A bíborszínű felhők bolygója

A Golkonda utolsó szava

A Fiú lassan haladt előre. A képernyőn sűrű sziklarengeteg, a kő-káosz körvonalai siklottak tova. A Golkonda távoli visszfénye ott táncolt a hatalmas kövek fehér, repedezett vállán.

Még ezen az úton is kétszer ilyen gyorsan hajthatott volna a Fiú vezetője, de valahányszor a terepjáró megrázkódott a soron következő gödörben, Jurkovszkij a sötét utasfülkében álmában hangosan felnyögött, s Bikov összeszorította a fogait, mintha az ő fekélyekkel borított teste lángolt volna kínok között.

A hajtómű egyenletes zúgásán áttört a rádió fojtott recsegése: a parancsnok egy percre sem kapcsolta ki a készüléket. A lehajtható asztalnál ült, és papírlapokkal zizegett. A rázkódás bizonyára alaposan zavarta, de hallgatott.

Mennyire nem hasonlított mindez arra a képre, amit Bikov oly gyakran maga elé képzelt! Befejezték a felderítő utat, felépítették az űrrepülőteret, a Hiusz ünnepélyesen leereszkedik a szabaddá tett síkságra, nagyszerű, feledhetetlen a találkozás, kényelmes kajütök, a derék, bátor Mihail Antonovics, és végül — indulnak haza! S ehelyett: különös felvillanások dél felől, örült futás a feltúrt földön, s a parancsnok különös, hideg, izgatott arca. Bikov még sohasem látta ilyennek… Nos, érthető, kockázatos lett volna várni, amíg helyreáll az összeköttetés a Hiusszal, amikor járművük fedélzetén ott a nagybeteg Dauge, s a vízkészlet mindössze három-négy napra elegendő. Világos, miért döntött úgy Jermakov, hogy visszatér a Hiuszhoz. De miért siet ennyire? Miért tulajdonított a parancsnok ekkora jelentőséget a felvillanásoknak délen? Hiszen látnivaló — várta őket. Csak nem Mihail az? Csak nem…

— Alekszej Petrovics, beszélnem kell magával — szolalt meg halkan Jermakov.

Bikov hátra sem fordulva válaszolt, figyelmét teljesen lekötötte az út.

— Hallgatom, Anatolij Boriszovtcs.

Gödör. Rázkódás. Halkan nyögdécsel az alvó Jurkovszkij.

— Állítsa meg a járművet!

— Értettem…

Jermakov sisak nélkül ült a lehajtható asztalnál. Lágy, kék fény világította meg a térképet, a parancsnok ceruzával játszó, vékony, fehér ujjait.

— Figyeljen Ide, Bikov! Nagyon fontos. Két fellobbanás délen, emlékszik?

— Igen.

— Meghatároztam a koordinátáikat, mert feltételeztem, hogy ezek jelzőrakéták…

— A Hiusz?!

— Ezt nem tudom, Nézze…

A felderített terület térképe volt előtte. Bikov megpillantotta rajta a majdnem szabályosan kör alakú, hatalmas mocsarat, az iszapkrátert s benne egy keresztet — a Hiusz leszállásának helyét. A Fiú útját a sivatagon és a sziklavonulaton keresztül a Golkonda-1 leszállótérig világosan kivehető, pontozott vonal jelölte. Élesen kitűnt a Golkonda fekete tintás foltja, melyet a Füst-tenger haloványszürke csíkja övezett.

Jermakov ceruzája hegyével a mocsártól délkeletre eső, apró, vörös körre mutatott.

— Nos, ez az a pont. Látja, hogy a mocsártól távolabb van… Pontosan innen engedték fel a rakétákat, természetesen ha egyáltalán rakéták voltak.

A bemérés pontossága — öt-hét kilométer.

— Hogyan és miért szállt át ide a Hiusz?

— Nem mondtam, hogy ez a Hiusz. De…

— Mi?

Jermakov összegörnyedt, s megsimogatta beteg lábát.

— Nos, Bikov. Most a Hiusz leszállóhelyéhez megyünk. A mocsárhoz. A rakétákat egy másik expedíció is felbocsáthatta, akik tudták, hogy mi ebben a körzetben tartózkodunk. Lehetséges, hogy automatikus vezérlésű teherűrhajó. De az is lehet, hogy semmi nincs ott. Láthattunk légköri felvillanásokat is…

Különös módon egybeesnek azonban a mi megbeszélt jelünkkel.

— Pontosan húsz nulla nullakor? — kérdezte Bikov.

— Húsz óra tizenkét perckor — pontosította hidegen Jermakov.

— Mihail pedig, ha valami történik… pontosan húsz órakor kellett, hogy jelzést adjon?

— Igen.

Bikov világosan érezte, ahogy a rossz előérzet fagyosan összeszorítja szívét.

— Nagyon furcsa módon szakadt meg az összeköttetés — folytatta Jermakov, mint aki hangosan töpreng. — A hangszóró zúgni kezdett, és ez szinte teljesen elnyomta Krutyikov hangját. Az volt az érzésem, hogy izgatottan engem szólított! Túlságosan is izgatottan… Utána csönd lett.

Immár harmadik napja hallgat.

Bikov föléhez hajolt. Szeme, akár egy macskáé, egy pillanatra felcsillant a kabin félhomályában.

— Így vagy úgy, egy térképet magának adok. Rejtse el és tartsa magánál. Mindig legyen magánál. A második nálam marad, ide teszem, az asztalba. Bármi történjen, irány a mocsár.

Ne keressen új utat. Nincs vesztegetni való időnk. Tartson mindig a Hiusz felé. És csak akkor, ha a Hiusz nem lesz az ingoványban…

Bikov visszafojtotta lélegzetét.

— Egyébként remélem a legjobbakat — fejezte be Jermakov olyan hangon, hogy Bikov megértette: a parancsnok egyáltalán nem reménykedik a jobbik esetben.

Néhány másodpercig hallgattak.

— Nos, ez minden, amit mondani akartam magának. Tartsa az irányt a mocsár felé! — Jermakov halkan köhintett, s a rádiókészülék felé fordult.

A Fiú, a kőtörmeléket maga alá gyűrve, ismét nekilódult.

Bikov már nem törődött Jurkovszkij nyögdécselésével. A sebességmérő mutatója elhagyta a harmincas számot. A terepjáró gyorsított.

“A Hiusz — gondolta Bikov. — Mihail Antonovics… Csak nem történt valami baj? Csak nem pusztult el a űrrepülő?”

Beesett, beteges, lázrózsáktól vörös arcát hátravetve horkol a szerencsétlen Dauge. Iszonyatos, felfoghatatlan betegség kínozza. Mi ez? Semmilyen gyógyszer nem segít. “Ugyanaz a láz, ami elpusztította a cseh űrhajó legénységét” — mondta Jurkovszkij. Homoki láz. De miért csak Johanics kapta el? Itt, a Fiúban mindnyájan egyforma körülmények között voltak. Igaz, ott a sziklák között, amikor az eltűnt Bogdant keresték, Dauge egyszer sisak nélkül mászott ki a járműből, s elég sokat nyelt a porból… De ha ez homoki láz, az a bizonyos, akkor Johanicsnak, a derék és becsületes Daugénak, nagyon sanyarú sora lesz. Jermakov mondta: “A kék égbolt bármely betegség esetében a legjobb orvos.” De mi van, ha még sokáig, nagyon sokáig nem pillantják meg a kék eget?… Szegény Johanics!

Bikov szeme begyulladt. Bal kezét lekapta a gombokról, s óvatosan megdörzsölte duzzadt szemhéját.

— Fáj? — kérdezte váratlanul Jermakov.

— Igen. Izgat…

Jermakov óvatosan átült a szomszédos székre, s a sebességmérőre nézett. Óránként negyvenöt kilométer.

Kevés. A terepjáró a köveket aprítva megrendült, lánctalpa megcsörrent. “Az ördögbe!” — nyögött fel hátul Jurkovszkij.

A sebességmérő mutatója már a hetvenes számnál remegett…

…A Fiú nem volt messze a sziklavonulattól, amikor Bikov vörös foltokat és csíkokat figyelt meg előttük útjukon, melyek fölött nehéz, lilás gőz vibrált. A szokatlan tűzfolyam elállta a Fiú útját. Bikov megállította a terepjárót, s halkan hívta Jermakovot. Egy Ideig mindketten a kémlelőnyílás fölé hajoltak, s némán szemlélték a különös jelenséget.

— Megpróbálunk átjutni? — kérdezte végül Bikov.

Jermakov bizonytalanul csóválta a fejét.

— Nem… nem érdemes. Jobb, ha megpróbáljuk megkerülni.

— Mi lehet ez?

— Fogalmam sincs… Menjünk közelebb a terepjáróval.

A Fiú lassan kúszott még kétszáz métert s megállt. A fekete talajon élénkvörös fényben kacskaringós csíkok villództak. A távolban, a lilás ködfüggöny mögött tömör málnaszín folttá olvadtak egybe. Úgy tűnt, hogy izzó láva ömlik valahonnan, s beborítja a sivatagot. Bikov látta, ahogy lassan, emberi szem által szinte észrevétlenül közeledett a vörös folt egy hatalmas, fekete hömpölykőhöz. A kő lábánál felemelkedett, megduzzadt, s felkúszott a sziklára…

— Mozog — dünnyögte Jermakov.

A szikla eltűnt a mozgó, vörös tömeg alatt. — Mi az ördög!

— Menjünk ki és nézzük meg! — javasolta határozottan Jermakov.

Gyorsan felállt, de akaratlanul is felnyögött, s visszazuhant az ülésre. — Nem, nem tudok járni… Ébressze fel a geológusokat, Alekszej Petrovics.

Egy kis időbe telt, amíg el tudták hagyni a terepjárót.

Valami elképesztő iszonyatot sugárzott a málnavörös massza. Még Jurkovszkij is elhallgatott, amikor Bikov óvatosan felajánlotta:

— Odamehetünk, és manipulátorokkal Is megvizsgálhatjuk ezt a micsodát…

— Megtehetjük — erősítette meg bizonytalanul Dauge. — Szerintem ez nem láva…

Jermakov lehajolt, s fintorogva a lábát tapogatta.

— Legyenek óvatosak. A legkisebb veszély esetén térjenek vissza a terepjáróba. Elmenekülni mindig lesz idejük. Nagyon lassan mozog.

A zsilipkamra ajtaja előtt Bikov hátrapillantott Jermakov görnyedten ült az irányítópultnál, s nem vette le tekintetét a bíborvörös csíkról, amit a kémlelőnyíláson keresztül látott. Nem vette magára a különleges védőöltözetet, s Bikov a képernyő rózsaszín fényében látta keményen ökölbe szoruló kezét…

A remegő, kocsonyás tömeg oldalvást haladt előre, s hatalmas félkörben ölelte körül a terepjárót. Előrenyújtott, hosszú csápjai mintha letapogatták volna a talajt. Csillogó, lilás köd emelkedett a mozgó vörös szőnyeg fölé. A fülhallgatóban a Golkonda távoli zúgása, egyenletes csikorgó zaj hallatszott: a bíborszínű folyam köveket, hömpölykövek szilánkjait sodorta magával.

— Meglepően hasonlít egy élőlényre — dünnyögte Dauge.

— Ne beszélj ostobaságokat, Grigorij! — szólt rá Jurkovszkij.

— Ez élőlény, nézz a csápjaira: keresik az utat a sziklák között…

— Semmit nem keresnek…

Dauge lehajolt, felemelt egy követ, s így szólt: “No, lesz, ami lesz!” — s a követ a vöröses kocsonyába hajította. Bikov, aki nem tudta ezt megakadályozni, minden izmát megfeszítve, készen állt bármilyen kellemetlenségre. Azonban semmi nem történt.

A kő ráesett a vörös felületre, felugrott, egy ideig gördült, majd feketedve megállt. Rózsaszín füstcsíkok emelkedtek a magasba körötte. Majd a kő eltűnt, mintha felolvadt volna — a vörös kocsonya beszívta.

— Normális hőmérsékletű — közölte Jurkovszkij, s a kézi hőmérőt nézegette —, ötvennégy egész háromtized.

Ezekhez a helyekhez mérve nagyon is normális. Nem láva.

Egészen közel léptek a vörös masszához. A lila ködfal egyenest a szemük előtt emelkedett a magasba; még néhány lépés, s rálépnek a málnaszín szőnyegre.

— Nem érdemes továbbmenni — mondta Bikov —, a dózismérő majd megbolondul a sisakomban.

— Igen-n-n — jegyezte meg elnyújtva Johanics. — A rádioaktivitás fokozódik. Micsoda sugárzást bocsát ki magából, Vologya…

— Látom-mordult vissza Jurkovszkij; leguggolt, s figyelmesen nézegetni kezdte a bíborszínű folyam szélét.

Vastag, csillogó hártya borította a talajt, látszólag igen tömör s lukacsos volt, mint a szivacs. Lassan kúszott a földön, helyenként felpuffadt, köveket forgatott ki a homokból.

— Tizenöt centiméter lehet a vastagsága — állapította meg Jurkovszkij, s figyelte, hogyan kúszik fel a hártya a hegyes kövekre. — Grisa, ez nem élőlény! Teljesen közömbös a külsődleges ingerekkel szemben.

— Csodabogár! — Dauge vállat vont. — A szivacs is teljesen közömbös a külső ingerekkel szemben… Nyilván mikrolények telepe.

— Mikrolények… Ilyen erősségű radioaktív sugárzás mellett ebben a körzetben? — Jurkovszkij hangosan töprengett. — Bár az élet képes bármely körülményhez alkalmazkodni. Annál is inkább, mert ez a micsoda maga is sugárzást bocsát ki… Ebben igazad van, Johanics. De hogyan bizonyítod be… Gyerünk, vegyünk belőle mintát, majd otthon megvizsgáljuk.

— Tehát úgy vélekedtek, hogy a Fiúval át lehet kelni ezen a vörös mezőn? — kérdezte Bikov.

A geológusok elhallgattak, majd Dauge szólalt meg: — Sokkal inkább igen, mint nem. Legalábbis ez nem láva.

— Akkor szálljunk be a terepjáróba. Jermakov vár bennünket.

— Mindjárt, Alekszej. Csak mintát kell venni ebből a micsodából.

A terepjáró száz méterre állt tőlük, s csillogott a vörös fényben. Feketéllett a nyitott vezetőnyílás. A málnaszín hártya körbefonta a járművet — távol a sötétben már látszottak lilás párával borított csíkjai. A hártya három oldalról kerítette be a Fiúi.

Bikovot egyszerre elfogta a félelem.

— Gyerünk, gyorsabban, barátaim! — mondta. — Valami nem tetszik nekem a természet eme kíváncsi jelenségének a viselkedésében.

— Rögtön elrohanok egy konténerért, várjatok egy percet! — dünnyögte Dauge, s ingadozó léptekkel a Fiú felé futott.

Bikov tekintetével követte, majd Jurkovszkijhoz fordult, s látta, amint az finn késével próbál egy darabot lemetszeni a hártyából.

— Nem kell, Vlagyimir Szergejevics, minek? Majd manipulátorral veszünk belőle.

Jurkovszkij, miközben a tőrrel mesterkedett, haragosan fújtatott. A kés könnyedén behatolt a rugalmas masszába, amely azonban tüstént össze is forrt mögötte. A geológus vadul tépte és hasogatta a remegő kocsonyás anyagot.

Végül sikerült leválasztania egy vastag, vörös darabot.

Sűrűn dőlt belőle a csillogó gáz. Jurkovszkij felállt, lábával továbbgörgette a levágott darabot — a vörös homokon fényesen felragyogott egy vörös kör. Mögöttük robaj hallatszott. Hátrapillantottak, s meglátták a Fiúról leesett Daugét. Ügyetlen pózban ült a földön.

— Nézd csak! — jegyezte meg bosszúsan Jurkovszkij.

Dauge gyorsan felemelkedett, s lehajolt, valamit keresett a lába alatt.

Bikov észrevette, hogy a lángoló csápok már körbefonták a terepjárót, s vagy háromszáz méterre tőle gyűrűbe fonódtak.

“A kör — hasított hirtelen az agyába. — A lángoló kör… Hol is hallottam ezt?”

Dauge már közeledett, szíjra fűzve húzta a földön maga után a konténert a radioaktív minták számára. Hóna alatt súlyos lemezt tartott.

— A pokolba is! — kiáltott fel csodálkozva Jurkovszkij.

Bikov a lába alá nézett, s észrevette, hogy a levágott darab csillagalakot vett fel, s hosszú csápokat bocsátott ki a vörös szőnyeg felé. Hirtelen eszébe jutott: “A Vörös Kör!

Óvakodj a Vörös Körtől! A Tahmaszib-rejtély…”

Ebben a pillanatban a talaj megrezzent. Bikov elveszítette egyensúlyát, s majdnem elesett. Látta, hogyan zuhant kezéből mindent kiejtve a földre Dauge, s próbált négykézláb felemelkedni Jurkovszkij.

A fekete égbolton vakító, kékesfehér villám lobbant. A második rengés a földre hajította Bikovot. Valami fülsiketítőn reccsent a lába alatt. Körös-körül mennydörgésszerű dübörgés.

— Á-á-á! — kiáltott fel a borzalmas zajban Jurkovszkij, de hangját alig lehetett hallani.

Bikov görcsösen kapaszkodott a talaj kiugró göröngyeibe, s látta, hogy a föld szétnyílt a Fiú mellett, s tűzoszlop tört fel belőle. A lángoló délibábban látszott, hogy őrült sebességgel forogni kezdett a felágaskodó terepjáró lánctalpa, Johanics felállt, majd ismét arcra zuhant.

Kibírhatatlan forróság fonta körül Bikovot, áthatolt ruhája szilikátszövetén. Majdnem eszméletét veszítette, feltápászkodott, nagy nehezen megtartotta egyensúlyát, tett néhány bizonytalan lépést előre, a ferdén álló jármű felé, majd ismét elzuhant — kicsúszott a talaj a lába alól. A dübörgés egy szempillantás alatt elcsitult. A szemét elborító verítéken keresztül Bikov látta, ahogy tompa vörös, hamuvörös szín önti el lassan a remegő repedések borította földet, s hogyan süpped bele az olvadó homokba a vörösre izzott terepjáró.

— Á-á-á! — kiáltotta hátul Jurkovszkij.

Fogait összeszorítva, a rátörő gyöngeséget leküzdve, Bikov arra kényszerítette magát, hogy a panaszos kiáltás irányába kússzon.

Megpillantotta Jurkovszkij feléje nyújtott kezét, mely olyan fekete volt, mintha megégett volna. S neki volt még ereje, hogy belekapaszkodjon, majd a földre nehezedve távolabb vonszolja a geológust a málnaszín ingoványtól.

Később mégiscsak elveszítette eszméletét, de bizonyára nem hosszú időre, mert amikor magához tért, észrevette, hogy Jurkovszkij ott fekszik mellette, ügyetlenül maga alá húzza kezét, hogy a Fiú körül a felizzott föld még nem feketedett meg, s a terepjáró erősen oldalt dőlve áll, mélyen belesüppedt a megolvadt talajba, műanyag páncélja füstöl, szürkébe vált át, s gyorsan sötétedik.

Az égbolton kihunylak a vakító, kékesfehér csíkok. Bikov fülében állandó, átható csörgést hallott, s csak nagy nehezen jött rá, hogy a sugárzásmérő hangja ez. “Tucatnyi, több száz röntgen” — villant agyába, s foszlott rögtön semmivé a gondolat. Felemelkedett, a mozdulatlan Jurkovszkij hóna alá nyúlt (tehetetlenül csüngött a kezén), s a Fiúhoz vonszolta, odább a rózsaszín párától borított, bugyborékoló hártyától. Úgy negyven lépést téve Bikov ráakadt Daugéra. Johanics a hátán feküdt, s begörbedt ujjaival védőöltözetének szövetébe kapaszkodott a mellén.

Bikov melléje fektette Jurkovszkijt, majd barátja fölé hajolt.

Dauge eszméletét vesztette, szaporán, hörögve lélegzett.

Szkafanderének alsó része rongyokban lógott rajta. Alekszej reszkető kézzel, sietve kicsavarta az oxigéncsapot, levette géppisztolyának szíját, derékmagasságban szorosan átfogta vele a mozdulatlan testet, hogy megakadályozza a forró, oxigénben szegény s radioaktív portól telített külső levegő behatolását a ruha mögé. Dauge felnyögött, s szipogva szívta magába az éltető gázt, Jurkovszkij magától feléledt. Magához tért, mozogni kezdett, gyors mozdulattal felemelkedett, s felült. Dauge tovább hörgött.

— Fiú… Anatolij Boriszovics… — dünnyögte Jurkovszkij. — Gyorsabban…

Bikov segített neki talpra állni, s kettesben, imbolygó léptekkel a kihűlő jármű tőlük száz méterre magasodó tömbjéhez vánszorogtak. Átkeltek egy széles, feketéllő hasadékon, majd futásnak eredtek. Jurkovszkij elsőnek próbált bemászni a nyíláson, de visszazuhant.

Bikov félretolta őt, és maga mászott be.

A nyílás erősen megolvadt, ovális alakot vett fel. A páncél még izzott, a forróság behatolt a különleges védőöltözék alá, s tűrhetetlenül perzselte testét. Bikov a sötét keszonban hiába tapogatózott a kapcsoló után, amikor nem találta, felkapcsolta sisakján a lámpát. A zsilipkamra ajtaját nem sikerült kinyitni.

— Anatolij Boriszovics! Jermakov elvtárs! — hívogatta kétségbeesetten, s hirtelen rádöbbent: mindhiába. A parancsnok meghalt.

A robbanás okozta hőmérséklet túlságosan magas volt, minden megolvadt. A Fiú egy ideig fehéren Izzott, Jermakov pedig, amikor magára hagyták, sisak nélkül volt. Ott, a jármű belsejében minden összeégett. Minden — a parancsnok is… Vége…

— A nyílást, a nyílást, az ördögbe is, gyorsabban! — Jurkovszkij bemászott a zsilipkamrába, a belső ajtóhoz ugrott, s meglökte.

Egész testével nekifeszült, s Bikov csatlakozott hozzá. Hiába!

Jurkovszkij vadul verte öklével az acéllemezt.

— Körbe kellene vágni… — hörögte Bikov.

— Mivel, Petrovics? Gyerünk a vészkijárathoz, a vészkijárathoz!..

Bikov kiugrott a szabadba. A másik, a tartalék kijárat, melyet sohasem használtak, a jármű tatjában volt. Amikor azonban megkerülte a terepjárót, megértette, hogy minden elpusztult. A Fiú erőteljesen belesüppedt a magas hőmérséklettől megpuhult talajba, s beleolvadt. A nyílás lejjebb volt, mint a kemény, megolvadt kéreg, s lehetetlen volt odaférni hozzá. A Fiú halott, az élők számára hozzáférhetetlen erődítménnyé vált. Jermakov el van vágva a külvilágtól, s halott. Halott! A parancsnok meghalt!

Bikov fáradtan leereszkedett a forróságot árasztó, összetúrt földre, s kezét arcához emelte. Ujjal beleütköztek a sisak sima rostélyába…

Johanicsot odavonszolták a Fiúhoz, s kényelmesebben leültették. Bikovnak jó néhány percébe került, amíg magához térítette Jurkovszkijt. A geológus egyre a halott jármű körül körözött, se látott, se hallott, s semmire nem felelt. Bikov vállon ragadta, erőteljesen megrázta, erre társa magához tért, s engedelmesen követte.

Dauge még mindig nem tért magához. Nem volt gyógyszer, kötszer.

Nem volt mivel betakarni társuk összeégett lábát. A sisakot sem lehetett lehúzni róla, hogy megitassák vízzel — a robbanás után még túlságosan magas volt a hőmérséklet, több mint 80 fok.

Jurkovszkij és Alekszej Petrovics óvatosan lerakták Johanicsot, turkáltak hátizsákjaikban, rongyokkal csavarták be sebesült lábát. Próbálták mesterséges légzésben részesíteni, de maguk sem tudták, miért teszik, s ruhája rongyaival igyekeztek betakarni meztelen testét az égető szél elől. Bikov percenként megnézte kézi hőmérőjét, a hőmérséklet azonban csak lassan csökkent.

— Meg fog halni — szólalt meg Jurkovszkij. — Másodfokú égési sérülései vannak. Rosszul áll a szénája…

— Hallgass! — üvöltött rá dühbe gurulva Bikov.

— Alekszej! Kúszik — dünnyögte Jurkovszkij mintegy félálomban. — Nézd, kúszik!

— Micsoda? — Alekszej Petrovics körbepillantott, s rögtön megértette.

A Fiú körül lassan, de észrevehetően összezárult a vörös hártya köre. A bíborszínű massza minden oldalról közeledett, eljutott a szörnyű föld alatti robbanás centrumához, amely felgyújtotta a Fiút, s ahol most hatalmas, helyükből kifordított és megolvadt kőtömbök emelkedtek. A mély, fekete tölcsér felett füstfelhők törtek a magasba.

— Ellep — folytatta Jurkovszkij. — összegyűr, széttapos… El kell menni.

— Hová? — Bikov körbepillantott a látóhatáron: a málnaszínű hártya mindenfelől közeledett.

Jurkovszkij nagy nehezen felegyenesedett, Daugéhoz hajolt, s óvatosan hóna alá nyúlt.

— Fogd, Alekszej! Bezárkózunk a Fiúba. Lehet, hogy ott ki tudjuk várni…

Johanics panaszosan felnyögött, amikor átpréselték a szűk nyíláson. A zsilipkamrában még borzasztóan meleg volt, melegebb, mint kint.

— Uramisten! — állapította meg kétségbeesetten Alekszej Petrovics, amikor a hőmérőre pillantott. — Kilencven fok!

Leheveredett a felizzott padlóra, s Daugét magára húzta. Jurkovszkij sietve megpróbálta bezárni a nyílást. Ez azonban nem sikerült: mind a nyílás, mind a fedőlemez elveszítették eredeti alakjukat.

Valahogy mégis rögzítette a nagydarab, forró műanyag lemezt, majd kinézett a résen.

— Mindjárt felmászik a terepjáróra… Nem kerüli ki az akadályokat, felmászik rájuk… Majd meglátjuk.

Ellépett a réstől, s leült a sötétben. Alekszej Petrovics hallgatott, a kinti zajokat s Dauge hörgését figyelte, érezte, ahogy az elviselhetetlen forróság a hátát nyaldossa. Halálra vannak ítélve. A Fiú elpusztul, nincs élelmük, oxigénük, vizük… Johanics rosszul van, borzasztóan rosszul. Mit tehetnének érte? Legalább valamit, az sem baj, ha nem lesz hasznára, de legalább tegyenek valamit, ha más nem maradt hátra…

A Fiú összerezzent, a résen áttörő vörös fény erősödött.

Csikorgás, recsegés hallatszott — a vörös hártya felkúszott a megnyomorított terepjáróra.

Félóra múlva a hőmérséklet hatvan fokra csökkent, Alekszej Petrovics óvatosan lehúzta Daugéről a sima sisakot, s félig nyitott ajkai közé öntött egy korty narancslevet. Johanics félrenyelt, kinyitotta szemét, tekintete tele volt szenvedéssel. Bikov megsimogatta barátja borostás arcát, s ismét visszatette a sisakot fejére.

— Hol vagyunk?

— A Fiúban, Johanics báratom… Megsebesültél.

— Úgy fáj… A lábam… Mi történt, miért van sötét? Miért nem haladunk?

— Robbanás történt, Johanics — felelte Jurkovszkij, s elhallgatott, nem volt elég ereje, hogy végigmondja, amit akart.

— Igen… robbanás… Emlékszem. A földhöz vágott és összeégetett…

Vlagyimir, te érted, Mi ez?…

A föld alatt felrobbant egy atommáglya… Emlékszel… vitatkoztunk rajta… Nem volt szerencsénk… Éppen alattunk…

Dauge szaporán, szaggatottan lélegzett. Alekszej Petrovics teljesen kinyitotta az oxigéncsapot.

— Jó, jó… Még… — Dauge mélyeket és mohón lélegzett. — Hol van Jermakov? Miért hallgattok? Alekszej! Mi történt?…

— Grisa, a Fiú elpusztult… — Jurkovszkij hallgatott egy darabig, majd lassan végigmondta: — Jermakov is meghalt…

Dauge hangja elcsuklott, s a geológus ismét elveszítette eszméletét. A Fiú remegett… valami megcsikordult a páncélon, a rosszul zárt ajtó résein vörös fény vetődött be. Jurkovszkij hirtelen halkan megszólalt: — Griska, Griska, térj magadhoz! Elmegyünk innét… Karon viszünk magunkkal! Grisa!

Dauge reszketve, félálomban hívogatta Mását, és sírt.

Bikov tenyerébe fogta bajtársa súlyos, sisakos fejét, s magához szorította. Dauge elhallgatott.

— Meghalt? — kérdezte idegen hangon Jurkovszkij.

Bikov megcsikorgatta a fogait.

— Nem. Dauge nem halt meg. Magunkkal visszük, világos? Amíg élünk…

— Magunkkal visszük…

Jurkovszkij a nyíláshoz lépett, rátámaszkodott, s alig hallhatóan mondta: — Hat év együtt… A Hold, a Mars pusztaságai…

Váratlanul erőteljes, határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Körös-körül éjszaka volt, sötétség… Messze-messze, saját erejétől reszketve, dübörgött az Urán Goikonda, s a látóhatár fölött füstös, tűzzel átitatott hajnalpír terjedt szét…