A kárhozott város

MÁSODIK FEJEZET

A zseblámpával világítva lába alá, Andrej sietve igyekezett a következő, hajói számolta, a negyedik emeletre. Az ördögbe is… nem érek oda… Megállt, teste megfeszült az erős ingertől.

Gyomrában hangos korgással megmozdult valami, ettől egy kicsit megkönnyebbült. A disznók, mindent telerondítottak, már lépni sem lehet… Fölért az emeletre, és berontott az első lakásba. Az ajtó nyikorogva tárult föl, Andrej gyanakodva szaglászott. Úgy tűnik, sehol semmi… Körbevilágított a zseblámpával. A kiszáradt parkettán, rögtön az ajtó mögött csontváz fehérlett, rajta merevre száradt rongyfoszlányok, a koponya vicsorgott, még látszottak rajta a hajcsomók. Világos: benéztek ide, és megrémültek… Andrej, furcsán szedve lábát, szinte végigfutott az előszobán. Nappali… A fenébe, ez meg valami hálószobaféle… Hol lehet a vécé? Na végre…

Megnyugodva lépett ki, bár a hascsikarás nem múlt el teljesen, egész testét hideg, ragadós izzadság borította. A sötét előszobában begombolkozott, és elővette a zseblámpát.

Vál-lával egy polírozott, hihetetlenül magas szekrénynek dőlve ott állt a Néma, hatalmas fehér mancsait széles övébe dugva.

— Őrködsz? — kérdezte szórakozott jóindulattal Andrej. -Helyes, őrködj csak, különben a sarok mögül fejbe vágnak valami súlyos tárggyal, és akkor mit csinálsz?

Néha azon kapta magát, hogy úgy beszél ezzel a különös emberrel, mint valami jókora kutyával, ilyenkor kínos érzés fogta el. Barátságosan megveregette a Néma csupasz és hűvös vállát, és most már sietség nélkül körbejárta a lakást, jobbrabalra villantva zseblámpája fényét. Mögötte, nem közeledve, de le sem maradva visszhangzottak a Néma puha léptei.

Ez a lakás még a lentinél is elegánsabb volt. Rengeteg szoba, tele súlyos antik bútorral, hatalmas csillárok, óriási, meg-feketedett festmények múzeumba illő keretekben. De csaknem minden bútordarab sérült volt: hiányzott a fotelok karfája, a szekrényajtók, a székek lábak és támla nélkül hányódtak a padlón. Talán csak nem fűtöttek a bútorokkal? —

gondolta Andrej. — Ilyen hőségben? Különös…

Őszintén szólva az egész ház valahogy furcsa volt — teljesen érthető a katonák félelme.

Némelyik lakás tárva-nyitva tátongott, ezek teljesen üresek voltak, a puszta falakon kívül semmi sem maradt bennük. A többi lakás belülről volt bezárva, némelyik ajtaját még el is barikádozták bútorokkal, és ha sikerült az ajtót betörve bejutni, kiderült, hogy emberi csontok hevernek a padlón. A szomszédos házakban ugyanezt tapasztalták, és valószínű volt, hogy a környéken mindenütt így van. Mindez érthetetlen volt, és még Izja Katzman sem talált mind ez idáig racionális magyarázatot arra, miért menekültek el e házak egyes lakói, magukkal hurcolva mindenüket, még a könyveket is, mások pedig miért barikádozták el magukat otthonukban, hogy éhen és szomján pusztuljanak benne. És talán a hidegtől is — némelyik lakásban szánalmas kis vas fűtőalkalmatosságokat találtak, másutt a nyomok arra utaltak, hogy egyszerűen a padlón vagy — alighanem a tetőről leszaggatott — rozsdás vaslemezeken gyújtottak tüzet.

— Te érted, hogy mi történt itt? — kérdezte Andrej a Némát.

A férfi lassan megrázta a fejét.

— Jártál már itt korábban is?

A Néma bólintott.

— Akkor laktak itt?

“Nem” — jelezte a Néma.

— Értem… — mormogta Andrej, és megpróbálta kitalálni, mit ábrázolhat az egyik megfeketedett kép. Mintha portré lenne. Talán egy asszonyé…

— Veszélyes hely ez? — kérdezte.

A Néma rémülten meredt rá.

— Érted a kérdést?

“Igen.”

— Tudsz rá felelni?

“Nem.”

— Ez is valami — mondta Andrej elgondolkodva. — Vagyis lehet, hogy semmi baj. Jól van, menjünk vissza.

Lementek az első emeletre. A Néma elvackolt zugában, Andrej pedig bement a szobájába.

Pak, a koreai már várta — Izjával tárgyalt valamiről. Andrejt meglátva elhallgatott, és tisztelettudóan fölállt.

— Foglaljon helyet, Pak úr — mondta Andrej, és maga is letelepedett.

Pak lassan, óvatosan ült le, kezét térdére tette. Sárgás arca nyugodt volt, álmos tekintet szeme nedvesen csillogott püffedt szemhéjai közt. Andrejnek mindig is tetszett — valamilyen megfoghatatlan módon Kanekóra emlékeztette, de az is lehet, hogy egyszerűen azért, mert Pak mindig tiszta és takaros volt jóindulatú, mindenkivel barátságos, de minden bizalmaskodás nélkül, szűkszavú, de udvarias és nyájas — mindig kissé magának való, mindig bizonyos távolságot tartva… De lehet, hogy azért, mert éppenséggel Pak vetett véget annak az ostoba összetűzésnek a háromszáznegyvenedik kilométernél — a tűzharc kellős közepén feltartott kézzel, üres tenyerét mutatva előlépett a romok közül, és sietség nélkül megindult a fegyveresek felé…

— Nem ébresztettük föl, Pak úr? — kérdezte Andrej.

— Nem, tanácsos úr, még nem feküdtem le.

— A gyomra kínozza?

— Nem jobban, mint a többieket.

— Valószínűleg nem is kevésbé… -jegyezte meg Andrej. — És a lába hogy van?

— Jobban bírja, mint a többieké.

— Az jó — bólintott Andrej. — És milyen a közérzete? Nem fáradt el?

— Velem minden rendben, köszönöm az érdeklődését, tanácsos úr.

— Az jó — ismételte meg Andrej. — Nos, a következő dolog miatt fárasztottam, Pak úr.

Holnapra pihenőt rendeltem el. De már holnapután kisebb felderítőútra akarok menni egy csoporttal. Vagy ötven-hetven kilométert mennénk előre. Vizet kell találnunk, Pak úr.

Valószínűleg könnyű felszereléssel, de gyorsan haladunk majd.

— Értem, tanácsos úr — mondta Pak. — Engedélyét kérem, hogy csatlakozhassak önökhöz.

— Köszönöm. Erre szerettem volna kérni. Tehát holnapután indulunk, reggel hatkor. Hideg élelmet és vizet kap a szakaszvezetőtől. Rendben? Nos, nézzük. Mit gondol, találhatunk itt vizet?

— Azt hiszem, igen — mondta Pak. — Hallottam egyet-mást erről a vidékről. Valahol lennie kell errefelé egy forrásnak.

A hagyomány szerint valamikor nagyon bővizű volt. Mostanára alighanem csökkent a mennyisége, de nekünk talán elég lesz. Meg kell nézni.

— Nem lehet, hogy teljesen kiszáradt?

Pak megcsóválta a fejét.

— Lehet, de kevéssé valószínű. Sosem hallottam olyan forrásokról, amelyek teljesen kiszáradtak. A feltörő víz mennyisége csökkenhet, sőt lényegesen kevesebb is lehet, de a források nem száradnak ki teljesen.

— A dokumentumokban egyelőre semmi használhatóra nem bukkantam — mondta Izja. — A Város vezetéken kapta a vizet, de ez a vezeték most olyan száraz, mint… mint nem is tudom, micsoda.

Pak hallgatott.

— És még mit hallott erről a környékről? — kérdezte Andrej.

— Különféle, többé-kevésbé borzalmas dolgokat — mondta Pak. — Ezek egy része nyilvánvaló kitaláció. Ami a többit illeti… — megvonta vállát.

— Például? — kérdezte Andrej barátságosan.

— Tulajdonképpen korábban már mindent elmondtam önnek, tanácsos úr. A híresztelések szerint például valahol itt a közelben van az úgynevezett Vasfejűek Városa. De arra, kik is azok a vasfejűek, nem sikerült rájönnöm… Azután a Véres Vízesés, bár az a jelek szerint még messze van. Alighanem olyan folyóról lehet szó, amelyik a hegyek közt kimos a talajból valamilyen vörös ásványi anyagot. Mindenesetre arrafelé bőven lesz víz… Legendák mesélnek beszélő állatokról — ez már a hihető dolgok határát súrolja. Arról pedig, ami túl van ezen a határon, beszélni sem érdemes… Mellesleg a Kísérlet, az Kísérlet.

— Biztosan nagyon elege van már abból, hogy folyton faggatom — mondta Andrej mosolyogva. — Képzelem, mennyire unja huszadszor is elmondani ugyanazt. De bocsásson meg nekem, Pak úr. Hiszen mindannyiunk közt ön a legtájékozottabb.

Pak megint vállat vont.

— Tájékozottságom sajnos nem sokat ér — közölte szárazon. — A híresztelések többsége nem igazolódik be. Ellenkezőleg — nagyon sok olyasmivel találkozunk, aminek hírét sem hallottam… Ami pedig a faggatózást illeti, nem gondolja, tanácsos úr, hogy a csoport beosztott tagjai túlságosan is tájékozottak, ha a mendemondákról van szó? Én csak akkor felelek a kérdésekre, ha a parancsnoki állomány valamelyik tagja érdeklődik. Helytelennek tartom, tanácsos úr, hogy a katonák és az expedíció többi beosztott munkatársa is tudomást szerez mindezekről a híresztelésekről. Rombolja a moráljukat.

— Tökéletesen egyetértek önnel — mondta Andrej, le nem véve szemét Pakról. —

Mindenesetre nem bánnám, ha több szóbeszéd járná a tejjel-mézzel folyó patakokról, kolbászból font kerítésről.

— I-igen — mondta Pak. — Éppen ezért, ha a katonák faggatnak, igyekszem elterelni a szót a kellemetlen témákról, és főként a Kristálypalotáról szóló legendát idézem föl. Igaz, az utóbbi időben már hallani sem akarnak róla. Mindenki fél, és haza akar menni.

— Maga is? — kérdezte Andrej együtt érzőn.

— Nekem nincs otthonom — mondta Pak nyugodtan. Arca áthatolhatatlan volt, szeme nagyon álmos.

— Értem… — Andrej ujjaival dobolt az asztalon. — Nos, Pak úr, még egyszer köszönöm.

Kérem, pihenjen. Jó éjszakát.

Tekintetével elkísérte a kifakult kék vászonba burkolt hátat, megvárta, míg becsukódik az ajtó, majd megszólalt:

— Mégis jó lenne tudni, miért akaszkodott ránk.

— Hogyhogy miért? — értetlenkedett Izja. — Ők maguk nem voltak képesek felderítőutat szervezni, hát megkért, hogy velünk jöhessen…

— De miért van szükségük a felderítésre?

— Hja, barátocskám, nincs mindenkinek ugyanúgy ínyére Geiger uralkodása, mint neked!

Korábban nem kívántak a Polgármester úr alattvalói lenni — ezen ugye nem csodálkozol?

Most pedig nem kívánnak az elnök úr alattvalói lenni. A maguk módján akarnak élni, érted?

— Értem — mondta Andrej. — De szerintem senki nem kívánja meggátolni őket abban, hogy a maguk módján éljenek.

— Szerinted — mondta Izja. — Csakhogy nem te vagy az elnök.

Andrej belekotort a vasládába, előhúzott egy laposüveget, amelyben alkohol volt, és lecsavarta a kupakját.

— Talán azt hiszed — folytatta Izja —, Geiger eltűri, hogy egy jól felfegyverzett, erős telep fennmaradjon a közelében? Kétszáz harcedzett, sok vihart látott férfi, mindössze háromszáz kilométerre az Üvegháztól… Hát persze hogy a szuszt is kiszorítaná belőlük. Tehát tovább kell menniük északra. Csak hogy hová?

Andrej egy kevés alkoholt töltött a tenyerébe, és teljes erőből összedörzsölte két kezét.

— Hogy beleette magát a mocsok — morogta elkeseredetten. — El se tudod képzelni…

— Igen, igen, a mocsok — ismételte Izja szórakozottan. — Nehezen viseled… Mondd, miért nyaggatod folyton Pakot? Miért böki a csőrödet? Régóta ismerem, szinte a legelső naptól kezdve. A legbecsületesebb, legkulturáltabb ember Miért mászol rá? Csak a te szinte zsigeri értelmiséggyűlöleteddel magyarázhatóak ezek a jezsuitához méltó kihallgatások. Ha már mindenáron tudni akarod, ki terjeszti a rémhíreket, fordulj a besúgóidhoz. Paknak ehhez semmi köze.

— Nincsenek besúgóim — közölte hidegen Andrej.

Mindketten elhallgattak. Aztán a maga számára is váratlanul Andrej megszólalt:

— Beszéljünk őszintén?

— Na? — mondta Izja mohón.

— Hát ide figyelj. Az utóbbi időben az az érzésem, hogy valaki nagyon szeretne véget vetni ennek a mi expedíciónknak. Szó szerint véget vetni. Nem egyszerűen csak azt, hogy megforduljunk és hazamenjünk, hanem végezni velünk. Megsemmisíteni minket. Hogy nyomunk se maradjon, érted?

— Ugyan már — mondta Izja, közben sercegő körömmel matatott a szakállában, szemölcsét keresve.

— Igen, igen! És egyre azon töprengek, kinek lehet ez érdeke. És arra lyukadok ki, hogy ennek a te Pakodnak. Várj! Hadd mondjam végig! Ha hírmondó sem marad belőlünk, Geiger nem tud meg semmit — sem a telepükről, sem másról… Még egy ilyen expedíció megszervezésére a közeljövőben aligha vállalkozik. És akkor nekik nem kell északra menniük, elhagyniuk a megszokott helyet… Hát erre jutottam, érted?

— Szerintem neked teljesen elment az eszed — jelentette ki Izja. — Mitől van ilyen érzésed? Ha csak a visszafordulásról van szó, ahhoz nem kell semmilyen megérzés. Mindenki haza akar menni… De honnan veszed, hogy meg akarnak minket semmisíteni?

— Nem tudom — felelte Andrej. — Mondom, hogy csak egy érzés… — Hallgatott egy darabig. — Mindenesetre jó ötlet volt, hogy holnapután magunkkal vigyük Pakot. Semmi keresnivalója nélkülem a táborban…

— De hogy jön ő ehhez az egészhez?! — ripakodott rá Izja. — Használd már azt az ostoba fejedet! És ha sikerül kinyírnia minket, mi van? Nyolcszáz kilométert gyalogol majd vissza felé? A víztelen pusztaságban?

— Honnan tudjam? — vicsorgott Andrej. — Lehet, hogy tud traktort vezetni.

— Moreira nem gyanakszol? — kérdezte epésen Izja.

— Na igen… Morei… — mondta elgondolkodva Andrej. — Ő is érdekes figura… Meg itt van ez a Néma… Kifele? Honnan jött? Miért van folyton a nyomomban, mint egy kutya? Még a vécére is elkísér… Egyébként tudod, hogy már járt itt?

— Óriási felfedezés — legyintett Izja megvetően. — Erre én már régen rájöttem. A nyelv nélküliek északról jöttek…

— Lehet, hogy itt vágták ki a nyelvüket? — kérdezte Andrej halkan.

Izja ránézett.

— Tudod mit, igyunk inkább egy kortyot.

— Nincs mivel felhígítani.

— Akkor legalább idehozzam neked Moreit?

— Menj a fenébe… — Andrej fölállt, fintorogva megmozgatta feltört lábát a cipőben. — Jól van, megyek, körülnézek, mi a helyzet. — Megtapogatta üres fegyvertokját. — Van pisztolyod?

— Valahol van. Minek neked?

— Jól van, megyek így — legyintett Andrej.

Menet közben előhúzta a zseblámpát, és kilépett az előszobába. A Néma azonnal fölemelkedett a sarokból. Jobbról, a lakás mélyéből, egy félig nyitott ajtó mögül halk hangok hallatszottak. Andrej megállt.

— …Kairóban, Dagan, Kairóban volt! — bizonygatta meggyőzően az ezredes. — Úgy látom, mindent elfelejt. A huszonegyes yorkshire-i lövészezrednél történt, amelynek az öreg Bili, Stratford ötödik baronetje volt a parancsnoka.

— Elnézését kérem, ezredes úr — vetette ellen tiszteletteljesen Dagan —, esetleg az ezredes úr naplójához folyamodhatnánk…

— Nem kell, nem kell ide semmiféle napló, Dagan! Foglalkozzon csak azzal a pisztollyal.

Megígérte, hogy még fölolvas nekem altatóul…

Andrej kilépett a lépcsőházi előtérbe, és beleszaladt, mint valami villanypóznába, Ellisauerbe, aki görnyedten, hátát a vaskorlátnak vetve cigarettázott.

— Az utolsó lefekvés előtt? — érdeklődött Andrej.

— Pontosan, tanácsos úr. Mindjárt megyek, lefekszem.

— Feküdjön csak, feküdjön — mondta neki Andrej távolodva. — Tudja, aki többet alszik, kevesebb bűnt követ el.

Ellisauer tisztelettudóan kuncogott a háta mögött. Te piszok égimeszelő, gondolta Andrej, csak azt próbáld meg, hogy nem végzel három nap alatt a javítással, téged foglak be a pótkocsik elé…

A közkatonák és az alacsonyabb beosztásúak a földszinten voltak elszállásolva (bár piszkítani följártak a felső szintekre).; Itt nem hallatszott beszélgetés — a jelek szerint már mindany-nyian vagy csaknem mindannyian aludtak. A huzat reményében tárva-nyitva álló lakásajtókon sokhangú hortyogás, álmos cuppogás, mormogás, rekedt, dohányzás okozta köhögés hallatszott ki az előtérbe.

Andrej először a balra nyíló lakásba nézett be. Itt helyezkedtek el a katonák. Egy ablaktalan, aprócska szobából fény szűrődött ki. Vogel szakaszvezető ült itt egy szál alsónadrágban, tarkójára tolt tányérsapkában, és szorgalmasan körmölt valamilyen jelentést.

A katonáknál rend volt: a szobácska ajtaja tárva állt, így teremtett lélek sem mehetett ki vagy be észrevétlenül. A közeledő léptek zajára a szakaszvezető fölkapta fejét, arcát a fénytől védve meresztette szemét a sötétbe.

— Én vagyok az, Vogel — szólt halkan Andrej, és belépett.

A szakaszvezető gyorsan odatolt neki egy széket. Andrej leült, körülnézett. Igen, a hadseregnél rend van. Itt sorakozott mind a három tartály a másnapi vízadagokkal, itt voltak a reggelire kiosztandó konzerv és kétszersült ládái, a cigarettaadag. A szakaszvezet ragyogóan tiszta pisztolya az asztalon hevert. A szobácska levegője nehéz férfiszagot, a tábori életforma bűzét árasztotta. Andrej a szék hátára tette karját.

— Mi lesz holnap reggelire, szakaszvezető? — kérdezte.

— Mint mindig, tanácsos úr — felelte Vogel csodálkozva.

— Találjon ki valamit, hogy más legyen, mint mindig — mondta Andrej. — Például tejberizst, cukorral… Van még gyümölcskonzervünk?

— Adhatunk rizst aszalt szilvával — javasolta a szakaszvezető.

— Hát akkor legyen aszalt szilvával… Reggel osszon ki dupla vízadagot. És mindenkinek fél tábla csokoládét… Maradt még csokoládénk?

— Még van egy kevés — mondta Vogel kelletlenül.

— Akkor adjon belőle… Cigarettával hogy állunk, ez az utolsó láda?

— Igen.

— Nincs mit tenni. Holnap még adja ki a szokásos adagot, holnaputántól pedig csökkentse a mennyiséget… És még valami: a mai naptól kezdve az ezredes folyamatosan dupla víz adagot kap.

— Bátorkodom jelenteni…

— Tudom — vágott a szavába Andrej. — Közölje vele, hogy az én utasításom.

— Értettem… Ahogy a tanácsos úr parancsolja… Anastasis! Hova megy?

Andrej megfordult. A folyosón bizonytalanul ingadozva, fél kézzel a falnak támaszkodva egy szinte még mindig alvó katona állt, rajta is csak alsónadrág volt, és cipő.

— Elnézést, szakaszvezető úr… — motyogta. Látszott rajta, hogy azt se tudja, hol van.

Majd észbe kapott, előírásos pózba vágta magát: — Engedélyt kérek, szakaszvezető úr, hogy kimehessek a mellékhelyiségbe!

— Kell papír?

A katona megrázta a fejét.

— Nem… Van… — és felmutatta az öklében szorongatott papírgombócot, amely nyilván Izja készleteiből származott. — Mehetek?

— Menj… Elnézését kérem, tanácsos úr. Egész éjjel futkosnak. De az is megesik, hogy csak úgy… maguk alá piszkítanak… Korábban használtak a tabletták, de most már semmi sem segít… Ellenőrizni kívánja az őrséget, tanácsos úr?

— Nem — felelte Andrej, és fölállt.

— Kívánja, hogy elkísérjem?

— Nem. Maradjon csak.

Andrej újra kilépett az előtérbe. Itt ugyanolyan forróság volt, de nem lehetett annyira érezni a bűzt. A Néma zajtalanul előbukkant a semmiből. Hallatszott, amint egy emelettel fölöttük Anastasis közkatona megcsúszik a lépcsőn. Úgyse jut el a vécéig, kipakolja egyszerűen a padlóra, gondolta Andrej együttérzéssel, egyben undorodva.

— No, mi legyen? — fordult halkan a Némához. — Megnézzük, hogy rendezkedtek be a civilek?

Átvágott az előcsarnokon, és belépett a szemközti lakásba. Ugyanaz a nehéz szag töltött be itt is mindent, de nyoma sem volt a katonáknál tapasztalt rendnek. A takaréklángra állított lámpa homályos fénye megvilágította a vitorlavászon tokba burkolt műszereket, amelyek rendetlen kupacba dobálva, a fegyverekkel összekeveredve hevertek a padlón. Mellettük egy koszos hátizsák, tartalma kiszórva, a sarokban laposüvegek és bögrék hányódtak.

Lámpával a kezében Andrej benyitott az első szobába, és rögtön bele is botlott egy cipőbe.

A sofőrök aludtak itt, pucéran, izzadtan terültek el a gyűrött tábori ágyakon. Még lepedőt sem terítettek maguk alá… Bár a lepedők alighanem mocskosabbak voltak már az ágyaknál is. Az egyik sofőr hirtelen fölült, szemét ki sem nyitva vadul vakarta a vállát, és alig érthetően motyogta: “Vadászni megyünk, nem a fürdőbe… Vadászni, érted? A víz sárga… a hó alatt sárga, érted?” Visszadőlt a helyére, és aludt tovább.

Andrej megállapította, hogy mind a négyen a helyükön vannak, és átment a következ szobába.

Itt az értelmiségiek telepedtek meg. Ők maguk alá terítették a szürke lepedőt, de ugyanolyan nyugtalanul aludtak, betegesen hortyogtak, nyögdécseltek, fogukat csikorgatták.

Az egyik szobában a két térképész, mellettük a másikban a két geológus. Az ő szobájukban valamilyen ismeretlen, édeskés szag csapta meg Andrej orrát, erről eszébe jutott a szóbeszéd, hogy a geológusok állítólag hasist szívnak. Tegnapelőtt Vogel szakaszvezet kábítószeres cigarettát kobozott el Tevoszjan közlegénytől, istentelenül lehordta, és megfenyegette, hogy kizavarja az előőrsbe. És bár az ezredes inkább humorosán fogta föl az esetet, Andrejnek nagyon nem tetszett ez az ügy.

A hatalmas lakás többi szobája üres volt, csak Morei aludt a konyhában, még a fejét is beburkolva valami ócska göncbe — nyilván agyongyötörték az este. Az undorító rongy alól kilátszott sovány, karmolásokkal, kék foltokkal borított meztelen lába. Már csak ő hiányzott nekünk, gondolta Andrej. Hogy az ördög vinné el ezt az átkozott szukát. Mocskos kurva…

Honnan jött? Kifele? Kivehetetlenül motyog valami érthetetlen nyelven… Érthetetlen nyelv a Városban? Izja, amikor meghallotta, majd' eszét vesztette… Morei… Izja nevezte el így… Jó név. Jellemző. Morei — morcos.

Andrej visszament a sofőrök szobájába, feje fölé emelte a lámpát, és a Némának intve Permjakra mutatott. A Néma nesztelenül átsurrant az alvók között, Permjak fölé hajolt, megfogta két fülét, fölhúzta. Permjak fölült, egyik kezével a padlóra támaszkodott, a másikkal letörölte álmában kicsurrant nyálát.

Pillantását elkapva, Andrej fejével az előszoba felé intett, és Permjak könnyedén, hangtalanul azonnal lábra állt. Átmentek a lakás egy távoli, üres szobájába. A Néma szorosan becsukta az ajtót, hátát nekivetette. Andrej körülnézett, hova lehetne leülni, de a szobában semmi nem volt. Letelepedett a padlóra, Permjak pedig vele szemben leguggolt. A lámpa fényben ragyás arca koszosnak látszott, borzas haja a homlokába hullott, a tincsek közül kilátszott az ormótlan tetovált, fölirat: “Hruscsov rabja”.

— Kérsz inni? — kérdezte Andrej halkan.

Permjak bólintott. Arcát elöntötte az ismerős pimasz mosoly. Andrej előhúzta farzsebéből a lapos flaskát, amelynek alján még lötyögött egy kevés víz, és odanyújtotta neki. Elnézte, ahogy Permjak apró, takarékos kortyokban fölhajtja a vizet, közben zajosan, az orrán keresztül veszi a levegőt, borostás ' ádámcsutkája föl-le mozog. Egész testét elborította a verejték.

— Meleg… — mondta rekedten Permjak, visszaadva a kiürült flaskát. — De jó is lenne egy kis hideg víz… a csapból…

— Mi baj van a motorral? — kérdezte Andrej, visszadugva zsebébe a kiürült üveget.

Permjak tenyerével letörölte arcáról az izzadságot.

— A motor szar — mondta. — Ez készült másodikként, kicsúsztak a határidőből… Kész csoda, hogy egyáltalán eddig tartotta magát.

— Meg lehet javítani?

— Igen. Két-három napig elszöszmötölünk vele, és jó lesz. De nem tart ki sokáig. Még vagy kétszáz kilométert tudunk vele megtenni, és akkor megint lerohad. Szar a motor.

— Értem — mondta Andrej. — Hogy látod: nem sündörög a katonák körül Pak, a koreai?

Permjak ingerülten legyintett a kérdésre. Közel hajolt Andrejhez, és közvetlenül a fülébe suttogta:

— Ma az ebédidőben a katonák megállapodtak, hogy nem mennek tovább.

— Ezt már tudom — felelte Andrej fogcsikorgatva. — Azt mondd meg, ki a főkolompos köztük!

— Sehogy nem tudok rájönni, főnök — suttogta Permjak. -A legtöbbet Tevoszjannak jár a szája, de ő amúgy is szószátyár fráter, már nem is figyel rá senki… De hogy ki az igazi főkolompos, nem tudom.

— Hnoupek?

— Tudja a fene. Lehet, hogy ő. Van tekintélye. Úgy veszem ki, a sofőrök is benne vannak, vagyis hogy ők sem akarnak továbbmenni. Ellisauer úr meg egy fabatkát sem ér: csak vihog, mint a fakutya, mindenkinek igyekszik a kedvében járni, alig hanem fél. Én meg mit tehetek? Csak azt duruzsolhatom nekik, hogy a katonákban nem lehet megbízni, hogy gyűlölik a sofőröket. Mi gyalogolunk, azt mondják, azok meg furikáznak a járműveiken. Mi csak a katonai fejadagot kapjuk, úgy mond, ők meg ugyanazt, mint a tudós urak… Miért is szeretnének minket? Korábban hatott az ilyen szöveg, de most már semmit sem ér. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy holnapután lesz a tizenharmadik nap…

— És a tudósok? — szakította félbe Andrej.

— Az ördög ismeri ki magát rajtuk. Mocskos szájjal szitkozódnak, de hogy kivel tartanak, nem lehet tudni. Minden áldott nap összeugranak a katonákkal Morei miatt… És tudja, mit beszél Kehada úr? Hogy az ezredes, úgymond, már nem húzza sokáig.

— Kinek mondta?

— Azt hiszem, mindenkinek. Magam hallottam, amikor azt magyarázta a geológusainak, hogy folyton legyen a kezük ügyében a fegyverük — ne érje készületlenül őket a dolog. Nincs egy cigarettája, Andrej Mihajlovics?

— Nincs — mondta Andrej. — És a szakaszvezető?

— A szakaszvezető megközelíthetetlen. Bárhogyan próbálkozik is vele az ember, kisiklik a kezéből, mint az angolna. Olyan, mint egy darab kő. Ő lesz az első, akit megölnek. Gyűlölik.

— Értem — mondta Andrej. — És mégis mi a helyzet a koreaival? Agitálja a katonákat vagy nem?

— Nem láttam ilyesmit. Mindig félrehúzódik. Ha kívánja, persze szemmel tarthatom, de szerintem fölösleges.

— Nézzük, hogyan tovább — mondta Andrej. — Holnaptól hosszú pihenő kezdődik. Munka sem lesz. Csak a vontató javítása. A katonák egész nap heverhetnek meg locsoghatnak. A te dolgod az, Permjak, hogy kiderítsd, ki a hangadó köztük. Ez az első számú feladatod. Találj ki valamit, végül is te tudod, mit lehet csinálni… — Felállt, mire Permjak is fölpattant. - Hallom, hánytál ma.

— Igen, volt valami bajom… De már jobban vagyok.

— Szükséged van valamire?

— Nem, inkább ne. Csak cigarettám lenne…

— Rendben. Ha megjavítjátok a motort, kaptok prémiumot. Menj.

Permjak a félrehúzódó Néma mellett kisurrant az ajtón. Andrej az ablakhoz lépett, és a párkányra könyökölve várta, hogy elteljen az előírásos öt perc. Odakinn a hordozható fényszóró fényében megcsillantak a szemközti ház ablakaiban az üvegmaradványok, odébb súlyos fekete tömegként rajzolódtak ki az utánfutók és a második vontató. Jobbról hallani lehetett, amint a sötétben láthatatlan őrszem járkál oda-vissza keresztben az úton, valami bánatos dalt fütyülve halkan.

Semmi baj, gondolta Andrej. Kikecmergünk ebből a helyzetből. Csak a fölbujtót sikerüljön elkapni… Megint elképzelte, hogyan sorakoztatja föl az ő utasítására a szakaszvezető a fegyvertelen katonákat, ő maga, Andrej, az expedíció parancsnoka pedig hogyan megy végig lassan, pisztollyal a kezében a sor előtt, hogyan néz bele a megkövült, borostás arcokba, hogyan áll meg Hnoupek ocsmány, vörös pofájával szemben, hogyan lő bele a hasába egyszer és még egyszer — Bíróság és ítélet nélkül. És ez lesz a sorsa minden gazembernek és gyáva disznónak, aki merészel…

Úgy látszik, Pak úr valóban ártatlan, gondolta. Már ez is valami. Na jó. Holnap még semmi nem történik. Még vagy három napig semmi sem történik, három nap alatt pedig sok mindent ki lehet találni… Például rá lehet bukkanni egy jó forrásra, valahol elöl, úgy száz kilométernyire innen. A vízhez alighanem úgy rohannának, mint a szomjas lovak… Micsoda hőség van itt. Még csak ma érkeztünk ide, de máris eláraszt mindent a szarszag… Az id egyébként is mindig a vezetőknek dolgozik, a lázadók ellenében. így volt ez mindig és mindenütt. Ma összebeszéltek, hogy nem mennek tovább. Reggel elszántan kezdik a napot, erre mi bejelentjük a hosszú pihenőt. Nem kell sehova menni, fiúk, fölösleges a nagy elszántság… Ráadásul ott lesz a kása és az aszalt szilva, a második bögre tea, a csokoládé…

Hát így állunk, Hnoupek úr! Téged pedig elkaplak még, csak várj… A fenébe is, szomjas vagyok. Szomjas vagyok… Jobb, ha megfeledkezel az ivásról, tanácsos úr, ideje aludni.

Nyakunkon a holnap. Hogy a fene egyen meg, Fritz, az expedícióddal együtt.

— Menjünk — szólt oda a Némának.

Izja még mindig ott ült az asztalnál, és papírjait böngészte. Mostanában új gusztustalan szokást vett föl — a szakállát rágta: marokra fogva szájába vette, és szopogatta. Andrej odament tábori ágyához, és nekilátott az ágyazásnak. A lepedő már ragadt a kosztól.

Izja egész testével felé fordulva hirtelen rákezdte:

— Figyelj! Az itteniek a Legszeretettebb és Legegyszerűbb uralma alatt éltek. Nagy kezdőbetűkkel, jegyezd meg. Jól éltek, semmiben nem szenvedtek hiányt. És egyszer csak meg változott a klíma, erős lehűlés következett be. Azután történt még valami, és valamennyien elpusztultak. Találtam itt egy naplót. A gazdája elbarikádozta magát a lakásában, és éhen halt. Pontosabban nem éhen halt, hanem fölkötötte magát, de az éhezés miatt — eszét vesztette… A dolog azzal kezdődött, hogy az utcán föltűnt valamilyen káprázat…

— Mi tűnt föl? — kérdezte Andrej, félbehagyva cipője kifűzését.

— Valamilyen káprázat. Valami jelenség, és aki belekerült, lomtalanul eltűnt. Némelyik még felordított, másoknak erre sem jutott idejük — egyszerűen feloldódtak a levegőben, és kész.

— Micsoda agyrém — motyogta Andrej. — És?

— Mindenki, aki kilépett a házából, elpusztult ebben a valamiben, eltűnt. Aki ijedtében, vagy mert fölfogta, hogy cefetül állnak a dolgok, otthon maradt, eleinte megúszta. Kezdetben telefonon tartották a kapcsolatot, aztán ők is szép sorban meghaltak. Nem volt mit enni, odakinn fagyott, tüzelőt nem tartalékoltak, a fűtés meg nem működött…

— És hová tűnt az a káprázat?

— Erről semmit nem ír. Mondom, hogy végül teljesen begolyózott. Hallgasd meg, hogy szól az utolsó bejegyzése: “Nem bírom tovább. Minek is? Itt az idő. Ma reggel a Szeretett és Egyszerű végigment az utcán, és benézett az ablakomon. Az a mosoly! Itt az idő.” És itt a vége. Gondolj bele: a negyedik emeleten lakott. A csillárra kötötte a hurkot szegény feje…

A kötél egyébként még most is ott lóg.

— Úgy látszik, tényleg elment az esze — mondta Andrej, és bebújt az ágyba. — Biztosan az éhezéstől. És mondd, mi a helyzet a vízzel, találtál valamit?

— Egyelőre semmit. Azt hiszem, holnap el kellene mennünk a vízvezeték végéig. Mi van, már aludni készülsz?

— Igen. És te is jobban tennéd — felelte Andrej. — Csavard le a lámpát, és tűnj el.

— Szeretnék még olvasni egy darabig — mondta panaszosán Izja. — Olyan jó lámpád van.

— A tiéd hol van? Ugyanilyet kaptál.

— Tudod, az enyém eltört. Amikor fölpakoltunk. Rátettem egy ládát. Véletlenül…

— Hülye — közölte vele Andrej. — Elég volt. Vidd a lámpát, és tűnj el.

Izja sietve összekotorta papírjait, hátratolta a széket, majd megszólalt:

— Ja, Dagan visszahozta a pisztolyodat. Meg üzent valamit az ezredes, de elfelejtettem, hogy mit…

— Jó, jó, add ide a pisztolyt — mondta Andrej. Párnája aládugta a fegyvert, majd hátat fordított Izjának.

— Fölolvassak neked egy levelet? — kérdezte behízelgően Izja. — Tudod, ezek valami poligámiafélében éltek itt…

— Tűnj a fenébe — felelte Andrej nyugodtan.

Izja vihogott. Andrej lehunyt szemmel hallgatta, amint Izja összeszedelődzködik, zörög, nyikorog lépte alatt a padló. Végül fölnyikordult az ajtó, és mikor Andrej kinyitotta a szemét, már sötét volt a szobában.

Valamiféle káprázat… Na, igen. Lesz, ahogy lesz. Ez nem tőlünk függ. Gondolkodni viszont csak arról érdemes, ami tőlünk függ… Leningrádban például semmiféle káprázat nem volt, csak farkasordító hideg, kemény fagy, és a haldoklók kiáltoztak a fagyos lépcsőházban — egyre halkabban és halkabban, sokáig, hosszú órákon át… Úgy aludt el, hogy hallotta, amint valaki kiabál, és ugyanerre a reménytelen kiabálásra ébredt, és nem mondhatni, hogy félelmetes lett volna, inkább undorító, és amikor reggel, egészen a szeméig bebugyolálva, anyja kezét fogva, aki a szánkóhoz kötözött vödröt vonszolta maga után, vízért indultak a fagyott mocsokkal borított lépcsőn, az, aki kiáltozott, most ott feküdt a lift mellett, valószínűleg ugyanott, ahol az este elesett, igen, biztosan ugyanott — fölállni nem tudott, mászni sem, és senki, de senki nem ment ki hozzá… Nem volt ott szükség semmiféle káprázatra. Mi is csak azért éltük túl, mert a mamának az volt a szokása, hogy már kora tavasszal beszerezte a téli tüzelőt, nem várt vele nyárig. Az a fa mentett meg minket. Meg a macskák. Tizenkét felnőtt macska és az az aprócska kölyök, amelyik olyan éhes volt, hogy amikor meg akartam simogatni, rávetette magát a kezemre, és harapta, szopta az ujjaimat…

Oda kéne küldeni benneteket, disznók, gondolta váratlanul feltámadt dühvei a katonákról.

Ott nem Kísérlet folyt. És az a város félelmetesebb volt, mint ez itt. Ott biztosan megőrülnék.

Akkor csak az mentett meg, hogy kicsi voltam. A kicsik egyszerűen haltak meg.

És mégsem adták föl a várost, gondolta. Aki ott maradt, nagyrészt elpusztult.

Felhalmozták őket a fáskamrákban, mint a fahasábokat, az élőket igyekeztek kimenekíteni, a hatóságok működtek, az élet — a különös, lázálomba illő élet — haladt a maga útján. Volt, aki egyszerűen meghalt; mások hőstetteket vittek végbe, és ők is meghaltak; megint mások az utolsó percig robotoltak az üzemekben, és amikor eljött az ideje, ők is meghaltak… És voltak, akik mindezen megszedték magukat: egy falat kenyérért fölvásárolták az ékszereket, aranyat, drágaköveket, aztán ők is meghaltak — a Névához kísérték és agyonlőtték őket, és akik lőttek, sovány hátukra vetették a fegyvert, és közben nem néztek senkire… Akadtak, akik fejszével álltak lesben a sötét mellékutcákban, emberhúst ettek, sőt kereskedni is megpróbáltak vele, de végül ők is elpusztultak… Nem volt abban a városban megszokottabb dolog, mint a halál. De a hatóságok a helyükön maradtak, és amíg maradtak, a város is tartotta magát.

Jó lenne tudni, vajon sajnáltak-e minket. Vagy egyszerűen nem is gondoltak ránk?

Egyszerűen teljesítették a parancsot, a parancs pedig csak a városra vonatkozott, rólunk szó sem esett benne. Vagyis megemlítettek persze minket is, de csak valahol a tizenegyedik pontban… A Finn pályaudvaron, a felhőtlen, hidegtől fakó ég alatt helyiérdekű kocsikból összeállított szerelvények álltak. A mi vagonunk zsúfolva volt gyerekekkel, olyan korúakkal, mint én is, tíz-tizenkét évesekkel — valami gyermekotthonból. Szinte semmire sem emlékszem. Csak a napfényre az ablakban, a lélegzetvétel párafelhőire és egy gyerekhangra, amely újra és újra ugyanazt a néhány szót ismételgette halkan, sipítozva: “Eredj a p…ba, barom!”, és megint: “Eredj a p…ba, barom”, és megint…

Állj, nem erről akarok gondolkodni. Parancs és szánalom, ez érdekel. Én például sajnálom ezeket a katonákat. Tökéletesen megértem őket, és együtt is érzek velük. Önkénteseket válogattak össze, és természetes, hogy főleg kalandor hajlamúak jelentkeztek, akiknek unalmas és nyomasztó volt az élet a mi kényelmesen elrendezett Városunkban, akiknek nem volt ellenükre más tájakon szétnézni, szükség esetén egy kicsit lövöldözni, a romok közt kotorászni és visszatérve megtömni zsebüket a jutalommal, feltűzni a vadonatúj rangjelzéseket, úgy páváskodni a lányok előtt… És ehelyett mit kaptak: hasmenést, vérhólyagokat, ezt az egész pokoli históriát… Hát persze hogy lázadoznak!

És én? Nekem talán könnyebb? Én talán a hasmenésért keltem útra? Nekem sem akaródzik továbbmenni, már én sem számítok semmi jóra, és, vigye el az ördög, én is tápláltam bizonyos reményeket, nekem is megvolt a magam kristálypalotája a horizonton túl!

Talán nem adnám ki boldogan a parancsot: elég volt, fiúk, indulás haza?! Hiszen én is torkig vagyok már ezzel a mocsokkal, én is rászedettnek érzem magam, és az ördögbe is, én is félek — holmi rühes káprázatoktól vagy a vasfejű emberektől. Lehet, hogy megszakadt bennem valami, amikor megláttam ezeket a nyelv nélkülieket: intő jel, te hülye, hogy ne menj tovább, fordulj vissza… Na és a farkasok? Amikor egyedül mentem előőrsbe, mert ti mindannyian összecsináltátok magatokat a rémülettől, hát azt hiszitek, talán sétagalopp volt? Előugrik a bestia a porfelhőből, leharapja a fél fenekedet, és már nyoma sincs… Hát így állunk, barátocskáim, kedves kis csürhém, nemcsak nektek nehéz, én is úgy érzem, hogy a szomjúságtól már belül repedezik mindenem…

Na jó, mondta saját magának. Ha így állunk, mi a csudának akarsz továbbmenni? Már holnap reggel add ki a parancsot — szárnyakat kap mindenki, egy hónap múlva otthon leszünk, Geiger lába elé dobod az összes fontos megbízatásodat, és a képébe vágod: kapd be, haver, eredj magad, ha annyira nem tudsz meglenni egy kis expanzió nélkül, ha annyira viszket neked egy bizonyos helyen… Egyébként pedig miért kellene feltétlenül botrányt csapni? Akárhogy is, csak megtettünk nyolcszáz kilométert, föltérképeztük a vidéket, tízládányi archív anyagot összeszedtünk — ez talán semmi? Nincs már itt semmi keresnivalónk! Meddig gyötörjük még véresre a lábunkat? Ez itt végül is nem a Föld, nem gömb alakú! Természetesen nincs semmiféle Antiváros, ez most már teljesen világos — senki még csak hírét sem hallotta… Vagyis mentség akad bőven. Mentség… Hát éppen ez az, hogy mentség!

Mert végül is miről van szó? Megállapodtunk, hogy végigmegyünk, és azt a parancsot kaptad, hogy addig menj, amíg lehet. így volt? így. Na és most folytathatod az utat? Igen.

Élelem van még, üzemanyag is, a fegyverek rendben… Az emberek persze kimerültek, de épek és sértetlenek… Bár végül is nem lehetnek annyira kimerültek, ha esténként még mindig hanyatt lökik Moreit… Nem, barátocskám, sehogyan sem jön ez össze. Mint parancsnok fabatkát sem érsz, mondaná Geiger, csalódtam benned! Meg aztán az egyik fülébe Kehada duruzsolna, a másikba Permjak, Ellisauerről már nem is beszélve…

Ezt a gondolatot Andrej igyekezett gyorsan elhessenteni, de már késő volt. Rémülten érzékelte, hogy a jelek szerint nagyon is fontos számára a tanácsos úri rang, és egyáltalán nincs ínyére a gondolat, hogy hirtelen elveszítheti.

Na és ha elvesztem, gondolta védekezőén. Hát ki vagyok én — talán éhen vesznék nélküle? Csak tessék! Üljön csak be a helyemre Kehada úr, én meg majd elfoglalom az övét.

Talán kárt szenved ettől az ügy? Uram isten, gondolta hirtelen. Hát végül is miféle az az ügy?

Mit zagyválsz itt? Nem vagy már gyerek — válladra venni a világ sorsát… Tudod, a világ sorsa nélküled is elrendeződik, és Geiger nélkül is… Mindenkinek teljesítenie kell kötelességét a maga helyén? Semmi kifogásom ellene. Kész vagyok teljesíteni kötelességemet a magam helyén. A magamén. De hogy a fenébe van ez? Miért van joga egy megvert hadsereg volt altisztjének arra, hogy egy milliós város fölött uralkodjék, nekem pedig, a kis híján kandidátusnak, a felsőfokú végzettséggel rendelkező komszomolistának nincs jogom a tudományos osztály vezetésére? Miért áll rosszabbul a szénám, mint neki? Mi ez az egész?

Hülyeség — “van jogom, nincs jogom”… A hatalomhoz annak van joga, aki birtokolja. Vagy még pontosabban fogalmazva, annak van joga a hatalom birtoklására, aki gyakorolja a hatalmat. Ha képes vagy másokat az akaratodnak alávetni — jogod van a hatalomhoz. Ha nincs — fel is út, le is út…

Ti pedig igenis továbbmentek, gazemberek, mondta az alvó expedíciónak. És nem azért mentek előre, mert én magam törekszem oly nagyon ismeretlen távolságok felé, akár ez a szakállas pávián, hanem azért masíroztok tovább, mert megparancsolom nektek. És nem a Város vagy isten ments, a Geiger iránti kötelességérzetből adom ki a parancsot nektek, kurafiak, ti lompos csürhe, hanem azért, mert az én kezemben van a hatalom, és ezt a hatalmat folyton bizonyítanom kell, bizonyítanom előttetek, mocskos bagázs, és önmagam előtt is. És Geiger előtt is… Nektek azért kell bebizonyítanom, mert különben fölfaltok…

Geigernek azért, mert másképpen lapátra tesz, és igaza is lesz. Önmagámnak pedig…

Tudjátok, a királyoknak meg mindenféle uralkodóknak hajdanán mázlijuk volt. Hatalmuk egyenesen személyesen Istentől származott, és sem ők maguk, sem az alattvalóik el sem tudták képzelni őket hatalom nélkül. De mi kisemberek vagyunk, Istenben nem hiszünk.

Minket nem kentek föl az uralkodásra. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk magunkról…

Nálunk az a dolgok rendje, hogy szemesnek áll a világ. Önjelöltekre nincs szükségünk — én fogok vezényelni. Nem te, nem ő, nem ti és nem ők. Én. A katonaság engem támogat…

Na, jól belehergeltem magam, gondolta kissé feszengve. Átfordult a másik oldalára, kezét bedugta a párna alá, ahol valamivel hűvösebb volt. Ujjai beleakadtak a pisztolyba.

…No és hogyan képzeli megvalósítani a programját, tanácsos úr? Hiszen ez annyit tesz, hogy lőni kell! Nem képzeletben (“Hnoupek közlegény, lépjen ki a sorból!”), nem szellemi onanizálást végezni, hanem — tüzelni egy eleven emberre, talán fegyvertelenre, talán olyanra, aki nem is sejt semmit, talán ártatlan is, végtére is… eh, a fenébe! — egy él emberre, a hasába, a puha testébe, a beleibe… Nem, erre nem vagyok képes. Ilyet sose tettem, nem is tudom elképzelni… A háromszáznegyvenes kilométernél persze én is lőttem, mint mindenki, egyszerűen ijedtemben, nem értettem semmit… De ott nem láttam senkit, és az ördögbe, ott rám is lőttek!

Na jó, gondolta. Humanizmus, persze, meg aztán nem is szokott ilyesmihez az ember…

Na de ha mégsem hajlandók menni? Kiadom a parancsot, ők meg azt felelik: menj a p…ba, haver, eredj magad, ha már olyan nagy a mehetnéked…

Ez nem is rossz ötlet! — gondolta. Adni kell egy adag vizet a nyavalyásoknak, élelmet a visszaútra, javítsák meg maguknak a lerobbant traktort… Menjetek csak, megleszünk nélkületek. Milyen jó is lenne: egy csapásra megszabadulni a csőcseléktől! Hirtelen maga elé képzelte, milyen arcot vágna az ezredes egy ilyen javaslat hallatán. Há-át igen, az ezredes ezt nem értené meg. Nem az a fajta. Ő éppenséggel a felkent uralkodók közül való. Benne egyszerűen föl sem merülne a gondolat, hogy esetleg meg is lehet tagadni a parancs végrehajtását. Egy biztos: nem gyötri magát ilyesféle gondolatokkal… Katona arisztokraták leszármazottja. Jó neki — már az apja, a nagyapja, a dédapja is ezredes volt, lám csak —, micsoda birodalmat hadakoztak össze, azám, aligha kímélték a népet… Hát lőjön majd ő, ha úgy adódik. Végül is ezek az ő emberei. Nem áll szándékomban az ügyeibe avatkozni… Uram isten, mennyire elegem van ebből az egészből! Rohadt értelmiségi nyavalygás, teleduruzsolom a saját fejem. Menniük kell, és kész! Én teljesítem a parancsot, hát méltóztassatok ti is teljesíteni! Engem sem cirógatnak meg, ha megszegem, hát ti se számítsatok dicséretre, az ördög vigyen el benneteket! És kész. A fenébe is. Inkább a nőkre gondolnék, mint erre a marhaságra. Na szép — a hatalom filozófiája…

Megint megfordult, összegyűrve maga alatt a lepedőt, és erővel megpróbálta maga elé képzelni Selmát. Amint orgonaszín pongyolájában lehajolva az ágy melletti asztalkára teszi a tálcát a kávéval… Részletesen maga elé idézte, hogyan is történne a dolog Selmával, aztán váratlanul, már minden erőlködés nélkül az irodájában találta magát, ahol az öblös karosszékben ott volt hónaljáig fölgyűrt ruhában Amália… És akkor megértette, hogy túlságosan messzire ment…

Félrelökte a takarót, fölült, szándékosan kényelmetlenül, hogy a tábori ágy pereme vágja a hátsóját, egy darabig az ablak szórt fénnyel, halványan derengő négyszögére meredt.

Aztán az órájára pillantott. Már éjfél elmúlt. Most fölkelek, gondolta, és lemegyek a földszintre… Hol is vackolta be magát az a lány, a konyhában? Korábban ez a gondolat mindig egészséges undort váltott ki belőle. Most nem sikerült fölidéznie. Maga elé képzelte Morei csupasz, mocskos lábát, de nem állt meg itt, gondolatban továbbhaladt, följebb…

Hirtelen látni akarta, milyen lehet a lány meztelenül. Végül is egyik nő olyan, mint a másik…

— Uram isten — mondta ki hangosan.

Az ajtó azonnal megnyikordult, és a küszöbön megjelent a Néma. Fekete árny a sötétségben.

— Minek jöttél? — kérdezte Andrej bánatosan. — Eredj aludni.

A Néma eltűnt. Andrej idegesen ásított, és visszadőlt az ágyra. Rémülten riadt föl, egész teste verítékben úszott.

— …Állj, ki az? — ordított föl megint az ablak alatt az őrszem. Hangja átható és kétségbeesett volt, mintha segítségért kiáltana.

És Andrej ugyanebben a pillanatban meghallotta a súlyos, recsegő dübörgést, olyan volt, mintha hatalmas kalapácsával döngve, ütemesen követ aprítana egy óriás.

— Állj, vagy lövök — visította áthatóan, szinte nem is emberi hangon az őrszem, és már tüzelt is.

Andrej nem emlékezett rá, hogyan került az ablakhoz. Jobbról gyors egymásutánban, narancssárgán villantak föl a sötétben a lövések. Gyönge fényüknél az utcán följebb valami iszonyatos méretű fekete tömeg vált láthatóvá, körvonalai kivehetetlenek voltak, zöldes szikracsóvák pattantak le és szóródtak szét róla. Andrejnek nem volt ideje arra, hogy bármit is megértsen. Egy pillanatra csönd lett, mert az őrszemnek közben kiürült a tárja, de a szerencsétlen vadul fölnyerített a sötétben — valóban úgy hangzott, mintha egy ló hangja lenne —, majd csattogó bakanccsal átrohant az ablak alatti fénykörön, az üres géppisztollyal hadonászva megtorpant egy pillanatra, majd szakadatlanul visítva a traktorhoz vágtatott, bevette magát annak fekete árnyékába, és sikertelenül próbálta előcibálni övéből a tartalék tárat… És akkor megint fölhangzottak a kőtörő kalapács döngő ütései: bumm-bumm-bumm…

Andrej egy szál alsónadrágban, befűzetlen cipőben kirohant az utcára, kezében szorongatva pisztolyát. Odakinn már sokan voltak. Vogel szakaszvezető üvöltött:

— Tevoszjan, Hnoupek! Jobbra! Tüzelésre fölkészülni! Anastasis! A traktorra, a vezetőfülke mögé! Figyelni, tüzelésre fölkészülni! Gyorsabban! Tohonya disznók! Vaszilenko! Balra!

Hasra, figyelni! Balra, te szláv barom! Hasra, figyelni! Palotti! Hova mászol, te makarónizabáló?!

Gallérjánál fogva elkapta a fejvesztve menekülő olaszt, hatalmasat rúgott bele, majd a traktorhoz lökte.

— A fülke mögé, te állat! Anastasis, fényszórót az utca felé! Andrejt jobbra-balra lökték.

Fogcsikorgatva próbált talpon maradni, képtelen volt bármit is fölfogni, erejét megfeszítve küzdött, hogy artikulálatlanul föl ne ordítson. Nekidőlt a falnak, maga előtt tartva a pisztolyt, és megbabonázva meredt előre. Miért rohan mindenki arra? És ha hátulról jön a támadás?

Vagy föntről, a tetőről? Vagy a szemközti házból?

— Sofőrök! — üvöltött még egyre Vogel. — Sofőrök a járművekre! Ki lő ott, barmok! Tüzet szüntess!

Andrej feje kezdett valamennyire kitisztulni. A helyzet, úgy látszik, nem is olyan rossz. A katonák elfoglalták kijelölt helyüket, megszűnt a fejetlenség, és valaki végre elfordította a fényszórót, és megvilágította vele az utcát.

— Ott van! — kiáltotta egy elfúló hang.

Röviden fölugattak, majd azonnal el is hallgattak a fegyverek. Andrej csak egy villanásnyi időre pillantott meg valami hatalmasat, ami szinte a házak fölé magasodott, torz tömegéből mindenfelé alaktalan kinövések meredeztek. A valami végtelen hosszú árnyékot vetett az útra, és tőlük kétsaroknyira rögtön be is fordult az egyik mellékutcába. Eltűnt a szemük elől, és a döngő kalapácsütések egyre halkultak, végül teljesen megszűntek.

— Mi történt ott, szakaszvezető? — szólalt meg az ezredes nyugodt hangja Andrej feje fölött.

Az ezredes, kifogástalan öltözékben, az ablakpárkányra támaszkodva kihajolt az ablakon.

— Az őrszem riadóztatott, ezredes úr — jelentette Vogel. — Termán közlegény.

— Termán közlegény, hozzám! — mondta az ezredes.

A katonák kutatva szétnéztek.

— Termán közlegény! — üvöltött föl Vogel — Az ezredeshez!

A fényszóró visszaverődő fényében látni lehetett, amint Termán közlegény kapkodva előmászik a traktor alól, de megint beakadt valamije a szerencsétlennek. Teljes erőből kitépte magát, talpra állt, és megbicsakló hangon ordította:

— Termán közlegény ezredes úr parancsára megjelent!

— Szép kis madárijesztő — mondta megvetően az ezredes. — Gombolkozzon be!

És ebben a pillanatban bekapcsolták a Napot. Ez olyan váratlanul ért mindenkit, hogy tompa nyögés hangzott mindenfelől. Sokan eltakarták a szemüket. Andrej hunyorgott.

— Miért riasztotta a tábort, Termán közlegény? — érdeklődött az ezredes.

— Egy idegen közeledett, ezredes úr — felelte kétségbeesett hangon Termán. — A felszólításra nem válaszolt. Egyenesen felém jött. Rengett alatta a föld… A szabályzatnak megfelelően kétszer megállásra szólítottam fel, aztán tüzeltem…

— Nos, így állunk — mondta az ezredes. — Dicséretesen jártéi.

Az éles fényben minden egészen máshogy festett, mint öt perccel korábban. A tábor most teljesen közönséges képet mutatott: az unalomig ismert platós kocsik, az üzemanyag koszos, porlepte vashordói… A megszokott háttér előtt most ostobán, komikusán festettek a félmeztelen, zilált, gyűrött arcú, borzas szakállú emberek, amint hason fekve vagy guggolva markolják géppisztolyukat vagy géppuskájukat. Andrejnek eszébe jutott, hogy rajta sincs nadrág, cipőfűzője lóg, és hirtelen kényelmetlenül érezte magát. A kapuhoz óvakodott, de tömegbe verődve ott álltak a sofőrök, a térképészek és a geológusok.

— Bátorkodom jelenteni — szólt Termán, aki közben valamennyire összeszedte magát —, nem ember volt, ezredes úr.

— Akkor mi volt az?

Termán habozott.

— Inkább elefántra emlékeztetett — jelentette ki magabiztosan Vogel. — Vagy valamilyen özönvíz előtti szörnyetegre.

— Sztegoszauruszra hasonlított a legjobban — kottyant közbe Tevoszjan.

Az ezredes nyomban rápillantott, és néhány másodpercig kíváncsian szemlélte.

— Szakaszvezető — szólalt meg végül —, mért járatják a szájukat engedély nélkül az emberei?

Valaki kárörvendően fölvihogott.

— Jár a pofájuk? — suttogta fenyegetően a szakaszvezető. — Megengedi, ezredes úr, hogy megbüntessem?

— Feltételezem… — kezdte volna az ezredes, de félbeszakították.

— Ott, ott, ott! — vonyította valaki előbb halkan, majd egyre hangosabban. Andrej körülnézett, azt kereste pillantásával, ki ordít és miért.

Mindenki rémülten megmozdult, nyakát tekergette, és Andrej egyszer csak meglátta: Anastasis a vezetőfülke mögött állva valahova előremutogat, arca fehér, sőt zöldes, és képtelen egyetlen összefüggő szót kinyögni. Andrej feszülten, mindenre fölkészülve a mutatott irányba nézett, de semmit nem látott ott. Az utca üres volt, távoli végén már forró délibáb remegett. Aztán a szakaszvezető hangosan megköszörülte a torkát, homlokán föltolta a sapkát, valaki halkan, elkeseredetten elkáromkodta magát, de Andrej még mindig nem értett semmit. És csak amikor egy ismeretlen hang közvetlenül mögötte rekedten fölnyögött:

“Uram, irgalmazz!”, Andrej végre fölfogta. Tarkóján fölborzolódott a haj, lába elgyöngült.

A szobor nem állt ott a sarkon. A hatalmas, varangypofájú, patetikusan széttárt karú vasember eltűnt. A kereszteződésben csak száraz ürülékkupacok voltak, amelyekkel tegnap este rakták körül a szobrot a katonák.