A bíborszínű felhők bolygója

Harmadik rész A mocsárban

Mocsár a Vénuszon… Az űrhajósok számára abszurdabb dolog, mint pálmaligetek a Holdon vagy egy tehéncsorda az aszteroidák csupasz csúcsain. Lángoló égbolt helyett tejfehér köd és híg iszap a száraz, perzselően forró homok helyén. Ez alaposan rácáfolt a régóta meggyökeresedett vélekedésekre, s önmagában már ez is elsőrendű fontosságú felfedezésnek számított. Ugyanakkor hihetetlenül bonyolította a helyzetet, ugyanis mindez teljesen váratlanul érte őket. Mert semmi nem rontja el úgy egy komoly vállalkozás esélyeit, mint valami váratlan dolog. Még a Góbi sivatagi terepjárók bátor vezetője, aki kevéssé volt jártas a Vénuszról született tudományos elméletekben, s éppen ezért egyáltalán semmiféle elképzelése nem volt a bolygóról, még ő is alaposan elbátortalanodott: az a kevés, amit a nyitott bejárati résen át megpillantott, egyáltalán nem felelt meg a sivatagi szakértő és vezető feladatának, amire pedig készült. Ami a legénység többi tagját illeti, ők természetesen szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a dolgokat, így a váratlan helyzet még inkább aggasztotta őket. Nem mintha a pilóták és a geológusok nem lettek volna felkészülve a legkülönbözőbb nehézségekre és kudarcokra.

Mindegyikőjük tisztában volt vele, hogy a Hiusz óriási sebessége mellett a leszállás helye akár több ezer kilométerre is lehet a Golkondától; a Hiusz leszállhatott volna a hegyek között, ahol felfordulhatott, sőt össze is zúzódhatott volna a sziklákon. Mindezeket a nehézségeket és kudarcokat azonban előre számításba vették, s éppen ezért ezek nem voltak olyan borzasztóak, még akkor sem, ha pusztulással fenyegették őket. “A nagy ügyek mindig kockázattal járnak — ez volt Krajuhin kedvenc szavajárása —, s akik nagyon félnek a haláltól, azokkal nincs közös utunk.” De ilyet, hogy mocsárra találjanak a Vénuszon!

Kitartásuk és óriási tapasztalatuk ellenére az űrhajósok csak nehezen tudták leplezni egymás előtt elhatalmasodó nyugtalanságukat. Hivatásuk arra tanította őket, hogy az ilyen helyzetekben legyenek fegyelmezettek. Viszont mindegyikük jól tudta, az expedíció sorsa és életük most egy sor, egyelőre ismeretlen körülménytől függ.

Mindegyikük fejében újabb és újabb kérdések vetődtek fel.

Vajon sokáig tart-e a mocsár? Mi is ez voltaképp? Át tud-e rajta törni a Fiú? Nem fenyegeti-e a Hiuszt az a veszély, hogy még mélyebbre süllyed vagy átfordul, és akkor végleg elmerül? Megkockáztathatják-e, hogy újból a magasba emeljék az űrrepülőt, s megkíséreljenek egy másik helyen leszállni?

Nem sokkal a start előtt Dauge azt mondta Krajuhinnak: “Csak érjünk szerencsésen földet, ott majd még a poklon is átverekedjük magunkat.” Mindnyájan tudták, lehet, hogy a poklon is át kell verekedniük magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyen lesz — zavaros, kiismerhetetlen és bugyborékoló?…

Mint már elmondtuk, Bikovot éppen rosszul informáltsága folytán egészen más dolgok nyugtalanították. Az expedíció sorsa miatt nem nyugtalankodott, mert bízott a Hiusz csodálatos képességeiben, s ami a legfontosabb, társaiban, főképp Jermakovban, kinek hangjában még a zavar árnyéka sem érződött. Bikov számára a váratlan esemény csupán kaland volt. Rendkívül hízelgett neki, hogy Jermakov az ő oldatára állt Jurkovszkijjal a bejáratnál kirobbant apró összezördülésben.

Bikov nagy nehezen húzta ki lábát a tapadós dágványból, s néhány lépést tett Jermakov nyomában. A parancsnok megállt és hallgatózott. Sűrű, sárgás félhomály vette körül őket.

Csupán a zsírosan csillogó ingovány egy darabját látták, viszont annál többet hallottak. A láthatatlan ingovány különös hangokat adott. Rekedten sóhajtozott, köhögött, szortyogott. Tompa nyögések jutottak messziről hozzájuk, majd mély morgás és elnyújtott, magas hangú zúgás hallatszott. Minden bizonnyal ezeket a hangokat maga a mocsár keltette. Bikov azonban rögtön fantasztikus élőlényekre gondolt, akik elbújhattak a ködben, és sietve megtapogatta az övében a gránátokat. “Ha ezt elmesélem otthon a góbi-expedícióbelieknek — gondolta-, nem fogják elhinni!” Hirtelen rátört a magány érzése. Hátrapillantott, a Hiusz sötét tömbjére, s géppisztolyát előretartva, Jermakov után indult.

Tik… tik-tik… tik… — kopogott félénken s alig hallhatóan a sugárzásmérő. “Semmi vész, nem több mint ezer röntgen”

— nyugtatgatta magát, s nyomban el is feledkezett erről, amikor szilárd talajt érzett a lába alatt. Lehajolt, s szabad karjával tapogatózott maga előtt. A kigőzölgés könnyű ködén át, a mocsár rozsdás, olajos felszínéből szögletes, iszapborította tömbök emelkedtek ki.

— Mi újság magánál? — hallatszott Jermakov hangja.

— Egyelőre… semmi különös — felelte Bikov —, minden rendben. Nagyon süppedékes a talaj. A lábam alatt kövek vagy talán szikladarabok…

Csúszkálva és botladozva átmászott az érthetetlen tömbökön. A lába alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj…

— Erősen húz le? — érdeklődött Jermakov.

— Nem — felelte Alekszej Petrovics, s derékig beleszakadt az ingoványba.

“Nehogy véletlenül elsüllyedjek…” — villant át agyán a nyugtalanító gondolat. Ebben a pillanatban géppisztolyának csöve valami szilárd dologhoz ért. Bikov csodálkozva pillantott oda. Útjukat apró, érdes kis sziget keresztezte, peremét csillogó csík szegélyezte.

— Anatolij Boriszovics! — hívta segítségül a parancsnokot Bikov.

— Igen?

— A továbbiakban a mocsár ki van aszfaltozva.

— Nem értem. Odamegyek.

— Azt mondom, hogy innentől aszfalt borítja a mocsarat.

— Félrebeszélsz, Alekszej? — hallatszott Dauge izgatott hangja. A legénység többi tagjával együtt a rakéta nyitott nyílásánál állt, s a felderítők minden egyes szavát értette.

— Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takír a sivatagjainkban.

Bikov a háta mögé lökte géppisztolyát, s kezével a szilárd talajba kapaszkodott. Az ingovány elnyújtott, szívó hangot hallatva elengedte testét. Letérdelt, négykézláb odébb kúszott a szilárd szigetecske peremétől, s felállt.

…Tik…tik…tik…

— Igazi, szilárd aszfalt, Anatolij Boriszovics. Állok!

— Talán ez a partja? — kérdezte Jermakov, hangjában titkolt reménnyel, és közelebb jött Bikovhoz.

— Nem tudom… nem, nem part. Mintha a mocsár kérge lenne.

Jermakov lehajolt.

— A vastagsága körülbelül harminc-harmincöt centiméter — állapította meg.

— Tudom, hogy mi ez — avatkozott hirtelen közbe Krutylkov. — Hiszen a Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le…

— Az ördögbe is! — hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjához kapott. — Hiszen ez…

— Összeszáradt ingovány, semmi kétség — erősítette meg Jermakov. — A fotoreaktor kiégette a vizet belőle, s kéreg keletkezett. A Hiusz pedig leszállás közben áttörte.

— Valami ilyesmi — értett velük egyet Bikov. A kéreg peremén lépdelt, s érdeklődve szemlélődött — Széles, mint a Vörös tér, s egyenes, akár táncolni is lehet rajta. Át- meg átjárják a repedések.

— A Fiú átjut rajta? — érdeklődött Jermakov.

Bikov hanyagul válaszolt: — A Fiú mindenütt átjut.

— …Tik… tik-tik… tik-tik…

— Nos, barátaim… Visszatérek. Úgy gondolom, a legénység kiszállhat.

Jurkovszkij és Szpicin, menjenek Bikovhoz.

— Értettük!

— “Előre, világűr meghódítói!” — dudorászta gúnyosan Jurkovszkij, miközben kimászott a nyíláson. — Ej, Bogdan, vigyázz magadra!

— Én? — kíváncsiskodott sértődötten Dauge.

— Mi hozzáfogunk a talajminták és a légkör elemzéséhez, s megvizsgálunk egyet s mást…

— Rendben, Anatolij Boriszovics.

— Mihail Antonovics — intézkedett Jermakov, miután felmászott a zsilipkamrába —, menjen tel a parancsnoki fülkébe, s próbálja meg a lokátorral végigtapogatni a környéket… Bikov elvtárs, most tart magához Jurkovszkij és Szpicin. Maga a parancsnok.

Próbáljanak eljutni a szilárd terület külső pereméig. Tovább ne menjenek.

— Értettem.

“Helyesen döntött — gondolta Bikov. — Ostobaság lenne vakon, nyakig belemerülve kúszni az ingoványban, amikor van egy infravörös sugárvetővel ellátott terepjárónk. Igaz, a terepjárót még le kell emelni…”

Valahol a közelében félhangon Jurkovszkij szitkozódott. Bogdan fojtott hangon súgta:

— Jobbra, Vologya, jobbra…

Néhány perc múlva lassú, cuppogó hangok hallatszottak, s két szürke alak bukkant elő a ködből.

— Hol vagy, Aljoska? Az ördögbe, az orromig se látok… Mi az, még nem faltak fel a helybéli szörnyek?

— Az úristen megkegyelmezett — dünnyögte Bikov, s mindkettőjüknek segített, hogy kimásszanak a “takírra”.

Jurkovszkij dobbantott néhányat, a kéreg szilárdságát próbálta. Bogdan iszappal befröcskölt sisakját törölgette a szeme előtt, s megjegyezte: — Kár volt, mondom nektek…

— Micsoda?

— Kár volt Vénusznak nevezni.

— Mit? Vagy úgy… — Bikov vállat vont. — Tudod, nem a név a lényeg.

Jurkovszkij felnevetett.

Kényelmesen lépkedtek, átugrálták a széles repedéseket, melyekben füstölt az ingoványos, híg iszap.

— Bogdan! — szólalt meg suttogva Bikov. — Hiszen a mocsár sugárzást bocsát ki magából… Hallod?

…Tik, tik-tik, tik-tik…

— Hallom. Ez semmiség. Nagyon érzékenyek a mérőműszereink.

— Minden, ami a fotoreaktor alá kerül, sugárzást kell hogy kibocsásson — magyarázta kioktató hangon Jurkovszkij. — Ez világos még a…

— Várjatok csak! — Bogdan felemelte a kezét.

Megálltak. Csak elmosódottan hallották Jermakov és Dauge hangját a recsegő fülhallgatóban.

— Milyen messzire kerültünk a Hiusztól, mit gondoltok? — kérdezte Szpicin.

— Úgy hetven-nyolcvan méterre — felelte gyorsan Bikov.

— Úgy. Tehát a rádiótelefonjaink csak ekkora távolságig hatékonyak.

— Elég kevés — jegyezte meg Jurkovszkij. — Bizonyára az ionizáció az oka.

— Igen…

…Tik…tik-tik…tik…tik…

Továbbmentek. Az üvöltés, bugyborékolás és süvítés egyre erősebb lett. Valahol elöl, jobbról, hangos horkantás hallatszott.

— Pfuj! Ágyúk dübörgését hallom… — mormogta Jurkovszkij.

— Hát így állunk!

Az ingovány tetején a fotoreaktor által kiégetett hatalmas, kerek lepény lankásan ereszkedett vissza az iszapba. S mögötte rögtön különös, sápadt-szürkés növények szeszélyes körvonalai rajzolódtak ki a ködben. Karnyújtásnyira voltak tőlük — alig tíz lépésre, a kigőzölgés fehéres hullámai azonban állandóan megváltoztatták és eltorzították arculatukat, hol ezt, hol azt a részüket mutatva meg, vagy beburkolva áthatolhatatlan félhomályba, és így sehogyan sem tudták olyan alaposan szemügyre venni őket, ahogy kellett volna.

— Vénuszi erdő — suttogta Jurkovszkij, oly különös kifejezéssel, hogy Bikov bizalmatlanul sandított rá.

— Igen… vénuszi. Szerintem ronda egy dolog — fejezte ki Bogdan krákogva a véleményét.

— Hallgass, Bogdan! Butaságot beszélsz… Hiszen ez élet! Az élet új formái! És mi, mi felfedeztük ezt…

— Azt hiszem, ez megint csak az élet egy újabb formája — morgott Bikov, s nyugtalanul méregette a tőlük nem messze, a kéreg peremén hirtelen megjelent nagy, sötét foltot.

— Hol? — fordult meg hevesen Jurkovszkij.

— A folt eltűnt.

— Úgy láttam… — kezdte Bikov, azonban mély, tompa üvöltés szakította félbe szavait. — Halljátok?

— Valahol itt van, a közelben… — Szpicin kezével jobb felé bökött.

— Igen-igen, nem messze. Tehát valóban láttam…

Bikov lassan előhúzott az öve mögül egy gránátot, s nyugtalanul körbepillantott.

— Nagy? — kérdezte Szpicin.

— Nagy…

Ismét üvöltés harsant, most már egészen közelről.

Egyetlen földi élőlény sem lett volna képes ilyen hangot hallatni — mesterséges gőzsziréna hangjára emlékeztető zúgás volt, s ugyanakkor tele volt fenyegetéssel.

Bikov összerezzent.

— Szépen bőg… — állapította meg halkan.

— Nosza, menjünk oda és nézzük meg! — javasolta rekedt hangon Jurkovszkij. — Bezzeg a Mars! Milyen jóságos és kellemetes bolygó! Kész üdülés!

…Tik…tik-tik., tik-tik…

— Nem, nem kell odamenni — vélekedett Szpicin. — Fölösleges legénykedés…

Bikov hallgatott.

— Fél? Akkor egyedül megyek… — Jurkovszkij határozottan előreindult.

Az egész villámgyorsan játszódott le. Bikov Szpicinhez fordult, s ekkor valami súlyos dolog zuhant a száraz szigetre, mintha nedves fehérneműs csomagot hajítottak volna az aszfaltra. Kerek, sötét lény közeledett a ködből az űrhajósok felé, akkora volt, mint egy jól táplált tehén. Jurkovszkij visszahőkölt, s elfojtott kiáltással a mocsárba zuhant. Szpicin hátralépett.

Bikov egy másodpercre úgy érezte, hogy halotti csend köszöntött be körötte. A dózismérő félénk “tik-tik”

ketyegése hasított tudatába s ettől magához tért.

— Hasalj! — üvöltötte el magát.

Szpicin hasra vetette magát, és még látta, ahogy Bikov hátraugrott, és meglendítette jobb kezét — egyszer, majd még egyszer.

Két, tompán morajló robbanás süketítette meg. Két narancsszínű fellobbanás világította meg a ködöt egy kis időre, s a félhomályban kétszer is előtűnt, majd ugyanolyan gyorsan a ködbe is veszett egy csillogó, nedves test — hatalmas bőrzsák, melyet mély ráncok szántottak. Süvítve röpködtek a szilánkok, s szaporán kopogtak az “aszfalton”.

Azután minden elcsendesedett.

— Finita la comedia — dünnyögte gépiesen Szpicin, és nagy nehezen feltápászkodott.

— Hol van Jurkovszkij?! — kiáltotta lihegve Bikov.

— Itt… Nyújtsátok a kezeteket…

Kicibálták az “aszfaltra” a tetőtől talpig összemaszatolódott Jurkovszkijt. A “szépfiú”, anélkül hogy egy szót szólt volna, odarohant, ahol három perce a szörny feltűnt.

— Semmi — állapította meg csalódottan.

Való igaz, a szörny eltűnt.

— De hiszen itt volt! — Jurkovszkij körbejárta a kis szigetet, néha megállt, lehajolt, kezével térdére támaszkodott, és a kigőzölgés függönyén át vizsgálgatta az egymásba fonódó szárak és törzsek homályos sziluettjét. — Itt volt…

— Elment… elment…

— Mintha levegővé vált volna! — jegyezte meg Szpicin töprengve.

— Lehet, hogy nem találta el? — kérdezte Jurkovszkij naivan, s megállt Bikov előtt, aki gondterhelten vizsgálgatta géppisztolyát.

Bikov elnézőn szippantott.

— Na jól van, elment, hála Allahnak — zárta le Szpicin. — Vajon mit akart tőlünk? Talán ebédelni?

— Osto-ba-ság! — jegyezte meg mély értelműen Jurkovszkij. — Meg-le-pő ostobaság. Lám, honnan származik a buta elképzelés idegen bolygók emberevő szörnyeiről!

Rendben, értem, hogy regényírók vagy filmszerzők ezt teszik, de hogy te is, régi űrhajós létedre, Bogdan!..

Némán lépdeltek visszafelé. Nem hallották Jermakov és Dauge hangját: bizonyára már visszatértek a Hiusz belső helyiségeibe. Mielőtt ismét belegázoltak volna a füstölgő iszapba, Jurkovszkij némi gondolkodás után kijelentette: — Akárhogy is volt, a Vénuszon mégiscsak van élet. Nagyon érdekes!

Csak… biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalálta?

Ez már egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, s előresietett….Tik… tik-tik-tik… tik-tik…

Bikov a fegyverpucolás miatt kissé később tért vissza a társalgóba, s a vita kellős közepére ért oda. Jurkovszkij és Dauge, akiket csak az asztal választott el egymástól, egymással ordibáltak, álluk ingerülten meredt előre.

Krutyikov és Bogdan Szpicin ironikus arckifejezéssel hallgatták őket, s időről időre epés megjegyzéseket szúrtak közbe. Jermakov nem volt a társalgóban.

— Akkor mivel magyarázod ezt? — kérdezgette makacsul s szemmel láthatóan nem először Dauge.

— Már mondtam neked…

— Ezt tudom. Szeretném tudni, miért támadt akkor ránk?

— Ki mondta neked, hogy ránk támadt?

— Bogdan, de te magad is megerősítetted.

— Szó sincs róla. Egyszerűen ránk bukkant. Mi több: biztos vagyok benne, mindaddig, amíg a mi derék Alekszej Pelrovicsunk nem vágta hozzá a bombáit, nem is sejtette létezésünket!

— Részemről — jelentette ki Bogdan Szpicin — ezekben az esetekben inkább hajlok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel, s ezért nagyon hálás vagyok Alekszej Petrovicsnak.

— Nekem pedig — szólt közbe Bikov, s Jurkovszkijra sandított — nem volt jogom mást tenni. S a továbbiakban is ezt fogom tenni, kérem, jegyezzék ezt meg!

Jurkovszkij megvetően lebiggyesztette ajkát.

— Nagyon eltávolodtunk a dolog lényegétől — fordult Daugéhoz. — Tehát…

— Tehát — folytatta Szpicin —, Vlagyimir, te azt állítod, ha a különböző világok, bolygók szülöttei találkoznak, nem jöhet meg az étvágyuk egymásra. Különböző szervezet, különböző fejlődés és a többi, így van?

— Primitíven leegyszerűsítve, így — értett egyet vele Jurkovszkij.

— Nem tudom… Lehet, hogy igazad van, csak éppen…

Emlékszel Valja Bezuhovra az ellátó részlegből? Kell hogy emlékezz rá. Volt egy kutyája, dakszli és bulldog keveréke; hihetetlenül ostoba állat volt.

Amikor Voronov a Kallisztóról hozott egy fehér gyíkot, ez a hibrid, gondolok itt a kutyára, bemászott a terráriumba, s egy szempillantás alatt leharapta a gyík lábait, még mukkanni sem tudott senki. Igaz, az ostoba utána egy álló héten keresztül iszonyatosan kínlódott a gyomrával…

— Na ugye… — mondta bizonytalanul Jurkovszkij.

Krutyikov és Bikov elkacagták magukat.

— Lám, milyen szomorúan ért véget két különböző világ lényeinek találkozója — zárta le a vitát komolyan Szpicin — a kutyáé a Földről s a gyíké a Jupiter egy bolygójáról.

— De hiszen egy sündisznó előtt is világos… — Jurkovszkij eltöprengett, majd legyintett. — Kőkorszakbeli alakok!

Jermakov lépett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupán kissé sápadtabb a szokásosnál. Az asztalhoz ült, kinyitotta bőrkötésű noteszét, és bepólyált fejével föléje hajolt.

Mindnyájan elhallgattak, egymásra pillantottak, Bikov kényelmesebben helyezkedett el, s várta, mit mond a parancsnok. — Egy kis figyelmet kérek — szólalt meg Jermakov. — Meg kell vitatni további terveinket.

Csend lett, még a hűtőgépek zúgása is hallatszott.

— Nincs még információm Bikov csoportjától. — Jermakov becsapta noteszét, s hátradőlt a karosszékben. — Alekszej Petrovics, jelentse a felderítés eredményeit!

Bikov felállt.

— Mocsár — kezdte —, nagyon süppedékes mocsár. — A Hiusztól tíz lépésre…

Lassan beszélt, igyekezett, hogy egyetlen részletet se szalasszon el, s keserűen gondolt arra, hogy a geológiai hivatal vezetője egy ilyen beszámolót üres locsogásnak értékelt volna. Jermakov azonban figyelmesen hallgatta, egyetértőn bólogatott, jegyzeteket készített noteszébe.

Bikovot egy kissé meglepte, hogy a parancsnok az ismeretlen élőlény megjelenését hallva nem mutatott érdeklődést. Csupán elmosolyodott, amikor Jurkovszkij türelmetlenül fészkelődni kezdett karosszékében, bizonyára tiltakozni próbált a vénuszbeli szörnnyel való összetűzésének túlságosan naturalisztikus leírása ellen.

— Nos, ez minden — sóhajtott Bikov.

— Tehát minden a feje tetején áll — ismételte meg Jermakov. — Köszönöm, Bikov elvtárs, leülhet.

Dauge Bikovra kacsintott, s az elkomorult “szépfiú” felé biccentett, Bikov rezzenéstelen arckifejezéssel fordult el.

— Nos, akkor… — Jermakov felállt, megérintette fején a kötést, s elfintorodott. — Összegezzük mindazt, amit tudunk. A Hiusz mindnyájunk számára teljesen váratlanul egy mocsárba szállt le. Számításaim szerint úgy száz kilométerre délre lehetünk a Golkondától. Nem többre… Amint látják, a távolság nem nagy.

Más körülmények között elegendő lett volna egy nap, hogy megtegyük ezt a távolságot. Azonban…

— Nos, erről van szó — suttogta Szpicin.

— …mocsárban kuksolunk. Mi több, a rádiólokációs felderítés alapján, nem túlságosan biztonságos helyen.

Igaz, a mocsarat hegygerinc veszi körül, sziklagyűrű övezi, s ebben a gyűrűben nem sikerült rést felfedeznünk, — Vulkán? — érdeklődött Dauge.

— Lehetséges, hogy egy óriási iszapvulkán kráterében vagyunk.

Szerfölött különös vulkán, mert a mocsár vizének elemzése azt mutatja… — Jermakov kinyitotta noteszét. — Nos, hallgassák. Körülbelül azonos arányú keveréke a nehéz és szupernehéz víznek. Jurkovszkij felpattant ültéből. — Tritiumvíz?

— TO — biccentett Jermakov. 2 — De…

— Igen. A tritium felezési ideje körülbelül tizenkét év. Tehát…

— Tehát — kapcsolódott szavaihoz Dauge — a mi vulkánunk vagy nagyon is mostanában keletkezett, vagy létezik valamilyen természetes forrás, mely folyamatosan pótolja a fogyó tritiumot…

“Milyen lehet a szupernehéz hidrogén természetes forrása, azé az izotópé, mely a Földön csak különlegesen felszerelt reaktorokban jelentkezik?” — Bikov ezt képtelen volt maga elé képzelni. Inkább hallgatott s tovább figyelt.

— Ez még nem minden — folytatta Jermakov. — A kráter, ha egyáltalán kráter, feneketlen mélységű. Legalábbis visszhangos mélységmérőnk tehetetlennek bizonyult.

— Mekkora a kráter átmérője? — kérdezte gyorsan Jurkovszkij.

— A kráter szemmel láthatóan majdnem kör alakú, átmérője közel ötven kilométer. A Hiusz a kráter északkeleti pereméhez van közelebb; ettől az oldaltól a hegygerincig nyolc kilométer választ el bennünket. Ez a helyzet, barátaim.

Jurkovszkij, haját simogatva, felállt.

— Egy szó mint száz, több száz méter mély ingovány húzódik alattunk. Száz kilométer választ el bennünket a céltól, amiből tíz kilométer mocsár, a többi sziklás hegyvonulat. Helyesen értem?

— Ez a helyzet — bólintott Jermakov.

— A mocsár fele tritiumvíz. Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a tritium, miközben felbomlik, neutronokat bocsát ki, s a neutronsugárzás, gondolok itt a hosszan tartó neutronsugárzásra, korántsem gyönyör, még különleges védőöltözékben sem.

— Tökéletesen igaza van.

— De… Bikov biztosít bennünket, hogy a Fiú átkel a mocsáron. És a sziklákon?

— A Fiú mindenütt átjut — ismételte makacsul Bikov.

— Legrosszabb esetben szétromboljuk a sziklákat.

— Hm… És mégis azt javaslom, hogy miközben a Fiún útnak indulunk, hagyjuk a Hiuszt biztonságosabb helyen. Ajánlom figyelmetekbe!

Jurkovszkij leült.

— Nem hiszem, hogy robbantanunk kellene a sziklákat — kezdte Dauge —, a hegygerinc nem lehet egybefüggő.

Egyszerűen keresnünk kell egy átjárót, s találni fogunk.

— Kérem, vegyétek még figyelembe — szólt közbe Szpicin —, hogy a Hiusz nincs felkészülve a vízszintes repülésre. Nagyon könnyen tévedhetünk, s néhány ezer kilométerrel odébb szállhatunk le. Mindnyájan tudjuk, milyenek a légköri áramlások ezen a kedves bolygón. Végül is jobb mocsárban kuksolni, mint sziklákon heverni…

Jurkovszkij vállat vont.

— Ha jól értem — szólalt meg az eddig néma Krutyikov —, arról van szó, hogy mi a kockázatosabb, az, hogy itt maradunk, vagy hogy megpróbálunk kikerülni a mocsárból. Ugye, így van?

— Mi a véleménye? — kérdezte tőle Jermakov.

— Ha Aljosa… vagyis Alekszej Petrovics kezeskedik a Fiúért, s ha a geológusok kezeskednek a Hiuszért, akkor mindent úgy kell hagyni, ahogy van.

— Mit jelent az, hogy kezeskednek a Hiuszért? — kérdezte Jurkovszkij.

— Vagyis bizonyítják, hogy a Hiusz nem süpped bele ebbe a mélybe, s nem fordul fel. — A navigátor szájába dugta üres pipáját.

Jurkovszkij felállt.

— Tehát a Hiusz itt marad — jelentette ki határozottan. — Daugéval elvégeztük a szükséges méréseket, s úgy érzem, az űrhajó elég szilárdan áll. Legalábbis, Mihail Antonovics kifejezésével élve, annak a kockázata, hogy belesüppedünk az ingoványba, nem több, mint annak, hogy helyváltoztatás közben esetleg egy sziklára zuhanunk. Tehát a Hiusz marad a helyén.

Bikov Jurkovszkijra sandított, aki rezzenéstelen arccal ült.

— Menjünk tovább. A Hiuszt nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. Ezért a Fiúval öt ember indul útnak. Az egyik pilóta itt marad.

Szpicin összerezzent, és nyugtalanul Jermakovra pillantott. Krutyikov kihúzta szájából a pipát.

— A Hiuszon hagyom Krutyikovot állandó ügyeletre. Nincs ellenvetés?

Komoly ellenvetésre gondolok…

A navigátor széles, jóindulatú arcán látszott, hogy neki van ellenvetése, de sajnos nem túl komoly.

— Nagyszerű! Barátaim, ne vesztegessük az időt. Az elkövetkező huszonnégy órán belül indulnunk kell.

Igaz, most a vénuszi… időszámítás szerint este van, s az indulás éjszakára esik, nem hiszem azonban, hogy a sötétség jobban zavarna bennünket, mint most a köd.

Menjünk, harapjunk valamit…

— …ami isten kegyelméből adatott! — sóhajtott Krutyikov.

— … s lássunk hozzá a Fiú felkészítéséhez. Van kérdésünk?

A tanácskozás véget ért. Bikov észrevette, hogy társai sorra igyekeztek kifejezni együttérzésüket Mihail Antonovics iránt, aki valóban szomorú képet vágott, Jurkovszkij saját kezűleg töltött neki egy csésze kakaót, Dauge szünet nélkül láthatatlan szöszöket szedett le róla, Szpicin pedig kinyitott neki egy doboz zsírmentes kolbászkonzervet.

— Egyébként — jegyezte meg Jurkovszkij, s villáját beledöfte a hideg csirkébe — nagy szerencse, hogy a Hiusz kupolájától az ingovány felszínéig mindössze néhány méter a távolság.

Nem kell vesződnünk a blokkrendszerrel, amiről, az igazat megvallva, személy szerint fogalmam sincs.

— Semmiség — jelentette ki Dauge —, ez egyáltalán nem olyan bonyolult s lesz még alkalmad, hogy kitanuld, Vlagyimir, amikor a Fiút visszatesszük a helyére. Most viszont menni fog magától, ez a szerencsénk… Igaz, Alekszej?

— Akár a karikacsapás — dünnyögte Bikov tele szájjal.

Valóban, a Fiút olyan könnyen leengedték, “akár a karikacsapás”. Levették a konténer elülső falát, kioldották a belső rögzítéseket, s Bikov kissé fontoskodva megkérte társait, térjenek vissza a zsilipkamrába.

— Így… hm… biztonságosabb lesz — magyarázta kitérőn és határozatlanul.

Az űrhajósok csodálkozva nevetgéltek, de engedelmeskedtek. Bikov lezárta a terepjáró nyilasait, az irányítópulthoz ült, s megnyomta a billentyűket. A Fiú felbőgött, lánctalpai halkan megcsördültek. “Most pedig — gondolta Bikov —, most majd elképednek.” A hajtómű fülsüketítőn felzúgott, és a Fiú szökkent egyet. Az űrhajósok csak annyit láttak, hogy egy széles, sötét tömeg zúgva és fémes csattanással elvillant előttük, s beleveszett a ködbe.

A Hiusz megingott, mint egy csónak a hullámokon. Az ingovány megremegett a nehéz ütéstől. A terepjáró lánctalpával az “aszfaltkéreg” peremét tördelve kijutott a mocsárból, hihetetlen könnyedséggel félig úszott, félig lánctalpain gördült, iszap szökőkutakat fröcskölt szerteszét, egy szűk kört irt le, majd mozdulatlanul megállt az űrhajó kijáratánál. Reflektorának éles, fehér fénye megvilágította a gomolygó ködfelhőket.

— Igazi profi! — dörmögte Jurkovszkij.

Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szürke kísértet, egy esetlen alak jelent meg a bejárati nyilas előtt, kezét nadrágja varrásához szorította, s máris felcsendült a fülhallgatóban rekedtes hangja: — Parancsnok elvtárs, a Fiút menetkész állapotba hoztam.

Ha valakiről elmondhatjuk, hogy szakmája virtuóz mestere, akkor Bikov mindig az volt. Legalábbis fantasztikus szökkenései lánctalpas terepjárókkal, anélkül hogy előzetesen lendületet vett volna, a legnagyszerűbb vezetők közé sorolták. Tudatában volt ennek, s büszke volt rá. Az ötlet, hogy társait meglepje, váratlanul született meg benne, amikor a konténer elülső falának leszerelésével bajlódott. Még nem tudta, mit szól ehhez az akrobatikus mutatványhoz a parancsnok, s ez kissé nyugtalanította.

Jermakov azonban szótlanul megszorította a kezét.

— Alekszej Petrovics, azért nem ártott volna, ha előre figyelmeztet bennünket.

— Ezt ne kívánjuk! — nevette el magát Szpicin. — Az igazi profi mindig egy kicsit bűvészkedik is. Végtére kell, hogy tudását élvezni is tudja!

Megkezdődött a berakodás a Fiúba. Az űrhajósok néhány órát dolgoztak megszakítás nélkül, élelmiszerrel és felszereléssel teli ládákat, savanyított, vitaminnal dúsított vízzel töltött tömlőket cipeltek át a raktárakból a zsilipkamrába, majd onnan a terepjáróba.

Az ingoványra éjszaka borult, áthatolhatatlan sötétség vett körül mindent. A fekete ködből tompa és ijesztő hangok hallatszottak. S alig hallhatóan, de állandóan és makacsul kattogott a dózismérő: tik… tik-tik… tik…

Végül befejezték az átrakodást. Bikov és Jermakov még utoljára a periszkópoktól a lánctalpakig végigvizsgálták a járművet, bebújtak a motorházba is, ellenőrizték a teher rögzítését, mely elfoglalta az utastér szinte összes szabad helyét, majd kimásztak. Már mindnyájan várták őket, szkafanderük szilikátszövete csillogott a reflektorok fényében.

Bikov szorosan lezárta a jármű nyílásait. Jermakov kiadta az utasítást.

— Most pedig mindenkinek alvás! Negyedóra múlva személyesen ellenőrzőm.

Az űrhajósok fáradtan, de elégedetten, tréfálkozva másztak be a Hiuszba.

Aludni végül is nem volt módjuk. Amikor a különleges védőöltözetet levéve, elindullak a társalgóba, hogy hirtelenjében megvacsorázzanak, az elöl siető Krutyikov egyszer csak megcsúszott, és teljes erőből a padlóra pottyant.

— Íme, a torkosság méltó jutalma — hirdette fennhangon Jurkovszkij.

— Az ördögbe! — A kövér navigátor felpattant, s megszagolta a tenyerét.

— Mi ez… ki öntötte szét itt ezt a disznóságot?

— Miféle disznóságot?

— Várjatok, barátaim — mondta nyugtalanul Jermakov. — Valóban, ez meg mi?

A társalgó padlóját vékony, vöröses, áttetsző nyálkaréteg borította. Bikov csak most érezte meg a rothadó gyümölcs bűzére emlékeztető, csípős és kellemetlen szagot. A bűz egyszerre kaparni kezdte a torkát. Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fújt egyet, és trüsszentet.

— Honnét ez a bűz? — kérdezte, és körülnézett.

Jermakov lehajolt, s óvatosan egy keveset kesztyűjére vett a nyálkás hártyából. Az űrhajósok értetlenül bámultak.

— Mi történt voltaképp? — kérdezte Dauge türelmetlenül.

— Tessék, nézzétek! — Krutyikov a tálalószekrényre mutatott. — Ott is, és ott is!

A tálaló rosszul becsukott ajtajából fonálszerű, vöröses füzérek lógtak ki. Nagy, vörös folt sötétlett a sarokban, a hűtőgép mellett. Az asztalon hagyott tányért bolyhos, rozsdaszínű pókháló fonta be.

— Penész lenne, vagy mi?

Jermakov undorodva törölte meg zsebkendőjével az ujját, s fejét csóválta.

— Erről megfeledkeztünk… — mormolta magában.

— Aha! — Jurkovszkij felkapta a tányért az asztalról, föléhajolt, majd undorral visszatette. — Világos.

A tálalóhoz lépett, majd a hűtőgép melletti folt fölé hajolt.

Bikov rémülten és csodálkozva figyelte, mit csinál.

— Mi történt? — kérdezte ismét Dauge.

— Hiszen megmondták — felelte Jurkovszkij. — Megfeledkeztünk az éberségről. Beengedtük az ellenséget az erődbe.

— Miféle ellenséget?

— Penészgombák… — jegyezte meg mintegy magának Jermakov. — Behurcoltuk a Hiuszra a vénuszi világ spóráit, s íme, az eredmény… Hogyan is feledkezhettem meg róla? — Tenyerével erőteljesen végigdörzsölte az arcát. — Tessék, barátaim. Félre az alvással és a vacsorával! Feltétlenül végig kell vizsgálni az űrhajót, s ultrahanggal gondosan fertőtleníteni kell az összes helyiséget. Egyelőre reménykedjünk benne, hogy semmi veszély nincs… de azért mindenesetre javaslom, tüstént zuhanyozzatok le, és dörzsöljétek be magatokat alkohollal.

— Talán utána? — érdeklődött Jurkovszkij.

— Utána is. De most is, feltétlenül. Munkára, munkára fel!

Az űrhajósok, akiket az új, váratlan esemény alaposan meglepett, s nyugtalanított a parancsnok hangjában felcsendülő, ismeretlen bizonytalanság, hozzáfogtak a rakéta átvizsgálásához. A kajütökben a fal bőrborítását helyenként gombostűfej nagyságú, fehéres buborékok pettyezték. A polimerborítás nem szenvedett kárt. A nedvességtartalmú tárgyakon fonálszerű penész nőtt ki. A gyapjú szőnyegeken, a zuhanyozóban a törülközőkön, a lepedőkön rozsdaszínű, bolyhos pókhálócsomók lógtak.

Krutyikov rémülten fedezte fel, hogy a tálalóban található összes szabadon tartott élelmiszer, beleértve az általa oly kedvelt sonkát is, undorító, barnás csomóvá változott, s csípős, émelyítő bűzt árasztott. Igazi csapás volt ez, az ultrahang-sugárzóval végig kellett tapogatni minden zugot.

— Úgy tűnik, a közönséges víz sokkal kedvezőbb a helyi növényvilág számára, mint a nehézvíz — jegyezte meg Jurkovszkij.

— Igen… sajnos… — felelte szárazon Jermakov.

Bikov — biztos, ami biztos — fertőtlenítő folyadékkal fröcskölte be az összes géppisztolyt és gránátot, s lement, hogy segítsen Daugénak, aki a polietilénzacskókba csomagolt, “örökké friss” kenyeret válogatta át. Szerencsére a kenyér nem sérült meg.

— Nem tudod, miért lett Jermakov ilyen nyugtalan? — kérdezte barátjától.

— Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nem történik ez a disznóság… Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az az ember, aki minden apróság miatt nyugtalankodik.

Bikov ezt maga is érezte. Később aztán Jermakov kielégítette a kíváncsiságát. Amikor három óra múlva a legénység végképp kimerült tagjai végre összegyűltek a Hiusz társalgójában, hogy — mint Krutyikov keserű szarkazmussal megjegyezte — elfogyasszák azt, ami “Isten kegyelméből megmaradt” (erőlevest és csokoládét), a parancsnok, társai tekintetét kerülve, így szólt: — Öt éve az Astra-12 amerikai csillagűrhajó legénysége, a Kallisztón leszállva, ismeretlen betegségben pusztult el, agóniájuk tizenöt óráig tartott. Úgy vélem, velünk semmi ilyesmi nem történhet. Minden okom megvan, hogy higgyek ebben.

De… legyenek óvatosak. A legkisebb rosszullétet jelezzék.

Egy ideig hallgatott, ujjaival némán dobolt az asztal lapján, majd hozzátette: — Vacsora után mindenki mosakodjon le, törülközzék meg alaposan, és aztán alvás. Mindenki hét órát aludhat. Krutyikov, kérem, jöjjön be hozzám!

— De szívesen felhajtanék most egy kupica konyakot! — suttogta Bikov.

Johanics halkan felsóhajtott.