A bíborszínű felhők bolygója

A Vénusz kimutatja foga fehérét

Bikov később képtelen volt az elejétől a végéig visszaidézni, mi is történt néhány perccel a parancsnok szavai után. Még kevésbé tudtak volna erről beszámolni társai, akiknek idejük vagy talán kedvük nem volt, hogy odaszíjazzák magukat üléseikhez. A Golkonda fekete viharja nem száguld, és nem támad messziről süvöltő hurrikánként az emberre — egy szemvillanás alatt jelenik meg, mint a tükörkép, s egyszerre rohamoz jobbról, balról, elölről és hátulról, felülről és alulról. Bikov az infraképernyőre pillantva csak egy hatalmas, tintafekete falat vett észre úgy száz méterre a Fiútól, és máris beköszöntött a sötétség. Itt véget értek a kézzelfogható emlékek, s maradtak csupán az érzések.

A terepjárót gyorsvonati sebességgel taszította hátra a szélroham, s Bikov a lendülettől sisakjával a hoMiokfalnak ütközött. Csillagokat látott maga előtt. A fájdalomtól sziszegve érezte, hogy a Fiú felkapja az orrát, és felágaskodik. A biztonsági öv testébe vágott, recsegett, de kitartott. Körötte a vaksötétben minden sivított és dübörgött; Bikov süketen és vakon kapaszkodott az irányítópultba, az izgalomtól majd megfulladva teljes gázra kapcsolt előre, s kiengedte mind a négy támaszkodókart. A jobb oldali hátsó kar egy másodpercen belül eltört. A sötétség vad körhintaként forgott körötte. A Fiú oldalt fordult, néhány métert kúszott a homokban, majd felfordult.

Épen maradt támasztókarjai felemelték, s a vihar elvégezte a többit — a terepjáró ismét lánctalpára fordult.

Mint halálos veszélyhelyzetben mindig, Bikov agya most is gyorsan, hidegen és határozottan működött. A nagyszerű géppel szinte eggyéolvadva ellenállt, minden izmát megfeszítette, kimeredt szemmel nézte, hogyan jelennek meg az ernyőn a feneketlen sötétből előbukkanó, remegő, kék gomolyagok. “Megkapaszkodni, megkapaszkodni!”

Vakító gömbök ugráltak a képernyőn, tüzet fröcskölve, némán robbantak szét, a robajló és süvítő viharban a több tonnás jármű lánctalpai őrült sebességgel forogtak, a szuperkemény titán lánctalpszemek belevájtak a talajba, a Fiú mégis hátrált. A vihar újból felborította és elsodorta.

“Megkapaszkodni, megkapaszkodni!” U-u-ú, u-u-ú… üvöltött és bömbölt, dübörgött a vihar, Bikov dobhártyája majd beszakadt. Ajkán lapadós nedvesség… Vér?

Aj-jaj! Bikov fejjel lefelé lógott a biztonsági övön, s majdnem önkívületben nyomkodta a billentyűket…

Bozontos, lángoló gombolyagok száguldanak a képernyőn…

Gömbvillámok? Aha!

Megkapaszkodni, bármi is történjen!” S a Fiú ismét felágaskodik…

Majd minden ugyanolyan hirtelen véget ért; ahogy kezdődött, Bikov kikapcsolta a hajtóművet, s nagy nehezen levette kezét az irányítópultról. A kémlelőnyíláson ismét bekukucskált a külvilág piros fénye, mely most gyönyörűnek tűnt. A beköszöntött csendben sietve és határozottan kattogni kezdett a radioaktív sugárzásmérő.

Bikov hátrapillantott. Jermakov béna ujjaival az övekkel bajlódott. Bogdan Szpicin sisak nélkül a padlón ült, a rádió mellett, s mint aki eszét vesztette, a fejét forgatta. Az arca olyannyira fekete volt, hogy Bikov megrémült — alig ismert rá a rádiós űrhajósra. Jermakov végül kicsatolta biztonsági övét, s felállt. Lába rogyadozott.

— Nos, tudjátok, szép kis élet ez… — dünnyögte Bogdan. Fehér fogsora nyugtalan mosolyra villant. — Ilyen viharos lett volna a mi Földünk fiatalsága is?

A fal melletti asztal alól kimászott Dauge, négykézláb állt, megpróbált felállni, de azután nyilván meggondolta magát, lettül káromkodott egyet, a zsákoknak támaszkodva ismét visszaült a padlóra, s lehúzta sisakját.

Hányinger környékezte. Jurkovszkijt sokáig nem találták a széthullott ládák kupaca alatt. Eszméletét vesztette, de rögtön magához tért, s szemét kinyitva érdeklődött: — Hol vagyok?

Bikov megkönnyebbülten elmosolyodott, Bogdan pedig komolyan válaszolt: — A Fiúban, s a Fiú egy terepjáró…

— A pokolba a részletekkel! Melyik bolygón?

— Fura egy alak — epéskedett gonoszul Dauge —, bármely körülmények között képes szakállas vicceket idézgetni! — Továbbra is a padlón ült, s a térdén fekvő sisakjával babrált.

Jurkovszkij nyomban felállt, s figyelmesen szemlélgetni kezdte társát. — Cher Dauge! Tudod, milyen színed van most?

— Feltételezem, hogy sárga.

— Bíborszínű vagy, barátocskám, sötét bíborszínű!

Hasonulsz a bolygóhoz, ez aztán a mimikri!..

Elméskedését hirtelen Jermakov éles hangja szakította félbe.

— Legénység! Azonnal fel a sisakkal! Riadó!

Bikov, aki éppen levenni készült sisakját, csodálkozva megfordult.

— Por! Radioaktív korom! — Jermakov idegesen hajolt a padlóhoz, a fal mellett. — Sisakot fel! Szpicin, nyomban mosdjon meg! Felkészülni a dezaktíválásra!

Bikov megértette, miről van szó. A falakat, a padlót, a ládákat, zsákokat, műszereket, ruhákat, Szpicin arcát vékony, fekete púder borította, mely a vihar fantasztikus nyomására hatolt be a lezárt nyílások mikroszkopikus, szinte kapilláris résein. A jelzőberendezés poros fedele zöldes fényben villogott, s mindnyájan tüstént meghallották a sugárzásmérők zümmögését. Jurkovszkij sietve tapogatni kezdte védőöltözékének kapcsait. Bogdan rohant a mosdóba. Dauge egy másodpercig habozott, azonban a parancsnok nyomatékos pillantására határozottan visszadugta fejét a sisakba.

— Alekszej Petrovics, vizsgálja meg kívülről a Fiút! — adta ki röviden az utasítást Jermakov, s nyomban felvette sisakját.

Kint meglepő nagy csend volt. A Golkonda felől korábban megszakítás nélkül fújó szél lecsendesült. Eltűntek a gigászi méretű légtölcsérek is, melyek félórával korábban még ott kóboroltak a látóhatár peremén. Bikov leugrott a Fiú páncéljáról, s térdig süppedt a puha, fekete porba. A talaj oly erősen remegett, hogy a fogai is összekoccantak tőle. A fülhallgatóba percenként tompa dübörgés szűrődött be.

— A Golkonda! — Bikov a dombokban végződő látóhatárra meredt.

Bíborszínű délibábként hol kirajzolódott, hol pedig eltűnt előttük egy távoli, nagyon távoli hegygerinc, s ott rebegett az izzó gáz magasba szökő áradatában. Bu-bu-bu-bu — zúgott onnan.

A Fiú felágaskodva, enyhén jobb oldalára dőlve állt, óriási, megnyomorított, fekete pókra emlékeztetett. A terepjáró alatt lankás dombot hordott össze a vihar, ízelt támaszkodókarjai belesüppedtek a porba.

Mikor Bikov elölről is megkerülte a terepjárót, széles, félig-meddig beszórt barázdákat pillantott meg, néhány méteren át húzódtak — a visszavonulás nyomai voltak. Nem tűntek mélynek, de amikor belelépett az egyikbe, derékig süppedt.

A jobb oldali, hátsó támasztókart már csak a “lélegzet” tartotta. A vihar nyomása kifordította izületéből a titánötvözet “csontot”, s az tehetetlenül, hamuval félig betakarva hevert. Meg lehetett ugyan javítani, de korábbi szilárdságát sohasem érik el.

Bikov sóhajtott, s munkához látott.

A javítás már a vége felé járt, amikor a munkába belemerült Bikov a feje fölött meghallotta Jermakov hangját.

— Hogy áll? Mi már készen vagyunk…

A parancsnok leugrott a terepjáróról, s melléje guggolt.

— Könnyen megúsztuk. Látom, maga is végez.

— lge-e-en… — szuszogta Bikov. — Kár a Fiúért, megnyomorították szegénykének a lábát.

Feltérdelt, s bíráló pillantást vetett munkájának eredményére.

— Vidám sétakirándulásra jó lesz… Baj van, Anatolij Boriszovics, maga is látja… — Sóhajtott, s nekifogott, hogy összeszedje a szerszámokat. — Hátrálnom kellett volna. Akkor minden épen marad…

A parancsnok elnevette magát.

— Tudja, meddig tartott a hurrikán? — kérdezte váratlanul.

— Hát… úgy húsz percig… Nehéz lenne megmondani, nem néztem az órámat.

— Én viszont néztem: három és fél percig.

— Hogya-a-an?

— Három és fél percig, Alekszej Petrovics. S ez alatt az idő alatt ezer métert lökött vissza bennünket. Ha maga meghátrál, a Fiú most innen száz kilométerre lenne… S ráadásul ripityára törve heverne. El sem tudja képzelni, milyen remek munkát végzett, Alekszej Petrovics. — Gyengéden megsimogatta az acélkart. — Most pedig előre! — Szabad az út, a Golkonda itt van a közelben. Hallgassa csak, bu-bu-bu… legfeljebb, ha ötven kilométer lehet. Már látni, ott azok a fekete foltok… Nem, nem hegyek azok, a Golkonda gomolyog.

Bikov, mielőtt követte volna parancsnokát, s bemászott volna a terepjáróba, körbepillantott. S ekkor, a különös ködben elmosódott, széles, lilás csíkok jelentek meg a látóhatár peremén. A szeme káprázott. Bikov hunyorgott, a fejét rázta. A csíkok eltűntek.

— Még csak ez hiányzott! — dünnyögte, miközben felfelé kapaszkodott a jármű páncélján. — Hallucinálok… Szép dolog!

A Fiú fülkéje belül tisztára volt mosva, fém és műanyag egyaránt csillogott. A rakományt gondosan összerakták és rögzítették. Bogdan a fürdés után nedves és borzas hajjal a rádió mellett tüsténkedett. A geológusok megszokott szögletükben üldögéltek, a lehajtható asztalnál. Jurkovszkij sebesen lapozgatott egy kézikönyvet, s közben a foga között fütyörészett. Otthonos csend és békesség… Bikovra hirtelen rátört az álmosság — előjött az utóbbi órák emberfeletti feszültsége. A szeme majd leragadt.

— Anatolij Boriszovics…

— Aludni, menjen aludni! — szakította gyorsan félbe Bikovot Jermakov.

— Menjen tüstént aludni!

— Értettem! — mondta vidáman Bikov, lekapta sisakját, s a zsákokra ült.

Dauge ajkán baráti mosollyal figyelte. Amikor Bikov levette a sisakot, Dauge felpattant, s furcsa hang hagyta el a torkát, ez meglepte Alekszej Petrovicsot, s a többiek is mind odafordultak.

— Mi van? — kérdezte zavarodottan Bikov s nézegetni kezdte magát.

— Várj, várj csak, Alekszej, mi ez? — kérdezte dadogva Dauge.

— Miről van hát szó?

— Csupa vér az arca, Alekszej Petrovics — mondta Jermakov. — Nyilván beverte a homlokát az első lökésnél.

— Semmi, kicsit bevertem — mormogta a vezető, orrát tapogatva.

— Ne nyúljon hozzá! Mindjárt lemosom a horzsolást… Ne nyúljon hozzá, ha mondom! Vlagyimir Szergejevics, nyújtson oda neki egy tükröt.

Óriási, kék folt sötétlett Bikov homlokán, orra megdagadt, alsó ajka szokatlan formájúvá torzult, és még szivárgott belőle a vér.

Arcát kacskaringós véraláfutások díszítették. Bikov haragosan eltolta magától a tükröt.

— Nem veszélyes. — Jermakov gyorsan és ügyesen kimosta a sebeit. — Mutatós sebek, de nem veszélyesek… Hogy lehet, hogy nem vette észre, és semmit nem érzett?

— Egy kicsit belém hasított… persze ki gondolta volna?

— Én magam egy csöppet sem csodálkozom ezen — szólalt meg Dauge.

— Min?

— Azon, hogy semmit nem éreztél. Én például csak annyit éreztem, hogy állandóan égnek áll a lábam, s a nyelvemmel tartom vissza a gyomromat…

— Nem állhattál állandóan tótágast… Köszönöm, Anatolij Boriszovics.

Minden rendben.

Bikov felakasztotta a sisakját egy kampóra, s a gyönyörűségtől nyögve néhányat, felmászott a zsákokra.

Jurkovszkij még mondott neki valamit, de Bikov már aludt. Nagy, fehér hajó vitte magával, finoman himbálódzott egy széles, kék folyón.

Ragyogott a nap, a távolban kékes ködbe veszve rajzolódott ki a part, a víz felett vakítóan fehér madár száguldott szélsebesen. A himbálódzás egyre erősebb lett, a fedélzet kicsúszott a lába alól. Valaki felkiáltott: “Bu-bu-bu! Micsoda út!” Bikov átrepült a fedélzeten, rúgott egyet, s felébredt. A terepjáró rázkódott és ugrált. Jermakov vezette, míg a többiek egymásba kapaszkodva ott tolongtak mögötte, s a képernyőre meredtek.

— Mintha agyarakon járnánk — jegyezte meg Bogdan Szpicin. — Szépség agg istennője, a fogaid között vagyunk!

Bikov lemászott kemény fekhelyéről, s társaihoz közelebb húzódva betolakodott Bogdan és Dauge közé. A sivatag véget ért. Szürke kövek garmadáit elkerülve a Fiú sima, egyenes oszlopok erdején hatolt át. A kőhalmok felett több méter magas, hegyes végű, fekete sziklák tornyosultak — a távolban még több százat látott belőlük. A talajt repedések és tölcsérek szabdalták, durva moha nőtte be őket. Szúrós ágak fonódtak az alacsony égboltba fúródó sziklatornyok köré. A kőrengeteg körbefogta a terepjárót.

Bogdannak igaza volt — a sziklák meglepően hasonlítottak öreg, ritkás fogakra.

A rázkódás egyre elviselhetetlenebb lett. Jurkovszkij hirtelen felnyögött, megrázta a fejét — megharapta a nyelvét. Bikov megérintette Jermakov vállát.

— Meg kell állni, Anatolij Boriszovics, így könnyen felhasíthatjuk a Fiú alját.

Jermakov bólintott. Odakormányozta a járművet a legközelebbi oszlophoz, s kikapcsolta a hajtóművet.

— Fel kell deríteni az utat — mondta Bikov, s a kémlelőnyíláshoz hajolt. — Lehet, hogy érdemes visszatérni s megkerülni ezt a helyet.

— Nem — sóhajtott Jermakov. — A sziklás szakasz bizonyára messzire nyúlik. Nincs rá időnk…

— Fel kell robbantani a sziklákat. Néhány akna, ennyi az egész — javasolta Bogdan Szpicin.

Jermakov töprengett egy ideig, majd határozottan felállt.

— Felderítő útra indulunk. Négyesben. A vezető a járműnél marad.

— Értettem.

— Felderítő út, ez remek! — énekelte vidáman Dauge, s geológuskalapácsát lóbálta.

— A kalapácsot itt hagyjuk — utasította Jermakov. — Csak fegyvert viszünk magunkkal.

— Anatolij Boriszovics, hiszen eddig egyetlenegyszer sem…

— Nincs idő. Jurkovszkij, Szpicin, gyorsabban! Bikov, a járművet nem hagyhatja el! Még akkor sem, ha lövéseket hall… Készen vannak? Indulás!

Bikov a többiekkel együtt kimászott, s leült a terepjáró páncéljára. A Fiú enyhén kiemelkedő parancsnoki tornyán ült, s nézte az egymástól eltávolodó úton haladó, apró emberi alakokat — picik voltak, akár a legyek a hatalmas, repedt sziklák között. Jurkovszkij Bogdannal jobbra ment. Jermakov Daugéval egyenesen. Egy ideig még hallotta Jurkovszkij hangját, aki azt bizonygatta, hogy itt van a világ legjobb geológiai mintaterepe, hallotta Bogdan vidám kacagását, Johanics kedélyes basszusát, aki egyre az argonautákról szóló dalocskát dúdolta, majd minden elcsendesült. Bikov magára maradt.

Az égbolton egyre felhők vágtattak, szél süvített a magasban a kőoszlopok csúcsánál, s néhányszor szaggatott recsegés hallatszott — Bikov azt hitte, hogy jelzőlövések, felpattant helyéről, és körülnézett. Azután rájött, hogy csupán a szél veri egymáshoz a köveket, de azért visszamászott a járműbe, elővett egy géppisztolyt, és vállára akasztotta. Nehéz lökések rázták meg a talajt.

Mégiscsak fantasztikusan komor hely! Elől-hátul mogorva, meztelen sziklák, mint egy hatalmas, szétrombolt épület oszlopai. Bikov maga elé képzelte: egykor csodás antik palota állt itt. Nem voltak benne szobák, csupán fekete kőből faragott, díszes oszlopok. Az oszlopok között hófehér öltözékű emberek lépdeltek méltóságteljesen, tisztes, szakállas bölcsek, kecses asszonyok, rézsisakos, pajzsos harcosok… Mint azon a rajzon, amit egykor egy Atlantiszról szóló történelmi regényben látott… “Majd kitört a fekete vihar, és szétrombolta a boltozatot, a mennyezet lezuhant, az oszlopok közé szakadt. Minden elpusztult, s a sivatagban csupán a néma, sima, fekete oszloperdő maradt…

Bikov hirtelen felpattant, géppisztolyához kapott. Úgy réMiett neki, hogy hatalmas, ház nagyságú, fekete alak surrant elő a közeli oszlop mögül, megállt s leskelődött.

Nem, csak egy kőszikla. A sziklák meglepték különös alakjukkal. Amikor kissé megnyugodott, bámulni kezdte a legközelebb állókat, ismerős formákat keresett bennük.

Tessék: egy alvó oroszlán; nevető arc sapkában; hatalmas varangy; ismeretlen állat, szarvakkal és kimeredő szemmel… A kőrengeteg élte a maga mozdulatlan, szendergő életét. Csendben, észrevétlen lélegeztek a kőbe dermedt különös állatok, oldaluk meg-megremegett, s nehéz, lehunyt szemhéjuk alól titokban figyelték a másik világ jövevényeit. Tigrisek, gyíkok, sárkányok — a vénuszi kőerdő dermedt öröksége.

Bikov arra gondolt, hogy ennek a vidéknek mégiscsak rendkívül szegényes az élővilága. A Földön a sivatagban találhatsz kígyót, skorpiót, rovarpókot, a sivatag szélén tatárantilopot… Itt viszont? Igaz, a mocsárban nyüzsgött sok élőlény, talán túlságosan is sok, a hegyekben és a sivatagban viszont csak kemény, szűrös, egyenest a kövekből előbújó cserje volt… Amikor a Fiú a mocsár környékén kitört a hegyek gyűrűjéből, Bikov úgy érezte, fürge árny suhant el a kőfal mentén, s az árny elrejtőzött a szúrós bokrok között. Nyilván csak érzéki csalódás volt…

Isten háta mögötti hely… Kő, kő mindenütt. Halott, mozdulatlan, fekete kő…

Bikovnak eszébe jutott a tavaszi fű zöld szőnyege, a mezei szil lehajló ágai, a külváros fehér vályogházai, az öntözőcsatornában csobogó víz, s szomorúan fel-sóhajtott: ó, a Föld, a Föld…

Messze, az egyik nagy kő mögül fekete alak ugrott ki — tehát visszatérnek! Bikov teljes magasságában felegyenesedett, s kémlelni kezdett. Valaki kényelmesen lépdelt, s kezével hadonászott, hogy megőrizze egyensúlyát. Most megbotlott, majdnem elesett, s Bikov fülhallgatója halkan megreccsent. Jurkovszkij hangja volt!

Pokoli kellemes érzés embert látni ebben a kőtemetőben.

Megy, nem siet, a hangja viszont dühös — bizonyára tovább nincs út… Rosszul áll a szénájuk, robbantani kell a sziklákat… mennyi vesződség… Bikov ismét sóhajtott, majd önkéntelenül elnevette magát: ej, hogy cifrázza! A geológus esetlenül meglendítette lábát, leguggolt, s lecsúszott egy nagy szikláról, nyilván azért mászott fel rá, hogy megrövidítse az útját. A fülhallgatóban elégedetlen morgás.

Alekszej Petrovics mosolygott — de jó, milyen jó embert látni itt! Jurkovszkij végül is nem rossz fiú, és egyáltalán nem olyan piperkőc. Szereti viszont felhúzni az orrát, meg…

olyan költőféle. Bikov nem nagyon értett a versekhez, s szkeptikusan viszonyult a romantikához.

Jurkovszkij nagyokat fújtatva megérkezett. Lekapta a nyakából a géppisztolyt, undorral a terepjáró páncéljára hajította, s letelepedett egy kőre. Bikov rövid várakozás után megkérdezte: — Van út?

Jurkovszkij legyintett.

— Hömpölykövek, mindenféle gödrök, az ördög vinné őket! Úgy másfél méteres darabok ágaskodnak ki a homokból, élesek, mint a borotva, arra pedig — abba az irányba mutatott, ahonnan jött —, vagy kétszáz méterre, a Vénusz fogai falként tornyosulnak, ember azon át nem mászik. Egy szó mint száz, zsákutca. Sofőr barátom, nem maradt más hátra, mint hogy visszafordítsa a páncélozott szekérrudat. Egy nagyokos azt javasolta, vegyenek fel a Hiuszra helikoptert! Itt az a kis gép három másodperc alatt forgáccsá válna…

— Lehet, hogy Jermakov és Dauge találnak utat…

— Lehet, bár kétlem, bizonyára kerülőutat kell keresni.

Hiszen sorban nem robbanthatjuk fel az összes sziklát! Én a maga helyében már fűteném a kazánt.

Jurkovszkij felmászott a jármű páncéljára, leült Bikov mellé, kinyújtotta lábát, s egymáshoz ütötte bakancsa talpát.

— Hallja a Golkondát? Érzi, Alekszej Petrovics? A rejtélyek és titkok csodás vidéke… Vad, ősi természet. Emberi lélegzet által még nem szennyezett levegő s úttalan, emberi láb nem érintette tér, á?…

Bikov érthetetlenül nyögött valamit. Ingerelte Jurkovszkij beszédmodora. Nagyszerű, romantikus szárnyalását értelmetlennek, mímeltnek érezte. Úgy gondolta, hogy a Hiusz azoknak tör utat, akik a nyomában haladva végeznek a “járatlan vidékkel”, megváltoztatják a klímát, csodás városokat emelnek…

s akkor majd éppen ezen a helyen ihatnak egy korsó hideg sört, mint Ashabadban, a Proletár sugárút és a Dzerzsinszkij utca sarkán…

— Tessék, újabb rejtély… — A “szépfiú” kinyújtotta kezét.

A sziklák csúcsa felett az előbbi lilás csíkok tűntek fel hangtalanul, s elnyúltak az égen. Bikov felpattant.

— Aha! Maga is látja?

— Mit jelent, hogy “is”? — csodálkozott Jurkovszkij. — Nehéz lenne nem észrevenni őket…

A csíkok lassan kihunytak, mintha felolvadtak volna a bíborszínű fényben.

A messzeségben még két alak jelent meg, felmásztak egy sziklára, egyikőjük intett. Bikov visszaintett neki.

— Tessék, megjött Jermakov és Dauge. Mi van Bogdannal? Talán elkerülték egymást, Vlagyimir Szergejevics?

— Igen, bizonyára elkerült engem — felelte szórakozottan Jurkovszkij, s közeledő társait figyelte. — Itt könnyű elkerülni egymást, tízlépésnyire sem látsz a kövektől, én pedig egy másik úton tértem vissza. Régen elment?

— Hogyhogy elment? Magával együtt…

— Micsoda? — kérdezte Jurkovszkij, mint aki rosszul érti, amit mondanak neki.

Bikov töprengve hallgatott. Mi az, talán kinevet ez a csudabogár?

— Valami apró baleset érte, eresztett az oxigénpalackja. Nem zárt rendesen…

— Mi ez? — Különös nyugtalanság futott végig Bikovon. Nem értette, mit mond Jurkovszkij.

Társa szintén csodálkozott.

— Valami történt Bogdan oxigénpalackjával. Azt mondta, ne maradjak el, egyedül tért vissza a Fiúhoz, hogy hozzon egy újat… Biztos, ami biztos.

Mi az, talán elhagyta a járművet, Alekszej Petrovics?

— Bogdan visszatért a Fiúhoz?

— Visszatért. Egy új oxigénpalackért…

— Bogdan nem tért vissza a Fiúhoz — nyögte ki nagy nehezen Bikov, s a rossz előérzet dermesztő szele végigsuhant egész testén.

— Nem tért vissza?

Mindketten egyszerre ugrottak fel s meredtek egymásra, még nem jutott el teljes súlyával tudatukig a közelgő tragédia.

Bikov nem látta Jurkovszkij arcát, s egyszer csak nem hallotta lélegzését sem.

— Óvatosabban, óvatosabban, Anatolij Boriszovics… Úgy, úgy! — harsant Dauge hangja.

Bikov megfordult. Dauge és Jermakov a terepjáró felé közeledtek. A geológus nyakában két géppisztoly lógott, s kézen fogva támogatta parancsnokát. Jermakov lassan lépdelt, erősen sántított a jobb lábára. Mielőtt odaért volna hozzájuk, összeszorított fogai között ezt sziszegte: — Készüljön fel, vezető! Át lehet jutni. Mindnyájan fel a gépre!

Jurkovszkij váratlanul a földre ugrott, felkapta géppisztolyát, s egy szót sem szólva visszarohant a kőrengetegbe, csúszkált és botladozott a sziklák felületén. Bikov alig egy másodpercre maradt le mögötte.

— Dauge! — kiáltott rá olyan hangosan, hogy társa megrezzent és kihúzta magát. — Adj egy géppisztolyt a parancsnoknak, s indulj szaporán Jurkovszkij után!.. Anatolij Boriszovics, bizonyára valami baj történt Bogdannal. Megengedi, hogy menjek?

— Menjen! — kiáltotta Jermakov.

Dauge már előtte rohant, lába állandóan belegabalyodott a moha szúrós szárába. Bikov Dauge után vetette magát.

Lába megcsúszott, lesiklott a sima kövekről. A talaj — nagy szemű murva, felerészt kockakő nagyságú zúzalékkal s az egész megszórva homokkal és porral — minduntalan kicsúszott a lába alól, éles szilánkok borzolódtak fel.

Bikovot rögtön elborította a veríték. “Gyorsabban, gyorsabban!” — lüktetett az ér a halántékában. Agya villámgyorsan és pontosan működött. Bogdant vagy megtámadták (“Aligha lehetséges, hiszen a sziklák halottak”), vagy elcsúszott, összetörte magát, s eszméletlenül hever valahol (“Akkor megtaláljuk, feltétlenül megtaláljuk”), vagy eltévedt (“Akkor viszont miért nem lő, nem hív minket?”). Hangos géppisztolysorozat csattant.

Bogdan!.. Nem, Jurkovszkij volt. Helyes, derék fiú, betöltötte az irányjelzőt, felmászott egy sziklára, arra, amelyik varangyosbékára hasonlít, s géppisztolyából fülsiketítőn fellőtt az alacsony égbe. Most abbahagyja, hallgatózik… Nincs felelet, nincs… A kövek bonyolult visszhangja válaszol csak, meg a szél süvölt a hegyes végű sziklák csúcsai között…

Bikov hátát a zsákoknak vetve ült, lassan rágta a préselt sonkát, s mohón gyümölcslevet kortyolgatott hozzá egy műanyag pohárból. Nehézkesen, rekedten hortyogott álmában Dauge. Ott roskadt le, ahol ült, egyenest a padlóra. Sötét bőre még feketébb lett, borostás arca beesett. Időről időre sietve, összefüggéstelenül dünnyögött valamit lettül, s görcsösen mozgatta ajkát. Mozdulatlanul hajolt a rádió fölé Jermakov. Szemét lehunyta, csak sovány, száraz, fehér ujjat forgatták lassan a csillogó fogaslécet. Az étert tapogatta végig, próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.

Eddig ez mindig Bogdan feladata volt. Bogdané… Fejük felett, a terepjáró tetején lassú, fáradt léptek kopogtak. Jurkovszkij az.

Jurkovszkij bűnösnek érzi magát azért, mert Bogdannal baleset történt. Dauge és Bikov próbálták vigasztalni, de eredménytelenül.

— Nem lett volna szabad elengednem egyedül — mondogatta Jurkovszkij, s üres tekintettel meredt társaira.

Szegény Bogdan… Szegény Jurkovszkij…

Tizenkét órát bolyongtak a kőrengetegben. Lövéseikre tompa visszhang válaszolt, a távolban egyenletesen morajlott a Golkonda, nagy csattanással váltak ketté a görbe hátú sziklák, a dörrenésekre összerezzentek és körbepillantottak. Bogdan nem válaszolt. Kilőtt hüvelyekre találtak — ott, ahol már ők is megfordultak. Félig elmosódott lábnyomok — saját lábuk nyoma. Bogdan nem felelt… Szinte nem szóltak egymáshoz, csak akkor, amikor Dauge vagy Jurkovszkij megpróbáltak elválni a kis csapattól; Bikov ekkor rájuk parancsolt, hogy térjenek vissza, hangját azonban sem társai, sem ő maga nem ismerte meg.

Néhányszor úgy érezték, hogy lövések zaját hallják valahonnét a távolból, hanyatt-homlok rohantak oda, menet közben lövöldöztek, de mindig bebizonyosodott, hogy tévedtek. A veríték szemükbe csorgott, lábuk rogyadozott és reszketett. Egyre gyakrabban botlottak meg és estek el, s mind nehezebb volt feltápászkodniuk. Végül Jurkovszkij a földre zuhant, s Dauge, miközben igyekezett segíteni neki, maga is mellé rogyott. Bikov odalépett hozzájuk, s leereszkedett a kavicsra, nagy nehezen tudta csak behajlítani dermedt lábát. Egy ideig nézte, hogyan próbál Jurkovszkij lihegve feltápászkodni, karja már alig mozgott, képtelen volt felemelni nehéz fejét, majd kijelentette: — Menjünk a Fiúhoz… Pihenni kell egy kicsit.

— Ne-e-em! — nyögte rekedten Jurkovszkij.

Mégis visszatértek, Bikov cipelte mind a három géppisztolyt, s vezette a vállánál fogva Jurkovszkijt. Dauge imbolyogva előttük lépdelt, nem kereste az utat, s amikor egy sziklának dőlve megállt, Bikov odalépett hozzá, és hátulról meglökte. A geológus nagy nehezen elszakadt a sziklától, s botladozva továbbvánszorgott. Úgy tűnt, hogy a fáradtságtól vakon vonszolja magát, és mégis ő volt az első, aki észrevette a széles, fekete hasadékot s peremén Bogdan tompán csillogó géppisztolyát. Dauge felkiáltott, és térdre zuhant, érthetetlenül dünnyögött, s erőtlen kezével a mélyedés felé bökdösött…

Amikor a Fiú a köveken nehézkesen átbukdácsolva a hasadékhoz kúszott, Bikov a derekára kötött egy acélhuzalt, s leereszkedett.

Hallotta, ahogy rekedten ismételgeti fent Jurkovszkij: “Bogdan! Bogdan!..” A hasadék mélyén, a lámpa fényében Bikov egy halom kőre, homokra, a szűrös cserje ágaira és kavicsra talált. Félórát bolyongott a sötétben, végigtapogatott minden követ, bekukkantott minden repedésbe… Bogdan sehol nem volt.

Arra még volt ereje, hogy kimásszon a hasadékból, s beszálljon a terepjáróba. Ott azután elzuhant, s elnyomta az álom…

Bikov kiitta a gyümölcslevet, összegyűjtötte a morzsákat, s lehajította a szeméttárolóba. Jermakov nem mozdult, Dauge zavaros szemét meresztgetve felállt, s odaugrott hozzá.

— Bogdan! Bogdanics! Megkerültél, drága barátom! — Hangja azonban elcsüggedt, rögtön összeroskadt, leült, mindkét kezével az arcát dörzsölte. Rövid hallgatás után megszólalt: — Bocsásson meg, Anatolij Boriszovics… Úgy rémlett, hogy… — megpróbálta remegő kézzel felvenni sisakját.

Jermakov futó pillantást vetett rá, s elfordult.

— Talán még egyszer megpróbáljuk, Anatolij Boriszovics — mondta határozatlanul Bikov.

— Igen. — Jermakov ajka némán mozdult.

Eltelt még negyvennyolc óra, tele hihetetlen feszültséggel, reménnyel és keserű csalódással. A kutatás eredménytelen volt.

Semmi! Egyetlen nyom sincs. A Fiú körül egy kilométeres körzetben az űrhajósok felkutattak minden apró repedést. Négyszer ereszkedtek le a hasadékba, amely mellett a géppisztolyt találták. Többet nem tehettek, Jurkovszkij tompán zokogott, s erőtlen dühvel szorította ökölbe nagy kezét. Ha Bogdan a szeme láttára pusztult volna el, harcban vagy kőomlás alatt, ha legalább a testét megtalálták volna, könnyebb lett volna a szíve.

Jermakov hallgatott. Valahányszor társai kutatóútra indultak, kificamodott lábát nagy nehezen vonszolva kimászott a terepjáróból, s órákig ült mellette, a géppisztolyt a térdére helyezte — a jelet várta. S amíg társai a többórás gyaloglástól elcsigázottan pihentek, fent őrségben volt, s igyekezett kapcsolatot létesíteni a Hiusszal. Jermakov várta, de ugyanakkor félt is a beszélgetéstől a távoli navigátorral, de amikor a légkört zavarok ingerlő recsegése közepette végre eljutott hozzá Mihail Antonovics örömteli hangja, a parancsnok nyugodt, sőt kissé tréfás hangnemben szólalt meg. Azt mondta, hogy közel a cél, minden rendben, hangulatuk remek. A rossz út miatt egy kissé elidőztek a sziklák között, de ez nem vészes. Az expedíció minden tagja üdvözletét küldi.

Beszélgetésüket hallva a geológusok egyetértőn hallgattak — semmi értelme, hogy Mihail tudjon mindenről. Amúgy sincs ott egymagában könnyű dolga.

Jurkovszkij ezen a napon tette utolsó őrült próbálkozását, hogy megfejtse Bogdan eltűnésének titkát. Tapasztalt hegymászó lévén, felmászott az egyik legmagasabb oszlop tetejére, mely úgy száz méterre magaslott a Fiútól. A harmincméteres, fekete szikladarab hosszában kettéhasadt, s a geológus a repedés peremébe kapaszkodva, emberfeletti ügyességgel kapaszkodott fel rá, hogy körbepillantson a vidéken.

Bikov és a levert Dauge türelmesen álltak a szikla lábánál. Később, amikor Jurkovszkij leereszkedett, és hátát a kő sima falának vetve pihent, ugyanilyen türelmesen várták, hogy megszólaljon.

Jurkovszkij azonban csak ennyit mondott: — A Golkonda közel van… Mintha a tenyerünkön lenne…

Jermakov a Fiúnál várta, előreengedte őket, majd ő maga is utánuk mászott a terepjáróba. Amikor mindnyájan levették sisakjukat, halkan ennyit mondott: — Egy óra múlva indulunk.

Bikov nem csodálkozott, már várta ezeket a szavakat. Még ha jó is lett volna Szpicin oxigénpalackja, a tartalék már régen elfogyott volna benne, amit pedig az oxigénszűrő ki tudott venni a Vénusz légköréből, az alig harminc-negyven órára hosszabbította volna csak meg agóniáját. Bogdan Szpicin halott volt.

Amikor Jermakov bejelentette, hogy a Fiú elindul, Jurkovszkij összeszorította öklét, Dauge pedig felemelte sötét arcát, fáradt, beesett szemét.

— Nincs időnk, hogy tovább időzzünk itt, ezt nem tartom sem lehetségesnek… sem célszerűnek.

Jurkovszkij imbolyogva felállt.

— Anatolij Boriszovics!

Jermakov hallgatott. Jurkovszkij ajka némán mozgott, reszkető kezét melléhez szorította. Dauge ismét lehorgasztotta fejét. A néma csend sokáig húzódott, s Bikov nem bírta tovább. Felállt, s az irányítópulthoz lépett. Ekkor erőltetett hangon megszólalt Jurkovszkij: — Én nem megyek innen el!

Szeme tétován járt ide-oda, fehér arcán vörös foltok ütköztek ki.

— Valahol itt van a közelben… lehet, hogy még… Nem megyek el… — Hangja elakadt. — Anatolij Boriszovics!

Jermakov gyöngéd, meggyőző hangon szólt hozzá: — Vlagyimir Szergejevics, mennünk kell. Bogdan meghalt.

Nincsen több levegője. Teljesítenünk kell kötelességünket!

Nincs jogunk… Azt gondolja, az első antarktiszi expedícióknak könnyebb volt? És Barents, Szedov, Scott, Amundsen?… S dédapjuk Sztálingrád alatt?… Egyikőnk halála sem állíthatja meg a továbbnyomulást.

Jermakov soha még ilyen sokat nem beszélt.

Jurkovszkij a falba kapaszkodva Jermakov felé indult.

— Köpök az egészre!.. Köpök a Golkondára! Ez aljasság, Jermakov elvtárs! Nem megyek el! Az ördögbe! Egyedül maradok…

Bikov látta, ahogy Jermakov arca szürkébe vált át. Az űrhajó parancsnoka nem mozdult, hangjából azonban baráti együttérzés csengett: — Jurkovszkij elvtárs, félre a hisztériával, hozza rendbe magát!

Megparancsolom, hogy vegye fel a sisakot, s készüljön az útra!

Határozottan megfordult, s a vezérlőpulthoz ült.

Jurkovszkij elborulva visszazuhant az ülésbe. Válla rázkódott. Szánalomra méltóan s egyszersmind borzasztóan nézett ki.

— Vologya, meg kell tenni, meg kell tenni! — Dauge állt fölötte, s az ingadozó faiakba kapaszkodott. Földszínű arca eltorzult. Szeme fénye kihunyt. Halott, idegen hangon ismételte: — Meg kell tenni, Vologya, kell… Ez elkerülhetetlen! Ilyen a harc!