A bíborszínű felhők bolygója

Tűzpróba

Miután elkísérte Krajuhint és a geológusokat — a városból küldtek értük kocsit —, Bikov gondterhelten megvakarta a tarkóját, s visszatért a garázsba. A Fiú a kaputól két lépésre állt, esőpatakok csillogtak sima oldalán.

— Próbára tesznek! — jegyezte meg hangosan Bikov. — Nos, ha próba, akkor hát legyen.

Zsebéből elővette a gyűrött, olajtól átitatott kezelési utasítást, végiglapozta, sóhajtott s bemászott a nyíláson.

Mint mindenki, Alekszej Petrovics Bikov sem szerette a vizsgákat, bármilyen formában került sor rájuk. Nagy igazságtalanságnak érezte, ha egy jelentéktelen, senkit sem izgató apróság, amellyel sohasem törődsz, miután a gyakorlati munkában semmi hasznát sem látod, egy sorba kerül a legfontosabb és legszükségesebb tudnivalókkal. Ő maga foglalkozást tartva egészen más módszert alkalmazott. “Legyen akár hétaraszos is a koponyájuk — mondogatta —, akkor sem tudják megjegyezni mindazt, amit a töméntelen könyvben és a táblázatokban kinyomtattak.

Mert egyaránt megtalálhatók bennük a legfontosabb, az egyszerűen fontos s végül a szükségtelen dolgok — az, ami elöregedett, alighogy megszületett, vagy napjainkra veszítette el jelentőségét. S én, magától értetődik, nem fogom megkövetelni önöktől mindannak az ismeretét, ami a könyvekben, táblázatokban található. De barátaim, ha valaki nem fogja tudni mindazt, amit kutya kötelessége lenne tudni, az kérem, ne sértődjék meg rám azért, amit kap.”

Bikov, akit a közlekedési szerkezetek legjobb szakemberének tartottak, tekintélyével megvédte ezt a módszert még a legpedánsabb főnökök támadásaitól is. De ez még a Góbiban volt, hogyan lesz itt? Ezúttal neki kell vizsgát tennie. Igaz, Krajuhin nem tűnik könyvkukacnak és formalistának, de ki tudja megmondani, mit fürkész nagy fekete szemüvege mögé rejtőző apró szeme? S Bikov újra és újra végiglapozta az agyonolvasott kezelési utasítást, különösképp azt a részét, amely a különböző üzemzavarokat és javításukat érintette menetviszonyok közepette. Majd levette zekéjét, kezeslábast húzott, s bemászott a hajtómű-házba.

A szállóba későn ért vissza, fáradt, de elégedett volt s majdnem nyugodt. Az ebédlőben már senki nem volt.

Megvacsorázott (alaposan, sietség nélkül!). majd elindult, hogy megkeresse Daugét. Az első emeleten, a folyosón, amerre a szobák ajtajai nyíltak, ahol az űrhajósok laktak — megállt. Az egyik ajtó félig nyitva volt, s Jurkovszkij csengő hangja hallatszott, éppen egy Bagrickij-verset szavalt:

Bikov benézett a szobába. Jurkovszkij pizsamában és házipapucsban félig hevert a díványon, kezét feje alá helyezte, s arcát az ablak felé fordította. Krutyikov összegörnyedve ült mellette, s egy rövid szárú, üres pipát szopogatott. Bogdan Szpicin az asztal mellett himbálódzott egy széken, s mosolygott valamin, amit egyedül csak ő tudott. Sem Dauge, sem Krajuhin. sem Jermakov nem volt a szobában.

Nagyszerű sorok voltak. Ráadásul a “páva” kitűnően szavalt. Volt valami nyugtalanító és vonzó mély, visszafogott erőről és izgalomról árulkodó hangjában, s Bikov önkéntelenül arra gondolt, hogy lám, ez a félelmet nem ismerő szép férfi bizonyára nagyon hasonlít az általa szavalt vers szerzőjére. Ugyanolyan nyugtalan és szenvedélyes, mint a költő, s ugyanúgy kész habozás nélkül feláldozni életét nagy és rendkívüli ügyekért. Bizonyára erre gondolt Krutyikov is. Hirtelen kihúzta szájából a pipáját, s figyelmesen Jurkovszkijra pillantott, mintha valamiről meg akart volna győződni. Csupán Szpicin himbálódzott tovább csöndesen, s mosolygott félig lehunyt szemmel.

Jurkovszkij elhallgatott. Bikov ellépett az ajtóból, s továbbment. Dauge szobája üres volt. Az ágyon ott feküdt a speciális védőöltözék, amit Johanícs bizonyára barátja számára hozott. Az esti égbolt vöröses visszfénye szétolvadt a sisak fényes gömbfelületén. Bikov már el akart menni, azonban egy fénykép vonta magára az asztalon a tekintetét. A fénykép ismerős volt, szomorú arcú szép asszony, nyakig zárt, kék ruhában.

“Masa Jurkovszkaja — jutott Bikov eszébe. Felsóhajtott. — Szegény Johanics! Lám, mit tett veled a szerelem. Te, aki pedig mindig vidám és jószívű vagy, és még a legkeservesebb percekben is tudsz tréfálkozni és nevetni…

még most, néhány perccel az ismeretlenbe vezető start előtt sem tudod elfelejteni őt.”

— Éppen hogy most, ez a legutálatosabb benne! — dörrent hirtelen a másik szobában Jurkovszkij hangja. — Ilyen levelet küldeni, éppen most…

Ne is nyugtatgass engem, irgalmas testvérem, szegény barátom!

— Micsoda arcátlan perszóna!

— Ne merészelj! — Bikov először nem jött rá, kié ez az éles kiáltás. — Ne merészelj így beszélni róla! Végül is ez egyáltalán nem tartozik rád!

— Rám is tartozik! S nem azért, mert a nővérem. Ez mindnyájunk ügye, Krajuhiné s minden társunké, beleértve a te vörös képű sivatagi barátodat. Ott, ahová megyünk, egymástól függ az életünk. Abszolút biztosnak kell hogy legyünk egymásban, én viszont most arra gondolok: ilyen állapotban lesz-e benned elég szívósság, életakarat? Nem hagysz-e bennünket majd cserben, Grigorij Dauge?

— Ne vedd szívedre, Vologya!

— Még hogy ne vegyem… Hát még nem ismerted ki őt, bájos húgocskámat? Hiszen nem ember, csak egy kakukk!

Igenis, kakukk! Számítsd le a bájos pofikáját, mi marad belőle? Talán nincs más nő a világon? Hűségesek, szeretők, okosak… Minek ragaszkodsz hozzá?

Bikov lábujjhegyen visszament szobájába, s szorosan becsukta az ajtót.

Dauge aligha fog ma a védőöltözékkel foglalkozni, különben neki sem volt hozzá túl sok kedve. Sok mindent végig kellett gondolnia. Levetkőzött, lefeküdt, szemét lehunyta.

Az lesz a legjobb talán, ha próbál elaludni. Felállt, hogy leengedje a függönyt, de ebben a pillanatban belépett Dauge, Olyan volt, mint mindig, kissé zilált, nyakkendője félrecsúszott. Bikov felült és rámeredt.

— Már lefeküdtél? — kérdezte Dauge. — Hát a védőöltözet?

Miért nézel így rám, Alekszej? Valami talán nincs rendben?

Kezét arcához emelte, majd a mellére pillantott.

— Ugyan, semmi… Én csak úgy… — préselte ki Bikov magából nagy nehezen a szavakat. — Azt gondoltam, hogy most már késő van…

— Soha nincs késő… Öltözz, megyünk. Ma meg kell ismerned a védőöltözetet, különben attól félek, hogy holnap nem lesz már rá időnk. Hol maradtál ilyen sokáig?

— A Fiúval vesződtem. Félek. Johanics… El fogok bukni a vizsgán.

— Miféle vizsgán?

— Hogyhogy mifélén? Amiről Krajuhin tegnap beszélt.

Emlékszel, amikor tegnap hazafelé tartottunk…

— Á-á! Na, én azt hiszem, nem vallasz te szégyent, Alekszej. Remek vezető vagy, tudom.

— “Vezető”… Ahogy majd az úton jönnek a nehezebb feladatok…

Dauge csodálkozva pillantott rá.

— Ugyan, miért jönnének majd nehezebbek? Ne félj, Alekszej, kijut neked már holnap is úgy, hogy utána nyugodtan csavarni lehet majd belőled az izzadságot.

— Itt? Nem értem.

— Pedig nagyon egyszerű. Kísérleti útvonal lesz. Holnap teszel egy utat erősen tagolt terepen, mesterséges akadályokkal, ahogy a sportemberek mondanák.

— Egyedül?

— Valaki lesz veled, gondolom… Kész vagy? Menjünk. Dauge szobájában Bikov észrevette, hogy a fénykép már nincs az asztalon.

Johanics levette az öltözéket az ágyról, s a padlóra fektette.

— Ülj le, Alekszej, és hallgasd, mit mondok. Ezt a lebernyeget VÖK-6-nak nevezik, azaz Krajuhin-féle védőöltözéknek, 6-os modell. Rendkívül tartós és hajlékony anyagból készült, melynek hosszú és bonyolult a kémiai elnevezése.

Egyébként a műszaki zsargon “sziliket”-re egyszerűsítette le. Ez valamilyen szerves polimer szilíciumvegyület, melynek mesébe illően hosszú, fonálszerű molekulái vannak. Szakítószilárdsága hihetetlenül nagy. Azonkívül maximálisan tűzálló, s magától értetődik, hogy gáz- és vízálló is.

— Világos — mondta Bikov. A padlón guggolt, és érdeklődve gyűrögette és simítgatta tenyerében az öltözék rugalmas ujját.

— Ezt az öltözéket magától értetődően nem varrják vagy préselik. Készre öntik, olyannak, mint amilyen most, előre meghatározott nyílásokkal és zsebekkel a műszereknek, az élelmiszereknek és az egyebeknek.

A szilikátréteg kettős, mi több, az egyik réteg molekulasorának iránya merőleges a másikéra. Világos?

— Világos. A nagyobb szilárdság és szigetelés céljából.

— Pontosan így van. Térjünk át a sisakra. Látod, a tarkóhoz van rögzítve, de könnyen hátra lehet vetni. Tessék, így!

Bikov bepillantott a sisak belsejébe. Úgy ám! Kívülről a sisak csillogott, mintha nikkelből készült volna, belülről viszont teljesen átlátszó volt.

— Mi az ördög?

— Szpektrolit. különleges műanyagfajta — mondta Dauge.

— Jól kitalálták, mi? Teljesen szabadon nézhetsz körbe vele.

— Dauge leült mellé a padtóra, s ujjával megkopogtatta a sisakot. — Persze erre a célra, márminthogy belülről kiláss, másfajta átlátszó anyagok is megfeleltek volna, azonban a szpektrolitnak van még néhány felbecsülhetetlenül előnyös tulajdonsága. Először is, egy bizonyos módon polarizálja a fényt, ezért sötétben vagy félhomályban nyugodtan bármilyen erős fényforrásba belenézhetsz rajta keresztül, s mégis mindent látsz. A fény nem vakít. Azután a szpektrolit csak a spektrum látható sugarait engedi át. A hősugarakat, a röntgen- és a gamma-sugarakat vagy elnyeli, vagy teljességgel visszaveri. Harmadszor… mindegy, azt hiszem világos, hogy nagy dolgot vitt végbe Krajuhin.

— Ez pedig mi? Aha… membrán.

— Ez a járom a fülhallgatókkal. Rendkívül érzékeny membrán a rádióvétel számára, a járom pedig amortizátorként szolgál… arra az esetre, ha valahonnan fejjel lefelé lezuhansz. Ugyanitt a mikrofon az adóval s a félvezetős energiaforrással.

— Világos.

— Az egész öltözék hangszigetelt. S hogy a kintről jövő hangokat hallhasd, van itt egy készülék. A környező légkör sűrűségének megfelelően szabályozni lehet. Most a mi megszokott földi légnyomásunkra van beállítva.

— Értem.

— Nagyszerű! Az elméleti részt, azt hiszem, befejeztük.

Most vedd csak fel, Alekszej… Várj csak, nem így. Lábbal lépj bele a nyakrészén át, most pedig erősítsd oda a sisakot.

Arra kérte Bikovot, hogy néhányszor húzza le és vegye fel a védőöltözetet, erősítse fel és vegye le a sisakot, s a lehető legkülönbözőbb tornagyakorlatokat végezze az öltözékben. Végül, amikor Bikovnak már körök jelentek meg a szeme előtt, s készen állt arra, hogy szívhez szóló szavakra fakadjon, Dauge megsajnálta.

— Jó, elég volt. Vetkőzz le! Egy valamire még figyelj, Alekszej. Itt az övén a kakaós, erőleveses és üdítőitalos termoszok fészke. Vezetékek nyúlnak tőlük a sisakba. A légzőkészülék és a szén-dioxidot elnyelő berendezés a hátrészre van erősítve. Itt vannak. S ne feledd, itt a hőszabályozó: ha hideg lesz, be lehet kapcsolni a fűtést. Itt van a sugárzásmérő. Ja, még valami… Az öltözék fel van szerelve egy nagyszerű berendezéssel: oxigénszűrővel. A legmérgezőbb légkörben is ha van legalább öt százalék oxigén, a szűrő átengedi azt a sisakba. Semmilyen más gáz nem jut át a szűrőn…

Bikov kikászálódott az öltözékből, s még egyszer figyelmesen végigvizsgálta.

— És a sugárzás? Megvéd a sugárzástól?

— Magától értetődik. Ebből a szempontból a sziliket pótolhatatlan.

— Miként a fotonrakéta “abszolút tükre”?

Letörölte homlokáról a verítéket, s Dauge mellé ült.

Barátja így szólt: — Az abszolút tükör kemény és törékeny. Ruhaanyagnak nem alkalmas. A sziliket kellőképp megbízható. Például ma reggel mi, Krajuhin, Vologya és én, egy órát üldögéltünk benne a “temetőben”.

— Ne mondd!

— Komolyan. A hőmérséklet közel kétszáz fok volt, alfa-, gamma-sugárzás és még ilyesmi. S ennek ellenére remekül kibírta. Természetesen egy kicsit meleg volt benne…

Bikov csodálkozva csapkodta térdét. Kopogtak. Krajuhin lépett be.

Bikov karosszéket tolt feléje.

— Nem, nem ülök le — mondta Krajuhin. — Ideje, úgymond, lefeküdniük. Mi a helyzet a védőöltözettel, Bikov elvtárs?

Elsajátította?

— Azt hiszem…

— Tökéletesen elsajátította — erősítette meg gyorsan Dauge.

— Természetesen még egy kicsit gyakoroltatni kellene magát benne, de nincs idő rá. Erre sincs idő…

Krajuhin már nyúlt az ajtó kilincse után, de elengedte.

— A legfontosabbat elfelejtettem. Bikov elvtárs, holnap induljon a garázshoz, és térjen vissza ide a Fiúval.

— Értettem — felelte rekedten Bikov.

— Kimegyünk az űrrepülőtérre. Mutassa meg nekünk, mire képes ez a gép!

— Értettem.

— Jó éjszakát…

Krajuhin távozott. Bikov sóhajtott, és szintén búcsúzkodni kezdett. Az ajtóban kissé tovább tartotta a tenyerében Johanics kezét, s halkan ezt mondta: — Én csak… hallottam, hogy levelet kaptál. Rossz levelet.

Dauge hallgatott.

— Én csak azért mondom, mert… különben, ha szükséged lesz rám…

— Jól van… — Johanics komoran elnevette magát, s a kijárat felé lökte barátját. — Tessék, rám szálltak… az együttérző szívek, hogy az ördög vinné őket…

— Ne haragudj…

— Ugyan, dehogy, semmiség. Menj!

— Jó éjszakát!

— Még mindig szundikál, kedves barátom? — énekelte reggel Dauge, miközben lehúzta a takarót Bikovról. — Ideje, szépfiú, hogy felébredj!

— Hagyj! — mordult rá Bikov, és a fal felé fordult, édesen cuppogott, s térdét állához emelte.

— Estidő, emlékszel? Dühöng a hóvihar… most pedig már hét óra, s lent vár a kocsi.

— Nem… Mi? Hű, az ördögbe!

Dauge alig tudott félreugrani előle. Bikov a székhez pattant, s megragadta a ruháját.

— Várj csak, Alekszej, és a reggeli torna?

— Jó vicc! Milyen az idő?

Dauge felemelte a függönyt. — Csodálatos! Sehol egy felhő. Szerencséd van. Alekszej. De majd kapsz Jermakovtól.

— Miért? — érdeklődött Bikov ingét gombolva.

— Azért, hogy reggeli torna nélkül mész el.

— Nem baj, majd lenyelem. Na, én rohanok.

— A reggeli?

— Majd, majd…

— Legalább igyál egy kis tejet kenyérrel, te csudabogár! Különben Jermakov leállítja a próbautat.

— Na, még az kéne…

Az étkezőben Bikov kapkodva leöntött egy bögre tejet, a zsebébe dugott néhány fekete kétszersültet, s a kijárathoz rohant.

— Szerencsés utat! — Dauge a teraszról, kezét zsebébe dugva nézte a távolodó kocsit, ásított egyet, s visszatért a szállóba.

Bikov legnagyobb csodálkozására a Fiú megjelenése az utcákon, nem váltott ki különösebb érdeklődést a város lakóiból. A járókelők meglehetősen közömbösen nézegették a terepjárót, néhányan megálltak, hogy figyelmesebben szemügyre vegyék — de ez volt minden. Látszott, hogy a műszaki újdonságok itt nem lepnek meg senkit. Bikov a szálló előtt megállította a Fiút, s elindult, hogy jelentsen Krajuhinnak. A folyosón összetalálkozott Jermakovval.

— Megjött? Derék… — A parancsnok szürke, fürkésző szeme tetőtől talpig gondosan végigmérte a mérnököt. — Nem helyes, hogy megszegte a napirendet.

— Én…

— Megértem, hogy jó szándékkal. Azonban másfél-két óra múlva igen nagy feszültséget kell elviselnie, s ez a mai kilengés sokba kerülhet.

Nemcsak magának.

Elhallgatott, majd hozzátette: — Ha nem lenne olyan rendkívül erős a szervezete, most ragaszkodnék hozzá, hogy halasszák el a próbautat!

— Többé nem ismétlődik meg — dörmögte Bikov.

— Remélem. Az űrhajós munkarendjét az ország legjobb orvosai állítják össze, s bármilyen tapasztalt ember tucatjával hozhatna fel arra példákat, milyen szomorú eredményekre vezet a felkészülési rend legkisebb megváltoztatása. Ha pilóta lenne, ez a mai nap lett volna az utolsó napja az expedícióban. Szerencséjére maga nem pilóta, Vegyen be egy tabletta tanint. Most pedig menjünk, várnak bennünket.

Fent, Krajuhin dolgozószobájában összegyűlt a Hiusz teljes legénysége. S volt itt még Bikov számára két ismeretlen ember — a városi tanács elnöke s a városi pártbizottság titkára. Abból, hogy milyen tisztelettel viselkedtek Krajuhinnal látszott, hogy a városban óriási a BKÁB elnökhelyettesének a tekintélye.

— Ne pazaroljuk az időt, elvtársak — kezdte Krajuhin, miután Bikov éppen hogy befejezte a többiek üdvözlését, s helyet foglalt a sarokban. — Alekszej Petrovics, ma maga játssza a főszerepet. Méltóztassék, úgymond, kilépni a rivaldára. Kérem…

Bikov az asztalhoz lépett s megállt Krajuhin mellett. A titkár és az elnök barátságosan rámosolyogtak, Dauge kacsintott. Az asztalon nagyléptékű térkép hevert.

— A próbautat ebben a négyzetben végezzük… — Krajuhin ujja kört írt le a térkép északkeleti csücskében. — Milyen messze van innét ez a hely?

Bikov lehajolt.

— Lehet ötven kilométer.

— Rendben. Épp ennyire van szüksége a Fiúnak…

— Harminc-negyven perc…

— Remek. A megjelölt körzetben jelenleg számos, különböző formájú, mesterségesen előidézett terepakadály van, a térképen… hm… ezek nincsenek megjelölve. Az ön feladata, hogy mindnyájunkat elszállít erre a magaslatra, mi innét kísérjük figyelemmel útját, majd pontosan délről észak felé átszeli a körzetet, s ezt a patakot követve ismét visszatér a magaslathoz, itt. Világos a feladat?

— Világos.

— Figyelmeztetem: útközben mindenféle meglepetésben lehet része.

Egyért legalábbis kezeskedem… Odaküldték az embereket? — fordult a városi tanács elnökéhez.

Az elnök bólintott.

— Egyszóval komoly próbatétel lesz. Jermakov elvtárs megy önnel.

Legyen óvatos. Bátorság és körültekintés! S úgymond, fölösleges virtuskodás nélkül.

— Értettem.

— Én befejeztem. Van kérdése?

— Nincs.

— Hol a védőöltözete?

— Mindjárt idehozom, Nyikolaj Zaharovics.

— Hozza, de minél előbb. Egyelőre helyet foglalunk a kocsiban.

Negyedóra múlva a Fiú kikapaszkodott az északi dombvonulatra, s Bikov először az űrrepülőteret pillantotta meg. Ugyanaz az unalmas tundra, s lapos volt, akár egy asztal, s csak ritkán tarkították serteszerűen apró dombocskák. A síkságon csak helyenként ásítoztak kerek és csillag alakú vörhelyes foltok, amelyeken nem nőtt fű.

Bikov a Fiút az egyik ilyen foltra irányította. A lánctalpak sima cuppogását néhány másodpercre tompa, szapora dübörgés váltotta fel, mintha egy vasból készült hordót görgettek volna kockaköveken.

— Itt űrhajók szálltak le — magyarázta Dauge, aki Alekszej háta mögött foglalt helyet.

— És ez mi?

Balról rozsdás sínek húzódtak, szögesdrót kerítés maradványai villantak, egy dülöngélő oszlop, rajta háromszögletű, fehér bádogtábla a felírással, 1 R. A drótkerítés mögött Bikov észrevett egy tágas, katlanszerű bemélyedést, melyet szürkésbarna, csomós massza töltött ki.

— Innen startolt öt éve a Hétfejű Sárkány — magyarázta Dauge. — Látod, a start helyét kerítéssel vették körül, mert a felszín radioaktív salakká égett össze. Az 1 R azt jelenti, hogy egy röntgen.

— Ezt azért még én is tudom — mordult fel Bikov.

A Fiú vágtatott a tundrán, megkerülte a jégtömböket, villámgyorsan elszáguldott a sekély vizű tavacskák között.

Amikor a kilométeróra jelezte, hogy megtettek harminc kilométert, Jermakov megkérte a vezetőt, hogy adja át neki a helyét. Bikov átment az utasfülkébe. Minden nyílás tárva-nyitva volt. A városi tanács elnöke valamiről vitatkozott Krutyikovval, a pártbizottság titkára különösebb érdeklődés nélkül figyelte vitájukat. Krajuhin az ülés puha, szivacsos háttámlájának dűlve szendergett. Jurkovszkij és Szpicin a gép, törzsén ültek, s lábukat belógatták a nyíláson. Bikov bekukucskált a motorházba, hallgatózott egy darabig, körülnézett, majd visszaült Jermakov mellé.

A motor élesen felzúgott. A Fiú finoman lassított, s egy meredek lejtőn kapaszkodni kezdett felfelé.

— Megérkeztünk — mondta Krajuhin.

A motor még egy utolsót üvöltött, a jármű hirtelen megfordult s megállt. Mindnyájan kimásztak. Bikov szállt ki utolsónak. Egy magas kurgán legtetején voltak, melyet kemény, szürke-fű nőtt be. Alekszejnek, amikor lepillantott, furcsa látványban volt része. A síkság véget ért. Észak felé egészen a látóhatárig kő-, sziklák és az égnek mereciezö hatalmas kőzettáblák követték egymást vad összevisszaságban. Széles tölcsérek, melyeket élesen megtörő gerincek vettek körül, vörös színű, fogazott, majdnem merőleges fal keresztezte ezt a káoszt, szabálytalan gránittömbhalmok következtek, majd ismét tölcsérek, falak, kőtöltések…

— Hát tessék — hallatszott Bikov háta mögül Krajuhin hangja —, Alekszej Petrovics, véleményem szerint ez a terepszakasz méltó az ön vezetői képességeihez és a Fiú kiváló tulajdonságaihoz. Mit gondol?

— Nagyszerű! — Bikov rezzenéstelen tekintettel nézett a Krajuhin szemét eltakaró fekete üvegbe. — Nekem megfelel. Megengedi, hogy induljak?

— Itt Jermakov a parancsnok. Tőle kérdezze.

“Ezzel engem ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta Bikov s Jermakovhoz fordult, aki távcsövel a kezében a Fiú lánctalpán állt.

— Megengedi, hogy elkezdjem, Anatolij Boriszovics?

Jermakov biccentett, s könnyedén a földre ugrott.

— Vegye fel a különleges védőöltözéket — mondta, s hangját halkabbra fogva hozzátette: — Ne izguljon, nyugalom…

Bikov vállat vont, s bemászott a járműbe. Dauge már lépett is volna hozzá, de megtorpant és lassan visszaindult. Jurkovszkij félrehúzódva állt, fütyörészett, s hol lefelé, hol a terepjáró felé pillantott.

Krajuhin a földre terített térkép fölött guggolt, s élénk beszélgetést folytatott a “városatyákkal”. Mihail Antonovics és Szpicin némán vesződtek egy rádiókészülékkel.

— Kapcsolja be a mikrofont, és engedje le a sisakot! — utasította Jermakov Bikovot, és helyet foglalt mellette.

Széles övekkel odaerősítették egymást az ülésekhez, s Bikov kérdőn tekintett a parancsnok műszerek fölé hajoló, ezüstösen csillogó sisakjára.

— Indulás! — hallatszott halkan a fülhallgatóból.

Alekszej ujjait az irányítópultra helyezte, s a Fiú először lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban gördült lefelé a lejtőn. Lent felágaskodott, átbillent az első kavicshalmon, s belemerült egy tölcsérbe. A próbaút megkezdődött.

Bikovnak nem volt ideje az összehasonlításra, de valahol a tudata mélyén felbukkant egy mondat: “Mint egy béka egy futball-labdában”, s ösztönösen suttogva megismételte azt. A vezetőnyílás szögletes résében hol a kék égbolt, hol a fekete, szinte üszkös föld, hol egy gránitszikla mohos csúcsa tűnt fel. A Fiú egyik oldaláról a másikra dülöngélt, dübörögtek a köveken csúszkáló lánctalpak, a motor azonban egyenletesen és vidáman, akadozás nélkül zúgott. “Ezzel ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta makacsul Bikov. A terepjáró üvöltve bukott bele egy mély árokba. A vezetőnyílásban zavarosan megvillant a barnás felszín, térdük felé zuhatagként ömlött a víz.

— Előre! — kiáltotta vidáman Bikov.

Az árok másik oldalán a Fiú egy kis időre megállt. Néhány méterre előttük majdnem merőleges, vöröses agyagfal magaslott. “Tizenöt-húsz méter lehet — futott végig Alekszejen. — Majd meglátjuk.” A szeme szögletéből észrevette, hogy Jermakov belekapaszkodott az ülésbe. “Akár egy béka egy futball-labdában…”

A dombtetőről a terepjáró apró, szürke cserebogárnak tűnt, mely felszántott földön tör előre. A szürke bogár most felmászott a falra. Valamilyen érthetetlen módon sikerült néhány száz métert kúsznia felfelé, majd vörös porfelhőt kavarva lezuhant s a hátára fordult.

— Ó, az ördögbe — mormogta a városi pártbizottság titkára —, miért nem kerülte meg!

Dauge idegesen köpött egyet.

— Nem kerülheti meg — jelentette ki nyugodtan Krajuhin. — Ezt nem szabad. Figyelem!

Valami történt ott, a vöröses színű fal tövében. A bogár megmozdult. Törzséből hirtelen csillogó, ízelt lábak nyúltak ki, lassan behajoltak, s a hasára fordítottak a gépet. Egy pillanat, még egy… A Fiú három acélrúdjával a fal alapzatára nehezedett, a negyedikkel óvatosan támaszt keresett, s felhúzódzkodott a fal tetejéig, lánctalpaival belekapaszkodott s továbbindult, s menet közben húzta be támaszkodó karjait.

— Remek fickó! Ez igen! — kiáltott fel lelkesen Jurkovszkij. — Igazi mester!

— Lehet, hogy mégiscsak magunkkal visszük a fölöslegessé vált pilóta helyett? — jegyezte meg Krajuhin, és szeméhez emelte a távcsövet.

Bikov ujjongott. Minden a legjobban ment. A Fiú sorra vette az akadályokat. Lánctalpa alatt mállott a kő, fröccsent a mély, kerek gödrök híg iszapja, ágyúdörrenés-szerű hangot adva dőltek el a kősziklák, Jermakov, aki a térképen és iránytűvel követte az útvonalat, néhányszor megmutatta az irányt — Bikov enélkül feltétlenül eltévedt volna, jóllehet igyekezett pontosan egyenes vonalban vezetni a járművet.

— Mennyit tettünk meg, Anatolij Boriszovics?

— Másfél kilométer maradt hátra…

S ebben a pillanatban hirtelen, zajtalanul málnaszínű lángnyelvek csapódtak tel előttük. Bikov visszahőkölt, s megállította a gépet.

— Tessék, Itt van Krajuhin meglepetése — dünnyögte.

A tűz gyorsan terjedt. Azt hihették, hogy a kövek égnek.

A fekete füstfelhők vérvörös lángnyelvekkel keveredtek, melyek hol szétterjedtek a földön, hol magasan az égbe csaplak. A száraz, forró szél porfelhőket kergetett.

— Sűrített benzin! — mondta nyugtalanul Bikov. — Napalm!

Jó kis ötlet…

Jermakov hallgatott. Bikov elnevette magát, leeresztette a szpektrolit nyílászárót, s a billentyűhöz ért. A Fiú teljes sebességgel belemerült a tűzviharba.

Amikor a látóhatárt zavaros, málnaszínű lepel borította be, a pártbizottság titkára köhintett, a városi tanács elnöke közelebb ment a rádiókészülékhez, Krajuhin pedig rendíthetetlen nyugalommal jegyezte meg: — Utasításba adtam, hogy gyújtsanak meg ott néhány tucat benzineshordót. Alig hét-nyolcszáz fokos hőség lesz néhány percig. Csekélység. A Fiú ki kell hogy bírja, de vajon kibírják-e az idegek…

A Fiú kiállta, s az idegek is. A zsíros koromfelhőben a terepjáró belegördült az útvonal végét jelző kis folyócskába, majd megállt. Gyors hullámok csapódtak a jármű megfeketedett, Iilás fényben csillogó oldalához, és gőzzel borították be. Sistergés hallatszott. A jármű páncélja fokozatosan lehűlt. Bikov megrázta Jermakov vállát, aki magatehetetlenül csüngött a biztonsági övben. A parancsnok azonban magánál volt.

— Átjutottunk… — motyogta gyönge hangon. — Szerencsésen átjutottunk — ismételte. — Örülök a sikerének… s az enyémnek is.

Bikov zavarodottan hümmögött.

A visszautat a patak mentén végig némán tették meg. S csupán amikor már a kurgán felé fordultak, amelynek tetején néhány alak integetett üdvözlőn feléjük, akkor szólalt meg a mérnök: — Egy dolgot nem értek, Anatolij Boriszovics. Miért van itt a tundrában ez a pusztulás?

Jermakov sokáig nem válaszolt, a biztonsági öv csatjait gombolta ki.

Majd kelletlenül megszólalt: — Itt robbant fel fölöttünk egy rakéta… egy fotonrakéta, ennyi az egész.

— Én is arra gondoltam, hogy itt egy jó nagy robbanás történt…

Ez volt minden, amit a meglepett és megrendült Bikov ki tudott nyögni.

A késői ebéd után (a sikeres próbaút alkalmából egy kupica konyakkal tetézték meg) Krajuhin csendet kért, s bejelentette: — Jermakovot és Bikovot egy hétre szanatóriumi gondozásra küldjük.

Semmi munka. Kalandregények, séták és alvás. A többiek készülnek a Hiusz fogadására. Közölték velünk, hogy a rakéta elindult a Ciolkovszkijról, s öt-hat nap múlva nálunk lesz.