A bíborszínű felhők bolygója

Vészjel

A kozmikus támadás rejtélyére csak néhány órával később derült fény. Jermakov óvatosan fogalmazott kérésére közöltek egy részt a krimi aktinográfiai obszervatórium jelentéséből, s ebből kiderült, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a Hiusz legénysége a halálos mennyiségű sugárzás hatása alatt a halálra készült, a Nap felszínén hatalmas erejű gázkitörést észleltek, olyan jelenséget, ami egyáltalán nem ritka, s elég jól ismerik. A hidrogénatom magjainak sűrű sugara — protonok voltak — kolosszális sebességgel száguldott a térben, s rázúdult az útjába kerülő űrhajóra.

A protonoknak csupán egy része tört át a titánötvözet páncélon, amit még az “abszolút tükör” felülete is erősített, a vastag védőburokban töméntelen kegyetlen erővel sugárzó gamma-forrást képeztek, s ezek számára gyakorlatilag nincs akadály. A gamma-sugarak hatottak a jelzőberendezésekre és a mutatókra, s mindjárt az út legelején majdnem elpusztították az expedíciót.

Jóval veszélyesebb volt ez, mint a találkozás meteoritokkal. Ha a proton bombázás még egy negyedóráig tart, a Hiuszon nem marad egyetlen eleven lélek sem. Ilyen erősségű gamma-sugárzás jóval rövidebb ideig is komoly kellemetlenségeket okozhatott volna a legénységnek: egykét, korábban már sugárbetegséget szenvedett űrhajós feltétlenül megbetegedett volna. Szerencsére Jermakov rendelkezésére álltak a legújabb készítmények, amelyeket egy biofizikai kutatóintézet juttatott el a bizottságnak. A szervezetbe juttatva teljesen vagy szinte teljesen megszüntették a nem túl súlyos radioaktív fertőzések következményeit.

— Hallottam ilyen esetekről — jegyezte meg Bogdan, amikor Jermakov felolvasta a rádiótáviratot. — Azt hiszem, pontosan így pusztult el tizenöt évvel ezelőtt egy német üzemanyag-szállító űrhajó. Ha viszont a napkitörések ilyen gyakoriak, miért találkozunk ilyen ritkán ezekkel a foton-szökőkutakkal?

— Nagyon egyszerű — felelte Jurkovszkij. — Én még azt is mondanám, nagyon furcsa, hogy egyáltalán találkozunk velük. A protonsugár meglehetősen keskeny kötegben terjed, s jelentéktelen annak esélye, hogy beleütközünk.

— Szóval szerencsénk volt — sóhajtott Dauge. — Undorító állapot, amikor ilyen hétköznapi módon gyilkolnak meg, és semmit nem tehetsz ellene.

Aztán pedig… ki nem állhatom az injekciókat, s ettől a ráadástól borzasztóan fáj a derekam.

— Még a különleges védőruha sem segített volna? — érdeklődött Bikov.

— Ugyan, miféle védőruha segíthetne!.. — Dauge legyintett. — Ettől, Alekszej, semmiféle védőruha nem ment meg. Tízmilliárd elektronvoltnyi energia! Szerencsére már túl vagyunk rajta…

— Még nem vagyunk túl — jegyezte meg Jermakov.

— Hát ez meg mi?

— A parancsnoki fülkében még most is jeleznek a műszerek.

Jurkovszkij idegesen feléje fordult.

— Villognak?

Jermakov bólintott.

— Villognak, az ördög vinné őket! — erősítette meg Bogdan.

— Erősen?

— Nem olyan veszélyes, talán egy századröntgen lehet. Mégis villognak…

— Tehát a kitörés még nem ért végett… Hiszen éppen a protonsugár tengelye mellett repülünk…

Dauge gondterhelt arccal töprengett.

— Ez nem magyarázat! — Jurkovszkij, mint a tanár, aki tanítványa hibáját korrigálja, a fejét csóválta. — A Nap forog, s a kitörés helye már régen oldalvást került volna. Nem, itt valami másról van szó…

— Irányított rádiósugarak — mondta Jermakov.

— Hát persze! — örvendezett Dauge. — Ezt várhattuk is. A protonbombázás hatására a Hiusz vastag falának egyes atomjai radioaktívakká váltak, ennyi az egész…

— Még hogy “ennyi az egész”! Mennyi vesződés lesz még vele…

— Nem hiszem — vetette ellen Szpicin. — Hiszen a sugárzás nem túl erős, nem haladja meg a megengedett értéket.

— Még jó, hogy felülről betakar bennünket a Fiú — vette Bikov a bátorságot, hogy ő is beleszóljon az eszmecserébe.

— Igen, a Fiú… — Jermakov elgondolkozott. — Hiszen a Fiú Is megfertőződhetett. Kellemetlen lenne.

— Kimenjünk a világűrbe? — javasolta Jurkovszkij.

— Majd csak azután, hogy a tükörrel a Nap felé fordulunk. Körülbelül egy nap múlva.

— Rágondolni is rossz — jegyezte meg Dauge, aki még mindig az átéltek hatása alatt állt —, mi lett volna, ha ez a szörnyűség még néhány percig eltart; mindnyájunkkal végez! A Hiusz halott legénységgel repült volna tovább!

— És úgy ötven óra múlva mint felizzott felhő csapódtunk volna a Napba…

— Halott bolygóközi űrhajó, halott legénységgel…

— Bogdan Jermakovra pillantott. — Ugye, vannak ilyenek, Anatolij Boriszovics?

— Bolygóközi “Bolygó Hollandi”-k…

— Mi történt velük? — érdeklődött érthető kíváncsisággal Bikov.

— Különböző okai voltak… Más bolygókról behurcolt betegségek, napkitörések, mint amilyen ez volt…

A beszélgetés ezzel véget ért.

Az űrhajón az élet folyt tovább a szokásos medrében.

Jermakov megfigyelés alatt tartotta a fotontechnika működését, s a navigátorral közösen az új űrhajózás valamilyen problémáján dolgoztak; a geológusok századszor vizsgálták felül a Golkonda kutatási programját; Bikov asztronómiai könyveket olvasott, Bogdan Szpicin minden szabadidejében a rádiókészülékkel bajlódott.

Egyszer mindnyájukat behívta a fülkéjébe.

— Hallgassátok! — kérte őket, s boldogan mosolygott. — A Mars beszél, a Homok-kikötő. Az adás nekünk szól.

— … nagyon rövid ideig — csicseregte egy vidám, vékony női hang. — S íme, a Középső-hegygerinc láncaitól elzárt, a hideg viharoktól védett völgyben sekély vizű tavakra és tágas rétekre leltünk, akár egy gyermekmesében. Ó, kedves barátaink, ha láthatnátok mindezt! Kapaszkodjanak fel az egyik kis domb tetejére, s meglátják a tó mozdulatlan, lila tükrét, a szokatlanul hosszú szárú, narancsszínű fűszőnyeget, a hatalmas, élénkzöld virágokat, fölöttük pedig a sötét, ibolyaszín égboltot. A legszívesebben letéptük volna magunkról a szkafandert…

Bikov látta, ahogy társai arcán az öröm és a lelkesedés küzdött a hitetlenséggel, ajkuk önkéntelenül boldog mosolyra húzódott, szemükben puha, meleg fény gyúlt ki.

— Ez a Mars! — suttogta Dauge. — Fiúk, gondoljátok csak meg, ez lenne a Mars, a halott Mars!

— …Ezt a völgyet Hiusz-völgynek kereszteltük el tiszteletetekre, Nem tudunk vizet hozni nektek tavaiból, virágokat szakítani mezőiről, sőt, sajnos még megmutatni sem tudjuk, viselje azonban, merész barátaink, a ti neveteket! Úgy… Még egy percet… Ideje befejeznünk.

Viszontlátásra, sok sikert kívánunk mindnyájatoknak — Anatolij Jermakovnak, Vlagyimir Jurkovszkíjnak, Mihail Krutyikovnak, Bogdan Szpicinnek, Grlgorij Daugénak és természetesen neked is, Alekszej Bikov…

Ezen a napon Jurkovszkij, Dauge és Szpicin egymás szavába vágva sokáig beszélgettek marsbéli kirándulásaikról.

A repülés ötvenötödik órájában Jermakov bejelentette, eljött az ideje, hogy a Hiuszt tükrével a Nap felé fordítsák, s megkezdjék a fékezést. Az űrhajó sebessége ekkorra elérte a másodpercenkénti ezerkétszáz kilométert. Az ezt követő negyven óra során a Hiusz a Naphoz viszonyítva fordított irányú gyorsulással kellett, hogy haladjon, hogy nulla sebességgel jusson el a Vénusszal való találkozási ponthoz.

Dauge mindezt sietve magyarázta Bikovnak, miközben a legénységi társalgót felkészítették a fordulóhoz: kiszabadították a könyvszekrényt és a tálalószekrényt, mindent elvittek, ami leeshetett vagy elmozdulhatott a helyéről. Majd a parancsnoki fülkéből adott parancsra mindnyájan odaszíjazták magukat karosszékeikhez.

Bikov valami olyasféle érzést várt, amit a Fiú próba-útjának idején átélt, azonban minden jóval egyszerűbben történt. Szpicin hihetetlen pilótaképességeinek köszönhetően az űrhajó lágyan és gyorsan fordult meg. Az alig egy másodpercig tartó súlytalansági állapot szinte észrevétlen maradt számukra. A legénységi társalgóban ülve csak azt tapasztalták, hogy a padló kicsúszott alóluk, egy pillanatig függőleges helyzetbe került, majd lágyan ismét visszatért a helyére.

A Hiusz reaktorgyűrűivel a Nap felé fordulva száguldott előre, a fotonhajtómű változatlanul működött, másodpercenkénti tízméteres értékű, állandó gyorsulást biztosított, az űrhajó sebessége azonban a Naphoz viszonyítva most fokozatosan csökkent. Ebéd után Bikov figyelmeztette Jermakovot, hogy ellenőrizni kellene, hogy a Fiú milyen radioaktív sugárzást szenvedett.

— Azonkívül — tette hozzá —, noha nincs okunk, hogy kételkedjünk abban, milyen szilárdan rögzítették a jármű szállítókonténerét a Hiuszhoz, mégsem árt megnézni, nem sérült-e meg valami a forduló közben. Ki kell menni s meg kell nézni.

— Már régen meg kellett volna tenni — dünnyögte Jurkovszkij.

— Kimenni és megnézni? — Jermakov hunyorintott. — Nem hinném, hogy ez olyan egyszerű lenne…

— Hiszen a korábbi űrrepülések során jó néhányszor kimentünk a világűrbe…

— A régebbi űrrepülésekkor természetesen. Most viszont arról van szó, hogy olyan űrhajóból lépjünk ki, amely gyorsulással repül.

— Hm… — Jurkovszklj töprengőn harapdálta az ajkát.

— Képzeljétek el, mi történik veletek, ha elszakadtok tőlünk? — folytatta Jermakov.

— A Hiusz elszáguld, te pedig a plazmarobbanás fókuszpontjába kerülsz — jegyezte meg Dauge.

Bikov határozottan előrelépett — Anatolij Borlszovics, engedje meg nekem! — kezdte. — A Fiú az én gondom, én felelek érte.

— A Bolygóközi űrrepülő utasítás tizennyolcadik pontja: “Útközben tilos az utasokat kiengedni az űrhajó fedélzetéről” — idézte gyorsan Jurkovszkij.

— Úgy van. Ez törvény — bólintott Dauge.

— De én nem vagyok utas! — tiltakozott Bikov, s felháborodottan pillantott barátjára.

— Egy pillanat — szólt közbe Jermakov. — Alekszej Petrovics, nekem valóban nincs jogom kiengedni önt. Nincs elég gyakorlata, tapasztalata…

De ez még mind nem lényeges, ha lenne, akkor sem engedném ki: bármilyen szerencsétlenség esetén nem lenne kivel helyettesíteni magát a Fiún…

— Ráadásul azt is kockáztatjuk, hogy elveszítünk egy ilyen remek szakácsot… — sóhajtotta képmutatóan Jurkovszkij.

Bikov egy hideg pillantást vetett a “Szépfiú”-ra, de nem válaszolt, majd ismét Jermakovra függesztette tekintetét.

— A fotonreaktort kikapcsoljuk, úgyhogy semmiféle kockázat nem lesz — folytatta a parancsnok… (Jurkovszkij arca megnyúlt.) — Ami pedig a felelősséget illeti, itt az űrhajón mindenért, a legénységért és a teherért, én felelek.

Nem erről van tehát szó. Szpicin most ügyeletes, Krutyikov pihenni készül. Mellesleg Mihail Antonovicsot sem lenne túl hasznos kiküldeni. Nagyon is súlyos egyéniség egy ilyen vállalkozáshoz.

— Hm! — hümmögte fülig elvörösödve Krutyikov.

— Akkor hát én maradtam? — kérdezte mosolyogva a “Szépfiú”.

— Vlagyimir Szergejevics valóban különleges iskolát végzett, s alapos gyakorlatra tett szert a korábbi utazások során — zárta le a dolgot Jermakov.

— Tehát vagy én, vagy Vlagyimir Szergejevics…

— Tizenhatodik cikkely — szólt közbe tüstént Dauge —, “az űrhajó parancsnokának repülés közben tilos elhagynia az űrhajót”.

— Úgy ám, ilyen a szabályzat! — kiáltott fel nevetve Jurkovszkij, és kiment.

Bikov komoran lehorgasztotta a fejét, s félrevonult.

— Ne sértődjék meg, Alekszej! — Dauge vállon veregette barátját. — Mert itt, barátocskám, nem bátorságra van szükség, hanem gyakorlatra.

— Nem túl nagy tudomány.

— Nem? Mondd, a vákuumszkafanderről van valami fogalmad?

— Miről?

— A vákuumszkafanderről. A speciális öltözékről, amelyben a világűrben dolgoznak.

— Miért, a mi öltözékünkben nem lehet?

— Ugyan, Alekszej! Úgy átfagynál benne, hogy utána kezed-lábad sem bírnád mozdítani. Láttad a felfújt űrruhát Krajuhin dolgozószobájában?

Bikov sóhajtott.

— Úgy látszik, nem megy… Pedig de szerettem volna megnézni a ti “világűrötöket”, természetben!

— Semmi baj, Alekszej Petrovics! — Jermakov váratlanul gyöngéden pillantott Bikovra. — Még lesz módja természetben látni a világűrt.

Visszatért Jurkovszkij, két terjedelmes, szürke zsák alatt görnyedezett.

— Lehet, hogy mégsem kapcsoljuk ki a fotonreaktort? — kérdezte, miközben ügyesen szétrakta a zsákok tartalmát, az áttetsző sisakot, a kettős oxigénpalackot és a többi felszerelést.

— Feltétlenül kikapcsoljuk. Mellesleg, Alekszej Petrovics, most megismerkedhet a súlytalanság világával. Azt javaslom, ne hagyja el a társalgót, s ne tegyen hirtelen mozdulatot.

— Nem értem…

— Amint kikapcsoljuk a fotonreaktort, a gyorsulás megszűnik, s az űrhajó egyenletes mozgást végez, ha pedig nincs gyorsulás, akkor nincs súly sem.

— Vagy úgy! — Bikov arca felderült, s kezét dörzsölgette. — Nagyon érdekes… Különben bosszantott volna: részt vettem egy űrutazáson, és nem éltem át…

— Készen vagyok! — jetentette Jurkovszkij.

Az ajtóban állt, tetőtől talpig furcsa páncélban, mely rugalmas fémgyűrűkből állt, s benne különös, emberfejű ízeltlábúra hasonlított. A hóna alatt tartotta a cilinderszerű, áttetsző sisakot. Bikov már látott fényképen és filmen űrruhát, mégsem tudta megállni, hogy körbe ne járja Jurkovszkijt, s kíváncsian végig ne vizsgálja — Menjünk! — adta ki a rövid utasítást Jermakov.

Bikov leült a fotelba, s tekintetével követte társait.

A lábak dobogása elcsendesült a folyosón, s halkan csattant az ajtó.

Majd Dauge kiáltását hallotta: “Hová erősítsem a kötelet, Anatolij Boriszovics?!” Azután minden elcsendesedett.

— Figyelem! — hallatszott a hangszóróból Szpicin hangja.

S ebben a percben Bikov úgy érezte, mintha valami puhán a levegőbe emelné. Görcsösen markolta a karosszéket. Vékony sivítás hallatszott, hideg huzat futott végig az űrhajón. Bikov hangosat sóhajtott. Úgy látszik, semmi borzasztó sem történt. Óvatosan elengedte a karosszéket, s felállt.

Amikor úgy negyedóra múlva Dauge, Mihail Antonovics és a fehér, dérborította Jurkovszkij a fal mellett kiképzett, különleges fogódzókba kapaszkodva visszatért a legénységi társalgóba, Bikov vörösen és izzadtan, fejjel lefelé függött a levegőben a karosszék felett, és hasztalan próbálkozott legalább ujjbeggyel hozzáérni.

Jurkovszkij, amikor ezt meglátta, elégedetten felkiáltott, s közben elengedte a fogódzót, fejét a falba verte, majd ismét kiúszott a folyosóra. Dauge és Mihail Antonovics a nevetéstől fuldokolva a Fiú komoran mosolygó vezetője alá úsztak, s lábánál fogva a padlóra húzták.

— Nos… hogy tetszett a… súlytalanság világa? — kérdezte könnyeit törölgetve Dauge. — Kipróbáltad?…

— Kipróbáltam — felelte kurtán Bikov.

— Figyelem! — hallatszott a hangszóróból.

Amikor ismét bekapcsolták a fotonreaktort, s minden a helyére állt, Jurkovszkij beszámolt űrsétájának eredményeiről. A Fiút tartalmazó konténer radioaktív sugarakat bocsát ki, de nem erősen, alig észlelhetően. A kötések nem szenvedtek sérülést, legalábbis kívülről nem, s ami voltaképp a legfontosabb volt, a konténer egy centiméterre sem mozdult el.

— A Vénusz sarlóját szabad szemmel látni. A Nap körüli korona mintha gyöngyfelhő lenne! Mondjátok meg, miért nem születtem költőnek? — Jurkovszkij költői pózba vágta magát, s szavalni kezdett: — “Sötét űr…”

— “Lángoló űr” — tette hozzá komolyan Bogdan Szpicin, aki csak egy csésze kávéért futott be a kormányfülkéből.

Jurkovszkij kifejezéstelen tekintetet vetett rá, s újból belekezdett: A sötét űr szárnyait kitárta, a csillagok — csillogó könnycseppek — E…. e…. hogyan is legyen tovább?

— Apáca — javasolta Bogdan az odaülő rímet.

— Hallgass, te prózai lélek…

— No, madárka…

— Várj egy picit…

A sötét űr, idegen űr a csillagok — csillogó könnycseppek hol a tér jégbe merül…

— S ahol hősökké fölkennek — fejezte be a leglíraibb hangon Bogdan.

S senki nem szólt egy szót sem Bikov szerencsétlen kalandjáról a súlytalanság világában. Az űrhajón ismét nyugalom és csend uralkodott el, visszatért a megszokott, majdhogynem földi élet.

Bikov és Dauge a társalgóban ültek, és sakkoztak, amikor belépett a gondterhelt Krutyikov.

— Gyerekek, hallottátok az újságot?

Bikov kérdőn pillantott rá, Dauge pedig a körmét rágva, szórakozottan kérdezte: — Mi történhetett még?

— Nincs összeköttetés.

— Kivel?

— Senkivel. Sem a Földdel, sem a Ciolkovszkijjal.

— Miért?

Krutyikov vállat vont, belenyúlt a tálalóba, s egy szelet nápolyit húzott elő.

— Régóta nincs kapcsolat?

— Több mint egy órája. — Krutyikov harsogva beleharapott a nápolyiszeletbe. — Jermakov és Bogdan mindent kipróbáltak. Végigtapogatták az összes hullámhosszat.

Semmi, süket minden. S ami a legmeglepőbb: rendszerint mindig ráakadsz valami beszélgetésre, most viszont minden hullámhosszon halotti csönd van, akár a tenger fenekén. Sehol egy hang, sehol egy légköri kisülés.

— Talán a készülék romlott el? — találgatta Dauge.

— Mind a három berendezés egyszerre? Aligha.

— Vagy az antennákkal van valami baj?

A navigátor vállat vont. Dauge ezt dünnyögte: “Hála istennek, megint van valami!” — s összekeverte a bábukat.

— Hol van Vologyka?

— Bizonyára a fülkéjében…

Bikov megérintette Mihail Antonovics kezét.

— Lehet, hogy csupán a vétel romlott el, s ők hallanak bennünket?

— Minden tehetséges. Akkor is nagyon különös. Egyszer csak se szó, se beszéd az összes rádiókészülék felmondja a szolgálatot. Ilyen még sohasem volt. Igaz, Ljahov figyelmeztetett… De… Tudod, olyan nyugtalanító ez… olyan kellemetlen…

Bikov rokonszenvvel pillantott Krutyikov jóságos, kerek képére, melyen apró, szomorú szemek ültek.

— Igen… értem, Mihail Antonovics.

Valóban, helyzetük egyszerre kényelmetlen lett.

Homályos, baljós sejtés lett úrrá Bikovon. Lehet, hogy azért, mert az űrhajón mindent, még a legkisebb kellemetlenséget is nagy bajnak érezte. Úgy tűnt, Krutyikov is valami hasonlót érez, őt pedig aztán semmiképp nem vádolhatta a kezdő aggályoskodásával.

— Ne lógassátok az orrotokat, barátaim! — kiáltott fel megjátszott derűvel Dauge. — Egyelőre még semmi borzasztó nem történt, igaz? No, egy időre Ismeretlen okokból elveszítettük az összeköttetést. De a hajtóművekkel minden rendben, élelmünk elegendő, a Hiusz a kiszabott pályán halad…

Krutyikov sóhajtott. S Bikov ismét megértette társát. Számukra, a Föld gyermekei számára a rádió-összeköttetés volt az egyetlen eleven fonál, ami szülőföldjükhöz, bolygójukhoz fűzte őket.

S ennek az éltető fonálnak az elszakadása, még ha csak időlegesen is, nyomasztóan hatott rájuk. Bikov egyszerre csak minden porcikájával érezte a Hiusz süket, hihetetlen magányát. A néma, üres tér sok tíz- és százmillió kilométere ólomként nyomta vállát, elvágta a többi világoktól s a szülőföld, a Föld melegétől… Tíz- vagy százmillió kilométernyi jeges űr… Ezek az elképzelhetetlen távolságok egyáltalán nem azt jelentik, hogy ott “semmi” nincs. Inkább valamiféle különös és érthetetlen életet élnek, felfoghatatlan törvények alapján, melyek bonyolultak és álnokak…

Bikov Daugéra pillantott, aki szórakozottan szedegette a sakkfigurákat, s elszégyellte magát. Nem elég, hogy akkor, a start előtt elfogta a félelem. Hiszen a legszörnyűbb, amire sor kerülhet… Igaz, miért kell feltétlenül történnie valaminek?

— Szeretett világűrünk újabb csínyjei — kezdte a társalgóba belépve Jurkovszkij. — Hogy tetszik?

— Egyáltalán nem tetszik — dünnyögte Dauge. — Hagyd abba a bohóckodást! Már unom… Krajuhin a Földön eszét veszti.

— No, az öreget nem kell félteni! Keményebb koponya, mint mi együttvéve. Azt hiszem, a kapcsolat azért szakadt meg, mert az űrnek az a része, ahol jelenleg vagyunk, így vagy úgy, de nem engedi át a rádióhullámokat. Hogy miért, azt megmagyarázni nem tudnám, de… Legalábbis a rádiókészülékre nincs mit panaszkodnunk. S még kevésbé az antennákra.

— Ábrándozó lélek! — sóhajtott Mihail Antonovics. — Hol láttál ilyet, hogy a légüres tér nem engedi át a rádióhullámokat?

— A mai napig sehol. Ljahov azonban már látott. Én meg most látok, mélyen tisztelt szkeptikus barátom. Téged persze még holmi tények nem győznek meg…

— Egy fityiszt látsz te, Vlagyimir Szergejevics!

— Mármint én? — tudakolta hangsúlyozottan udvariasan Jurkovszkij.

— Aha.

Jurkovszkij sarkon fordult, s elhagyta a társalgót. A küszöbön még megállt.

— Javaslom, hogy a jelenlevők menjenek a parancsnoki fülke bejáratához. Lehet, hogy hallhattok ott még valami érdekeset.

Krutyikov bosszúsan összeráncolta homlokát, s ismét benyúlt a tálalóba egy szelet nápolyiért.

— Ábrándozó széplélek — dörmögte.

Dauge hallgatott, Bikov pedig lelke mélyén érezte, hogy bizonyára mégiscsak Jurkovszkijnak van Igaza. Felmentek a parancsnoki fülke nyitott ajtajáig, s csatlakoztak Jurkovszkijhoz, aki már ott ült egy lépcsőfokon.

A fülkéből kihallatszott Bogdan monoton hangja — Föld… Föld… B-16. miért hallgatsz? Föld, Föld… itt a Hiusz. B-16, miért hallgatsz? Hangolódj rám; egy, kettő, három, négy, öt…

Csend köszöntött be. Dauge és Bikov egymásra pillantottak. Jurkovszkij töprengve dörzsölte az állat. Kapcsoló csattant. Bogdan sóhajtva jegyezte meg: — Semmi, Anatolij Boriszovics. Csönd van, akár a sírban.

— Próbálja meg ismét hosszúhullámon!

— Értettem.

Percnyi szünet után Szpicin ismét megszólalt: — Na rendben, tegyük fel, hogy valami van az antennákkal. De hiszen egy olyan erős adót, mint a hetes számú űrrepülőtéré, akár antenna nélkül is foghatnánk Különben is, mi történhetett volna az antennákkal? Nem értek semmit! Hiszen egy hangot, egy szisszenést sem hallani… Persze, Ljahovnak igaza van. Ez mind a sebességünktől van… Föld! Föld! B-16, miért hallgatsz? Itt a Hiusz. Hangolódj rám; egy, kettő, három…

— Lehet, hogy Jurkovszkijnak igaza van, s mi valóban egy négydimenziós lyukba kerültünk? — töprengett Jermakov.

Jurkovszkij köhécselni kezdett. Jermakov az ajtóhoz lépett.

— Mindnyájan itt vannak?

— Igen, Anatolij Boriszovics. Ülünk és várunk.

— Mi a véleményük erről?

— Én már elmondtam, mit gondolok. — Jurkovszkij vállat vont.

— Lehet, lehetséges… Azonban a térnek ezek a torzulásai amolyan matematikai hókuszpókuszoknak tűnnek számomra.

— Ahogy tetszik — hagyta rá nyugodtan Jurkovszkij. — Én nem érzem ezt hókuszpókusznak. Azt hiszem, könnyen meggyőződhetünk róla, hogy ez a leghitelesebb valóság, amit érzékeink szolgáltatnak.

Jermakov elhallgatott.

— Hol van Mihail?

— A társalgóban, nápolyit nassol.

— Ide kellene…

Bogdan örömteli kiáltása szakította félbe Jermakovot.

— Felelnek! Felelnek!

Mindnyájan felpattantak! Száraz, recsegő hang szólalt meg: — Itt B-16. Itt B-16. Hiusz, Hiusz, felelj! Itt B-16. Hangolódj rám; egy, kettő, három, négy. Hiusz, feleljetek…

— Ez Zajcsenko — dörmögte Jurkovszkij.

Bogdan sietve válaszolt: — B-16, jól hallak. B-16, itt Hiusz, jól hallak. Miért nem feleltetek ilyen sokáig?

— Itt B-16, itt B-16 — folytatta Zajcsenko, s látszólag nem törődött Bogdan válaszával. — Hiusz, miért nem feleltetek?

Hiusz, válaszoljatok! Itt B-16…

— Mi halljuk őket, ők viszont nem hallanak minket — állapította meg Dauge. — Óráról órára nehezebb. Nézze meg az ember…

— Itt a Hiusz, jól hallak — ismételte csüggedt hangon Bogdan. — Itt a Hiusz, jól hallom. B-16, itt a Hiusz…

— Itt B-16, itt B-16, Hiusz, válaszoljatok…

Elmúlt egy óra. A hetes űrrepülőtér ugyanazon a monoton, teljesen reménytelen hangon hívta a Hiuszt. S ugyanilyen monoton és fáradt hangon válaszolt Bogdan. A hetes űrrepülőtér nem hallotta őt. A tér átengedte a Földről a Hiuszig tartó rádiójeleket, de nem engedte át a Hiusz üzeneteit. Jermakov megállás nélkül fel s alá járkált a parancsnoki fülkében. Jurkovszkij rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel ült. Dauge ujjbegyével a térdén dobolt. Bikov sóhajtozott, s tenyerével a térdét simogatta. Üres pipáját szíva Krutyikov jelent meg a fülkében.

— Itt B-16, Hiusz, válaszoljatok…

Az éter zúgni és recsegni kezdett. Új, ismeretlen, fuldokló és rekedt hang robbant be az űrhajó csendjébe.

— Hilfe! Hilfe! Save our souls! Na pomosca! Na pomosca! Take our pelengs!

Jurkovszkij sietve felállt, Jermakov is megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Dauge megragadta Bikov kezét.

— Hilfe! Hilfe! — erőlködött az ismeretien hang. — Into three hours we are there. — Ballonen… Segítség! Elfogy… — A hang eltűnt az iszonyatos ropogásban és sivításban.

— Mi ez? — dörmögte Bikov.

— Valaki halálos veszélyben van, segítséget kér, Alekszej… — Daugénak csak az ajka mozgott, oly halkan beszélt.

— … Koordinaten… zwei und zwanzig… huszonkettő…

Megfulladunk… Zum Alles…

— Szpicin, a tájolóhoz, szaporán! — adta ki Jermakov az utasítást.

— Igenis!

— Our pelengs… take our pelengs… Unsere Pelengen…

— Haladéktalanul indulunk feléje! — kiáltotta Jurkovszkij.

— A kérdés, hogy merre?

— Szpicin, mit vacakoltok?

Rövid szünet után Szpicin elváltozott hangon válaszolta: — Lehetetlen bemérni!

— Hogyhogy lehetetlen?

— Lehetetlen, Anatolij Boriszovics — nyögte reszkető tenor hangján Szpicin. — Győződjék meg személyesen…

Anélkül hogy összebeszéltek vagy egymásra néztek volna, Jurkovszkij, mögötte pedig Dauge és Bikov is befurakodtak a kormányállásfülkébe.

Bikov Jermakov válla fölött előrepillantott. A vékony, hosszú mutató lassan és ernyedten keringett a számlapon, sehol nem állt meg, s közben finoman remegett. Jurkovszkij elkáromkodta magát.

— Hilfe! Hilfe!.. Segítség… Tansukete kure! Irányunk… Koordinátánk…

Mindnyájan zavartan plllantgattak egymásra. Bogdan vadul forgatta a tájoló beállítódobját, kis karokkal csattogott, műszereket kapcsolt ki és be. Az irányt azonban sehogy sem tudták bemérni.

— Elátkozott hely! — suttogta Bogdan, s letörölte a verítéket a homlokáról.

— Micsoda szégyen ez számunkra — jegyezte meg halkan Dauge — emberek pusztulnak el…

Jermakov határozottan feléjük fordult.

— Miért vannak a fülkében? Ki engedte meg? Gyerünk, kifelé, maguk, hárman…

A lépcsőn Jurkovszkij leguggolt, s állát tenyerébe ejtette.

Bikov és Dauge mellette álltak.

— Segítség! Segítség! — recsegte megfeszítve a rekedt hang. — Everybody who hear us, help!

Bikov lélegzetét visszafojtva hallgatott. Nem tudta, ki kér segítséget, mi történt ott, csak érezte, minden porcikájával érezte azt a szörnyű kétségbeesést, ami az ismeretlen minden egyes hangjából kicsendült.

— Ha tudnánk, hogy merre vannak? — súgta Jurkovszkij.

— Az ördögbe! — szitkozódott mérgesen Dauge. — Hát lehetséges, hogy rajtunk kívül senki nem hallja őket?

— Amennyire tudom, rajtunk kívül jelenleg legalább még hét űrhajó repül. Közülük csak kettő, egy japán és egy angol rendelkezik tartalék üzemanyaggal. Mindegy, mert amíg kiszámítják az új pályát, legalább félóra eltelik…

Különös, hogy mi nem halljuk őket…

— Kiket?

— Azokat… a többieket…

— Egyedül a Hiusz lenne képes, hogy a pályaelemek kiszámítása nélkül, egyenest abba az irányba repüljön — mondta Dauge.

— Ha meglenne az irány…

Jermakov jelent meg az ajtóban, sápadt volt, szeme üvegesen csillogott.

— Menjenek vissza a kajütjeikbe, elvtársak! — utasította őket, — Feküdjenek le ágyaikra, és kötözzék oda magukat!

Megpróbálunk kiugrani ebből az átkozott zsákból. A gyorsulás a négyszerese lesz a szokásosnak, ne feledjék. Dauge, mutassa meg Bikovnak, mit kell tenni túlterhelés esetén!

— Igenis!

Jurkovszkij felkelt, és elsőnek indult lefelé. Ekkor új hangok hallatszottak a fülkéből. Éles, határozott hang érdeklődött borzalmasan tőrt angolsággal.

— Who talks? Do you hear me? Who talks? l taken your pelengs…

Az, aki a segítséget kérte, izgatottan válaszolt: — l hear you all right!

— Speak you Chinese?

— No…

— Speak you Russian?

— Igen, igen, beszélek és értek… Maguk oroszok?

— Nem, Ray List beszél, a Karma Indiai csillagűrhajó parancsnoka.

(“A jó öreg List” — suttogta Jurkovszkij.) Régóta halljuk magukat, nekünk azonban csak beállított adónk van, s az irányukat csak néhány perccel ezelőtt sikerült bemérni.

Megmondaná, kivel beszélek?…

— A cambridge-i egyetem… professzorával… Robert Lloyddal. A Star űrhajó fedélzetéről… Borzasztó baleset…

Angolul folytatták a beszélgetést.

— Önök felé vettük az irányt — közölte List.

(“Bátor fickó!” — Dauge tágra nyílt szemmel meredt Jurkovszkijra.) — Köszönöm, nagyon köszönöm… Hol vannak?

— Félórája szálltunk fel a nemzetközi űrhajókikötőből, a Phoboson.

Keserű kiáltás volt a válasz.

— Nem érnek ide!.. Nem, nem fognak ideérni! Pusztulásra vagyunk ítélve…

— Megpróbálunk odaérni. Utánunk pedig indulásra készülnek a mentőűrhajók. Felvesszük magukat…

— Nem érnek ide. — Az angol hangja most már végképp megnyugodott.

— Nem érnek ide… Csak kétórányi oxigénünk maradt.

— Hol vannak? A koordinátáik?

— A heliocentrikus koordináták…

A professzor Bikov számára ismeretlen számokat nevezett meg. Csend köszöntött be. Hallatszott, ahogy Jermakov és Bogdan kapkodva papírlapokkal zizegtek, majd zümmögni kezdett az elektronikus számítógép.

— Az aszteroidövezetben vannak. Három asztronómiai egységre a Marstól — közölte végül Krutyikov.

— Ötvenmillió kilométer — állapította meg komoran Jurkovszkij. — Még a Hiusz sem érne oda, s akkor sem, ha már a Marsnál lenne.

Felállt, s csüggedten leengedte kezét.

— Minden világos — hallatszott List hangja, — Nincs valami lehetőségük, hogy legalább tíz óráig kihúzzák?

Gondolkozzon.

— Nincs… A glicerinanesztezátorok elpusztultak… A levegő szakadatlanul szökik az űrhajóból, bizonyára mikroszkopikus repedések keletkeztek az űrhajó borításán…

A professzor rövid szünet után még hozzátette: — Ketten maradtunk, s az egyikőnk eszméletét vesztette.

— Legyen erős, professzor!

— Én nyugodt vagyok — hallatszott ideges nevetéssel. — Ó, most már teljesen nyugodt vagyok!.. Mister List!

— Hallgatom, professzor.

— Maga az utolsó, aki a hangomat hallja.

— Professzor, most nyilván százak és százak hallják magát…

— Mindegy, akkor is maga az utolsó ember, akivel beszélek. Egy bizonyos idő múlva megtalálja az űrhajónkat és a testünket. Kérem, könyörgök, minden anyagot, amit az út során összegyűjtöttük, adjon át az Űrhajósok Nemzetközi Kongresszusának! Megígéri?

— Megígérem önnek, Robert Lloyd.

— Mindenki, aki hallott minket, tanúnk lesz… Az anyagokat egy aktatáskába teszem… krokodilbőr aktatáskába… így. A parancsnoki fülke asztalán fog heverni. Hall engem?

— Jól hallom önt, professzor.

— Úgy. Előre is köszönöm, Mister List. És még egy kérés.

A Földön, ha visszatérnek… visszatérnek… — szünet következett, s hallatszott, ahogy Lloyd szipogva kapkodja a levegőt. — Elnézést, Mister List… Ha visszatér, magát bizonyára meglátogatja a feleségem, Mistress Lloyd… és a fiam.

Adja át nekik utolsó üdvözletemet…. mondja meg, hogy végig a helyemen voltam. Hall engem, Mister List?

— Hallom önt, professzor.

— Ez minden… Isten önnel, Mister List! Búcsúzom mindenkitől, aki hall engem! Kívánok mindenkinek sok sikert és boldogságot!

— Isten önnel, professzor! Fejet hajtok a bátorsága előtt.

— Nincs szükségem ilyen szavakra… Mister List!

— Hallgatom!

— Az irányjelző szakadatlan működni fog.

— Rendben.

— Az űrhajó ajtaja nyitva lesz.

Szünet.

— Rendben, professzor.

— Azt hiszem, mindent elmondtam. Once more, good bye!

Csend köszöntött be.

— Mi… sehogy sem értünk volna oda? — kérdezte Bikov, néma ajka alig mozgott.

Senki nem válaszolt. Némán mentek vissza a társalgóba, leültek, kerülték egymás tekintetét. Nemsokára Krutyikov és Jermakov is csatlakozott hozzájuk. Bikov szinte azt sem tudta, mi történik körülötte. Gondolatait egyre a képzelete által maga elé rajzolt kép kötötte le: ősz férfi kúszik rekedten fuldokolva a folyosón, s egymás után nyitja ki a nagy acélajtókat. Az utolsó ajtó előtt — a bejárati ajtó — megáll, zavaros tekintettel visszapillant. A folyosó mélyén látni az asztalt, melyen a lámpa fényében ott csillog a krokodilbőr táska. A férfi remegő kézzel megtörli homlokát, s még utoljára egy mélyet szív a már fogyó levegőből.

— Alekszej Petrovics!

Bikov összerezzent és hátrapillantott. Jermakov gondterhelten hajolt föléje.

— Menjen a kajütjébe, s próbáljon elaludni.

— Menj, Alekszej, menj! Nem lehet rád ismerni — biztatta Dauge.

Bikov engedelmesen felállt és kiment. A parancsnoki fülkébe vezető lépcső mellett elhaladva még hallotta, ahogy Bogdan egyhangúan Ismételte: — B-16, B-16, itt a Hiusz. B-16, B-16, itt a Hiusz. Hangoljon rám…

A társalgóban Jermakov mélyet sóhajtva megszólalt: — Találkoztam Robert Lloyddal. Kiváló űrhajós volt.

Rendkívüli tudós…

— Legyen emléke áldott! Keményen kitartott — mondta halkan Jurkovszkij.

— Legyen emléke áldott!..

Rövid hallgatás után Dauge hirtelen felpattant.

— Az ördög tudja, de úgy érzem, mintha egy helyben állnánk. Valahová lezuhantunk, s betemettek…

— Ne keltsen pánikot, Dauge! — szólt rá fáradtan Jermakov.

Senkinek nem volt kedve ebédelni, s Jermakov elsőnek állt fel, hogy visszatérjen kajütjébe. Krutyikov kezét Jurkovszkij vállára tette, s bűntudatosan mondta: — Úgy tűnik, hogy igazad volt, Vologya.

— Semmiség — szabadkozott társa. — Tessék, barátaim, még egy rejtély.

Mindnyájan kérdőn pillantottak rá.

— Miről van szó?

— List azt mondta, hogy csak egy irányba hangolt adója van, ugye?

— Így igaz.

— De hiszen jól hallottuk őt.

Mihail Antonovics eltátotta száját, és zavarodottan pillantott Jermakovra.

— Miért ne hallhattuk volna? — kérdezte Dauge.

— Azért, barátocskám, mert a Hiusz Listhez viszonyítva egészen más irányban van, mint Lloyd űrhajója. S az egy irányba hangolt rádióhullámok semmiképp sem juthattak volna el hozzánk.

Dauge a fejéhez kapott.

— Elég volt a rejtélyekből! Ezt már nem lehet kibírni!

Jermakov és Mihail Antonovics viszont nyomban a parancsnoki fülkébe indult, s magukkal vitték Jurkovszkijt is.