A kárhozott város

MÁSODIK FEJEZET

Megmosdatva, átöltöztetve, jobb szemén kötéssel, félig fekve, félig ülve a karosszékben, Andrej komoran figyelte, hogyan kanalaz mohón, egyenesen a lábosból valami gőzölgő ételt Jura bácsi és Stas Kowalsky, akinek szintén kötés volt a fején. A kisírt szemű Selma ott ült mellette, hüppögve kapkodott levegő után, egyre Andrej kezét próbálta megfogni. Haja borzasán meredezett, szemfestéke szétmázolódott, arca felpuffadt a sírástól, piros foltok virítottak rajta. Nagyon furcsán festett kacér, áttetsző kis köntösében, amelynek elejét teljesen átitatta a szappanos lé.

— Alaposan el akarta látni a bajodat — magyarázta Stas, anélkül hogy félbeszakította volna az evést. — Szándékosan csinálta, érted, módszeresen megdolgozott, hogy jó ideig emlékezz rá. Ismerem ezt, egyszer a kék huszárok ugyanígy vettek engem is kezelésbe.

Csakhogy nekem jobban kijutott, már csizmás lábbal kezdtek rugdalni, amikor, hála a Szűzanyának, kiderült, hogy nem én vagyok az, akit kerestek…

— Betörték az orrodat, oda se neki — biztatta Jura bácsi is. — Az orr nem számít, törötten is elmegy… A bordáid meg — legyintett a kanállal hadonászva —, tudod, hányszor törtem el a bordáimat? Az a fontos, hogy a beleid, a májad meg a többi sértetlen…

Selma sóhajtozva megint Andrej keze után nyúlt. Andrej ránézett, és azt mondta:

— Ne bőgj! Menj, öltözz át, és egyébként is…

Selma engedelmesen felállt, átment a másik szobába. Andrej valami keményet érzett a szájában, kivette.

— Kiverték a tömést a fogamból — mondta.

— Tényleg? — csodálkozott Jura bácsi.

Andrej megmutatta. Jura bácsi megnézte, és fejét csóválta. Stas is megcsóválta a fejét, és megint szónokolni kezdett.

— Furcsa. Nekem akkor, tudod, három hónapig feküdtem utána, szóval akkor kipotyogott az összes fogam. Az asszony mindennap borogatta a bordáimat. Aztán meghalt, én meg, látod, élek.

— Három hónap, az is valami? — mondta Jura bácsi megvetően. — Amikor Jelnya alatt egy lövedék leszakította a fél hátsómat, fél évig hányódtam kórházról kórházra. Az már nem tréfadolog, ha a hátsód leszakad, barátocskám! Mert az összes fontos ér ott fut össze. Én meg csak annyit éreztem, hogy valami hatalmasan elzúg mögöttem, és megüt. A fiúk kérdezik, ez meg mi a fene, hol a feneke? És ha hiszed, ha nem, teljesen letépte rólam a nadrágot, a lábam szárán még csak-csak maradt valami, de följebb semmi! — Lenyalta a kanalat. —

Fegyka Cseparjovnak a fejét szakította le. Ugyanaz a lövedék.

Stas is lenyalta a kanalát, és egy darabig némán bámultak a lábosba. Stas egy idő után finoman köhintett, és ismét belemerítette kanalát a párolgó ételbe. Jura bácsi követte példáját.

Előkerült Selma. Andrej ránézett, majd elfordult. Kirittyentette magát az ostoba némber.

Magára aggatta hatalmas fülbevalóit, kivágott blúzt vett föl, kifestette magát, mint valami szajha… Az is, szajha… Andrej rá sem tudott nézni, hogy tűnne el végleg a fenébe… Milyen kínos volt, először az előszobában, aztán a fürdőszobában, amikor Selma, teli torokból bőgve, lerángatta róla a nedves alsónadrágot, és Andrej meglátta a hasán, az oldalán a kék és fekete foltokat, és megint elsírta magát az önsajnálattól és a gyengeségtől… És Selma persze megint részeg, minden istenáldott nap részeg, most is, míg átöltözött, biztosan meghúzta az üveget…

— Ez a doktor — mondta Jura bácsi elgondolkodva —, ez a kopasz, aki itt volt, hol láttam már?

— Valószínűleg itt, nálunk — mondta Selma elbűvölően mosolyogva. — A szomszéd lépcsőházban lakik. Most mi a foglalkozása, Andrej?

— Tetőfedő — közölte Andrej borúsan.

Selma ezzel a kopasz orvossal is lefeküdt, tudta az egész ház. A doki nem is igen csinált titkot a dologból. Egyébként a többiek sem.

— Hogyhogy tetőfedő? — értetlenkedett Stas, félúton megállt a kanál a kezében.

— Hát csak úgy — mondta Andrej. — Befedi a tetőket, meg betakarja a nőket… — Nagy nehezen talpra állt, cigarettát vett elő a komódból. Már megint hiányzott két csomag.

— A nők, az még rendben van — motyogta elképedve Stas. — Na de a tető? Nem esik le?

Végül is orvos…

— Á, ezek itt a Városban folyton kitalálnak valamit — jegyezte meg epésen Jura bácsi.

Kanalát, amelyet éppen bele akart meríteni a lábosba, letette inkább. — így volt ez nálunk, Tyimofejevkában is, rögtön a háború után. Egy grúzt küldtek hozzánk kolhozelnöknek, korábban politikai tiszt volt…

Megszólalt a telefon. Selma vette föl a kagylót.

— Igen… igen — mondta. — Nem, beteg, nem tud odamenni…

— Add ide a kagylót! — szólt rá Andrej.

— Az újságtól hívnak — suttogta Selma, tenyerével eltakarva a mikrofont.

Andrej kinyújtotta a kezét.

— Add ide! — ismételte meg, emelt hangon. — És ne akarj helyettem dönteni.

Selma átadta a kagylót, és a cigarettacsomag után nyúlt. A keze remegett, és remegett a szája széle is.

— Itt Voronyin — mondta Andrej a telefonba.

— Andrej? — szólalt meg Kenszi hangja. — Hová tűntél? Már mindenütt kerestelek. Mit csináljunk? A Városban fasiszta hatalomátvétel zajlik.

— Már miért volna fasiszta? — képedt el Andrej.

— Bejössz a szerkesztőségbe? Vagy tényleg beteg vagy?

— Megyek, természetesen megyek. De magyarázd meg…

— Van mindenféle listánk, névsorunk — hadarta sietősen Kenszi. — A levelezők, a tudósítók és így tovább… Az archívum…

— Értem — felelte Andrej. — De miért gondolod, hogy fasiszta?

— Nem gondolom, hanem tudom — vágta rá türelmetlenül Kenszi.

Andrej a fogát csikorgatta, felnyögött.

— Várj — mondta ingerülten. — Ne kapkodj! — Lázasan gondolkodott. — Rendben van, készíts elő mindent, máris indulok.

— Igyekezz! — mondta Kenszi. — Csak légy óvatos az utcán.

Andrej letette a kagylót, és a farmerekhez fordult.

— Fiúk, mennem kell — mondta. — Elvisztek a szerkesztőségig?

— Hát persze, elviszünk — bólintott Jura bácsi. Már felkelt az asztaltól, menet közben sodorva magának egy cigarettát. — Gyerünk, Stas, ne ücsörögjünk itt. Mi itt üldögélünk, azok meg közben átveszik a hatalmat.

— Igaz — értett vele egyet bánatosan Stas, és ő is föltápászkodott. — Micsoda bolondokháza kerekedik ebből. Megdöntötték az egész főnökséget, fölkötöttek egy csomó embert, a Nap meg mégsem világít… Hogy a fenébe, hová is tettem a géppuskámat?

Végigszimatolta a szobasarkokat, szörnyűséges géppuskáját keresve, Jura bácsi sietség nélkül magára rángatta szakadt vattakabátját, Andrej is föltápászkodott, hogy a kabátjáért induljon, de útját állta a nagyon sápadt és nagyon eltökélt Selma.

— Veled megyek — jelentette ki azzal a különösen pimasz hangsúllyal, ahogyan rendszerint a veszekedéseket kezdte.

— Eressz! — mondta Andrej, és ép karjával megpróbálta félretolni a lányt.

— Nem engedlek — jelentette ki Selma. — Vagy magaddal viszel, vagy te sem mész sehova!

— Félre az útból! — ordított rá Andrej önuralmát vesztve. — Épp te hiányzol ott, hülye tyúk!

— Nem engedlek el — mondta Selma gyűlölködve.

Andrej hatalmas pofont kent le neki. Csönd lett. Selma nem mozdult, sápadt arcán vörös foltok ütköztek ki, ajkát keskeny vonallá harapta össze. Andrej lehiggadt.

— Bocsáss meg — préselte ki magából.

— Nem engedlek el — ismételte meg Selma egészen halkan.

Jura bácsi krákogott, és csak úgy mellesleg megjegyezte: Egyébként ahogy a dolgok most állnak, nem jó egy asszonyt egyedül hagyni eg — lakásban…

— Ez igaz — kapott a szón Stas. — Nem lenne most jó neki egyedül, de ha velünk van, senki sem bántja, mi farmerek vagyunk…

Andrej még mindig ott állt Selmával szemben, és őt nézte. Igyekezett legalább most és legalább valamit megérteni ebből az asszonyból, és mint soha, most sem értett semmit.

Selma kurva, született kurva, isten kegyelméből való kurva, ez az egy világos volt. Ezt Andrej már régen értette. Selma szerette őt, Andrejt, már a legelső napon beleszeretett, ezt is tudta, de tudta azt is, hogy ez egyetlen pillanatig sem gátolta Selmát semmiben. Arra pedig, hogy magára marad a lakásban, Selma fütyülne, nem félt ő soha semmitől. Andrej ezzel is tökéletesen tisztában volt. Külön-külön minden kis részletet értett és tudott, de együtt az egészet…

— Jól van — mondta. — Öltözz!

— A bordáid nem fájnak? — érdeklődött Jura bácsi, hogy másra terelje a figyelmet.

— Nem vészes — dünnyögte Andrej. — Most elviselhető. Kibírom.

Igyekezett senkire sem nézni, zsebre vágta a cigarettát, a gyufát, majd megállt a tálalószekrény előtt, amelynek hátsó szögletében, abroszok és szalvéták alatt ott lapult Donald pisztolya. Magához vegye, vagy inkább ne? Megpróbált maga elé képzelni különböz helyzeteket, amelyekben jól jönne a fegyver, és végül úgy döntött, inkább hagyja, ahol van.

Vigye el az ördög, valahogy majdcsak boldogulok. Nem akarok én harcba keveredni…

— Indulunk? — kérdezte Stas.

Már az ajtóban állt, és bekötözött fejét óvatosan bújtatta át a gépfegyver szíján. Selma mellette állt, hosszú kötött kabát-ját vette magára a kivágott ruha fölé, karján köpeny.

— Indulás! — vezényelt Jura bácsi.

— Vedd le a fülbevalód! — vetette oda Selmának Andrej, és kilépett a lépcsőházba.

Megindultak lefelé. Az emeleteken, a lépcsőfordulókban a sötétben összebújva sugdolóztak a lakók, de a fegyvereseket meglátva rémülten elhallgattak és félrehúzódtak.

Valaki megszólalt: “Ez Voronyin…”, és rögtön oda is kiáltott neki:

— Szerkesztő úr, mi történik a Városban?

Andrejnek nem volt érkezése válaszolni, mert a kérdezőre mindenfelől rápisszegtek, valaki pedig baljós suttogással korholta: “Te hülye, nem látod, hogy most hurcolják el?” Selma hisztérikusan vihogott.

Kiértek az udvarra, felkapaszkodtak a szekérre, Selma Andrej vállára terítette a kabátot.

Jura bácsi hirtelen megszólalt: “Maradjatok csöndben!” Hallgatóztak.

— Valahol lőnek — mondta halkan Stas.

— Méghozzá hosszú sorozatokat — tette hozzá Jura bácsi. — Nem kímélik a lőszert… Honnan veszik? Tíz darab patronért egy fél liter kisüstit is elkérnek, itt meg csak úgy okádják… Hoo-oó — kiáltott fel hirtelen. — Indulás!

A szekér zörögve bekanyarodott a kapu alá. A házmesterlakás lépcsőjén lapáttal és seprűvel a kezében ott állt az aprócska Van.

— No nézd csak, Ványa! — kiáltott Jura bácsi, és megállította a lovakat. — Szervusz, Ványa.

Hát te mit csinálsz itt?

— Összesöpröm a szemetet — felelte Van mosolyogva.

— Hagyd a csudába a seprést — mondta Jura bácsi. — Inkább gyere velünk, minisztert csinálunk belőled, selyemben-bársonyban jársz majd, autón furikázol!

Van udvariasan nevetett.

— Elég már, Jura bácsi — szólt közbe türelmetlenül Andrej. — Induljunk!

Nagyon fájt az oldala, kényelmetlen ülés esett a szekéren, és már sajnálta, hogy nem vágott neki gyalog. Észre sem vette, hogy nekidől Selmának.

— Na jó, Ványa, ha nem akarod, hát nem — határozott Jura bácsi. — De készülj a miniszterségre! Fésülködj meg, moss nyakat… Na jó, induljunk — és meglegyintette a lovakat a gyeplővel.

Csörömpölve kifordultak a Fő utcára.

— Nem tudod, kié ez a szekér? — kérdezte hirtelen Stas.

— Tudja a fene — felelte Jura bácsi rá sem pillantva. — A ló mintha azé az akadékoskodó alaké lenne… tudod, aki a szakadék mellett lakik, olyan vörös… ragyás képű, kanadai vagy miféle…

— Biztosan káromkodik a lova miatt — jegyezte meg Stas.

— Az ugyan nem — felelte Jura bácsi. — Megölték.

— Megölték? — kérdezett vissza Stas, majd elhallgatott.

A Fő utca néptelen volt, súlyos éjszakai köd burkolta be, holott délután ötre járt az idő.

Előttük távolabb vöröses volt a köd, és mintha nyugtalanul vibrált volna. Időnként éles fény villant fel, talán fényszórók, talán erős autólámpák, és a ködben tompán visszhangozva, néha még a kocsizörgést, a paták zaját is elnyomva fegyverropogás hallatszott. Valami történt ott elöl.

Az utca két oldalán sok helyen világosak voltak az ablakok, ám többnyire csak az emeleti lakásokban. A bezárt boltok és üzletek előtt nem állt sor, de Andrej észrevette, hogy néhány kapualjban emberek lapulnak, óvatosan ki-kinéznek, aztán újra elrejtőznek, a legelszántabbak kiléptek a járdára, és arrafelé bámultak, ahonnan a lövések hallatszottak a ködben. Néhol mozdulatlan, fekete zsákra emlékeztető valamik feküdtek az úton, Andrej először nem is értette, mi lehet az, csak egy idő múlva döbbent rá, hogy döglött páviánokat lát. A téren, a sötét iskolaépület mellett egy magányos ló legelt. A rázkódó, zörgő szekéren ülve mindnyájan hallgattak. Selma csöndben megkereste Andrej kezét, ő pedig megadva magát a fájdalomnak és fáradtságnak, nekidőlt a lány meleg vallanak, és lecsukta a szemét. “Rosszul vagyok — gondolta. — Jaj, nagyon rosszul… Miért kell Kenszinek pánikot keltenie, még hogy fasiszta fordulat… Egyszerűen mindenki megvadult a félelemtől, a haragtól, a reménytelenségtől… A Kísérlet, az Kísérlet.”

A szekér váratlanul megrándult, és a kerékzörgést elnyomva olyan iszonyatos és vad üvöltés hangzott fel, hogy Andrej azonnal felriadt, egész testét elöntötte a veríték, felegyenesedett, és vadul körülnézett.

Jura bácsi kegyetlenül szitkozódva teljes erőből húzta a gyeplőt, hogy visszafogja a rémült lovat. Tőlük baka pedig, a járdán nem emberi, ugyanakkor mégis teljesen emberi, félelemmel és fájdalommal teli hangon sikítva száguldott egy eleven tűzgomolyag, szikrákat szórva maga körül. Mielőt Andrej magához tért és fölfogta volna, miről van szó, Stas fürgén leugrott a szekérről, és két rövid sorozatot adott le erre az eleven fáklyára. A lángoló gomolyag bukfencet vetett a járdán, még utoljára panaszosán felsírt, majd elnémult.

— Megkínozták a szerencsétlent — mondta Stas rekedten, és végre Andrej is megértette, hogy egy pávián, egy égő pávián volt az. Most mozdulatlanul feküdt a járdán, még mindig lassú lánggal égett, és fojtó bűzzel árasztotta el az utcát.

Jura bácsi megint elindította a lovat, a szekér továbbgurult, Stas pedig mellette ment, karját a kocsi oldalára téve. Andrej nyakát nyújtogatva nézett előre az egyre világosabban derengő, vöröses ködbe. Igen, ott elöl valami történt, valami teljességgel érthetetlen dolog — üvöltözés, lövések, motorbőgés hallatszott, időnként éles, málnaszín fény villant föl, majd rögtön ki is aludt.

— Figyelj csak, Stas — szólalt meg váratlanul Jura bácsi, oda sem nézve. — Fuss előre, testvér, nézd meg, mi történik ott. Én meg majd lassan, óvatosan megyek utánad.

— Jó — felelte Stas, és hóna alá csapva géppisztolyát előre futott, a házfalak mellé húzódva. A derengő ködben hamar eltűnt a szemük elől, Jura bácsi pedig egyre lassabb ügetésre fogta, végül meg is állította a lovat.

— Helyezkedj el kényelmesebben — suttogta Selma.

Andrej vállat vont.

— Nem volt semmi olyasmi — suttogott tovább Selma. — A házbizalmi volt az, végigjárt minden lakást, azt kérdezgette, nem rejteget-e valaki fegyvert…

— Hallgass — sziszegte Andrej.

— Becsületszavamra — súgta Selma. — Csak egy percre jött be, már éppen menni készült…

— Nadrág nélkül? — érdeklődött hidegen Andrej, és kétségbeesetten igyekezett megszabadulni az undorító emlékképtől: erőtlenül csimpaszkodva Jura bácsiba és Stasba, tulajdon lakása előszobájában egy világos szemű fickóra bámul, aki zavartan húzza össze magán a fürdőköpenyt, amely alól kilátszik flanel alsónadrágja. És a pasas válla mögül a részeg Selma pislog undorítóan ártatlan képpel. És az ártatlanságot az ijedelem, majd a kétségbeesés váltja fel azon az arcon.

— De hát az az ember úgy, fürdőköpenyben járta végig a lakásokat — suttogta Selma.

— Fogd be már a szád! — mondta Andrej. — Hallgass el, az ég szerelmére! Nem vagyok a férjed, te nem vagy a feleségem, mi közöm ehhez az egészhez?

— De én csak téged szeretlek, kedvesem — súgta Selma kétségbeesetten. — Egyedül csak téged…

Jura bácsi hangosan köhögni kezdett.

— Jön valaki — mondta.

Előttük a ködből hatalmas tömeg körvonalai bontakoztak ki, az árnyék közeledett, majd fényszórók villantak fel. Egy hatalmas dömper jött velük szembe, majd húszlépésnyire a szekértől hörgő motorral megállt. Valaki vezényszavakat kiáltott, néhány ember leugrott a kocsiról, és szétfutott a járdán. Csapódott a kocsiajtó, egy sötét figura elindult a szekér felé.

— Idejön — szólalt meg Jura bácsi. — Figyelj, Andrej… te meg se szólalj. Én beszélek.

Az ember odaért a szekérhez. Láthatóan úgynevezett milicista volt, rövid kabátjának mindkét ujján fehér karszalaggal. Vállán puska lógott.

— Á, farmerek — szólalt meg a milicista. — Adjisten, fiúk!

— Adjisten, ha nem tréfálsz — válaszolta Jura bácsi rövid hallgatás után.

A milicista tétovázott, határozatlanul körülnézett, majd zavartan kibökte:

— Nincs egy kis eladó kenyeretek?

— Más nem kéne? — mondta Jura bácsi.

— És egy kis hús, egy kevés krumpli…?

— Nincs — vetette oda Jura bácsi.

A milicista végképp zavarba jött, fintorgott, nagyot sóhajtott, a teherautója felé nézett, majd szinte megkönnyebbülten felordított: “Ott is van egy! Hé, vakok vagytok? Ott fekszik egy égett!” Lúdtalpasan kacsázva elrohant a járda felé. Látták, amint hadonászva utasításokat osztogat, csüggeteg emberei pedig kelletlenül, fogcsikorgatva vonszolnak valami sötét tárgyat, majd föllendítik a dömperre.

— Krumpli kéne neki — morogta Jura bácsi. — Meg hús…

A dömper megindult, és közvetlenül mellettük húzott el. égett szőr és hús iszonyatos bűze áradt belőle. A billenőszekrény pereméig meg volt rakva, a gyengén megvilágított házfal hátterén kirajzolódtak a torz, görbe sziluettek. Andrej hirtelen libabőrös lett: ebből az iszonyatos halomból kifehérlett egy széttárt ujjú emberi kéz. A csüggeteg rakodók egymásba és a billencs peremébe kapaszkodva a sofőrfülke mögött álltak. Öten-hatan voltak, csupa jól öltözött, kalapos ember.

— A dögöket takarítják el — szólalt meg Jura bácsi. — Nagyon helyes. Ki velük a szeméttelepre. Aha, Stas integet.

Elöl, a megvilágított ködben látni lehetett Stas magas, esetlen alakját. Amikor a szekér mellé ért, Jura bácsi hirtelen lehajolt hozzá a bakról, merően rábámult, és szinte rémülten kérdezte:

— Mi van veled, testvér? Mi történt?

Stas válasz nélkül megpróbált felugrani a szekérre, de lecsúszott, hangosan csikorgatta a fogát, mindkét kézzel belekapaszkodott a kocsi oldalába, és valamit motyogott.

— Mit mond? — kérdezte súgva Selma.

A szekér lassan gördült arrafelé, ahol mind hangosabban bőgtek a motorok, lövések dördültek, Stas pedig a szekér oldalába kapaszkodva mellettük lépkedett, mintha nem lenne ereje ahhoz, hogy felkapaszkodjon, míg végre Jura bácsi lehajolva fel nem húzta maga mellé a bakra.

— Mi van veled? — dörrent rá hangosan Jura bácsi. — Át lehet jutni? Beszélj már értelmesen, ne nyögdécselj!

— Szűzanyám! — szólalt meg végre érthetően Stas. — De hát miért csinálják? Ki adott erre parancsot?

Jura bácsi hangosan csettintve visszafogta a lovat.

— Nem, hajts csak, hajts — szólt rá Stas. — Át lehet menni. Csak ne nézzetek oda… Páni — fordult Selmához —, maga egyáltalán ne nézze, forduljon el, nézzen arra, vagy inkább ne nézzen sehova…

Andrejnek összeszorult a torka, Selmára pillantott, és látta, hogy a lány szeme hatalmasra tágult.

— Indíts már, Jura, indíts…Hajtsd meg ezt a gebét, ne kíméld! Menjünk minél gyorsabban! — ordította Stas. — Rohanjunk, rohanjunk!

A ló vágtatni kezdett, kiértek a házak közül, a köd hirtelen eloszlott, kitárult előttük a Pávián körút. Nyilvánvaló volt, hogy innen jön a lárma. A teret félkörben teherautók zárták körül, motorjuk üresen járt. A kocsikon és közöttük fehér karszalagos emberek álltak, a lángoló fák és bokrok között pedig sikoltozva, üvöltve csíkos pizsamás emberek és a félelemtől őrjöngő páviánok rohangáltak. Egymásnak ütköztek, elestek, felkapaszkodtak a még ép fákra, lezuhantak az ágakról, igyekeztek a bokrok közt megbújni, a fehér karszalagosok eközben szakadatlanul lőtték őket puskából és géppisztolyból. Az úton mozdulatlan testek heveitek mindenfelé, némelyik lángolt, füstölt. Az egyik teherautóról hosszú, füstöt okádó lángnyelv csapott ki sziszegve, és egy újabb, kapaszkodó majmok fekete fürtjeivel borított fa borult lángba hatalmas fáklyaként. Valaki elviselhetetlenül magas fejhangon felsikoltott, minden zajt elnyomva: “Én egészséges vagyok! Ez tévedés! Én normális vagyok! Ez tévedés…”

Andrej a szekéren rázkódva és zötykölődve, a bordáiba hasító éles fájdalommal, verítékben úszva érzékelte mindezt, szinte belevakult és belesüketült, amint elrohantak mellette, és egy perc múlva maguk mögött hagyták, újra körülvette őket a derengő köd. Ám Jura bácsi, dühödten ordítva és a gyeplővel csépelve még sokáig hajszolta a lovat. “Az ördög tudja, mi ez — hajtogatta magában fásultan, Selmának dőlve. -Az ördög tudja, mi ez… Hiszen ezek őrültek, eszüket vesztették a vértől… őrültek kerítették hatalmukba a Várost, véres kez őrültek, most vége mindennek, ezeket nem lehet megállítani, most majd mi következünk…”

A szekér hirtelen megállt.

— No nem — szólt Jura bácsi, és hátrafordult. — Ezt nem lehet… — A zsákok közt kotorászva előhúzott egy jókora butéliát, fogával kihúzta a dugót, és hatalmas kortyokat nyelt egyenesen az üvegből. Továbbadta az italt Stasnak, megtörölte a száját. — Szóval kiirtjátok őket…

Kísérlet… No, szép… — Elővett egy összehajtogatott újságot, akkurátusán letépte a sarkát, majd dohány után kotorászott. — Keményen csináljátok. Nagyon keményen. Túlságosan is…

Stas odanyújtotta az üveget Andrejnek, de ő csak fejét rázta. Selma a palack után nyúlt, kétszer is meghúzta, majd visszaadta Stasnak. Mindannyian hallgattak. Jura bácsi vadul füstölt, mély hangon morgott, mint valami hatalmas kutya, majd hirtelen megfordult, és megragadta a gyeplőt.

Már csak egy háztömbnyire voltak az Ülőke utca sarkától, amikor megint fény tört át előttük a ködön, és szörnyű hangzavar hallatszott. A fényszórók megvilágította kereszteződésben hatalmas tömeg hullámzott, tolongott. Teljesen elzárták az utat, lehetetlen volt átjutni.

— Valamiféle népgyűlés — szólt hátra Jura bácsi.

— Ez már csak így van — bólintott fásultan Stas. — Ha már lövöldöznek, akkor feltétlenül gyűléseznek is… Nem lehet kikerülni?

— Várj csak, testvér, miért kerülnénk ki? — mondta Jura bácsi. — Meg kell hallgatni, mit mondanak az embereknek. Hátha mondanak valamit a Napról is. Nézd csak, ezek itt a mieink.

A lárma elcsitult, és a tömeg fölött a hangszórókból felhangzott egy dühödten erőlköd hang:

— Megismétlem: könyörtelenül! Megtisztítjuk a Várost… a mocsoktól… a szeméttől…

minden és mindenfajta ingyenélőtől… Lámpavasra a tolvajokkal!

— A-a-a! — zúgott fel a tömeg.

— Lámpavasra a korrupt hivatalnokokkal!

— A-a-a!

— Felkötünk mindenkit, aki kezet emel a népre!

— A-a-a!

Andrej most meglátta a szónokot. A tömeg közepéből kiemelkedett egy katonai járm páncélozott teteje, amelynek peremébe mindkét kezével belekapaszkodva, a fényszórók kékes fényében a kiáltástól tágra nyílt szájjal ott ingadozott előre-hátra a feketébe öltözött, nyúlánk volt Wehrmacht-altiszt, jelenleg a Radikális Újjászületés Pártjának vezetője, Friedrich Geiger.

— És ez még csak a kezdet! Mi megteremtjük a városban az igazán népi, az igazán emberi rendet, a mi rendünket! Semmi közünk holmi Kísérletekhez! Nem vagyunk tengerimalacok!

Nem vagyunk kísérleti nyulak! Emberek vagyunk! A mi fegyverünk a józan ész és a lelkiismeret! Senkinek nem engedjük meg, hogy rendelkezzék a sorsunkról! A sorsunkról mi magunk döntünk! A nép sorsát a nép veszi kezébe! Az emberek sorsát az emberek! A nép az én kezembe tette le sorsát! A jogait! A jövőjét! És én esküszöm! Méltó leszek a bizalomra!..

— A-a-a!

— Könyörtelen leszek! A nép nevében! Kegyetlen leszek! A nép nevében! Nem tűröm a széthúzást! Elég volt az emberek közti harcból! Nem kellenek kommunisták! Nem kellenek szocialisták! Nem kellenek kapitalisták! Nem kellenek fasiszták! Elég volt az egymás elleni küzdelemből! Egymásért fogunk harcolni!

— A-a-a!

— Nem kellenek pártok! Nem kellenek nemzetek! Nem kellenek osztályok! Mindenkit, aki a széthúzást hirdeti — felkötni!

— A-a-a!

— Ha a szegények tovább harcolnak a gazdagok ellen, ha a kommunisták tovább harcolnak a kapitalisták ellen, ha a feketék tovább harcolnak a fehérek ellen, eltaposnak minket!

Megsemmisítenek!.. De ha mi vállvetve felsorakozunk! Fegyverrel a kézben! Vagy fejtőkalapáccsal! Vagy kaszával! Akkor nincs erő, amely megtörhetne minket! A mi fegyverünk — az egység! A mi fegyverünk — az igazság! Bármilyen kegyetlen legyen is!

Igen, csapdába csaltak minket. De esküszöm, túl nagy a vad ehhez a csapdához!

A tömeg már megint üdvrivalgásba kezdett volna, de hirtelen mindenki elnémult.

Felragyogott a Nap.

Tizenkét nap után először felragyogott, aranykorongként lángolt a megszokott helyen, vakított, égette a szürkére fakult arcokat, elviselhetetlenül csillogott az ablaküvegeken, életre keltett milliónyi színt — a távoli tetők fölött gomolygó fekete füstöt is, a fák megperzselődött lombjának fakóságát és a lehullott vakolat helyén virító téglák vörösét is.

A tömeg vadul felüvöltött, és Andrej velük ordított. Valami elképzelhetetlen dolog ment végbe. Kalapok, sapkák repültek a magasba, az emberek összeölelkeztek, sírtak, valaki a levegőbe lőtt, egy másik vad boldogságában téglazáport zúdított a fényszórókra. Fritz Geiger pedig, aki föléjük magasodott, mint az Isten, aki azt mondta, “legyen világosság”, hosszú, fekete karjával a Napra mutatott, és kimeredt szemmel büszkén fölvetette az állat. Majd hangja ismét szétáradt a tömeg fölött:

— Látjátok?! Máris megrémültek! Tőletek félnek! Tőlünk! De már késő, uraim! Késő!

Megint ránk akarjátok csukni a csapda fedelét? Csakhogy az emberek már kitörtek belőle!

Nincs kegyelem az emberiség ellenségeinek! A spekulánsoknak! Az ingyenélőknek! A népvagyon elrablóinak! A Nap megint velünk van! Kiragadtuk az emberiség ellenségeinek fekete mancsából! És többé soha nem adjuk ki a kezünkből! Senkinek!

— A-a-a!!!

Andrej felocsúdott. Stas eltűnt a szekérről. Jura bácsi szélesre terpesztett lábbal állt a bakon, a géppuskát magasba emelve rázta, és vörös tarkójáról ítélve nyilván ő is tagolatlanul üvöltött. Selma sírt, és öklével Andrej hátát verte.

“Ügyes — gondolta Andrej. — De annál rosszabb ránk nézve. Mit ülök itt? Rohannom kellene, én meg itt ülök…” A rátörő fájdalmat legyűrve leugrott a szekérről. Körülötte kavargott, ordított a tömeg. Andrejnek át kellett verekednie magát az emberek közt. Eleinte még megpróbálta óvni magát, a könyökével védekezett, de abban az őrjöngő kavarodásban nem ért az semmit. A fájdalomtól, a rá-rátörő hányingertől verítékben úszva törtetett előre, lábakra taposott, embereket lökött félre, végre sikerült kiverekednie magát az Ülőke közbe.

Közben egyre üldözte Geiger hangja:

— A gyűlölet! A gyűlölet vezet minket! Elég az álságos szeretetből! Elég az emberiség ellenségeinek Judás-csókjaiból! Én magam adok példát a szent gyűlöletből! Én robbantottam föl a véres kezű zsandárok páncélosát! A szemetek láttára! Én adtam parancsot, hogy akasszák föl a tolvajokat és gengsztereket! A szemetek láttára! Vaskézzel kiseprűzöm a Városból a mocskot és a gazembereket! A szemetek láttára! Én nem kímélem magamat! És megszentelt jogot kaptam arra, hogy ne kíméljek másokat!

Andrej elérte a szerkesztőség épületét. A kapu zárva volt. Dühösen belerúgott, az üveg megcsörrent. Teljes erejéből dörömbölni kezdett, közben halkan szitkozódott. Kinyílt a kapu.

A küszöbön a Mentor állt.

— Gyere be — szólt, és félreállt, hogy utat adjon.

Andrej bement. A Mentor bezárta mögötte a kaput, és felé fordult. Arca sápadt, elkínzott volt, szeme alatt sötét karikák,] időnként megnyalta az ajkát. Andrejnek összefacsarodott a szíve: még sosem látta a Mentort ilyen megtörtnek.

— Ilyen rossz a helyzet? — kérdezte elcsukló hangon.

— No hisz… — mosolyodott el halványan a Mentor. — Nem sok jóra lehet számítani.

— És a Nap? Miért kapcsolták ki? — kérdezte Andrej.

A Mentor összekulcsolt kanál fel és alá járkált az előcsarnokban.

— Nem mi kapcsoltuk ki — mondta szomorúan. — Baleset. Nem szerepelt a tervben. Erre senki sem számított.

— Senki sem számított rá — ismételte Andrej keserűen. Levetette kabátját, és a poros díványra dobta. — Ha nem marad Nap nélkül a Város, mindez nem történt volna meg…

— A Kísérlet kicsúszott az ellenőrzésünk alól — motyogta a Mentor elfordulva.

— Kicsúszott az ellenőrzés alól… — ismételte megint Andrej.

— Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet.

A Mentor bizalmatlan pillantást vetett rá.

— Nos… bizonyos szempontból igazad van. így is lehet szemlélni a dolgokat… Csakhogy az ellenőrizetlen Kísérlet is Kísérlet. Valószínűleg némi változtatásra lesz szükség… Újra kell szabályozni… Úgyhogy retrospektíve — retrospektíve! — ezt az egyiptomi sötétséget a Kísérlet elidegeníthetetlen, beprogramozott részének kell majd tekinteni.

— Retrospektíve… — mondta utána megint Andrej. Vak düh kerítette hatalmába. — És mit parancsol, mi most mit tegyünk? Mentsük az irhánkat?

— Igen. Mentsétek. És mentsetek másokat.

— Kit?

— Mindenkit, akit lehet. Mindent, amit lehet. Mert az elképzelhetetlen, hogy senkit és semmit ne lehessen megmenteni.

— Mi mentjük a bőrünket, Fritz Geiger pedig folytatja a Kísérletet?

— A Kísérlet, az Kísérlet marad — vetette ellen a Mentor.

— Hát persze — mondta Andrej. — A páviánoktól Fritz Geigerig.

— Igen. Fritz Geigerig és Fritz Geiger révén és tekintet nélkül Fritz Geigerre. Végül is egy Fritz Geiger miatt nem lövi főbe magát az ember. A Kísérletnek folytatódnia kell. Hiszen az élet minden Fritz Geigertől függetlenül megy tovább. Ha csalódtál is a Kísérletben, gondolj az életért való küzdelemre…

— Az életért való küzdelemre — mondta Andrej keserű nevetéssel. — Miféle élet lesz ez?!

— Az tőletek függ majd.

— És maguktól?

— Tőlünk nagyon kevés függ. Ti sokan vagytok, minden a ti döntésetektől függ, nem a miénktől.

— Korábban máshogy beszélt — mondta Andrej.

— Korábban te is más voltál — vetette ellen a Mentor. — És máshogy is beszéltél.

— Attól félek, bohócot csináltam magamból — mondta lassan Andrej. — Attól félek, hogy egyszerűen ostoba voltam.

— Nem csak ettől félsz te — jegyezte meg némi álnoksággal hangjában a Mentor.

Andrejnek görcsbe rándult a gyomra, mint amikor álmában zuhan az ember. Gorombán válaszolt.

— Igen, félek. Mindentől félek. Egy megfélemlített állat vagyok. Rúgtak már magának csizmás lábbal a lágyékába? — Hirtelen új gondolat ötlött az eszébe. — De hiszen maguk is félnek, igaz?

— Természetesen. Hiszen mondom neked, hogy a Kísérlet kicsúszott az ellenőrzés alól…

— Ugyan, hagyja már! A Kísérlet meg a Kísérlet. Nem a Kísérletről van itt szó. Előbb a páviánokat, aztán minket és végül magukat, ugye?

A Mentor nem válaszolt. És ez volt a legfélelmetesebb: hogy a Mentor erre egyetlen szót sem szólt. Andrej egyre várt, de a Mentor szó nélkül járkált az előtérben, értelmetlenül rakta ide-oda a székeket, kabátujjával letörölte a port az asztalokról, és rá sem nézett Andrejre.

Dörömböltek a kapun, előbb ököllel verték, majd rugdalták. Andrej elhúzta a reteszt, kinyitotta a kaput: Selma állt előtte.

— Otthagytál — jelentette ki dühösen. — Alig tudtam idáig elvergődni.

Andrej zavartan körülnézett. A Mentor eltűnt.

— Ne haragudj — nyögte ki. — Más gondom volt.

Nehezére esett beszélni. Igyekezett elnyomni magában a félelmet, amelyet a magárahagyottság, a védtelenség érzete keltett benne. Döngve becsapta a kaput, és sietősen rátolta a reteszt.