastag, hatszögletű gerendát s néhány tárgyat, melyek alakja, és anyaga a járatlan szemlélőben csak nehezen kelthetett bármilyen asszociációt közhasználatú dolgokkal. Még Bogdan Szpicin és Krutyikov szemében is értetlen kíváncsiság csillogott, s csupán Jermakov szemlélte az ismeretlen készüléket szokásos hideg-közönyös tekintetével.

Belépett Uszmanov, ez a magas, széles pofacsontú férfi, aki munkaruhát viselt, bemutatkozott, s rögtön munkához látott. Az űrhajósok komor arca fokozatosan felderült. Csak úgy zúdultak a kérdések, élénk eszmecsere kezdődött. Nemsokára bekapcsolódott az eszmecserébe Bikov is, aki, mint minden mérnök, általános vonásaiban ismerte a rációlokáció és rádió-irányítás elveit.

Egy olyan berendezésről volt szó, mely alkalmas volt irányított, s igen nagy erejű, meghatározott rezgésszámú ultrarövid hullámú impulzusok keltésére — ezek pedig képesek áttörni a vastag porfelhőkön s a légkör fokozottan ionizált terein. Az impulzusok hosszúsága nem haladja meg a tíz mikromásodpercet. A szerkezet másodpercenként száz impulzust bocsát ki.

Különleges berendezések késztetik az impulzussugárt arra, hogy spirál alakot írjon le, s néhány másodperc alatt befussa az égbolt teljes felső részét a horizonttói a zenitig, majd ismét a horizontig.

Ez a berendezés biztosítja, hogy az űrhajók tájékozódhassanak egy ismeretlen bolygó felett, melynek felszíne vizuálisan megfigyelhetetlen, s ahol a szokásos rádiólokációs eszközök az elektronikus zavarok és a magas ionizáció miatt tehetetlenek. Ezeket a jelzőberendezéseket sziklák csúcsán kell elhelyezni, nem messze a kényelmes leszállóhelyektől s más objektumoktól, amelyeket ajánlatos tájékozódási pontokként megjelölni. Adott esetben az expedíció fő feladatával összefüggésben, az első leszállóhely körül kell őket elhelyezni, az Urán Golkonda határán.

— És az energiaforrásuk? — kérdezte Jurkovszkij.

Uszmanov egy csomagot húzott elő aktatáskájából.

— Szelén-cérium rádióelemek — mondta —, kétszáz sejt egy négyzetcentiméteren. Elláthattuk volna még magukat neutron akkumulátorokkal, de úgy vélem, ez már fölösleges. Túlságosan nehézkesek. A félvezetős rádióelem jóval mozgékonyabb. A Hiusz-ra felraknak ötszáz négyzetmétert ebből a szövetből, s maguk csupán szétterítik és rögzítik az állomások körül… Ha a Golkonda környékén a talaj minden négyzetcentiméterére óránként 50–60 röntgennyi sugárzás jut, az előzetes számítások szerint ennél sokkal többre számíthatunk, akkor az elemek teljesítménye eléri a két-három ezer kilowattot.

Jelzőállomásaink számára ez bőségesen elegendő.

Bikov bizalmatlanul megtapogatta a feszes, elasztikus hártyát, melynek félig áttetsző szövetében zavaros szemek látszottak.

A jelzőállomások felállítása igen egyszerűnek bizonyult.

— Semmi szükség, hogy szétszedjék a szerkezet legfontosabb aggregátjait — mondta Uszmanov. — Ez nem is kívánatos, Anatolij Boriszovics. (Jermakov biccentett.) Amint látja, gyárilag lepecsételték őket. Működésükért laboratóriumunk felel. A többi viszont egyszerű. Elvtársak, jöjjenek közelebb és segítsenek… Igen, így, köszönöm.

Minden egységet gyűrűként egy hatélű rúdra fűztek, mint a gyerekek piramisjátékát. Az egyes részek néhány retesszel s a hornyokban csúszó csapokkal kapcsolódtak egymáshoz. Bikov magában megjegyezte, hogy az egész szerkezetben nem volt egyetlen csavar sem, legalábbis kívülről nem látszott.

— Most a hüvelybe helyezzék bele a rádióelem vezetékét.

A jelzőállomás ebben az állapotában felügyelet nélkül évtizedekig képes működni.

— Remek jelzöállomás, egyszerű — mondta Krutyikov, s közben az állomás hálósan kidagadó, óriási, szitakötő szemére emlékeztető csúcsát simogatta. — Hány kiló?

— Mindössze száznyolcvan.

— Nem rossz — erősítette meg Jurkovszkij. — Egy szó mint száz, a legbonyolultabb az állomás felállítása.

A felállításra három módszert jelöltek ki. Szilárd, sziklás felszínen igénybe vehették a rúd alján levő óriási tapadókorongot. Kevésbé szilárd kőzetben lyukat kellett fúrniuk, amibe beleengedték a rudat. Majd a furatot kitöltötték plasztikus anyaggal. S végül, ha a talaj futóhomok, magas rezgésszámú áram segítségével hatlábú monolitoszlopot égetnek bele, mely tíz méter mélyre hatol. S a rudat ebbe az oszlopba olvasztják be.

A jelzőállomások szerelését és felállítását még aznap a városon túl próbálták ki. Bikov lelkesülten nézte, ahogy a Jurkovszkij avatott keze a vibrofúróval pillanatok alatt mély lyukat vésett egy moha fedte gránitsziklába. Uszmanov kijelentette, hogy a furat remek — egyenes és ideálisan függőleges. Beleállították a rudat, s egy manométeres ballonból undorító szagú folyadékkal öntötték ki. A folyadék egy szempillantás alatt megkeményedett.

— Na, lássuk! — javasolta Uszmanov.

Bikov és Szpicin egymásra pillantottak, majd megragadták a rudat.

Csatlakozott hozzájuk Dauge, majd Krutyikov is, de a rudat sem kirántaniuk, sem meghajítaniuk nem sikerült.

— Hát tessék! — jelentette ki büszkén Uszmanov. — Most pedig lássunk a szereléshez.

A Nap ismét ott lebegett a startállványok felett, amikor a Hiusz legénysége visszatért a szállóba.

— A legközelebbi napokban — jelentette be Jermakov — a legénység minden tagja ugyanolyan mesterien el kell, hogy sajátítsa a vibrofúró használatát, mint geológusaink, s bekötött szemmel is szét kell szedniük s össze kell rakniuk a jelzőállomást. Ehhez tüstént hozzá is fogunk.

Bikov. miután megebédelt, félrevonult szobájába, s nekilátott, hogy levelet írjon Ashabadba. Sűrű sorokkal teleirt hét oldalt, majd reménytelenül mélyet sóhajtott, és eldőlt a díványon.

A levél hosszúra és kínosan szentimentálisra sikerült. Pokolian szeretett volna rágyújtani. Bikov hasra fordult, s egy ceruzát dugott a szájába. Előszűr is, lefeküdhet és aludhat reggelig. Másodsorban, bemászhat a fürdőkádba… Az ördögbe Is, micsoda savanyú ötletek — lefeküdni, aludni, ledőlni… Határozottan felpattant, s elrohant a könyvtárba.

A hetes számú űrrepülőtér szállója megkezdte szokásos esti életét. Ajtók csapódtak. A hosszú folyosókon elegánsan öltözött emberek siettek. Lentről élénk zene hangjai szűrődtek fel. Mind a négy liftnél tömeg tolongott, s Bikov úgy döntött, hogy a lépcsőn megy fel az olvasóteremig.

Vele szemben fiatalok vidám áradata zúdult lefelé.

Bizonyára mind a klubba siettek.

A csöndes olvasóteremben Alekszej Petrovics kivett három könyvet a Vénuszról, egyet a fotonmeghajtás elméletéről, s átlapozta az Űrhajós legutolsó számát. Itt rátalált Krutyikov cikkére a bolygóközi űrhajók automatikus irányításáról, megpróbálta végigolvasni, de zavarodottan tapasztalta, hogy képtelen megérteni, túl sok benne a matematika.

— Funkcionál számítás… — dörmögte Bikov, s erőlködött, hogy legalább a következtetéseket megértse. — Azt a köpcösét!

“Ne nézzek be inkább Daugéhoz? — Jutott hirtelen eszébe.

— S egyáltalán, mit csinál most a Hiusz legénysége? Ők is könyveket olvasnak a Vénuszról? Kétlem…”

Dauge nem olvasott. Borotválkozott. Állát természetellenes módon kifordította, s a villany borotva zümmögése betöltötte a szobát. Amikor megpillantotta Bikovot, érthetetlenül dünnyögött valamit.

Alekszej belevetette magát egy karosszékbe, s bámulni kezdte Dauge hátát, a világoskék műanyag falat, a hatalmas, lapos tévéképernyőt, a távoli homályos mennyezetet.

Dauge befejezte a borotválkozást, s megkérdezte: — Minek jöttél?

— Mi az, zavarok?

— Hát ezt azért nem mondanám… De most beszélnem kell Jurkovszkijjal. Teljesen hivatalos ügyben.

A fürdőszobába indult. Csobogott a víz, hallatszott, ahogy élvezettel dünnyög és prüszköl. Majd ismét megjelent, s közben frottírtörölközővel testét dörzsölte.

— Ne haragudj, Alekszej, de…

— Semmi, semmi, már megyek… — Bikov felállt, — Csak úgy benéztem, mert unatkoztam.

— Hivatalos ügy — ismételte Dauge. — De ha unatkozol, menj, keresd meg a pilótákat. Szerintem a tornateremben vannak. Bogdan a fölösleges zsírt hajtja le a navigátorról. Nézd meg, szórakoztató látvány!

— Aha, akkor isten veled! — Bikov már indult a kijárathoz, de útközben megállt. — Mondd, miért néz Jurkovszkij még mindig olyan dühödten rám?

Dauge hümmögött egyet, majd kelletlenül így szólt: — Ne törődj vele, Alekszej. Először is, ő különben sem könnyű ember. Másodszor, mindig így bánik az újoncokkal, akiket nem ért az a megtiszteltetés, hogy centrifugakamrákban forogjanak, tíz napig üldögéljenek gázálarcban, nitrogéntartalmú gázkeverékben, ahogy ezt a felkészítő intézetekben teszik, harmadsorban… Tudod, a te helyedre eredetileg egy pilótát jelöltek ki. Vologya közeli barátját. Azután Krajuhin mégis úgy döntött, hogy téged választ. Világos?…

Egyszóval, mindez elmúlik, s a Földre már mint legjobb barátok tértek majd vissza.

— Kétlem — dörmögte Bikov, s az ajtót haragosan kitárva kiment a szobából.

Másnap megkezdődött a munka, nehéz munka, melytől válluk fáradtan sajgott, s ezt még a forró zuhany vagy az ebéd utáni pihenő sem szüntette meg azonnal. A legénység minden tagja két héten át gyakorolta a rádió-jelzőállomások felállítását.

Az állomás összeszerelését igen gyorsan megtanulták, miután mindegyikőjük mögött már gazdag mérnöki múlt állt. A vibrofúró azonban fölöttébb makacs szerszámnak bizonyult, töméntelen ferde, otrombán tágított lyuk éktelenítette a város környéki nagy hömpölyköveket, mígnem Jermakov kijelentette, hogy most már többé-kevésbé elégedett a kezdő fúrómesterek tudományával.

Nem kevesebb gondot okoztak a legénység tagjainak a vákuumos tapadókorongok.

— Nem értem! — jelentette ki egyszer haragosan Bikov, s Daugéhoz fordult. — Minek pazarolunk annyi időt a fúrásra?

Hiszen te tudsz fúrni és Jurkovszkij is… Ez talán nem elég?

Dauge különösebb érzelemnyilvánítás nélkül pillantott rá.

— Tegyük fel, hogy mi Vologyával nem jutunk el a Golkondáig…

Krajuhint ezekben a napokban csak reggelikor látták.

Napokon keresztül lefoglalta az expedíció felszerelése, éjjel-nappal a raktárakban. üzemekben s a rakétarepülőtér ellátórészlegeinél volt. Valószínűleg nem volt minden rendben. Az a hír járta, hogy elbocsátott valakit, egy másiknak megtiltotta, hogy a szeme elé kerüljön, amíg a hibáit ki nem javította. Beszéltek arról is, mit mondott a városi pártaktíva tanácskozásán, ahol borzasztóan leteremtette a repülőtér vezetőjét.

Bikov lopva figyelte Jermakovot. Az expedíció vezetője és az űrhajó parancsnoka hallgatag, tartózkodó volt, s valóban sohasem nevetett. Viszont a mosolya különös volt — csak az ajkával mosolygott. A szeme pedig közben még hidegebb lett, mint szokott… Bikov nagyon hamar meggyőződött róla, hogy Jermakov mosolya semmi jót nem ígér annak, akinek címzi.

Egyszer ebéd közben Dauge felállt az asztaltól, s a tányérján hagyott egy nagy szelet borjúhúst, amit az étkezési előírásnak megfelelően második fogásként kapott.

— Egy pillanat — állította meg őt udvariasan Jermakov. — Grigorij Johanovics, kérem fogyassza el a második fogást.

— Nem tudom megenni, Anatolij Boriszovics — szabadkozott Dauge.

— Én mégis nagyon kérem rá, hogy fogyassza el — mondta még udvariasabban Jermakov.

Dauge némán végighúzta a tenyerét a torka előtt. Ekkor Jermakov különös mosolyra fakadt.

— Nem szeretném megbántani magát, Grigorij Johanovics — mondta egészen halkan —, de komoly okom van rá, hogy attól tartsak, az ön hozzáállása a felkészülési rendhez arra kényszeríti az expedíciót, hogy megelégedjünk végső esetben egyetlen geológussal. Nem tehetjük meg, hogy akár egy, még ilyen kicsi esélyt is adjunk magunk ellen a Vénusznak. Még annyit sem, mint egy félbehagyott szelet borjúhús…

Dauge lángoló füllel ült vissza a helyére, s dühödten vágta bele villáját a szerencsétlen szelet húsba. Senki nem szólt egy szót sem, rá sem pillantottak. Az ebéd halotti csöndben ért véget, s Jermakov mindaddig nem vette le tekintetét Daugéról, amíg a felkészülési rend megsértője kenyérhéjjal ki nem törölte a tányérról a szósz maradványát is.

Bikov meglepődve tapasztalta, hogy ez az incidens, Jermakov szigorúsága még csak enyhe felháborodást sem váltott ki társaiból. Ellenkezőleg, Jurkovszkij még aznap este valamit hosszasan és állhatatosan magyarázott suttogva Daugénak, aki utána csupán sóhajtott egyet, s bűntudatosan széttárta karját.

A második hét végére Uszmanov elbúcsúzott a legénységtől, és elrepült. Krajuhin másnap a reggeli után így szólt: — Mától kezdve mindenki úgymond a saját dolgához lát.

Jermakov elvtárs, maga Szpicinnel és Krutyikovval fog együtt dolgozni, ahogy megbeszéltük. Akár már most is indulhatnak, a belépőiket elkészítettük… Jurkovszkij és Dauge, magukat kérem, várjanak meg itt. Most elviszem, sivatagi barátunkat, s visszajövök… Menjünk, Bikov elvtárs.

A bejáratnál nagy teljesítményű féllánctalpas terepjáró állt.

— Kérem — engedte előre Bikovot Krajuhin.

Helyet foglaltak hátul, a vezető mögött. Amikor a város elmaradt mögöttük, Krajuhin Bikevhoz hajolt, s megkérdezte: — Beszélt Daugéval?

— Miről?

— Mindenről.

— Igen… beszéltem.

— Na és?

Bikov vállat vont. Krajuhinnak nem lett volna szabad ilyen hangnemben kezdenie. Nem a főnök dolga, hogy beosztottja lelkébe túrjon, ha nincs rá különösebb oka. A komoly emberek jobbnak tartják érzelmeiket magukban őrizni. Krajuhin egyébként, úgy tűnt, észre, se vette, hogy nem válaszoltak kérdésére.

— Most megismerkedünk az ön birodalmával, mérnök barátom — felelte rövid hallgatás után.

A kocsi néhány perc múlva megállt egy hosszú, ablaktalan épület előtt, melynek ajtaja az egész falat elfoglalta. Komor őr lépett hozzájuk, s ellenőrizte belépőjüket.

— Hívja ide a gépészt! — utasította Krajuhin az őrt.

Kiszálltak a kocsiból. Köröttük enyhén dombos síkság terült el, melyet ritkás, durva fű borított. Az égbolton zilált felhők kúsztak, apró cseppekben szemetelt az eső. Lábuk alatt víz cuppogott.

— Ez a tundra — sóhajtott a sofőr.

A kapu szélességű ajtó kitárult. Összekent kezét Krajuhin felé nyújtva, egy kezeslábast viselő, vidám férfi lépett hozzájuk.

— Tessék, elhoztam — dörmögte Krajuhin.

A kezeslábast viselő férfi Bikovra pillantott.

— Látom, látom! Nos, akkor menjünk.

Az épületben sötét volt. Krajuhin megbotlott valamiben, s fogai között szitkozódott. A gépész bűntudatosan köhintett.

— Nem volt még időnk bevezetni a villanyt, Krajuhin elvtárs. Holnapra azonban már minden rendben lesz.

— Holnap? És most itt majd a sötétben fogunk matatni, igaz?

Bikov szeme fokozatosan hozzászokott a félhomályhoz, s a fényt tompán visszaverő, széles, szürke tárgyra lett figyelmes maga előtt. Már látni lehetett a bordás lánctalpakat, a vezetőnyílást. a fényszórók kerek és vak szemét.

— Mi ez? — kérdezte.

— Ez a Fiú — felelte Krajuhin. — A mi lánctalpas terepjárónk. Kissé eltér az ilyenfajta gépektől, de majd gyorsan kiismeri. Fogjon nyomban hozzá… Maga meg mit áll Itt? — A gépészhez fordult. — Félórán belül legyen világosság!

— Értettem! — felelte megkönnyebbülten a gépész, s elrohant.

— Vegye magához a műszaki leírást és a kézikönyveket! — kiáltott utána Krajuhin. — Nos, ez minden. Maradjon itt s dolgozzon. Ebédidőre eljönnek magáért. — Elbúcsúzott, s a kijárat felé indult.

Amikor húsz perc múlva a mennyezet alatt éles lámpafény gyúlt, Bikov a lelkesedéstől felkiáltott. Az eddig ismert legtökéletesebb lánctalpas jármű állt előtte.

Hatalmas méretű volt, akkora, mint az az óriás tankbatiszkáf, amelyet néhány éve látott az Össz-szövetségi Ipari Kiállításon, ugyanakkor hihetetlen könnyűnek, formásnak, sőt még talán elegánsnak is tűnt.

Törzse hosszú, lekerekített, enyhén lapított volt, keskeny fara kissé felemelkedett, s alig lehetett észrevenni a gépen a nyílások és periszkópok kidudorodásait. S sehol egyetlen hegesztési varrat! A tervezői tehetség a Fiúban szerencsésen ötvözte egybe a nehéz szállítójárművek hatalmas erejét és a szupergyors, alommeghajtású terepjárók nemes vonalait.

— Ez igen! — dörmögte Bikov. s miközben körbejárta a terepjárót, leguggolt. — Ez mi? Egyensúlyozó rendszer… Remek! S a támasztókarokat be lehet húzni? Okos!

A gép hátuljánál megállt, és tenyerét a sima borítólemezre tette. A gép oldala meleg volt.

— Fel van töltve — nevette el magát jóindulatúan a gépész, aki Bikovot a garázs küszöbéről figyelte. — Akár most beleülhet s útnak indulhat.

Bikov összeráncolta homlokát.

— Korai még… elindulni — mondta. — Elhozta a kezelési leírást?

— Igen, tessék.

— Köszönöm.

Bikov hirtelen könnyedén bebújt az elülső vezető-nyíláson. A tető szárnyai összecsukódtak a feje felett.

— Hé, elvtárs! — kiáltotta a gépész. — Szükség lesz rám? Kopogtatott a nyíláson, de választ nem kapott. Vállat vont, és elment.

Ahogy a kézikönyvben állt, a Fiú kiváló terepjáró képességű tankjármű, mely kemény, mocsaras és homokos, valamint erősen tagolt terepen, légnemű, illette vízi közegben való közlekedésre készült, húsz atmoszféra nyomási és ezerfokos hőmérsékletet bír ki, s nyolcfős személyzet és tizenöt tonna áru szállítására alkalmas.

Turbináinak össz teljesítőképessége kétezer lóerő és kompakt uránium-plutónium breaderről táplálkoznak.

Voltak rajta infravörös fényszórók, ultrahangpuska, egy pár kihúzható mechanikus kézi manipulátor (majdnem olyanok, mint amilyennel az atomjárművek vezetői a reaktorok újratöltését végzik gépeiken a töltőbázisokon), kívül és belül fel volt szerelve sugárzásmérővel és radiométerrel s tucatnyi egyéb berendezéssel és műszerrel, melyek rendeltetését Bikov egyelőre csak homályosan tudta maga elé képzelni. A legénység, a rakomány, a gépek és a műszerek megbízható, a titánnál is szilárdabb, hő- és sugárzásálló műanyag páncélzat alatt rejtőzhetnek el.

A Fiú kormányzása alig tért el a Bikov által ismert rendszerekétől. Ismerősnek bizonyult a futómű is, de Alekszej lelkiismerete megnyugtatására elhatározta, hogy a legelsőtől a legutolsó csavarig szétszedi és összerakja a gépet. Az ebédhez és a vacsorához fáradtan, zsíros grafitkenőccsel összepiszkolva érkezett, mohón evett, rövid mondatokat váltott társaival, s sietve visszatért a garázsba, vagy lefeküdt aludni. Reggeli és ebéd után kocsi várta a bejáratnál. A személyre szabott torna- és higiéniai gyakorlatokat azonban semmiben sem sértette meg. Jermakov erre gondosan ügyelt.

A negyedik nap vezette ki Bikov először a Fiút a terepre.

A hatalmas gép váratlanul könnyedén s szinte, zajtalanul gördült ki a kapun. Bikov meglepődött azon, milyen engedelmesen válaszolt irányítópulton fekvő ujjai legkisebb rezdülésére is. Az ügyeletes mosolyogva integetett neki.

Bikov válaszul bólintott, bezárta maga előtt a vezetőnyílást, s gyorsított. A Fiú szinte repült a nedves tundrán, puhán himbálódzott, és enyhén megdőlt a dombokon. A közeli bozótból rémült kiáltozással madarak csaptak fel, s szürke gombócként villant meg egy nyúl. Az utat sűrű köd borította, be kellett kapcsolni az infravörös fényszórókat. A képernyőn hatalmas sziklák, magányos, furcsán torz fák halovány körvonalai rajzolódtak ki. Bikov hol a legnagyobb sebességre kapcsolt, hol hirtelen fékezett, éles fordulókat tett, egy helyben forgolódott a géppel, ilyenkor a lánctalpak alól patakokban csapódott ki s tapadt a periszkóp lencséjére a rozsdaszín iszap. Az automatikus tisztítókefék nyomban lesöpörték a sarat.

Váratlanul, miközben a Fiú teljes sebességgel száguldott, szögesdrót kerítés villant fel előtte. Bikov hirtelen jobbra fordította a kormányt, s fékezett, de már késő volt.

Csattanás és csikorgás hallatszott, valami roppant a lánctalpak alatt, s a jármű megállt. Bikov kiugrott a gépből.

A háta mögött mindkét irányban szögesdrót kerítés húzódott. A süppedő talajban világosan rajzolódott ki a Fiú lánctalpának nyoma — átvezetett a kerítésen. A hatalmas, szakadt résben szögesdrótdarabok és gerendaoszlopok himbálództak.

— Még csak ez hiányzott! — mérgelődött Bikov, s körbepillantott. — Hová a csudába kerültem?!

Figyelmét világos, kerek betonépítmény keltette fel, mely húsz méterre előtte tűnt fel a ködből.

— Hé, emberek! — szólalt meg halkan.

Senki nem válaszolt. Csupán az esőcseppek susogása hallatszott a fűben, s a drótháló csendes, panaszos csengése. Bikov egy percet habozott, majd határozott léptekkel a kerek épülethez indult. Szokatlannak tűnt az épület — sima, magas falában nem vágtak se ablakot, se szellőzőnyílást, csupán közvetlenül a föld szintjén látott egy kicsi, tárva-nyitva ásítozó, szögletes ajtót. Kissé oldalt a fűből kerek betoncső rozsdás tetővel fedett vége kandikált ki. Bikov az ajtóhoz lépett, s bekukucskált. Csak annyit tudott megfigyelni, hogy bent sötét és meleg van. Háta mögött fémes csattanást hallott, Bikov megfordult, s valami rossz álomhoz hasonló jelenetnek lett a szemtanúja: a cső nyílásának fedele kitárult, s a betoncsőből kerek, ezüstös fejű, szem nélküli kísértetalak mászott ki.

Mielőtt Alekszej végiggondolhatta volna, hogy hol látott már ilyen szörnyet, az alak lehajolt s ráugrott. Mintegy három méter volt közöttük a távolság, de a kísérteties lény egyetlen ugrással leküzdötte ezt. Bikov közben magához tért zavarából. Ráadásul a kísértetnek fogalma sem volt róla, mi is az a szambó. Néhány másodpercnyi ádáz küzdelem után Bikov a hátára döntötte őt, s néhány erőteljes pofont kent le neki oda, ahol a normális embernek rendszerint a feje van, majd éppen idejében ugrott talpra, hogy az ugyanebből a lyukból előbújó másik, hasonló szörnnyel összecsapjon.

Az ügy most új fordulatot vett. Itt már a szambó sem segített. Alekszej néhány megsemmisítő nyaklevest kapott, oldalvást a nedves földre zuhant, s számára szokatlan gyorsasággal, a lábánál fogva, elvonszolták valahová, mint egy zsákot. Nagyon nehéz ellenállást tanúsítani, ha keményen fogják az ember lábát. Bikov tisztában volt ezzel, és nem ellenkezelt, várta, hogy mi lesz tovább. A kísérteties alakok megálltak, de a lábát nem engedték el.

Bikov az első összecsapásnál véresre zúzódott öklére támaszkodva megpróbált felállni. Lábdobogás hallatszott, s megjelent a harmadik kísértet. Bikov ekkor érezte, hogy lába kiszabadult. Nyomban megfordult, s az ütéstől még zúgó fejjel nagy nehezen felült.

Amikor körülnézett, rájött, hogy a Fiú háta mögött van. A kísértetalakok mellette álltak, s sietősen matattak a fejükön. Végül a csillogó gömbök lepattantak, s a meglepett Bikov ismerős arcokat pillantott meg — az izgatott Daugét, a komor Krajuhint és a dühtől sápadt Jurkovszkijt. Jurkovszkij kezét orrához emelte, belefújt, s Bikov felé mutatta összevérződött tenyerét.

— Idétlen alak! — jelentette ki csengő hangon. — Fajankó!

Fejet visel a nyakán, vagy káposztatorzsát?

— Nyugodjon meg. Vlagyimir Szergejevics… — mondta Krajuhin. — Látja, hogy a szerencsétlen a váratlan esettől egészen eszét vesztette.

— Maguk azok? — Alekszej csak ennyit tudott kinyögni.

— Nem, nem mi vagyunk, hanem a rózsakeresztesek lovagjai! A nőbizottság képviselői!..

— Nyughasson már, Jurkovszkij!.. Bikov elvtárs, gyorsan vezesse el innen a jármüvét… Dauge, csukja be a nyílást és az ajtót, s mondja meg nekik, hogy elmegyünk.

— Igenis! — Dauge isméi fejébe húzta a sisakot, s kilépett a Fiú mögül.

Bikov bemászott a terepjáróba, Krajuhin és Jurkovszkij, akik még mindig káromkodtak, követték.

— Hajtson vissza a kerítésen túlra és ott álljon meg! — utasította Krajuhin Bikovot, A Fiú hátrálva elindult.

— Elég! Állj! Most pedig megvárjuk Daugét.

Bikov Jurkovszkijra sandított, aki óvatosan tapogatta dagadt orrát.

— Fáj? — érdeklődött együttérzően Krajuhin.

Jurkovszkij csak dühödten vicsorgott. A karosszéria lemezén bakancsok kopogtak, s a nyíláson beugrott Dauge.

— Teljesítettem, Nyikolaj Zaharovics — jelentette.

— Indulás.

Bikov megnyomta a billentyűket. Majd rövid töprengés után felkattintotta a kapcsolókat, beindította a motort, s távozott a pulttól. A Fiú könnyedén elindult.

— Hová mész? — kérdezte rémült meglepetéssel Dauge. — Akkor ki fog vezetni?

— A robotvezető — felelte bűntudatosan Bikov. — Nem ismerem a visszafelé vezető utat. Ugyan, ne nyugtalankodjanak! Hiszen a Fiú el van látva elektronikus berendezéssel, a girokompasz segítségével visszatalál.

Egy ideig némán utaztak. A gép pontosan, csak éppen fordított rendben végigcsinálta mindazokat a műveleteket, amiket Bikov félórával előtte tett.

— Magánál van a dózismérő? — kérdezte Krajuhin Daugétól.

— Van, Nyikolaj Zaharovics. De nincs rá szükség. Elfelejtettem mondani, hogy amikor Bikov a cellához lépett, azt már lezárták. Úgyhogy minden szerencsésen végződött.

Krajuhin megkönnyebbülten sóhajtott.

— Majdnem nagy kellemetlenségbe keveredett, Bikov elvtárs — mondta, s letörölte a verítéket kopasz homlokáról. — Tudja, hol kaptuk magát el?

— Fogalmam sincs… — Bikov rendkívül boldogtalannak érezte magát.

— A drótkerítés mögött, a föld alatt nagy teljesítményű, tritiumot előállító reaktor van. Ez termeli az üzemanyagot a Hiuszunk számára. A betontorony, ahová oly gondatlanul benézett, nem más, mint az urántisztítás közben keletkezett radioaktív hulladék temetőhelye. S éppen ma egy készlet uránrudat vettünk ki beolvasztáshoz. Ha oda bedugja az orrát…

— Ez pedig még egy sündisznónak is világos! — jegyezte meg nagy meggyőzőerővel Jurkovszkij. — Ha egy helyet szögesdróttal kerítenek körül, ez azt jelenti, hogy oda tilos a bemenet. De nem, ő csak bemászik a kerítésen át a lánctalpain! Képtelen közömbösen szemlélni a korlátokat, s oroszlánként veti rájuk magát.

Ez nagyon erős volt, de Bikov csupán összetörten sóhajtozott.

— Jurkovszkij észrevette magát, amikor a cellához közeledett, s odaugrott, hogy elcipelje, de egy kissé elkésett. Az igazat megvallva, mi már azt hittük, hogy baleset lesz.

— Fejvesztve rohantunk — mondta Dauge. — Úgy éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről…

Bikov Jurkovszkij felé fordult, és akadozva ezt dünnyögte:

— Nagyon sajnálom, valóban… nem akartam… — s kétségbeesetten legyintett. — Az ördög tudja, hogyan történt! Tudják, borzasztóan megrémültem maguktól…

Jurkovszkij ajka megvető mosolyra húzódott. Dauge kuncogott.

— Szó, ami szó, remekül elkapta! Istenem, micsoda összecsapás volt!

— Hát, jól verekszik — nevette el magát Krajuhin —, a továbbiakban azonban legyen óvatos. A mi szakmánkban semmihez ne nyúljon puszta kézzel, s főképp kérdezés nélkül. Erről jut eszembe. Dauge még ma este választ magának egy védőruhát, s megtanítja a használatára.

— Istenemre, micsoda bunyó volt! — ismételte lelkesen Dauge.

Bikov gyorsan átült a helyére, s kikapcsolta az automafikát. A könnyű ködben elöl kirajzolódtak a lapos tetejű garázs körvonalai.

— S még valami — folytatta Krajuhin. — Igazából próbára kell majd tenni magát és a Fiút. Készen áll rá?

— Itt nem lehet igazából próbára tenni — dünnyögte Bikov —, tundra, mindenütt sík vidék, akár az asztal lapja…

— Semmi vész, én majd találok magának egy remek helyet, barátocskám! — Krajuhin aranyfogai megcsillantak a félhomályban.