HARMADIK FEJEZET

Egy padon ült a szökőkút ormótlan cementkávája mellett, és nedves, de már átmelegedett zsebkendőt szorított a jobb szeme fölötti jókora dudorra. Nem látott semmit, a feje úgy hasogatott, hogy attól félt, megrepedt a koponyája, lehorzsolt térde sajgott, a könyöke egyelőre érzéketlen volt, de nyilván az is hírt ad magáról hamarosan. Egyébként talán jó is volt ez így. Hiszen durván és nyilvánvalóan valóságossá tette a történteket. Nem volt semmiféle Épület, nem volt stratéga, és nem volt ragadós, sötét tócsa az asztal alatt, nem volt sakkjátszma, nem volt semmiféle árulás, csak annyi történt, hogy a sötétben bóklászva nem nézett a lába alá, átesett az alacsony cementperemen, egyenesen bele ebbe a hülye kútba, jól beverte azt az ostoba fejét és egyéb testrészeit a medencébe…

Andrej persze tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mindez korántsem ilyen egyszerű, de jólesett arra gondolnia, hogy tényleg csak sétálgatott, megbotlott és elesett — így még mulatságos is volt a dolog, és mindenesetre sokkal egyszerűbb. “Mit csináljak most? —

gondolta ködösen. — Rendben van, megtaláltam az Épületet, voltam is benne, láttam a saját szememmel… És most hogyan tovább? Ne tömjétek a fejemet, ezt a fájós fejemet mindenféle locsogással rémhírekről, mítoszokról és propagandáról. Egyébként elnézést — azt hiszem, én magam tömtem ezzel mások fejét. Azonnal el kell engedni azt a… hogy is hívják, azt a fuvolást. Vajon az ő Ellája is sakkozott? Rettenetesen fáj a fejem…”

A zsebkendője teljesen átmelegedett már, Andrej nyögve föltápászkodott, odasántikált a kúthoz, és a peremen áthajolva a jeges vízsugár alá tartotta a nedves rongyot. Homlokán a dudor hevesen lüktetett. Szép kis mítosz. Lázálom az egész… Kicsavarta a zsebkendőt, megint a fájó részre szorította, és átpillantott az utca túloldalára. A dagadt még mindig aludt.

“A hájas disznó — gondolta Andrej gyűlölködve. — Hiszen szolgálatban van. Minek hoztalak magammal? Hogy hortyogj? Tőled már százszor is agyonverhettek volna… Ez a disznó, miután jól kialudta magát, reggel persze megjelenne az ügyészségen, és mintha mi sem történt volna, jelentené, hogy a nyomozó úr bement a Vörös Épületbe, de többé nem jött ki…” Andrej egy darabig arról ábrándozott, milyen jó is lenne fogni most egy vödör jéghideg vizet, odalopakodni a hájas csirkefogóhoz és a nyakába zúdítani az egészet. Visítana, mint a malac.

Andrej visszament a padhoz, és felfedezte, hogy közben szomszédot kapott. Aprócska, cingár ember ült a padon lábát keresztbe téve, tetőtől talpig feketében, még az inge is fekete, a térdén ódivatú keménykalap. Biztosan a zsinagóga éjjeliőre. Andrej nehézkesen lerogyott mellé, a nedves rongyon keresztül óvatosan megtapogatta a homlokán levő dudort.

— Nos, rendben — szólalt meg a kis ember öreges hangon. — De mi lesz ezután?

— Semmi különös — mondta Andrej. — Mindet elkapjuk. Nem hagyom ennyiben ezt a dolgot.

— És azután? — makacskodott az öreg.

— Nem tudom — felelte Andrej elgondolkodva. — Talán felbukkan helyette valami más disznóság. A Kísérlet, az Kísérlet. Nem egyhamar lesz ennek vége.

— Ennek sosem lesz vége — jegyezte meg az öreg. — Minden vallás megegyezik abban, hogy ennek sosem lesz vége.

— A vallásnak ehhez semmi köze — tiltakozott Andrej.

— Még most is így gondolja? — csodálkozott az öreg.

— Természetesen. Mindig is így gondoltam.

— Jó, ezt hagyjuk egyelőre. A Kísérlet, az Kísérlet… sokan nyugtatgatják itt ezzel magukat.

Szinte mindenki. Ezt egyébként egyik vallás sem látta előre. De nem erről akarok beszélni.

Miért is adatott itt meg nekünk a szabad akarat? Azt hihetnénk, hogy az abszolút rossz birodalmában, a birodalomban, amelynek kapuján az áll: “Hagyj fel minden reménnyel.

Andrej egy darabig várta a folytatást, de nem győzte kivárni, és megszólalt:

— Valahogy furcsán fogja föl ezt az egészet. Ez nem az abszolút rossz birodalma. Inkább káosz, amelyben nekünk kell rendet teremtenünk. És hogyan teremthetnénk rendet, ha nem rendelkeznénk szabad akarattal?

— Érdekes gondolat — mondta az öreg eltűnődve. — Ez sosem jutott eszembe. Szóval úgy véli, adatott nekünk még egy esély? Olyasmi, mint a büntetőszázadok voltak — vérrel mossuk le bűneinket a jó és a rossz örök küzdelmének tűzvonalában…

— Hogy jön ide egyáltalán a “rossz”? — kérdezte Andrej bosszankodva. — A rossz az valami céltudatos…

— Maga manicheus! — vágott szavába az öreg.

— Én komszomolista vagyok — jelentette ki Andrej még dühösebben, közben szokatlan erővel támadt fel benne a hit és a meggyőződés. — A rossz mindig osztályjelenség. Nincs önmagában vett rossz. Itt meg minden összezavarodott a Kísérlet miatt. Káoszban adatott élnünk. És vagy nem boldogulunk vele, és akkor visszatérünk ugyanahhoz, ami odaát volt — az osztálytagozódáshoz meg a többi mocsokhoz, vagy sikerül úrrá lennünk a káoszon és átalakítanunk az emberi kapcsolatok új, gyönyörű formájává, amelynek neve kommunizmus…

Az öreg egy darabig döbbenten hallgatott.

— Hát ez szép — szólalt meg végre teljesen elképedve. — Ki hitte volna, ki feltételezte…

Kommunista propaganda- itt! Ez már megszállottság, ez… — Hallgatott egy darabig. —

Egyébként a kommunizmus eszméi rokonságot mutatnak a korai kereszténység eszméivel.

— Ez hazugság! — tiltakozott Andrej dühösen. — Hazugság. Papi maszlag. A korai kereszténység a beletörődés, a rabszolgák ideológiája. Mi pedig lázadók vagyunk. És ha itt már kőkövön nem maradt a régiből, visszatérünk oda, a saját világunkba, és ott is átalakítunk mindent, ahogyan itt tettük!

Maga személyesen Lucifer — szólalt meg az öreg szent borzalommal. — A gőgös szellem!

Még most sem lett alázatos?

Andrej nagy gonddal megfordította a vizes kendőt, hogy a hűvös fele érje homlokát, és gyanakodva pislogott az öregre.

— Szóval Lucifer? Úgy… Hát maga kicsoda?

— Én? Féreg vagyok — válaszolt tömören az öreg.

— Hmm… — Erre nem volt mit válaszolni.

— Senki vagyok — pontosított az öreg. — Senki voltam odaát is, senki vagyok itt is. —

Megint szünetet tartott. — Maga reménységet öntött belém — jelentette ki hirtelen. — Igen, igen! El sem tudja képzelni, milyen különös, milyen különös… mekkora örömmel hallgattam magát! Valóban, ha megadatott nekünk a szabad akarat, miért lenne elkerülhetetlen a beletörődés, a gyötrelmek türelmes elviselése? Nem, nem, úgy gondolom, ez a találkozás egész itteni tartózkodásom legfontosabb epizódja…

Andrej gyanakodva mérte végig. Gúnyolódik a vén csirkefogó? Nem, aligha… A zsinagóga éjjeliőre lehet. A zsinagóga!

— Elnézését kérem — fuvolázta behízelgően. — Régóta ül itt? Úgy értem, ezen a padon?

— Nem. Előtte egy sámlin ültem, ott, a kapualjban, van ott egy sámli. Amikor a ház elment, átültem ide, a padra.

— Aha — szólalt meg Andrej. — Szóval látta a házat.

— Hát persze! — jelentette ki méltóságteljesen az öreg. — Nehéz lett volna nem észrevenni.

Ültem, hallgattam a zenét, és sírtam.

— Sírt — ismételte meg Andrej, és kínlódva próbálta megérteni, mi ez az egész. — Mondja, maga zsidó?

Az öreg összerezzent.

— Úristen, dehogy! Micsoda kérdés! Katolikus vagyok. A római katolikus egyház hűséges és sajnos méltatlan fia… Természetesen semmi kifogásom a judaizmus ellen, de…

Egyébként miért kérdezi?

— Értem — mondta Andrej engedékenyen. — Tehát semmi köze a zsinagógához?

— Semmi. Hacsak azt nem vesszük, hogy gyakran üldögélek ebben a kis parkban, és néha idejön az éjjeliőr. — Szégyenlősen kuncogott. — Vallási vitákat folytatunk.

— No és a Vörös Épület? — kérdezte Andrej, és a koponyájába hasító fájdalomtól lehunyta a szemét.

— A ház? Amikor idejön, természetesen nem üldögélhetünk tt. Meg kell várnunk, míg elmegy.

— Szóval nem először látta?

— Természetesen nem. Ritka az olyan éjszaka, amikor nem jön el… Igaz, ma tovább maradt, mint máskor.

— Várjon — nyögte Andrej. — És tudja, miféle ház ez?

— Nehéz nem ráismerni — mondta halkan az öreg. — Korábban, még abban az életben nemegyszer találkoztam az ábrázolásával és leírásával. Részletesen leírja vallomásaiban Szent Antal. Igaz, nem kanonizált szöveg, de most… Nekünk, katolikusoknak… Egyszóval, olvastam: “És láték egy házat is, elevent és helyét változtatót, és illetlen mozgásokat végzett, és az ablakon keresztül embereket láték benne, akik járkáltak szobáiban, aludtak és táplálékot vettek benne magukhoz…” Nem kezeskedem az idézet pontosságáért, de valami ehhez nagyon közeli a szöveg. No és persze Hieronymus Bosch… A legszívesebben Szent Hieronymus Boschnak nevezném, nagyon sokkal vagyok adósa, ő készített föl erre itt… —

Széles karmozdulattal mutatott maga köré. — Az ő csodálatos képei… Az Úr bizonnyal elküldte őt ide. Ahogyan Dantét is. Egyébként létezik egy kézirat, amelyet Danténak tulajdonítanak, abban is említés esik erről a házról. Hogyan is szól… — Az öreg lehunyta szemét, széttárt ujjait homlokára szorította. — “És útitársam csontos két karját kitárva…”

Nem, nem így van. “Termek homályán véres és csupasz testek fonódnak össze…”

— Várjon — szólt közbe Andrej, megnyalva ajkát. — Mit locsog itt? Hogy jön ide Szent Antal és Dante? Hova akar kilyukadni?

Az öreg elcsodálkozott.

— Sehova nem akarok kilyukadni — mondta. — Maga kérdezett a házról, én meg…

Természetesen hálát kell adnom Istennek, hogy határtalan bölcsességében és végtelen jóságában már előző életemben megadta nekem a lehetőséget, hogy felkészüljek. Nagyon sok mindenre ráismerek itt, és összeszorul a szívem a szánalomtól, amikor a többiekre gondolok, azokra, akik idekerültek, és nem értik, nem képesek megérteni, hová jutottak. A jelenvaló gyötrő meg nem értése, ráadásul a kínzó emlékezés bűneinkre. Talán ez is csak a Teremtő nagy bölcsessége: bűneink örök tudása, az értük járó bosszú ismerete nélkül…

Magát például, fiatalember, miért vetette alá ebbe a mélységbe?

— Nem értem, miről beszél — dünnyögte Andrej. “Már csak a vallási fanatikusok hiányoztak” — gondolta.

— Ne röstelkedjen — biztatta az öreg. — Itt nincs értelme a titkolózásnak, az ítélet már kimondatott… Én például bűnös vagyok tulajdon népemmel szemben — áruló voltam, és besúgó, láttam, hogyan kínozzák és gyilkolják meg azokat az embereket, akiket én juttattam a sátán szolgáinak kezére. Ezerkilencszáznegyvennégyben felakasztottak. — Az öreg hallgatott egy darabig. — Maga mikor halt meg?

— Én nem haltam meg… — nyögte ki Andrej, hideg verítékben úszva.

Az öreg mosolyogva bólintott.

— Igen, sokan így gondolják — mondta. — Csakhogy ez nem igaz. A történelem ismer néhány esetet, amikor élő embert vittek fel a mennybe, de soha senki nem hallott olyat, hogy — büntetésképp! — elevenen küldtek volna valakit a pokolba.

Andrej szinte eszét vesztve meredt az öregre, míg hallgatta.

— Maga egyszerűen elfelejtette — folytatta az. — Háború volt, az utcákra hullottak a bombák. Maga rohant az óvóhelyre, hirtelen egy ütés, fájdalom, és minden eltűnt. Azután egy látomás, egy gyöngéden, allegóriákban beszélő angyal, és maga itt találta magát. —

Megértőén bólogatott megint, ajkát lebiggyesztve. — Igen, igen, kétségtelen, hogy így jöhet létre a szabad akarat érzete. Már értem: nem más ez, mint a tehetetlenségi erő. Egyszer tehetetlenségi erő, fiatalember. Maga olyan mély meggyőződéssel beszélt, hogy szinte már megingatott… A káosz megzabolázása, új világ… Nem, nem, ez csak a tehetetlenségi erő.

Idővel elmúlik majd. Ne feledje, hogy a pokol örök, visszatérés nincs, és maga még csak az első körben van…

— Komolyan beszél? — Andrej hangja elcsuklott.

— Hiszen jól tudja ezt maga is — mondta gyöngéden az öreg. — Nagyon is jól tudja. Csak ateista, fiatalember, és saját magának sem akarja bevallani, hogy egész — bár nagyon rövid — életét elhibázta. Ostoba és műveletlen oktatói arra tanították, hogy a jövő — a semmi, az üresség, a rothadás, hogy a tettekért sem jutalomra, sem büntetésre nem kell számítani.

És maga elfogadta ezeket a szánalmas eszméket, mert olyan egyszerűnek, olyan nyilvánvalónak tűntek, és főleg azért, mert nagyon fiatal volt, kiváló egészségnek örvendett, és a halál csak távoli absztrakciónak látszott. Ha rosszat tett, mindig bízott benne, hogy elkerülheti a büntetést, mivel büntetésre csak az ugyanolyan emberektől számíthatott, amilyen maga is. És ha úgy alakult, hogy valami jót cselekedett, azonnali jutalmat követelt a magához hasonlóktól. Nevetséges volt. Most már persze tisztában van ezzel, látom az arcán… — Váratlanul elnevette magát. — Volt nálunk az illegalitásban egy mérnök, materialista volt, gyakran vitatkoztunk a síron túli életről. Istenem, hányszor kigúnyolt!

“Papa — mondogatta —, majd a menny országban fejezzük be ezt az értelmetlen vitát…”

És tudja, folyton keresem őt itt, keresem, de nem találom. Lehet, hogy tréfálkozva ráhibázott az igazságra, lehet, hogy valóban a mennybe jutott — mint mártír. Én meg itt vagyok.

— Éjszakai disputa életről és halálról? — szólalt meg hirtelen egy ismerős hang Andrej füle mellett, és a pad megremegett. A szokás szerint lompos és zilált külsejű Izja Katzman huppant le nagy lendülettel Andrej másik oldalán a padra, bal kezében jókora világos mappát szorongatott, jobbjával pedig nyomban tépkedni kezdte szemölcsét. Mint mindig, most is szinte ünnepélyes lelkesedés áradt belőle.

Andrej igyekezett a lehető leghanyagabbul odavetni:

— Ez az idős úr azt feltételezi, hogy mi itt mindannyian a pokolban vagyunk.

— Az idős úrnak tökéletesen igaza van — replikázott azonnal Izja, és kuncogni kezdett. —

Mindenesetre ha ez nem is a pokol, hát valami olyasmi, ami megjelenési formáiban teljességgel megkülönböztethetetlen tőle. Csakhogy ismerje el, Pan Stupalsky, egész életutamban sem sikerült egyetlen olyan cselekedetet találnia, amely miatt méltán kerülhettem ide! Mérhetetlen ostobaságomban még házasságtörést sem követtem el.

— Pan Katzman, elismerem, meglehet, hogy maga sem tud semmit arról a bizonyos végzetes tettéről — jelentette ki az öreg.

— Meglehet, meglehet — egyezett bele könnyedén Izja, majd Andrejhez fordult: — Ahogy a képedet elnézem, a Vörös Épületben jártál. No és mit tapasztaltál ott?

Andrej ekkor végleg magához tért. Mintha hirtelen felhasadt és szétfoszlott volna a lidércnyomás nyúlós, áttetsző fátyla, csitult a fejfájása, most mindent tisztán és élesen látott maga körül, már a Fő utca sem volt ködös és homályos, kiderült, hogy a motoros rendőr sem alszik, hanem fel és alá járkál a szemközti járdán, oda-odapislog a pad felé, cigarettájának parazsa vörösen izzik. “Úristen — gondolta Andrej szinte rémülten —, mit csinálok én itt? Hiszen nyomozó vagyok, az idő múlik, én meg itt locsogok ezzel az elmebeteggel, és itt van Katzman is… Katzman? Hát ő meg hogy került ide?”

— Honnan tudod, hol voltam? — kérdezte akadozva.

— Nem nehéz kitalálni — felelte vihogva Izja. — Ha látnád magad egy tükörben…

— Komolyan kérdeztem — dörrent rá Andrej.

Az öreg hirtelen felállt a padról.

— Jó éjszakát, uraim — mondta, elegáns mozdulattal megemelve kalapját. — Szép álmokat.

Andrej rá sem hederített. Izját figyelte. Izja meg szemölcsét csipkedve, egy helyben izegve-mozogva a távolodó öreg után nézett fülig érő vigyorral.

— Nos? — sürgette Andrej.

— Micsoda figura — suttogta lelkesen Izja. — Micsoda figura! Te meg ostoba vagy, Voronyin. Mint rendszerint, most sem értesz semmit. Tudod, ki ez? A híres-nevezetes Pan Stupalsky! — Lodzban kétszáznegyvennyolc embert adott a Gestapo kezére, kétszer leplezték le, és kétszer sikerült neki valahogyan kivágnia magát és mást bemártania maga helyett. A felszabadulás után elkapták a frakkját, rögtönítélő bíróság elé állították, de azt is megúszta!

A Mentor urak úgy találták, hasznos dolog lesz megmenteni a kötéltől és ideirányítani. A gyűjtemény kiegészítésére. Itt a bolondokházában él, játssza a bolondot, és közben továbbra is aktívan űzi kedvenc foglalkozását… Azt hiszed, véletlenül ült itt a padon, éppen melletted?

Tudod, kit figyel most?

— Hagyd már abba! — mordult rá Andrej, közben erővel elnyomta magában a kíváncsiságot és érdeklődést, amely Izja történeteit hallgatva mindig elfogta. — Engem ez mind nem érdekel. Te hogy kerültél ide? Honnan tudod, az ördög vigyen el, hogy az Épületben jártam?

— Onnan, hogy én is ott voltam — jelentette ki nyugodtan Izja.

— Úgy. És mi történt ott?

— Neked jobban kell tudnod, mi történt ott. Honnan tudhat nám, mi történt ott a te szemszögedből nézve?

— És a te szemszögedből nézve mi történt?

— Ahhoz neked egyáltalán semmi közöd — mondta Izja, megigazítva térdén a terjedelmes mappát.

— Ezt onnan hoztad? — kérdezte a mappára mutatva Andrej.

— Nem. Nem onnan — felelte Izja.

— Mi van benne?

— Mi közöd hozzá? Mit kötözködsz velem? — kérdezte Izja.

Még nem fogta fel, mi történik. Egyébként Andrej maga sem értette pontosan, mi történik, és lázasan törte a fejét, mit tegyen.

— Tudod, mi van ebben a mappában? — kérdezte Izja. — A régi városházán kotorásztam, vagy tizenöt kilométerre innen. Egész nap ott kutattam a romok közt, aztán kikapcsolták a Napot, és olyan sötét lett, mint a néger fenekében. Tudod, arra már vagy húsz éve nincs semmiféle világítás… Bolyongtam fel és alá, alig tudtam kikeveredni a Fő utcára —

mindenfelé romok, vad üvöltözés…

— Szóval így — mondta Andrej. — Talán nem tudod, hogy tilos a régi romok közt kutatni?

A lelkes csillogás kialudt Izja szemében. Figyelmesen nézett Andrejre. A jelek szerint kezdte felfogni a helyzetet.

— Talán fertőzést akarsz behurcolni a Városba? — folytatta Andrej.

— Valahogy nem tetszik nekem a hangnem — szólalt meg Izja torz mosollyal. — Furcsán beszélsz.

— Te viszont úgy, ahogy vagy, nem tetszel nekem — vágta rá Andrej. — Miért akartad bebeszélni nekem, hogy a Vörös Épület csak legenda? Tudtad jól, hogy nem az. Hazudtál.

Miért?

— Mi ez? Kihallgatás? — kérdezte Izja.

— Te hogy gondolod?

— Én úgy gondolom, hogy nagyon beütötted a fejed. Úgy gondolom, hogy hideg vízzel le kéne mosakodnod és végre magadhoz térned.

— Add ide a mappát! — mondta Andrej.

— Menj a… — válaszolta Izja, és felállt. Halálosan sápadt volt.

Andrej is felállt.

— Velem jössz! — jelentette ki.

— Eszemben sincs. Hol a letartóztatási parancs?

Andrej ekkor, szinte megdermedve a gyűlölettől, szemét le nem véve Izjáról, lassan kinyitotta a tokot, és előhúzta pisztolyát.

— Induljon el előttem! — parancsolta.

— Idióta — sziszegte Izja. — Teljesen elment az eszed…

— Kuss! — rikácsolta Andrej. — Indulás!

Pisztolyát Izja oldalába nyomta, Izja pedig engedelmesen átbotorkált az úttesten. A lábát nyilván feltörte a cipő, erősen sántított.

— A föld alá bújnál majd szégyenedben — szólt vissza a válla fölött. — Ha kialszod magad, a föld alá bújnál…

— Nem társalgunk!

Odaértek a motorkerékpárhoz, és Andrej az oldalkocsi felé bökött a pisztoly markolatával.

— Szálljon be!

Izja szó nélkül és nagyon esetlenül beült. A rendőr gyorsan a nyeregbe pattant, Andrej pedig, tokjába dugva a pisztolyt, felkapaszkodott mögé. Felbőgött a motor, a járm megremegett, majd megfordult, és az egyenetlen úton zötyögve visszaindult az ügyészség felé, az elmebetegeket riogatva, akik kimerültén kóboroltak összevissza a harmattól nedves utcákon.

Andrej kerülte, hogy az oldalkocsiban görnyedten ülő Iz-jára pillantson. Dühe elpárolgott, és kényelmetlenül érezte magát. Az egész túlságosan is gyorsan történt, kapkodva, fejetlenül. Mindegy, majd meglátjuk…

Az ügyészségre érve Andrej anélkül, hogy Izjára nézett volna, utasította a rendőrt, hogy vegye nyilvántartásba a letartóztatottat, és vigye föl az ügyeleteshez, ő maga pedig hármasával véve a lépcsőfokokat, fölrohant az irodájába.

Négy óra körül járt az idő, csúcsforgalom volt. A folyosókon a fal mellett állva vagy a fényesre koptatott hosszú padokon ülve gyanúsítottak és tanúk vártak a sorukra, valamennyien egyformán reményvesztettek és álmosak voltak, némelyikük idegesen ásítozott, mások tompán meredtek maguk elé. Az ügyeletesek az asztaluk mellől időnként harsányan rájuk dörrentek, hogy zengett belé az egész ház: “Abbahagyni a beszélgetést! Tilos összebeszélni!” A kihallgató helyiségek műbőrrel borított ajtói mögül írógépkopogás, mormoló hangok, sírós kiáltások szűrődtek ki. Fülledt, mocskos, homályos volt minden.

Andrejnek felkavarodott a gyomra. Hirtelen elfogta a vágy, hogy beugorjon a büfébe, és felhajtson valamit, amitől magához tér: egy csésze erős kávét vagy egy kupica vodkát. És ekkor megpillantotta Vant.

Van hátával a falnak támaszkodva, a türelmes várakozás pózában guggolt. Megszokott rövid, steppelt kabátját viselte, nyakát úgy behúzta, hogy a gallér felgyűrte a fülét, csupasz, kerek arca nyugodt volt. Szundikált.

— Hát te mit keresel itt? — kérdezte Andrej csodálkozva. Van kinyitotta a szemét, felemelkedett, és mosolyogva felelte:

— Letartóztattak. Várom, hogy szólítsanak.

— Hogyhogy letartóztattak? Miért?

— Szabotázsért — felelte halkan Van.

Egy pecsétes köntösbe burkolózott, termetes legény, aki eddig Van mellett bóbiskolt, szintén kinyitotta a szemét, pontosabban csak az egyiket, mivel a másikat ibolyaszínű monokli takarta el.

— Miféle szabotázs? — értetlenkedett Andrej.

— A munkához való jog gyakorlásának megtagadása…

— Száztizenkettedik cikkely, hatodik paragrafus — jelentette ki fontoskodva a lila monoklis legény. — Hathavi mocsári terápia és a közügyektől való eltiltás…

— Maga hallgasson — szólt rá Andrej.

A legény, rávillantva monokliját, elnevette magát (Andrejnek rögtön megsajdult a dudor a homlokán), és béketűrően kijelentette:

— Meg se szólalok. Anélkül is világos a helyzet.

— Csönd legyen ott! — ordított fenyegetően messziről az ügyeletes. — Ki tehénkedik neki a farnak? Álljon egyenesen!

— Várj csak — mondta Andrej Vannak —, melyik szobához rendeltek? Ide? — mutatott a huszonkettes kihallgató-szoba ajtajára, közben lázasan próbálta felidézni, ki is dolgozik ebben az irodában.

— Pontosan — közölte készségesen a legényke. — A huszonketteshez irányítottak minket.

Már vagy másfél órája támasztjuk itt a falat.

— Várj meg itt — mondta Andrej Vannak, és benyitott a szobába.

Az asztalnál Heinrich Rumer beosztott nyomozó, Friedrich Geiger személyi testőre, volt középsúlyú bokszoló és müncheni bukméker trónolt. Andrej megkérdezte: “Bejöhetek?”

Rumer nem válaszolt, nagyon elfoglalta a munkája: egy nagyméretű pauszpapírra rajzolt valamit elmélyülten, szétlapított orrú, vadállat pofájára emlékeztető fizimiskáját hol az egyik, hol a másik vállára hajtva, közben fújtatott, sőt fel-felnyögött a megfeszített munkától.

Andrej becsukta maga mögött az ajtót, és odalépett az íróasztalhoz. Rumer egy pornográf képet másolt nagy igyekezettel. Még csak a munka kezdetén tartott, de a pauszpapíron már kibontakoztak a jelenet körvonalai. Gigászi munka várt még rá.

— Mivel foglalkozol szolgálat közben, te disznó? — kérdezte szemrehányóan Andrej.

Rumer összerezzent, és felnézett rá.

Á, te vagy az… — nyögte ki megkönnyebbülten. — Mit akarsz?

— Szóval így szoktál dolgozni — dörrent rá Andrej dühösen.

— Ott kinn emberek várakoznak, te meg…

— Ki vár? — riadt meg Rumer. — Hol?

— A gyanúsítottjaid várnak! — közölte Andrej.

— Á… á… És mi van?

— Semmi — sziszegte gyűlölködve Andrej. Alighanem megkellene szégyenítenie ezt a disznót, emlékeztetnie arra, hogy Fritz kezességet vállalt érte, a saját becsületes nevével kezeskedett ezért a lusta hülyéért, ezért a fajankóért, de Andrej érezte, hogy mindez most meghaladná az erejét.

— Ki dekorálta ki a homlokod? — kérdezte szakmai érdeklődéssel a hangjában Rumer. —

Rendesen ellátta a bajodat.

— Ez most nem fontos — intette le türelmetlenül Andrej. — Van Li-hun ügye nálad van?

— Van Li-huné? — Rumer abbahagyta Andrej homlokának tanulmányozását, és elgondolkodva az orrát kezdte túrni. — Miről van szó? — kérdezte óvatosan.

— Nálad van, vagy nincs?

— Miért kérdezed?

— Mert itt ül az ajtód előtt, és vár, miközben te ocsmányságokkal foglalkozol.

— Miért volna ez ocsmányság? — sértődött meg Rumer. — Nézd, micsoda dudák! Na?

Andrej undorral félretolta a képet.

— Add ide az ügyet! — követelte.

— Miféle ügyet?

— Add át Van Li-hun ügyét!

— Nincs itt semmiféle ügy — jelentette ki dühösen Rumer.

Kihúzta az íróasztal középső fiókját, és belenézett. Andrej is sbenézett a fiókba. Az valóban üres volt.

— Hol tartod egyáltalán az ügyiratokat? — kérdezte Andrej, alig türtőztetve magát.

— Mi közöd hozzá? Nem vagy a főnököm — mondta Rumer támadóan.

Andrej határozott mozdulattal felmarkolta a telefonkagylót. Rumer malacszeme nyugtalanul megvillant.

— Várj — mondta gyorsan, lapáttenyerével eltakarva a telefonkészüléket. — Kinek akarsz telefonálni? Mire jó ez az egész?

— Most rögtön felhívom Geigert — mondta Andrej tajtékozva. — Majd kapsz tőle a pofádra, te idióta…

— Várj — motyogta Rumer, és igyekezett kiszedni a markából a telefonkagylót. — Mit akarsz? Minek hívnád fel Geigert? Talán nem tudjuk elrendezni ezt az ügyet mi ketten? Mi lenne, ha elmagyaráznád végre értelmesen, miről van szó?

— Át akarom venni tőled Van Li-hun ügyét.

— A kínaiét? A házmesterét?

— Igen.

— Ezzel kellett volna kezdened! Még nincs semmiféle ügye. Most hozták be. Csak most fogom megkezdeni az előzetes kihallgatását.

— Miért tartóztatták le?

— Nem akar foglalkozást váltani — mondta Rumer, közben finoman maga felé húzta a telefonkagylót, Andrejjel együtt. -Szabotázs. Már a harmadik ciklust tölti házmesterként.

Ismered a száztizenkettes cikkelyt?

— Ismerem — mondta Andrej. — De ez különleges eset. Állandóan összekevernek mindent.

Hol a letartóztatási parancs?

Rumer hangosan szipogva végre kiszedte Andrej kezéből a kagylót, a helyére tette, és megint belemászott az íróasztalba, ezúttal a jobb oldali fiókba. Hosszasan kotorászott benne, közben széles vállával eltakarta a fiók tartalmát, végül előhúzott egy papírt, és izzadságát törölgetve átnyújtotta. Andrej átfutotta az irományt.

— Itt szó sincs arról, hogy neked kell az üggyel foglalkoznod — jelentette ki.

— És akkor mi van?

— Akkor az van, hogy átveszem tőled — mondta Andrej, és zsebre vágta az iratot. Rumer nyugtalanul mocorgott.

— De nekem írták ki! Az ügyeletes.

— Hívd fel az ügyeletest, és közöld, hogy Van Li-hun ügyét átvette tőled Voronyin. Javítsa át a nyilvántartásban.

— Miért én? Hívd fel te — jelentette ki Rumer fontoskodva. — Te veszed át, hívd fel te!

Nekem pedig adj igazolást arról, hogy átvetted.

Öt perc alatt elintéztek minden formaságot. Rumer a fiókba rejtette az igazolást, előbb Andrejre, majd a pornóképre pillantott.

— Micsoda dudák! — sóhajtott. — Kész tőgyek!

— Rossz vége lesz ennek, Rumer! — ígérte neki Andrej kifelé menet.

A folyosón szó nélkül megfogta Van könyökét, és maga után húzta. Van engedelmesen követte, nem kérdezett semmit. Andrej arra gondolt, hogy Van ugyanilyen szótlanul és megadással menne a vesztőhelyre, a kínvallatásra, bármilyen megaláztatás elébe.

Andrej képtelen volt ezt megérteni. Volt ebben a beletörődésben valami állati, valami nem emberhez illő, ugyanakkor valami magasztos és megmagyarázhatatlan tiszteletet ébreszt is, mivel e beletörődés mögött a történések nagyon mély, titkos és örök lényegének szinte természetfeletti megértése, az ellenállás mindöröktől fogva haszontalan, ezért méltatlan voltának tudása sejlett fel. Hiába, a Nyugat, az Nyugat, a Kelet pedig Kelet. Hamis, igazságtalan, megalázó tétel, de az adott helyzetben nagyon is helyénvalónak tűnt.

Irodájába érve Andrej leültette Vant — nem a kihallgatottak számára fenntartott támlátlan ülőkére, hanem az íróasztal melletti karosszékbe —, maga is letelepedett, és megkérdezte:

— Mi bajuk van veled?

Van rögtön mesélni kezdte a maga kimért, kissé éneklő modorában:

— Egy héttel ezelőtt megjelent a házmesterlakásban a körzeti munkaügyi megbízott, és figyelmeztetett, hogy durván megsértem a változatos munkához való jogra vonatkozó tör vényt. Igaza volt, én valóban durván megsértettem ezt a törvényt. Már háromszor megkaptam a felszólítást a munkabörzétől, de mind a háromszor kidobtam a szemétbe. A megbízott figyelmeztetett, hogy a további kötelességszegés nagyon komoly következményekkel járhat. Akkor arra gondoltam: végül is megeshet, hogy a gép meghagyja a korábbi beosztásában az embert. Még aznap elmentem a börzére, és bedugtam az elhelyezőgépbe a munkakönyvemet. Nem volt szerencsém. Igazgatói kinevezést kaptam a cipőipari kombinátba. De már előre eldöntöttem, hogy nem megyek másik beosztásba, ház mester maradok. Ma este eljött értem két rendőr, és behoztak.

Hát ennyi történt.

— E-értem — húzta a szót Andrej. Egy szót sem értett az egészből. — Figyelj, nem kérsz teát? Itt lehet teát meg szendvicset rendelni. Ingyen.

— Nem akarok kényelmetlenséget okozni — ellenkezett Van.

— Nem éri meg.

— Miféle kényelmetlenség? — mondta dühösen Andrej, és teát meg szendvicseket rendelt telefonon. Letette a kagylót, Vanra nézett, és óvatosan megkérdezte: — Nem egészen értem, Van, miért nem akarsz kombinátigazgató lenni. Ez tekintélyes beosztás, új szakmát tanulhatnál ki, sok hasznot hajthatnál, hiszen nagyon megbízható és szorgalmas ember vagy… Ismerem azt a kombinátot — folyton lopnak, ládaszám hordják ki a gyárból a cipőket…

A te irányításod mellett ez megszűnne. Meg aztán a fizetés is sokkal nagyobb, végül is feleséged van, kicsi gyereked. Mi ez az egész?

— Igen, azt hiszem, te ezt nemigen értheted meg — mondta Van elgondolkodva.

— Mit lehet ezen megérteni? — mondta Andrej türelmetlenül. — Világos, hogy jobb kombinátigazgatónak lenni, mint egész életedben a szemétben kotorászni… Vagy pláne hat hónapot lehúzni a mocsarakban…

Van megcsóválta kerek fejét.

— Nem, nem jobb — mondta. — A legjobb olyan helyen lenni, ahonnan nem zuhanhatsz mélyebbre. Te ezt nem értheted meg, Andrej.

— Miért kellene feltétlenül mélyebbre zuhanni? — kérdezte Andrej zavartan.

— Nem tudom, miért. De a zuhanás elkerülhetetlen. Vagy olyan erőfeszítések kellenek a megkapaszkodáshoz, hogy akkor már jobb rögtön zuhanni. Tudom, már átestem mind ezen.

Egy álmos képű rendőr meghozta a teát, tisztelgett, majd oldalazva kiment. Andrej Van elé tette a teát, és közelebb tolta hozzá a szendvicses tányért. Van megköszönte, kortyolt egyet, majd kivette a legkisebb szendvicset.

— Egyszerűen félsz a felelősségtől — mondta Andrej bizonytalanul. — Bocsáss meg, de ez nem egészen tisztességes eljárás a többiekkel szemben.

— Igyekszem, hogy mindig csak jót tegyek az embereknek — vetette ellen nyugodtan Van.

— Ami pedig a felelősséget illeti, hát óriási felelősséggel tartozom — a feleségemnek és a gyerekemnek.

— Ez igaz — mondta Andrej, és ismét zavarba jött. — Ez persze igaz. De lásd be, a Kísérlet mindannyiunktól áldozatokat követel…

Van figyelmesen hallgatta és bólogatott. Amikor Andrej befejezte mondókáját, megszólalt:

— Értelek. A magad módján igazad is van. Hiszen te építeni jöttél ide, én meg menekültem.

Te küzdelmet keresel és győzelmet, én pedig békességet. Nagyon különbözőek vagyunk, Andrej…

— Mit jelent az, hogy békességet? Saját magadat rágalmazod meg ezzel! Hiszen ha a békességet keresnéd, találhattál volna magadnak jó kényelmes kis helyecskét, ahol vígan élhetnél. Akad itt ilyen hely bőven. De te a legmocskosabb, leglenézettebb munkát választottad, és becsülettel dolgozol, nem sajnálod sem az erőd, sem az időt… Miféle békesség ez?

— Lelki békesség, Andrej, lelki — mondta Van. — Békesség önmagámmal és a világmindenséggel.

Andrej idegesen dobolt ujjaival az asztalon.

— Na és az egész életedet házmesterként akarod eltölteni?

— Nem feltétlenül házmesterként — felelte Van. — Amikor idekerültem, kezdetben rakodómunkás voltam egy raktárban. A gép aztán kinevezett a polgármester titkárának.

Megtagadtam, erre elküldték a mocsárba. Letöltöttem a hat hónapot, visszajöttem, és a törvény értelmében mint büntetett előéletű, a legalantasabb beosztást kaptam. A gép aztán megint elkezdett fölfelé tolni. Elmentem a börze igazgatójához, és elmagyaráztam neki mindent, ahogy most neked. A börzeigazgató egy zsidó volt, aki a haláltáborból került ide, és tökéletesen megértett engem. Amíg ő volt az igazgató, békén hagytak. — Van egy ideig hallgatott. — Két hónappal ezelőtt eltűnt. Azt beszélik, meggyilkolták. Te biztos tudsz a dologról. És kezdődött minden elölről… Nem baj, majd ledolgozom megint az időt a mocsárban, visszajövök újból házmesternek. Most sokkal könnyebb lesz — a fiam már nagyobbacska, a mocsárban meg segít majd Jura bácsi…

Andrej azon kapta magát, hogy teljesen illetlenül, kimeredt szemmel úgy bámul Vanra, mintha nem is ő ülne vele szemben, hanem valamilyen torzszülött csodalény. Van egyébként valóban csodalény volt. Uram isten, tűnődött Andrej, milyen életet kellett ahhoz élnie, hogy ilyen gondolatokra jusson. Nem, segíteni kell rajta. Egyszerűen kötelességem. De hogyan?

— Na jó — mondta végül. — Ahogy akarod. De semmi értelme a mocsárba menned. Nem tudod véletlenül, ki most a börze igazgatója?

— Ottó Fritscha — mondta Van.

— Ki? Ottó? Hiszen akkor…

— Igen. El is mennék hozzá, de Ottó nagyon kis ember, nem ért semmit, és mindentől fél.

Andrej előkapta a telefonkönyvet, kikereste a számot, és tárcsázott. Sokáig kellett várnia: Ottó nyilván aludt, mint a bunda. Végül felvette a kagylót, és szaggatott, egyszerre ijedt és dühös hangon szólt bele:

— Itt Ottó Fritscha igazgató.

— Szervusz, Ottó — mondta Andrej. — Voronyin vagyok az ügyészségről.

A vonal másik végén csönd volt. Ottó néhányszor köhintett,< majd óvatosan válaszolt:

— Az ügyészségről? Parancsoljon.

— Mi van, még nem ébredtél fel? — dörrent rá dühösen Andrej. — Ennyire kimerített Elsa?

Andrej vagyok! Voronyin!

— Ó, Andrej?! — szólalt meg egészen más hangon Ottó. — Mi a csudát akarsz késő éjjel? Pfű, a csudába is, majd' kiugrik a szívem… Mit akarsz?

Andrej elmagyarázta neki a helyzetet. Ahogyan várta is, Ottó mindenben tökéletesen egyetértett vele. Igen, mindig is úgy látta, hogy Van a neki megfelelő helyen van. Igen, neki is meggyőződése, hogy Vanból úgysem lenne jó kombinátigazgató. Érzékelhetően és nyilvánvalóan lelkesedett Van törekvéséért, hogy megmaradjon ebben az oly kevéssé irigyelt beosztásban (“bár több ilyen emberünk lenne, bezzeg a többiek mind fölfelé kapaszkodnak…”), mélységes felháborodással utasítja el még a gondolatot is, hogy Vant a mocsarakba küldjék, ami pedig a törvényt illeti, szent gyűlölet tölti el az idióták és kretén bürokraták iránt, akik a törvény egészséges szellemét felcserélik annak holt betűjével.

Végtére is a törvénynek az a célja, hogy gátat vessen az ügyeskedők felkapaszkodásának, azokra az emberekre viszont, akik lenn kívánnak maradni, nem vonatkozhat, és nem is vonatkozik. Ő mint börzeigazgató tökéletesen tisztában van ezzel. “Igen — ismételgette —, igen. Ó persze, természetesen.”

Andrejnek végül az a zavaros, kellemetlen és nevetséges érzése volt, hogy Ottó készséggel elfogadta volna az ő bármely javaslatát, akár azt is, hogy Vant azonnal nevezze ki polgármesternek, vagy dugja dutyiba. Ottó mindig szinte már betegesen hálás volt Andrejnek, valószínűleg azért, mert kompániájukban (sőt talán az egész Városban) egyedül Andrej vette őt emberszámba. Egyébként végül is csak az számított, hogy az ügyet elintézzék.

— Intézkedem — ismételte meg tizedszer is Ottó. — Nyugodt lehetsz, Andrej. Vant soha többé senki nem molesztálja.

Ebben megállapodtak. Andrej letette a kagylót, és nekilátott, hogy megírja Vannak a kilépési engedélyt.

— Most rögtön hazamész? — kérdezte közben. — Vagy megvárod, míg bekapcsolják a Napot? Tudod, ilyenkor veszélyes az utcákon járni.

— Köszönöm önnek — motyogta Van. — Köszönöm önnek.

Andrej csodálkozva felnézett. Van ott állt előtte, és kezét mellére téve hajlongott.

— Hagyd a csudába ezeket a kínai ceremóniákat — mondta Andrej dühösen. Nagyon kényelmetlenül érezte magát. Át nyújtotta Vannak a kilépőt. — Azt kérdeztem, most rögtön hazamész-e.

Van újabb meghajtással átvette a cédulát.

— Azt hiszem, jobb, ha most megyek — mondta, mintegy bocsánatkérően. — Most rögtön. A szemetesek már biztosan ott vannak…

— A szemetesek… — ismételte Andrej. A szendvicsekre esett a pillantása: nagyok voltak, frissek, remek sonkával. — Várj csak — mondta, papírt vett elő a fiókból, és becsomagolta őket.

— Vidd haza Mei-Linnek.

Van erőtlenül tiltakozott, fölösleges fáradozásról motyogott valamit, de Andrej rá sem hederített, a hóna alá dugta a csomagot, átölelte a vállát, és az ajtóig kísérte. Nagyon kínosan érezte magát. Semmi nem stimmelt. Ottó is, Van is valahogy furcsán reagált arra, amit ő, Andrej csinált. Pedig csak azt akarta, hogy minden igazságosan elrendeződjön, hogy minden ésszerűen és úgy legyen, ahogyan lennie kell, és a végén az ördög tudja, mi kerekedett ki az egészből — valamiféle jótékonykodás, sógorság-komaság, sötét machináció…

Lázasan keresett néhány tárgyilagos, érzelemmentes szót, amelyek a helyzet hivatalos és törvényes voltát hangsúlyoznák… És hirtelen úgy érezte, megtalálta. Megállt, fölszegte állat, és Varira lenézve hivatalos hangon kijelentette: — Van úr, az ügyészség nevében elnézését kérem a törvénytelen elővezetés miatt.

Kezeskedem, hogy ez többé nem ismétlődhet meg.

És ettől vált csak igazán elviselhetetlenné a helyzet. Micsoda hülyeség. Először is, az elővezetés tulajdonképpen nem volt törvénytelen. Sőt teljesen törvényes volt. Másodszor pedig Voronyin nyomozó nem kezeskedhetett semmiért, erre nem volt joga… És hirtelen meglátta Van furcsa és furcsaságában nagyon ismerős pillantását, és ekkor hirtelen minden az eszébe jutott, és ettől elöntötte a forróság.

— Van — szólalt meg rekedten —, kérdezni akarok tőled valamit.

Elhallgatott. Ostobaság, értelmetlen dolog feltenni a kérdést.

De már nem lehetett visszakozni. Van várakozóan nézett fel rá.

— Van — szólalt meg, torkát köszörülve —, hol voltál ma éjjel két órakor?

Van nem csodálkozott.

— Éppen kettőkor jöttek értem — mondta. — A lépcsőt mostam.

— És előtte?

— Előtte összeszedtem a szemetet, Mei-Lin segített, azután elment lefeküdni, én meg nekiláttam a lépcsőházat felmosni.

— Igen — mondta Andrej —, így képzeltem. Jól van, a viszontlátásra, Van. Bocsáss meg, hogy így alakult… Várj, lekísérlek…

Загрузка...