A szerkesztőség kihalt volt. A munkatársak nyilván szétfutottak, amikor megkezdődött a lövöldözés a városházánál. Andrej végigjárta a szobákat, közömbösen nézte a szétdobált papírokat, a felborult székeket, a szendvics- és kávémaradéktól koszos tányérokat, csészéket. Valamelyik távoli szobából vidám zene harsogott, különös aláfestéssel szolgálva a látványhoz. Selma szorosan a nyomában maradt, belekapaszkodva zakója ujjába.
Egyfolytában beszélt, zsémbelt, de Andrej nem figyelt rá. “Minek másztam ide? — gondolta. —
Mind meglógtak, egytől egyig mind, jól is tették, maradtam volna én is otthon, ágyba bújva ápolgathatnám fájós oldalamat, alhatnék, és köpnék az egészre…”
Belépett a Városi krónika rovat helyiségébe, és meglátta Izját.
Először fel sem fogta, hogy akit lát, az Izja. A távolabbi sarokban egy íróasztalon kinyitva feküdt a lap egy lefűzött korábbi évfolyama, két széttett kezére támaszkodva mélyen fölé i hajolt egy hanyagul, összevissza megnyírt fejű idegen, rajta «gyanús, gombok nélküli szürke köpenyféle. És csak egy pillanattal később, amikor a fura figura hirtelen ismerős módon el-vigyorodott, és ismerős mozdulattal kezdte csipkedni a szemölcsöt a nyakán, akkor fogta föl Andrej, hogy Izja áll előtte. Egy ideig még mozdulatlanul állt az ajtóban, és nézte. Izja, nem hallotta meg, hogy bejött. Izja nem látott és nem hallott — i először is olvasott, másodszor pedig a feje fölött lógó hangszóróból győzelmi induló harsogott. Aztán Selma nagyot sikoltott: “De hiszen ez Izja!”, és Andrejt félrelökve berontott a szobába.
Izja felkapta a fejét, még szélesebben elvigyorodott, és kitárta karját.
— Aha! — ordított fel boldogan. — Előkerültetek!
Mialatt összeölelkezett Selmával, cuppanós csókokat nyomott az arcára és szájára, mialatt Selma összefüggéstelenül és lelkesen hadart valamit, Izja elcsúfított fejét simogatta, Andrej is közelebb lépett, igyekezve úrrá lenni kínzóan feszélyező érzésein. Az elkövetett bűn és árulás tudatának égő fájdalma, amely csaknem eszét vette azon a reggelen a pincében, az elmúlt év során enyhült, csaknem feledésbe is merült, de most újult erővel támadt fel, és Andrej közelebb lépve néhány másodpercig habozott, mielőtt megkockáztatta volna, hogy kezet nyújtson. Természetesnek találta volna, ha Izja ügyet sem vet erre a kinyújtott kézre, vagy megvető, megsemmisítő szavakkal utasítja el a kézfogást — Andrej valószínűleg pontosan így reagált volna. De Izja Selma öleléséből kibontakozva örömmel ragadta meg Andrej kezét, megszorította, és érdeklődve kérdezte:
— Hát téged hol dekoráltak ki ilyen szépen?
— Megvertek — felelte Andrej röviden. Izja meglepte. Nagyon sok mindent szeretett volna mondani neki, de csak annyit kérdezett: — Te meg hogy kerülsz ide?
Válasz helyett Izja néhányat lapozott az újságkötegben, majd túlzóan gesztikulálva, pátosszal teli hangon olvasni kezdte:
— ”…Semmilyen józan érvvel nem magyarázható az a düh, amellyel a kormánysajtó a Radikális Újjászületés Pártját támadja. De ha arra gondolunk, hogy éppen a RAP-isták — ez a maroknyi emberből álló fiatal szervezet — lépnek fel kompromisszumot nem ismerve a korrupció minden esete…”
— Hagyd ezt — mondta Andrej fintorogva, de Izja csak még följebb emelte a hangját:
— ”…a törvénytelenség, a hivatalok ostobasága és tehetetlensége ellen, ha arra gondolunk, hogy éppen a RAP-isták karolták föl Batton özvegyének ügyét, ha felidézzük, hogy ők figyelmeztették elsőként a kormányt a mocsáriak megadóztatásának kilátástalan voltára…”
Hát ez remek! Micsoda ragyogó toll! Te magad hordtad össze, vagy beosztott idiótáid?
— Jól van, jól van — mondta Andrej ingerülten, és megpróbálta kivenni Izja kezéből az újságköteget.
— Nem, nem, várj csak — kiáltotta Izja maga felé húzva a lefűzött lapokat. — Van itt még egy gyöngyszem! Hol is? Meg van. “Városunk sok becsületes emberrel büszkélkedhet, mint minden település, amelyet munkásemberek laknak. Ám ha a politikai csoportosulásokról beszélünk, talán Friedrich Geiger az egyetlen, aki most méltán pályázhatna arra a magasztos címre…”
— Elég! — ordította Andrej, de Izja a lelkendező Selma háta mögé menekült a paksamétával, és fröcsögve, sipogva onnan folytatta a felolvasást: Nem a szavakról, hanem a tettekről kell beszélnünk. Friedrich Geiger visszautasította az informatikai miniszteri posztot; Friedrich Geiger nemmel szavazott arra a törvényre, mely komoly kedvezményeket biztosított volna a vezető ügyészségi alkalmazottaknak; Friedrich Geiger volt az egyetlen kiemelkedő személyiség, aki tiltakozott a reguláris hadsereg létrehozása ellen, amelyben pedig magas posztot kínáltak neki.” — Izja az asztal alá vágta az újságköteget, és dörzsölni kezdte a kezét, mintha piszkos lenne. -Te mindig is kolosszális hatökör voltál a politikához! De az utóbbi hónapokban katasztrofálisan hülye lettél. Mondd, látsz te a szemedtől?
— Látok — mondta lassan Andrej. Csak most vette észre, hogy Izja furcsán mozgatja a bal kezét, három ujját nem is tudja behajlítani.
— A fenébe is, kapcsold már ki — ordította a szobába berontva Kenszi. — Á, itt vagy, Andrej! Remek! Szervusz, Selma. — Átügetett a szobán, és kitépte a konnektorból a hangszóró dugóját.
— Miért csinálod? — méltatlankodott Izja. — Hallani akarom vezéreink beszédét. Hadd szóljon a harci induló!
Kenszi csak dühösen meresztette rá a szemét.
— Gyere, Andrej, elmondom, mit csináltunk eddig — mondta. — Át kell gondolnunk, hogyan folytassuk.
Kezét és arcát korom borította. Nekiiramodott, és Andrej követte. Csak most érezte meg, hogy mindenütt égett papír szaga terjeng. Izja és Selma zárta a menetet.
— Általános amnesztia — magyarázta sipítozva, fröcsögve Izja. — A nagy vezér feltárta a börtönök kapuit. Kell neki a hely az új rabok számára… Kiengedték az összes köztörvényest, én meg, mint ismeretes, köztörvényes vagyok. Még az életfogytig elítélteket is kieresztették…
— Nagyon lefogytál — mondta szánakozva Selma. — Lóg rajtad a ruha, olyan vedlett vagy.
— Az utolsó három nap már enni sem kaptunk, mosakodni sem lehetett…
— Biztos nagyon éhes vagy.
— Már nem, teliettem itt magam…
Andrej dolgozószobájában pokoli hőség volt. Az ablakokon vadul tűzött be a nap, a kandallóból áradt a forróság. Előtte Andrej titkárnője guggolt, akár Kenszi, ő is csupa korom volt, a piszkavassal igazgatta a lángoló papírokat. A szobában mindent elborított a fekete pernye.
Andrejt meglátva a titkárnő fölugrott, ijedten és behízelgően rámosolygott. “Nem hittem volna, hogy ő is itt marad” — gondolta Andrej. Leült az íróasztalához, és bűntudatosan, erőt véve magán bólintott, és visszamosolygott a lányra.
— …A különtudósítók listáit, a szerkesztőbizottsági tagok névsorát és lakcímét — sorolta ügybuzgón Kenszi. — Az összes politikai cikk eredeti kéziratát, a heti lapszemlék eredeti példányait…
— Dupen cikkeit is el kell égetni — vágott közbe Andrej. — Ő volt a legharciasabban RAP-ellenes nálunk…
— Már elégettem — legyintett türelmetlenül Kenszi. — Dupent is és biztos, ami biztos, Filimonov cikkeit is…
— Mit kapkodtok itt? — kérdezte vidáman Izja. — Hisz a tenyerükön fognak hordani benneteket!
— Az majd még elválik — mondta Andrej borúsan.
— Mi az, hogy még elválik? Akarsz fogadni?
— Áll már le, Izja — szólt közbe Kenszi. — Az isten szerelmére, legalább tíz percre fogd be a szád! Megsemmisítettem a polgármesteri hivatallal folytatott teljes levelezést, de levelezésünket Geigerrel egyelőre meghagytam…
— A szerkesztőbizottsági ülések jegyzőkönyvei — kapott észbe Andrej. — Legalább a múlt haviakat…
Sietve kirángatta az íróasztal legalsó fiókját, elővett egy mappát, átadta Kenszinek, aki belelapozott.
— I-i-igen — mondta fejcsóválva. — Erről megfeledkeztem. Itt van Dupen hozzászólása is.
— A kandallóhoz lépett, és a tűzbe dobta a mappát. — Piszkálja, ne hagyja kialudni! —
utasította ingerülten a titkárnőt, aki tátott szájjal hallgatta főnökeit.
Az ajtóban megjelent a levelezési rovat vezetője. Izzadt volt, és nagyon izgatott. Állával leszorítva iratkötegek halmazát cipelte.
— Itt van — lihegte, és leszórta az egészet a kandalló mellé. __ Ez valamilyen szociológiai felmérés anyaga, nem volt időm átnézni. De nevek, címek vannak benne… Főnök, mi történt magával?
— Jó napot, Danny — mondta Andrej. — Köszönöm, hogy itt maradt.
— A szeme nem sérült meg? — kérdezte Danny, a verejtéket törölve homlokáról.
— Nem, semmi baja — nyugtatta meg Izja. — De ti nem azt semmisítitek meg, amit kell -
jelentette ki. — Benneteket a kutya sem fog bántani: a tiétek csak egy liberális ellenzéki lapocska. Mindössze annyi történik majd, hogy eztán nem ellenzéki és nem liberális lesz…
— Izja, utoljára figyelmeztetlek — szólt közbe Kenszi. -Hagyd abba a locsogást, különben kihajítalak innen.
— Nem locsogok — mondta dühödten Izja. — Engedd, hogy befejezzem! A leveleket, a leveleket égessétek el! Biztosan írtak nektek értelmes emberek is!
Kenszi rámeredt.
— A fenébe! — nyögte, és kirohant a szobából. Danny a nyomába eredt, még mindig az arcát és nyakát törölgetve.
— Nem értetek ti semmit — szónokolt Izja. — Egytől egyig kretének vagytok. Veszély pedig csak az okos embereket fenyegeti.
— Abban, hogy kretének vagyunk, igazad van — mondta Andrej.
— Aha! Kezd megjönni az eszed — kiáltotta Izja, megnyomorított kezével hadonászva. —
Elég baj. Ez veszélyes! És éppen ez a tragédia lényege. Most majd nagyon sok ember okosabb lesz, de nem eléggé. Idejük sem lesz arra, hogy megértsék: most éppen hogy hülyének kell tettetniük magukat…
Andrej Selmára pillantott: Selma lelkesen bámulta Izját. A titkárnő is ámulva meredt Izjára. Ő meg, szétvetett lábán még a börtönbeli bakanccsal, borostásan, mosdatlanul, rendetlenül, nadrágjából kicsúszott inggel, a sliccéről hiányzó gombbal, ott állt teljes pompájában, ugyanúgy, mint mindig, csöppet sem változva, hirdette az igét, kinyilatkoztatott. Andrej kimászott az íróasztal mögül, odament a kandallóhoz, leguggolt a titkárnő mellé, kivette kezéből a piszkavasat, és szétkotorta az alig pislákoló papírkupacot.
— Ezért pedig — folytatta az oktatást Izja — egyáltalán nem azokat a papírokat kell elégetni, amelyeken a mi vezérünket szidják. Szidni is többféleképpen lehet.
Megsemmisíteni az okos emberek által teleírt papírokat kell!
Kenszi rontott be a szobába:
— Segíthetne valamelyiketek… Lányok, mit tátjátok itt fölöslegesen a szátokat, gyertek inkább velem!
A titkárnő azonnal felpattant, és menet közben igazgatva félrecsúszott szoknyáját, kirohant. Selma mintha arra várt volna, hogy marasztalják, aztán a hamutartóba dobva cigarettáját, szintén kiment.
— Benneteket viszont nem bántanak — folytatta a prédikációt Izja, aki se nem látott, se nem hallott. — Sőt köszönetet mondanak nektek, lesz papír, hogy növelhessétek a példányszámot, megemelik a béralapot, új státusokat kaptok… És csak később, ha netán makrancoskodni támadna kedvetek, csak akkor kapják el a frakkotokat, és akkor biztosan eszükbe jut majd minden: ez a ti Dupenetek meg Filimonovotok, az összes liberális ellenzéki nyafogásotok… De miért is makrancoskodnátok? Eszetekbe se jut, ellenkezőleg…
— Izja — szólalt meg Andrej a tűzbe bámulva. — Miért nem mondtad meg nekem akkor, hogy mi van abban a mappában?
— Mi? Miféle mappa?… A, az a bizonyos…
Izja hirtelen lecsillapodott, odalépett a kandallóhoz, és lekuporodott Andrej mellé. Egy darabig némán bámulták a lángokat. Andrej szólalt meg.
— Persze hülye voltam akkor. Ostoba bunkó. De sosem pletykáltam, nem fecsegtem ki semmit. Ezt tudnod kellett akkor is.
— Először is nem ostoba bunkó, annál sokkal rosszabb voltál — mondta Izja. —
Meghülyítettek téged. Hiszen ember módja beszélni sem lehetett veled. Tudom, magam is ilyen voltam sokáig— Azután meg, hogy jön ide a pletyka? Magad is beláthatod, jobb, ha az ilyesmiről nem is tudnak az emberek. Hiszen ha híre megy…
— Minek? — kérdezte Andrej értetlenül. — A szerelmes levélkéidnek?
— Miféle szerelmes levélkék?
Néhány másodpercig értetlenül bámultak egymásra. Aztán Izja szélesen elvigyorodott.
— Uram isten, hát persze… Hogyan is hihettem, hogy mindent elmond neked? Miért is mondta volna el? Hiszen ő a mi sasunk, vezérünk! Aki az információt birtokolja, az a világot birtokolja — ezt jól megtanulta tőlem!
— Egy szót sem értek — motyogta Andrej csaknem kétségbeesetten. Attól félt, most rögtön egy újabb mocskos részletet tud meg erről az anélkül is mocskos ügyről. — Miről beszélsz? És kiről? Geigerről?
— Igen, Geigerről — bólintott Izja. — A mi nagy Fritzünkről… Szóval szerelmes levélkék voltak a mappámban? Esetleg kompromittáló fényképek? A féltékeny özvegy és a nőcsábász Katzman… Igen, egy ilyen jegyzőkönyvet is aláírattak velem…
Izja nyögve fölállt, és kezét dörzsölve, vihogva járkálni kezdett a szobában.
— Igen — mondta Andrej. — Nekem ezt mesélte. A féltékeny özvegy. Szóval hazugság volt?
— Hát persze. Te mit gondoltál?
— Elhittem — közölte kurtán Andrej. Összeszorította a fogát, és dühödten kezdett kotorászni a piszkavassal a tűzben. — És valójában mi volt benne? — kérdezte.
Izja hallgatott. Kezét tördelve, üveges szemmel nézett And-rejre, arcán megkövült mosollyal.
— Érdekesen alakul a helyzet — mondta bizonytalanul. — Lehet, hogy egyszerűen elfelejtette? Vagyis nem elfelejtette… — Hirtelen megint Andrej mellé kuporodott a kandalló elé. — Ide figyelj, nem mondtam neked semmit, érted? Ha kérdeznek, csak annyit felelj: nem mondott semmit, megtagadta a választ. Csak azt árulta el, hogy a dolog a Kísérlet egyik nagy titkával kapcsolatos, és hogy veszélyes ismerni ezt a titkot. És megmutatott néhány lepecsételt borítékot, és elmagyarázta, hogy ezeket a borítékokat átadja megbízható embereknek, akik akkor bontják fel azokat, ha őt, Katzmant letartóztatják, vagy, mondjuk, váratlanul meghal. Érted? A megbízható embereket nem nevezte meg. Ezt mondd, ha kérdeznek.
— Rendben — mondta Andrej lassan, a tűzbe bámulva.
— Ez jó lesz — folytatta Izja, és ő is a lángokat nézte. — Bárha verni fognak… Tudod, micsoda disznó az a Rumer. — Megborzongott. — De az is lehet, hogy senki nem kérdez semmit. Nem tudom. Ezt alaposan át kell gondolni. Most még nem igazodom el.
Elhallgatott. Andrej egyre a vörösen izzó parazsat piszkálta a kandallóban. Izja újabb papírkötegeket kezdett a tűzbe hajigálni.
— A borítókat ne dobd rá — mondta Andrej. — Látod, rosszul égnek… És nem félsz attól, hogy megtalálják azt a mappát?
— Miért félnék? — vágta rá Izja. — Ettől Geiger féljen… Egyébként most már aligha találják meg, ha akkor rögtön nem került elő. Egy csatornalefolyóba dobtam bele, aztán izgultam, beleesett-e vagy mellé… És téged miért tángáltak el? Mindig jóban voltál Fritzcel.
— Ennek semmi köze Fritzhez — mondta Andrej kelletlenül. — Egyszerűen nem volt szerencsém.
Nagy zajjal becsörtettek a nők és Kenszi. Egy kifeszített kabáton egész halom levelet cipeltek. A nyomukban, még mindig izzadságát törölgetve, ott loholt Danny.
— Azt hiszem, ezzel készen is vagyunk — mondta. — Vagy közben eszetekbe jutott még valami?
— Menjetek csak odébb — sürgette őket Kenszi.
A kabátot a kandalló mellé tették, és elkezdték a tűzbe szórni a leveleket. Rögtön fölcsaptak a lángok. Izja egészséges kezével belekotort a tarka papírhalomba, kihúzott egy levelet, és előre vigyorogva, mohón olvasni kezdte.
— Ki mondta, hogy a kéziratok nem égnek el? — szólalt meg Danny. Leült és rágyújtott. —
Szerintem remekül égnek. Hű, de meleg van itt. Ne nyissak ablakot?
A titkárnő hirtelen felsikoltott, felpattant és kirohant, azt hajtogatva: “Elfelejtettem, teljesen elfelejtettem…”
— Mi is a neve? — kérdezte gyorsan Andrej Kenszitől.
— Amália — morogta Kenszi. — Már százszor mondtam neked… Figyelj, az előbb fölhívtam Dupent…
— És?
Visszatért a titkárnő egy halom jegyzetfüzettel.
— Ezek itt a maga utasításai, főnök — lihegte. — Teljesen megfeledkeztem róluk. Ugye égessük el ezeket is?
— Természetesen — mondta Andrej. — Köszönöm, hogy gondolt rájuk. Tűzbe velük, Amália, a tűzbe velük… Na és mi van Dupennel?
— Meg akartam nyugtatni — mondta Kenszi —, hogy minden rendben, minden nyomot megsemmisítettünk. Ő meg szörnyen csodálkozott: miféle nyomok? Talán írt valami olyasmit? Éppen elkészült egy részletes tudósítással a városháza hősi ostromáról, most pedig egy publicisztikán dolgozik: “Friedrich Geiger és a nép.”
— Tetű — mondta Andrej fásultan. — Egyébként mindannyian tetűk vagyunk…
— Csak a saját nevedben beszélj — méltatlankodott Kenszi.
— Elnézést — felelte Andrej bágyadtan. — Nem mindenki tetű. Csak a többség.
Izja vihogni kezdett.
— Tessék, ez egy okos ember — jelentette ki, a levelet lobogtatva. — “Teljesen nyilvánvaló — idézte —, hogy a Fritz Geigerhez hasonló alakok csak valami nagy bajra várnak, az egyensúly — bár rövid ideig tartó, de érzékelhető — megbomlására, hogy fölkorbácsolják a szenvedélyeket, és a zavaros hullámokat meglovagolva a felszínre törjenek…” Ki írta ezt? — Megnézte a borítékon a feladó nevét. — Gyorsan tűzbe vele! —
Gombóccá gyúrta a levelet, és a lángokba dobta.
— Ide figyelj, Andrej — szólalt meg Kenszi. — Ideje lenne a jövőre is gondolni.
— Nincs azon mit gondolkodni — morogta Andrej, a piszkavassal csapkodva. — Majd megleszünk valahogy, átvészeljük…
— Én nem a mi jövőnkről beszélek! — csattant föl Kenszi. — Én az újság jövőjéről, a Kísérlet jövőjéről beszélek!
Andrej csodálkozva nézett rá. Kenszi ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha mi sem történt volna. Mintha az elmúlt nyomasztó hónapok alatt egyáltalán semmi sem történt volna.
Még tettre készebbnek látszott, mint máskor. Készen állt a küzdelemre — a törvényesség és az eszmények nevében. Olyan volt, mint egy felhúzott íj. Lehet, hogy vele tényleg nem történt semmi?
— Beszéltél a Mentoroddal? — kérdezte Andrej.
— Beszéltem — felelte kihívóan Kenszi.
— Na és? — kérdezte Andrej, leküzdve a megszokott kényelmetlen érzést, amely mindig elfogta, ha a Mentorokról volt szó.
— Ez nem tartozik másra, és semmi jelentősége. Mi közük ehhez a Mentoroknak?
Geigernek is van Mentora. A Város minden banditájának van Mentora. Ez senkit nem gátol meg abban, hogy a saját fejével gondolkozzék.
Andrej kivett egy szál cigarettát a dobozból, megpuhította, és az izzó piszkavasról meggyújtotta.
— Elegem van az egészből — mondta halkan.
— Miből van eleged?
— Mindenből… Szerintem menekülnünk kell innen, Kenszi. Vigye az ördög az egészet.
— Hogyhogy menekülni? Hogy gondolod?
— Eltűnni, amíg nem késő, eliszkolni a mocsarakba, Jura bácsihoz, minél távolabb ettől a kuplerájtól. A Kísérlet kisiklott az ellenőrzés alól, és ezt te meg én nem tudjuk helyrehozni, tehát semmi értelme itt nyűglődni. A mocsarak közt legalább lesz fegyverünk, lesz erőnk…
— Én nem megyek a mocsarakba — jelentette ki hirtelen Selma.
— Téged nem is hívott senki — válaszolta Andrej felé sem fordulva.
— Andrej, ez dezertálás — mondta Kenszi.
— Szerinted dezertálás, szerintem meg ésszerű manőver. Egyébként pedig tégy, ahogy akarsz. Megkérdezted, mit gondolok a jövőről, és azt válaszolom neked: semmi keresnivalóm itt. A szerkesztőséget így is, úgy is szétkergetik, minket meg kihajtanak a döglött páviánokat eltakarítani. Fegyveres őrség kíséretében. Ezt is csak a legjobb esetben…
— Még egy értelmes ember — jelentette be Izja lelkesen. — Ezt hallgassátok: “Lapjuk régi előfizetője vagyok, és általában egyet is értek álláspontjukkal. De miért kelnek mindig F.
Geiger védelmére? Talán nem eléggé tájékozottak? Én pontosan tudom, hogy Geiger kezében van a Város összes, valamennyire is fontos személyiségének a dossziéja. Emberei már megszállták a teljes városházi apparátust. Valószínűleg az önök szerkesztőségében is ott vannak. Biztosíthatom önöket, a RAP-isták sokkal többen vannak, mint maguk hiszik.
Tudomásom van róla, hogy fegyverük is van…” — Izja a levél aljára nézett: — Ki írta ezt?
“Kérem, nevem ne tegyék közzé…” A tűzbe vele, a tűzbe!
— Azt hihetne az ember, mindenkit ismersz a Városban, akinek esze van — mondta Andrej.
— Nincsenek olyan sokan — vetette ellen Izja, és megint belekotort a levélhalomba. — Arról már nem is beszélve, hogy az értelmes emberek ritkán írnak a szerkesztőségeknek.
Csönd lett. Danny elnyomta cigarettáját, odatelepedett a kandalló elé, és nagy adagokban kezdte a tűzre vetni a leveleket.
— Kotorja meg, főnök — mondta. — Több életet bele! Adja csak ide azt a piszkavasat!
— Szerintem egyszerűen gyávaság elmenekülni a Városból — közölte kihívóan Selma.
— Most minden becsületes emberre szükség van — kapott a szaván Kenszi. — Ha mi elmegyünk, ki marad itt? Talán a Dupeneknek adjuk át az újságot?
— Te itt maradsz — mondta Andrej fáradtan. — Selmát fölveheted az újsághoz… vagy Izját…
— Te jól ismered Geigert — szakította félbe Kenszi. — Felhasználhatnád a befolyásodat…
— Nincs nekem semmiféle befolyásom — mondta Andrej. — De ha volna is, nem akarok élni vele. Nem vagyok rá képes, és ki nem állhatom az ilyesmit.
Megint elhallgattak valamennyien, csak a tűz duruzsolása hallatszott.
— Legalább jönnének már — morogta Danny, és a kandallóba lökte az utolsó leveleket is.
— Innék valamit, teljesen elgyengültem, itt meg semmi innivaló…
— Nem jönnek olyan gyorsan — vágott közbe rögtön Izja. — Előbb telefonálnak. — Tűzre dobta a levelet, amelyet olvasott, és járkálni kezdett. — Maga, Danny, ezt nem tudhatja, nem is értheti. Ez rítus. Szertartás, amelyet három országban dolgoztak ki a legapróbb részletekig, kipróbálták, ellenőrizték… Lányok, nincs valami falnivaló? — kérdezte hirtelen.
— Rögtön, rögtön — csipogta a cingár Amália, és kirohant.
— Egyébként hol a cenzor? — jutott hirtelen Andrej eszébe.
— Nagyon szeretett volna itt maradni — mondta Danny —, de Ubukata úr kiebrudalta.
Szörnyen ordítozott az a szegény cenzor. Azt kiabálta: “Hová menjek? Maguk meggyilkolnak engem!” Be kellett zárni a kaput, nehogy visszajöjjön. Először ott vergődött a kapu előtt, aztán kétségbeesetten elment… Ide figyeljetek, én kinyitom az ablakot. Nem bírom ezt a hőséget.
Visszajött a titkárnő, és rúzsozatlan ajkát szégyenlős mosolyra húzva Izja kezébe nyomott egy műanyag zacskót, amelyben valamilyen sütemény volt. Izja mohón azonnal falni kezdett.
— Fáj az oldalad? — kérdezte halkan Selma, Andrej füléhez hajolva.
— Nem — vetette oda kurtán Andrej, majd Selmát félretolva az asztalhoz ment.
És ebben a másodpercben megszólalt a telefon. Mindenki a fehér készülék felé fordult. A telefon kitartóan csöngött.
— Na, Andrej! — mondta türelmetlenül Kenszi.
Andrej fölvette a kagylót.
— Tessék.
— A Városi Újság szerkesztősége?
— Igen — mondta Andrej.
— Voronyin urat kérem.
— Én vagyok az.
A kagylóban szuszogás hallatszott, majd megszakadt a vonal. Andrej hevesen dobogó szívvel, óvatosan helyére tette a kagylót.
— Ők voltak — mondta.
Izja valamit motyogott, hevesen bólogatva közben. Andrej leült. Mindnyájan rámeredtek — a feszülten mosolygó Danny, a borzas, összevont szemöldökű Kenszi, a szánalmasan rémült Amália és a sápadt Selma. Még Izja is őt bámulta, közben egyre evett, maszatos kezét ruhájába törölve.
— Mi van, miért bámultok? — kérdezte Andrej idegesen. — Tűnjetek el innen!
Senki nem mozdult.
— Mit izgulsz? — szólalt meg Izja, szemügyre véve az utolsó falat süteményt. — Minden rendben lesz, szép lesz és jó lesz, ahogy Jura bácsi mondaná… Csak hirtelen mozdulatokat nem szabad tenni. Mintha kobrával lenne dolgod.
Az utcáról motorbőgés, fékcsikorgás, éles vezényszavak hallatszottak fel: “Kaise, Velicsenko, hozzám! Mirovics itt marad a kapunál!” Ököllel verni kezdték a kaput.
— Megyek, kinyitom — mondta Danny, Kenszi pedig odaugrott a kandallóhoz, és vadul kotorni kezdte a még füstölgő hamut. Az egész szobát elborította a szállongó pernye.
— Csak semmi hirtelen mozdulat! — kiáltotta Izja Danny után.
A kapu lenn megremegett, panaszosán megcsörrentek az üvegtáblák. Andrej föltápászkodott, kiállt a szoba közepére, háta mögött összekulcsolt kezét teljes erőből szorította. Újra hatalmába kerítette a fájdalom, lába elgyengült. Lent abbamaradt a dörömbölés és a lárma, elégedetlen hangok szűrődtek föl, majd csizmás lábak dübörögtek végig az üres helyiségeken. “Mintha egy zászlóaljnyian lennének” — villant át Andrej agyán. Az asztaláig hátrált és nekitámaszkodott. Megalázóan remegett a térde. “Nem tűröm el, hogy verjenek — gondolta kétségbeesetten. — Inkább öljenek meg. Nem hoztam el a pisztolyt… Kár, hogy otthagytam… Vagy talán jobb így?”
A vele éppen szemben lévő ajtón lendületesen bemasírozott egy alacsony, testes férfi, jó minőségű kabátja mindkét ujján fehér karszalag, jókora sapkáján jelvény virított. Lábán pompásan kifényesített csizma, derekán igen rondán festett a hanyagul összehúzott széles öv, amelyet baloldalt lehúzott a súlyos, vadonatúj, sárga pisztolytáska. Nyomában még néhányan beözönlöttek, de őket Andrej nem is látta. Megbabonázottan meredt a puffadt, sápadt arc elmosódott vonásaira, az apró, véreres szemekbe. “Kötőhártya-gyulladása lehet — suhant át tudata peremén. — És olyan fényesre van borotválva, mintha frissen lakkozták volna…”
A sapkás ember gyors pillantással felmérte a szobát, és egyenesen Andrejhez fordult.
— Voronyin úr? — kérdezte magas, átható hangon.
— Én vagyok — préselte ki magából Andrej, két kézzel kapaszkodva az íróasztal peremébe.
— A Városi Újság főszerkesztője?
— Igen.
A sapkás ember hanyagul tisztelgésre emelte két ujját.
— Voronyin úr, van szerencsém átadni önnek Friedrich Geiger elnök személyes küldeményét — jelentette be teátrálisan.
Megpróbálta egyetlen elegáns mozdulattal elővarázsolni belső zsebéből a személyes küldeményt, de az valamibe beleakadhatott, ezért elég hosszasan kellett kotorásznia kabátja rejtekében. Andrej megkövültén és értetlenül figyelte — az egész valahogyan nem illett a helyzethez. Nem erre számított.
Végre előkerült a küldemény, a sapkás ember elégedetlen és sértett képpel átnyújtotta Andrejnek, aki átvette a lepecsételt, zörgő borítékot. Közönséges hosszúkás, kék postai boríték volt, rajta szárnyas szív stilizált ábrázolásával. Rajta ismerős, nagy betűs kézírással a címzés: “A Városi Újság főszerkesztőjének, Andrej Voronyinnak személyesen. Bizalmas. P.
Geiger elnök”. Andrej feltépte a borítékot, és kivette belőle a közönséges postai levélpapírra írt üzenetet:
Kedves Andrej! Mindenekelőtt engedd meg, hogy köszönetemet fejezzem ki azért a segítségért és támogatásért, amelyet újságod részéről szakadatlanul éreztem az elmúlt, sorsdöntő hónapok folyamán. Most, mint láthatod, gyökeresen megváltozott a helyzet. Meggyőződésem, hogy az új terminológia és némely elkerülhetetlen szélsőséges intézkedések nem zavarják meg tisztánlátásodat: a szavak és az eszközök változnak, de a cél a régi marad. Tartsd szilárdan kézben az újságot: kinevezlek örökös és teljhatalmú főszerkesztővé és kiadóvá. Válassz kedvedre való munkatársakat, bővítsd a létszámot, követelj nagyobb nyomdai kapacitást — teljesen szabad kezet biztosítok neked. Jelen levél átadóját, Raimond Zwirik helyettes adjutort információs kormányzatom politikai képviselőjének neveztük ki újságodhoz.
Mint majd magad is meggyőződhetsz róla, nem fényes elme, de érti a dolgát, és különösen az első napokban segítségedre lesz majd, hogy eligazodj az általános politikai irányvonalban. Bármilyen konfliktus esetén fordulj természetesen közvetlenül hozzám. Sok sikert kívánok. Megmutatjuk ezeknek a nyálas liberálisoknak, hogyan kell dolgozni.
Andrej kétszer is elolvasta a személyes és bizalmas üzenetet, majd kezét leengedve körülnézett. Megint mindenki őt nézte: sápadt, eltökélt, feszült arcok. Csak Izja képe ragyogott, mint a frissen fényesített szamovár. A helyettes adjutor (akármit jelentsen is ez a kifejezés, az ördögbe is, valahonnan ismerős, talán a történelemből, esetleg A három testőrből), Raimond Zwirik szintén Andrejt nézte — szigorúan, ám a pártfogó biztatásával. És az ajtóban egyik lábukról a másikra álló, karabélyos, fehér karszalagos fura figurák is Andrejt figyelték.
— Szóval így… — szólalt meg Andrej, és összehajtva visszadugta a levelet a borítékba. Nem tudta, mihez kezdjen.
A helyettes adjutor megtette helyette az első lépést.
— Ezek itt a munkatársai, Voronyin úr? — kérdezte könnyed mozdulattal körbemutatva.
— Igen — felelte Andrej.
— Hm… — meredt kétkedve Izjára Raimond Zwirik úr, ám ekkor Kenszi hirtelen nekiszögezte a kérdést:
— Maga tulajdonképpen kicsoda?
Raimond Zwirik úr ránézett, majd csodálkozó képpel Andrej felé fordult. Andrej krákogott.
— Uraim — szólalt meg —, engedjék meg, hogy bemutassam Zwirik helyettes koadjutor urat…
— Adjutor — javította ki méltatlankodva Zwirik.
— Hogy? Ó, persze, adjutor. Nem koadjutor, hanem egyszerűen adjutor… (Selma hirtelen felvihogott, de tenyerével gyorsan eltakarta száját.) Helyettes adjutor, az újságunkhoz kinevezett politikai képviselő. Mostantól.
— Minek a képviselője? — kérdezte megátalkodottan Kenszi.
Andrej a boríték után nyúlt, de Zwirik a korábbinál is sértettebb hangon kijelentette:
— Az információs kormányzat politikai képviselője!
— Igazolja magát! — követelte éles hangon Kenszi.
— Mi?! — Zwirik úr véreres szemei zavartan pislogtak.
Igazolványok, megbízólevél — van magánál valami azon az ostoba pisztolyán kívül?
— Hát ez meg ki a fene? — visította áthatóan Zwirik úr, ismét Andrejhez fordulva. — Ki ez az ember?!
— Ez Kenszi Ubukata úr — magyarázta sietve Andrej. — Főszerkesztő-helyettes… Kenszi, nincs szükség semmiféle okmányra. Fritztől hozott nekem levelet…
— Miféle Fritztől? — kérdezte megvetően Kenszi. — Hogy jön ide bármiféle Fritz?
— Könyörgök, csak semmi hirtelen mozdulat — szólt közbe Izja.
Zwirik tekintete ide-oda járt Izja és Kenszi között. Arca már nem ragyogott, lassan elöntötte a vér.
— Úgy látom, Voronyin úr — szólalt meg végre —, hogy az ön munkatársai nem fogták föl, mi történt ma. Vagy éppen ellenkezőleg — emelte föl a hangját. — Fölfogták, csak furcsán, torzul értelmezik! Látom, hogy itt papírokat égettek, megátalkodottságot látok az arcokon, de nyomát sem látom, hogy készek lennének munkához látni. Abban az órában, amikor az egész Város, amikor egész népünk…
— És ezek kik? — vágott a szavába Kenszi, a karabélyos atyafiakra mutatva. — Talán új munkatársaink?
— Képzelje, igen! Volt főszerkesztő-helyettes úr! Ők az új munkatársak. És nem ígérhetem meg, hogy…
— Azt majd még meglátjuk — mondta idegen, reszelős hangon Kenszi, és Zwirik felé lépett.
— Milyen jogon…
— Kenszi! — szólt rá tehetetlenül Andrej.
— Milyen jogon rontja itt a levegőt? — folytatta Kenszi, Andrejre ügyet sem vetve. — Ki maga? Hogy merészel így viselkedni? Miért nem igazolja magát? Maguk egyszerűen fegyveres banditák, akik rablás céljából betörtek ide!
— Pofa be, te büdös f…ú! — üvöltött fel vadul Zwirik, és a pisztolytáskához kapott.
Andrej már mozdult, hogy közéjük vesse magát, de hirtelen félrelökték, és Selma termett Zwirik előtt.
— Hogy merészelsz így beszélni egy nő jelenlétében, te disznó?! — üvöltötte. -Te vagy büdös f…ú! Briganti!
Andrej teljesen elvesztette a fejét. Körülötte egyszerre ordított Zwirik, Kenszi és Selma.
Szeme sarkából észrevette, hogy az ajtóban álldogáló alakok bizonytalanul előbbre léptek, és készenlétbe helyezték fegyverüket. Mellettük hirtelen felbukkant Danny Lee, lábánál fogva a súlyos, vasülőkéjű nyomdai zsámolyt, de a legijesztőbb és legvalószínűtlenebb látványt Amália nyújtotta, aki ragadozó módjára összegörnyedve, szinte halotti maszkra emlékeztető arcában ijesztő mód villogtatva nagy, fehér fogait, Zwirik felé lopakodott, golfütőként a jobb válla fölé emelve a még füstölgő piszka vasat. “Emlékszem a pofádra, te rohadék! — bömbölte dühtől tajtékozva Kenszi. — Elloptad az iskolákra szánt pénzt, te gazember, most meg koadjutorságig vitted?!” “Szarrá verlek mindannyiotokat! Szart fogtok zabáim! Az emberiség ellenségei vagytok…” “Kuss, te mocskos pofájú! Hallgass, amíg egyben vagy!” “Csak semmi hirtelen mozdulat! Könyörgök!” Andrej, mint akit megbabonáztak, képtelen volt megmozdulni, egyre a füstölgő piszkavasat figyelte. Erezte, tudta, hogy valami iszonyatos és jóvátehetetlen történik, de ez már megállíthatatlan.
— A lámpavasra veletek! — ordította vörös fejjel a helyettes adjutor, vadul hadonászva hatalmas automata pisztolyával. A zűrzavar és lárma közepette sikerült előhúznia fegyverét, most összevissza hadonászott vele, közben szakadatlanul üvöltözött, ám ekkor Kenszi hirtelen odaugrott hozzá, megragadta kabátja hajtókáját, Zwirik két kézzel próbálta eltaszítani magától, ebben a pillanatban lövés dördült, majd még egy és egy harmadik. A piszkavas mozdulatlanul megmeredt a levegőben, mindenki elhallgatott.
Zwirik a szoba közepén állt, arca elszürkült. Egyik kezével a piszkavastól felsebzett vállát fogta, a másikat reszketve még mindig előrenyújtotta. A pisztoly a földre esett. Az ajtóban álló figurák leesett állal, leengedett fegyverrel bámultak.
— Nem akartam… — szólalt meg remegő hangon Zwirik.
Danny kezéből nagy zajjal a padlóra zuhant a zsámoly, és Andrej csak ekkor fogta föl, hová néz mindenki. Kenszit nézték, aki valahogy furcsán, nagyon lassan hátratántorodott, mindkét tenyerét mellére szorítva.
— Nem akartam… — ismételgette sírósan Zwirik. — Isten látja lelkemet, nem akartam!
Kenszi lába megroggyant, teste puhán, csaknem hangtalanul dőlt bele a kandalló melletti hamu- és pernyehalomba. Kenszi fájdalmas, tagolatlan nyögéssel, nehézkesen a hasához húzta térdét.
Selma üvöltve esett neki mind a tíz körmével Zwirik kövér, fénylő, piszkosfehér arcának, a többiek Kenszihez rohantak, körülvették, fölé hajoltak, aztán Izja fölegyenesedett, Andrej felé fordította természetellenesen eltorzult arcát, és azt motyogta:
— Meghalt… Megölte…
Megszólalt a telefon. Andrej azt sem tudva, mit csinál, öntudatlanul odanyúlt, és fölvette a kagylót.
— Andrej? Andrej! — Ottó Fritscha volt az. — Jól vagy, semmi bajod? Hála istennek, úgy izgultam miattad! De most már minden rendben. Fritz most már, bármi lesz is, gondoskodik rólunk…
Magyarázott még valamit holmi kolbászról meg vajról, de Andrej már nem figyelt rá.
Selma a földön guggolva mindkét karjával átfogta a fejét, és csillapíthatatlanul zokogott.
Raimond Zwirik helyettes adjutor pedig a mély karmolásokból szivárgó vért szétmázolva szürke arcán, mint valami elromlott szerkezet, egyre azt ismételgette:
— Én nem akartam. Az istenre esküszöm, nem akartam…