A bíborszínű felhők bolygója

Második rész Krajuhin

Estére az időjárás elromlott. Az óceán felől dermesztő hideg áradt, szürke köd gördült lassú, sűrű hullámokban a tundra felett. Alacsonyan gomolygó felhők vonták be az eget. Borongós félhomály, majdnem éjszakai sötétség köszöntött be.

A 7-es űrrepülőtér központi rádióállomásának parancsnoki szobájában meleg volt, és világos. Krajuhin állát mellére ejtve szendergett foteljában. Száradt agyag tapadt cipőjére, lábát esetlenül kinyújtotta, nagy, szögletes keze súlyosan nehezedett párnázott széke karfájára. Az ajtó felett az óra hangosan ketyegve számlálta a perceket.

Krajuhin minden csettenésre felkapta egy pillanatra kékes szemhéját. Az asztal peremén egy csésze tea hűlt érintetlenül. A félig nyitott ajtón bekukucskált az ügyeletes, egy darabig határozatlanul ácsorgott, majd lábujjhegyen lépkedve letett Krajuhin elé egy köteg rádiótáviratot.

— Mi újság? — kérdezte rekedten Krajuhin.

Az ügyeletes összerezzent.

— Há-á-át… semmi. A Hiusz harminc perccel ezelőtt közölte, hogy minden rendben. — A televíziós összeköttetést rendbe hozták?

— Nem sikerül, Nyikolaj Zaharovics. Sehogy sem sikerül egyelőre…

Krajuhin sokáig hallgatott (az ügyeletes egyik lábáról a másikra állt, és köhécselt), majd ezt mondta: — Szóval semmi újság?

— Sajnos semmi.

— Na, jó…

Krajuhin a rádiótáviratokra pillantott, majd ismét lehunyta szemét.

Tompa, elnyújtott fájdalmat érzett szívében, a bal válla is belesajgott. Kinyújtott lába elzsibbadt, de nem volt kedve mozgatni. Szinte kényszerítette magát, hogy kezét levegye a karfáról, nyúljon a csésze után. A teát hányingerkeltően émelyítőnek érezte. “Az idegeimmel van baj — állapította meg magában. — Az idegeimmel meg az öregséggel.” Eddig nem vette észre, hogy vannak idegei. Pedig az orvosok eleget figyelmeztették, árt neki, ha idegeskedik. Ő csak nevetett. Ő sohasem ideges… A mai napig…

Ma, 19… augusztus 18-án, moszkvai idő szerint pontosan 5 órakor kezdődött el az, amire másfél évtizeden keresztül készült. Másfél évtized kutatás, harc, feszültség… S lám, mivel végződött mindez: Itt ül, s hallgatja a bánatos őszi hangokat, az esőcseppek egyhangú dobolását az ablaküvegen, a tetőről lezúduló víz csobogását, a szél elvékonyodó süvítését. És nincs lehetősége, hogy a továbbiakban beleszóljon az események menetébe. Hat válogatottan bátor férfi a világ legtökéletesebb bolygóközi űrhajója fedélzetén átvette tőle a stafétabotot, s elindultak dédelgetett álma megvalósítására. Ő pedig itt maradt, elhagyta az ereje, összeroskadt… És most csak vár, vár, vár…

Egy pillanatra sajnálni kezdte magát, irigyelte a fiatalokat. De aztán mindent elnyomott benne az aggodalom. Mi lesz velük?… A Hiusz próbarepülése szerencsésen lezajlott. Úgy tűnik, a legapróbb részletekig kiismerték a fotoreaktor titánburkában végbemenő folyamatokat… A mérnökök abszolút pontossággal ki tudják számítani, mi megy ott végbe a másodperc milliomod része alatt, és előre tudják jelezni, mi következik be a továbbiakban. Mindent számításba vettek: az óriási hőmérsékletet, az iszonyatos nyomást és feszültséget. Mégis… a sors gonosz keze nem robbantotta fel a szegény Petroszjant?

Krajuhin nagy nehezen lenyelt néhány kanál teát. Torka kiszáradt, szeme fájt. Undorító borzongás lett úrrá rajta. Az ablaküvegen csillogó patakokban ömlött a víz.

— Utálatos idő — dünnyögte, s fázósan válla közé húzta fejét.

Az expedíció kudarca életének tragédiája lenne… Éppen most, amikor úgyis annyian vannak az óvatoskodók, akik nem hisznek a Hiuszban, és még el sem ült a hűhó, amit ők csaptak az első Hiusz felrobbanása után. Akkor úgy nézett ki, hogy győztek a kishitűek, és a fotonmeghajtás ötletét hosszú időre leírták. Talán örökre. Csupán a kormánybizottság beavatkozására hallgattak el az ellendrukkerek.

Nem, nem panaszkodhat. Óriási eszközöket követelt, és mindent megkapott, talán még többet is, mint amiben reménykedhetett. Követelte, hogy távolítsák el azokat a munkatársakat, akiknek jelenlétét az ügy szempontjából károsnak vagy szükségtelennek tartotta. Megtették, pedig voltak közöttük olyanok is, akik korábban komoly érdemeket szereztek.

Félelmet nem ismerve kísérletezett, és hittek neki. Nyilván látták, milyen óriási akaraterő, megingathatatlan meggyőződés dolgozott benne. A lényeg persze az volt, hogy végül minden sikerült.

Krajuhin — két nagy bolygó és néhány hold első kutatója, a világ öt legnagyobb mesterséges égitestjének az építője — a bolygóközi űrhajósok három nemzedékét nevelte fel.

Tanítványai bálványozták. Most pedig a leghatalmasabb bolygóközi űrflotta élén áll. Nehéz sikerek voltak ezek. Ott álltak mögötte a hősi halált halt társak, az elviselhetetlen kétségbeesés és borzalom órái, a pótolhatatlan veszteségek fájdalma… Ezzel fizették meg a diadalok, a boldogság és a büszkeség káprázatos pillanatait… De sosem nézhetett hátra. Sietnie kellett. Egy nagy nép bízta rá legjobb fiait, elsőrangú technikáját. S cserében a bizalomért azt kívánta, hogy győzze le a világűrt, szerezze meg titkait és kincseit. Vajon neki, Krajuhinnak van-e elég ereje hozzá, hogy népét megajándékozza ezzel a győzelemmel? Igen, ha a Hiusz sikerrel tér vissza, akkor a fotonrakétának nem lesz több ellenfele. Igen, ha…

Krajuhin felállt, s zsibbadt lábait megmozgatva járkált egyik saroktól a másikig.

— Ez így nem megy — szögezte le hangosan. — Jósolgatok, akár egy öregasszony… “Mi lesz, ha…”

Lényegében jól tudta, a világon senki és semmi nem képes már megállítani a fotontechnika viharos fejlődését. Attól a pillanattól, hogy sikerült megteremteni az “abszolút tükör”

első szemeit, a régi impulzusrakéták sorsa meg volt pecsételve. A világűr mostantól fogva egyre hátrálni fog.

Vicsorogva, újabb áldozatokat követelve… de egyre hátrál.

Először a Naprendszeren belül vonja vissza mezsgyéit, aztán (ki tudja, lehet, hogy erre még Krajuhin életében sor kerül) a csillagközi végtelenben.

Milyen erős bilincsek kötik a Földhöz a gondolkodást!

Hányan támadták a bolygóközi űrrepülés ötletét már az első pillanattól, olyanok, akik a régi babérokon ültek, nem tudtak már továbblépni, így egész további életüket annak szentelték, hogy bebizonyítsák; a foton hajtómű megvalósítása képtelenség. Voltak, akik kezdetben lehetetlennek tartották ezt az újítást, később pedig már nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elismerjék tévedésüket. De voltak az ellenzők között becsületesen óvatosak, örök földhözragadtak is, akik egyszerűen féltek attól, hogy óriási kockázatnak tegyenek ki embereket és az állam vagyonát… Sokan voltak, jóval többen, mint ahogy Krajuhin és fegyvertársai szerették volna, de ő mindig megtörte ellenállásukat. Azt harsogták: “Gyökértelen fantáziálás! A távoli jövő ügye!” Azt követelték, hogy számoljon el a tucatszámra kiégett modellekkel, ő viszont űrbe emelte s Föld körüli pályára küldte a pilóta nélküli Hétfejű sárkányt. Próbálták felhasználni ellene az első Hiusz pusztulását, de ez sem sikerült. A második Hiusz is útnak Indult. Talán Krajuhin tévedett, amikor a Hiusz elé ilyen nyaktörő feladatot tűzött ki? Talán először már ismert utakra kellett volna felhasználni a fotonrakétát, ki kellett volna ismerni, elterjedt és megbízható közlekedési eszközzé kellett volna tenni? Lehetséges… Mennyi időt vesztegettek volna el? A Golkonda kincsei azonban felfedezésre várnak. S egyedül a Hiusz teszi lehetővé, hogy az ember birtokába vegye őket.

Krajuhin ismét visszaereszkedett a karosszékbe, karjával átfogta vállát, s mozdulatlanságba dermedt. Rázta a hideg. Arra gondolt, hogy ettől lett beteg, ettől a neki megszokhatatlan passzív várakozástól, tehetetlen idegeskedéstől. Százszor jobb lenne, ha ő maga vezetné az expedíciót. Persze őt nem engedték volna el. Különben is, kinek kellett volna ő ott, a Naprendszer legszörnyűbb bolygóján, kiégett tüdejével, mesterséges gyomrával, elhasználódott szívével? Csak egy dologban tudott segíteni nekik, óriási tapasztalatával, hidegvérével és körültekintésével. Azzal, hogy tudott visszavonulni. A mai fiatalok elfelejtették ezt a tudományt, pedig mindennél többel ér. Ez a hat férfi fiatal, türelmetlen és heves. Félelmet nem ismernek, s hiányzik belőlük az óvatosság értékes adottsága. Nem fogják kímélni életüket, elfeledkeznek róla, vagy nem fogják fel azt, hogy milyen óriási kárt okoznak pusztulásukkal a nemes ügynek, a világűr meghódításának. Egyetlen Golkonda sem pótolhatja ezt a kárt. Senki nem tudja, mi történt a bevehetetlen bolygó arcát eltakaró fehér lepel alatt, mindent a Hiusz számlájára írnak majd, a tervrajzok és számítások az archívumok poros raktáraiban maradnak, s jó néhány évre visszatér a régi impulzív rakéták korszaka.

Jobb nem is gondolni erre. Különben sincs oka, hogy megvonja bizalmát ettől a hat férfitól.

Jermakov… Az okos, hidegvérű, mindig nyugodt Anatolij Jermakov. Talán ő az egyetlen, aki eléggé tapasztalt ahhoz, hogy reálisan értékelje: mit jelent a termonukleáris rakéta a bolygóközi űrrepülésben. Ebben nincs semmi meglepő.

Egész eddigi élete Krajuhin szeme előtt zajlott. Ő vitte el — még szinte kölyökként — az első űrutazásra. Vele osztotta meg először merész és nagyvonalú ötleteit, amelyek egészen fantasztikusaknak tűntek. Őt követte abban is, hogy mindig elutasította a szellemi restség és a rutin kínálta kényelmes megoldásokat, tőle vette az emberismeret nehéz leckéit, benne látta az igaz példát a haza odaadó szolgálatára. És mégis… Most úgy megy a Vénuszra, mint baka a rohamra, s gondolkodás nélkül veti mellét a lőrésre, hogy bosszút álljon mindenért — felesége szörnyű, értelmetlen pusztulásáért, társai tűzhaláláért.

Ő sem látja a meghódítandó Vénuszon túl a meghódítható Világmindenséget…

Dauge, a tehetséges radiogeológus számára az Urán Golkonda mesés gazdagsága a legcsábítóbb. Minden bizonnyal úgy érzi magát, mint a szenvedélyes vadász, aki hosszú ideig a város menti ligetek szegényes adományaival kellett hogy beérje, s egyszer csak meghívást kap egy igazi vadaskertbe, mely tele van vaddal. Na persze, neki ott a Földön Masa Jurkovszkaja… Ő viszont ízig-vérig geológus, s ezért természetesen nem engedheti meg, hogy a családi gondok túlságosan befolyásolják.

Jurkovszkij, a sikeres kutató geológus számára ez az űrrepülés elsősorban új rekordot és izgalmakat jelent. Nem nagyon vonzza őt a dicsőség és elismerés, nyíltan kigúnyolta azokat a pilótákat, akik megrészegültek az ország hálájától és figyelmétől. A legkockázatosabb expedíciókban vett részt, arcképe azonban ritkán jelent meg az újságokban és a tévé képernyőjén. Azért szomjúhozza a veszélyt, mert szereti érezni az ínyencfalat illatát. Igaz, szégyenlősen titkolja ezt a kis gyengéjét, melyet Krajuhin egyszer “a monte-cristói hősszerep legostobább újraripacskodásának” titulált. Romantikus lélek… Kár, hogy nem fogadja el, nem kedveli Bikovot, akit szakbarbársággal, óvatoskodással, korlátoltsággal és mindennemű fantázia hiányával vádolt. Jurkovszkij legfőbb hibája éppen túlságosan élénk fantáziája…

Bogdan Szpicin… aki őszintén nem érti, miképp lehet bármi mással foglalkozni, mint a bolygóközi űrhajók vezetésével. Most, amikor az űrhajózás korábbi céljait korlátozó akadályok elhárultak, a világűr igazi gazdájának érzi magát. Nevetséges fickó! A világűrön és az irányítópulton kívül az ő számára egyedül Vera, a kedves és gyöngéd Vera létezik, az egyetlen nő a világon s talán az egyetlen ember is, aki maradéktalanul megérti őt. Egy lovaghoz hasonlít leginkább, aki vezeti űrhajóját, s közben arra gondol, hogy mindezt a kiválasztott hölgy becsületéért teszi…

Mihail Antonovics Krutyikov viszont egyszerűen a legjobb navigátor az országban — ez minden. Jólelkű, gyengéd, kedveli a baráti társaságot és az ünnepélyes eseményeket, melyekre egész családjával jár el — feleségével és két gyermekével; remek matematikus, aki az űrhajózás bonyolult feladatainak néhány elvileg új megoldását is javasolta. Éppoly szívesen pózol filmtudósítók objektívei előtt, mint amilyen önfeledten játszik napokon keresztül a gyerekekkel. A legjelentéktelenebb feladatokat sem utasítja vissza, és soha nem hárította el a legnyaktörőbb utakat sem. Ha nincs Krajuhin, akkor a puha és engedékeny Krutyikovot bizonyára mindig az aszteroidok övezetébe küldték volna, egyhangú, ám veszélyes utakra. Most régi barátja, Szpicin mellett foglalhatta el szokott helyét, s naivan örült neki.

A végül Alekszej Bikov… Krajuhin elmosolyodott, maga elé idézte a férfi téglavörös arcát, apró, egymáshoz közel ülő szemét, orrának hámló, lilás hegyét, domború homloka fölött ágaskodó, kemény szálú haját. Nem szépfiú, egyáltalán nem olyan, mint Jurkovszkij… S ami a verseket illeti, abban sem nagymester… Viszont remek gyakorlati mérnök. S milyen gyorsan reagál a váratlan eseményekre! Elég, ha csak arra gondol, hogy ml történt a szögesdrót kerítésnél vagy a próbaúton… Alekszej Petrovics számára a vénuszi expedíció csupán különös és váratlan kiküldetés, mely természetesen csak egy időre ragadta el őt az ázsiai homoksivatagokban megszokott munkájától. S kellemes lehetőség arra, hogy teljes csillogásában bemutassa nagyszerű járművezetői és nukleáris mérnöki képességeit, s lehetőség, mint minden egyszerű szívű, jólelkű ember számára, hogy barátai körében eldicsekedhessen majd avval, hogy részt vett egy bolygóközi űrrepülésben.

Másrészt nagyon is érthető és indokolt a félelme — hiszen tapasztalatlan űrutazó — a Földön túli világ ijesztő és nagyszabású titkaival szemben. Nagyon jó, hogy ott van az expedícióban.

Így együtt a hat ember — remek “válogatott”. Egy mindnyájuk számára lényeges, de igazából nehezen értékelhető dolog köti össze emberi tulajdonságalkat: mindnyájan kommunisták, becsületes és ügyszerető emberek. Ami pedig a gyöngeségeiket és hibáikat illeti…

nos, a hat férfi érdemei csodálatosan kiegészítik egymást, s ő, Krajuhin jogosan lehet büszke arra a képességére, hogy jól válogatja össze az embereit.

Krajuhin, szemét lehunyva, újból és újból emlékezetébe idézi Jermakov arcát, a pilótákét, a geológusokét, a “sivatagi szakértőét”… Csak… ne lábatlankodnának örökösen körötte az óvatos kishitűek! Igaz, kételyük nemcsak kárt okozott. A régivel folytatott harcban izmosodik az új erő. Be kell ismernie, hogy ez a harc nagyban növelte a Hiusz erejét és sérthetetlenségét. A kár mégis sokkal nagyobb volt.

Töméntelen energiája ráment az értelmetlen harcra, ellenfeleik jócskán aláásták a Hiusz tervezőjének a hatalmas ötlet igazába vetett hitét.

Hiszen az ellenfelek között akadtak olyanok is, akik egykor Krajuhin közeli barátai és segítőtársai voltak, akikben egykor szinte vakon bízott…

Amikor az ügyeletes ismét belépett a dolgozószobába, Krajuhin akkora dühvel pillantott rá, hogy a fiatalember megdermedt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s zavartan pislogni kezdett. Krajuhin azonban már magához tért. — Mi újság? — kérdezte.

— Rádiótávirat a bizottságtól, Nyikolaj Zaharovics.

— És?

— A Hiusz felöl érdeklődnek.

— Közölje, hogy minden… egyelőre minden rendben.

— Értettem. De…

— Mi van?

— Az aláírása…

— Adja ide!

Krajuhin sietve aláírta az iratot, s az asztalra hajította a tollat.

— A tévé-összeköttetés?

Az ügyeletes bűntudatosan széttárta karját.

— Rendben, elmehet.

Eszébe jutott búcsúztató beszéde az utolsó ebéd alkalmával. Igen, bizony nem egészen azt mondta, amit akart. De hiszen nem vághatta ki kertelés nélkül: “Ha elpusztultok, minden elveszett…”, vagy valami effélét.

Vagy talán így kellett volna tennie?

Imbolyogva felállt. Semmi kétség; megbetegedett.

Nagyon melege van, és ugyanakkor a hideg rázza. Jó lenne valami forró ételt kérni… Kezét a videotelefonhoz nyújtotta.

S ebben a pillanatban sietős lépteket hallott, a félig nyitott ajtó kitárult, s a vidám, mosolygó ügyeletes ezt kiabálta be: — Nyikolaj Zaharovics! Megvan az összeköttetés!

Jermakov kéri, hogy menjen a képernyőhöz!

— Megyek — felelte Krajuhin, de azért egy percet még az asztalra támaszkodva állt, s valahová az ügyeletes feje fölé bámult. “Jermakovot figyelmeztetni kell — egyre ez forgott a fejében. — Jermakovot feltétlenül figyelmeztetni kell. De vajon meg merem-e most tenni?”

Az ügyeletes nyugtalan, kérdő pillantást vetett rá, s ettől Krajuhin magához tért.

— Menjünk be.

A nagy televíziós központban a fehér fénycsövek vakító fénnyel világították meg a kerek, ezüstös színű képernyő előtt álló néhány karosszéket. Krajuhin hunyorgott, előhúzta fekete szemüvegét.

— Kapcsolják be — mondta, s a képernyőhöz lépett.

A pultnál felállt az ügyeletes. Szürke árnyak futottak végig a képernyőn, s a zöldes ürességből előtűnt Jermakov komoly arca. Krajuhinon átfutott, hogy a rádióhullámoknak másodpercekre van szükségük, hogy a Földig hozzák ezt a képet.

— Szervusz, fiacskám! — kezdte erőltetett vidámsággal. — Hogy látsz engem?

— Remekül, Nyikolaj Zaharovics — hangzott egy idő múlva a válasz.

— Minden rendben?

Megint szünet. Még szerencse, hogy a kép nem hagy ki. Kicsit szaggatott lesz ez a beszélgetés. Hagyjuk, hadd mondja egyfolytában, amit akar.

— Félórával ezelőtt tértünk rá az egyenes útvonalra.

Életemben először repülök a világűrben egyenes vonalban. Sokat vesződtünk azonban, míg az első szakasz pályáját meghatároztuk. Az elektronikus pályaelemzőt valóban korszerűsíteni kell. Krutyikov most dőlt le az ágyára, s alszik, mint akit fejbe vertek. A sebesség: ötven kilométer másodpercenként, a fotonreaktor nyugodtan működik, a tükör hőmérséklete: nulla fok, a radioaktív sugárzás: mint a Földön.

— Mi a helyzet a legénységgel?

— Remekül vagyunk.

Szünet. Most kérdezni kell.

— Bikov?

— Jól tartja magát. Levert, mert nincs lehetősége, hogy lenézzen a Földre.

— Mutasd meg neki!

— Értettem.

— Hogyan zajlott le a start?

— Simán. Jurkovszkij teljesen kiábrándult. Azt mondja, hogy ez a start még egy csecsemőt sem ébresztett volna fel.

— Ezért Bogdannak kell köszönetet mondanod. A munka dicséri a mestert.

— Természetesen, Nyikolaj Zaharovics. Elhallgattak, s várakozóan vizsgálgatták egymást az őket elválasztó millió kilométereken át. — No… és te?

— Ne nyugtalankodjon, Nyikolaj Zaharovics.

Jermakov gyorsan válaszolt. Nagyon is gyorsan a körülményekhez képest, mintha várta volna ezt a kérdést.

Krajuhin összeráncolta homlokát.

— Ügyeletes! — kiáltotta hevesen.

— Értettem.

— Menjen ki tíz percre a teremből!

Az ügyeletes sietve visszavonult, s gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

— Ne nyugtalankodjon! — ismételte Jermakov.

— Nem nyugtalankodom — mondta Krajuhin. — Én félek, barátocskám, egyszerűen félek.

Tűrhetetlen sokáig tartott, mire Jermakov összevonta a szemöldökét.

— Fél? Történt valami?

Hogyan magyarázza meg neki? Krajuhin lekapta szemüvegét, szemét összehúzta, majd megtörölte zsebkendőjével.

— Tolja, kérlek, légy óvatos! Úgy… Különösen ott, a Vénuszon.

Nem vagy gyerek, s meg kell, hogy értsd. Ha nagyon nehéz vagy veszélyes helyzetbe kerülsz, köpj az egészre, és gyere vissza. Most nem a Golkonda a döntő.

Beszélt, s közben úgy érezte; Anatolij nem érti. Nem állt rá azonban a nyelve, hogy egyenest megmondja neki: “Csökkentsd a minimumra a kockázatot. Most a lényeg, hogy sikeresen térj vissza. Ha valami történik veletek, hosszú időre le kell mondani a fotonrakétáról.” Mindig azt tartotta, hogy az űrhajósokat távol kell tartani a bizottságon belüli torzsalkodásoktól. Úgy érezte, hogy ez megingathatja bizalmukat a vezetőkben.

— Jobb félni, mint megijedni — folytatta, s rémülten érezte, hogy összefüggéstelenül és nem éppen meggyőzően beszél. — Értelmetlenül ne kockáztass…

— S ha nehéz vagy veszélyes lesz a helyzet?

Jermakov volt ő, Tolja Jermakov, aki az anyatejjel szívta magába az ellenszenvet a mellébeszélés és a ki nem mondott dolgok iránt. Szégyellte magát Krajuhin miatt, s sajnálta őt. Ő is nyugtalankodott. A képernyőhöz hajolt, s belebámult. Krajuhin sietve hátradőlt. Néhány másodpercig nyúlt a kínos szünet.

— Nos — kezdte Krajuhin, s igyekezett leküzdeni borzasztó fáradtságát —, tudod, mit mondok neked, Jermakov elvtárs? Nincs kedvem szellemességben versenyre kelni veled. Bizony…

— Értettem — felelte halkan Jermakov. — Nem fogok kockáztatni. Azt elfogadom, hogy az expedíció alapvető feladata megóvni az űrhajót és az embereket. Megóvom az űrhajót. Az embereket azonban nem fogom tudni visszatartani…

— Parancsnok vagy. Te vagy a parancsnok.

— Parancsnok vagyok. Azonban mindegyikőjüknek van feje és szíve. Nem fognak megérteni, s fogalmam sincs, ha úgy hozza a sors, képes leszek-e arra kényszeríteni őket, hogy hátráljanak meg. Nekem nincs akkora tekintélyem, mint magának…

— Nem értettél meg engem…

— Megértettem magát, Nyikolaj Zaharovics. S parancsa szerint kész vagyok lemondani még a büszkeségről is. De vajon ők lemondanak-e?

Jermakov világos tekintete egyenest Krajuhin agyába hatolt. Értették, miről van szó. Mindent értettek.

— Csupán sejthetem, mi jár a fejében…

Krajuhin lehorgasztotta busa fejét, s rekedten megjegyezte: — Rendben, tégy úgy, ahogy jónak látod. Látszik, hogy nincs mit tenni.

Minden reményem a te józanságodban van. Most azonban bocsáss meg, de megyek. Azt hiszem, egy kicsit megbetegedtem…

— Pihenni kell magának, Nyikolaj Zaharovics.

— Kell. — Ellenőrizd a rádióautomatikát. Az előírásnak megfelelően pontosan félóránként kell hogy észleljük a Hiusz automatikus jeleit. Minden két órában a te személyes jelentésedet. Egy másodpercet se késsél!

— Értettem.

— Na, isten veled! Én megyek.

Nem várt a következő válaszig. Még egy pillantást vetett Jermakov arcára, majd felállt, s botladozó léptekkel a kijárathoz indult. A padló himbálódzott alatta, felágaskodott. “Oda kell érnem…” — gondolta, s arccal előre, egy sötét szakadékba zuhant…

Krajuhin az ágyban, szobájában tért magához. Sütött a nap. A fejénél az éjjeliszekrény tele volt rakva különböző színű műanyag fiolákkal és dobozokkal. A doktor és Vera, mindketten fehér köpenyben voltak, mellette ültek, és nézték.

— Mennyi az idő? — kérdezte, s alig-alig forgott engedetlen nyelve.

— Tizenkettő óra öt — felelte sietve Vera — Milyen nap van?

— Huszadika.

— Harmadik napja…

Vera bólintott. Krajuhin nyugtalan lett, próbált felemelkedni.

— A Hiusz?

— Minden rendben, Nyikolaj Zaharovics. — Az orvos a vállánál fogva, óvatosan visszanyomta. — Feküdjön nyugodtan.

— Épp az előbb telefonáltak a rádióállomásról — nyugtatta meg Vera —, minden rendben.

— Jól van — dünnyögte Krajuhin. — Nagyon jól…

Az orvos az egyik fiolát a vállához tartotta. Sistergés hallatszott, s a gyógyszer beszívódott a bőr alá. Krajuhin lehunyta szemét. Majd jól érthetően kijelentette: — Kérem, közöljék Jermakovval: mindaz, amit neki mondtam, érvényét veszíti. Pánik volt az egész, a betegség…

— Félrebeszél — szólalt meg Vera.

Krajuhin meg akarta jegyezni, hogy ez nem félrebeszélés, de elaludt.

Éjszaka ébredt fel, s rögtön érezte, hogy jobban van.

Vera megitatta erőlevessel, és megetette kétszersülttel, majd indiai füvekből készült forró teával oltotta szomját.

— Kapcsolja be a rádiótáviratokat! — követelte Krajuhin.

— Pihennie kell! — tiltakozott Vera.

— Azt mondtam, kapcsolja be!

Vera engedelmesen bekapcsolta a magnetofont. Krajuhin szórakozottan hallgatta, közben a fehér mennyezetet bámulta, s arra gondolt, hogy a Hiusz bizonyára már megkezdte a fékezést. S észrevétlen ismét elaludt.

Az ezt követő napok nyugodtan teltek. Krajuhin gyorsan gyógyult. A doktor megengedte, hogy az ágyához videotelefont helyezzenek, tévéképernyőt kapott, s látogatókat fogadhatott. Késő estig megküldték neki a rádióállomásról a magnetofonszalagokat a Hiusz jelzéseivel és Jermakov jelentéseivel. Mérnökök, mesterek, szolgálatvezetők jöttek és mentek. Vacsora után Krajuhin végignézte az újságokat, bekapcsolta a moszkvai sztereó-tévéadást, beszélgetett Verával és Ljahovval, s rendszerint elfáradtan, éppen ezért megnyugodva lefeküdt aludni.

Reggel Vera berohant a szobába, sápadtan, zilált hajjal, s úgy érezte, hogy nagyon is hangosan kiáltotta neki oda: — A Hiusz nem ad jelzéseket! Éjszaka elhallgatott… elhallgatott… és…

és… már öt órája hallgat…

Vera az arcához kapott, s keserűen felzokogott.