A bíborszínű felhők bolygója

A Hiusz visszatér

Bikov azt álmodta, hogy Jermakov a garázsba vezette a Fiút. A terepjáró vörösen izzott, s a garázs hideg, bíborvörös lángban úszott.

Bikov lekapta a falról a tűzoltókészüléket, Jermakov azonban elnevette magát, megrázta a vállát, s nem tudni miért, de “tegeződve” egyenest a fülébe kiáltott; — Ébredj, Alekszej! Ébredj, hozzád beszélek!

Bikov ekkor vette észre, hogy Jermakovon csillogó klórvinil köpeny van, és voltaképpen nem is Jermakov ő, hanem Dauge. Bikov felült az ágyban, s megdörzsölte a szemét.

— Mi van?

— A Hiusz közeledik. Alekszej. menjünk fogadni.

Az óra éjjel kettőt mutatott. Az eget sűrűn borították a nehéz, sötétszürke felhők, csupán északon ragyogtak homályosan zavaros, rózsaszín csíkok. Ömlött az eső.

— Ki ment ki az érkezéshez?

— A mieink. Ráadásul a fél város.

Bikov az ablakhoz lépett. Az utcán emberek siettek, szaladtak: csörömpölve, méltóságteljesen kúszott el egy traktor, nagy kerekű, különös, ormótlan szerkezetet vonszolt maga után.

Néhány autó megelőzte. Lent ajtó csapódott, s valaki haragosan felkiáltott: — Miért nem hivattak eddig?!

Jermakov és a többi űrhajós már a hallban várt. Krajuhin a kijáratnál állt. Termetes alakja kiemelkedett a ballonkabátot és bőrkabátot viselő mérnökök ázott tömegéből. Száraz és határozott hangon oktatta ki őket, minden egyes szava, akár egy tálba vert szög.

— A város azért van, hogy felszerelje, fogadja és útnak indítsa az űrhajókat. Erről megfeledkeztek. Úgy gondolom, fel kell frissíteni az emlékezetüket. De ezt majd később. Most, először is sürgősen kerítsék elő az összes kocsit.

Másodszor, küldjék az embereket az állomásra. — Egy zömök, szakállas férfihoz fordult. — Ezért az állomásért a fejével felel!

— Igyekezni fogunk, hogy megoldjuk — dünnyögte a szakállas illető.

— Az összes dezaktiváló és tűzoltó berendezést helyezzék készenlétbe…

— Rendben, Nyikolaj Zaharovics, minden egyes számú készültségben van.

— Rendben. Én valahol a megfigyelőponton leszek, vagy ott a közelben. Igen… — Krajuhin egy pvc csuklyát viselő fiatalember felé bökött ujjával. — Az űrhajóról érkező összes rádióhíradásról azonnal tegyél jelentést.

— Értettem. Nyikolaj Zaharovics.

— Mehetnek… Maga pedig, Zajcsenko — Krajuhin most már foghegyről s kissé kelletlenül beszélt —, vegye úgy, hogy le van tartóztatva. S ha baleset történik, bíróság elé állíttatom, úgy bizony.

A férfi, akit Zajcsenkónak nevezett, kezét melléhez szorította.

— Nyikolaj Zaharovics!

— Megmondtam!..

— Engedje meg, hogy az állomásra mehessek, csak egy órácskára! — ismételte könyörögve Zajcsenko. — Igen, hibás vagyok… állítson a bíróság elé… De nálam jobban ott senki nem boldogul!

Krajuhin elgondolkozott.

— Na, jó… Menjen az állomásra. Majd az űrhajó megérkezése után tartóztatjuk le.

— Értettem!

— Mind itt vannak? — Végigpillantott az űrhajósokon.

— Menjünk, elvtársak.

Az utcán nyirkos, didergetően hűvös volt a levegő. Az autó már türelmetlenül zümmögött a bejáratnál. Az űrhajósok helyet foglaltak, s a jármű féllánctalpas, ponyvával fedett teherkocsik hosszú oszlopát előzte meg.

Bikov halkan érdeklődött: — Mi történt? Mi ez az állomás, amelyről Krajuhin beszélt?

— A rávezető irányjelző állomás… — Dauge Krajuhin hátára sandított. — Amikor egy csillagűrhajó a Földhöz közeledik, a pilóta három alapvető bázis-irányjelző állomásra támaszkodik. Az egyik közülük itt van a városban, a másik kettő a rakéta-repülőtér másik két pontján, az óceán partján. Ezek azonban meglehetősen durva irányjelző pontok, tőlük az űrhajó még leszállhat a városra, az óceánra vagy valahol másutt. Nos, az űrhajó pontos ráirányítását szolgálja a leszállás helyén ez a bizonyos rádió-irányjelző. Zajcsenko a vezetője.

— Mégis mi történt?

— Tegnap a próbaüzemeltetés alatt leégett egy fontos aggregát, transzformátor, vagy valami ilyesmi. Kiderült, hogy az állomás nem kapott tartalék berendezést, az valahol eltűnt a raktárban. Óriási botrány! A legnehezebb pillanatban nem működik az állomás! Nem maradt más hátra, mint hogy bízzunk Ljahov tudásában.

— Ki ez a Ljahov?

— A Hiusz pilótája.

— És ha…

— Szerencsés esetben a tundrában száll le, vagy tíz kilométerre innen. Ez nem baj. Erre számítva épült a repülőtér. Leszállhat a tengerre is. Ha azonban a város fölé kerül…

— Nem kerülhet föléje! — jelentette ki határozottan Krutyikov. — Ne kelts pánikot, Grigorij Johanovics. Ljahov nem kezdő, észreveszi, hogy nem kapja meg a pontos rávezetés jeleit, s észak felé fordul. Egyébként természetesen botrányos dolog…

— Ma egész éjjel dolgoztak az állomáson, igyekeztek megjavítani. Lehet, hogy már készek? — Dauge ismét Krajuhin hátára meredt.

— Ljahov számára ennek nincs jelentősége — szólalt meg hirtelen Bogdan Szpicin. — Ljahov az űrhajót pontosan az űrrepülőtér közepén, az egyik irányjelző közelében teszi majd földre.

— Hogyan? — hunyorgott Krajuhin.

— Ljahov pontosan az űrrepülőtér közepén száll majd le — ismételte meg Szpicin, s összeszorította a száját, ezzel is mintegy jelezte, hogy a további vitát fölöslegesnek tartja.

Jurkovszkij köhintett, majd megszólalt: — Sajnálom a kis Zajcsenkót. Voltaképp nem őt, hanem valakit fölötte kellene megbüntetni. — Mindenki megkapja a magáét! — dohogott hátra sem fordulva Krajuhin. — Senki nem marad ki belőle. Azonban Zajcsenko lesz az első.

— Az űrrepülőtér parancsnoka…

— Megmondtam — Krajuhin végre megfordult, s Jurkovszkijra nézett —, mindenki megkapja a magáét… aszerint ami neki jár. Vlagyimir Szergejevics, maga azonban bizonyára elfelejtette, hogy Zajcsenko volt a dologgal megbízva.

Ez bizonyára nyomós érv lehetett, mert Jurkovszkij meg sem próbált tiltakozni. S többé senki nem szólt egy szót sem.

Az autó befordult s végigszáguldott a startálláspontok melletti betonozott, sík térségen. Jobbról a dombok lábához tapadva alacsony, széles építmények húzódtak, elülső faluk hiányzott, felettük a dombok mögött eltűnő magasfeszültségű vezetékek hálós árbocai meredeztek, s szürke, kupolaszerű tornyok.

— Fedezékek — dörmögte Szpicin.

— Hová tartunk, Bogdan?

— Az álláspontra. Megnézzük, hogyan száll le a Hiusz.

Keskeny, egyenes autóútra tértek át. Az eső erősödött, patakokban mosta az üveget, áttetsző buborékok ugráltak az aszfalton. Az autó hirtelen lefékezett. Csuklyás, esőköpenyes férfi lépett hozzájuk, lehajolt, bepillantott az ablakon, s amikor megismerte Krajuhint, intett. Krajuhin kinyitotta az ajtót.

— A rádiósok régen átmentek?

— Legalább egy félórája, Nyikolaj Zaharovics.

— Ügyeljen, hogy senki mást ne engedjenek be!

Negyedóra múlva régi betonerődítmények megfigyelőállásaira emlékeztető, földbe ásott acélkupolák tűntek fel.

— Az álláspont — jegyezte meg Szpicin.

Réges-régen vagy harminc esztendeje ez a síkság volt az űrrakéták kísérleti repülőtere. A megfigyelők árkokban és fedezékekben húzódtak meg. Az óriási, felhőkarcoló méretű rakéták az irányítási rendszer pontatlansága következtében néha ahelyett hogy a magasba emelkedtek volna, oldalt dőltek, s tüzet okádva a síkságon ugráltak és kúsztak.

Kezdetben áldozatok nélkül megúszták a dolgot, egyszer azonban egy több tonnás óriás egyenest az árokba zuhant.

Kénytelenek voltak fedezékeket építeni — föld alatti vasbeton épületeket, melyekből körkörös megfigyelést biztosító kupolák emelkednek ki a felszínre. A fedezékek biztonságosak voltak, közvetlen becsapódásra számítva épültek.

A vezető bekanyarodott, s mély, vastagon befedett, betonozott árokba vezette járművét, s megállt.

— Menjünk — ajánlotta Krajuhin.

Világító falú, rövid folyosón végigmenve az űrhajósok alacsony, boltíves, félhomályos helyiségbe jutottak. Bikov érdeklődve pillantott körbe. Jobbról és balról néhány lépcsőfok vezetett a felülről acélkupolával fedett, kerek kis emelvényekre. Itt háromlábú állványok magaslottak, erős, negyvenszeres nagyítást adó periszkópokkal. Objektívjaik előtt az acélkupolában szögletes nyílások ásítoztak, melyeken bekandikált a szürke égbolt. Három bőrzekés fiatalember bűvészkedett a rádióállomásnál. Amikor Krajuhin belépett, az egyikőjük hozzálépett, s jelentette, hogy az irányjelző és lokációs állomásokkal létrehozták a kapcsolatot.

— Kérdezze meg, van-e valami hír a Hiusz fedélzetéről — utasította őt Krajuhin.

Szpicin felment az egyik megfigyelőállásba, s a nyíláshoz lépett. A többiek a falak mentén álló zsámolyokra ültek. A hangosan beszélő rekedten megszólalt: — A Hiusz egyelőre hallgat, Nyikolaj Zanarovics…

Krajuhin, kezét esőkabátja zsebébe dugva, fel s alá járkált a helyiségben. Megállt, és figyelmesen nézegette a falon a régi, kifakult plakátot. A nukleáris energia részaránya az általános energiatermelésben 1960-tól 1980-ig, majd újból járkálni kezdett. A rádiósok együttérzőn pillantgattak rá. Jurkovszkij odasúgta Daugénak.

— Ideges az öreg…

A hangszóró ismét morogni kezdett: — Figyelem, figyelem! Nyikolaj Zaharovics!

— Igen, hallgatom — felelt türelmetlenül Krajuhin.

— A Hiusz az űrrepülőtér fölött van. Megadom a koordinátáit, hozzáigazítva az önök helyzetéhez. A geodéziai azimut 8 fok… és negyven… negyvennégy perc…

Magasság hatvan fok. (“Az űrrepülőtér középpontjában száll le” — suttogta Szpicin.) Másodpercenként húszméteres sebességgel ereszkedik lefelé… — A fotoreaktorral?

— Igen, egyelőre azzal.

— Adja át az utasításomat: hatvan kilométeres magasságban kapcsolják ki a fotoreaktort, s álljanak át a hidrogén hajtóműre.

— Értettem… — Ezután szünet következett, majd a hangszóró ismét felmordult: — Végrehajtva. Nyikolaj Zaharovics, a Hiusz mentőkocsit és orvost kér…

Mindnyájan nyugtalanul fordultak a hangszóró felé.

— …A fedélzetükön Divisek, egy beteg mérnök a cseh szputnyikról.

Nagyon rosszul van.

— Intézkedjenek a mentőkocsi ügyében, s készítsenek elő egy repülőgépet Moszkvába. Az én gépemet. Mi van a mérnökkel?

— Sugárfertőzés…

Krajuhin halkan káromkodott.

— Tudják mit… Adják át Ljahovnak, hogy legyen óvatos. Emlékeztessék rá, hogy a nagy pontosságú irányjelző állomás nem működik.

— Már közöltük.

— És ő mit felelt? — kérdezte Szpicin.

— Nevetett.

A hangszóró elhallgatott. Krajuhin mellényzsebéből elővette vastag keretű, fekete szemüvegét, felvette, s kijelentette: — Menjünk a periszkópokhoz.

A lencsékben szürke eget, szürke tundrát s a szomszédos megfigyelő-állomás szürke kupoláját pillantották meg. Az eső elállt, meleg, nyirkos szellő fodrozta a pocsolyák vizét, melyekből alacsony bokrok és hegyes fűszálak meredeztek.

Bikov az órájára pillantott. Öt óra felé járt.

Mindnyájan hallgattak. Lassan múltak a percek.

— Fény! — kiáltott fel Krutyikov.

Az égboltot rebegő, ibolyaszín pír öntötte el. S az égbolt és a tundra látszólagos szürkesége nyomban eltűnt.

Világosan kirajzolódtak a fel hők csipkés körvonalai. A földön szeszélyesen kanyargó, vakítóan fehér fénycsíkok futottak végig. A fény erősödött. A tundra fölött különös, fordított szivárvány jelent meg. Fehér és lila pontocskák villogtak a pocsolyákban. S fokozatosan erősödött, és a fülükbe hasított a vékony, magas sivítás. Bikovnak még a foga is belesajdult, befogta fülét, s a fejét rázta. A fény egyre élesebben világított, s a süvöltés elviselhetetlenül magas lett, s már alig lehetett hallani.

— Ljahov jelenti, hogy két perc múlva kikapcsolja a fotoreaktort — hallatszott el hozzájuk a hangszóróból egy mély basszus.

— Rég ideje már — dünnyögte Krajuhin.

A fény kialudt, s varázsütésre, egy szemvillanás alatt eltűnt a szivárvány s a vidám fényfelvillanások a pocsolyákban. Félhomály borult a tundrára. Egy perc múlva a szem azonban ismét hozzászokott a szürke egyhangúságához. S ekkor az eget vékony, ijesztő üvöltés töltötte be. Reszkettek a falak, panaszosan megremegett a megfigyelőrés acélból készült tolóajtaja. Azt hihették, hogy reaktív repülőgépek rajai húznak el egymás után fölöttük.

— Tessék, ott van! — kiáltotta Krutyikov. — Nézzétek!

Vöröses szikrák gyúltak ki a felhők alatt. Kerek, sötét folt jelent meg a magasban, s tüzet fröcskölve lassan ereszkedett lefelé. A szemük láttára nőtt. Nehéz dübörgés rázta meg a levegőt, öt keskeny és egyenes tűzsugár szakadt le árbocként a folt pereméről, s csapott a földbe.

Párafelhő és sárrögök vágódtak a magasba. A nehéz, fekete test egy ideig lebegett a levegőben, könnyedén himbálózott az őt fenntartó öt narancsszínű lángoszlopon.

Majd még lassabban, mint addig, párafelhők viharába merült, s eltűnt a szem elöl. A föld puhán megremegett, az üvöltés lecsendesült. Senki nem szólt egy szót sem, mintha mindenki a saját zúgó fülére figyelt volna. Ott, ahol a bolygóközi űrhajó leszállt nehéz, piszkosfehér párafelhő gomolygott és lengedezett.

— Micsoda leszállás! — nyögte ki lélegzetét visszafojtva Szpicin. — Én megmondtam!

— Így igaz — hagyta jóvá Krajuhin. — Mesteri leszállás.

Menjünk, különben mindnyájan majd szétdurrannak a türelmetlenségtől.

A Hiusz lényegesen messzebbre ereszkedett le a megfigyelőponttól, mint ahogy azt kezdetben Bikov gondolta. A vezető maximális sebességgel hajtotta a kocsit, amilyent a göröngyös talaj csak lehetővé tett. S mégis legalább tizenöt perc telt el, amíg a gumik alatt felzizzent a forró, összeolvadt, még enyhén füstölgő föld. A Hiusz hatalmas kupolája a fél eget betakarta.

— Nézzétek csak — kiáltott fel ujjongva Szpicin —, hogyan szállt le, kijáratával a város felé! Remek fickó!

Mindnyájan kiugrottak a kocsiból, s felkapták fejüket…

Bikov meglepődve és bizalmatlanul szemlélgette ezt az emberi akaraterő által a kozmikus dokkok fekete pusztaságában született szörnyet. Sem méretét, sem alakját tekintve nem látott még ehhez foghatót. Igaz, az első pillantásra a Hiusz talán egy teknősbékára hasonlított, ugyanúgy, mint modellje Krajuhin moszkvai dolgozószobájában. Közelről azonban ez a hasonlat eszébe nem jutott volna.

A bolygóközi űrhajó leginkább egy ormótlan ligeti pavilonra emlékeztette, mely öt vastag és ferde oszlopon nyugszik. Mindegyik oszlop víztorony nagyságú volt, s az alul homorú, felül domború, lencse alakú tetőt, a rakéta törzsét tartotta. A törzs alsó, homorú felülete tükrös volt, s aláérve Bikov a feje felett megpillantotta hihetetlenül eltorzított és megnagyított tükörképét.

Tükör… Egy csodás anyag leheletvékony rétege, mely a természetben bizonyára csupán a legsűrűbb csillagok mélyén fordul elő, s amelyet elképzelhetetlen furfanggal vittek fel a fényezett fémfelületre. Bikov úgy érezte, arcát gyönge, alig észlelhető meleghullám érintette meg. Tudta azonban, hogy ez a tükör hideg marad még a fotoreaktor működése közben is. A homorú felület közepén, tíz-tizenöt méter magasan ásítozó fekete lyukból fröcsköl kifelé a felizzított plazma, s ott, ahol Bikov most áll, ott indul be a csupasz atommagok őrült szintézisreakciója. Bikov idegesen megrántotta vállát, s kisietett a szabad ég alá. Talán életében most érezte meg először, micsoda óriási erőket állított szolgálatába az ember.

Valami ott fent felzümmögött, s Bikov egy óriási, oldalán vöröskeresztet viselő helikoptert pillantott meg, amint a Hiusz felett lebegett.

— Az operatív segítség a legfontosabb — dünnyögte Jurkovszkij. — De vajon miért nem jönnek már ki?

Mintha szavaira válaszolnának, hirtelen két reaktor-gyűrű között, úgy hívták a toronyszerű oszlopokat, a rakétatest szélén kinyílt egy kerek nyílás, s egy sápadt, fehér mosolygós arc jelent meg.

— Vaszja! Ljahov! — üvöltötte el magát Szpicin, ugrálni kezdett s hadonászott.

— Szervusz, Bogdan! Üdvözlöm, Nylkolaj Zanarovics! Szervusztok, barátaim!

— Másszatok már ki, csavargó űrpilóták! — reccsent fel Krajuhin hangja. — Mit vacakolnak ott, Ljahov?

— Egy pillanat. Mentő van?

— Tessék, ott van. — Szpicin a közelben földet érő helikopterre mutatott, ahonnan néhány fehér köpenyes ember rohant feléjük.

A nyílásból fémes csendüléssel hajlékony hágcsó repült ki.

— Fogadják a beteget! — kiáltotta Ljahov.

Négy vékony, áttetsző zsinóron egy függőágyban óvatosan a földre engedtek egy lepedőbe csavart férfit.

Bikov kézbe kapta, és a betegszállítók segítségével a hordágyra fektette. Csodálkozva és szánakozva vette észre, hogy a beteg arcán könnycseppek folynak.

— Zemi — suttogta a beteg. — Zemie, modré nebo… Kék…

— Igen-igen, Divisek elvtárs, a Föld! — Krajuhin a beteg fölé hajolt. — Most már minden rendben lesz. Néhány óra múlva Moszkvában lesz, meggyógyítják, majd onnan mehet haza, pihenni.

— Dekuji Soudruhu…

— Adja tovább az utasítást — fordult Krajuhin az orvoshoz —, hogy a beteget haladéktalanul, azaz miután saját eszközeinkkel elsősegélyben részesítettük, szállítsák el az én repülőgépemen.

— Értettem, Nyikolaj Zaharovics.

Közben Ljahov és két útitársa szintén leereszkedtek a földre. Sietve köszöntötték barátaikat, s a hordágyhoz mentek.

— A viszontlátásra, Jan! — mondta Ljahov. — Ne lazsálj, gyógyulj meg gyorsan, s aztán gyerünk dolgozni, barátocskám!

Egy sovány, kerek képű, méreténél nagyobb kezeslábast viselő asszony megsimogatta a cseh arcát.

— Gyógyuljon meg mielőbb, Divisek elvtárs. Üdvözlöm a családját.

— Dekuji soudruhin… Köszönöm, köszönöm — dörmögte Divisek, s sovány ujjaival megszorította a feléje nyújtott kezeket. — Nagyon sok köszönöm!

Tekintetükkel mindnyájan némán követték az elszálló helikoptert.

Ljahov a kitisztuló égboltra pillantott, a távoli dombok homályosan kirajzolódó vonulatára, s gyöngéden elmosolyodott.

— Lám, ismét a Földön vagyok — mondta. — Ismét otthon… Micsoda gép, barátaim! Micsoda gép!

— Egy kis türelmet, barátaim… — Szpicin megragadta Ljahov vállát, s odakísérte a kerek képű asszonyhoz. — Csokan, állj át Vera bal oldalára, kérlek…

Az expedíció harmadik tagja, egy magas, hallgatag kazah összeráncolta homlokát. — Megint lefényképezel?

— Igen-igen…

Szpicin hátrált, s közben le nem vette róluk tekintetét, majd előhúzott egy miniatűr filmfelvevő gépet, s guggolva leforgatott néhány métert.

— Elég volt! — állította meg Szpicint Krajuhin haragosan. — Tüstént be az autóba, s gyerünk be a városba pihenni! És egy szót sem akarok hallani!

Majd este beszélgetünk.

— Egy percre, Nyikolaj Zaharovics… — Ljahov Bikovhoz fordult. — Ha nem tévedek, maga az expedíció új tagja?

— Igen, ismerkedjenek meg — kapott észbe Krajuhin.

— Alekszej Petrovics Bikov. Vegyész, nukleáris mérnök, járművezető. Vaszilij Szemjonovics Ljahov pilóta…

Verocska, jöjjön ide. Vera Nyikolajevna Vasziljevszkaja navigátor.

Csokan Kunanbajev fedélzeti mérnök.

— Bikov és Ljahov legénysége kezet szorítottak.

— Úgy — zárta le Krajuhin. — Most pedig, irány a város!

— Este majd találkozunk — biccentett kedvesen Bikovnak Ljahov.

— AnatoliJ Boriszovics, mi egyórácskára még itt maradunk — fordult Krajuhin Jermakovhoz. — Megszemléljük a Hiuszt.

Maga is, Bikov. Mellesleg, beszélünk majd az ellátórészleg vezetőjével. Éppen erre tart… A többiek elmehetnek.

A síkságon féllánctalpas teherautók, traktorok és kerekes emelőrudak oszlopa közeledett a Hiusz felé.

— Mondják meg nekik, alaposan nézzék meg a hármas reaktort — figyelmeztetett Csokan. — Rendkívül alaposan. A relérendszerben valami nem stimmel… Na, rendben —, holnap majd én személyesen mondom meg nekik.

Elmentek, s Bikov izgalomtól hevesen verő szívvel Krajuhin és Jermakov nyomában felkapaszkodott a rugalmas, de szilárd hágcsón. A szögletes kamrában, ahová a nyílás vezetett, Krajuhin így szólt hozzá: — Itt van az előtér, a keszonkamra, hogy kiléphessenek a levegő nélküli térbe vagy mérges légkörbe. Ugye, szűkre sikerült?

— Ugyan, dehogy… nem hinném — dünnyögte határozatlanul Bikov. - Szűk, igen szűk! — morgott zsémbesen Krajuhin. — Sok mindenre nem voltak tekintettel, amikor tervezték. Ha majd túlleszünk a ki- és berakodáson, akkor meglátják. Tíz- és száztonnányi terhet kell három ilyen tűfokon átjuttatni. — Ujjával a nyílás felé bökött. — Benn a hajóban pedig még rosszabb a helyzet. Az átjárók szűkek, válaszfalak és rekeszzáró ajtók zárják le őket.

— A légmentes szigetelés és a meteoritok elleni biztonság szempontjából viszont előnyös — jegyezte meg Jermakov.

Átmentek a kamrán, s egy fényesen megvilágított folyosó bordázott lépcsőfokain felfelé indultak.

— A termonukleáris rakéta, úgymond, még új dolog — magyarázta Krajuhin. — Számtalan lehetőségét és előnyét még nem vettük figyelembe, a régi szokás szerint terveztük, ahogy a többi rakétákat. A rutin, mit is tehetsz ellene… — Hanem itt valami új dolog kezdődik…

Krajuhin meglökött egy nehéz acélajtót, s egy tágas helyiségbe kerültek, mely Bikov számára ismeretlen műszerekkel és kapcsolótáblákkal volt teletömve.

— Ez itt a kormányosfülke — mondta Krajuhin. — Ott pedig — a bejárattal szembeni falra mutatott —, a titánburok mögött található a Hiusz szíve, a fotoreaktor.

Egy speciális berendezés hozza létre a plazmaáramot és a csupasz tritonoknak, a szupernehéz hidrogénnek az áramát, mely minimális adagokban, másodpercenként néhány ezernyi nagyságban lökődik ki. Nagy teljesítményű elektromágneses mező, öt mágnestekercs hozza létre a reaktorgyűrűk fölött, erősen lefékezi a plazmacsomókat, melyek eredményeként bennük termonukleáris reakció megy végbe. A fékezéspont a parabolikus tükör fókuszában van, a Hiusz törzsének alsó felületén. Az elektromágneses rezgések, neutronok, héliummagok és a reakcióban részt nem vevő tritonok sűrű folyama a tükörhöz csapódik, s óriási vonóerőt hoz létre… Természetesen — tette hozzá Krajuhin rövid hallgatás után —, ha nem lenne ez az “abszolút visszaverő” felület, az űrhajó törzse azonnal átégne. Az első Hiusz ezért gyulladt ki, mert valahol megsértették ezt a védőréteget.

— Ezt még nem tudjuk — szólt közbe szárazon Jermakov.

A navigációs fülkében lépdelt, a műszereket nézegette, s valamit jegyzetelt a noteszébe. Krajuhin némán ajkát rágta.

— A fotonrakéta új dolog — mondta. — Hatalmas eredmény.

Az emberiség jövője… — Lekapta szemüvegét, s kerek szemét Bikovra meresztve törülgetni kezdte az üveget. — “A kegyes természet nyilván tudja, miért nem akarja, hogy földi világunkat szerény paradicsommá változtassuk. Mi ebben megnyugodtunk, de miért késztet bennünket arra, hogy új világokat hódítsunk meg, azokat az utolsó és távoli világokat, melyekhez a kulcs a fotonrakéta lehet.” Több mint fél évszázada mondta ezt egy fölöttébb bölcs német: a fotonrakéta akkor még távoli álomnak tűnt. Most az utolsó, a legtávolabbi világoknak ez a kulcsa a kezünkben van.

Igazából azonban még nem tanultuk meg használni. Sok, még igen sok tökéletesíteni való, érthetetlen dolog van. S sok a rutin. Például ezek az atomrakéták a Hiuszon. Fotonmeghajtásnál az atomrakéta olyan, mint a legmodernebb gépkocsi elé fogott gebe.

— De hiszen a Hiusz másképp nem startolhatna a Földről — vetette közbe félénken Bikov.

Krajuhin ismét az orrára ültette szemüvegét.

— A közeljövőben bizonyára eltekintünk a földi starttól. A Hiuszok mesterséges bolygókról indulnak majd útnak.

— Világos — mondta Bikov. — Egyelőre a Hiusz közönséges rakétahajtó- anyagot vesz fel?

— Igen keveset. Teljes súlyának alig egyötödét. Csak azért, hogy elszakadjon a Földtől, kijusson a légkör sűrűbb rétegeiből, melyek könnyen radioaktív szennyeződést kaphatnak. Azután bekapcsolják a fotonhajtóművet. A Hiusz nem ismeri a súlytalanság állapotával összefüggő kényelmetlenségeket. Állandó gyorsulással repül, azaz másodpercenként tízméteres gyorsulási értékkel, ugyanolyannal, mint a tömegvonzás kiváltotta gyorsulás a Föld felszínén. Ily módon a Hiusz legénysége megszabadul a súlytalanságtól és minden kellemetlen következményétől. A Hiusz, legalábbis a bolygóközi űrrepülésekkor, nem ismeri a tehetetlenségi repülés hosszú és bánatos esztendőit.

Gigászi sebességre képes felgyorsulni, s a bolygók közötti távolságokat napok, hetek alatt teszi meg.

Éppen a Hiusz a kulcs a “legutolsó, távoli világokhoz”.

— A Hiusz kulcs a nagy bolygókhoz — jegyezte meg különös, fojtott hangon Jermakov.

Egy műszer fölé hajolva állt, s ezért Bikov nem láthatta arcát.

Krajuhin összeszorította az ajkát.

— Menjünk, Bikov elvtárs — mondta komoran. — Megmutatom magának a többi helyiséget.

Bejárták az egész űrhajót, benéztek a lakófülkékbe, a legénységi társalgóba, a raktárhelyiségekbe. Minden a lehető legegyszerűbb, szinte csupasz volt. A lakószobában csupasz, puha falak, széles, rugalmas övekkel ellátott kihúzható ágyak, beépített szekrények, szilárdan a rugalmas padlóhoz rögzített alacsony és puha karosszékek. A társalgóban nagy, kerek asztal állt, körötte puha fotelek, a puha falban beépített büfé és könyvespolc. Az asztalon egy nyilván ottfelejtett papírlap hevert, rajta girbe-gurba sorokkal valamiféle számítás. Krajuhin belenézett, aztán eltette.

— Csokan — állapította meg nevetve. — A matematikus…

Amikor visszatértek a nyíláshoz, a Hiuszt már gépek és emberek vették körül. Jermakov valamit mondott a kiszolgálórészleg vezetőjének, az bólogatott, kérdéseket tett fel, s menet közben utasításokat osztogatott körötte tolongó munkatársainak.

Mind fiatal emberek voltak, nyilván nemrég jöhettek ki az egyetemről.

— Menjünk haza — mondta Krajuhin. — Ha holnap befejezik a reaktorok újratöltését, holnapután megkezdjük a berakodást.

— Igen! — kapott hirtelen észbe Bikov, miközben helyet foglalt a gépkocsiban. — Teljesen elfelejtettem. És a Fiú? Hová rakják be?

— Felülre — felelte Krajuhin. — A Fiú a Hiusz tetején utazza végig a világűrt. Úgy…

— Hmm… — kezdte volna Bikov, de elakadt, s többé nem kérdezősködött.