A bíborszínű felhők bolygója

Hiusz versus Venus

Mihail Antonovics a világon azt szerette legjobban, ha altaji nyaralójának kertjében üldögélhetett, ahol egy nagy, sűrű lombú égerfa alatt kimondottan az ö számára állítottak fel egy kis asztalt, s könyvekkel körülbástyázva magát, dolgozhatott, kényelmesen, jóízűen és módszeresen. Az űrhajózás egyes elméleti kérdései foglalkoztatták, s már régóta dédelgette magában, hogy ír egy kisebb terjedelmű, az ezen a területen az utóbbi húsz évben elért legfontosabb eredményeket rendszerező könyvet.

Képzettségét tekintve matematikus volt, a leningrádi egyetem műszaki-matematikai karát végezte, s kezdetben az Űrhajózási Intézetben dolgozott. Nagyon szerette munkáját, óriási élvezetet szerzett neki, tolla alól szinte mindig nagyon bonyolult, de többnyire elegáns, szép képletek kerültek ki, melyek tele voltak mély értelmű gondolatokkal. Kiváló munkaerő volt, ritkán tévedett.

Önmaga számára is váratlanul merült bele az akkortájt újdonságnak számító atommeghajtású, impulzív rakéták automatikus irányításának matematikai problémáiba. S ez megszabta további sorsát. A céltudatos Krajuhin bevonta őt széleskörű tevékenységébe, rávette, hogy végezze el az űrhajós-navigátoriskolát, s elsők között küldte próbarepülésre az aszteroid övezeten túlra. Ez úgy tizenöt éve lehetett.

Mihail Antonovics megfordult a Holdon, a Marson, sőt még az aszteroidok övezetében is, kiváló navigátor lett belőle, töméntelen kalandot élt át, olyasmit is látott, amit az Űrhajózási Intézet alkalmazott matematikával foglalkozó tudományos munkatársa álmában sem láthat. Mégis a világon legjobban az tetszett neki, ha terebélyes fája árnyékában ülhetett, s zizegő borítójú, vastag könyvekben lapozgathatott, a matematikai titkosírás elegáns jeleivel róhatott tele fehér papírlapokat, s közben önkéntelenül hallgathatta feje fölött a lomb zúgását, amikor a vakító nap mozdulatlanul lebeg a tiszta kék égbolton. Gyengéd, meleg szellő fújdogál, az asztal alatt, egy vödörben, mesterséges jég darabjai között hűl egy üveg ásványvíz, a ribizkebokrok között felesége és lánya befőznivalót szed, a fia pedig — igazi istencsapása a kölyök — természetesen egy hangyaboly mellett telepedett le, s hangos gügyögéssel fejezi ki meglepődését… Az égbolt tiszta, felhőtlen kék, s egy szivárványos szárnyú szitakötő mászik a kék csésze peremén… Csudálatosán jó így élni.

Mihail Antonovics, miután elbúcsúzott társaitól, még sokáig álldogált a zsilipkamrában, könyökével a nyitott ajtó keretére támaszkodott, s nézte, hogyan tűnnek el a gomolygó ködben a Fiú hátsó jelzőlámpái, miközben a jármű belemerült az Ingovány dzsungelébe. A tények eltűntek, s tüstént sötétebb lett — a Hiusz navigátora magára maradt.

Elmúlt egy nap, s a mocsár felett tompa, nappali fény gyúlt ki. A félhomály rózsaszínbe öltözött. A mocsár viszont változatlanul eregette gőzeit. A tapadós, érezhetően sűrű köd puha, nesztelen hullámokban emelkedett az iszapgejzír fortyogó felülete fölé, nehéz függönyként lebegett az űrrakéta fölött, sűrű gomolyagokkal vonta be a gigászi növények fehéres törzsét, a halovány színű gombákat, a fázósan reszkető harmatfüveket s még valamilyen színtelen, különösen torz és összetört növényeket. A vöröses félhomályban törzseik hol előtűntek, hol eltűntek, s mintegy álomnak látszott, ahogy egyre csak úsznak és úsznak, de sehogy sem tudnak elúszni és eltűnni. Néha meleg eső szemerkélt, a sötétség sűrűbb lett, s a forró források acsarkodó bugyborékolását elnyomta a lehulló esőcseppek egyhangú susogása.

Mihail Antonovics végigjárta az űrhajót, kicserélt néhány, leszállás közben megsérült műszert, ellenőrizte a rádió működését, s gondosan kitakarította társai kajütjeit. Dauge párnája alól kihullott egy csomag kékesfehér lap vörös szegéllyel — írógéppel Irt levelek voltak, Mária Szergejevna levelei. Mihail Antonovics gondosan összerakta őket, s elrejtette a kis szekrényben. Jurkovszkij kajütjében vastag, fekete bőrkötésű füzet hevert. Mihail Antonovics megismerte — Vologya immár jó néhány éve ide írogatta verseit. A telefirkált oldalakat fregattok rajzai s büszke férfiak profilból készült, kivétel nélkül görbe orrú arcképei díszítették. Az utolsó vers Így kezdődött: Ó, kedvesem! Megszürkült őszöm útitársa!

Te nem feledsz? Te emlékszel? Te vársz?

S noha mind a négy strófa (ugyanebben a szellemben) vastagon át volt húzva, s a szerző határozott megjegyzéseitől tarkállott (a kommentárok között a legkorrektebb kifejezés az volt, hogy “ócskaság, nyálas vacak”), Mihail Antonovics sóhajtott, leült az ágy szélére, végigszaladt néhány soron, s kezeslábasa zsebébe dugta a füzetet — jó lesz alvás előtti olvasmánynak. Jurkovszkij sohasem csinált titkot belőle, hogy verseket ír, főként nem közeli barátai előtt.

Az első nap az összeköttetés rossz volt, a készülék hallgatott, s Mihail Antonovics hiába üldögélt órákon át a mikrofon előtt, hiába csavargatta az állomásbeállítót, s dünnyögte reménykedve: — Fiú, Fiú… Itt a Hiusz! Válaszoljatok! Miért nem válaszoltok? Fiú, Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket…

A Fiú nem felelt, az éter viszont egyszer titokzatos jeleket sodort a Hiuszhoz: három pont, vonás, pont, három pont, vonás, pont… A meglepődött navigátor hasztalan próbált kapcsolatba lépni az ismeretlen balesetet szenvedettel, s csak néhány nappal később Jermakov magyarázta meg neki, hogy a hősi halált halt Bondepadhaj űrhajójának az irányjelzése volt ez.

Amikor zizegés, süvítés és recsegés közepette az éterben felcsendült Jermakov nyugodt és kimért hangja, Mihail Antonovics ujjongott, akár egy kisgyerek. Ettől a pillanattól kezdve a kapcsolat helyreállt. A parancsnok közölte, hogy minden rendben. A célt elérték. A Golkonda összes pokoli eszközével ellenáll, a kutatások mégis sikeresen folynak. A geológusok egész nap dolgoznak, sok anyagot gyűjtöttek, Szpicin és Bikov a segítségükre van.

— Úgy-úgy — mondta Mihail Antonovics, s vidáman bólogatott. — Üdvözlöm őket, Anatolij Boriszovics, adja át nekik üdvözletemet!

A Fiú legénységét most annyira leköti a kutatómunka, hogy többnyire Jermakov fog beszélni Mihail Antonoviccsal. Kissé megsérült a lába — ezért nem vehet részt a szabadban zajló munkákban.

— Ajajaj! — nyugtalankodott Mihail Antonovics. — Hogyan történhetett ez? Hogy lehet ilyen vigyázatlan!

Néha Alekszej Petrovics beszélgetett a navigátorral. Szavai szerint Bogdan képtelen volt ügyeleteit a Hiusz jelentkezéséhez igazítani. Micsoda balszerencse! Mihail Antonovics kesergett, kérte, hogy adják át neki külön üdvözletét, nagyon kedvelte Bogdant, a többieknél is jobban. Régi barátok! Tizenöt esztendő — nem tréfadolog!

Az éter azonban gyakran hallgatott, csak elektromos kisülések recsegtek a nyugtalan légkörben. A bánat és a magány nyomasztotta Krutyikovot.

Nagyon rossz, ha nincs kivel beszélgetni, nevetgélni, vitatkozni. Még ebédelni is unalmas egymagadban — valahogy nem megy le a falat a torkodon. Mihail Antonovics megpróbált dolgozni, de egy sort sem tudott papírra vetni. Olvasni próbált. Kezdetben vonzotta ez, a Hiusz könyvtárában sok jó könyv volt, s Mihail Antonovics az utóbb időben ritkán olvasott szépirodalmat — a munka lefoglalta minden percét, még szabadidejét is. Ez a lelkesedése azonban nem tartott sokáig: zavarták állandóan a társai és család körül forgó gondolatai…

Az unalom kihajtotta az űrhajóból. Egyszer, amikor megsértette a parancsnok szigorú parancsát, aki megtiltotta, hogy különösebb indok nélkül elhagyja az űrhajót, fogta a géppisztolyát, s kilépett a bejárati nyíláson a gomolygó ködbe. Több mint egy óráig bolyongott zsurlók dzsungelében, az ingovány minden nyögésére rémülten körbepillantott, szedett a gyűjtőkonténerbe néhány érdekes példányt a helyi növényvilágból — fehéres vízinövények maradványait, fiatal gombák kerek, foszforeszkáló sapkáit, s egy különleges dobozba próbát vett az undorító iszapból. Majd amikor az ingoványba süppedve s a gigászi növények törékeny, síkos száraiba kapaszkodva megpróbált kiszabadulni, mindezt elveszítette. Miközben kimászott, a géppisztolyát is ott hagyta! A vöröses ködben sokáig kereste fegyvertelenül az elvesztett űrrepülőt.

Ezután megfogadta, hogy többé nem hagyja el biztonságos menedékhelyét, s beérte azzal, amit a Hiusz küszöbéről láthatott és hallhatott. S az igazat megvallva, így sem szűkölködött új élményekben…

Egyszer egy hatalmas lény, bőre tompán csillogott, rekedtes hangon nagyokat fújtatva kikúszott az ingoványból, rút, hályogos szemével a dermedten álló navigátorra meredt. Mihail Antonovics magához térve fegyvere után nyúlt, a különös vendég azonban már eltűnt, elveszett a ködben. Hatalmas, lilás csigák kúsztak az űrhajó felületén, mélyeket sóhajtoztak, nehézkesen lezuhantak, s beásták magukat az iszapba. A vöröses félhomályban néha széles árnyékok lebegtek a feje felett. Egy húsevő növény darabokra szaggatott egy kétségbeesetten vergődő, gigászi hernyót; a homályban valami rekedt, megfeszített hangon kiabált; a ködben egymásba kapaszkodó, szőrös gomolyagok sora úszott el — rebegő, tapadó fonalak hajladoztak, az óriási láncnak se vége, se hossza nem volt.

Mihail Antonovics bezárta a bejárati nyílást, és aludni tért, nem tudta kivárni a szörnyeteg végét. Egyszer, amikor a műszertábla előtt szendergett, az űrhajó könnyedén megingott. Felébredt, és kimászott a nyíláson, hogy körülnézzen. Az űrhajó mellett széles, ovális gödrök sötétlettek: a zavaros iszap gyorsan megtöltötte őket, nyilván egy szörnyeteg haladt el mellettük, meglökte az űrhajót, ezeket a nyomokat hagyta maga után, és széles csapást vágott a növények dzsungelében.

Miután a zsilipkamrába bevezette a rádiókészülék jelzőrendszerét, nehogy elszalassza társai jelentkezését, Mihail Antonovics órákig üldögélt ott, ujját a géppisztoly ravaszán tartva, szemlélődött és hallgatózott. A Hiusz körül az aszfaltos teret gyorsan fehéres hínár nőtte be. A első napokban Mihail Antonovics figyelte, hogyan szorul összébb a bozót gyűrűje. Később, mielőtt elkezdte megfigyelését, minden alkalommal ablakot kellett vágnia a Hiusz testét beburkoló növényi falba. Az ingoványba mélyen belemerült űrhajót a bolygó különös és szörnyű világa vette körül, mely csupán tévedésből viselte a szerelem és szépség istennőjének nevét. A széndioxidból, ózonból és forró ködből álló légkör, a mérges nehézvíz, mely nagy mennyiségben tartalmazott deutériumot és tritionvizet, a nedves forróság, mely a száz Celsius-fokot is elérte; a flóra és fauna, melynek már a látványa is kizárta, hogy élelemként fel lehet használni…

— Jó, hogy a ti Golkondátok nem hasonlít erre az ingoványra — mondta Mihail Antonovics Jermakovnak.

Jermakov válaszul csupán köhintett.

A vénuszi nap forró félhomályában vakítóan felvillanó, távoli tüzecskék bolyongtak, mélyeket sóhajtott a mocsár, síkos, csillogó spóraesőt lövellve, nagy dörrenéssel robbant szét a mesébe illő, hatalmas gombák szára. Lehet, hogy nem is spórák voltak, Mihail Antonovics azonban a saját szemével látta, ahogy ezek a rugalmas, öklömnyi nagyságú, lila gömbök a mocsárba zuhanva fehér csápokat eresztettek ki magukból. A szél fényesen csillogó ködöt sodort magával — halott-kéken gomolygó fellegei ránehezedtek a bozótra. Egyszer zivatar tört ki. A ködöt rebegő, zöldes felvillanások töltötték meg, a mennydörgések egybefüggő dübörgéssé olvadtak, a lekókadt növényszárak között gömbhullámok tüzet okádó, kékes golyóbisai ugrándoztak, forróság áradt, s hirtelen izzó vihar támadt. A Hiusz himbálódzni kezdett. Mihail Antonovics a nyilas keretébe fogódzkodva, meglepődve tapasztalta, hogy a hőmérő mutatója sebesen emelkedni kezdett, s már a kétszáz fokon is túl lendült. Az iszaphullám nekivágódott az űrhajó oldalának, s a navigátor elrepült a nyílástól. A sűrű latyakban forgolódva sokáig nem tudott felállni, lába meg-megcsúszott az iszapban, s amikor végre feltápászkodott, nem volt hozzá elég ereje, hogy bezárja a nyílást. A harmadik vagy negyedik próbálkozás után a nehéz fedőlemez a szél nyomására leverte őt lábáról, s elveszítette eszméletét. Félóra, az is lehet, hogy egy óra múlva tért magához. A hurrikán lecsöndesült, a zsilipkamra tele volt iszappal, a Hiusz körül kupacban állt a rothadt vízinövény.

Másnap Jermakov közölte vele Dauge betegségét. Az újság meglepte a navigátort. Úgy érezte, hogy ez az első csapás valami rossznak az előjele. Eljött a kudarcok időszaka. A Vénusz hadba szállt a bátor földi emberekkel.

Mihail Antonovics néhány órát feküdt ágyában, s bámulta a műanyag szivacsborítású, sárga mennyezetet. Eszébe jutottak Tahmaszib önkívületben mondott, különös szavai.

A navigátort a hideg rázta. A lázmérő 39 fokot mutatott, annyit, mint a beteg Daugénak. Krutyikov lerázta a hőmérőt, felült ágyán, s végképp megzavarodva forgatta fogai között üres pipájának szopókáját. Mi lehet ez? Lehet, hogy a betegség már itt van benne, megbújt, s vár… társai üres, kihalt űrhajóhoz térnek vissza, s még csak be sem juthatnak a rakétába. Biztos, ami biztos, nyitva kell tartani a bejárati nyílást. Igen, de mi lesz, ha valami szörnyeteg bekúszik a zsilipkamrába — hiszen aligha tudod onnan kikergetni…

Mihail Antonovics sóhajtozva szívta üres pipáját. Azután magánya óta először bement a fegyvertár helyiségébe, s megvizsgálta a jelzőrakétákat. Két félméteres acélszivar, melyet vastag zsírréteg borított, s melléjük a startszerkezet — nehéz, háromlábú állvány egy rúddal. A rakétát a rúdra kell illeszteni, be kell kapcsolni a kis műszert a stabilizátor mellett, s a rakéta indulásra kész… Itt van a távirányításos indító-szerkezet… Mindezt nem lesz nehéz megtenni. A navigátor megpróbálta felemelni a rakétát, erőt gyűjtött — igen, nem különösebben nehéz, egyedül is elbírja… Ha erős rohamok törnek rá, s az első után élve marad, fel kell engedni a rakétát. A Hiusz ideje szerint húsz óra nulla nullakor, így egyeztek meg Jermakovval. Azután pedig lesz, ami lesz — kinyitja a külső bejárati nyílást, és vár. Mihail Antonovics felállította a háromlábú állványt, majd alaposan megizzadva ráhelyezte a rakétákat, s elgyönyörködött munkájában. Egyszerre könnyebb lett a lelke.

Elmúlt a hosszú vénuszi nap, beköszöntött az éjszaka. A mocsár fölött ismét ködös sötétség terpeszkedett. A Fiú bizonyára már a vége felé jár útjának. Felállítják a jelzőállomásokat az új leszállótéren, begyűjtik az utolsó mintákat. Mihail Antonovics nemsokára a levegőbe emeli a Hiuszt, az irányjelzők adta irányba repül, s nemsokára találkoznak! Azután visszarepülnek a Ciolkovszkijhoz, s megint találkozás! Onnan pedig a Földre — s ismét találkozások, a legörömtelibbek!

Mihail Antonovics felidézi legelső visszatérését a világűrből. Virágok, zene, tömeg s közöttük Zója. Egészen fiatal még, Krajuhin intézetének vezető laboránsa. “Vezető laboráns” — tréfálódzott rajta Mihail Antonovics, s állandóan ezzel nyaggatta: “Ha te vezető laboráns vagy, milyenek lehetnek a vezetettek?” Szép, de szép évek voltak — a nukleáris impulzívrakéták felvirágzásának aranykora, a kor, mely olyan nagyszerű emberkét dobott a felszínre, mint Krajuhin, Privalov, Szokolovszkij… A kor, amikor az öreg Schreiber Novoszibirszkben kifejlesztette az “abszolút tükör” elméletét — ezt a csodálatos találmányt. Istenem, hogyan fogadták ötletét! “Örült öreg! Sötét alkimista! Idealista! Fantaszta!” Félrevonulva sugdolóztak: “Hi-hi! Abszolút tükör — ez olyan, mint a falra hányt borsó?”

“Ostobák, sokkal rosszabb!” — mondta nekik akkor a megdühödött Krajuhin. Iszonyatos harc volt. Krajuhint majdnem leváltották erőszakosságáért.

S végeredményként megszületett az “abszolút tükör”. ”Hiusz versus Venus!” (Mihail Antonovics kimerítette latintudása kétharmadát, és vidáman dörzsölte a kezét.) Egyelőre minden jól megy! Pfuj, nehogy elkiabáljam!

A Fiú távozása utáni tizenkilencedik nap Mihail Antonovics rosszul lett. Ismeretlen hangra ébredt, felpattant ágyáról, sokáig fürkészte a kajüt félhomályát, míg végre rádöbbent, a saját hangja volt az. A feje iszonyatosan nehéz volt, ujjának hegyét ezer és ezer tű szurkálta. Ismét le akart feküdni, rövid időre elszundított, majd amikor felébredt, a lázmérőt kereste. Megmérte hőmérsékletét. Normális volt.

— “Fel, dolgozó nép…” — énekelte hamisan, s egyszerre ráébredt, hogy reggelente mindig akkor énekli ezt a dalt, ha rosszul van, hogy becsapja felesége éberségét, s eszébe jutott, hogy az expedíciók során ezt a dalt még sohasem énekelte. Mi lehet rosszabb ennél, teljes magányban, üres űrhajóban megbetegedni?

Arra kényszerítette magát, hogy felkeljen, a folyosó acélfogódzkodóiba kapaszkodva felment a parancsnoki fülkébe, s leült a rádiókészülék mellé.

A Fiú nem válaszolt.

— Ki kell szellőztetni a fejem — jegyezte meg hangosan Mihail Antonovics. — Beteg vagyok, ki kell szellőztetni a fejem.

Bizonytalan léptekkel végigment a folyosón, s megállt a kajüt előtt, ahol a szkafandereket tárolták. Körülnézett: a kerek, tompa fényű lámpaburák lágy világosságot árasztottak, a nehézfém falakon még itt-ott barna foltok sötétlettek, a rozsdaszínű penész nyomai, mely három hete hatolt be az űrhajóba. Mihail Antonovics egyszerre szinte fizikailag érzékelte a nyomasztó csendet, mely az üres folyosókon és a kihalt kajütökben megbújt — várakozás, a magány csöndjét.

— Kifelé, kifelé! Hadd szellőztessem ki a fejem! — dünnyögte a navigátor, miközben szkafanderét magára húzta.

Nagy nehezen jutott fel a felső zsilipkamráig. A sisak szokatlan súllyal nyomta a vállát, keze csak nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a bejárati ajtót. A nyílás kitárult, s Mihail Antonovics inkább rázuhant, mintsem rákönyökölt a széles rés peremére.

Nem volt köd. A feje felett áthatolhatatlan sötétség terpeszkedett, körös-körül pedig, ameddig ellátott, gyönge fényben úszó síkság terült el.

Széthajtotta a hajót körbefonó moszatok ragadós szárait, haragosan szaggatta őket — zavarták a látásban. Sötétség, kihalt pusztaság…

— Pusztaság — suttogta a navigátor.

Hirtelen bíborszínű fényt pillantott meg a látóhatáron.

Közeledett, gyarapodott, felfalta a fekete sötétséget. Mihail Antonovics felkiáltott, közvetlen az orra előtt homoksivatagot ismert fel. A széltől bekerített síkság közepén gigászi légtölcsér állt — abszolút mozdulatlanul, s fenyegetőn kavargott. Ott ágaskodott a tornádó a hátrahökkenő navigátor előtt, majd megingott, rebegni kezdett, s egy szempillantás alatt eltűnt. Csak messze, a bíborszínbe váltott hegyek hátán túl gyúlt fel, majd hunyt ki egy fényfolt.

…A mocsár felett ismét bíborszín fény ragyogott. Mihail Antonovics hátrált. A világító ködben most egy hatalmas szikla körvonalai törtek az ég felé, csúcsa vakítón, fehéren csillogott. “Hó lenne? Száz fok melegben?” A szikla lábánál vöröses, szokatlan lapos koronájú fák álltak mozdulatlanul — sok, nagyon sok fa, egész erdő… A hegyek oldalát is beborították.. Csodaszép volt…

A navigátor hunyorított, majd lassan ismét kinyitotta szemét. Sötétség.

Pusztaság. “Délibáb? — gondolta. — Délibáb, vagy hallucinálok…”

Mihail Antonovics nem emlékezett rá, hogyan ereszkedett vissza a lakóhelyiségekhez. A feje világosabb lett. “Délibáb vagy hallucináció?” Fogta a filmfelvevőt, és felemelkedett a felső zsilipkamrába. A különös látvány ismét ott rebegett a nyílás előtt, s ő néhány tucatnyi méter filmszalagot pazarolva rá, lefotózta.

A filmet habozás nélkül előhívta. A szuperérzékeny filmszalagon világosan kirajzolódtak a fák koronái, a szikla… Igen, eszébe jutott: a földi délibábokat is filmre lehet venni. Tehát nem csak undorító mocsarak és fekete sivatagok vannak ezen a bolygón.

Mihail Antonovics visszaereszkedett székébe, s sokáig ült, mereven maga elé meredve. Átható csöngetéstől rezzent össze: a barátai! A rádió-adóvevőhöz rohant.

Jermakov kimért hangja, mint mindig, jókedvre derítette. Jobb, ha hallgat ezekről a nyugtalanságairól. A délibáb legyen délibáb, ma azonban ébredés után gyengének érezte magát. Ki tudja, milyen is ez a betegség… Talán mégiscsak figyelmeztesse Jermakovot, kérje tanácsát? Végül mégsem kért tőle tanácsot. Bogdanra terelődött a szó, megint nem tud a készülékhez jönni — micsoda balszerencse! Mellesleg nemsokára véget ér útjuk… S a további tervek? A legjobb az lenne…

Ebben a pillanatban a navigátor lába alatt megmozdult s kicsúszott a padló, vékony, fütyülő hang hallatszott. Mihail Antonovics felkiálthatott, mert Jermakov megkérdezte, mit mond. A hangszóróban sziréna üvöltött rekedten, hadarva… Mihail Antonovics megpróbált felkelni a karosszékből, de a második lökés leverte a lábáról. Estében a rádiókészülék szélébe kapaszkodott, magával rántotta — valami megcsörrent, lerepült s összetört… Földrengés! A navigátor felállt, beleszólt Jermakov mikrofonjába. Válaszul recsegés, ropogás, visítás… Megmozdultak, félredűltek a falak… A navigátor legyintett, ismét a földhöz csapódott, egy darabig csúszott rajta, amíg hátával oda nem ért az irányítópult hideg féméhez. Az éles, elnyújtott füttyszó öblös, basszus hangú zúgásba ment át, majd tompa csattanás hallatszott, és a fütty abbamaradt.

Attól kezdve, hogy az űrhajó leszálláskor reaktorgyűrűivel mélyen belesüppedt a tapadós, iszapos talajba, a vízzel átitatott iszap rugalmas rétegei állandóan összepréselődtek s meghajlottak a rakéta súlya alatt. Az iszap mikronról mikronra, centiméterről centiméterre hátrált, s végül nem bírta ki. A Hiusz hatalmas törzse ekkor majd nehézkesen eldől, s beleborul a feneketlen iszapgödörbe…Visszatérő társai hasztalan fogják keresni…

Csupán fekete, kopár teret találnak ott, ahol most az űrrepülő állt… Víz. oxigén, élelem nélkül elpusztulnak. S ami a legfontosabb, nem lesz jelzőeszközük… Képtelenek lesznek segítséget hívni a Ciolkovszkijról.

Mihail Antonovics belekapaszkodott az irányítópult szélébe, s próbált felállni. Az űrrepülő erősen oldalt dőlt, lassan az oldalára fordult… Néhány másodperc múlva a Hiusz eldől… lehet, hogy fenekestül felfordul. Ez a vég!

Mihail Antonovics végül eljutott az irányítópultig, kezét a karokra helyezte… Lámpák szivárványos fényei gyúltak ki a műszereken…

Megmozdult a mocsár.

Hullámzott a fehéres dzsungel. Kékes párafelhők törtek elő a forró latyakkal telitöltődött, fekete lyukból… Vakító ragyogástól övezve, mennydörgésszerű robajjal és üvöltéssel, mint egy hatalmas ízeltlábú emelkedett ki az ötlábú Hiusz a bugyborékoló ingoványból, egy pillanatig lebegett a mocsár felett, majd a fekete égboltba röppent, s széles, vagy hatvan méter átmérőjű, aszfaltozott térséget hagyott maga után, melynek középpontjától tekervényes repedések futottak szerteszét…

— …Fiú, Fiú, Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket! Itt a Hiusz! Fiú, Fiú, Fiú! A Hiusz hallgat titeket. Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Vétel…

Mihail Antonovics várt egy darabig, hallgatta az éter sivítását, majd kikapcsolta a rádiót. Nem felelnek. Már ötödik napja hallgatnak. Mi történt? Miért nem adnak jelet, hogy átmehet az új űrrepülőtérre? Csak nem…

A Hiusz az áthatolhatatlan vaksötétben öt oszlopával megbízhatóan támaszkodik a fekete homoktól beszórt, köves talajra. A Hiusz csodálatos gép. Csak ő volt képes a maga csodálatosan egyszerű irányításával, nagyszerű repülésbiztonságával, hatalmas hajtóműveivel végrehajtani ezt a hőstettet — átugrani a sziklákon, s a tomboló viharoknak és annak ellenére, hogy noha tapasztalt, de a körülményektől megzavart és megrémült pilótája van, hihetetlenül pontosan és épségben leereszkedni. Nemhiába volt Krajuhinnak, Privalovnak és tucatnyi, sokszáznyi társuknak annyi álmatlan éjszakája, amikor minden tudásuk, teljes hatalmas tapasztalatuk, rajongó és teremtő lelkesedésük a fotonrakéta megteremtésének szentelték. A Hiusz győzött ott, ahol bármilyen más rakéta halálra lett volna ítélve, s összetörve, megnyomorítva, egy halom ócskavasként heverne itt.

A Hiusz épen és sértetlenül áll az áthatolhatatlan sötétségben, ha nem számítjuk azt a néhány műszert, s az egyik rádiókészüléket, amit bizonyára ő, Mihail Antonovics tört össze…

A Hiusz áll, de hol? A navigátornak erről fogalma sincs.

Órákon, napokon keresztül a rádióadónál ül, s a Fiút hívja, várja a jelet, hogy átrepüljön az új leszállóhelyre. A jel azonban késik. Mi lesz, ha végül is nem adnak jelet? Mihail Antonovics feláll, és járkálni kezd a fülkében, gépiesen meg-megigazítja az összevagdosott kezéről állandóan lecsúszni akaró kötést.

Ha az összeköttetés nem jön létre, a Fiú a korábbi leszállóhelyhez tér vissza. Keresni fogják a Hiuszt. Nem találják meg a mocsárban. Kevés a vizük… Miért nem jeleznek hát? Vagy talán már jeleztek?

Mihail Antonovics megfeszítve gondolkodott, igyekezett erőt venni áruló gyengeségén. Nyugalom! Nyugalom, az ördög vigye! Minden helyzetből a legrosszabb esetben is legalább két kiút van, ahogy Grisa Dauge mondogatja. Az űrrepülő egész és sértetlen, tehát őt, Mihail Antonovicsot semmi nem fenyegeti… Mellesleg, nem ez a lényeg…

Menjen vissza a mocsárhoz? Hagyjon ott jelzést?

Ostobaság! Több tucat kilométert kellene nehéz terepen megtennie, s akkor a Hiusz őrizet nélkül marad… S hol van ez a mocsár? Hová menjen?

A homlokára csapott. Hogyan is feledhette el? Mindkét rakéta bármely nap pontosan “húsz óra nulla nullakor” a Hiusz ideje szerint — ezt mondta Jermakov. Mihail Antonovics leereszkedett az alsó zsilipkamrába, kinyitotta a nyílást, s kilépett a nyúlós széllel teli sötétségbe. Különösen nehéz volt leengednie a jelzőrakétákat. Kettőre van szükség, feltétlenül kettőre!

Lehet, hogy egyet nem venne észre, Jermakov ezt mondta.

Mihail Antonovics vagy száz méterre elcipelte a rakétákat a Hiusztól, erőlködve, imbolyogva cibálta őket a nehéz szélben, s felállította a szerkezetet. Majd ellenőrizte óráját, s bekapcsolta az indítómechanizmust. A biztonság kedvéért vissza kellett volna térnie a Hiuszba, de képtelen volt megtalálni a kötélhágcsót: a rugalmas lépcsőt a szél valamerre oldalt sodorta. Mihail Antonovics eszméletét veszítve roskadt a földre, az egyik vastag reaktoroszlop mögé. Nem látta s nem hallotta, ahogy a jelzőrakéták fehér villámként, egymás után röppentek az égbe, s ott magasan a köd felett vakító tűzgömbökké nyíltak szét…

Mikor végül visszatért az űrhajóba, nagy nehezen lecibálta magáról a szkafandert, elvánszorgott kajütjéig, és az ágyára zuhant. Néhány órát feküdt félig önkívületben, majd közömbösen felhörpintett egy csésze hideg erőlevest, s felment a parancsnoki fülkébe. Csak ott vette észre, hogy karórája a nagy kronométerhez képest, mely a fémmolekulák disszociációjára támaszkodva működik, tizenkét percet késik. A megállapított időnél tizenkét perccel később indította el a jelzőrakétákat. Jermakov észre is vehette meg nem is a fellobbanásokat… A navigátornak azonban már nem volt hozzá elég ereje, hogy eltöprengjen hibájának lehetséges következményein. Már csak egy dolog maradt, hogy várjon.

Mihail Antonovics felpattant. Mekkora szamárnak, halálra rémült alaknak kell lenned, hogy elfeledkezz erről a másik lehetőségről — a legegyszerűbbről! Hiszen be lehet kapcsolni a lokátorokat! Előbb vagy utóbb Jermakov beméri őket, s megleli az űrrepülőt. Nagyon egyszerű! Sietve a meteoritvédő berendezés pultja fölé hajolt. Még valami könnyelmű kis dalt is dudorászott, amikor kigyúlt a képernyők szürke fénye.

Négy nap telt el azóta.

— Fiú, Fiú, itt a Hiusz… Mérjetek be! Hullámhosszam…

A Vénusz légköre szeszélyes. Nem mindig engedi át a lokátorok rádióimpulzusait. Türelem, türelem…

— Itt a Hiusz, itt a Hiusz! Vegyétek irányjelzésem a következő hullámhosszon…

Ugyan mit gondoltak a Ciolkovszkijon, amikor észrevették a rakétákat? Nyilván komorak, Mahov már készíti az automatikus irányítású mentő teherűrhajókat, a megöregedett és komor Krajuhin a szobájában ül, álma, egész életének célja szertefoszlott — a Hiusz elpusztult! De nem, csak ne a Hiusz! Ez a nagyszerű, csodás gép!..

— …Hallgatlak titeket. Fiú, Fiú, Fiú…

Teltek-múltak a napok. A Fiú nem érkezett meg, nem felelt. Tehát baj van. Tehát hiába vár, kínlódik… Nem! Várnia kell, lehetetlen, hogy ne térjenek vissza…

— Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Itt a Hiusz… Vegyétek irányjelzésem…

A kilencedik napon ellenőrizte a lokátort, a tápegységet szkafanderében, fogta géppisztolyát, s leereszkedett a Hiusz alatti kemény, köves talajra. Az égbolton bíborszínű felhők vágtattak. A homok itt vörös volt, és apró szemű. A szél kergette a homokot, süvített a fülhallgatóban, s úgy kétszáz méterre az űrhajótól száraz növények száraz ágait mozgatta. Azok a bizonyos lapos koronájú fák voltak ezek… Jó néhány közülük megégett, noha több mint fél kilométerre voltak a Hiusztól.

Mihail Antonovics körbepillantott, megigazította a nyakán a géppisztolyt, megsimogatta a rakéta egyik oszlopának a rászáradt sártól érdes felületét, s előre-indult a cserjés felé. Többé nem várhatott. Társai elpusztultak, ez világos, ő azonban addig nem megy el innen, addig nem száll fel a Hiusszal, amíg meg nem találja társai testét…

A megégett ligetbe térve csaknem azonnal megpillantotta a három embert. Az egyikőjük, egy nagydarab férfi a földön kúszott, s közben vonaglott, mint egy féreg, belekapaszkodott a talaj kiugró egyenetlenségeibe, s a hátán cipelte mocskos rongyokba csavart, mozdulatlan, tehetetlen és elgyöngült társát. A harmadik alak utánuk kúszott. Dereka köré szíjból font hurok feszült, s a szíj vége az első férfinál volt. Egyenest a dermedten álló navigátor felé kúsztak. S Mihail Antonovics egyszer csak elveszítette hangját, s a rémülettől és örömtől fuldokolva látta, ahogy az, aki siklóként elöl kúszott, ezüstös sisakjával lendületből nekiütődött egy fatörzsnek, felnyögött, kikerülte a törzset, és kúszott tovább — makacsul, elkeseredetten…

Mihail Antonovics végül felkiáltott, s odarohant hozzájuk. Ekkor az első hihetetlen fürgén feltérdelt, kezében géppisztoly csillant.

— Ki az? — hörögte rekedten.

— Alekszej! — kiáltotta Mihail Antonovics, térdre ereszkedett, magához szorította barátját, s nehéz, keserű és mégis örömteli könnyekre fakadt…

Bakancsa alatt, a porban papírlap zizzent — valaha fehéren ragyoghatott, de most már sárgás sár piszkolta be, gyűrött volt, sarkai szakadtak. Még ki lehetett rajta venni a Golkonda fekete lepényszerű alakját, a mocsár gyűrűjét s az apró, vörös kört délkeletre az iszapgejzírtől. Ha Mihail Antonovics ismerte volna saját koordinátáit, rögtön rájön, hogy a Hiusz ebben a körben található. Anatolij Boriszovics Jermakov, a világ legjobb űrhajójának a parancsnoka ritkán tévedett. Most is csak néhány kilométert…

Amikor Bikov befejezte a mesélést, Mihail Antonovics sírva fakadt.

— Barátaim! Testvéreim! Bogdan, Jermakov… — Gyors, kövér könnycseppek gördültek telt és jóindulatú képén, s megakadtak több napos borostájában.

— Nem szabad… sírni — nyögte ki nagy nehezen Jurkovszkij.

Egy karosszékben hevert a fehér, homályos, letakart henger mellett, ahol gyógyoldaton úszva szendergett a kötésektől és injekcióktól megkínzott, ruhátlan Johanics.

Mihail Antonovics könnyeit nyelve tekintetét a henger domború tetejéről Jurkovszkijra emelte, aki fekete volt, akár a szén, majd Bikov arcára, melyet szinte teljesen betakart a vastag keretes, fekete szemüveg.

— Ne sírj, Mihail — ismételte meg Jurkovszkij —, inkább még egyszer vedd az irányt a Golkonda felé…

Atekszej Petrovics Bikov levette szemüvegét, amikor vékony és makacs “titititit” töltötte meg a fülkét.

— Az irányjelzők — suttogta hunyorogva. — A mi irányjelzőink… — “Itt-itt-itt…”

— Mihail, odatalálnál a jelzések alapján? — suttogta Jurkovszkij. Beesett szemében heves, ujjongó büszkeség lángolt.

— Hát persze… De még mennyire! — A kövér navigátor az arcát törölgette, s még mindig nagy és kövér könnyei az irányítópultra hullottak. — Nemhogy én, de bármelyik mazsola kezdő megtehetné!.. Vedd már fel a szemüveged, Alekszej! — kiáltott fel hirtelen szenvedő hangon. — Ismét még akarsz vakulni?…

“T-itt, t-itt, t-itt” — hallatszott a végtelen űrben, a messzeségbe vesző pusztaság, a mocsár, a bíborszínű felhők, az összetört űrhajók, a megnyomorított Fiú, Bogdan ismeretlen sírja, a Golkonda örökké dübörgő katlana felett…

— A Ciolkovszkijig másfél ezer kilométer maradt — mondta Mihail Antonovics, s végre zsebkendője után nyúlt…

— Ne merj többet sírni, Mihail — suttogta Jurkovszkij. — A dolgunk megtettük… Többet… nem tehettünk… Az út azonban már nyitva. Mi pedig visszatértünk. Bikov… én… és Grisa.

Bikov ismét feltette szemüvegét.

“T-Itt, t-ltt, t-itt” — dalolták a távolban az irányjelző állomások.