A kárhozott város

MÁSODIK FEJEZET

A motorkerékpár dübörögve száguldott a Fő utcán, meg-megugorva a töredezett aszfalton.

Andrej összegörnyedve próbálta elrejteni arcát az oldalkocsi szélvédője mögé, de így is teljesen átjárta a metsző szél. Köpenyt kellett volna vennie.

A járdáról időnként a hidegtől kékre fagyott, összegörnyedt, vadul hadonászó elmebetegek ugrottak eléjük, valamit ordítottak, de a motor bőgésétől nem lehetett érteni őket. A rendőr ilyenkor fékezett, a foga közt szűrve a szót szitkozódott, igyekezett kitérni az utánuk kapkodó, kinyújtott kezek elől, áttört a csíkos köntösök sorfalán, ismét beletaposott a gázba, és a motor úgy megugrott, hogy Andrej hátrazökkent az ülésen.

Az elmebetegeken kívül teremtett lélek sem volt az utcán. Csak egyszer jött velük szembe egy lassan cirkáló járőrkocsi, a tetején villogott a narancsszín lámpa, és a polgármesteri hivatal előtti téren láttak egy esetlenül nyargaló jókora, bozontos páviánt. Az állat fejvesztve menekült, a nyomában átható üvöltéssel loholt néhány borostás, csíkos pizsamás alak. Andrej visszanézve látta, hogy végül utolérték és a földre teperték a szerencsétlen majmot, majd egy hátborzongató gyászdal hangjaira mellső és hátsó lábainál fogva hintáztatni kezdték.

Utcai lámpák ritkás füzére rohant el mellettük, majd sötét házsorok következtek. Úgy festettek, mintha kihaltak lennének, sehol egyetlen fénysugár. Majd felbukkant a zsinagóga homályos, sárga tömege, és Andrej ekkor megpillantotta az Épületet.

Szilárdan és magabiztosan terpeszkedett, mintha mindig is itt lett volna, mintha évtizedek óta töltené ki a teret a zsinagóga horogkeresztekkel telefirkált fala és a mocskos kis mozi közt, amelyet épp az elmúlt héten bírságoltak meg pornófilmek éjszakai vetítése miatt. Azon a helyen, ahol állt, tegnap még csenevész fák nőttek, egy szökőkút csorgatta vékonyka vízsugarát a helyhez nem illően monumentális, elhanyagolt cementmedencébe, és a kötélhintákon tarka gyereksereg csimpaszkodott sivalkodva.

Az épület valóban vörös téglából épült, háromemeletes volt, a földszinti ablakokat spaletták fedték, az első és második emeleten néhány ablakból sárga és rózsaszín fény áradt, a tetőt bádog borította, az egyetlen kémény mellett pedig furcsa, többágú antenna meredezett. A bejárathoz valóban négy kő lépcsőfok vezetett, az ajtón rézkilincs csillogott.

Minél tovább nézte Andrej az épületet, annál tisztábban csengett a fülében egy ünnepélyesen komor dallam, át is villant az agyán, hogy több tanú állítása szerint az Épületből zene szűrődött ki…

Andrej megigazította a tányérsapkáját, hogy az ellenző ne takarja el a szemét, és a rendőrre pillantott. A komor, dagadt fickó nyakát felhajtott gallérja mögé húzva, fogai közt cigarettával álmosan gubbasztott.

— Látod? — kérdezte Andrej.

A dagadt kelletlenül megfordult, gallérját lehajtva.

— Mi van? — morogta.

— Azt kérdeztem, látod-e a házat — szólt rá Andrej ingerülten.

— Nem vagyok vak — közölte a rendőr mogorván.

— Korábban is láttad itt?

— Nem — mondta a rendőr. — Itt nem láttam, de máshol igen. Na és? Különb dolgokkal is találkozhat itt éjszakánként az ember…

A zene olyan tragikus erővel zengett, hogy Andrej alig hallotta a rendőr szavait. Valami monumentális temetés zajlott, emberek ezrei zokogtak, kedveseiket, szeretteiket kísérve utolsó útjukra, és a harsogó zene nem engedte, hogy lecsillapodjanak, megbékéljenek…

— Várj meg itt — mondta Andrej a rendőrnek, ám az nem válaszolt. Nem is csoda, hiszen ott maradt motorkerékpárján, Andrej viszont már az utca túloldalán állt, a lépcsőn, a magas, rézkilincses tölgyfa ajtó előtt.

Andrej akkor jobbra is, balra is végignézett a Fő utca ködbe vesző sötétjén, mintegy búcsút véve, és kesztyűs kezét a csillogó, cirádás rézkilincsre tette.

Az ajtó mögött nyugalmas kis hallt talált, amelyet alig világított meg a sárgás lámpafény, egy pálmafára emlékeztető, ágas-bogas fogason katonaköpenyek, kabátok, esőkabátok lógtak fürtökben. Lába alatt kopott, határozatlan mintájú szőnyeg, előtte pedig széles márványlépcső, rajta puha, vörös futószőnyeg, amelyet gondosan kifényesített fémrudak szorítottak a fokokhoz. Voltak még valamiféle képek a falakon, és tőle jobbra volt még valami a tölgyfa korláton túl, és volt valaki közvetlenül mellette, aki tiszteletteljesen elvette tőle a mappát, és a fülébe súgta: “Fáradjon fel a lépcsőn, kérem…” Andrej mindebből semmit sem tudott kivenni, mert folyton előrecsúszott a tányérsapkája, az ellenző eltakarta a szemét, ígycsak azt láthatta, ami a lába előtt volt. A lépcső közepén járt már, amikor eszébe jutott, hogy be kellett volna adnia a ruhatárba ezt az átkozott sapkát, annak az arany paszományos, pakompartos fickónak a markába nyomnia, de már késő volt. Itt meg a dolgok úgy voltak elrendezve, hogy mindent a maga idejében kell megtenni, és már lehetetlen volt visszacsinálni bármit is. Megkönnyebbülten sóhajtva lépett fel az utolsó lépcsőfokra, és levette a sapkáját.

Amint megjelent az ajtóban, mindenki felállt, de ő nem nézett senkire. Csak partnerét látta, azt az alacsony, koros, katonai egyenruhára emlékeztető öltözéket, csillogó krómbőr csizmát viselő férfit, aki gyötrő módon emlékeztette valakire, és aki mégis teljesen ismeretlen volt számára.

Mindenki mozdulatlanul állt az arannyal és bíborral díszített, élénk, tarka zászlókkal borított fehér márványfalak mentén… Nem, a zászlók nem is tarkák voltak, valamennyi vörös és aranyszínű volt, és a végtelen magasba vesző mennyezetről bíbor és arany drapériák csüngtek alá, mint valami valószínűtlen északi fény materializálódott pászmái. Mindenki a fal melle húzódva állt, a falban magas, félköríves fülkék voltak, bennük gőgös és szerény mellszobrok rejtőztek a félhomályban, márványból, gipszből, bronzból, aranyból, malachitból, rozsdamentes acélból… A fülkékből síri hideg áradt, mindenki fázott, titkon mindenki a kezét dörzsölte, vacogott, de mindenki feszesen állt, merően maga elé nézett. Csak az idős, félkatonai ruhát viselő ember, a partner, az ellenfél járt fel és alá lassan, nesztelen léptekkel a terem üresen hagyott közepén, súlyos, őszülő fejét kissé lehajtva, háta mögött bal kézzel átfogva jobb csuklóját. És amikor Andrej belépett, és mindenki felállt, és már egy ideje állt mozdulatlanul, és a boltívek alatt, a bíbor és az arany hullámok közt már elcsitult, szinte elhalt a megkönnyebbülés alig hallható sóhaja, az az ember egy ideig még járkált, majd hirtelen, szinte lépés közben megállt, és nagyon figyelmesen, mosolytalanul Andrejre nézett, és Andrej észrevette, hogy annak az embernek a nagy koponyáját gyér ősz haj borítja, homloka alacsony, hogy gondosan ápolt bajusza is gyér, egykedvű arca pedig sárgás, bőre rücskös, mintha felszántották volna.

Bemutatkozásra nem volt szükség, és üdvözlőbeszédekre sem. Leültek az intarziás asztalhoz. Andrejnek jutottak a sötét figurák, idős partnerének pedig a fehérek — igazából nem is fehérek voltak, hanem sárgásak —, és a rücskös arcú, szőrtelen kis kezét kinyújtva, két ujjal megfogta az egyik gyalogot, és megtette az első lépést. Andrej válaszlépésként rögtön előretolta a maga gyalogját, a csöndes, megbízható Vant, akinek csak egyetlen kívánsága volt, hogy hagyják békén — itt biztosítva lesz neki bizonyos, egyébként nagyon is kétséges és viszonylagos nyugalom, itt, az események kellős közepén, amely események azonnal kibontakoznak, és amelyek természetesen elkerülhetetlenek, és Vanra nehéz percek várnak, de éppen itt támogatni, fedezni, védelmezni lehet majd hosszú ideig. Ha úgy hozza a helyzet, hát végtelenül sokáig.

A két gyalog szemben állt egymással, a homlokuk szinte összeért, meg is érinthették egymást, semmitmondó szavakat válthattak, vagy szótlanul, büszkén kihúzhatták magukat, hogy lám csak, ők, az egyszerű gyalogok alkotják azt a fontos tengelyt, amely körül most kibontakozik majd az egész játék. De egymás ellen semmit nem tehettek, egymás számára semlegesek voltak, a harc szempontjából nem ugyanabban a dimenzióban voltak — az aprócska, sárga, formátlan Van, szokás szerint vállai közé húzott fejével, és a zömök, lovashoz illően görbe lábú, hatalmas, dús bajuszt viselő, kiálló pofacsontú emberke, nemezköpenyben, fején szögletes kucsmával, szeme szigorú, kissé kancsal.

A táblán újra egyensúly uralkodott, és ennek az egyensúlynak viszonylag sokáig el is kellett tartania, mivel Andrej tudta, hogy partnere zseniális, de óvatos, mindig tisztában van azzal, hogy az embernél nincs értékesebb, vagyis Vant a közeljövőben nem fenyegeti veszély. És Andrej megkereste a sorok közt Vant, halványan rámosolygott, de rögtön el is kapta tekintetét, mert megérezte Donald figyelmes és fájdalmas pillantását.

Partnere gondolkodott, hosszú cigarettaszipkájával sietség nélkül dobolt a gyöngyház berakású asztallapon, és Andrej ezalatt ismét a fal mellett dermedten álldogálók soraira pillantott, de ezúttal nem a sajátjait fürkészte, hanem azokat, akik ellenfele rendelkezéseit lesték. Szinte alig volt köztük ismerős: meglepően intelligens arcú, civil ruhás, szakállas, cvikkeres emberek, ódivatú nyakkendővel és mellényben, katonák, szokatlan egyenruhájukon számtalan paszomány övezte rombusz, moaré alapon sok-sok kitüntetés…

Honnan szedte ezeket? — gondolta Andrej némiképp csodálkozva, és megint az előretolt világos gyalogra pillantott. Ezt a figurát legalább jól ismerte: valamikor legendás dicsőség övezte, de ahogyan a felnőttek egymás közt suttogták, nem igazolta a személyéhez fűzött reményeket, és most, mondhatni, letűnt a színről. Szemlátomást maga is tisztában volt ezzel, de nem búslakodott miatta, magabiztosan állt görbe lábain, gigászi bajszát pödörgette, bizalmatlanul pislogott mindenfelé, és messzire áradt belőle a vodka és a lóverejték szaga.

Az ellenfél most a tábla fölé emelte kezét, és előbbre vitte egy másik gyalogját is. Andrej lehunyta a szemét. Erre nem számított. Lehetséges ez? Máris? És ki ez? Szép, sápadt arc, ihletett, ám önhittsége miatt taszító, cvikkere kékesen villog, ápolt, pompás kis szakáll, csillogó homloka fölött fekete hajtömeg. Andrej korábban sosem látta ezt az embert, nem tudta volna megmondani, kifele, de az látható volt, hogy fontos személyiség, mivel fölényesen és kurtán tárgyalt a görbe lábú, nemezköpenyes hadfival, az meg bajszát mozgatva minduntalan félrekapta kissé kancsal szemének pillantását, mint valami hatalmas vadmacska a magabiztos szelídítő előtt. Pofacsontján rángatóztak az izmok.

De Andrejnek nem volt ideje arra, hogy kettejük viszonyával foglalkozzon — Van sorsa forgott kockán, az aprócska Vané, aki egész életében csak a szenvedést ismerte, és aki már teljesen behúzta a nyakát, már felkészült a legrosszabbra, reménytelen megadással készen állt mindenre. És csak három lehetőség közt lehetett választani: vagy Vant, vagy Van azt a másikat, vagy pedig maradjon minden, ahogy van, bizonytalanságban hagyni mindkettejük életét — a stratégia magasztos nyelvén ezt úgy mondják: elhárított vezércsel. Andrej ismerte ezt a megoldást, tudta, hogy a szakirodalom javasolja alkalmazását, tudta, hogy teljesen kézenfekvő, de képtelen volt elviselni még a gondolatát is annak, hogy Van sorsa a játék hosszú óráin át egy hajszálon függjön, hogy Van a halálfélelem hideg verítékében ússzon, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen a rá nehezedő nyomás, míg végül ez a pokoli feszültség egy ponton már elviselhetetlenné válik, felfakad a kelés, és Vannak nyoma sem marad.

Én ezt nem bírom ki, gondolta Andrej. Végül is egyáltalán nem ismerem ezt a csiptetős embert, mi közöm hozzá, miért kellene sajnálnom, hiszen még zseniális partnerem is csak néhány percig gondolkodott, mielőtt felkínálta volna ezt az áldozatot… És Andrej levette a tábláról a világos gyalogot, és a helyére rakta a saját sötét gyalogját, és abban a pillanatban észrevette, hogy a köpönyeges vadmacska életében először egyenesen szelídítője szemébe nézett, kéjes vigyorban kivillantva a dohányzástól sárga agyarait. És ugyanabban a másodpercben egy napbarnított, olajosán napégette arcú, nem oroszos, még csak nem is európaira emlékeztető arcú ember tört át a sorok közt, egyenesen a kékesen villogó csíptetőhöz, meglendített egy hatalmas, rozsdás lapátot, és a csíptető kék villámként repült oldalra, és az ember, akinek sápadt képe egy nagy néptribun, egy félbemaradt zsarnok arca volt, halkan fel-jajdult, lába megrogyott, és az arányos kis test legurult a trópusi naptól felhevült, kicsorbult, régi lépcsőn, fehér por és élénkvörös, ragadós vér mocskolta be…

Andrej visszafojtotta lélegzetét, lenyelte a torkát szorító gombócot, és ismét a táblára nézett.

Ott pedig már két világos gyalog állt egymás mellett, a centrumot magabiztosan tartotta kezében a zseniális stratéga, és a sorok mélyéről már egyenesen Van mellének szegeződött az elkerülhetetlen pusztulás — már nem volt idő hosszas mérlegelésre, itt már nem csak Vanról volt szó: elég egyetlen pillanatnyi késlekedés, és a világos futó kitör a tettek mezejére — már régóta készül rá ez a magas, délceg, kitüntetések, érdemrendek, rombuszok és rangjelzések csillagképeivel ékesített, büszke, hideg tekintetű, gyerekesen duzzadt ajkú férfiszépség, a fiatal hadsereg, a fiatal ország büszkesége, aki maga mögé utasította vetélytársait, a nyugati hadtudomány hozzá hasonlóan önhitt, kitüntetésekkel, érdemrendekkel, rangjelzésekkel ugyanúgy teleaggatott hőseit. Mi neki Van? Ilyen Vanok tucatjait mészárolta le saját kezével, ilyen Vanok ezrei, mocskos, tetves, éhes, de benne vakon hívő Vanok ezrei egyetlen szavára dühödten szitkozódva, kihúzva magukat rohantak neki tankoknak és géppuskáknak, és aki csodával határos módon életben maradt közülük, felgyógyulva és jóllakva, megint kész lenne menni, kész lenne mindent megismételni…

Nem, ennek az embernek nem szabad átengedni sem Vant, sem a középmezőnyt. És Andrej gyorsan előretolt még egy gyalogot, amelyik a keze ügyébe akadt, meg sem nézte, ki az, csak egyre gondolt: fedeznie, támogatnia kell Vant, legalább hátulról védelmeznie, tudomására hozni a dicső tankistának, hogy Vant persze a hatalmában tartja, de Vanon túl egyetlen lépést sem tehet. És a nagy tankista megértette, előbb még csillogó szemére megint álmosan rácsukódott szép, súlyos szemhéja, de arról megfeledkezett — ahogyan Andrej is, aki ekkor valami szörnyű belső megvilágosodással hirtelen megértette —, hogy a döntés itt nem rajtuk múlik, nem a gyalogokon, futókon, még csak nem is a bástyákon vagy a vezéreken. És alig emelkedett a tábla fölé a kicsi, szőrtelen kéz, amikor Andrej, felfogva végre, mi megy itt végbe, a nemes játékszabályoknak megfelelően azt suttogta rekedten:

“Igazítok…”, és olyan sietve, hogy az ujjai idegesen rángatóztak, megcserélte Vant és azt a figurát, amelyik védte. A szerencse halványan rá-mosolygott: Vant megvédte, és a helyére most az a Valka Szojfertisz került, akivel Andrej hat évig egy padban ült az iskolában, és aki már úgyis meghalt negyvenkilencben, egy gyomorfekélyműtétben.

A zseniális partner lassan felvonta szemöldökét, apró pöttyökkel teli barna szeme jókedv csodálkozással hunyorított. Neki természetesen mulatságos és érthetetlen volt ez a taktikai és főleg stratégiai szempontból értelmetlen lépés. Gyönge kis keze továbblendült a tábla fölött, megállapodott a futónál, néhány pillanatig még gondolkodott, majd ujjai határozottan megragadták a lakkozott figurát, és a futó előrelendült, nekikoccant a sötét gyalognak, fellökte, és a helyére állt. A zseniális stratéga lassan kirakta a leütött gyalogot a tábla mellé, ahol fehér köpenyes, ügybuzgó és fegyelmezett emberek csoportja vett körül egy műtőasztalt, amelyen ott feküdt Valka Szojfertisz. Andrej szeme előtt utoljára villant fel sötét és a betegségtől meggyötört profilja, majd eltűnt a műtő ajtajában…

Andrej a nagy tankistára pillantott, és annak áttetsző, szürke szemében felfedezte ugyanazt a félelmet és gyötrő értetlenséget, amely őt magát is kínozta. A tankista sűrűn pislogva bámult a zseniális stratégára, és nem értett semmit. Megszokta, hogy hatalmas emberi és géptömegek mozgatásának kategóriáiban gondolkodjon, nyíltszívű naivitásában hozzászokott a gondolathoz, hogy mindig és mindent az ő páncélozott ármádiái döntenek el, amelyek magabiztosan gázolnak át idegen földeken, és a sokmotoros, bombákkal és ejtőernyősökkel dugig tömött repülőerődök, amelyek felhőkben szálltak az idegen tájak fölé, azok döntenek; és amit csak lehetett, mindent elkövetett azért, hogy ez a ragyogó álom bármely szükséges pillanatban valóra válhasson… Persze időnként megengedett magának némi kételyt abban, hogy a zseniális stratéga valóban olyan zseniális-e, képes-e egyértelműen felismerni a szükséges pillanatot és kijelölni a páncéloscsapás megfelel irányát, ám azt semmiképpen nem értette (és már ideje sem maradt rá, hogy megértse), miként volt lehetséges éppen őt feláldozni, őt, aki oly tehetséges, oly fáradhatatlan és pótolhatatlan, hogyan lehetett feláldozni mindazt, ami annyi munkába és erőfeszítésbe került…

Andrej gyorsan levette őt a tábláról, eltüntette szem elől, és Vant állította a helyére. Kék tányérsapkás emberek törtek át a sorokon, durván megragadták a nagy tankista karját és vállát, elvették fegyverét, pofon csattant szép, nemes arcán, és a nagy tankistát belökték egy kövérembe. A zseniális stratéga pedig hátradőlt székén, jóllakottan hunyorgott, kezét hasán összefonva ujjaival malmozni kezdett. Elégedett volt. Futót áldozott egy gyalogért, és nagyon elégedett volt. És Andrej hirtelen megértette, hogy a stratéga szemében egészen másként alakult ez az egész: ügyesen és gyorsan megszabadult az útjában levő futótól, ráadásul még egy gyalogot is nyert — valójában így festett a helyzet…

A nagy stratéga több volt, mint stratéga. A stratégát mindig kötik tulajdon stratégiájának keretei. A nagy stratéga elvetett minden keretet. A stratégia játékának csupán elhanyagolható eleme volt, éppoly véletlenszerű, mint Andrej számára — valamiféle véletlen, vaktában megtett lépés. A nagy stratéga éppen azért vált naggyá, mert megértette (vagy talán születésétől tudta): egyáltalán nem az győz, aki valamennyi szabályt betartva képes játszani. Az lesz a nyertes, aki a szükséges pillanatban át tud lépni minden szabályon, aki rá tudja kényszeríteni a játékra a maga szabályait, amelyeket az ellenfél nem ismer, és amikor szükséges — azokat is féke tudja söpörni. Ki mondta, hogy a sajátjai kevésbé veszélyesek, mint az ellenfél figurái? Ki mondta, hogy a királyt óvni kell, és kimenekíteni, ha sakk fenyegeti? Ostobaság, nincs olyan király, amelyet szükség esetén ne lehetne pótolni egy huszárral vagy akár gyaloggal. Ki mondta, hogy a gyalog, ha átverekedte magát egészen a távoli horizontig, feltétlenül tisztté válik? Hülyeség, néha sokkal hasznosabb, ha megmarad gyalognak, álljon csak a szakadék peremén — a többi gyalog okulására…

Az átkozott tányérsapka folyton Andrej szemére csúszott, mind nehezebben tudta követni, mi történik körülötte. Közben azért hallotta, hogy már nincs illedelmes csönd a teremben, edénycsörgés, hangok zűrzavara hallatszott, valahol egy zenekar hangolt. Ételszag terjengett. Valaki átható hangon kiabált teli torokból, ráadásul raccsolt: “Geohges, pokolian megéheztem! Intézkedj, hogy azonnal hozzanak nekem egy poháh cuhacaót és ananászt!”

— Elnézését kérem — szólalt meg valaki közvetlenül Andrej füle mellett, és átfurakodott közte és a tábla között, felvillant egy frakk, egy pár ragyogóra fényesített lakkcipő, egy magasra emelt fehér kézen megrakott tálca úszott el Andrej feje fölött. Egy másik, ismeretlen fehér kéz egy pohár pezsgőt tett Andrej könyökéhez.

A zseniális stratéga végre megfelelő állagúra puhította cigarettáját, már rá lehetett gyújtani. Rá is gyújtott — szőrös orrlyukaiból kékes füstfelhő gomolygott, és elvegyült ápolt bajusza gyér szálai közt.

A játék közben tovább folyt. Andrej lázasan védekezett, visszavonult, manőverezett, és egyelőre sikerült úgy intéznie, hogy csak azok estek el, akik már amúgy is meghaltak. Már elvitték az átlőtt szívű Donaldot, és a pezsgőspohár mellé letették az asztalra pisztolyát és búcsúlevelét: “Amikor érkezel, ne örülj, amikor távozol, ne búsulj. A pisztolyt adják át Voronyinnak. Még szüksége lehet rá.” Apja és testvére már levitte a jeges lépcsőfokokon a nagymama, Jevgenyija Romanovna ócska lepedőkbe varrt holttestét, és elhelyezték az udvaron felhalmozott hullarakáson. Már apját is eltemették egy közös sírban valahol a Piszkarjovói temetőben, és a mogorva sofőr, borostás arcát védve a metsző széltől, egy úthengerrel többször oda-vissza hajtott a jéggé fagyott holttesteken, hogy minél több férjen a sírba… És a nagy stratéga nagyvonalúan, kedélyes kárörömmel bánt el a sajátjaival és idegenekkel, és ápolt, szakállas, érdemrendekkel ékesített emberei főbe lőtték magukat, ablakon ugrottak ki, belehaltak a bestiális kínzásokba, egymáson is átgázolva törtek át a vonalakon, hogy vezér legyen belőlük, de gyalogok maradtak…

És Andrej gyötrődve próbálta megérteni, miféle játék az, amelyben részt vesz, mi a célja, mik a szabályai, és miért kell ez az egész; lelke legmélyéig fölkavarta a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy a nagy stratéga ellenfele lett — ő, a nagy stratéga hadseregének hűséges, bármelyik pillanatban érte meghalni kész, érte ölni kész katonája, aki nem ismert más célt, csak az ő célját, aki nem ismert el más eszközt, csak amit ő mutatott, akinek szemében a nagy stratéga és a világmindenség szándéka egy és ugyanaz volt… Mohón, anélkül, hogy érezte volna az ízét, felhajtotta a pezsgőt, és abban a pillanatban villámcsapásként érte a felismerés: természetesen nem ellenfele a nagy stratégának! Hát persze, hogyan is lehetne! Szövetségese, hűséges segítőtársa, és ez ennek a játéknak a legfőbb szabálya. Nem ellenfelek játsszák, hanem partnerek, szövetségesek, ezt a játékot egy kapura játsszák, senki sem veszít, itt mindenki nyer… leszámítva persze azokat, akik nem érik meg a győzelmet.

Valaki az asztal alatt hozzáért a térdéhez, és azt mondta: “Szíveskedjen odébb tenni a lábát…” Andrej lenézett. Talpa alatt csillogó tócsa sötétlett, és egy kopasz törpe sürgölődött körülötte négykézláb, egy sötét foltokkal borított ronggyal. Andrejt szédülés környékezte, és újra a táblára nézett. Már minden halottat feláldozott, már csak az élők maradtak. Az asztal túloldaláról érdeklődve figyelte őt a nagy stratéga, sőt mintha helyeslőén bólintott volna, udvarias mosollyal kivillantva ritkás fogait, és Andrej hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább.

Hatalmas játék, a lehető legnemesebb játék, a legmagasztosabb célokért, amelyeket az emberiség valaha is maga elé tűzött, ám Andrej már nem volt képes részt venni benne.

— Ki kell mennem… — mondta rekedten. — Csak egy percre.

Olyan halkan suttogott, hogy maga is alig hallotta, mégis mindenki rögtön ránézett. A teremben megint csönd lett, a sapka ellenzője már nem zavarta többé, és most világosan, szemtől szemben láthatta övéit, mindenkit, aki még életben maradt.

Bánatosan nézett rá a kigombolt, fakó katonazubbonyt viselő, termetes Jura bácsi, a karosszékben elterülő Selma részegen mosolygott, kilátszott csipkés, rózsaszín nadrágocskája, Kenszi komolyan, megértőén figyelt, mellette a torzonborz, szokás szerint borostás, mindig közömbös pillantású Vologyka Dmitrijev, a magas, régi széken pedig, amelyről épp az előbb kelt fel Szeva Barabanov, hogy elinduljon soron következő és utolsó titokzatos kiküldetésébe, most az arisztokratikusán görbe orrú, utálkozva fintorgó Borka Csisztyakov trónolt, mintha azt kérdezné: “Mit ordítasz, mint a sakál?” Itt voltak mindannyian, a legkedvesebbek, a szívéhez legközelebb állók, és mindannyian őt nézték, mind a maga módján, mégis volt a tekintetükben valami közös, ami neki, Andrejnek szólt —

együttérzés? bizalom? szánalom? — , nem, nem az, de sehogy sem tudta megérteni, mi is lehet, mert a jól ismert és megszokott arcok közt hirtelen megpillantott egy teljesen ismeretlen embert, egy sárgás arcú, kancsal ázsiait, nem, nem Vant, hanem egy választékos megjelenésű, sőt elegáns ázsiait, és Andrejnek úgy rémlett, hogy az ismeretlen háta mögött megbújik valaki, egy aprócska, szutykos, rongyos, valószínűleg hajléktalan kisgyerek…

És Andrej felállt, nagy zajjal hátralökte a széket, hátat fordított mindenkinek, határozatlan mozdulattal intett a nagy stratégának, majd vállak és hasak közt áttörve, félretolva valakit az útból, sietve elhagyta a termet, és közben, mintha őt akarná megnyugtatni, valaki azt dörmögte a közelében: “Nos, hadd menjen, ezt megengedik a szabályok, hadd gondolkodjon, elmélkedjen… Csak meg kell állítani az órát.”

Teljesen elgyengülve, verítékben úszva ért ki a lépcsőházba, lerogyott a szőnyegre a hőséget árasztó kandalló közelében. A tányérsapka már megint a szemére csúszott, így meg sem próbálta szemügyre venni a kandallót, azt sem, miféle emberek ülnek körülötte, csak a finom, száraz meleget érzékelte egész nyirkos, szinte összetört testével, a már száraz, de még ragadós foltokat látta saját cipőjén, és a lángoló fahasábok kellemes ropogásán keresztül hallgatta, amint valaki komótosan, ízesen, saját bársonyos hangjában gyönyörködve mesél:

— …Képzeljék csak el: igazi férfiszépség, arasznyi vállakkal, a Dicsőség Érdemrend mindhárom fokozatának kitüntetettje. Azt pedig nem adták meg akárkinek, kevesebben voltak, mint a Szovjetunió hősei. No és remek fickó volt, kitűnő tanuló és így tovább.

Csakhogy volt egy nagyon furcsa tulajdonsága. Megesett például, hogy eljött egy összejövetelre, amelyet valami tábornok vagy marsall csemetéje rendezett, és amikor a társaság kezdett párocskákra szétszakadni, ki ezzel bújt össze, ki meg azzal, ő kapta magát, kiosont az előszobába, fejébe csapta a sapkáját, és eliszkolt. Eleinte azt hittük, van valami komoly kapcsolata. De nem így volt. Hol itt, hol ott találkoztak vele a fiúk nyilvános helyeken, a Gorkij parkban meg különböző klubokban, és ágrólszakadt nőszemélyek voltak vele, mindig másik! Egyszer én is találkoztam vele, és elképedtem, hát ezt meg honnan szedte: formátlan volt a lány, csúnya, pipaszárlábán körbetekeredve a harisnya, szörnyen kimázolva, elmondani sem lehet… bár az is igaz, hogy akkoriban még nem voltak olyan szépítőszerek, mint manapság, a lányok cipőpasztával kenegették a szemöldöküket… Szóval nyilvánvaló volt, hogy nem illenek össze. De a fiú ügyet sem vetett rá, gyengéden fogta a lány kezét, valamit magyarázott neki, ahogy illik, az a kis veréb meg majd' elolvadt, büszke is volt, szégyenkezett is, teljes volt a boldogsága. Egyszer aztán férfikompániában nekiestünk a barátunknak: ki vele, miféle faramuci ízlésed van, hogyhogy nem undorodsz ezektől a rusnya némberektől, miközben a legszebb, legjobb lányok hiába epekednek utánad… Hozzá kell tennem, hogy volt az akadémiánknak egy pedagógiai kara is, afféle privilegizált dolog, csak a legmagasabb rangú családok lányait vették oda föl… Na szóval, a fiú először csak tréfával próbálta elütni a kérdést, de végül megadta magát, és furcsa dolgot mesélt.

Tudjátok, mondta, tisztában vagyok azzal, hogy szerencsés fickó vagyok: jóképű, kitüntetésekkel teleaggatva, tetszem a lányoknak. Tudom, mert kaptam egy csomó szerelmes levelet. Ám egyszer történt velem valami, és hirtelen felismertem, hogy rengeteg körülöttünk a boldogtalan nő. Semmi jó nem jutott nekik a háború egész ideje alatt, nyomorogtak, a legnehezebb férfimunkát végezték, szerencsétlenek, csúnyák, fogalmuk sincs arról, milyen lehet szépnek, kívánatosnak lenni… Én meg, azt mondja, elhatároztam, hogy legalább néhányat közülük megajándékozok egy olyan gyönyörű élménnyel, hogy legalább legyen mire emlékezniük egész életükben. Itt-ott megismerkedem egy kalauznővel, egy gyári munkásnővel, egy szerencsétlen kis tanítónővel, aki a háború nélkül sem igen számíthatna sok jóra, most meg, hogy annyi férfi elpusztult, végképp semmi kilátása semmire. Eltöltők vele két-három estét, mondja, azután eltűnök, elbúcsúzom, természetesen hazudok valamit, hogy tartós kiküldetésbe kell utaznom vagy valami más, hihetően hangzó históriát, ők meg ott maradnak, és van legalább egyetlen szép emlékük… Legalább egy fénylő pont az életükben… Nem tudom, mondta, hogyan fest ez a dolog a magasabb rend erkölcs szempontjából, de úgy érzem, hogy férfikötelességünknek legalább egy nyomorúságos töredékét teljesítem ezzel. Végighallgatva mindezt, elképedtünk. Utána persze őrült vita kerekedett, de mindannyiunkra rendkívüli hatással volt ez a história. A fiú egyébként nemsokára eltűnt. Akkoriban sokan tűntek így el közülünk: a parancsnokság utasítása, és a hadseregben nem szokás megkérdezni, hova és miért… Többé nem láttam őt…

Én sem, gondolta Andrej. Én sem láttam őt többé. Csak két levél jött tőle, egy a mamának, egy nekem. És az értesítés, a mamának címezve: fia, Szergej Mihajlovics Voronyin a parancsnokság által kitűzött harci feladat teljesítése közben hősi halált halt”… Koreában történt. Korea akvarellre illő, rózsaszín ege alatt, ahol a nagy stratéga először mérte össze erejét az amerikai imperializmussal. Nagy játszmáját játszotta arrafelé, és Szerjozska ottmaradt, valamennyi Dicsőség Érdemrendjével együtt…

Nem akarom, gondolta Andrej. Nem akarom ezt a játékot. Lehet, hogy ennek így kell lennie, lehet, hogy enélkül nem megy. Lehet. Sőt valószínű. De én nem bírom… Nem vagyok rá képes. És nem is akarom megtanulni… Talán egyszerűen csak vacak katona vagyok, gondolta keserűen. Pontosabban fogalmazva, egyszerűen katona vagyok. Csupán katona. Az a bizonyos, aki képtelen gondolkodni, ezért vakon engedelmeskednie kell. És nem vagyok én sem partnere, sem szövetségese a nagy stratégának, csupán miniatűr csavar az ő kolosszális gépezetében, és az ő felfoghatatlan játszmájában nem az asztal mellett van az én helyem, hanem Van és Jura bácsi és Selma mellett… Közepes képességű kis csillagász vagyok, és ha sikerülne valami aprócska törvényszerűséget felismernem a csillagködökről, számomra már az is több lenne, mint elég. Ami pedig a nagy döntéseket és a nagy tetteket illeti…

Ekkor eszébe jutott, hogy már nem csillagász, hanem az ügyészség nyomozója, és nem is akármilyen sikert ért el: a speciálisan felkészített ügynökhálózat és különleges nyomozati módszer felhasználásával felderítette a titokzatos Vörös Épületet, behatolt a belsejébe, felfedte baljós titkait, megteremtve minden előfeltételt életünk eme kártékony jelenségének felszámolásához…

Kezére támaszkodva egy lépcsőfokkal lejjebb csúszott. Ha most visszamegyek az asztalhoz, többé nem jutok ki az Épületből. Elnyel. Ez világos: már sok embert elnyelt, ezt tanúvallomások bizonyítják. De nemcsak erről van szó. Hanem arról, hogy vissza kell térnem az irodámba, és kibogoznom ezt a szövevényt. Ez a kötelességem. Ez az, amit most tennem kell. minden egyéb — lázálom.

Még két lépcsőfokkal lejjebb csúszott. Meg kell szabadulnia a lázálomtól, vissza kell térnie a munkájához. Itt semmi nincs a véletlenre bízva. Itt mindent alaposan átgondoltak. Ezt a lidércnyomást provokátorok hozták létre, akik le akarják rombolni a végső győzelembe vetett hitet, megrontani az erkölcsöt és a kötelességtudatot. És az sem véletlen, hogy az Épület mellett az a mocskos kis mozi van, az Új Illúzió. No hisz, új! Nincs a pornográfiában semmi új. És mi van az Épület a másik oldalán? A zsinagóga…

Gyorsan lecsúszott a lépcsőn, eljutott a Kijárat feliratú ajtóig. Már megragadta a kilincset, már le is nyomta, már le is küzdötte a nyikorgó rugó ellenállását, amikor hirtelen megértette, mi áradt felé ott fenn a rá szögezett pillantásokból. Szemrehányás. Mindannyian tudták, hogy nem tér vissza. Neki magának még eszébe sem jutott, de ők már pontosan tudták…

Kirontott az utcára, mohón beszívta a ködös, nyirkos levegőt, és a boldogságtól el-elakadó szívveréssel érzékelte, hogy itt minden változatlan: a Fő utcát jobbra is, balra is ködös sötétség borítja, szemben pedig, az utca túloldalán, szinte karnyújtásnyira ott áll az oldalkocsis motorkerékpár, rajta, fejét gallérjába húzva, mélyen alszik a rendőr. “Húzza a lóbőrt a dagadt — gondolta meghatottan Andrej. — Kimerült.” Ekkor felharsant benne egy hang: “Idő!” És Andrej felnyögött, kétségbeesetten felzokogott, mert csak most jutott eszébe a játék legfontosabb, legrettenetesebb szabálya. Az a szabály, amelyet éppen az ilyen pipogya és finnyáskodó értelmiségiek ellen találtak ki: aki félbeszakítja a partit, az megadta magát, és aki megadta magát, elveszti valamennyi figuráját.

— Ne! — ordította Andrej, és visszafordult a rézkilincshez. De már késő volt. A ház távolodni kezdett. Lassan hátrált a zsinagóga és az Új Illúzió átláthatatlan, ködös sötétbe vesző hátsó udvara felé. Hangosan csikorogva, nyikorogva, csörömpölő üvegekkel, recseg gerendákkal távolodott. A tetejéről lecsúszott egy cserép, és darabokra tört a lépcső kövén.

Andrej teljes erőből rángatta a kilincset, de az mintha összenőtt volna az ajtó fájával, meg sem mozdult, a ház pedig egyre gyorsabban távolodott, Andrej már futott, szinte vonszoltatta magát, mint aki a már mozgó vonatra akar felkapaszkodni, rángatta és cibálta a kilincset, de hirtelen megbotlott valamiben, elesett, megmerevedett ujjai lecsúsztak a síkos rézről, valamibe nagyon fájdalmasan beverte a fejét, csillagokat látott, valami reccsent a koponyájában, de még látta, amint a ház egyre hátrálva, menet közben kioltva a fényeket az ablakokban, befordul a zsinagóga sárga fala mentén, majd egy pillanatra ismét feltűnt, szinte visszanézett utolsó két világos ablakával, majd ezek az ablakok is elsötétültek, és mindent elborított a homály.