A bíborszínű felhők bolygója

Születésnap

Bikov próbálta megtörölni izzadt homlokát, s bosszankodva kapta vissza kezét. Örökösen elfeledkezik a sisakról! Az ujjal néha akaratlanul is emelkednek a tarkójához, hogy a nehéz pillanatokban megvakarja, vagy szórakozottan már dugna a szájába egy tábla csokoládét, de akkor beleütközik a sima, áttetsző falba. Régebben, töprengés közben alsó ajkát babrálta — erről is le kellett szoknia.

Dauge ezt észrevette, s tüstént rövid kiselőadást tartott “Az űrhajós szkafanderek hatása arra, hogyan szokott le az emberiség rossz beidegződéseiről” témából.

Az alacsony égboltból már második napja fekete porpelyhek hullottak. A fekete hó kerengett az erőtlen szél rohamokban, betakarta a végtelen, lankás síkságot, melynek közepén a Fiú állt. Bikov körülpillantott.

Szerencséjük volt, mekkora szerencséjük! Közel kétezer négyzetkilométeres, nagyszerű, természetes űrrepülőtér terült el előttük, mely, ha néhány tucat szurokérc sziklát leszámítanak, sima volt, akár az asztallap. Délről, a sivatag felől félkörben Vénusz-fogak határolták. A távolban északon a Füsttenger függönye mögött a Golkonda dübörgött. Közel negyven kilométer volt odáig — nem túlságosan nagy, de nem is elhanyagolható távolság. A talaj éppen annyira volt csak radioaktív, hogy táplálni tudta a szelén-cérium elemeket, a rádió-irányjelzők energiaforrásait. Az irányjelzőket egy óriási, lehetőség szerint egyenlő oldalú háromszög sarkaiban, a leszállóterep szélén, kiemelkedő helyen kellett elhelyezniük. Először azonban szét kellett robbantaniuk a zavaró sziklákat. Meglehetősen nagy volt annak veszélye, hogy az űrhajó rájuk ereszkedhet: két tömbben, majdnem a jövendő rakétarepülőtér közepén ágaskodtak. Ez a feladat nem haladta meg az erejüket.

Bikov a geológusok segítségével két aknát helyezett el az északi csoport középpontjában, robbanásuk ki kellett hogy forgassa a földből a kőoszlopokat, s porrá kellett hogy őrölje őket. A másik, hat sziklából álló déli csoportot “felülről” szándékoztak szétrombolni. Az aknát az egyik oszlop tetejére helyezték, s a robbanás majd mind megsemmisíti; beleveri őket a földbe — Dauge szavaival.

— Milyen hullámhosszra állítsam be?! — kiáltotta Jurkovszkij. A halálra ítélt szikla tetején trónolt, ahová épp az előbb cipelték fel, nem kis erőfeszítéssel, az aknát.

— 8-as index! — kiáltotta fejét felkapva Bikov.

— Aha… világos… — Jurkovszkij árnyéka megmozdult a vörös felhők és a fekete szélvihar háttere előtt. — Kész!

Akkor végeztünk, ugye?

— Másszon le! — kiáltotta neki Alekszej Petrovics.

— Érdekes, milyen képet vágsz majd, ha a sziklák mégis a helyükön maradnak — jegyezte meg Johanics, s Bikov melléje ült a terepjáró tornyára.

— Semmi vész… nem maradnak egyben — felelte szórakozottan társa, s aggódva figyelte a sima, függőleges falon lefelé mászó Jurkovszkij ügyes mozdulatait. — Mi az ördögnek nem vitt magával biztosítókötelet? Hiszen van… Persze miért is vitt volna? Legénykedés nélkül el sem tudja képzelni az életét… Most meg mi van vele, se le, se föl?

Jurkovszkij a földtől úgy hat-nyolc méterre megállt, s odatapadt a sziklához. Meg sem moccant, s csupán természetellenes testtartása, rekedt, szaggatott fújtatása utalt rá, mennyire feszült idegállapotban van.

Dauge nyugtalanul felugrott.

— Vlagyimir, mi van veled?

Jurkovszkij nem felelt, hirtelen kőként csúszott lefelé.

Bikov mintha maga is zuhanni kezdett volna, lehunyta szemét, amikor azonban ismét kinyitotta, látta, hogy a geológus három méterrel lejjebb, egy lentről nem látható kiszögellésbe kapaszkodva lóg.

— Vologyka!.. — Johanics leugrott a földre, s a sziklához rohant.

— Nyugalom, Dauge! — Jurkovszkij hangjában alig éreztek izgalmat. — Mennyi van a földig?

— Úgy négy méter!.. — nyögte Dauge. — összetöröd magad, te gazember!..

— Menj el onnanl — mondta Jurkovszkij, s leugrott.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy ért földet, nyomban ruganyosan felpattant, s oldalt dőlt. Bikov leugrott a járműről, a rettenthetetlen geológus azonban már a földön ült. A vezetőnek csak ekkor jött meg a hangja.

— Mit legénykedik, Jurkovszkij elvtárs?! — förmedt rá. — Hogy mert ekkora kockázatot vállalni? Tüstént menjen a parancsnokhoz, és jelentse…

— Ugyan már, Alekszej Petrovics! — Jurkovszkij ügyesen felpattant, megrázta magát, mintha azt ellenőrizné, minden rendben van-e; hangja már nyugodt volt. — Négy méter, hiszen ez semmiség! Lássa be…

Bikov azonban már tombolt.

— Nagyszerűen leereszkedhetett volna kötélen is! Úgy viselkedett, akár egy vásott kölyök! Épp a legjobbkor talált rá időt, hogy tréningezzen… Az ördög tudja, mit művel!

— Ugyan, hagyd, Alekszej! — Dauge barátságosan átölelte Jurkovszkij vállát. — Persze hogy olyan, akár egy kölyök! De mit tehetnél ellene, igazi bátor fickó!

— “Bátor fickó”! Ha a nyakát töri, akkor bizony vesződhettél volna vele…

— Hibás vagyok, elismerem, Alekszej Petrovics — szólalt meg hirtelen Jurkovszkij, s Bikov haragja egyszerre elpárolgott.

— Jelentse vitézkedését a parancsnoknak! — dünnyögte, s a sziklához lépett, hogy letekerje róla a kötelet.

A geológusok segítettek neki.

— Kár felrobbantani — mondta Dauge a sziklára mutatva, melyet körbefont a talaj menti forgószél, amikor munkájuk befejeztével összegyűltek a jármű nyitott ajtajánál. — Barbárság megsemmisíteni Jurkovszkij hőstettének emlékművét…

S akkorát csapott barátja hátára, aki éppen befelé mászott a kocsiba, hogy az egy pillanat alatt eltűnt a zsilipkamra sötétjében.

Jermakov dél felé irányította a terepjárót, s közvetlenül a Vénusz-fogak soránál állította meg. A halálra ítélt sziklák már eltűntek a szemük elől, elbújtak a látóhatár, a fekete porvihar mögött.

— Kezdhetjük, Anatolij Boriszovics? — kérdezte Bikov.

— Gyerünk…

Bikov rátette kezét a rádió-távirányítású robbantószerkezet karjára, s megnyomta azt. Fényes, fehér villanás futott végig a képernyőn, majd minden elsötétült a távolban — három vérvörös, lángoló füstoszlop emelkedett imbolyogva a magasba, és ott lebegett, amíg gomba alakú felhővé nem változott. A távoli Golkonda zúgását elnyomva, mennydörgésszerű robaj úszott feléjük, elzúgott a Fiú felett, s dübörögve továbbvágtatott.

A fekete hóeső még aznap elállt, s hirtelen érthetetlen sötétség köszöntött be. Váratlanul kihunytak a bíborszínű felhők. Süket éjszaka borult a pusztaságra. A szurokérc homok körös-körül egyszerre foszforeszkálni kezdett, kékes, világító füst bújt elő a talaj réseiből, s úszott a szélben.

Megkezdték a rádió-irányjelzők felállítását. Sötétben, a sisakjukhoz erősített lámpák vagy a Fiú reflektorainak fényében dolgoztak. A rádió-irányjelzőket nem volt nehéz összeszerelni és felállítani — nemhiába gyakorolták oly gondosan a hetes számú űrrepülőtéren. — A szelén-cérium elemek hatalmas vásznainak a kiteregetése viszont sok időt vett igénybe. Összességében több száz négyzetméter rugalmas, vékony hártyát kellett kicipelniük a járműből, szétteríteniük a földön, s beszórniuk homokkal. Unalmas és fárasztó munka volt ez. A nap végére erejük elfogyott, valósággal belezuhantak ágyukba, s csak nagy nehezen tudtak magukba erőltetni egy csésze erőlevest kenyérrel.

Csak a geológusok és Bikov dolgoztak. Jermakov képtelen volt mozogni, órákon keresztül a terepjáróban ült, tartotta a kapcsolatot a Hiusszal, próbált televíziós kapcsolatot teremteni; vezette a naplót, rögzítette a gyorslaboratóriumok eredményeit, rajzolta a Golkonda környékének térképét, egy műanyag lapra színes és fekete tussal gondosan felrajzolta a terep körvonalait és az egyezményes jeleket; szürke ajkát beharapva tapogatta az üresedő vizestömlőket, s vöröses szemhéját lehunyva, magában számolt valamit. S szokása szerint huszonnégy óránként, a Hiusz időszámítása alapján öt perccel éjfél előtt eloltotta a terepjáró összes lámpáját, felmászott a parancsnoki toronyba, a távolságmérő lencséjéhez tapadt, s hosszasan figyelt dél felé. Amikor a soron következő irányjelző körül letemették a “takaró”-t, Bikov segítségével kimászott a járműből, ellenőrizte az állomás felállítását, s ő maga hozta működésbe.

A kapcsolat a Hiusszal időnként nagyszerűen működött — a Vénusz légköre szeszélyeskedett. Ilyenkor Jermakov három-négy óránként is beszélgetett Mihail Antonoviccsal.

Krutyikov kérdezősködött, üdvözletét küldte. Elmondta hogy jól van, minden a legnagyobb rendben, hangjából azonban gyakran akkora honvágy csengett ki a Föld és társai után, hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Hiszen a navigátor még mit sem tudott Bogdan haláláról…

Ennek ellenére felemelő, igazából boldog percek voltak ezek. Sajgó, fáradt testük elernyesztve, a zsákokon terpeszkedtek, és mint kellemes zenét hallgatták a navigátor távoli, rekedt hangját. S közben arra gondoltak, hogy már nem sok maradt hátra, de jó, hogy a derék Mihail Antonovics él és egészséges, s a Hiusz nemsokára iderepül, az új űrrepülőtérre, hogy felvegye és elvigye innen őket.

A legénység egészségi állapota tovább romlott. Igyekeztek ugyan gondosan leplezni bajaikat, de ez egyre nehezebben ment. Bikov, amikor éjszakánként arra ébredt fel, hogy fáj a szeme, gyakran látta, amint Jermakov, lábbelijét levéve, dagadt bokáját vizsgálgatja, s összeszorított foggal, halkan nyög.

Jurkovszkij társai előtt titkolva kötözgette a fekélyeket kezén és lábán. A legrosszabbul Dauge volt. Szinte teljesen egészségesnek tűnt, az érthetetlen s rejtett kór azonban lassan pusztította. Lefogyott, magas láza makacsul tartotta magát. Jermakov megtett mindent, ami tőle tellett — nyugtatókat adott be neki, elektroterápiát alkalmazott, mindez azonban alig segített. A betegség nem múlt el, s néha különös lázálmokat váltott ki, a geológus ilyenkor üvöltözve menekült a képzelt kígyók elől. Szörnyű látvány volt, s egyikőjük sem tudta, hogy mit tegyen. Ezekben a percekben senkit nem látott maga előtt, amikor viszont magához tért, nem emlékezett rá, mi történt vele…

Vége felé közeledett a második rádió-irányjelző állomás felszerelése. Csupán néhány óra munka maradt hátra, amikor Bikov visszarohant a terepjáróhoz, hogy letörölje homlokáról a verítéket, s egy kicsit pihenjen.

A geológusok a szabadban ügyködtek, éppen az utolsó százkilós szelén-cérium “takaró”-t terítettek le. Jermakov komor, elégedetlen arccal a rádióval bajlódott.

Bikov egy percnyi várakozás után óvatosan megkérdezte: — Komoly hibák?

Jermakov összerezzent, s megfordult.

— Á, maga az, Alekszej Petrovics… Igen, az összeköttetés megszakadt.

Váratlanul és elég különös módon…

Kiegyenesedett, s egy szivaccsal megtörölte összepiszkolódott kezét.

Bikov várakozón meredt rá.

— Mihaillal beszéltem… és — a parancsnok habozott —, s egyszer csak megszakadt az összeköttetés.

— Valami történt a berendezéssel?

— Nem, a készülékkel minden rendben van. Nyilván balszerencsém volt.

Eddig kivételesen jó volt a kapcsolat.

A parancsnok szavaiban Bikov szokatlan dolgot fedezett fel. Egy ideig némán nézték egymást, majd Jermakov megkérdezte: — Sok van még hátra?

— Nem. Úgy kétórányi munka. Nem több…

— Rendben. — A parancsnok a karórájára pillantott, s mintegy mellékesen megkérdezte: — Alekszej Petrovics, véletlenül nem vett észre felvillanást délről?

— Délről? A Hiusz irányából? Nem, Anatolij Boriszovics.

Hiszen délen, a mocsár körzetében nem szokott villámlani.

Legalábbis eddig nem.

— Igen-igen, Igaza van… — Jermakov már nyugodtan beszélt. — Menjen, fejezzék be, s azután pihenjenek le. Nem sok maradt már hátra.

Bikov Ismét feltette sisakját, s felállt. Egyszerre kipihentnek és vidámnak érezte magát. Még elidőzött a kijáratnál.

— Nemsokára visszajövök, s segítek magának kimászni, Anatolij Boriszovics.

Jermakov felkapta fejét, ismét az órájára pillantott, s érthetetlenül annyit mondott: — Figyelni kell a látóhatárt, Alekszej Petrovics.

— A látóhatárt?

— Igen, igen, délről, a mocsár felől…

— R-r-rendben.

Bikov, amikor éjszaka felébredt, észrevette, hogy Jermakov a rádiókészüléknél ül. Összeköttetés most sem volt. A Hiusz egész éjjel hallgatott. Egész éjjel s másnap egész nap…, A harmadik, utolsó irányjelző állomást rendkívül gyorsan, kevesebb, mint tíz óra alatt sikerült felállítaniuk. Jermakov kimászott a Fiúból; erősen bicegve végigsétált a szelén-cérium szövet rugalmas, homokkal és kaviccsal beszórt felületén, ellenőrizte a kapcsolási rajzot, majd működésbe hozta a berendezést.

Az űrhajósok körülállták a homályosan csillogó kis tornyot, és hallgattak. Semmi nem változott. Ott, ahol sisteregve fortyogott a Golkonda uránkatlana, mint régebben, ismét bíborszínű fal emelkedett a magasba. A talaj reszketett a lábuk alatt. Délen, áthatolhatatlan sötétben forgószelek száguldottak a fekete sivatagban. A jelzőállomás alig hallhatóan fütyült, s a láthatatlan, vékony rádióhullám gyors köröket írt le az égbolton — a látóhatártól az égbolt csúcsáig és vissza, mintha óriási, végtelen spirált tekerne le.

A munkát befejezték. A Fiú távozik, a Hiusz pedig felszáll a gigászi mocsárból, s visszatér a Földre. A fekete ég még sokszor borul majd bíborszínű fénybe, tucatszám érkeznek majd az űrhajók, a három alacsony kis torony pedig makacsul küldi az éterbe hívójeleit: “Itt a leszállóhely, itt a Golkonda, világűr óceánjainak vándorai, itt van utatok célja!”

— Tehát… az Urán Golkonda egyes számú űrrepülőtere készen áll az első űrhajók fogadására — jelentette ki csengő hangon Jermakov. 19… szeptember tizenhatodikán, tizenhét óra negyvenöt perckor.

Mindnyájan hallgattak. Jermakov felemelte kezét, s ünnepélyesen, hangosan és jól érthetően kijelentette: — Mi, a Hiusz szovjet űrhajó legénysége, a Szovjetunió nevében kijelentjük, hogy mostantól az Urán Golkonda minden kincsével együtt az emberiség közös tulajdona.

Bikov az irányjelző állomáshoz lépett, s széles lobogót tűzött az állomás hatszögletű árbocához. A szél belekapott, és kifeszítette a vörös, a bíborszínű félhomályban majdnem feketének tetsző, aranycsillagos, sarló-kalapácsos zászlót, hazájuk lobogóját.

— Hurrá! — kiáltotta Jurkovszkij, s Dauge összecsapta tenyerét.

Az ünnepélyes szertartás ezzel véget ért.

Jermakov miután visszatért a terepjáróba, rögtön odaült a készülékhez, Jurkovszkij pedig levette sisakját, kinyújtózott, elkeseredetten ásított, s az ágyára zuhant.

— Tehát, Johanics, mivel kínálsz meg? — érdeklődött.

Bikovnak ekkor eszébe jutott: ma van Johanics születésnapja. Még amikor az első irányjelzőt szerelték, Dauge célzott erre, s ünnepélyesen meghívta őket, hogy “megfelelő ételek és italok elfogyasztásával s illő beszédekkel ünnepeljék meg ezt a nevezetes dátumot”.

Versben hívta meg őket: Az estélyen, mit én adok, kéretik megjelenni.

Ne feledjék a divatot, s a fürdést. Elég is ennyi.* A versrészleteket Erdődi Gábor fordította Bikov kedélyesen elmosolyodott, s megkérdezte: — És hol vannak az ígért ínyencfalatok?

Dauge sürögni-forogni kezdett, keresgélt hátizsákjában — előhúzott egy gondosan papírba csomagolt üveget, két doboz ringlit s egy vastag tábla, lett füstölt szalonnát.

Mindezek a finomságok nem tartoztak az űrhajósok szokásos étrendjéhez. Dauge ügyeskedve, titokban hozta ezt magával. Bikov szalvétát terített az asztalra, a tálalószekrényből poharakat, villákat s polietliénzacskóból kenyeret húzott elő.

Jurkovszkij köhintett, jelentőségteljesen megállapította: “Ez remek!” — s közelebb húzódott a sebtében összeállított ünnepi asztalhoz. A páncélozott terepjáró kabinja egyszerre ünnepélyesebb lett. Szokatlanul meghitt légkör vette körül őket. Dauge kibontotta az üveget, a szalvéta közepére állította, s élvezettel dörzsölte kezét. Jurkovszkij fésülködött. Bikov gondolt egyet s szkafandere fölé nyakkendőt kötött, ezen az ünnepelt elcsodálkozott, s egyszerre jobb kedvre derült.

Amíg a sokat ígérő készülődés tartott, Jermakov sisakját le sem véve a készüléknél ült. Számításokat végzett, majd hívni kezdte a Hiuszt.

Az éter azonban néma maradt. A hangszóró krákogott, sivított, recsegett.

Mihail Antonovics nem válaszolt. Jermakov kikapcsolta a készüléket, fáradtan lehúzta sisakját, s gondosan felakasztotta a falra. Bikov csodálkozva vette észre, hogy a parancsnok arca elsötétült és megkeményedett. Jermakovot valami nagyon nyugtalanította. Most nyugtalan, amikor végigjárták ezt a nehéz és roppant fáradságos utat, s amikor nem maradt más hátra, mint hogy kiadja az utasítást Krutyíkovnak. s várják a Hiusz megérkezését a leszállótérre? Különös… Alekszej Petrovics alsó ajkát gyűrögette.

— Barátaim, javaslom, hogy mindnyájan pihenjetek le… — Jermakov elhallgatott, s szemöldökét felhúzta, csodálkozva szemlélte barátait. — Mit találtak ki?

— Meghívom a tiszteletemre adott estélyre — kezdte csüggeteg hangon Dauge. A parancsnok arckifejezése meglepte. — Anatolij Boriszovics!

Hiszen ma ünnep van… bizonyos értelemben, befejeztük…

— Születésnapja van, Anatolij Boriszovics — jelentette ki vidáman Jurkovszkij, s az üveggel bajlódott. — Igyunk egy korty konyakot, s beszélgessünk egyet!

Jermakov rápillantott, majd a zavart Johanicsra, a derék Bikovra (aki tenyerével sietve eltakarta az ostobán felkötött nyakkendőt). Szemében meleg fény gyűlt.

— Rendben — egyezett bele, s letette a térképet, mely a rádiókészülék mellett, az asztalon feküdt.

Mindnyájan illedelmesen helyet foglaltak az abrosz körül.

— Lesz pohárköszöntő? — érdeklődött Jermakov, miközben átvette Jurkovszkij kezéből a sárga poharat.

— Feltétlenül — felelte a geológus, s ünnepélyesen belekezdett: — Ma kettős ünnep van! Ezen a napon jött a világra a nagy J. I. Dauge, és született az Urán Golkonda névre hallgató, apró leszállótér. Mindkettőjük előtt fényes jövő áll, s mindketten oly drágák szívünknek. Éljetek, viruljatok és szaporodjatok! Hurrá-á-á!

A szabadban forró szél süvített, fekete homok kavargott a Fiú körül.

Idegen, sötét éjszaka vette körül minden oldalról az élet és fény apró, kellemes szögletét.

— Remek ringli — mondta Jurkovszkij, s gondosan villájára szúrta az étvágygerjesztő, apró tekercset. — Imádom a ringlit…

Johanics megcsóválta a fejét, s ezekkel a szavakkal fordult Jermakovhoz.

— Mellesleg a ringlivel volt egy meglepő esetem.

Pontosabban nem is a ringlivel, hanem… Képzeljétek el a Góbit, sivatag, néhány sátor, geológiai expedíció.

Háromszáz kilométerre egyetlen lakhely sincs, csodás, vad vidék. S nekünk, fiatal gyakorló geológusoknak volt egy üveg konyakunk s egy doboz féltve őrzött ringlink. Vártuk a nagyszerű, ünnepélyes eseményt, hogy majd ahogy illik… — Dauge sokatmondón csettintett ujjával. — Nos, kivártuk.

Ahogy most is, eljött egyik társunk születésnapja.

Összegyűltünk a sátrunknál, az összes gyakornok, hat fiatal. Kinyitottuk a konyakot, felvágtuk a kenyeret, kezet mostunk. Megtálaltunk a teodolit tokján, s ha jól emlékszem, a többiek mohó tekintetétől követve hozzáláttam, hogy felnyissam a ringlit. Képzeljétek el, állandóan csak bárányhúst, sonkát ettünk… kívántunk valami pikánsat, alig tudtuk türtőztetni magunkat! S lám, alighogy kinyitottam…

Dauge szünetet tartott. Bikov türelmetlenül köhintett, s megkérdezte: — Felnyitottad, na és?

— Képzeljétek, nem is emlékszem, hogyan történt. Véletlenül társaim fölé pillantottam. Természetesen ők is mindnyájan a konzervdoboz fölé hajoltak, s látom: a szomszéd homokbucka oldalán tekergőzve kúszik egy hatalmas, szürke féreg… Igazi óriáskígyó, Boa constrlctor… Ilyen óriási gyűrűkben csavarodott…

— Hazudsz! — szakította félbe meggyőződéssel Jurkovszkij.

— Várjon, Vlagyimir Szergejevics! — állította meg haragosan Bikov. — Engedje, hogy végigmondja.

— Nem hazudok, Vologya, olgoj-horhoj volt.

— Olgoj… micsoda? — kérdezte Bikov.

— Olgoj-horhoj — Ismételte Dauge. — Ha jól tudom, az egyetlen szárazföldi élőlény, mely elektromossággal van felfegyverkezve.

Jurkovszkij összevonta szemöldökét, próbált visszaemlékezni.

— Olgoj-horhoj? Azt hiszem, először fél évszázada Iván Jefremov örökítette meg az egyik, Góbi sivatagról szóló elbeszélésében, így van?

— Így — helyeselt Dauge. Majd kiderült, hogy ezalatt a tél évszázad alatt mi nem a harmadik, hanem a negyedik expedíció voltunk, mely találkozott vele.

— S végül mi történt? — Bikov nem bírta ki, hogy közbe ne kérdezzen.

Dauge sóhajtott.

— Természetesen semmi különös. Felüvöltöttem, s talpra ugrottam. A ringli kiömlött a földre. A sátorba rohantunk fegyvereinkért, de mire visszatértünk… — Széttárta karját. — Semmi esélyünk nem volt. Az elektromos kígyó eltűnt.

— Nyilván kaptál ezért a fiúktól — jegyezte meg Jurkovszkij, s közelebb húzódott a ringlihez.

— A, dehogy! Az expedíció végéig másról sem folyt a szóbeszéd, csak az olgoj-horhojról.

— Én még hozzá hasonlót sem láttam soha a sivatagban — tette hozzá Bikov.

Dauge megmagyarázta, hogy az olgoj-horhoj bizonyára csak a mongol Góbi legforróbb és legeldugottabb vidékein él.

— Van egy feltételezésem — mondta Jurkovszkij.

— Megbocsássanak — szakította félbe őt Jermakov.

Felállt, s bekapcsolta a rádiót.

A helyiséget egyszerre füttyszó és recsegés töltötte be. A geológusok egymásra néztek.

— Nincs összeköttetés? — kérdezte nyugtalanul Dauge.

— Már második napja nincs — felelte halkan Bikov, s a parancsnokra sandított.

Jermakov elfordította a készülék hangerőszabályozóját — a recsegés nyomban elcsitult.

— Elindulunk a Hiuszhoz — az órájára pillantott — egy jó óra múlva. Ha természetesen nem történik változás…

Az űrhajósok meghökkenve néztek egymásra.

— Elnézést — komorodott el Jurkovszkij —, és a Füsttenger?

— Hát nem megyünk el a Füst-tengerhez? — kérdezte csodálkozva Dauge.

A parancsnok elhallgatott.

— Aztán… hiszen megbeszéltük. Mihail Antonovics ide kell hogy vezérelje a Hiuszt. A leszállótér fogadásra kész… Mihail csak a maga parancsát várja…

— Nincs összeköttetés… — mondta komoran Jermakov.

— Nagy dolog! — Jurkovszkij vállat vont. — Ez előfordult régebben is. Megvárjuk…

— … s közben felkutatjuk a Füst-tengert — kapcsolódott bele Dauge. — Erre mondják, hogy összekötjük a hasznost a kellemessel.

Jermakov megcsóválta a fejét.

— Nem, visszamegyünk a Hiuszhoz.

Szavai gyengéden csengtek, hangjában ismeretlen ízek érződtek, mintha a parancsnok kérlelte volna őket.

— A kapcsolat még helyreállhat, de az is lehet, hogy nem áll helyre. Nem várhatunk. Azonnal vissza kell térnünk a Hiuszhoz. Négy napnál kevesebb vizünk maradt. Holnaptól csökkentem a víz adagolását.

Jurkovszkij felpattant.

— Elmenjünk? Amikor csak félmunkát végeztünk? Szánalomraméitó morzsákkal érjük be, két lépésre a titkok és rejtélyek tárházánál? Felelősségteljes dologgal bíztak meg…

Bikov rájött, hogy ez már nem tréfa. Nem először volt erről szó, a geológusok régóta elkeseredetten kitartottak a Füst-tenger alapos felderítése mellett. Jermakov azonban vagy elhallgatta a választ, vagy annyira határozatlan feleleteket adott, hogy a geológusok, akik képtelenek voltak áthágni a tábori fegyelmet, fuldokoltak a dühtől.

Igaz, Bikov nem számított rá, hogy éppen most kerül sor a döntő párbeszédre, amikor oly remek hangulatban jöttek össze, hogy két-három kellemes órát eltöltsenek. Az est végképp elromlott… Nem maradt más hátra, mint hogy megbéküljenek az elutasítással, és hallgassanak… S hallatni hanguk, ha szükséges. És abban, hogy erre szükség lesz, biztos volt: elég volt rápillantania társai sápadt, beesett arcára. Mindegyik tele volt elszánással, s mindegyik biztos volt igazában…

Jermakov félbeszakította Jurkovszkijt.

— Elég kimerítőnek tartja a Golkonda geológiai környezetéről beszerzett adatokat?

— A távolabbi vidékeket is beleszámítva? — Jurkovszkij hunyorított.

— Igen, a távolabbiakat is.

— Az adatok viszonylag teljesek — kezdte óvatosan Dauge —, de…

— Első megközelítésben befejeztük az Urán Golkonda környékén található ásványkincs mennyiségi és minőségi elemzését. — Jermakov most már hangosabb és határozottabb volt. — Bebizonyítottuk, hogy a Golkonda lehetőséget nyújt a kitermelésre. Alapos anyagot gyűjtöttünk a környék természeti viszonyairól. Behatároltuk a radioaktív sugárzás erősségét. Összeállítottuk a vidék geológiai és topográfiai térképét. Ebben a körzetben geofizikát eszközökkel felderítettük a Vénusz mélyét…

— Az adatok homályosak és nem eléggé teljesek — avatkozott a parancsnok szavaiba Jurkovszkij. — Most, amikor lehetőségünk van jóval pontosabb adatokat szerezni…

— Nincs rá lehetőségünk! — vágta rá Jermakov.

— Hogyhogy nincs?

— Már megmondtam. Kész vagyok elismételni. Négy napra való vizünk maradt. Összeköttetés nincs. A Hiusz helyzete nem veszélytelen a mocsárban. A mi körülményeink közepette kalandorság lenne, ha felderítő utat indítanánk a Füsttenger körzetébe. A terepjáró bármely komolyabb sérülése az egész expedíció kudarcát jelentené. Azonkívül…

— Miféle kalandorságról lehet itt szó, amikor állami feladatot teljesítünk? — Jurkovszkij felpattant. — Felelősségteljes dologgal bíztak meg bennünket, s mi csak félmunkát végzünk. Ez szégyen! Mikor jönnek még egyszer ide emberek!..

— Ha épségben visszatérünk, nemsokára eljönnek, ha itt maradunk, sohasem… Vagy húsz év múlva! Nincs szándékomban kockáztatni az expedíció eredményeit.

— Kockázat! Megint csak kockázat! — tombolt Jurkovszkij. — Nem félek a kockázattól! Mondjon akármit, Anatolij Boriszovics, nem leszünk gyáva alakok! (Jermakov önkéntelenül összerezzent: ezek a saját szavai voltak.) Így nem teljesítjük az expedíció fő célját!

— Ez nem igaz — avatkozott a vitába Bikov.

Váratlanul felidézte beszélgetését az indulás előtt Jermakovval, s rögtön megértette, mi oka volt a parancsnok óvatosságának. A geológusok, akik hozzászoktak, hogy Bikov általában nem avatkozik bele az e témában folyó vitába, csodálkozva meredtek rá.

Csak Jermakov nem moccant. Bikov folytatta: — Az expedíció fő célja nem ez. Rosszul emlékeznek a bizottság utasítására. A fő feladat a Hiusz kipróbálása.

— Alekszej Petrovics, igaza van. A mi fő feladatunk: bebizonyítani, hogy a Hiusz típusú rakéták alkalmasak a Vénusz meghódítására. Ezt kell bebizonyítani! Azonkívül le kell vinnünk a Földre az előzetes felderítés adatait. Ezeket megszereztük. A leszállóhelyet felkészítettük. A legfontosabb, ami hátramaradt, hogy visszatérjünk.

A pórul járt ünnepelt undorral rágta a ringlit, látszott, hogy megadta magát. Jurkovszkij keserűen felkiáltott: — Félbehagyni egy ilyen dolgot!

— A még jobb a jó ellensége, Vlagyimir Szergejevics. Különben is, mi megtettük a magunkét…

— Maga nem szakember! — vágta rá élesen Jurkovszkij.

— A parancsnok én vagyok! — Jermakov arcán megfeszültek az izmok, s ingerültségét legyűrve folytatta: — Én felelek a vállalkozás sikeréért. Megtehettem volna, hogy egyszerűen kiadom az utasítást, de meghallgattam érveiket, és… úgy érzem, nem elég meggyőzőek. De hagyjuk ezt… Azonkívül, ha Mihail az elkövetkező órában kapcsolatba lép velünk, s idevezérli a Hiuszt, adok még maguknak két-három napot…

Az est kétségkívül el lett rontva. A geológusok fejük lecsüggesztve, egymás mellett ültek. Jermakov ismét a rádióval bajlódott.

Múltak a percek. Az adó változatlanul csak harákolt. Összeköttetés nem volt. A elfeledett üveg magányosan állt a szalvéta közepén.

“Kr-ra, kr-a, tlu-lu-u, fjiu…” — csipogott a készülék. A jelzőlámpák a falon lassan piros fényre váltottak. Csattogni kezdtek a sugárzásmérők.

— Johanics, a Vénusz üdvözletét küldi — közölte faarccal Jurkovszkij.

— Ó, Istenem, istenem!.. — jegyezte meg kimondhatatlan szomorúsággal az ünnepelt, s halkan szitkozódni kezdett lettül.

“Fjui-i-i-u-u” — hallatszott a hangszóróból.

— kezdte halkan Jurkovszkij a közismert lírai ének dallamára.

— Ez valami új dolog! — élénkült fel Dauge. — Hogy van tovább?

— Te is akarsz énekelni? — kérdezte Jurkovszkij kissé zavartan.

— Persze! Gyerünk!

Jurkovszkij megismételte, s Dauge rémisztő hangon belekapcsolódott az éneklésbe.

Ugye hallod az árva sirály zokogását ólmos habok árja felett?

De férfiak állnak erősen a ködben, s bár nyög, nekivág a hajó.

Már lesnek a bősz viharok, sok erős szirt.

Az ár odaránt, tör a fal.

Veszett dörejével a hab s a halál int, s a korallnak a torka befal.

De vár tüzes éj vagy a vízbe tekergő háló, a fehér lebegő vitorla, a szél meg a távoli erdő…

— “Elmennek örökre talán…” — ismételte töprengve Dauge. — Remek, Vologya, nagyszerű…

Töltöttek, s mindnyájan ittak egy kupicával. Jurkovszkij csüggedten kezére hajtotta szép, kissé őszülő fejét.

Jermakov feszülten töprengett valamin, percenként gépiesen az órájára pillantott. Bikov egészen elszomorodott, hátradőlt székén, s lehunyta szemét.

Emlékezetében felidézte a szívének oly kedves, de borzasztóan távoli képet — mélykék égbolt, könnyű, simogató, langyos szellő, fehér felhőfoszlányok tükröződnek egy tócsa sötét, remegő felületén… A Föld…

Jermakov hirtelen felállt. Teljesen nyugodtan, szemét le nem véve órája számlapjáról, jelentette ki: — Elnézést, kikapcsolom a világítást. Körül kell nézni. Segítsen, Alekszej Petrovics.

Felkapaszkodott a parancsnoki toronyba. Jermakov eloltotta a lámpákat, a távolságmérőt dél felé irányította, s a lencsékhez tapadt. Bikov a második távolságmérőhöz hajolt. Szeme előtt, a foszforeszkáló vonalakkal keresztezett, ólomfekete körben egymás után két vérvörös csillag lobbant fel, közvetlenül a látóhatár feneketlen, fekete csíkja felett.

— Kezdje meg a leolvasást — szólalt meg a füle mellett hirtelen rekedt hangon Jermakov. — Számoljon, Bikov! Mit késlekedik, az ördögbe!

Bikov habozás nélkül, gépiesen és gyorsan bemérte a furcsa felvillanásokat. A vörös csillagok elhalványultak s kihunytak. Jermakov bekapcsolta a világítást a toronyban, s lázasan kapkodva leolvasta a távolságmérő dobjáról az értékeket.

— Mennyi magánál? — kérdezte sietve.

— A magasság tíz fok, nyolc perc, az azimut tizenhárom fok, huszonhat perc… De ami…

— Hallgasson, Alekszej Petrovics! — Jermakov feljegyezte noteszébe a számokat. — Hallgasson! Erről majd később!

Bikov ujjával alsó ajkát gyűrögette.

— Világítást! — kiáltott fel hirtelen Jurkovszkij. — Kapcsoljátok be a világítást! Daugénak ismét rohama van!