A rádiókapcsolat egy nap múlva éppen olyan váratlanul állt helyre, ahogy megszakadt. A Hiusz bizonyára elhagyta az “elátkozott helyet”, a világűr különös térségét, mely eddig még Ismeretlen befolyással volt a rádióhullámokra. A társalgóban sokáig vitatkoztak erről a szokatlan jelenségről, jó néhány feltételezés is elhangzott, közöttük számos nyilvánvalóan képtelen volt. (Dauge például kijelentette, hogy a legénység minden tagja a tömegpszichózis áldozata lett.) Jurkovszkij nekilátott, hogy valamiféle négydimenziós tükrözéselméletet állítson fel, s igyekezett a személyzet matematikában legerősebb tagjának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a segítségével “fizikailag korrekt módon értelmezni a tér egy olyan pontját”, melyen az elektromágneses rezgések állítólag csak egy irányban haladnak át. Ami Bikovot illett, kezdetben sértve érezte magát azért, hogy társai oly közönyösen fogadták Lloyd pusztulását. Számára majdhogynem szentségtörésnek tűnt, hogy alig két órával azután, aminek fültanúi voltak, elméletekről és képletekről beszélgetnek. A Star katasztrófája óriási hatással volt rá. Kábán és nyomott hangulatban kószált az űrhajón, s csak nagy nehezen tudta kényszeríteni magát, hogy válaszoljon a kérdésekre, és teljesítse Jermakov apróbb megbízatásait.
A Vénusszal való találkozásig alig tizenöt-húsz millió kilométer maradt hátra. Az űrutazás a vége felé közeledett.
Eljött az expedíció legválságosabb és legfelelősségteljesebb pillanata — a leszállás a Vénuszon. Ritka kivételektől eltekintve ez rendre nem sikerült a világ legjobb űrhajósainak sem. Azok az emberek, akik edzett akaratukat megfeszítve rá tudták, bírni magukat, hogy elfeledjék a múlt, sőt a közelmúlt megpróbáltatásait, s minden figyelmüket az előttük álló megpróbáltatásokra összpontosítsák, nem megrovást érdemelnek, hanem elismerést, sőt követést. Bikov kezdetben nem értette ezt.
Most azonban olyan katonának érezte magát, aki csapatával kiért a roham terepszakaszára. Most halottaikat maguk mögött hagyva, friss sebeiket sebtében bekötözve, együtt készülnek az utolsó, döntő ugrásra a győzelem…
vagy a halál felé. S közben senki, még Jurkovszkij sem hangoztatott magasztos frázisokat, s nem vett fel hatásos pózt. Mind nyugodtak és tevékenyek voltak. S próbálkozásaik, hogy megértsék “az elvarázsolt hely” természetét, csupán abból a természetes aggodalomból fakadtak, hogy megkönnyítsék az utánuk jövök dolgát.
Bikov tisztelete és elismerő lelkesedése abban fejeződött ki, hogy nagyszerű rizses piláffal vendégelte meg társait, Mihail Antonovics vacsora után kétszer is beszaladt még a konyhára, mi több, másodszor az ügyeletet Is elhagyta, amin rajtakapták, s feddésben részesítették.
Alighogy kiderült, hogy a Földdel helyreállt a kétoldalú kapcsolat, Jermakov rádiótáviratot küldött, melyben világosan és röviden leírta a szokatlan eseményt, s továbbította List és Lloyd professzor utolsó beszélgetésének tartalmát.
— No, mennyit idegeskedtünk miattatok! — jegyezte meg az izgalomtól elcsukló hangon Zajcsenko. — Vera Nyikolajevna majd eszét vesztette. — A Star pedig — hangja halkabb lett és elkomorult —, már tudunk róla.
Az egész világ tudja. List eljutott az angol hajóig, s elhozta a holttesteket, valamint a papírokat.
— Mi történt velük?
— Pontosan nem tudják, de feltételezik, hogy felrobbant a reaktor. Az űrhajó hajtóműve ripityára ment. List tévén keresztül bemutatta a képeket.
— Hányan pusztultak el?
— Kettőt találtak. Az angolok közölték, hogy a Star-on nyolcan indultak útnak.
— Legyen emlékük áldott…
— Legyen emlékük áldott…
Elhallgattak.
— Mi a véleménye a rádió-összeköttetés megszakadásáról, Anatolíj Boriszovics?
— Egyelőre nincs határozott véleményem.
— Hát igen, persze… kevés a tény. Talán szerepe van ebben a sebességnek is, amellyel a Hiusz száguldott? Ha jól emlékszem, Ljahov beszélt erről…
— Lehetséges.
— Vagy talán fémes porfelhőbe kerültek?
— Ez nem magyarázat semmire. Egyébként, hagyjuk a megoldást a szakemberekre. Mi van Krajuhinnal?
— Gyógyulófélben van. Mindenáron ide akart jönni, a rádióállomásra, de az orvosok nem engedték. Itt esik az eső.
— Adják át neki mindnyájunk legforróbb üdvözletet és személyesen az enyémet külön is.
— Meglesz, Anatolij Boriszovics! Igaz is… teljesen elfeledkeztem róla.
Van itt egy kis feljegyzés magának címezve, két napja hozták ide.
— Mit habozik? Olvassa!
— Tüstént. Tehát… “Anatolij, felejtsd el mindazt, amit akkor neked mondtam. Bizonyára öregszem és gyöngülök. K…”
— Micsoda?
— Ká betű. Aláírás helyett.
— Világos. “Felejtsd el mindazt, amit akkor mondtam.”
— Igen, “felejtsd el”.
Jermakov Szpicinre sandított, aki háttal feléje ült a pultnál.
— Világos. Volt vele egy kis vitánk… Ez minden?
— Minden, Anatolij Boriszovics. A rádiókapcsolat rendje nem változik?
— Nem. Viszontlátásra!
— Ideje — szólalt meg az ebédnél Szpicin. — Ideje bemérnünk Mahovot.
— Nem lesz az korai? — Ingadozott Jermakov. — Hiszen még kilenc óránk van odáig.
— Engedelmével, Anatolij Boriszovics, de jobb minél előbb kezdeni. Új még ez a dolog, és jó lenne, ha minél több adatot tudnánk begyűjteni.
Bikov visszafogott hangon érdeklődött, miről van szól.
— A Hiusz közeledik a Vénuszhoz — magyarázta Dauge —, ki kell számítanunk most a Ciolkovszkijhoz vezető pályát.
— A Ciolkovszkijhoz? A Vénusz mesterséges holdjához? És miért?
— Hogyhogy miért? Hogy eljussunk hozzájuk, természetesen.
— Én úgy értettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az állomást kikerülve egyenest leszállunk a Vénuszon.
— De nagyon sietsz… Alaposan meg kell beszélni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokával az együttműködést.
— És sokáig leszünk ott?
— Fogalmam sincs… Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszünk a Ciolkovszkijon?
— Öt-hat órát, nem többet. Átadjuk a postát, könyveket, gyümölcsöt, megbeszélést tartunk, és továbbindulunk.
— Világos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kiélvezheted a súlytalanságot. Jó kis móka lesz megint…
Bikovnak eszébe jutottak e téren folytatott sikertelen próbálkozásai, s mélyen tányérja fölé hajolt.
A Hiusz és a Ciolkovszkij közeledése több mint három óráig tartott, s sok gondot okozott a legénységnek. A pilóták helyzetét még az is nehezítette, hogy a Vénusz körül néhány ezer kilométer távolságban keringő űrállomás, a Ciolkovszkij pályájának síkja majdnem merőleges volt a Vénusz mozgásának pályasíkjára, így aztán Krutyikovnak és Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldották, s a bolygóközi űrhajó egyre kisebb átmérőjű spirálpályát leírva közeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott időben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az “utasok” ezt az időt karosszékeikhez szíjazva a társalgóban töltötték, s hol olyan könnyűnek érezték magukat, mint egy luftballon, hol olyan nehéznek, mintha ólomból lettek volna. Bikovnak úgy tűnt, mintha fantasztikus hintán ringatták volna, hol görcsösen belekapaszkodott a szék karfájába, mert félt, hogy felrepül a mennyezetig, hol tátogva hasztalan kapkodott levegő után, mert tisztán érezte, hogy a bordái belenyomódnak a tüdejébe. A világon azonban minden véges. A sebességi manőverek végül megszűntek, s a hintázás egy nem éppen kellemes pillanatában, ahelyett hogy újból felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen mélységbe zuhantak.
— Minden rendben! — hallatszott végül a hangszóróból Szpicin hangja. — Kioldhatják a biztonsági öveket.
A Ciolkovszkij száz kilométerre van tőlünk, a Vénusz körülbelül háromezerre.
— Megállj, Alekszej, ne oldozd ki magad! — figyelmeztette Dauge Bikovot, s sietősen kiszabadította magát.
Jurkovszkijjal együtt nagyon ügyesen, a falba és a padlóhoz csavarozott bútorokba fogódzkodva, a falon levő kapaszkodókhoz fűztek néhány nylonzsinórt. Ugyanilyen zsinórok feszültek a folyosón, a parancsnoki fülkében és minden kajütben.
— Most már kimászhatsz…
Bikov óvatosan felemelkedett, hirtelen a magasba röppent, s a levegőben lógott; közben a szék támlájába kapaszkodott. Arca skarlátvörös lett. Bocsánatkérő mosollyal, társai tekintetét kerülve elkapta a zsinórt, s lábával esetlenül kapálódzva ismét a padlóra került…
— Micsoda hülyeség… — dünnyögte haragosan.
— Mi van, Alekszej Petrovics — szólalt meg az ajtóban megjelenő Krutylkov —, Jó lenne, ha ma ünnepi vacsorát készítene, hogy megvendégeljük a fiúkat a Ciolkovszkijról…
— Mindjárt — Bikov alig tudta kinyögni.
— Ejh, nem, Aljosa! — Krutyikov elnevette magát. — Ez nem fog menni… Egy időre le kell erről mondanod.
— Miért?
— Tudsz főzni ilyen körülmények között? Amikor a víz nem folyik, hanem buborékokban röpköd a konyhában, amikor a hússzeletek, mint megvadult békák ugrálnak a serpenyőben, s sületlenül lebegnek a levegőben…
Erős lökés szakította félbe szavait. Valami sivítva megcsikordult az űrhajó borításán. A társalgó megingott.
— Ez meg mi? — dünnyögte Dauge.
Bikov pillantása találkozott Krutyikov merev tekintetével. A navigátor homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek.
— Készülj fel a vendégek fogadására, Mihail Antonovics! — kiáltotta vidáman Bogdan a folyosóról. — Nyughatatlan ördögfiókák!
Dauge nagyot fújt, s Mihail Antonovics remegő kézzel kendőért nyúlt a zsebébe.
— Éppen hogy ördögfiókák — jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak levegőt. — Az embert örök életére megnyomoríthatják, vagy legalábbis dadogásra késztethetik…
Visszadugta a kendőt a zsebébe, s a zsinórba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elégedetlenül zsörtölődött: — Majd minden alkalommal megismétlődik ez a vicc, s majd mindig a szívverésem is eláll tőle.
— Végül is mi történt?
— Megérkezett egy rakéta a Ciolkovszkijról. Amolyan űrközi taxi, majd meglátod. Legénykednek… Bizonyára megjött Mahov, hogy tiszteletét fejezze ki… Megállj, hová?! Maradj velem, ne repülj el…
Bikov óvatlan mozdulatot tett, s a zsinórok közölt felröppent, beleütközött a mennyezetbe, s karját széttárva lefelé igyekezett…
Dauge megragadta a lábát, ügyesen megrántotta, s függőleges helyzetbe hozta.
— Nyugodj meg, égi angyal, ne izgulj! Ismered az m képletet? Nos, szerencse, hogy a nevezője felező, mert különben már összetörted volna azt a nyughatatlan fejedet.
Bikov azzal a szilárd elhatározással helyezkedett el a megmentő karosszékben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amíg véget nem ér ez az “átkozott súlytalanság”.
Ebben a pillanatban a folyosószelvényben zaj, örömteli kiáltások hallatszottak, hangos taps, sőt még cuppanások is csattantak.
— Nagyszerű, barátaim! Isten hozott, földiek! — dübörögte elevenen egy basszus hang. — Szervusz, dicső Mihail Antonovics! Még mindig fogysz, szegénykém?
— Szervusz, te jómadár Mahov! Gyere, hadd csókollak meg, mert különben megbüntetlek. A bolygóközi közlekedési szabályok megsértéséért…
— Á-á, Bogdan! Ne szidj, legalább örülhetnél…
Anatolij Boriszovics, őrülök, hogy láthatom!
Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mérnök. Közvetlen munkatársuk lesz.
— Hallottam, remek…
— Örülök, hogy megismerkedhettünk — Stirner hangja száraz és éles volt.
— Kérem, fáradjanak be a társalgóba! — invitálta őket Jermakov.
— Azt már nem, kedveskéim, elvisszük a postát, s ti jöttök majd mindnyájan hozzánk. Már alig győzzük kivárni.
— Megbocsásson, Pjotr Fjodorovics. Ezúttal be kell érnünk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszélgetünk. Majd a visszaúton ellátogatunk hozzátok.
Furcsa csend köszöntött be.
— Nem kellett volna ezt mondania! — suttogta Dauge, miközben kerekre nyílt szemmel az ajtóra meredt. — Szó szerint ezt mondta Tahmaszib is…
Bikovot hirtelen elfogta a gyöngeség.
— Tudom, tudom, mire gondolnak! — szólalt meg ismét Jermakov. — Ne legyenek babonásak. Sietnünk kell.
Ennyit mondott csak, s kissé elmosolyodott.
— Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics — felelte zavarodottan Mahov.
— Hová parancsolja?
— Kérem, jöjjenek ide! Kérem, Grigorij Mojszejevics!
A vendégek jöttek be elsőnek, a magas és testes Mahov s a tinédzserkinézetű Stirner, mindketten puha, kopott kezeslábasban voltak, áttetsző sisakjukat hátukra hajtották.
Stirner mappát tartott a hóna alatt.
— Jó napot, Dauge elvtárs! — harsogta Mahov. — Ő pedig ugye Bikov elvtárs? Így van?
Bikov elővigyázatosan nem engedte ki bal kezéből a zsinórt, s így fogott vele kezet, majd üdvözölte Stirnert is.
Mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál.
— Tehát, Pjotr Fjodorovics — kezdte Jermakov —, ki vele, mit tudsz mondani!
Mahov hangosan krákogott, Stirner kinyitotta a dossziéját, s a tanácskozás elkezdődött. Keveset és pontosan beszéltek, leginkább képleteket és matematikai szakkifejezéseket mondtak, ujjukkal a Stirner hozta tervrajzokat és számításokat szántották. Arról volt szó, hogyan biztosítsák, hogy a Hiusz a lehető legpontosabban az Urán Golkonda mellett szálljon le, s a földet érés után hogyan tartsák vele a kapcsolatot. Mahov Stirnerrel s társaikkal a másik két mesterséges holdon részletesen kidolgozták a rádiólokációs rendszert, melyet felhasználva, a Hiuszt a Golkondától nem több mint ötven-száz kilométerre levő helyhez kellett irányítani. Igaz, ezt a rendszert a gyakorlatban még nem alkalmazták, a próbák azonban feljogosítják őket arra, hogy reménykedjenek a teljes sikerben.
— Tőlünk most maximális pontosságot várnak el — jelentette ki Stirner, s ujjával a tervrajzon dobolt —, maguktól pedig, elvtársak, figyelmet és mozgékonyságot.
Amennyire előttem ismeretes, a Hiusznak haladása során nincs annyi korlátja, mint a közönséges impulzív rakétának, s bármely véletlen eset, körülmény ellenére is képes szigorúan betartani az adott irányt. De ismétlem, elsősorban figyelemre van szükség. Ha a Hiusz csak egy kicsit is eltér a rádiósugártól, azt kockáztatják, hogy akár ezer kilométerrel távolabb szállnak le a szükséges helytől.
Így hát a Hiusznak a három rádiósugár metszéspontjában kellett leereszkednie a bolygóra, melyek a szakemberek véleménye szerint a legalkalmasabb pontra vezérlik majd az űrhajót. A Vénusz fölött tíz-tizenöt kilométerre az irányjelzők rádióadása eltűnik, vagy mert a hullámok elnyelődnek, vagy mert visszatükröződnek a Vénusz magasabb légkörében. Erről a magasságról az űrhajónak függőlegesen kell leereszkednie. Nincs kizárva, hogy komoly nehézségeik lesznek, a Vénusz alattomos légköre a jelzéseket eltorzítja, félrevezetheti őket. Erre az eshetőségre számítva működnek majd a párhuzamos ellenőrző berendezések. Szpicin és Jermakov bizonyos számításokat egyeztetett Stirner rendszerével, majd kijelentették, hogy nincs több kérdésük. Mahov rátért a második pontra. Miután rádiókapcsolatot — legalábbis megbízhatót — a Vénusz felszínével, úgy tűnik, nem sikerül teremteniük, optikai jelzőrendszerben kell megegyezniük.
Mahov véleménye szerint elegendő csupán két jel; az első: “élelem és víz”, a második: “tartalék alkatrészek, energia-utánpótlás”. A tartalék alkatrészek és berendezések jegyzékét előre összeállították.
— Hoztunk nektek egy hordozható indítóállványt s két kis atomtöltetű rakétát. Ha… pfuj, pfuj, pfuj! természetesen, ha netán valami rossz dolog történik, s szükségetek lesz a segítségünkre, küldjétek fel függőlegesen magatok fölé az egyik rakétát. Körülbelül kétszáz kilométer magasan felrobban. Persze nem lehet bármikor fellőni. Tessék, itt az időszámítás táblázata.
A megjelölt percekben megfigyelőink gondosan lesik a leszállás körzetét.
— Na és, mi van még? — kérdezte Jermakov.
— Még… semmi. Tudni fogjuk, hogy nincs minden rendben nálatok, s igyekszünk intézkedéseket tenni.
— Miféléket?
— Automatikus rakétákat küldünk oda a szükséges vésztartalékkal. A rakéták pontosan követik a nyomotokat.
— Kiváló! — Jermakov biccentett. — Minek a második jelzőrakéta?
— Két rakétát küldjétek egymás után, ha a leszállás nem sikerült, és az űrhajó komolyan megsérült.
Csend köszöntött be.
— Könnyen lehetséges, hogy akkor nem lesz, aki felengedje a rakétákat — jegyezte meg Dauge fintorogva.
— Az én pesszimizmusom nem terjed ilyen messzire — felelte udvariasan Mahov.
A tanácskozás után Dauge ezt javasolta Bikovnak: — Menjünk, nézzük meg a csodaszép Vénuszt! Jermakov engedélyezte, hogy kimehess.
Tíz perc múlva mindketten az áttetsző sisakos, esetlen páncélzatba burkolózva ott álltak a külső ajtó előtti szögletes keszonkamrában. Dauge szorosan becsukta maguk után az ajtót, majd bekapcsolta a pumpát, s a falra erősített manométerhez fordult. A vékony mutató egyenetlen ugrásokkal csúszott lefelé. Amikor megállapodott, Dauge az ajtóról lehajtott egy széles acéllemezt, és a vastag, bordázott zárólap puhán félrefordult.
Bikov arra várt, hogy meglássa azt, amit útirajzokban, regényekben, riportokban már száz és száz alkalommal leírtak, a fekete-ibolyaszín végtelen űrt, mely a csillagok vakító fénypontjaitól tarkállott. Ehelyett az ajtókerék nyílását zavaros sárgás-rózsaszín fény öntötte el. Az űrhajó egy hatalmas, homályosan megvilágított, ködös kupola alatt lebegett. Szürkés árnyak futkostak a csillogó narancsszín mezőn, lassan közeledtek, majd távolodtak egymástól, gyűrűbe fonódtak, s kiszakadtak a bizonytalanul eleltünedező foltokból. A pereméhez közelebb a kupola sötétebb lett, határvonalai azonban nem voltak élesek, észrevétlenül, elmosódott, lilás tónusban mentek át a végképp áttekinthetetlen feketeségbe. Középütt hihetetlenül vékony, rózsaszín, sárga és szürke, füstszínű szalagok tekergőztek, de nem keveredtek össze; hol világosan és határozottan kirajzolódtak, hol egyhangú, vöröses köd borította be őket…
Lám, hát Ilyen a Vénusz, “a Naprendszer legszörnyűbb bolygója”. Bikov rájött, hogy a színes árnyak mozgásai, melyek így, néhány ezer kilométerről olyan jelentéktelennek látszanak, nem mások, mint erejüket és helyváltoztatásukat tekintve csodás légköri változások, viharok, tájfunok, forgószelek, amikhez fogható nincs a Földön.
Íme, ez a hosszúkás, szürke folt elvékonyodott, meghajolt, gyűrűvé fonódott… Maga elé képzelte azt a grandiózus tölcsért s a benne őrült sebességgel száguldó, hatalmas felhőtömegeket. “Elég szörnyen néz ki” — villant át hirtelen Bikovon. Csak nézte a bolygót, s képtelen volt tekintetét elszakítani a szörnyű és nagyszerű látványtól.
Ott, a forrongó felhőtakaró alatt óriási hegyekkel és sivatagokkal… az is lehet, hogy tengerekkel és óceánokkal váltakozó világ rejtőzik. Valahol ott van az a kincsesbánya is, amit a Hiusz legénysége fel kell hogy derítsen, ott vannak a televíziós irányítószerkezetek roncsai, az összetört űrhajók, a bátor próbálkozók sírjai… Babonás félelemre emlékeztető, zavaros érzés sajdult Bikov lelkében. Arra gondolt, hogy micsoda dühödten verte vissza ez a bolygó a meghódítását célzó összes kísérletet. Az ember azonban bölcsebb és erősebb a természetnél. Bátor és makacs, s ha a Hiusz legénységének az az osztályrész jut, hogy életét áldozza fel, pusztulásuk egy percre sem fogja feltartóztatni azokat, akik utánuk indulnak.
Balra egyenetlen, mély horpadásokkal és kiemelkedésekkel tarkított, fekete árnyék kúszott fel a kupolára, mintha egy óriási tintafolt terjedt volna rajta szét.
— Átmegyünk az éjszakai oldalra — hallatszott a sisakban Dauge hangja.
A Hiusz belemerült a Vénusz mögötti árnyékkúpba. Sötét lett, a világító köd kerek sávja jelezte a bolygó szélét. A fekete háttérből azonban nemsokára gyönge, rózsaszín fénypontocskák rajzolódtak ki.
— Mi ez? — érdeklődött Bikov.
Dauge figyelmesebben vizsgálódott, sisakja megbillent. Majd felcsendült hangja Bikov fejhallgatójában.
— Bizonyára vulkánok. Hallottam egy körzetről, ahol állandóak a vulkanikus kitörések. Egyelőre senki nem tudja pontosan. Feltételezés…
Azután hagyták el a keszont, hogy balról ismét ragyogó fény áradt szét, s hatalmas, sárga sarló rajzolódott ki.
— Igen… — kapott észbe Bikov. — De hát hol van itt a Ciolkovszkij? Meg szeretném nézni ezt a mesterséges holdat.
— Az ajtóból nem láthatod, Alekszej. Hiszen mi a nyílással lefelé, a Vénusz felé fordultunk, a Ciolkovszkij fölöttünk van. Az még korai lenne, hogy a Hiusz borításán kússzál-másszál. Jobb, ha megvárod a következő alkalmat, majd meglátod, ha visszatérünk.
Bikovnak eszébe jutott az a megjegyzés, amit nemrég Dauge tett, sóhajtott, de elhallgatott.
Már várták őket. Jermakov mindenkit meghívott ebédre.
Ez volt az első ebéd, amit a súlytalanság állapotában költöttek el, s Bikov titokban azt kívánta, hogy ez legyen az utolsó is. Az űrhajósok szakavatottan, anélkül hogy a beszélgetést abbahagyták volna, az ajkukhoz emelték az elasztikus cumikat, melyekhez zárt műanyag edényekből hajlékony csövek vezettek. A kenyérdarabokat és a hideg előételt hálós falú dobozokból vették elő, s nem feledkeztek el róla, hogy minden alkalommal gondosan becsukják utána őket. Egyszóval a Fiú vezetője bizonyára éhes maradt volna, ha nem gyámkodik felette Krutyikov, aki kimondottan ebből a célból foglalt mellette helyet.
Ebéd közben a mesterséges hold dolgairól beszéltek, s a tervekről, hogy egy egész flottára való Hiuszt építenek, s beszélgettek a mesterséges holdakon dolgozó, levelező egyetemi hallgatók számára sugárzandó külön tévékonzultációkról. Mahov panaszkodott a nehéz felfogású ellátókra, akik a sísport technikájáról küldtek egy egész ládára való mikrofilmet. Striner nevetve elmesélte, hogy valaki egereket hurcolt be a Ciolkovszkijra. “Most könyörgünk, hogy küldjenek egy macskát is.
Élményszámba menő attrakció lesz, ahogy a macska kergetni fogja az egeret a súlytalanság állapotában.” Sokat beszéltek a csodálatos indonéz együttes hangversenyéről, a szverdlovi Qadalov mindnyájukat megrázó új szimfóniájáról, az Út a csillagokhoz címűről. Sokat tréfálództak, nevettek. Egy szó sem esett arról, hogy nemsokára milyen megpróbáltatásokban lesz része a Hiusz legénységének.
Jermakov az órájára pillantott, Mahov pedig sietve felemelkedett.
— Ideje mennünk, barátaim.
Mindnyájan gyorsan felálltak, s búcsúzni kezdtek. Mahov sorban mindegyik űrhajóssal kezet szorított, s Bikov nyugtalanul vette észre, hogy hirtelen beesett, elsárgult az arca. Stirneren nem lehetett ilyen könnyen észrevenni a felindultságot.
— Ne feledjétek — figyelmeztette őket Jermakov —, hogy legalább ötven kilométerre távolodjatok el tőlünk, különben erősen megpörkölődhettek.
— Jól van, miattunk ne izgulj! — dünnyögte válaszul Mahov. — No, akkor… a viszontlátásra! Sok sikert!
Zsinórt tartó kezét gyorsan váltogatva kiaraszolt a folyosóra. Stirner üdvözlésként integetett, majd követte.
Nagy csattanással lezárult a kivezetőnyílás. Csend köszöntött be.
— Végül is nem meséltünk nekik az űrbéli támadásról — jutott hirtelen Jurkovszkij eszébe.
Jermakov szórakozottan ránézett.
— Nem meséltük el… Egyébként ez most nem fontos. Kérem, készüljenek fel… Szpicin, menjünk!
Bikov suttogva kérdezte Daugétól.
— Mihail Antonovics talán itt marad?
— Igen. A parancsnoki poszton neki most semmi dolga… — Dauge megrázta fejét, mintha valamilyen gondolatokat hessegetne el, s megkérdezte: — Mindenki a helyén van?
Mihail Antonovics és Jurkovszkij már a karosszékekben ültek, s a biztonsági övekkel bíbelődtek. Dauge segített Bikovnak, hogy bekapcsolja magát, leszedte a zsinórokat, s határozatlanul megállt.
— Nos? Mire vársz?! — kiáltott rá ingerülten Jurkovszkij.
— Tíz percünk maradt — hallatszott Jermakov hangja.
Dauge sietve elfoglalta helyét.
Ismét csönd köszöntött be. Bikov lehunyta szemét, s megrohanták az emlékek. A sötét közép-ázsiai éjszaka, a homályosan világító ruha, friss kölni illat… s egy kedves, végtelenül kedves és gyöngéd arc. Milyen régen is volt ez! Torka egyszerre összeszorult, s kétszer-háromszor nagyot nyelt.
— Megkezdtük az ereszkedést! — horkant rekedten a hangszóró.
A padló megremegett a lába alatt, s a karosszék támlája nehéz súlyként feszült a vénáknak A reaktorok növekvő üvöltése fülébe csapott, s betöltött mindent.
Mahov és Stirner a “bolygóközi taxi” kerek ablakához tapadva megpillantották, ahogy a Vénusz hatalmas, narancsszínű korongja előtt esetlenül, fekete medúzához hasonlóan szétterpeszkedő űrhajó alól halovány láng csapolt ki. Majd vakító, lila fény gyűlt ki. Amikor ismét kinyitották a szemüket, már nem látták a Hiuszt. Csupán apró, ködszerű felhőcske úszott azon a helyen, ahol a rakéta az előbb volt.