A bíborszínű felhők bolygója

Vörös és fekete

Jobbról és balról meredek sziklák úsznak el mellettük, feketék, simák és ragyogók, akár az antracit. Elöl minden vöröses félhomályba vész azt hihetnék, hogy a véget nem érő folyosó falai ott találkoznak. A szakadék felforgatott és összetúrt fenekét vastag, nehéz, fekete porréteg borítja. A por felkavarodik a terepjáró után, de gyorsan le is ülepedik, s megőrzi a lánctalpak nyomát. Fent az égbolt keskeny, sziklacsúcsoktól fogazott, narancsvörös csíkja húzódik, foltos, bíborszínű felhők vágtatnak rajta őrült sebességgel.

Félelmetes és hátborzongató az egyenes és keskeny, fekete bazaltsziklák övezte alagútban haladni, melyet mintha éles késsel hasítottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyen úton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Színjáték szerzőjét. A kőfal simasága azt sugallja… meglepően pontosak, sőt lehet, hogy értelemmel bírók voltak azok az erők, melyek létrehozták. Íme, a Vénusz újabb rejtélye, mely túlságosan bonyolult ahhoz, hogy így menetközben megoldják.

Dauge és Jurkovszkij természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy ennek kapcsán kidolgozzanak néhány elméletet. A rázkódástól himbálódzva és fel-fel ugrálva, fejük a mennyezet alacsony borításába ütve, szinklináliákról és epeirogenézisről szavaltak, azzal vádolták egymást, hogy a másik elemi igazságoknak sincs tudatában, és saját igazuk megtámogatására hol Jermakovhoz, hol Bogdanhoz fordultak segítségért. A parancsnok végül felvette sisakját, és kikapcsolta a fülhallgatót, Bogdan pedig arra a retorikus kérdésre, hogy mi a véleménye a felső talajrétegek matemorfózisáról a gránitbeszüremkedések hatására a Vénuszon, komolyan ezt a kijelentést tette: — Szerintem a recesszív allelium hat a fenotípusra, s csak ekkor lehetséges a homozigoten genotipia…

Válaszán a vitatkozók felháborodtak, viszont beszüntették a szópárbajt.

Bikov, aki a tektonikához körülbelül annyit értett, mint a formális genetikához, örült, hogy a vita befejeződött; a geológusok összevissza hadarása szerinte valahogy nem illett a kémlelőnyílás túloldalán uralkodó vad és zord világ vörösesfekete félhomályához.

Tegnap, amikor tapadós iszaptól lucskosan, fehér mocsári növények indáit húzva maga után a terepjáró végre kitört az ingoványból és a ködből, s kijutott a fekete hegygerinc köves lábához, hosszú ideig kellett próbálkozniuk, míg sikerült valami átjárófélére találniuk. A vöröses, vaskemény szálú mohával benőtt sziklák reménytelenül megközelíthetetlennek tűntek. Jermakovnak ekkor eszébe jutott, hogy az átjáró kereséséhez felhasználhatja a rádiólokátort is, s amit keresett, azt néhány másodperc alatt meglelte — ezt a bizonyos szurdokot, melyet félméteres tövisekkel borított, csupasz ágak vad indái takartak.

A terepjáró üvöltve és csikorogva tört be az acélos dzsungelbe, kinyújtott “segédcsápjaival” tördelte és maga alá gyűrte a rugalmas törzseket, s befurakodott az átjáróba.

Amikor kijutott a szabadba, az űrhajósok némán vizsgálgatták a kétoldalt húzódó falat és az égbolt véres csíkját. Majd Dauge megszólalt: — De hiszen remeg a föld a lábunk alatt!

Bikov mit sem érzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte: — Ez a Golkonda… — s Bikov felé fordulva megkérdezte: — Indulhatunk?

— Kockáztassuk meg, Anatolij Boriszovics — felelte derűsen Alekszej Petrovics. — Ha pedig kőomlásra vagy zsákutcára bukkanunk, visszatérünk s tovább keresünk, ennyi az egész. Vagy átjárót robbantunk…

A Fiú továbbindult. Óra órát követett, kilométer kilométert, sem zsákutcába, sem kőomlásba nem kerültek, s Alekszej Petrovics megnyugodott.

A hajtómű egyenletesen zúg, a ládák és rögzítőszíjak halkan nyikorognak és recsegnek. Mindenki elaludt, még a soha nem nyugvó Jurkovszklj is. Az infravörös fényvető fölötti visszapillantó tükörben Bikov látja a kabin belsejét.

Bogdan, fejét a rádiókészülék tetejére hajtva, szendereg.

Jurkovszkij arccal a bálákon alszik. Társához dőlve szendereg Johanics is, huncut képét ráncolja álmában.

Mellettük ezüst sisakjával, félálomban bólogat Jermakov. A kémlelőnyílás mellett ferde, csillogó fekete fal úszik el — jobbról-balról sziklafal. A reflektorok fénye mozdulatlan, fekete hamudűnék feltúrt gerincén táncol. Messzebb félhomály és sötétség. Amott valahol a falak szétnyílnak, és a Fiú kijut a sivatagba. Ha csak elöl nem bukkannak zsákutcára.

Suhan a ferde kőfal, s a kémlelőnyíláson betekint az izzó égbolt. A terepjáró kijut a mélyedésből, s a fényfoltok ismét fekete porhullámokon kúsznak át. Még egy kátyú, újabb rés, majd ismét…

Megtettek húsz kilométert az ingoványban s majdnem annyit a szurdokban. Bikov már ötödik órája ül az irányítópultnál. Lába elzsibbadt, halántéka sajog az örökös készenléttől, a vörös és fekete szín szokatlan keveredésétől szeme könnyezik.

Ilyen úton azonban nem adhatja át a jármű vezetését senkinek, még a parancsnoknak sem. A terepjáróval természetesen nem történne semmi, a sebesség viszont…

itt még Bikov sem engedheti meg azt a fényűzést, hogy óránként hat-nyolc kilométernél gyorsabban haladjon. Csak érnének már véget ezek az átkozott sziklák! Jermakov kiegyenesedett, s hátratolta sisakját.

— Milyen az út, Alekszej Petrovics?

— Semmi változás.

— Elfáradt?

Bikov vállat vont.

— Talán átadhatná a vezetést, és aludhatna egy kicsit.

— Nagyon nehéz az út.

— Igen, borzasztó a terep. Semmi baj, nemsokára kiérünk a sivatagba.

— De jó lenne!

Jurkovszkij feltápászkodott, felült, tenyerével az arcát dörzsölte.

— Ó, de jót aludtam! Dauge!

— Hm…m…m

— Kelj fel!

— Mi történt? Pfúj… Barátaim, olyan álmom volt!

Johanics rekedt hangon nekilátott, hogy elmesélje, mit álmodott, Bikov azonban nem figyelt rá. Valami történt kint, a Fiú szilárd páncélján túl, a szabadban. Egyszerre sötétebb lett. Az égbolt piszkosbarna árnyalatot vett fel, s a reflektorok fénysugarában hirtelen milliárdnyi fekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadék fenekére. A fekete por valahonnét felülről szóródott, sűrűn, akár a hószakadás, s nemsokára sem az utat, sem a sziklákat nem lehetett látni. A külső dózismérők jelzőlámpái málnaszínű fényben villogtak, az alfa-, béta-sugárzásmérő mutatói nyugtalanul ugrálni kezdtek. Bikov hirtelen fékezett. A terepjáró jobb lánctalpával belecsúszott egy árokba, megfordult és keresztbe állt a szurdokban. A lebegő portól tompa reflektorsugár sima bazaltfelületbe ütközött.

— Mi történt? — kérdezte Jermakov.

Bikov némán kitárta előtte a figyelőnyílást. Jermakov hallgatott egy percig, kinézett, majd kijelentette: — Fekete vihar. Már volt benne részem.

— Mi van? — kérdezte izgatottan Dauge.

Szpicin Bikov vállán kérésztől előrehajolva dünnyögte: — Kéményseprők karneválja — Mi ez, Anatolij Soriszovics?

— Fekete vihar. Még egy bizonyítéka annak, hogy már nem vagyunk messze a Golkondától. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort!

A vezető engedelmeskedett, de a Fiút tovább rázta az apró és kellemetlen remegés. Szaporán csengett egy rosszul rögzített fémtárgy a kabinban.

— Kimegyünk? — kérdezte Jurkovszkij.

— Minek? Nem látja, hogy a por radioaktív? Utána sok idő elmegy a radioaktivitás semlegesítésére.

— Jó lenne legalább próbát venni ebből az ocsmányságból!

— Vehetünk manipulátorokkal — javasolta Bikov. — Megengedi, Anatolij Boriszovics? — Daugéhoz fordult. — Lökd ki a konténert!

Jurkovszkij és Dauge eltűntek a zsilipkamrában, mely a felső nyíláshoz vezetett, s egy perc múlva a Fiú előtt csavaros tetejű ólomhenger repült a fekete porba. Bikov tenyerét a manipulátor fogantyúira helyezte. Hosszú, ízelt “karok” nyúltak ki a terepjáró hasa alól, lassan, mintegy óvakodva tapogatóztak a levegőben, majd a henger fölé ereszkedtek. Bikov esetlenül felemelte jobb vállát, könyökét hevesen felrántotta. A manipulátor fogója belekapaszkodott a hengerbe.

— Gyerünk! — kiáltott fel vidáman Szpicin.

— Ne zavarj, mert elvétem! — szisszent rá a fogai között Bikov.

A makacs fémkarok kicsavarták a henger tetejét, a nyitott tartályt egy darabig a fekete hóesésben tartották, majd ismét lezárták fedelét, s pontos mozdulattal a felső nyíláshoz emelték a konténert.

— Megvan! — kiáltotta Dauge a zsilipkamrából.

Bikov visszahúzta a manipulátor karjait, s letörölte a verítéket homlokáról. Jermakov halkan megjegyezte: — Kétszer is alkalmam nyílt már megfigyelni a fekete vihart. Előtte minden alkalommal erős földlökéseket észleltünk.

— De hiszen most semmiféle földlökés nem volt! — állapította meg Bikov.

— Menet közben nem észlelhettük.

— A föld pedig egyre erősebben remeg — Szpicin hallgatózott. — A völgykatlan bejáratánál alig éreztük a rázkódást, most viszont…

— Közelebb kerültünk a Golkondához.

Jurkovszkij és Dauge visszajöttek a zsilipkamrából, s élénken vitatkoztak tapasztalataikról. Jermakov pedig kiadta az utasítást, hogy menjenek tovább. Bikov bekapcsolta az infravörös sugárvetőt. Kétoldalt imbolyogva ismét vonulni kezdtek a katlan falai. Félóra múlva véget ért a “fekete hóesés”, mely kétségkívül vulkáni eredetű hamu volt. Az égbolt keskeny csíkja ismét felvette korábbi narancssárga-vöröses színét. Bikov izgatottan nyomogatta az irányítópult gombjait, de azért fél füllel a háta mögötti eszmecserére is figyelt.

Jurkovszkij és Dauge fölöttébb heves párbeszédéből kiderült, hogy először: a “fekete hó” kétségkívül vulkáni hamu, másodszor: komolyan csak az beszélhet a radioaktív vulkáni hamuról, aki “képtelen egyszerű körvonalai alapján felfogni egy ferde ingategrált” (a tudományos tehetetlenség efféle meghatározását Bikov kissé homályosan érezte, egy dologban viszont biztos volt, egyik geológusnak sem volt kellő ismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktív vulkanikus porról), harmadszor: hogy a “fekete szélviharok” jelentkezése bizonyára összefügg a Golkonda tevékenységével, s negyedszer: hogy ennek kapcsán egyelőre semmi határozottat nem mondhatnak.

Noha a helyzet eléggé zavaros volt, az űrhajósok alaposan megreggeliztek. Bikov csökkentette a sebességet, gyorsan bekapott két szelet sonkát kenyérrel, s megivott egy egész termoszra való kakaót. A lakoma után Jermakov, Dauge és Jurkovszkij begyűjtötték a gyorslaboratórium eredményeit. A mocsártól távolodva arányosan csökkent a légkör nedvességtartalma, már majdnem nullára esett vissza. Nőtt az atmoszférában az inert gázok radioaktív izotópjainak, a szénnek és szén-monoxidnak az aránya, a hőmérséklet hetvenöt és száz fok meleg között ingadozott.

Általános meglepetésre és Jurkovszkij lelkesedésére a gyorslaboratórium kimutatta, hogy a légkörben élő protoplazma is található — mikroorganizmusok, baktériumok vagy vírusok éltek még ebben a száraz, felizzított levegőben is. A felfedezés közvetlen eredménye az volt, hogy Jermakov felhívta figyelmüket: óvatosabbak legyenek, ha elhagyják a terepjárót, s megígérte, hogy az első megfelelő alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplex antibiotikum-injekciót.

Dauge egy darabig sóhajtozott, majd kijelentette: reméli, hogy megéri azt az időt, amikor a Vénuszt virágzó kertté változtatják, s akkor ebben a kertben nem kell majd különleges védőruha, abban bárki szabadon sétálhat, anélkül hogy összeszedne valamiféle undorító betegséget.

— Egyébként is az az ember küldetése — tette hozzá rövid töprengés után —, hogy virágzó kertté változtasson mindent, ahová beteszi a lábát. És ha mi nem is éljük meg a vénuszi kertek idejét, majd a gyerekeink…

Ezután hosszú vitába keveredett Jurkovszkijjal arról, miként lehet átalakítani a természetet — elsősorban a légkört és a klímát — egy egész bolygó méreteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetértettek abban, hogy ez elvileg egyáltalán nem lehetetlen, a gyakorlati módszerekben azonban olyan nagy volt közöttük a nézeteltérés, hogy megint majdnem összekaptak.

A szurdok váratlanul ért véget. A sziklafalak hirtelen egyre alacsonyabbak lettek, és messzire távolodtak egymástól, a reflektorok fénye eltűnt a felhőtlen ég kékesvörös ragyogásában. Bikov fokozta a sebességet. A Fiú megdőlt, belebukott az utolsó árokba, lánctalpa dübörgött a köveken, s végtelen, egyenletes és sima síkság tárult fel az űrhajósok szeme előtt.

— Sivatag! — közölte vidáman Bikov.

— Állítsd meg a gépet, Alekszej! — kérte őt izgalomtól remegő hangon Dauge.

A Fiú megállt. Az űrhajósok sietve felcsatolták sisakjukat, s a kijárati nyíláshoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsónak a terepjárót.

Igen, a hegyek véget értek. A látóhatárba belemaró, fogazott, fekete hegygerincvonulat mögöttük maradt. S mögöttük maradt a keskeny, meglepően sima átjáró. De az, amit először sivatagnak hittek, ismét váratlan meglepetéssel szolgált.

Legalábbis Szpicin számára, aki sohasem látott sivatagot.

Képtelen volt elképzelni a sivatagot vörösesfekete homok és buckák nélkül.

A Fiú előtt pedig asztalsíma, fekete síkság terült el, melyen mint ködfoszlányok, apró, fekete porforgatagok száguldoztak. A távoli, vörös ködbe borult látóhatárnál vékony, elegánsan hajladozó árnyak úsztak lassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kígyók. S fölöttük pedig ott terpeszkedett az égbolt narancsvörös kupolája.

Szabálytalan alakú, sötét, bíborszínű felhők rohantak őrült sebességgel a Fiú felé.

— Hogy tetszik magának ez az út? — hallotta Bikov a háta mögött Jermakov hangját.

— Sivatag… — felelte nyugodtan a kérdezett.

— Természetesen. Ismerős vidék. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag.

— Fekete, bizony fekete… — Bikov megakadt. — No, az út nem rossz, széles, egyenletes… Most majd repülni fogunk.

— Hurrá! — üvöltött fel bohóckodva Dauge. — S remek pikniket csapunk a szabad ég alatt!

Az űrhajósok tréfálkozva és nevetgélve tértek vissza járművükbe. A hangulatuk érezhetően emelkedett. Csupán Bogdan Szpicin időzött egy kissé tovább a bejárati nyílásnál, körülnézett, s mélyet sóhajtva kijelentette: — Itt pont olyan, mint Stendhalnál.

— Vagyis? — értetlenkedett Bikov.

— Minden vörös és fekete. Tudod, soha nem szerettem igazán Stendhalt…

Bikov újból helyet foglalt az irányítópultnál. A Fiú megremegett, és sebességét növelve, lágyan himbálódzva meglódult. A szél belekapott és szétszórta a lánctalp kavarta porcsíkokat. Szemberohant velük a fekete sivatag, a szél ködcsíkokat s forró porörvényeket kergetett előttük.

A vöröses látóhatáron a súlyos felhők felé nyújtózó, tekergőző oszlopok jártak fel s alá. Hirtelen apró domb nőtt ki a talajból, örvénylő tölcsérként a magasba nyúlt, s beleolvadt a felhőkbe — eggyel több fekete oszlopot kergetett tovább a sivatagi szél.

— Forgószelek — jegyezte meg Bikov. — Mennyi van belőlük…

— Jobb, ha nem kerülünk bele egy ilyen tölcsérbe — állapította meg Dauge.

— Bizony, jobb, ha kikerüljük — dünnyögte Bikov, mert eszébe jutott, hogyan változtatott a Góbi sivatag kellős közepén egy légtölcsér — bár hatalmas volt, de mégiscsak kisebb, mint a vénusziak — egy geológustábort homokdűnévé.

A szél erősödött. A bazaltfal tövénél alig lehetett észlelni, most viszont ott dörömbölt a jármű homlokpáncélzatán, s áthatóan fütyült az antennák hálójában. Az út emelkedett, egyre inkább érezték. A terepjáró széles fennsíkra ért. A szél helyenként elfújta a homokréteget, s ilyenkor a lánctalpak egyenletesen dübörögtek a fehér, repedezett kőlapokon.

Szpicin — aki a sisakjához vezetett egy köteg színes zsinórt, ki tudja, hányadszor próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.

Dauge és Jurkovszkij próbálták megbeszélni a kutatási tervet, s időről időre hevesen gesztikuláltak, nehogy kiabálásukkal zavarják a többieket.

Bikov a vezetést átadta Jermakovnak, adott néhány hasznos tanácsot, majd felmászott a zsákokra, s már készült, hogy végigaludja azt a másfél-két órát, ami Jermakov számítása szerint a Golkondáig maradt. Terve azonban nem sikerült.

Bogdan Szpicin váratlanul felemelte a kezét, s kérte, hogy maradjanak csendben.

Jurkovszkij vidáman érdeklődött.

— Mi az? Van összeköttetés?

— Nem… de… várjatok egy kicsit.

Sietve csavargatni kezdte a finombeállító fogazott gombját, majd moccanni sem mert, úgy fülelt.

— Irányjelzés.

— Ki adja a jeleket? A Hiusz?

— Nem. Hallgassátok!

Dauge és Jurkovszkij előrehajoltak. Jermakov otthagyta az irányítópultot, s ő is a készülékhez húzódott. Dauge elnyújtottan füttyentett.

— Lehet, hogy valaki már itt van?

— Úgy tűnik, igen.

— Jobbra tőlünk… Érdekes! — Jermakov Bikovhoz fordult. — Alekszej Petrovics, vegye át egy percre a vezetést!..

— Értettem…

Jermakov Szpicin mellé ült, s elvette tőle a fejhallgatót.

Arca izgatott volt.

— Három pont, három vonás. Ki lehet ez?

Lekapta a fülhallgatót, s felállt.

— Az utóbbi tíz év során a Golkonda körzetébe hat expedíciót s legalább tucatnyi pilóta nélküli eszközt juttattak.

— Hát akkor lehet, hogy — Dauge szeme tágra nyílt —, lehet, hogy emberek is vannak ott? Balesetet szenvedtek, és segítséget kérnek?

— Kétlem — ingatta Jurkovszkij a fejét. — Mi a véleménye, Anatolij Boriszovics?

— Krivickij a Marson három hónapig bírta ki a rakétájában.

De ő talált vizet…

— Igen, vizet…

— Így hát az a legvalószínűbb, hogy ez egy automatikus irányjelző.

Bikov, aki türelmetlenül feszengett az ülésen, közbeszólt: — Akkor odamegyünk?

— Gyerünk…

Jermakov töprengett. Bikov először látta, hogy parancsnokuk habozik. Habozásának azonban meglehetősen súlyos okai voltak, s ezt mindnyájan tudták.

— A víz — jegyezte meg Jermakov.

— A víz — ismételte visszhangként Jurkovszkij.

— Lehet, hogy még sincs olyan messze? — kérdezte könyörgőn Dauge.

Jermakov elszántan döntött.

— Rendben! Ha két óra alatt odaérünk, egyetértek.

Alekszej Petrovics, forduljon el! Vegye fel az irányt a tájoló szerint — ismét a rádió fölé hajolt —, körülbelül hatvan fok. Pontosan ennyi. S próbáljon mindent kiszorítani a hajtóműből.

A Fiú serényen vágtatott, szemben az észak felől repülő porzuhataggal. A szél a jármű bal oldalát verte, s rohamai néha akkora erővel törtek a terepjáróra, hogy Bikov a vezető “hatodik” érzékével észlelte: a kormányzás bizonytalan lett. Ilyenkor finoman irányt változtatott, igyekezett a jármű homloklemezét szembeállítani a sűrű gázhullámokkal, vagy jobb oldalt kinyújtotta a támasztókart. Bogdan, fülén a hallgatóval, a rádiónál ült, s felhangon, suttogva korrigálta az irányt. A tükörben látni lehetett Dauge sápadt arcát, az ajkát harapdálta. Repültek a percek s a bíborszínű felhők… Egyszer csak Jurkovszkij előrehajolt, érthetetlenül felkiáltott, s előremutatott. A porfelhőn keresztül Bikov néhány méter átmérőjű, különös, üveges felületű, csupasz térséget vett észre, melynek közepén hatalmas, szaggatott peremű lyuk ásítozott, aztán a lánctalpak kemény talajon dübörögtek. Kérdőn pillantott Daugéra, aki azonban nyilván semmit nem vett észre, s értetlenül nézett vissza rá. “Van elég rejtély a Vénuszon — gondolta Bikov. — Előre, előre!”

A sebességmérő remegő mutatója a 100 és 120 között ingadozott. A titokzatos, vörös-fekete világ jobbról és balról elrepült mellettük, Bikov szeme káprázott.

— Gyorsabban, Alekszej, gyorsabban! — suttogta Dauge.

Bikov hunyorgott, s megrázta a fejét. Jurkovszkij ebben a pillanatban felkiáltott: — Balra, forduljon balra! Ott van!

— Űrhajó! — súgta egyetlen lélegzettel Dauge.

Igen, űrhajó volt, s még a bolygóközi Űrrepülésekben járatlan Bikov is rájött az első pillantásra, miféle katasztrófa sújtotta hatalmas fémtestét. Nyilvánvaló volt, hogy oldala óriási erővel egy lapos bazaltdombnak vágódott, s úgy maradt a felforgatott kőzet ciklonszerű tömbjei között.

Stabilizátorainak széles szárnyai összegörbedtek, s vékony bádoglemezekként lógtak, törzsének hátsó részén kanyargós repedés húzódott végig, s fekete homok töltötte meg. Lent, közvetlenül a földnél, kerek nyílás ásítozott — tárva-nyitva volt…

— Igen, automatikus irányjelző adta a jeleket… — állapította meg tompán Jurkovszkij.

Bikov társaira pillantott. Dauge beharapta az ajkát.

Jurkovszkij szép metszésű arca mozdulatlanná dermedt.

Szpicin a fejét csóválta, mint aki azt kapta, amit várt, s most megbizonyosodott erről. Jermakov tenyerével az állat dörzsölte, s komoran bámult ki a kémlelőnyíláson.

— Kerüljön közelebb, Alekszej Petrovics — javasolta —, körül kell nézni…

Amikor a Fiú a kavicshalmokon átjutva megállt az űrhajó nyitott ajtaja előtt, mindnyájan sietve felcsatolták sisakjukat, kiszálláshoz készültek. Jermakov azonban megállította őket: — Semmi értelme, hogy mindenki kiszálljon. Bikov és Szpicin jön velem.

Az áthatolhatatlan sötétben lámpákkal világítottak utat maguknak.

Négykézláb végigkúsztak a felfordult folyosón, s egy elgörbült acélajtóhoz értek. Bikov hallotta, hogyan csikorog a térdén a szilikátruha, s érezte, hogy hevesebben lüktet az ér a halántékán.

— Az ör-r-dögbe! — vetette oda fújtatva Jermakov. — Nincs elég erőm hozzá. Próbálja meg maga, Alekszej Petrovics!

Bikov az ajtónak feszült, s megnyomta. Az acéllemez fülsiketítő csikorgással engedett, S keskeny résnyire nyílt.

— Lépjünk be, barátaim…

Üres, négyszögletes helyiségbe jutottak — bizonyára ez volt a zsilipkamra. A lámpák fényében összetört műszerek szilánkjai csillogtak. Jermakov lehajolt, felvett egy pikkelyes fémruhát, s gondosan megvizsgálta.

— Az oxigénpalackok üresek — dörmögte —, minden világos.

— Nézzetek ide! — kiáltotta fojtott hangon Szpicin.

Bikov megfordult, s hátralépett. Valami megcsörrent a lába alatt.

Hátulról keskeny fénycsík villant.

— A bejárat — állapította meg Jermakov. — Menjünk!

Átjutottak a megvilágított társalgón, óvatosan lépdeltek át a bútorok roncsain s égett rongyokon, melyeket sötétvörös foltok tarkítottak — bizonyára valamikor lepedők voltak —, s azután befurakodtak a parancsnoki fülkébe.

— Itt…

Az egykor mennyezetként szolgáló falon félgömb alakú, tompa fényű lámpa világított. A keresztbe kettéhasadt vezérlőpult elmozdult a helyéről, s kiégett huzalok lógtak ki belőle. A rádióberendezés azonban működött, zöld és kék tüzek égtek a kerek és összetört üveg mögött. S szürke gézzel bepólyált, bozontos fejét mellére ejtve egy halott férfi ült előtte.

— Üdvöz légy, pandit, Bidhan Bondepadhaj, bátor calcuttai! — mondta halkan Jermakov; kiegyenesedett, s kezét a szék támlájára tette. — Lám hol kellett találkoznunk… Az őrhelyeden pusztultál el, mint egy igazi férfi…

Elhallgatott, próbálta leküzdeni felindultságát. Majd felemelte összeszorított öklét, s határozottan kijelentette: — Legyen emléked áldott!

Felemelték az űrhajós testét, s óvatosan a padlóra fektették.

— Nos, jobb emlékművet, mint ez az űrhajó, ki sem lehetne találni — Jermakov meghajtotta fejét. — Hagyjuk itt.

Bikov nézte a sovány, megnyomorított arcot. Melyet sebtében és ügyetlenül kötöztek be lepedőkkel és fehérneműfoszlányokkal, s arra gondolt, hogy ez az ember, a tudomány harcosa bizonyára nem félt egyedül meghalni a Földtől több millió kilométerre. Az ilyenek nem veszítik el bátorságukat, nem hátrálnak. Általuk erős az emberiség.

Szpicin ellépett a rádióadótól.

— Ő maga javította meg a készüléket — közölte halkan —, s ő maga állította be az automata irányjelzőt. Hogy miként maradt épen ekkora erejű becsapódás után, ezt el sem tudom képzelni. Hiszen minden más apró darabokra tört.

Bikov összerezzent, hirtelen eszébe jutott valami. — Anatolij Boriszovics, hol vannak a többiek?

— Kicsodák?

— Nos, hát a társai.

Jermakov fejét rázta.

— Bondepadhaj egyedül repült a Vénuszra.

Az űrhajósok magukkal vitték a fedélzeti naplót, az automatikus laboratórium mágneses szalagjait és a feljegyzéseket, gondosan becsukták az ajtót maguk mögött, s a kijárathoz indultak. Miután kimásztak az űrhajóból, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott: — Ott, a Fiúban ne részletezzék túlságosan, hogy mit láttak. Szpicin, készítsen néhány felvételt az űrhajóról, és indulás!

Amikor a Fiú utasfülkéjében ismét helyet foglaltak a vezérlőpultnál, Jermakov röviden és szárazon elmesélte a geológusoknak Bondepadhaj pusztulását.

Dauge csak annyit kérdezett: — Ő az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatóriumot alapított a Holdon? A calcuttai?

Senki nem felelt, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg Jermakov, miután levette tekintetét a kémlelőnyílásról.

— Borzasztó bolygó… Mégis legyőzzük! Megszelídítjük!

Jermakov sisakban volt, s ezért Bikov nem látta az arcát, látta viszont ökölbe szorított kezét, mely a vezérlőpulton hevert, s tudta, hogy a szilikátszövet alatt összeszorított ujjai hidegek és fehérek, akár a márvány.

A Fiú magabiztosan haladt észak felé, a széllel szemben, s kerülgetve a forgószeleket. Elöl az égbolt vöröses ragyogását kioltva hihetetlen szép, vakító, kék színű hajnal köszöntött be. Hátteréből világosan rajzolódott ki a távoli dombok hullámzó sora. A hajnalpír remegett, néhány percig kékesfehér hullámok futottak végig rajta, majd elhalványult és eltűnt.

— A Golkonda csalfa mosollyal üdvözölt — mondta Jermakov. — Fekete vihar közeleg. Alekszej Petrovics, vegye át a kormányzást! Most aztán minden ügyességére szükség lesz.