A bíborszínű felhők bolygója

Százötvenezer lépés

Hárman maradtak.

Dauge nem tért magához. Bikov és Jurkovszkij nagy nehezen kicipelték a szabadba, s egy ideig mozdulatlanul álltak, képtelenek voltak elhagyni a szörnyű helyet. A föld változatlanul remegett. A vörös hártya eltűnt. Még láthatták a vörös szőnyeg maradványait a föld alatti robbanás kivájta tölcsér felett, úgy húsz méterre a fiútól; a hártya mohón és sietve húzódott vissza a feneketlen résbe, s lassan kihunyt a Iila ragyogás. Sötétebb lett.

Bikov már emelte volna a géppisztolyát, hogy búcsúzóul egy sorozatot engedjen el, de meggondolta magát, s visszaejtette. Mindössze egyetlen nyomjelzővel teletöltött tár maradt — hatvan lőszer —, előttük pedig vagy száz kilométer út a homoksivatagban, szurdokban, mocsárban… Száz kilométer, százezer méter, százötvenezer lépés, s mindegyik valami ismeretlennel fenyeget.

— Dísztűz! — követelte rekedten Jurkovszkij, és Bikov géppisztolyát felkapva rövid, fukar sorozatot engedett a magasba…

A zsilipkamrában talált szelén-cérium szövetből valami hordágyszérű alkalmatosságot ügyeskedtek össze, s ráfektették Daugét. Tartós és jó anyag, még arra is jutott belőle, hogy tetőtől talpig becsavarják vele Johanicsot.

Az erős széllel szemben lépdeltek a vaksötétben, melyet csak ritkán világítottak át a hideg, kék felvillanások.

Ezekben a pillanatokban Bikov maga előtt látta Dauge himbálódzó sisakját a hordágyon, Jurkovszkij imbolygó, fekete hátát, a halott homoksivatagot, a világos fénycsíkokkal vegyesen, alacsonyan szálló, súlyos felhőket.

A ragyogás lassan hunyt ki, s ismét sötétség köszöntött be, lábuk homokba süppedt, szél süvített a fülhallgatójukban…

Nem beszélgettek egymással. Nehezen kaptak levegőt, mert takarékoskodtak a folyékony oxigénnel, s a külső levegőt szívták be, ami oxigénszűrőn keresztül jutott hozzájuk. Ez a levegő forró volt, és alig volt oxigéntartalma, fojtogatta őket, görcsösen ásítottak tőle, s közben mohón tátogattak cserepes ajkukkal…

Szomjúság! Mintha homokkal és porral lenne tele torkuk, nyelvük pedig nehéz, száraz, alig forgó kő. S itt, közvetlenül a szájuknál — elég ha csak kinyújtja ajkát — ott a hideg citromlé… savanykás, illatos… Csak egy kicsit le kell hozzá hajtani a fejüket… s kiszáradt ajkaik közé venni a hűvös ebonitcsövecskét… s egy jót szívni belőle… Bikov már érzi, hogyan szorítják össze fogai a sima ebonitcsövet… Csak egy picit… Egy kortyot, csak egy kortyot… Csak megnedvesíteni a nyelvet…

Nem szabad! Meg kell tenniük százötvenezer lépést. Még legalább százezer hátramaradt… és Grisa… Bikov ajkát nyalogatja. Arcától öt centiméterre ott a fekete, hűvös csövecske…

Voltaképp mi szükségük erre? Arra, hogy menjenek és kínlódjanak… A magukét megtették. Messze mögöttük ott táncol a Golkonda fénye az irányjelző tornyok sima acélfalán. Hamarosan, lehet, hogy nagyon hamar, űrrakéták szállnak le itt, s jókedvű és vidám emberek kezdik meg az igazi ostromot. Erősek, egészségesek, és korlátlanul sok, friss, hűvös citromlét isznak majd. S a Golkonda megadja magát. Ennek már semmi köze a két elcsigázott árnyékhoz a szilikátöltözékben. Mi az, ami meggátolja, hogy a földre rogyjanak, hogy kedvükre teleigyák magukat a hűvös itallal, s elaludjanak a homokban?

Ez így igaz… Jó lenne elheveredni, kinyújtani erőtlen lábukat, teleinni magukat s elaludni. Hadd emeljen föléjük homokdombot a fekete szél… Először azonban le kell venni nyakukból a géppisztolyt.

Ugyan, pokolba vele! Mi szükség van rá itt, a halott homoksivatagban!

Itt már régen minden kihalt: mindenki számára világos, hogy ebben a sivatagban a legjobb az lenne, ha lefeküdnének, teleinnák magukat — több mint fél liter van még a termoszban! — s megvárnák, amíg a homok betemeti őket.

Igaz, ott vár még rájuk a mocsár, ahol fegyver nélkül nem boldogulnak. S ott ül a Hiuszban Mihail Antonovics.

Várja őket, álmatlanság kínozza, órákon át ül a rádiónál.

Nélkülük nem repül el, nem repül el, amíg nem kap valamilyen hírt felőlük… lehet, hogy ő maga indul a keresésükre, megsértve ezzel minden utasítást. Hiszen nem tudja, nem tudja, hogy képtelenség Itt élni, ha nem áll rendelkezésedre óriási, óriási mennyiségű friss, hűvös víz tartalékban…

Nem szabad lefeküdni! Grisát oda kell vinni. Mihail Antonovics vár. S Krajuhin is. Mahov is, az a hidegvérű mérnök a Ciolkovszkíjról, az a lány Ashabadban… Minden ember, az egész kedves bolygó vár. Nagyon rossz lesz, ha Itt leheverednek és elalszanak… El lehet odáig jutni, el lehet jutni…

“Bár nincs kedvedre — mégis kell!” mondogatta Johanics.

…Már több mint egy napja járják a süppedős homoksivatagot, s a szél akkora erővel fúj, hogy csak nagy nehezen tudnak állva maradni… Az utóbbi napokban csak egyszer ettek. S inni is csak egyszer ittak. Jurkovszkij elzuhan, elejti Daugét. Bikov megpróbál segíteni neki. “A pokolba!” — hörgi rekedten a geológus. Hogyan juthatnának a “pokolba”, ha képtelenek a rakétáig eljutni? Mindössze százezer lépés maradt, vagy egy kicsivel több…

Bikov leül Jurkovszkij mellé, és vár. Várni azonban nem szabad! Az idő — víz, a víz pedig — élet. Bikov lökdösi Jurkovszkijt. A geológus csak nyöszörög.

— Menjünk, menjünk, Vlagyimir Szergejevics! Alig maradt már hátra.

Jurkovszkij válaszul csak nyög, de nem mozdul. Ekkor Bikov föléje hajót, kitapogatja az oxigéncsapot, s néhány másodpercre kinyitja. Jurkovszkij mohón kapkodja a levegőt, majd lassan, imbolyogva feláll. Alekszej Petrovics segít neki…

Már negyedik napja úton vannak. Az első nap sivatag volt — Jurkovszkij ekkor zuhant el először, s nem akart felállni.

Bikov oxigént adott neki. A második nap… hm… a második nap? Igen, majdnem belezuhant egy futóhomokba vájt mélyedésbe, s Jurkovszkij csak nagy nehezen húzta ki. Még sokáig, vagy egy óráig pihentek ott, s citromlét ittak. Grisa is mintha könnyebben vette volna a levegőt, bár nem tért magához… Jó kis nap volt… Na és, milyen volt a harmadik nap? Igen, amikor karjuk elzsibbadt, erőtlen, érzéketlen lett. Sem felemelni, sem megtartani nem tudták a hordágyat. Grisa háromszor, ötször olyan nehéznek tűnt, mint addig. Hurkot kötöttek, s a nyakukba vették a sebesültet a hordágyon. Azután amíg aludtak, homokdűnét fújt köréjük a szél. S ma, amikor elkezdték a menetelést, megint csak befútta őket. Alig tudta kiásni Jurkovszkijt és Daugét… Úgy bizony, harmadik napja mennek! S naponta átlagban harmincezer lépést tesznek meg. Bikovnak van egy lépésszámlálója. Már százezret megtettek — s az egész távolság lehet vagy százötvenezer. Tehát még ötvenezer lépés maradt.

Megnézték Dauge égési sebeit — bőre lehámlott, fekélyei véreznek… Bikov, ahogy tőle telik, bekötözi a lábát… Majd leveszi Jurkovszkijról a hátizsákot, abban vannak Dauge termoszai. Úgy tűnik, mintha Jurkovszkij titokban kétszer ivott volna belőle.

Ötvenezer lépés…

Bikov cipel mindent. Jurkovszkij ismét elzuhant — a kékes villódzás bizonytalan, remegő fényt áraszt sötét, elnyúló testére.

— Állj fel!

— Nem…

— Állj fel, ha mondom!

— Nem tudok!..

— Állj fel, különben megöllek! — üvölti hangját megfeszítve Bikov.

— Hagyj itt engem és Grisát! — hörgi haragosan Jurkovszkij. — Menj egyedül.

Végül mégis feláll.

Bikov a fáradtságtól félig lehunyt szemhéjain át látja hosszú és esetlen árnyékát — az árnyék imbolyog és rángatózik. A szél irányt változtat — most a hátukba fúj, segít nekik a haladásban, de amikor elcsendesül, testük elviselhetetlenül nehéznek tűnik. Még jó, hogy nincs fekete vihar… Jurkovszkij megint összerogy, mozdulatlanul fekszik, ujjai a nagy szemű homokba túrnak.

Észak felé lassan olvad el a hajnal.

— Felállni!

Az egyik pihenő alatt az elcsigázott és erejét vesztett Bikov elaludt, s meghagyta Jurkovszkijnak, hogy őrködjék. A negyedik napon nem többet mint tizenkétezer lépést tettek meg. Amíg Bikov aludt, Jurkovszkij levette magáról a kakaós és citromleves termoszokat, lehúzta válláról az oxigénes palackot, mindezt gondosan a félig üres zsákra rakta a hordágy mellé, majd a sisakot valahogy a fejére rakva, éjszaka elkúszott a homoksivatagba, hogy meghaljon. Bikov éppen időben ébredt fel. Abban a pillanatban akadt a geológusra, amikor az, érezve, hogy nincs már ereje továbbkúszni, lefelé cibálta fejéről a sisakot, ami azonban beleakadt valamibe. Bikov a vállára vette Jurkovszkijt — egyikőjük sem szólt egy szót sem —, s visszavitte a pihenőhelyre. Segített neki felerősíteni sisakját, visszailleszteni a ballonokat, majd így szólt: — Aludni akarok, szörnyen elfáradtam. Add a szavadat, hogy amíg alszom, nem szöksz el…

Jurkovszkij hallgatott.

— Rettentően szeretnék aludni, rettentően… Miattad nem tudok elaludni, Vologya…

Jurkovszkij makacsul hallgatott, s gyűlölködve szipogott bele a mikrofonba.

— Engedd, hogy aludjak egyet, Vologya!.. Ha felébredek, majd megbeszélünk mindent. Kérem, Vlagyimir Szergejevics…

— Rendben — egyezett bele hirtelen Jurkovszkij. — Aludj csak, Alekszej, minden rendben.

Bikov még akart mondani valami biztatót, de már nem volt hozzá ereje, álomba zuhant…

Ismét bíborszínű felhők borítják be az eget. Vad szél fúj észak felől, segíti haladásukat. A felhők a Golkonda felől érkeztek, amíg Bikov aludt. A látóhatáron forgószelek kígyószerű szalagjai imbolyognak — minden olyan, mint három héttel azelőtt, amikor a Fiú sebesen száguldott a széllel szemben az Urán Golkonda, a pusztulása felé. A Fiú most már halotti mozdulatlanságba dermedt, beleolvadt a megüvegesedett homokba, hatalmas és félelmetes páncéldarab, a Nagy Út bekormozódott emlékműve.

Parancsnoka örök álomra hajtotta fejét, valahol a sziklák között lelte furcsa halálát Bogdan Szpicin… Az expedíció azonban még nem ért véget. Nem ért véget!

Bikov valahányszor felébredt kínzó álmából, iszonyatos gyűlöletet érzett Jurkovszkij iránt. A geológus képtelen volt cipelni a hordágyat. Gyakran el-elzuhant, s elejtette Daugét, Még egyszer megkísérelt elmenekülni a homoksivatagba. Jurkovszkijt azonban nem hagyhatja el!

Vele együtt elvesznének a drága ismeretek, annak az embernek az ismeretei, aki tanulmányozta a Golkonda vidékét. Ez a vakmerő fickó, költő és “szépfiú” el kell, hogy jusson a rakétáig, Ő majd átadja az embereknek a Golkondát, a mesés homok-síkságot, ahol a homok az aranynál, platinánál is értékesebb…

Bikov nagy nehezen áll talpra. Kinyitja az oxigéncsapot: mohón nyeli a levegőt, s sietve tízig számol. Ennyire feltétlenül szüksége van, különben képtelen lépdelni, lába nem engedelmeskedik.

Lassan letérdel, s köhécselve a vállára dönti Dauge ernyedt testét.

Jurkovszkij tovább ül a homokban — a szél néhány óra alatt apró töltést fújt köréje.

— Tudod, Bikov, ez nem járja — jelentette ki rekedt, de nyugodt hangon. — Erre nem vagyok hajlandó…

Bikov legszívesebben darabokra tépné, de nincs ereje, s ezért csak ijesztően rekedt s rozsdás hangon ennyit mond: — Elég a fecsegésből!.. Felállni!

— Hagyj itt minket. Miért kínzód magad? Te is elpusztulsz, és…

— Nem a te dolgod! Felállni! Előre! Jurkovszkij habozik.

— Mi az? Tán a hősök babérkoszorújára áhítozol?… A mártíréra? Te, hólyag! Magam előtt foglak hajtani, amíg magam is össze nem esem! Ha pedig összeesem, te magad kúszol tovább! Megértetted?! Felállni!

S Jurkovszkij feláll. Remek, nagyszerű fickó! Igazi szovjet ember, még ha egy kicsit… Az ötödik kilométer után Bikov már többé nem gyűlöli, a tizedik után pedig mint testvérét szereti. Hallgat a csibész, se szó, se panasz nem hagyja el ajkát, pedig a haja hullik, bőre repedezik, s arca feketébb, mint a sivatag. Imbolyog… Kedves barátom, eljutunk, feltétlenül eljutunk oda! Nézd csak, már tíz kilométert végigtapodtunk. Előre! Előre!.. Egy lépés, még egy, a harmadik…

Jurkovszkij ezt dünnyögi: — Ide süss, Alekszej… Arra az esetre, ha mégsem jutnék el… Ami a Tahmaszib-rejtélyt, a Vörös Kört illeti… Azt hiszem… biztos vagyok benne… Ezek baktériumok. Baktériumtelep. De nem a mi baktériumaink.

Másfajta élet… nem szerves. A sugárzásból léteznek. Elnyelik a radioaktív sugárzást, s ennek energiájából élnek… Hallod, Bikov?

Igen-igen, hallja. “Baktériumok és sugárzás…”

— Összegyűlnek a hely körül, ahol atomrobbanásra kerül majd sor — folytatja Jurkovszkij. — Kört alkotnak… Vörös Kört… és várnak. A Fiú egy ilyen helyre került. S alatta végbement a robbanás.

Földalatti nukleáris robbanás, Ezek a baktériumok érzik, hol történik majd robbanás, oda gyülekeznek és várnak… A bomlási anyagok igen aktívak… belaknak belőlük… Hallod? Majdnem biztos vagyok benne… Igen, Bikov hallja. A sziklavonulat mentén lépdel, s mindent hall. Végül is hol van a szurdok? Valahol itt kell lennie… Víz…

— Mondd meg mindenkinek, hogy óvakodjanak a Vörös Körtől. Ahol a Vörös Kör, ott föld alatti robbanás lesz. Átadod? Hallod?

— Igen, igen… átadom… Te magad adod majd át!..

Egy lépés, még egy, a tizenötödik…

A hatodik nap elérték a hasadékot. A bejáratát csak nehezen találták meg. Bikov Jurkovszkijt és Daugét a kőfalnál hagyta, és sokáig barangolt, amíg megtalálta az átjárót. A sötét nyílást benőtték a szúrós cserjék, s félelmetesen tátogott a lángoló égbolt vörös fényében. Bikov Jurkovszkij hoz fordult, Daugét a vállára vette, elindult a fal mentén, s közvetlen a szurdok bejáratánál a földre zuhant. Tudata ki-kihagyott, visszajött, majd ismét eltűnt, mint a szélrohamok, s a gomolygó sötétségen keresztül hallotta, ahogy Jurkovszkij a szavakat elnyelve rekedten kiáltozta: — Te galád! Még visszajövünk… Eljövünk ide! Megfizetsz a halottainkért, szenvedésünkért! Átkozott bolygó! A hasznunkra leszel, a földi emberek hasznára, fényt, életet fogsz adni… Acélba, betonba bilincselünk! Dolgozni fogsz nekünk!

— Elég volt — állította meg őt Bikov, s egy ráncos kőre támaszkodva felállt…

Már képtelenek továbbmenni. Kúszni viszont még tudnak. Négykézláb kúszni s maguk után vonszolni Daugét. Ez jóval könnyebb, mint a hátukon cipelni. Jurkovszkij is kúszik…

Bikov megáll, bekapcsolja lámpáját, és körülnéz, Jurkovszkij itt van.

Mögöttük mozdulatlanul hever Johanics teste, széttárt könyökével a homokba túr, sisakja vakon mered rájuk.

Hátizsákból font szíj köti őket egymáshoz. Figyelni kell ezt a szíjat, egyszer már kioldódott, s Bikov messzire előrekúszott. Vissza kellett térniük, és megkeresni Jurkovszkijt, aki tehetetlenül kerengett a szurdok közepén. Úgy látszik, elveszítette látását.

Amikor azonban belekapaszkodik a szíjba, nem marad el…

Íme, a Fiú nyomai, megfeketedett, összeráncosodott liánok, melyek kődarabokkal együtt szakadtak ki a sziklából. A szurdokot Ismét benőtte a cserje, de át lehet jutni. Mindössze néhány ezer lépés maradt…

Bikov leül, zsibbadt lábát maga alá húzza. A bőr teljesen lekopott térdéről, mégis valahogy nem érez fájdalmat. S nagyon jó, hogy nem érez.

— Ott a mi mocsarunk, Vologya. Alig van már hátra. Gyerünk!

— Gyerünk! — biztatja magát Jurkovszkij.

— Nos, előre? — kérdi Bikov.

— Előre! — hagyja rá a geológus.

…Az ingovány ragyogó ködében különös, fehéres színű növények hajladoztak. Sűrűn benőtték a mocsarat, s át kellett préselniük magukat vastag és síkos törzseik közt. Az ingovány cuppogott, csámcsogott, nedves, sáros ajkával beszívta őket. Az utolsó, döntő roham előtt hosszabb pihenőt tartottak, s Bikov elővette Dauge aranyat érő, féltve őrzött termoszát — utolsó reményük és támaszuk. A termoszban közel két liter narancsszörp van, s Jurkovszkij hangtalanul, némán felnevetett, amikor az érdes, fekete ballon megjelent a lámpa fényében. Bikov megengedte Jurkovszkijnak s magának is, hogy öt korty életet vegyenek magukhoz, s egy egész pohárral öntött Dauge szájába is. Majd felváltva aludtak három-három órát, s ittak még öt kortyot…

A Daugét a vállán cipelő Bikovot beszippantotta a mocsár, s Jurkovszkij cibálta ki őket. S ami a legmeglepőbb, rögtön megtalálták azt a helyet, ahol egy hónapja a Hiusz leszállt.

A Hiusz azonban nem volt ott…

A helyén — széles, hatvan méter átmérőjű, szilárd, aszfalt borította tisztás terült el. Középpontjából hosszú repedések futottak szerteszét, s áttörtek rajtuk a vastag, síkos, fehér törzsű növények vad indái…