A bíborszínű felhők bolygója

“Mint régmúlt idők argonautái…”

Ljahov jelentését másnap hallgatták meg. A hetes számú repülőtér parancsnokának tágas dolgozószobájában az űrhajósokon kívül a rakéta-repülőtér alig harminc munkatársa, a kozmikus űrhajósdokk mérnökei, a Bolygóközi Űrrepülés Bizottságával kapcsolatban álló tudományos kutató- és tervezőintézetek képviselői fértek el. A sápadt, de mosolygó Ljahov gyorsan, szabatosan beszélt, s a nagyobb nyomaték kedvéért ceruzájával kopogott a naplót és feljegyzéseit tartalmazó bőrmappán.

A kísérleti repülés tervének megfelelően a Hiusz a start után húsz órával a Naphoz viszonyítva mozdulatlan helyzetet vett fel, majd másodpercenként 9,6 méteres gyorsulással elindult a Vénusszal való találkozási ponthoz, s közben megkerülte a Napot. Pontosan a távolság felét megtéve, másodpercenként négyezer kilométeres sebességet ért el (élénkség a hallgatóság soraiban), s ekkor Ljahov a bolygóközi űrhajót tükrével a találkozási pont felé fordította, s elkezdte a fékezést. Nyolc és fél nap múlva a Hiusz odaért a Vénusz egyik szovjet szputnyikjának a pályájához, s néhány óra múlva kikötött a Ciolkovszkijon. A továbbiakban a kísérlet programját követve Ljahov közel egy hónapig manőverezett a Vénusz körül, ellenőrizte a fotonrakéta működését minden lehetséges terhelés mellett, meglátogatta a Vénusz más államokhoz tartozó mesterséges holdjait, leszállást hajtott végre a Venitán, a Vénusz parányi természetes holdján, s végül visszaindult, de előbb a fedélzetre vette a cseh állomás beteg mérnökét.

Ljahov beszámolt a fotonreaktor működéséről, a Doppler-effektus felhasználásának eredményeiről a fotonrakéta sebességének meghatározásában, elmondta elképzeléseit a meteoritelhárító berendezésről. (“Sajnos… vagyis pontosabban… szerencsénkre nem volt módunkban működés közben kipróbálni őket.”) Közölte a Föld-Vénusz pályán elhelyezkedő kozmikus porfelhők legújabb koordinátáit. Külön figyelmet szentelt Ljahov néhány, az űrrepülés ideje alatt tapasztalt és megmagyarázhatatlan jelenségnek. Észlelték a rádió- és tévékapcsolat ok nélküli megszakadását, a bolygóközi űrhajó törzsének nagy rezgésszámú vibrációját és az ebből adódó felvillanásokat, a tükör fókuszában a fékező mágneses mező kismértékű sérülését. Mindez közvetlenül a fékezés megkezdése előtt történt, vagyis maximális sebesség mellett. Ljahov abbeli meggyőződésének adott hangot, hogy ennek éppen a bolygóközi űrhajó kolosszális sebessége az oka — olyan sebesség, melynél át kell állni a relativista mechanikára.

Egészében a Hiusz beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A próbarepülés után kiderült, hogy “gyáva és korlátolt”

ellenfeleinek véleménye ellenére a jövő már a fotonrakétáké. (Taps, helyeslő közbekiáltások.) Még a fotonreaktor és az abszolút tükör ilyen primitív és közvetlen összekapcsolása is óriási lépés előre az űrhajózási technikájában.

A Hiusz apróbb konstrukciós hibáit bőségesen ellensúlyozták vitathatatlan érdemei és előnyei: gyakorlatilag kimeríthetetlen hatótávolsága, az energia felhasználása, valamint a legénység életére és egészségére káros túlterhelés nélkül száll fel és le, független a közbeeső bázisoktól, és van még számos, kevésbé fontos jó tulajdonsága.

— …s én pedig, barátaim, bűnös lélek — fejezte be Ljahov —, még arra is gondoltam: “Ne próbáljam meg a leszállást a Vénuszon?” — Nevetés, zaj a teremben.

Krajuhin haragosan ráncolja homlokát. Jurkovszkij öklét rázza Ljahov felé. — Miért ne? Senki nem tudta volna meg…

Elegendő volt azonban közelről rápillantani erre a kedves bolygóra, hogy eszembe jusson, mi a fegyelem. Nem, bizony így igaz, a fegyelem nagyszerű dolog. Eddig még sohasem repültem olyan bolygókra, melyeket ilyen sűrű légkör vesz körül, s be kell ismernem… nem nézett ki valami biztatóan.

Ljahov után a navigátor Vera Nyikolajevna szólalt fel. Kék ruhájában s zavartan kipirult, kerek arcával vonzó teremtés volt. Felsorolta a fotonmeghajtású bolygóközi űrhajó “egyenes röppályájára”

állításának néhány optimális változatát. Kiderült, hogy a Hiuszon felszerelt elektronikus pályaelem-meghatározó számítógép nem felel meg teljes egészében az új, “egyenes röppályájú” űrhajózás követelményeinek. A navigátor és az operátor a Nap zavaró hatása miatt állandóan módosításokat kellett hogy végezzen, amire például nem volt szükség az orbitális röppályák esetében.

Vera Nyikolajevnát félbeszakította egy dús hajú, bajuszos fiatalember, a Számító- és Feladatmegoldó Berendezések Intézetének képviselője, s hozzákezdett, hogy megmagyarázza Krajuhinnak, mit készített elő a kérdés megoldására intézetük. Hevesen és zavarosan beszélt: Krutyikov s az egyik mérnök váratlanul belekötött, s parázs vita tört ki közöttük. Senki nem szakította félbe őket, s Bikov már arra gondolt, a számító- és feladatmegoldó berendezés a fotonrakéták legfontosabb berendezése, ám egy perc múlva meglepődve tapasztalta, hogy az illedelmes és ünnepélyes tanácskozás úgy szertefoszlott, mintha nem is lett volna.

Az űrrepülőtér munkatársainak csoportja körülvette Csokan Kunanbajevet, aki pedig a ceruzájával egy Whatman-papírra böködve komótosan magyarázott nekik valamit. Krajuhin és Jermakov maga köré gyűjtötték a rakétatervezőket, a repülési naplót lapozgatták és mutogatták nekik. A tervezők bólogattak és jegyeztek.

Ljahov, Bogdan Szpicin és Jurkovszkij némán hallgatták a hetes számú űrrepülőtér parancsnokát. Jurkovszkij gúnyosan elnevette magát, s mondott valamit, erre mindnyájan elmosolyodtak. Ljahov és Szpicin vidáman, a parancsnok zavartan, A dolgozószobában monoton hangzavar és papírzörgés uralkodott.

Bikov még végigélvezte, hogyan semmisítik meg a bajuszos fiatalembert, majd Daugéhoz fordult, aki ezt javasolta neki: — Alekszej, menjünk haza. Nélkülünk is kivitatkozzák magukat. Fel kell dolgoznunk a Vénuszról kapott új adatokat. Mahov küldte, a Ciolkovszkij állomás vezetője.

Este az űrhajósok a szálló könyvtártermében gyűltek össze.

Vera Nyikolajevna csillogó szemmel jelentette ki: — Ha kijutunk a világűrbe, ez még nem jelenti, hogy rögtön meg is hódítottuk. Az első léggömbök még nem avatták az embert a légkör urává. Ez csak a repülőgép révén sikerült. Nem így van? A világűr gazdájává csak a tömegvonzástól független, a gravitáció rabigájától megszabadító Hiusz tesz bennünket…

Bogdan Szpicin szerelmes pillantásokat vetett Vera Nyikolajevnára, Ljahov zavartan mosolyogva dünnyögött, mintha ez a gondolat neki csak most jutott volna az eszébe.

— Gondoljátok csak meg, hisz mi voltunk az elsők ebben!

Jurkovszkij elmosolyodott.

— És mégis, a Földön jobb, ugye, így van, Vaszja?

— Magától értetődik, hogy jobb.

— “Magától értetődik…” Ó, Vaszilij, Vaszilij, nincs benned egy csöpp költészet sem! Megtettél egy ilyen utat!.. Nem, semmiképp sem vagy méltó erre a megtiszteltetésre.

Ljahov elkomorult.

— Tudod, én nem vagyok sportember — védekezett haragosan —, én a munka embere vagyok! S nem látok ebben semmi kivetnivalót.

— Senki nem mondja, hogy ez nem helyes… — Jurkovszkij a mennyezetre emelte sóvárgó tekintetét. — Ismerd be azonban, mon chér, hogy az utat először rendszerint… ahogy te mondod, a sportemberek rakják le.

— Tehát egyszer így, máskor meg úgy.

— Ez meg miféle elhatárolás? — kérdezte csodálkozva Krutyikov. — Sportemberek és a munka emberei…

— Mindig és mindenütt — jelentette ki határozottan Jurkovszkij — elöl haladtak a lelkesült ábrándozók, a magányos romantikusok, ők rakták le az utat az adminisztrátoroknak és mérnököknek, majd ezután…

— Majd ezeknek a bizonyos ábrándozó és romantikus lelkeknek a csontjaira vetette magát a sóvár szürke tömeg, a megvetett alja nép — vágott közbe vékony hangon és kesernyésen mosolyogva Dauge. — Fecsegő alak vagy, kedves Vologya, ez az igazság. Lelkes álmodozó… magányos huszár!

Jurkovszkij hirtelen felé fordult, Krajuhin azonban felemelte a kezét.

— Egy percre — szólt közbe gúnyosan csikorgó hangon. — Tehát Vlagyimir Szergejevics, maga szerint lelkes adminisztrátorok nincsenek? S álmodozó mérnökök sincsenek? Hm. — S mi is ez a szürke tömeg?

Bikov tűkön ült. A “szépfiú” még sohasem volt neki ennyire ellenszenves. A sápadt Ljahovra pillantott, kinek ajka sértődötten remegett, s ettől még inkább dühbe jött. Ő azonban még túlságosan új fiú volt, s nem volt joga beleszólni a vitába.

— Vlagyimir Szergejevics, ha úgy tetszik, mi mindnyájan álmodozók vagyunk — folytatta Krajuhin. — S lelkes rajongói az ügynek. Csak mindenki a maga módján, íme, Vera Nyikolajevna örömét fejezi ki annak kapcsán, hogy a Hiusz lehetővé teszi számára, hogy oda és úgy száguldozzon a világűrben, ahogy neki tetszik, s kielégítheti gyors szárnyú lelkét. Úgy bizony. Nyilván ebben látja a “világűr gazdájának” Igazi hivatását…

— Egyáltalán nem ezt akartam mondani… — szabadkozott Vera Nyikolajevna.

— Remélem is, hogy nem ezt… Mert ne feledje, az állam, vagy ha magának így jobban tetszik, akkor a nép, vagy ha ez még mindig kevés, hát a mi ügyünk tőlünk nem rekordokat vár. Vagy legalábbis nemcsak rekordokat, hanem elsősorban uránt, tóriumot, transz-urán elemeket.

Mi mindnyájan álmodozók vagyunk. Én azonban nem arról álmodozók, hogy szappanbuborékként száguldozzam a világűrben, hanem hogy elragadjam tőle mindazt, ami hasznos lehet… Amire a földi emberek jobb életéhez, a népek kommunista testvériségéhez elsősorban szükség van. Beépíteni közös házunkba, s nem mindent elpazarolni, amink van! Ez a mi küldetésünk. És a mi költészetünk.

— Akár a méhek — jegyezte meg Krutyikov.

— Éppen, mint a méhek, s nem mint az… egynapos pillangók.

Azonkívül, engedjék meg, hogy figyelmüket arra a körülményre is felhívjam, hogy korunkban az átmeneti időszakok igen gyorsan elmúlnak. Íme, egy példa: a ránk váró úton a Hiusz pilótái a fuvarosok szerény kötelességét teljesítik majd. A fő szerep ezúttal már másoké lesz. Íme, az övé… — Krajuhin Bikov-ra mutatott. (Bikov rémülten pislogni kezdett,) — S Daugéé és az öné, Vlagyimir Szergejevics. Az emberiségnek a Vénusz gazdagságára van szüksége, s nem lelkesült jelentésekre. Úgy ám. Azután majd átadják a helyüket újabb hősöknek, a termelés embereinek, akik üzemeket építenek az Urán Golkonda partján. S mindez munka, barátom, lelkes munka, nem pedig sport! Csak egyesek úgy tartják, hogy ez hatásos lehetőség arra, hogy csillogjanak a cirkusz kupolája alatt, s begyűjtsék a tapsot, mások pedig a többiekkel közösen végzett munkának hiszik. Magának azonban, mon chér, más se jár az eszében, mint hogy eljusson a titkok tárházáig, ahol azok ezerszám hevernek, s kitűzze a lobogót… Na és, ha kitűzte, akkor mit csinálnak maguk, sportemberek?

Csend köszöntött be. Jurkovszkij felállt, s anélkül hogy bárkire is pillantott volna, kiment a szobából.

— Remek fiú — jegyezte meg Krajuhin. — Bátor, okos… Csak éppen az ambíció benne egy kissé, hogy is mondjam, túlteng!

Jermakov, anélkül hogy elmosolyodott volna, hozzátette: — Apám mesélte, hogy egy bizonyos Nyikolaj Zaharovics Krajuhin fiatal korában…

— Krajuhin. Krajuhin… — Nyikolaj Zaharovics krákogva a térdét nyomkodta. — Az Ifjúkoromban volt… Azonkívül lehet, hogy azt is tudod, hogy az említett Krajuhinnak ezért alaposan beverték a fejét… már elnézést a kifejezésért… egy pártkonferencián. Igen. S éppen a te apád, Anatolij Boriszovics! Úgy ám.

Krajuhin haragosan hümmögött, köhécselt majd távozott.

A start előtti utolsó napok szinte észrevétlenül suhantak el. Mindenki el volt foglalva. Jermakov a kiszolgáló csoport munkáját irányította. Ez a csoport megtöltötte a Hiuszi mindazzal, ami az úthoz szükséges volt. Az űrhajó eltűnt a különböző fémszerkezetek tömege alatt, tömlők és vezetékek pókhálója fonta be. Tucatnyi gáz- és üzemanyag-szállító traktor, emelődaru és szállítószalag szorongott körülötte. A munka éjjel s nappal folyt. A jég és dér borította tömlőkben folyékony gázt pumpáltak át; hidrogént a rakéta és oxigént a legénysége számára, a vékonyabb tömlőkön vizet és kenőanyagokat. A szállítószalagok és emelődaruk a három nyílásba tartályokat, zsákokat, felszereléssel és berendezéssel teli ládákat emeltek be.

Tucatnyi védőruhás szerelő sürgött-forgott az uránreaktorokban. A Novoszibirszkből érkezett szakemberek mikronról mikronra végigellenőrizték “abszolút tükrük”-et, ebben a hihetetlenül vékony, de ugyanakkor a világon legszilárdabb anyagban jelentkezhettek mikroszkopikus hibák, melyek egy pillanat alatt tűzhalálra ítélhették volna az expedíciót. Maga Krajuhin ment, hogy megnézze, hogyan húzták le a Hiusz kupolájáról a vastag titán védőlemezt, s hogyan engedték óvatosan bele a fotonreaktor üzemanyagcelláiba a folyékony tritiummal és deutériummal teli tartálytokokat.

Majd a lapot a helyére illesztették, s még aznap odaszállítottak s föléje helyeztek egy hatalmas konténert, abban volt a Fiú.

— Ezzel a lehetetlen ládával a hátán — zsémbelődött Vera Nyikolajevna — a Hiusz vízözön előtti járgánynak néz ki.

Ljahov Szpicinnel és Krutyikovval ezeket a napokat kivétel nélkül a navigációs fülkében töltötte, ahol a bolygóközi űrhajó irányítása összpontosult. Dauge és Jurkovszkij a Ljahov által a Vénuszról kapott új adatok tanulmányozásával volt elfoglalva, vég nélkül vitatkoztak, titokzatos rádiótáviratokat szövegeztek, majd aláírásra Krajuhinhoz vitték őket a rádióállomásra.

A munkaláz kellős közepén Krajuhin hívatta Bikovot, s kiment vele a város déli külvárosában levő egyik föld alatti raktárhoz. A száraz és világos helyiségben Bikov fegyverrel teli ládákat pillantott meg.

— Ismerős dolgok? — érdeklődött Krajuhin.

Bikov értetlenül pillantott Krajuhinra, s lehajolt.

— 1975-ös márkájú automata karabély.

— És azok?

— Reaktív fegyverek… pisztolyok…

— Nos, akkor válasszon.

Bikov megértette.

— Mindnyájunknak?

— Mindnyájuknak… és még tartalékba is.

Bikov némán kiválasztott nyolc új karabélyt, néhány tucat kézigránátot, sugárpisztolyokat, világossárga tokba rejtett finn késeket.

— És a lőszer hol van? S a gyutacsok a gránátokba?

— Van lőszer, gyutacs és minden, amit csak akar. Írja fel a raktárfőnöknek, mire van szüksége.

Egy emelettel lejjebb mentek.

— Ez is kell magának — mondta Krajuhin, s kékacél oldalukkal tompán csillogó, hengeres tárgyakra mutatott.

— Atomaknák… — dünnyögte Bikov.

— Ismeri őket?

— Hogyne ismerném…

— Vegyen tíz készletet. S vigyen magával tíz világítórakétát.

Két óra múlva nehéz műanyag ládákkal és tíz darab kerek, rácsos tokkal megrakott teherautó érkezett az űrrepülőtérre. S újabb két óra múlva ezeket a ládákat és tokokat Bikov tevékeny közreműködésével és személyes ellenőrzése mellett berakodták a Hiuszra.

Végül is mindent befejeztek. Egy éjszaka alatt eltűntek a bolygóközi űrhajót körülvevő könnyű és ormótlan szerelvények, tömlők, emelődaruk és szállítószalagok.

Elgördültek a gépek és traktorok, eltávoztak az emberek. S a szemerkélő esőben az összetaposott, fölforgatott földön csupán vezeték- és kötéldarabok, törött furnérlemezek, néhány ottfelejtett deszka s sárba taposott csomagolópapír-foszlányok maradtak.

Krajuhin, Jermakov és az ellátószolgálat vezetője kíséretében körbejárta a Hiusz összes helyiségét, mindent átvizsgált és megfogott, kötekedőn és gyanakodva meghallgatta a próbaként bekapcsolt mágnestekercsek erőteljes zúgását, tett néhány apró megjegyzést, lemászott a földre, kezét megtörölte köpenye szegélyében s így szólt: — Azt hiszem, minden rendben, Anatolij Boriszovics. Írja alá a jegyzőkönyvet.

Jermakov egyetértőn bólintott. Az ellátó szolgálat vezetője megkönnyebbülten sóhajtott, toporgott, majd köhécselve megkérdezte: — Mikor lesz a start, Nyikolaj Zaharovics? Holnap?

Mint kiderült, néhány formalitás még hátramaradt.

Krajuhint sürgősen hivatták a városba, a rádióállomásra, s onnan visszatérve szárazon (legalábbis Bikovnak tűnt így) közölte, hogy a startot holnapután reggelre halasztották, holnap pedig bizottság száll ki.

— S este pedig… e… ünnepi vacsora lesz. Frakk nem kötelező.

Jurkovszkij határozottan összeharapta a száját, Jermakov közömbösen ásított, Krutyikov viszont vállat vont, s ismét belemerült könyvébe.

— Menjünk, sétáljunk egyet — javasolta Dauge Bikovnak.

Kimentek a szállóból, s kényelmesen elindultak az utcán az űrrepülőtér felé.

— Tósztok, dagályos beszédek — legyintett Johanics fáradtan. — Ki nem állhatom!

— No, tudod — Bikov elégedetlenül pillantott rá. — Mégiscsak egy ilyen esemény előtt…

— Ugyan, milyen előtt? Az emberek teszik a dolgukat. Mi ebben a rendkívüli? Hiszen nem jelöltek ki különbizottságot, tegyük fel azért, hogy megemlékezzen az expedíció elindulásáról.

— Nyilván előfordul olyan is, hogy kijelölnek.

— Dőre dolog. Ez csak az idegeket borzolja.

Egy ideig némán lépdeltek. Bikov megkérdezte: — Akkor mégis miért van így?

— Az ördög tudja, miért. Úgy gondolom, hogy ősidőktől fogva alakult így, amikor “fel kellett világosítani” az embereket, lelkesíteni kellett őket még a megszokott, elemien szükséges munka elvégzésére is… Nos, attól fogva alakult ez így, s nem tudnak lemondani erről az ostoba szokásról. Hiszen ki tudná jobban nálunk a Hiusz-expedíció jelentőségét! Nevetséges lángra gyújtó, elcsépelt igazságokat hirdetni korunkban… S mi célból? Hogy ezredszer verjék a fejünkbe azt, amit az anyatejjel szívtunk magunkba?

Visszafordultak a szállóhoz. Az étkező bejáratánál Dauge megtorpant, hátrált, s meglökte Bikovot.

— Csöndesen!

Az ebédlőt félhomályos esti napfény világította meg. A díványon egymáshoz hajolva ült Bogdan Szpicin és Vera Nyikolajevna. Hallgattak, az ablakot nézték, arcuk oly komoly és oly hihetetlenül szomorú volt. hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Bogdan nagy, fehér kezével átfogta az asszony keskeny, törékeny vállat. Dauge megrántotta Alekszej kabátujját, s lábujjhegyen felmentek az első emeletre.

— Nos, Alekszej, van ilyen… — szólalt meg Dauge. — Csak egy hétig, két hétig vannak együtt, majd ismét elválnak.

Vera Nyikolajevna öt évvel idősebb nála… Szerelem, semmit nem tehetsz ellene. Igazi, nagy szerelem….

Eltöprengett. Bikov óvatosan megkérdezte — Akkor miért nem házasodnak össze?

— Mi? Hogy miért nem házasodnak össze? — Dauge rövid habozás után válaszolt; — Ugyan, mi köze ehhez az egésznek? Évente egyszer, sokat mondok, ha kétszer találkoznak, érted?

— Értem — dünnyögte Bikov, majd határozottan kijelentette: — Egy fenét, semmit nem értek! Összeházasodtak volna, együtt élnének s együtt repülnének…

— Együtt… Együtt nem tehetik, Alekszej. Évente egyszer-kétszer vannak együtt. Együtt nem repülhetnek, hiszen Bogdan olyan expedíciókba indul, ahová nőket nem visznek. Ugyan, miféle család lenne?

— Nem — jelentette ki határozottan Bikov —, el tudnák intézni, ha valóban akarnák.

— Persze, lehetséges. Lehet, hogy egyszerűen csak megjátsszák a szerelmet?

— Ugyan, mit gondolsz…

— Én, Alekszej — Dauge hangja megremegett —, az életem adnám azért, akit szeretek! Barátom, én gyönge ember vagyok.

Másnap megérkeztek Moszkvából a vendégek. Bikov meglepődve s megelégedve tapasztalta, hogy a vacsora vidáman telt el. Elhangzottak beszédek (úgy érezte, hogy nem rosszak) és tósztok (csak pezsgő mellett) s jókívánságok. Krajuhin elmesélt néhány nevetséges epizódot a bolygóközi űrrepülés korai időszakából.

Jurkovszkijt pedig egyszer csak elkapta a hév Bagrickij iránt. Elmondta kedvenc versét, a Csempészeket, majd amikor a taps elült, szomorúan hozzátette: — Lám… mennyi remek vers született a tengerről és a matrózokról, rólunk viszont egyáltalán nem írnak.

Örökösen csak az, hogy “repülj, rakétám, előre.”

— A költők több ezer éve ismerik a tengert — jegyezte meg Vera Nyikolajevna —, a világűrt viszont még egyáltalán nem ismerik. Légy türelemmel, Vologya, írnak majd nagyszerű verseket rólunk is.

Jurkovszkij kezel csókolt neki. — Türelemmel leszek, Verocska.

Amikor a vendégek szétszéledtek, Krutyikov sóhajtva jegyezte meg: — Hála istennek, szépen elüldögéltünk. Csak…

— Igen — biccentett Dauge. — Magunk között a búcsúvacsora szebb lett volna.

Krajuhin felállt, s nagy zajjal hátratolta karosszékét.

— Figyelem, barátaim — mondta. — Egy perc figyelem. — Most magunk között vagyunk, s szeretnék néhány szót szólni hozzátok. Alekszej Petrovics, kérem, öntsön mindenkinek… Csak egy csöppet, ne izgulj.

Anatolij… így, köszönöm. Barátaim! Én vagyok közöttetek a legöregebb bolygóközi űrhajós… igen. Szörnyű rágondolni, micsoda koporsókban kezdtük az egészet! A Hiusszal összehasonlítva ócska batárok voltak, hogy mást ne mondjak. Nem tartozom azok közé az öntelt tökfilkók közé, akik azért zsörtölődnek, hogy a mai fiatalságnak sokkal könnyebb a dolga, mint nekünk volt. Tudom, milyen bonyolult feladat vár rátok. A feladatokat mindig az eszközök határozzék meg, s amennyivel nagyobb hatásúak a mostani eszközeink, annyival bonyolultabbak a feladatok.

Nem lesz könnyebb dolgotok, mint nekünk volt… sőt, nehezebb lesz, miután rajtatok nagyobb a felelősség.

Barátaim, ha nagyon nehéz helyzetbe kerültök, kérlek titeket, jusson eszetekbe, kiért és miért teszitek ezt! Elég jól ismerem mindnyájatokat, hogy biztos legyek benne; ha ez jut az eszetekbe, megsokszorozódik az erőtök. Nos… ez minden. Ürítem rátok a poharam!

Felemelte poharát, s gyorsan elhagyta a szobát. Egy ideig mindnyájan némán üllek. Majd felállt Jurkovszkij. s halkan így szólt: — Nos, argonauták… igyunk az öregre!

Ezen az estén Bikov szemét sokáig elkerülte az álom.

Felállt, lámpát gyújtott, az asztalhoz lépett, s a lámpára meredve sokáig ült mozdulatlanul. Tekintete az újságra tévedt, melyet napközben végül is nem tudott megnézni.

“Honosítsuk meg bátrabban a nagy rezgésszámú szántást” — ez volt a vezércikk. “Izlandi iskolások töltik a szünidőt a Krímben”, “A távol-keleti víz alatti állami gazdaságok terven felül 30 millió tonna planktont adnak az államnak”, “Új másfél millió kilowattos termonukleáris erőmű üzembe helyezése Verhojanszkban”, “Mikrohelikopter-verseny. Győztese — Vaszja Ptyicin, tizenöt éves iskolás”, “Százéves gyorskorcsolyázók versenye”.

Bikov zizegve továbblapozott.

“Latin-amerikai sztereófilm-fesztivál”. “Angol-szovjet Asztrofizikai Obszervatórium építése a Holdon”, “A Marsról jelentik…”

Bikov az újságra pillantott, gondolt egyet, s összehajtotta, majd a zsebébe dugta. Ezt magával kell vinnie. A Föld lélegzését, az otthonos planéta pulzusának lüktetését érzi benne, s ezt távoli útja során végig szeretné érezni. Szimbólum… Alekszej sóhajtott, és eloltotta a lámpát.

A start reggelén derűs égbolt fogadta őket. Öt órakor már egyikőjük sem aludt, a szalonban gyülekeztek, üldögéltek, egyik sarokból a másikba sétáltak. Keveset és kedvetlenül reggeliztek, de Jermakov úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt. Krajuhin és a vendégek fojtott hangon beszélgettek valamiről. Megérkeztek az autók. A korai idő ellenére az utca tele volt emberekkel. Senki nem kiabált jelszavakat és üdvözléseket, senki nem rohant hozzájuk virággal, az emberek csak álltak és nézték őket, de olyan szemekkel, ahogy rokonaikra és közeli hozzátartozóikra szoktak nézni, ha azok távoli és veszélyes útra indulnak. A kocsik sebességüket fokozva elhagyták a várost.

S ekkor Bikovval valami olyasmi történt, amire később sokáig értetlenül és szégyenkezve emlékezett vissza.

Különös görcs vett erőt rajta. Mint aki meghasonlott, egyfajta közömbös kíváncsisággal, kívülállóként vizsgálta önmagát, s képtelen volt gondolatalt összpontosítani. Gondolatfoszlányok csapkodtak tejében. Azonban egyikbe sem tudott belekapaszkodni.

A fedezéknél búcsúzkodni kezdtek. Bikov gépiesen megszorított egy-egy kezet, ostoba, dermedt mosolyt érzett az arcán, s képtelen volt azt elhessegetni. Krajuhin mondott neki valamit, megölelték egymást, és összecsókolództak. Alekszej készségesen bólogatott, amikor a városi tanács elnöke hevesen magyarázott valamit, s a vállát veregette. Majd merev, nehezen mozgó lábakkal félrevonult, s nézte, hogyan öleli át Szpicin Vera Nyikolajevna vállát, aki viszont tenyerével a férfi arcát simogatta. Dauge kézen fogta Alekszejt, s a kocsihoz vezette.

…Amikor Bikov felemelte tekintetét, már a reaktor gyűrűjének tompán csillogó, domború felülete magaslott fölötte. Végül megértette, mi zavarta őt. Agyában öntudatlanul, de mégis világosan egy és ugyanaz a gondolat zakatolt: “Utoljára. Utoljára.” Képtelen volt rájönni, mikor fészkelte be magát az agyába, de most már képtelen volt megválni ettől a szótól.

— Mindenki a helyére! — kiáltotta Jermakov természetellenesen éles hangon.

Bikov hátrapillantott. A gépkocsik, melyek a Hiuszhoz szállították őket, már eltávoztak. Sima, kihalt tundra terült el körülöttük.

— Alekszej Petrovics, ne maradjon le!

“Az utolsó léptek a földön” — gondolta, miközben különös kíváncsisággal fülelt önmagára, s a hajlékony fémhágcsóhoz ért. “Az utolsó korty földi levegő” — futott végig rajta, s belekapaszkodott a beszállónyílás peremébe.

Valaki — úgy érezte, hogy Jurkovszkij — haragosan meglökte hátulról, s kérte, hogy legyen óvatosabb. “Az utolsó pillantás a kék égre.. ” A nyílás nagy csattanással becsapódott. Ekkor jött rá, hogy fél. Egyszerűen gyáva.

Ettől nyomban megnyugodott, s követte Daugét a társalgóba. Helyet foglaltak a karosszékekben, Bikov, Dauge és Jurkovszkij, s némán becsatolták a széles, rugalmas biztonsági öveket.

Jermakov, Szpicin és Krutyikov nyilván a navigációs fülkében voltak.

Bikov Jurkovszkijra pillantott. Jurkovszkij arca haragos volt, orrán sárgás folt jelent meg. “Alaposan odavágtam neki akkor…” — gondolta Bikov futó bűntudattal.

— Felkészülni! — csendült fel a láthatatlan hangszóróból Jermakov magas és csengő hangja.

Halotti csönd köszöntött be. Bikovot egy pillanatra hányinger és gyöngeség fogta el. Óriási akaraterővel fojtotta el a tehetetlenség undorító érzését, és Daugé-ra sandított.

Dauge összpontosítva maga elé meredt — Start!

Mennydörgésszerű robaj hallatszott alulról. Hirtelen minden megmozdult. Az ülés támlája puhán nekifeszült a hátuknak. Bikov tejes erejéből behunyta szemét, s színes köröket pillantott meg maga előtt. A dübörgés erősödött, majd csendesebb lett s végül végképp teljesen elült. Csend köszöntött be. Bikov óvatosan kinyitotta a szemét, s Daugéhoz-fordult.

— Többé nem fog fájni — közölte vele érthetően és vidám hangon Dauge. — Megtörtént a start.

Jurkovszkij hirtelen dühösen a homlokára csapott.

— Mi van veled? — kérdezte rémülten Dauge.

— Az ördögbe! A szállóban felejtettem a villanyborotvámat, s azt hiszem, nem kapcsoltam ki!

Bikov kissé nehezen ült fel, tenyerével alaposan megdörzsölte a halántékát, s megkönnyebbülten felsóhajtott.