A kárhozott város

ELSŐ FEJEZET

Andrejnek szörnyen fájt a feje. Undorral elnyomta cigarettáját a teli hamutartóban, kihúzta az íróasztal középső fiókját, gyógyszert keresett benne, de nem talált. A régi, rendetlenül összehányt papírok tetején egy jókora katonai pisztoly hevert, a fiók sarkában szakadozott kartondobozban mindenféle irodai limlom, ceruzacsonkok, dohánytörmelék és néhány törött cigaretta. A látványtól még jobban megfájdult a feje. Andrej visszalökte a fiókot a helyére, tenyerével eltakarta a szemét, és az ujjai közti résen át figyelte Péter Blockot.

Péter Block, gúnynevén Dörzsölt, kissé távolabb szemben ült vele, fegyelmezetten, csontos térdén nyugtatva vörös mancsait. Közömbösen pislogott, időnként megnyalta az ajkát. A feje szemlátomást nem fájt, viszont alighanem szomjas lehetett. És szívesen rágyújtott volna. Andrej erőt véve magán fölemelte a fejét, töltött magának a kancsóból, és kiivott egy félpohárnyi langyos vizet, leküzdve enyhe hányingerét. Péter Block megnyalta a szája szélét.

Szürke szeme változatlanul kifejezéstelen és üres volt. Csak kigombolt gallérjából meredező, sovány, piszkos nyakán ugrándozott fel és alá hatalmas ádámcsutkája.

— Nos? — kérdezte Andrej.

— Nem tudom — válaszolta rekedten Dörzsölt. — Semmi ilyesmire nem emlékszem.

“Disznó — gondolta Andrej. — Aljas disznó.”

— Hogy lehet ez? — kérdezte. — A fűszerüzletet a Gyapjú közben kirámolták. Hogy mikor, arra emlékszik, hogy kivel, arra is. A Dreidus kávéházat is kirámolták, hogy mikor és kivel, arra is emlékszik. De Hofstatter boltját valahogy elfelejtette. Pedig ez volt a legutóbbi ügye, Block.

— Fogalmam sincs semmiről, felügyelő úr — tiltakozott Dörzsölt undorítóan alázatoskodva. —

Valaki, már elnézést, rám akarja verni a balhét. Nekem a Dreidus-ügy után, ahogyan megállapodtunk, vagyis ahogyan közösen meghatároztuk a hasznos munkavállalás és a végleges jó útra térés módját, szóval nekem azóta nem volt ilyesféle ügyem.

— Hofstatter felismerte magát.

— A legalázatosabban elnézését kérem, felügyelő úr. — Dörzsölt hangjában nem is titkolt irónia csengett. — Hiszen Hofstatter úrról mindenki tudja, miféle. Hogy hiányzik egy kereke.

Jártam a boltjában, ez igaz, krumplit, hagymát venni… Korábban is észrevettem, már elnézést, hogy a kobakjában valami nincs rendben. Ha sejtettem volna, mi lesz a dologból, nem megyek oda többet, de nem tudhattam…

— Hofstatter lánya is felismerte magát. Megfenyegette őt késsel.

— Szó sem volt semmi ilyesmiről. Egészen máshogy történt: ő szegezett kést a torkomnak. Sarokba szorított a raktárukban, alig tudtam elhordani az irhámat. Lökött az a lány — nemi alapon. A környéken már minden férfi menekül előle. — Dörzsölt megint megnyalta a szája szélét. — Szóval, azt mondja nekem: gyere be a raktárba, válaszd ki magad a káposztát…

— Ezt már hallottam. Inkább azt mesélje el még egyszer, hol volt és mit csinált a huszonnegyedikéről huszonötödikére virradó éjjel. Részletesen, onnan kezdve, amikor kikapcsolták a Napot.

Dörzsölt a mennyezet felé emelte pillantását.

— Na, jó — kezdte. — Amikor kikapcsolták a Napot, a Kötöde és a Második utca sarkán lév sörözőben voltam, kártyáztam. Azután Jack Leever hívott, hogy menjünk át egy másik kocsmába. El is indultunk, de útközben felugrottunk Jackhez, magunkkal akartuk vinni a macáját is, de ott ragadtunk, inni kezdtünk. Jack végül beszívott, a nője ágyba dugta, engem meg kirúgott. Én hazaindultam, de elég nagy volt bennem a nyomás, és útközben összeakaszkodtam valakikkel. Hárman voltak, ők is részegek. Egyiket sem ismerem, először láttam őket. Úgy ellátták a bajomat, hogy innentől kezdve semmire nem emlékszem. Csak reggel tértem észhez, közvetlenül a szakadék szélén, alig tudtam hazavánszorogni. Épphogy belezuhantam az ágyba, már jöttek is értem…

Andrej belelapozott az ügyiratba, kikereste az orvosi vizsgálat jegyzőkönyvét. A papír már eléggé megviselt volt.

— Itt csak az áll, hogy erősen ittas volt — mondta. — Az orvosi vizsgálat nem talált verésre utaló jeleket. Nem voltak a testén ütésnyomok.

— Értették a dolgukat a fiúk — állapította meg elismerően Dörzsölt. — Biztos homokkal töltött zoknit használtak. Még most is fáj minden bordám, mégsem visznek kórházba… Ha itt pusztulok, magát vonják felelősségre.

— Három napig kutya baja sem volt, csak akkor jelentkeztek a fájdalmai, amikor megmutatták magának az orvosi jegyzőkönyvet.

— Hogyhogy nem volt bajom? Teljesen legyengültem, olyan fájdalmaim voltak. Akkor kezdtem panaszkodni, amikor már nem bírtam tovább…

Fejezze be a hazudozást, Block — mondta fáradtan Andrej. — Hallgatni is rossz.

Már a hányinger kerülgette ettől a tenyérbe mászó pofától. Bandita, gengszter, jóformán tetten érték, mégsem lehet a sarokba szorítani. Az a baj, hogy nincs kellő tapasztalatom. A többiek pillanatok alatt elbánnak az ilyen alakokkal. Dörzsölt eközben keservesen sóhajtozott, panaszosán grimaszolt, forgatta a szemét, halkan nyögdécselve fészkelődött a széken, mintha minél megfelelőbb pózt keresne az ájuláshoz, hátha akkor kap egy pohár vizet, és végre visszaengedik a cellába aludni. Andrej az ujjai közti résen át gyűlölködve figyelte ezeket az undorító próbálkozásokat. “Csak rajta, tessék — gondolta. — Próbálj csak meg a padlóra okádni, itatóspapírral takaríttatom fel veled, te mocsok.”

Nyílt az ajtó, és Fritz Geiger főfelügyelő sétált be magabiztosan. Közönyös pillantással végigmérte az összegörnyedt Dörzsöltet, majd az asztal szélére telepedett. Kérés nélkül kivett néhány szálat Andrej cigarettásdobozából. Egyet a szájába dugott, a többit gondosan berakta vékony ezüst cigarettatárcájába. Andrej tüzet adott neki, Fritz biccentve megköszönte, majd füstfelhőt fújt a mennyezet felé.

— A főnök utasított, hogy vegyem át tőled a Fekete Százlábúak ügyét — mondta halkan. —

Persze ha nincs kifogásod ellene. — Jelentőségteljesen suttogóra fogva hangját hozzátette: —

A főnök alighanem alaposan megkapta a magáét a főügyésztől. Most mindenkit magához rendel és keményen kioszt. Készülj, te is hamarosan sorra kerülsz.

Kihúzta magát, és ismét Dörzsöltre pillantott. A jómadár, akinek szinte megnyúlt a nyaka az igyekezettől, hogy hallja, mit beszélnek, hirtelen megint összegörnyedt, és panaszosán felnyögött. Fritz megkérdezte:

— Ezzel végeztél már?

Andrej megrázta a fejét. Röstelkedett. Ebben a dekádban már másodszor fordult elő, hogy át kellett adnia egy ügyet Fritznek.

— Nocsak — csodálkozott Geiger. Néhány másodpercig mintegy mérlegre téve fürkészte Dörzsölt arcát, majd megkérdezte: — Megengeded? — És választ sem várva leszállt az asztal sarkáról. Szorosan a gyanúsított elé állt, együtt érzőn fölé hajolt.

— Ugye minden csontja fáj? — kérdezte részvevőn.

Dörzsölt az állítás igazolására felnyögött.

— Szomjas?

Dörzsölt megint felnyögött, és kinyújtotta reszkető kezét.

— Szívesen rá is gyújtana, ugye?

Dörzsölt bizalmatlanul pislantott rá fél szemmel.

— Minden porcikája fáj szegénynek — mondta gúnyosan Fritz, de nem fordult Andrej felé. —

Nézni is rossz, mennyire szenved ez a szerencsétlen ember. Itt is fáj neki… meg itt is… meg itt is…

A különböző hangsúllyal ismételt szavakat Fritz kezének furcsa, villámgyors mozdulatai kísérték. Dörzsölt panaszos nyöszörgését hirtelen köhögésszerű, szinte meglepett jajgatás váltotta fel, arca elsápadt.

— Állj fel, disznó! — ordított rá váratlanul teli torokból Fritz, és hátralépett.

Dörzsölt azonnal felpattant, és Fritz ekkor hatalmas ütést vitt be a gyomrára. Dörzsölt összegörnyedt, Fritz pedig nyitott tenyérrel, csattanósan felütötte az állat. Dörzsölt hanyatt esett, felborítva a széket.

— Felállni! — ordította megint Fritz.

Dörzsölt hüppögve, nyögve igyekezett feltápászkodni a padlóról. Fritz odaugrott hozzá, a gallérjánál fogva egyetlen lendülettel talpra rántotta. Dörzsölt arca sápadt, szinte zöldes volt, szeme kiguvadt, értetlenül meredt a világba, arcáról szakadt a veríték.

Andrej undorodva lehunyta a szemét, reszkető kézzel cigaretta után kotorászott. Valamit tennie kellene, de mit? Fritz eljárása visszataszító és embertelen, de legalább olyan visszataszító és embertelen ez a bandita, ez a rabló, aki nyeglén gúnyt űz az igazságszolgáltatásból, rákos daganat a társadalom testén…

— Talán elégedetlen vagy a bánásmóddal? — duruzsolta közben Fritz behízelgően. — Talán még panaszt is akarsz tenni? Csak hogy tudd: Friedrich Geiger vagyok. Friedrich Geiger főfelügyelő…

Andrej erőt véve magán felnézett. Dörzsölt feszesen állt, de igyekezett hátrahúzódni, Fritz viszont szorosan előtte állva könnyedén fölé hajolt, kezét csípőre téve.

— Panaszt tehetsz, tudod, ki a mostani főnököm. És azt is tudod, ki volt a korábbi főnököm? Egy bizonyos Heinrich Himmler SS-Reichsführer. Hallottad ezt a nevet? És azt tudod-e, hol dolgoztam korábban? Egy Gestapo nevű intézménynél. Tudod, mivel szereztem ott hírnevet magamnak?

Megszólalt a telefon. Andrej felkapta a kagylót.

— Voronyin felügyelő — szűrte a szót fogain keresztül.

— Itt Martinelli — hangzott a tompa, kissé lihegős hang. — Jöjjön be hozzám. Most rögtön.

Andrej letette a kagylót. Tudta, hogy kolosszális letolás várja a főnöknél, most mégis örült, hogy kimehet innen — minél messzebb Dörzsölt rettegő tekintetétől, Fritz dühödten előreszegett állátói, a mind nyomasztóbbá váló kínzókamra hangulattól. Mire jó ez? A Gestapo meg Himmler?

— Hívat a főnök — mondta megbicsakló, idegen hangon. Gépiesen kihúzta a fiókot, az előírásoknak megfelelően tokjába dugta pisztolyát.

— Sok sikert — felelte Fritz meg sem fordulva. — Én itt maradok, ne aggódj.

Andrej gyorsuló léptekkel iramodott az ajtóhoz, és puskagolyóként száguldott ki a folyosóra. A homályos boltozat alatt hűvös, rossz szagú csend honolt, egy hosszú kerti padon az ügyeletes őrszem szigorú felügyelete alatt néhány ágrólszakadt férfiú üldögélt mozdulatlanul. Andrej végigment a vizsgálószobák zárt ajtói előtt, átkelt a lépcsőpihenőn, ahol néhány tejfölösszájú, nemrég nyomozóvá lett ifjonc fújta szakadatlanul a füstöt, és magyarázta egymásnak élénken éppen folyó ügyeit, felment a második emeletre, és bekopogott a főnök ajtaján.

A főnök borús kedvében volt. Vastag pofazacskói lecsüngtek, fenyegetően kivillantotta ritkás fogait. Nehezen, a száján át vette a levegőt, és barátságtalanul meredt Andrejre.

— Üljön le — mordult rá.

Andrej leült, kezét térdére rakta, mereven az ablakra szegezte pillantását. A berácsozott üvegen túl áthatolhatatlan volt a sötétség. Már tizenegy óra elmúlt, gondolta. Mennyi időt fecsérelt erre a csirkefogóra…

— Hány ügye van? — érdeklődött a főnök.

— Nyolc.

— És hányat tervez megoldani a negyedév végéig?

— Egyet.

— Kevés.

Andrej hallgatott.

— Rosszul dolgozik, Voronyin. Rosszul! — A főnök rekedt volt. Légszomj kínozta.

— Tudom — felelte Andrej megadóan. — Sehogy nem tudok belejönni.

— Pedig ideje lenne. — A főnök hangja sipításba csapott át. — Már mióta itt dolgozik, és összesen három nyomorúságos ügyet volt képes lezárni. Nem tesz eleget a Kísérlet iránti kötelességének, Voronyin. Pedig volna kitől tanulnia, tanácsot kérnie… Nézze csak meg, hogyan dolgozik a barátja. Arra a… hogyan is… Friedrichre gondolok… Neki is megvannak persze a maga hibái, de nem azokat kellene eltanulnia. Az erényeiről kellene példát vennie, Voronyin. Együtt kerültek hozzánk, és ő már tizenegy ügyet zárt le.

— Én nem tudom úgy csinálni, mint ő — mondta Andrej komoran.

— Tanulja meg. Tanulni kell. Mindannyian tanulunk. Ez a maga… Friedrichje sem a jogi fakultásról került ide, de teszi a dolgát, és nem is rosszul. Nézze meg, ő már főfelügyelő.

Némelyek szerint ideje lenne kinevezni a bűnügyi osztályvezető-helyettesének. De magával, Voronyin, elégedetlenek. Hogy áll például az Épület ügye?

— Nem mozdul a holtpontról — mondta Andrej. — Nem is ügy az, hanem valami ostobaság, misztikus hülyeség…

— Már hogy lenne misztikus hülyeség, ha egyszer tanúvallomások vannak róla? Ha áldozatok vannak? Emberek tűnnek el, Voronyin!

— Fogalmam sincs, hogyan lehet egy legendákra és híresztelésekre alapozott ügyben nyomozni — makacskodott Andrej.

A főnök erőlködve, sipítva köhögött.

— Gondolkodjon, Voronyin. Szóbeszédek, legendák, misztikus körítés, ez mind igaz. De miért? Kinek áll érdekében? Honnan erednek a híresztelések? Kitől? Ki terjeszti őket? Miért?

És ami a legfontosabb: hová tűnnek az emberek? Ért engem, Voronyin?

Andrej összeszedte magát.

— Értem, főnök. De ez a história meghaladja a képességeimet. Szívesebben foglalkozom a közönséges bűnügyekkel. A városban hemzsegnek a csirkefogók…

— Én meg szívesebben foglalkoznék paradicsomtermesztéssel — torkolta le a főnök. —

Imádom a paradicsomot, itt meg nincs az a pénz, amennyiért hozzá lehetne jutni. Maga itt szolgálatot teljesít, Voronyin, és senkit nem érdekel, mivel foglalkozna szívesebben. Az Épület ügyét magára bízták, szíveskedjen foglalkozni vele. Hogy kétbalkezes, azt magam is látom. Ha másképp állnának a dolgok, nem bíztam volna magára az Épület ügyét. Ám a jelenlegi helyzetben magára bízom. Hogy miért? Azért, mert maga a mi emberünk, Voronyin.

Azért, mert maga itt nem pusztán eltölti a szolgálati idejét, hanem harcol. Azért, mert maga nem a saját érdekét szemelőtt tartva jött ide, hanem a Kísérletet szolgálni. És kevés az ilyen ember, Voronyin. És ezért mondok el magának olyasmit, amiről a magáéhoz hasonló beosztásúaknak nem kell tudniuk.

A főnök hátradőlt, és egy ideig hallgatott.

— Gengszterekkel, zsarolókkal, huligánokkal küszködünk, ezt mindenki tudja. Ez fontos, szükséges dolog. De nem ők jelentik az első számú veszélyt, Voronyin. Mindenekelőtt létezik itt egy természeti jelenség, amelyet Antivárosnak neveznek. Hallott róla? Nem, nem hallott.

És ez így van rendjén. Nem is hallhatott. És magától sem hallhat róla senki. Dupla nullás szolgálati titok. Antiváros. Bizonyos hírek szerint északon léteznek valamiféle települések, nem tudjuk, hogy egy, kettő vagy több. Az ottaniak viszont mindent tudnak rólunk!

Elképzelhető, hogy lerohannak minket, Voronyin. Rendkívüli a veszély. Vége a Városnak, vége a Kísérletnek. Kémkedés, szabotázs és diverziós próbálkozások nyomaira bukkanunk, rémhírek és rágalmak terjednek. Világos a helyzet, Voronyin? Látom, hogy érti. Menjünk tovább. Magában a Városban, mellettünk, köztünk élnek olyan emberek, akik nem a Kísérlet kedvéért jöttek ide, hanem más, többé-kevésbé önző okokból. Nihilisták, önmagukba zárkózó, kiábrándult elemek, anarchisták. Kevesen aktívak közülük, de a passzívak is veszélyesek. Aláássák az erkölcsöt, lerombolják az ideálokat, a lakosság egyes rétegeit a többi ellen hangolják, romboló szkepticizmust terjesztenek. Itt van például a maga jó ismerőse, egy bizonyos Katzman…

Andrej összerezzent. A főnök súlyos pillantást vetett rá püffedt szemhéja alól, majd rövid hallgatás után megismételte:

— Ioszif Katzman. Figyelemre méltó ember. Bizonyos információk szerint gyakran jár északra, egy ideig ott marad, majd visszatér. Közben elhanyagolja kötelessége teljesítését, de ez nem ránk tartozik. Menjünk tovább. Beszélgetések. Tudnia kell, mire gondolok.

Andrej akaratlanul is bólintott, majd összeszedte magát, és kifejezéstelen képet vágott.

— Tovább. Ami a mi szempontunkból a legfontosabb: látták az Épület közelében. Kétszer.

Egyszer látták, amint kilépett onnan. Remélem, meggyőző a példa, és megfelelően kapcsolatba is hozható az Épület ügyével. Amivel pedig feltétlenül foglalkozni kell, Voronyin.

És ezt az ügyet, Voronyin, nincs kire bíznom. Van néhány ember, aki legalább annyira megbízható, mint maga, és sokkal rátermettebbek, de ők foglaltak. Mindannyian. Ki sem látszanak a munkából. így hát vegye kézbe az Épület ügyét, Voronyin. Igyekszem minden más feladat alól mentesíteni. Holnap tizenhat óra nulla nulla perckor jelentkezik nálam, és bemutatja az ügy megoldásának tervét. Most távozhat.

Andrej fölállt.

— Várjon. Adok magának egy tanácsot. Alaposan tanulmányozza át a Hulló Csillagok ügyét. Elképzelhető valamiféle kapcsolat a kettő között. Most Csacsua foglalkozik vele, nézzen be hozzá, tájékozódjon. Vitassák meg együtt.

Andrej ügyetlenül meghajolt, és kifelé indult.

— Még valami — szólt utána a főnök. Andrej megállt az ajtóban. — Tartsa szem előtt, hogy az Épület ügyének nagy jelentőséget tulajdonít a főügyész. Odafigyel rá. Ezért magán kívül az ügyészségen is foglalkozik valaki ezzel a dologgal. Igyekezzen, ne kövessen el mulasztást, engedve személyes elfogultságainak. Menjen, Voronyin.

Andrej becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt a falnak.

Zavaros ürességet, furcsa határozatlanságot érzett. Letolásra számított, kemény főnöki dörgedelemre, még azt is el tudta képzelni, hogy kirúgják, vagy átvezénylik a rendőrséghez.

Ehelyett szinte meg is dicsérték, kiemelték a többiek közül, egy elsőrendűen fontos ügyet bíztak rá. Egy évvel korábban, amikor még szemetes volt, egy szolgálati letolás feneketlen kétségbeesésbe taszította volna, egy felelősségteljes megbízatás pedig ujjongó, lángoló lelkesedéssel töltötte volna el. Most viszont valami meghatározhatatlan, ködös érzés gomolygott benne, amelyen óvatosan próbált eligazodni, felmérve egyben azokat az elkerülhetetlen bonyodalmakat és kellemetlenségeket, amelyeket ez az új helyzet szükségszerűen okoz majd.

Izja Katzman… A fecsegő… Be nem áll a szája… Vitriolos a nyelve. Cinikus. Ugyanakkor — és ez nem tagadható — fütyül a pénzre, jószívű, az ostobaságig önzetlen, a mindennapi életben teljesen védtelen… És akkor itt van az Épület ügye… Az Antiváros. A fenébe is… Na mindegy, majdcsak boldogulok vele…

Visszament az irodájába, és egy pillanatra meglepődött, hogy ott találja Fritzet. Geiger az ő asztalánál ült, szívta az ő cigarettáját, és figyelmesen tanulmányozta az ő aktáit, amelyeket az ő széfjéből vett elő.

— Na mi van? Megkaptad a magadét? — érdeklődött.

Andrej nem válaszolt, ő is rágyújtott, és többször mélyen leszívta a füstöt. Körülnézett, hová ülhetne le, és meglátta az üres széket.

— Ez a jómadár meg hol van? — kérdezte.

— A pincében — felelte Fritz megvetően. — Leküldtem éjszakára a gödörbe, és kiadtam az utasítást, hogy ne adjanak neki enni-inni, ne engedjék rágyújtani. Megtört a kis aranyos, mindent beismert, és még két fickót megnevezett, akikről nem is tudtunk. De búcsúzóul nem árt móresre tanítani ezt a puhányt. A jegyzőkönyvet csatoltam az aktához, majd megtalálod. — Hanyagul odébb dobott néhány dossziét. — Holnap átadhatod az ügyészségnek. Mondott egy-két érdekes dolgot, utóbb még jól jöhet.

Andrej nézte Fritz hosszúkás, jól ápolt arcát, fürge pillantású, vizenyős szemét, akaratlanul is gyönyörködött nagy, férfias kezének magabiztos mozdulataiban. Fritz szinte megnőtt az utóbbi időben. Már nyoma sem volt benne a felfuvalkodott fiatal altisztnek. Az ostoba pökhendiséget felváltotta a céltudatos magabiztosság, már nem sértődött meg, ha vicceltek vele, és egyáltalán, nem viselkedett úgy, mint egy öszvér. Egy időben gyakran feljárt Selmához, azután valami skandalum tört ki köztük, no meg Andrejnek is volt egy-két szava a dologról. És Fritz békésen visszavonult.

— Mit bámulsz rám? — kérdezte Fritz jóindulatú érdeklődéssel. — Még mindig nem tértél magadhoz a letolástól? Sebaj, cimbora, ha a főnök tyúkszemére hágnak, ünnepel a beosztott.

— Mondd, miért rendezted itt ezt a komédiát? — kérdezte Andrej. — Himmler, Gestapo…

Miféle új módszer ez a nyomozási gyakorlatban?

— Komédia? — Fritz felvonta szemöldökét. — Ez, barátocskám, hatásosabb, mint az ágyútűz. — Becsukta az aktát, és kikászálódott az asztal mögül. — Csodálom, hogy te még nem jöttél rá. Biztosíthatlak, ha azt mondod neki, hogy a Csekában vagy a GPU-nál dolgoztál, a csizmádat csókolgatta volna… Figyelj csak, átveszek tőled néhány ügyet, különben egy év alatt sem boldogulsz velük. Szóval átveszem tőled, aztán majd elszámolunk valahogy.

Andrej hálásan nézett rá, Fritz meg barátian rákacsintott. Agilis fickó ez a Fritz. És jó barát. Lehet, hogy tényleg így kell dolgozni? Mire jó kesztyűs kézzel bánni ezzel a söpredékkel? És tényleg félholtra rémítettek mindenkit Nyugaton a Cseka pincéivel, és az olyan mocsokkal szemben, mint ez a Dörzsölt, minden eszköz megfelelő…

— Nos, van még kérdés? — érdeklődött Fritz. — Mert ha nincs, én megyek.

Hóna alá fogta a dossziékat, és elindult.

— Várj — kapott észbe Andrej. — Nem vetted magadhoz véletlenül az Épület aktáit? Azokat ne vidd el.

— Az Épület aktáit? Barátocskám, az én altruizmusomnak is van határa. Azt csak oldd meg magad, ahogy tudod.

— Jó — felelte Andrej eltökélten. — Majd én… Egyébként miféle história ez a Hulló Csillagokkal? Ismerős az elnevezés, de nem emlékszem, mi a dolog lényege, miféle csillagokról van szó.

Fritz a homlokát ráncolta, és kíváncsian pillantott Andrejre.

— Csak nem bízták rád ezt is? Mert akkor véged. Most Csacsuánál van. Teljesen reménytelen dolog.

— Nem, nem bízták rám — felelte sóhajtva Andrej. — Csak azt tanácsolta a főnök, nézzek bele. Ez valami rituális gyilkosságsorozat, nem?

— Nem, nem egészen. Bár az is lehet, hogy olyasmi. Már több éve húzódik az ügy. A Fal tövében időnként halálra zúzódott embereket találnak, akik nyilván nagy magasságból zuhantak le, a Falról…

— Hogyhogy a Falról? — csodálkozott Andrej. — Hiszen arra lehetetlen felmászni. Teljesen sima. És miért? Hiszen nem is látni a tetejét…

— Hát erről van szó. Kezdetben arra gondoltak, hogy ott fenn is van egy város, a miénkhez hasonló, és ezeket az embereket onnan dobják le, az ő szakadékukba, ahogyan nálunk is bele lehet lökni valakit a miénkbe. Csakhogy vagy két esetben sikerült azonosítani a holttesteket: kiderült, hogy a mieink, itteniek. Teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy juthattak fel oda. Egyelőre nincs más magyarázat, mint hogy nekikeseredett sziklamászók voltak, akik így, fölfelé próbáltak meg kijutni a Városból. Másrészt viszont… Mindenképpen sötét ügy. Szerintem megoldhatatlan. De mennem kell.

— Köszönöm. Minden jót — mondta Andrej. Fritz elment.

Andrej az Épület iratain kívül minden más aktát berakott a széfbe, letelepedett, és egy ideig az asztalra könyökölve üldögélt. Majd feltárcsázta az otthoni számát, és várt. A kagylót, mint általában, sokáig nem vették fel, majd egy nyilvánvalóan részeg férfi mély hangja hallózott bele. Andrej füléhez szorítva a kagylót hallgatott. “Halló, halló” — ismételgette a borgőzös hang, majd távolabbról hallatszott, hogy Selma a Jura bácsitól tanult panaszos dalocskát énekli:

Andrej letette a kagylót, felnyögött, és elkeseredetten suttogta maga elé: “Mocskos, javíthatatlan kurva…” Majd kinyitotta a dossziét.

Az Épület ügye még akkoriban kezdődött, amikor Andrej szemetesként dolgozott, és fogalma sem volt arról, ami a Város sötét színfalai mögött történik. Az egész azzal indult, hogy a 16., a 18. és a 32. körzetből rendszeresen kezdtek eltünedezni emberek. A legkisebb nyom sem maradt utánuk, és az eltűnésekben nem volt semmilyen rendszer, semmilyen logika, semmilyen törvényszerűség. Ole Swensson negyvenhárom éves papírgyári munkás este leszaladt kenyérért, és többé nem tért haza, a péknél sem járt. Stefan Cibulsky huszonöt éves rendőr egy éjjel az őrhelyéről tűnt el, csak a vállszíját találták meg a Fő és a Gyémánt utca sarkán, más nyom nem maradt utána. Monique Lerriere ötvenöt éves varrón lefekvés előtt még kivitte sétálni a spiccét, a kutya sértetlenül és jókedvűen hazatért, a varrónőnek nyoma veszett. És így tovább és így tovább, összesen negyvennél több eltűnt személy.

Elég gyorsan sikerült tanúkat felkutatni, akik azt állították, hogy eltűnésüket megelőzően a keresett személyek bementek egy bizonyos házba — a leírások szerint ugyanabba —, csak az volt furcsa, hogy az épület helyére vonatkozóan a különböző tanúk a város különböz pontjait nevezték meg. Josiph Humboldt hatvanhárom éves fodrász az őt személyesen ismerő Leo Palthus szeme láttára belépett egy vörös téglából épült, kétemeletes házba a Második Jobb és a Szürkekő utca sarkán, és Humboldtot soha többé nem látták. Egy bizonyos Theodo Buch azt állította, hogy az utóbb eltűnt Szemjon Zahogyko harminckét éves farmert látta bemenni egy ugyanolyan házba, de a Harmadik Bal utcán, a bazilika közelében. Dávid Mkrtcsan elmondta, hogy az Agyagos közben találkozott régi kollégájával, Ray Dodd negyvenegy éves köztisztasági dolgozóval. Egy darabig az utcán állva beszélgettek a termésről, családi ügyekről és hasonlóan közömbös témákról, amikor Dodd azt mondta: “Várj egy percet, be kell ugranom valahova, igyekszem gyorsan végezni. Ha öt perc múlva nem vagyok itt, ne várj tovább, elhúzódhat a dolog.” Bement egy vörös téglaépületbe, amelynek ablakai be voltak meszelve. Mkrtcsan egy negyedórát várt, aztán folytatta útját. Dodd pedig örökre és nyom nélkül eltűnt.

A vörös téglából épült ház valamennyi tanúvallomásban szerepelt. Egyesek azt bizonygatták, hogy a ház kétemeletes, mások szerint háromemeletes. Néhány tanúnak feltűnt, hogy az ablakokat lemeszelték, mások szerint az ablakokat rácsok védik. És nem akadt két tanú, aki ugyanazt a helyszínt nevezte volna meg.

A Városban megindult a szóbeszéd. A boltok előtti sorokban, a borbélynál, a mulatókban szájról szájra adták a legújabb legendát a szörnyű Vörös Épületről, amely vándorol egyik helyről a másikra, megtelepszik valahol a közönséges házak között, és mohón kitátva kapuját, meglapulva várja az óvatlanokat. Felbukkantak olyan emberek rokonai, barátainak az ismerősei, akiknek sikerült megmenekülniük, kitörniük a telhetetlen vörös téglabendőből.

Ezek szörnyű dolgokat meséltek, bizonyítékként sebeiket, törött végtagjaikat mutogatták, mivel — úgymond — ki kellett ugraniuk az első, a második, sőt olykor a harmadik emeletről.

Valamennyi szóbeszéd és legenda szerint a ház belül üres: nem lappanganak benne sem rablógyilkosok, sem szadista őrültek, sem szőrös és vérszomjas szörnyetegek. De a folyosók, mint valami kőből lévő bélrendszer, hirtelen összeszűkültek, és megpróbálták szétlapítani áldozatukat. A bemerészkedő lába alatt váratlanul megnyílt a talaj, a feketén ásító mélységből nyirkos, síri hideg áradt; ismeretlen erő űzte, hajszolta az egyre szűkülő járatokon és alagutakon végig, míg el nem akadt valahol, és bele nem zuhant az utolsó kőtorokba. A szakadozott tapétájú üres szobákban pedig, a mennyezetről lehullott vakolattörmelék között, a rászáradt vértől merev rongyok alatt elszíneződött csontok korhadtak…

Az ügy kezdetben nagyon érdekelte Andrejt. Megjelölte a Város térképén azokat a helyeket, ahol látták az Épületet, igyekezett valamiféle törvényszerűséget találni mozgásában. Vagy tucatszor ki is ment mindegyik helyszínre, de ott, ahol korábban az Épületet látták, csak elhanyagolt kertecskét, üres telket vagy közönséges lakóházat talált, amelynek semmi köze sem volt semmiféle titokhoz vagy rejtélyhez.

Az is zavaró tény volt, hogy a Vörös Épületet soha senki nem látta napvilágnál, hogy a szemtanúk legalább fele többé-kevésbé italos állapotban találkozott vele, zavaróak voltak az apró, de szinte minden vallomásban kötelezően felbukkanó ellentmondások, ám főleg a történtek tökéletes értelmetlensége és képtelensége volt zavaró.

Izja Katzman fejtegette egyszer ennek kapcsán, hogy egy milliós város, amelynek nincs ideológiai rendszere, elkerülhetetlenül kialakítja a maga mítoszait. Ez meggyőzően hangzott, csakhogy több ember valóban eltűnt. Persze nem kell ördöngösség ahhoz, hogy valaki eltűnjön. Elég ledobni az áldozatot a szakadékba, hogy tökéletesen nyoma vesszen. Csakhogy kinek és miért állt volna érdekében a szakadékba dobni egy fodrászt, egy idős varrónőt, egy szatócsot? Olyan embereket, akiknek se pénzük, se tekintélyük, és gyakorlatilag ellenségük sincs. Kenszi vetette fel egyszer azt a teljesen ésszerű elméletet, hogy a Vörös Épület, már ha létezik egyáltalán, minden bizonnyal a Kísérlet alkotóeleme, ezért semmi értelme magyarázatot keresni rá — a Kísérlet, az Kísérlet. Végül Andrej is erre a meggyőződésre jutott.

Ki sem látszott a munkából, az Épület aktacsomója pedig már ezernél több oldalból állt, Andrej ezért eldugta a széf legaljára, és csak nagy ritkán vette elő, hogy csatolja hozzá az újabb tanúvallomást.

Ám a főnökkel folytatott mai beszélgetés egészen új távlatokat adott az ügynek. Ha valóban vannak a Városban emberek, akik azt a célt tűzték ki maguk elé (vagy kapták feladatul másoktól), hogy a lakosság körében terjedjen a pánik és a terrorhangulat, az sok mindent megmagyaráz az Épülettel kapcsolatban. Az úgynevezett tanúk vallomásainak ellentmondásaira is jó magyarázatot ad a hírek terjedés közbeni torzulása. Az eltűnések mögött pedig közönséges gyilkosságok lappanganak, céljuk a terrorhangulat felszítása. A fecsegések, veszedelmes suttogások és hazugságok zűrzavarában meg kell keresni ezek állandóan működő forrásait, a baljós köd terjesztőit…

Andrej üres papírlapot vett elő, és nekilátott, hogy lassan, pontról pontra összeállítsa cselekvési tervének vázlatát.

A fő feladat: a hírek terjesztőinek felkutatása és letartóztatása, az irányító központ felderítése. Alapvető eszközök: valamennyi, korábban józan állapotban vallomást tett tanú ismételt kihallgatása, azon személyek felkutatása és kihallgatása, akik állításuk szerint megfordultak az Épületben, a lehetséges kapcsolatok felderítése ezen személyek és a tanúk között… Figyelembe veendők: a) az ügynököktől származó adatok, b) a vallomásokban tapasztalt ellentmondások…

Andrej a ceruza végét rágva bámult a lámpába. Eszébe jutott még valami: kapcsolatba kell lépnie Petrovval. Ez a Petrov annak idején Andrej idegeire mászott. Eltűnt a felesége, és a fejébe vette, hogy az asszonyt a Vörös Épület nyelte el. Ettől kezdve minden más ügyét-dolgát félbehagyva kizárólag az Épület felkutatásának szentelte idejét. Megszámlálhatatlan beadványt intézett az ügyészséghez, ezeket akkurátusán továbbították a nyomozókhoz, s végül Andrejhez kerültek. Petrov éjszakánként a várost járta, gyanús viselkedése miatt többször be is vitték a rendőrségre, ahol botrányt rendezett, ezért tíz napra leültették. Amikor kiengedték, folytatta a kutatást.

Andrej kiállította neki és még két tanúnak az idézést, ezeket átadta az ügyeletesnek azzal az utasítással, hogy haladéktalanul kézbesítsék, ő maga pedig átment Csacsuához.

A hatalmas termetű, hájas kaukázusi, akinek szinte nem is volt homloka, viszont az orra gigantikus méretűre nőtt, dolgozószobájában a díványon aludt, körülötte vaskos aktacsomók hevertek szanaszét. Andrej felrázta.

— Mi van? Mi történt? — kérdezte rekedten Csacsua.

— Nem történt semmi — felelte dühösen Andrej. Ki nem állhatta az ilyen fegyelmezetlen alakokat. — Add ide a Hulló Csillagok aktáit.

Csacsua felült, arcán boldog vigyor terült szét.

— Átveszed? — kérdezte, mohón mozgatva fenomenális orrát.

— Ne örülj, nem veszem át — válaszolta Andrej. — Csak bele akarok nézni.

— Minek nézegetnéd? — kérdezte Csacsua rábeszélően. — Vedd át tőlem végleg! Szép vagy, fiatal, energikus, a főnök téged állít mindannyiunk elé példaképül. Te gyorsan kibogozod ezt az ügyet, felmászol a Sárga Falra, és egy szempillantás alatt megoldod! Mibe kerül az neked?!

Andrej Csacsua orrát figyelte. Ez a hatalmas, görbe, a tövénél bíborszín erek szövevényével borított orr, az orrlyukakból meredező dús, fekete szőrszálakkal, Csacsuától független, önálló életet élt. Nyilvánvalóan fütyült a szegény nyomozó gondjaira. Ez az orr azt kívánta, hogy körülötte mindenki jégbe hűtött kahétiai bort igyon hatalmas serlegekből, zamatosán fűszerezett, szaftos saslikot egyen, és köntöse alját finoman felcsippentve, merészen kurjongatva ropja a táncot. Dús női fürtökbe szeretett beletemetkezni és csupasz, domború keblek fölé hajolni… Ó, nagyon sok mindent akart ez a nagyszerű, életörömet sugárzó, hedonista orr, és e számos kívánság nyíltan kifejezésre is jutott önálló mozgásában, változó színeiben és az általa kiadott változatos hangokban.

— És amikor lezárod az ügyet — forgatta olajbogyószemét Csacsua —, micsoda dicsőség lesz! Mindenki téged fog ünnepelni! Azt hiszed, Csacsua felkínálná neked ezt az ügyet, ha fel tudna mászni a Sárga Falra? A világ minden kincséért sem! Hiszen ez kész aranybánya! És csak neked ajánlom fel.

Sokan kérték már tőlem. Nem, nem, gondoltam. Ezt ti nem tudjátok megoldani. Ezzel egyedül Voronyin boldogul, gondoltam…

— Jól van, elég már — vágott közbe bosszúsan Andrej. — Kapcsold ki a beszélőgépet. Add ide az ügyiratot, nem érek rá veled bohóckodni.

Csacsua tovább fecsegve, panaszkodva és dicsekedve, lustán feltápászkodott, a koszos padlón odacsoszogott a páncélszekrényhez, és kotorászni kezdett benne. Míg széles, kövér hátát nézte, Andrej arra gondolt, hogy alighanem Csacsua az egység legjobb nyomozója, az felderítési aránya a legmagasabb, de a Hulló Csillagok ügyét ő sem tudta kilendíteni a holtpontról. Senkinek sem sikerült, sem Csacsuának, sem az elődjének, sem az előd elődjének…

Csacsua előbányászott egy köteg vastag, zsírfoltos dossziét, és együtt végiglapozták a legutóbbi jelentéseket. Andrej gondosan kijegyzetelte magának annak a két áldozatnak az adatait, akit sikerült azonosítani, felírta az azonosítatlan áldozatok néhány különleges ismertetőjegyét is.

— Micsoda ügy — csettintett Csacsua. — Tizenegy holttest! Te meg visszautasítod. Eldobod magadtól a szerencsét, Voronyin. Ti, oroszok, mindig idióták voltatok. Azon a világon is hülyék voltatok, itt is azok maradtatok! Egyébként miért akar tál belenézni az ügybe? —

kérdezte hirtelen érdeklődéssel.

Andrej, amilyen tömören tudta, elmagyarázta neki elképzelését. Csacsua villámgyorsan felfogta a dolog lényegét, de nem jött tőle lázba.

— Próbáld meg — mondta bágyadtan. — Kételkedem a sikerben. Mi a csoda ez a te Épületed, és mi az én Falam? Az Épület kitaláció, a Fal viszont itt áll, tőlünk egy kilométernyire…

Nem, Voronyin, nem boldogulunk mi ezzel az üggyel.

Ám amikor Andrej már az ajtóban állt, Csacsua utánaszólt:

— Ha lesz valami, azért rögtön szólj nekem.

— Rendben. Természetesen — felelte Andrej.

— Figyelj csak — szólt Csacsua homlokát ráncolva, orrát mozgatva. Andrej várakozóan nézett rá. — Már rég meg akartam kérdezni… Volt ott nálatok Petrográdban tizenhétben valami kalamajka. Mi lett a vége?

Andrej dühösen becsapta maga mögött az ajtót, amely mögül messzire harsogott a szörnyen elégedett kaukázusi hahotája. Csacsuának már megint sikerült elsütnie ezt a szakállas viccet. Jobb szóba se állni vele.

Amikor visszaért az irodájához, meglepetés várta a folyosón. A padon egy holtra rémült, zilált külsejű, álmos tekintetű ember ült, fázósan kabátjába burkolózva. Az ügyeletes felpattant telefonasztalkája mellől, és harsányan jelentette:

— Eino Saari tanú az ön utasítására előállítva, felügyelő úr!

— Miféle utasításomra? — bámult rá értetlenül Andrej. Ettől az ügyeletes is elbizonytalanodott.

— De hiszen ön… — mondta sértődötten. — Fél órával ezelőtt… Kezembe nyomta az idézést, és utasított, hogy haladéktalanul…

— Az idézést. Azt mondtam, az idézést küldje ki azonnal, az ördögbe is — mondta Andrej. —

Az idézést holnap reggel tízre!

— A sápadtan mosolygó Eino Saarira pillantott, látta a nadrágja alól kilógó jégeralsót, majd újra az ügyeletesre nézett. — A többieket is behozzák?

— Természetesen — közölte makacsul az ügyeletes. — Az utasításnak megfelelően jártam el.

— Ezt jelenteni fogom — sziszegte Andrej, alig türtőztetve magát. — Kivezénylik az utcára, az elmebetegeket fogja hajkurászni hajnalonta. Akkor majd megemlegeti ezt az estét. Nos — fordult Saarihoz —, ha már így alakult, jöjjön be. Leültette, ő maga az asztalhoz telepedett, és az órájára nézett. Éjfél elmúlt. Fájdalmasan szertefoszlott a remény, hogy a nehéz holnapi nap előtt jól kialhatja magát.

Felsóhajtott, fellapozta az Épület iratcsomóját, a jegyzőkönyvek, szakértői jelentések, tanúvallomások tömegéből kikereste Saari (negyvenhárom éves, a 2. számú Városi Színház szaxofonosa, elvált) előző tanúvallomását, és még egyszer átfutotta.

— Pontosítani szeretnék néhány részletet a vallomásában, amelyet egy hónapja tett a rendőrségen — mondta…

— Kérem, tessék. — Saari készségesen előrehajolt, és nőies mozdulattal fogta össze magán a kabátot.

— Azt vallotta, hogy ez év szeptember nyolcadikán huszonhárom óra negyven perckor ismerőse, Ella Stremberg az ön szeme láttára bement az úgynevezett Vörös Épületbe, amely akkor a Papagájok utcájában állt, a 150. számú élelmiszerüzlet és a Ström-féle patika között.

sFenntartja ezt a vallomását?

— Igen, fenntartom. Pontosan így történt. Csak a dátumra nem emlékszem már, több mint egy hónapja történt.

— Ez nem számít — mondta Andrej. — Akkor még emlékezett rá, meg a többi vallomással is egybevág… Arra kérem, írja le még egyszer, méghozzá a lehető legrészletesebben az úgynevezett Vörös Épületet.

Saari fejét félrehajtva tűnődött.

— Kétemeletes — kezdte. — Régi, vörös téglából épült, olyasmi, mint valami kaszárnya, érti? Az ablakai magasak, keskenyek. A földszinten valamennyi be van meszelve, és ahogy visszaemlékszem rá, sötétek voltak… — Ismét gondolkodott egy ideig. — Tudja, ahogy így felidézem, egyetlen ablakban sem láttam fényt. Na igen, a bejárat. Két vagy három k lépcsőfok… olyan régi, cifra rézkilincs. Ella megfogta azt a kilincset, és nagy nehezen maga felé húzta a kaput… Házszámot nem láttam, nem emlékszem, volt-e. Szóval olyan volt, mint valami régi, múlt század végi hivatali épület.

— Gyakran jár a Papagájok utcájában? — kérdezte Andrej.

— Akkor jártam ott először. Sőt tulajdonképpen utoljára is. Elég messze lakom onnan, nem is járok azon a környéken, de akkor este úgy alakult, hogy elhatároztam, hazakísérem Ellát.

Volt egy kis összejövetel, és én… szóval, udvarolgattam neki egy keveset, és haza akartam kísérni. Útközben kellemesen elbeszélgettünk, ő meg egyszer csak azt mondta, ideje elbúcsúznunk. Megcsókolta az arcomat, és én még magamhoz sem tértem, amikor már el is tűnt abban a házban. Bevallom, akkor azt hittem, ott lakik.

— Ez érthető — mondta Andrej. — Azon az összejövetelen, gondolom, ivott egy keveset.

Saari elkeseredetten a térdére csapott.

— Nem, felügyelő úr. Egy cseppet sem. Az orvosok megtiltották.

Andrej együtt érzőn bólogatott.

— Arra nem emlékszik véletlenül, voltak-e kéményei annak a háznak?

— De emlékszem. Meg kell mondanom, hogy a ház külseje valahogyan megragadja az ember fantáziáját, most is szinte magam előtt látom. Cseréptetős, és három, viszonylag magas kéménye volt. Az egyik, emlékszem, füstölt is, és én arra gondoltam, még mindig elég sok házban megmaradt a hagyományos fűtés.

Eljött a pillanat. Andrej óvatosan lerakta ceruzáját, kissé előredőlt, és összehúzott szemmel merőn Eino Saari szaxofonosra bámult.

— Az ön vallomásában ellentmondások vannak. Először is, a szakértői vizsgálat megállapította, hogy ön a Papagájok utcájában állva semmiképp nem láthatta egy kétemeletes ház tetejét vagy kéményét.

A hazugságon kapott Eino Saarinak leesett az álla, pillantása zavartan röpködött ide-oda.

— Továbbá. Amint a vizsgálat megállapította, a Papagájok utcája éjszakánként egyáltalán nincs kivilágítva, így teljességgel érthetetlen, hogyan tudott késő éjjel, háromszáz méterre a legközelebbi utcai lámpától megfigyelni ennyi részletet: az épület színét, a régi téglát, az ajtó rézkilincsét, az ablakok formáját és végül a füstölgő kéményt. Szeretném tudni, mivel magyarázza ezt az ellentmondást.

Eino Saari egy ideig hangtalanul kinyitotta meg becsukta a száját. Azután nyelt egy nagyot, és megszólalt:

— Egy szót sem értek… Teljesen összezavart… Nekem ez egyszerűen eszembe sem jutott…

Andrej várakozóan hallgatott.

— Tényleg, hogy nem jutott ez nekem korábban az eszembe? Hiszen az az utca teljesen sötét volt! Nemhogy a házakat, a járdát sem látta az ember a lába alatt… És a tető… Hiszen ott álltam közvetlenül a ház előtt, a bejáratnál… Mégis élesen emlékszem a tetőre, a téglákra, a füstölgő kéményre — olyan fehér éjszakai kis füstcsík. Mintha megvilágítaná a holdfény…

— Ez valóban különös — mondta Andrej színtelen hangon.

— És a kilincs… Rézből volt, a sok érintéstől fényesre kopott… és olyan bonyolult volt a mintája, összefonódott levelek meg virágok. Ha tudnék rajzolni, most rögtön lerajzolhatnám magának. Ugyanakkor olyan sötét volt, hogy Ella arcát sem láttam, csak a hangjából éreztem, hogy mosolyog, amikor…

Eino Saari tágra nyílt szemén látszott, hogy új gondolata támadt. Kezét mellére szorította.

— Felügyelő úr — mondta elkeseredetten. — Most teljes a zűrzavar a fejemben, de tisztában vagyok vele, hogy magam ellen vallók, gyanúba keverem magamat. Csakhogy becsületes ember vagyok, a szüleim nagyon tisztességes, mélyen vallásos emberek voltak…

Mindaz, amit elmondok önnek, a teljes és legtisztább igazság! Minden így történt. Csak korábban ez nem jutott az eszembe. Vaksötét volt, és én ott álltam közvetlenül az épület előtt, mégis emlékszem minden téglára, a cseréptetőt pedig most is úgy látom, mintha itt lenne az orrom előtt… meg a három kéményt, a füstöt…

— Hm. És az nem lehet, hogy mindezt nem maga látta? Hogy valaki mesélt magának erről? A Stremberg kisasszonynyal történt esetet megelőzően hallott már a Vörös Épületről?

Eino Saari ismét zavartan nézelődött.

— N-nem. Nem emlékszem — mondta. — Később igen. Miután Ella eltűnt, és a rendőrségre jártam… mikor elrendelték a körözést… akkor már volt mindenféle szóbeszéd. De előtte…

Felügyelő úr! — Hangja ünnepélyessé vált. — Nem merek megesküdni arra, hogy Ella eltűnése előtt nem hallottam a Vörös Épületről, de esküszöm, hogy semmi ilyesmire nem emlékszem.

Andrej nekilátott a jegyzőkönyv megfogalmazásának. Közben szándékosan monoton, hivatalos hangon beszélt, aminek elvben lesújtó hatást kellett volna gyakorolnia a gyanúsítottra, az elkerülhetetlen végzetet, az igazságszolgáltatás gépezetének könyörtelenségét tudatosítania benne.

— Saari úr, tisztában kell lennie azzal, hogy a vizsgálat nem érheti be az ön vallomásával.

Ella Stremberg nyomtalanul eltűnt, és ön volt az utolsó ember, aki látta őt, Saari úr. Az ön által itt oly részletesen leírt Vörös Épületnek nyoma sincs a Papagájok utcájában. A leírás pedig valószínűtlen, mivel ellentmond a legelemibb fizikai törvényeknek. És végül, ismeretes, hogy Ella Stremberg egészen máshol lakott, távol a Papagájok utcájától. Ez önmagában persze még nem ad okot gyanúra önnel szemben, de újabb kétségeket ébreszt. Kénytelen vagyok itt tartani több körülmény tisztázásáig. Kérem, olvassa el és írja alá a jegyzőkönyvet.

Eino Saari szó nélkül odalépett az asztalhoz, és anélkül, hogy elolvasta volna, aláírta a jegyzőkönyv minden oldalát. A toll reszketett a kezében, keskeny álla is remegett. Azután visszacsoszogott a helyére, teljesen elgyengülve leült, és kezét tördelve megszólalt:

— Még egyszer hangsúlyozni szeretném, felügyelő úr, hogy vallomást téve — hangja elcsuklott, nagyot nyelt —, hogy vallomást téve tudatában voltam annak, hogy magam ellen beszélek. Kitalálhattam volna valamit, hazudhattam volna. Ki is maradhattam volna az egész ügyből, hiszen senki sem tudta, hogy elkísértem Ellát.

— Ezt a kijelentését lényegében már tartalmazza a jegyzőkönyv — mondta közömbösen Andrej. — Ha nem bűnös, nem eshet bántódása. Most átkísérik az előzetesbe. Adok magának papírt és írószert. Segítheti a nyomozást, és a saját helyzetén is javíthat, ha a lehet legrészletesebben leírja, ki, mikor és milyen körülmények között beszélt magának a Vörös Épületről. Akár Ella Stremberg eltűnése előtt, akár utána. A lehető legrészletesebben: ki —

név, cím; mikor — pontos dátum, óra; milyen körülmények között — hol, milyen apropóból, milyen céllal, milyen hangnemben. Érti?

Eino Saari bólintott. Andrej merőn a szemébe nézve folytatta:

— Meggyőződésem, hogy a Vörös Épületre vonatkozó részleteket valaki mástól hallotta.

Maga talán nem is látta. Nyomatékosan azt ajánlom, jusson eszébe, kitől értesült ezekről a részletekről, kitől, mikor, milyen körülmények közt. És milyen céllal.

Csöngetett az ügyeletesnek, és a szaxofonost elvezették. Andrej csatolta a jegyzőkönyvet az ügyirathoz, kért egy forró teát, és hívatta a következő tanút. Elégedett volt magával.

Hiába, a képzelőerő és az elemi geometriai ismeretek nem haszontalan dolgok. A hazug Eino Saarit rajtacsípték a tudomány szabályainak megfelelően.

A következő tanú, Matilda Husaková (hatvankét éves, otthoni kötöttáru-készítés, özvegy) sokkal egyszerűbb esetnek ígérkezett, elvben legalábbis.

Testes öregasszony volt, haja ősz, arca pirospozsgás, szeme ravaszkás. Szemernyit sem tűnt álmosnak vagy rémültnek, ellenkezőleg, úgy festett, nagyon is kedvére való a kaland.

Tarka gyapjúfonalakkal és többféle kötőtűvel teli kosárral felszerelkezve jelent meg az ügyészségen, Andrejhez belépve nyomban letelepedett, feltette szemüvegét, és nekilátott a kötésnek.

— A hatóság tudomására jutott — kezdte Andrej —, hogy nemrégiben ön, Husaková asszony, egy bizonyos Frantisekről mesélt baráti körben, aki állítólag bekerült volna az úgynevezett Vörös Épületbe, ahol különböző dolgok történtek vele, majd sikerült onnan kiszabadulnia.

Így volt?

Az öreg Matilda elnevette magát, ügyesen megcserélte a kötőtűket, és szemét fel sem emelve munkájáról, rázendített:

— Volt, volt ilyesmi. Meséltem én, nem is egyszer, de azt szeretném tudni, honnan jutott ez a hatóság tudomására… Nemigen vannak nekem ismerőseim a hivatalos emberek között.

— Tudja, nyomozás folyik az úgynevezett Vörös Épület ügyében — mondta bizalmasan Andrej —, és feltétlenül szeretnénk érintkezésbe lépni legalább egy emberrel, aki megfordult abban a házban.

Matilda Husaková nem figyelt rá. Kötését térdére engedve elmerülten bámulta a falat.

— Kinek járhatott el a szája? — mormogta. — Ezt igazán nem vártam volna. Úgy látszik, itt is vigyázni kell, kinek mit mond az ember — csóválta meg a fejét. — Amikor a németek ültek a nyakunkon, tartani kellett a szánkat. Aztán idekerültem, de úgy látszik, itt sem jobb a helyzet.

— Ugyan már, Husaková asszony — szakította félbe Andrej. — Szerintem nem jól szemléli a dolgokat. Hiszen, amennyire én látom, maga nem követett el semmi rosszat. Tanúnak tekintjük magát, a segítőtársunknak, aki…

— No hisz, segítőtárs, majd éppen én! A rendőrség, az rendőrség.

— De nem erről van szó! — Andrej, hogy meggyőzőbb legyen, a szívére szorította kezét. —

Egy bűnbandát keresünk. Embereket rabolnak el, és a jelek szerint megölik őket. Az, aki a markukban volt, felbecsülhetetlen segítséget adhat a nyomozáshoz!

— Ejnye már, galambom — mondta az öregasszony. — Csak nem hisz abban a Vörös Épületben?

— Miért, maga nem hisz? — kérdezte elképedve Andrej.

Az öregasszonynak nem volt érkezése válaszolni. Valaki feltépte az ajtót, a folyosóról izgatott hangzavar hallatszott, az ajtónyílásban zömök, fekete hajú figura jelent meg, és azt ordította: “De sürgős! Értse meg, sürgős!” Andrej felvonta szemöldökét, de a fickót visszarángatták a folyosóra, az ajtó becsukódott mögötte.

— Elnézést, megzavartak minket — mondta Andrej. — Szóval azt akarja mondani, hogy nem hisz a Vörös Épületben?

Az öreg Matilda, tovább csattogtatva kötőtűit, vállat vont.

— Felnőtt ember hogy is hihetne benne? Tudja, azt beszélik, az a ház egyik helyről a másikra futkos, hogy belül minden ajtónak foga van, ha fölfelé indulsz a lépcsőn, a pincében találod magad… Hát persze, errefelé minden megtörténhet, a Kísérlet, az Kísérlet, de ez azért mégiscsak… Nem, nem hiszek benne. Persze minden városban vannak házak, amelyek elnyelik az embereket, biztosan a mienkben sem lehet meglenni nélkülük, de aligha futkosnak egyik helyről a másikra… No meg, amennyire én tudom, a lépcsők is teljesen közönségesek az ilyen házakban.

— Ha így van, Husaková asszony, miért terjeszti széltébenhosszában ezeket a meséket? —

kérdezte Andrej.

— Miért ne mesélnék, ha hallgatják? Unatkoznak az emberek, főleg a magamfajta öregek.

— Hogy is van ez? Maga találta ki az egészet?

Az öreg Matilda már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor vadul fölberregett a telefon. Andrej szitkokat mormolva kapta fel a kagylót.

— Andrjusa, Andrjusecska — hallatszott a kagylóból a teljesen részeg Selma hangja. —

Kirúgtam őket… mindet kirúgtam. Mért nem jössz már?

— Bocsáss meg — préselte ki magából Andrej, közben az öregasszonyra sandított. — Most nem érek rá, majd…

— De most akarom — nyafogta Selma. — Szeretlek, várlak. Kicsit becsíptem, pucér vagyok és fázom…

— Selma — suttogta Andrej közvetlenül a kagylóba —, ne légy ostoba. Nem érek rá.

— Ilyen lányt úgysem találsz ebben a lep… leprafészekben. Összegömbölyödtem, és teljesen pucér vagyok…

— Egy félóra múlva ott leszek — hadarta Andrej.

— Ostoba. Egy fél… félóra múlva én már aludni fogok…

— Na jó, most elég, szervusz, Selma — mondta Andrej, magában elátkozva a napot és az órát, amikor megadta irodai telefonszámát ennek a züllött némbernek.

— Menj a fenébe! — ordította Selma, és lecsapta a kagylót.

Alighanem darabokra ment az egész készülék. Andrej dühében a fogát csikorgatta, óvatosan a helyére tette a kagylót, és néhány másodpercig fölnézni sem mert. Gondolatai teljesen összezavarodtak. Végül megköszörülte a torkát.

— Szóval hogyan is? — kezdte. — Tehát csak úgy unalmában mesélgetett. — Végre eszébe jutott utolsó kérdése. — Vagyis értsem úgy, Husaková asszony, hogy maga találta ki ezt az egész históriát Frantisekről?

Az öregasszony már megint válaszolni készült, de újra közbejött valami. Nyílt az ajtó, a küszöbön megjelent az ügyeletes:

— Elnézését kérem, felügyelő úr! Az előállított Petrov tanú követeli, hogy azonnal hallgassa ki őt, mivel közölni akarja…

Andrej agyát elborította a köd. Mindkét öklével teljes erőből az asztalra csapott, és akkorát ordított, hogy a saját füle is belecsendült:

— Mi ez itt, ügyeletes? Nem ismeri a szabályzatot? Hova tolakszik ez a maga Petrovja? Azt hiszi, otthon van, az árnyékszéken? Hátra arc, kifelé!

Az ügyeletes eltűnt, mintha ott sem lett volna. Andrej szája remegett a dühtől, merev kézzel töltött magának egy pohár vizet, és kiitta. Kapart a torka az üvöltéstől. Az öregasszonyra pillantott. A vén Matilda, mintha mi sem történt volna, nyugodtan kötött.

— Elnézést — morogta Andrej.

— Nem tesz semmit, fiatalember — nyugtatta meg Matilda. — Nem haragszom magára.

Szóval azt kérdezte, én találtam-e ki az egészet. Nem, galambom, nem én. Hogy tudnék én ilyesmit kitalálni? No hisz: olyan lépcső, amelyiken felfelé mész, mégis lefelé jutsz. Még álmomban sem tudnék ilyet kigondolni. Ahogy nekem mesélték, én is úgy meséltem.

— És ki mesélte magának?

Az öregasszony, egyre csattogtatva kötőtűit, a fejét csóválta.

— Hát arra már nem emlékszem. Sorállás közben mesélte egy asszony. Ez a Frantisek állítólag az egyik ismerősének a veje. Természetesen hazudott. Olyasmit hall néha az ember a sorban, hogy olyat még az újságban sem lehet olvasni…

— És körülbelül mikor történt ez? — kérdezte Andrej. Közben valamennyire magához tért, és már bánta, hogy elvesztette a fejét, túlságosan hevesen támadott.

— Vagy két hónapja, de az is lehet, hogy három…

Igen, elrontottam a kihallgatást, gondolta Andrej bánatosan. Elrontottam a miatt a részeg bestia miatt és a miatt a hatökör ügyeletes miatt. Nem, ezt nem hagyom ennyiben, megizzasztom alaposan ezt az ostoba frátert. Majd én megmutatom neki. A hajnali hidegben az őrülteket fogja hajkurászni az utcán… Na jó, de mi legyen ezzel az öregasszonnyal?

Megmakacsolta magát, nem akar neveket mondani…

— És biztos benne, Husaková asszony — lendült újra támadásba —, hogy nem jut eszébe annak az asszonynak a neve?

— Elfelejtettem, galambom. Teljesen elfelejtettem — válaszolta vidáman a vén Matilda, sebesen csattogtatva kötőtűit.

— Hátha a barátnői emlékeznek rá…

A kötőtűk lelassultak egy kissé.

— Hiszen maga megmondta nekik a nevét, igaz? — folytatta Andrej. — Könnyen meglehet, hogy ők nem olyan feledékenyek.

Matilda vállat vont, de nem válaszolt. Andrej hátradőlt a széken.

— Nos, nézzük csak, mi a helyzet, Husaková asszony. Annak az asszonynak a nevét vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem akarja nekünk elárulni. De a barátnői emlékeznek rá. Vagy is kénytelenek leszünk itt tartani egy ideig, hogy ne tudja értesíteni a barátnőit. És addig leszünk kénytelenek itt tartani, amíg vagy magának, vagy valamelyik barátnőjének eszébe nem jut, kitől hallotta ezt a történetet.

— Ahogy gondolja — jelentette ki Husaková asszony békésen.

— Csakhogy amíg maga megpróbálja felfrissíteni az emlékezetét, mi meg a maga barátnőivel kínlódunk — győzködte Andrej —, továbbra is emberek tűnnek el, a banditák meg elégedetten dörzsölik a markukat, és mindez a maga ostoba előítélete miatt, amelyet a nyomozó hatósággal szemben táplál.

A vén Matilda nem válaszolt. Makacsul összeszorította ráncos ajkát.

— Értse meg, ez így nincs rendjén — folytatta a rábeszélést Andrej. — Nem elég, hogy éjt nappallá téve kínlódunk a söpredékkel, csirkefogókkal, gazemberekkel küszködünk, és akkor itt egy becsületes ember, aki megtagadja, hogy segítsen nekünk. Miféle dolog ez?

Egyszerűen érthetetlen! No meg értelmetlen is ez a maga, már megbocsásson, gyerekes makacskodása. Ha maga nem emlékszik, majd emlékeznek a barátnői, és mindenképpen megtudjuk annak az asszonynak a nevét, megtaláljuk Frantiseket, és ő majd segít nekünk felszámolni azt a bűnbandát. Hacsak a banditák meg nem ölik közben mint veszélyes szemtanút… És ha megölik, annak maga lesz az oka, Husaková asszony! Természetesen nem jogilag, nem a törvény szerint, hanem erkölcsileg, a lelkiismerete, az emberség szempontjából.

Andrej meggyőződése minden hevét beleadta ebbe a kis szónoklatba, utána kimerültén rágyújtott, és észrevétlenül órájára pillantva várt. Elhatározta, hogy három percet vár, azután, ha az ostoba vénasszony nem törik meg, bedugja egy cellába, bár ez teljesen törvényellenes. De végül is valahogyan ki kell mozdítani a holtpontról ezt az átkozott ügyet.

Mennyi időt fecséreljen minden ostoba öregasszonyra? Egy éjszaka a cellában néha csodát tesz… És ha kellemetlenségei támadnának a hatásköri túllépés miatt… nem, Husaková nem tesz panaszt, nem az a fajta… de ha mégis, végtére is maga a főügyész személyesen érdeklődött az ügy iránt. Na és ha nyakamba sóznak egy megrovást? Sózzanak. Csak ez az átkozott ügy mozduljon már előre legalább egy kicsit…

Szívta a cigarettát, széthessintette a füstöt, és a fürgén futó másodpercmutatót leste.

Husaková hallgatott, csak a kötőtűi csattogtak halkan.

— Szóval így állunk — mondta Andrej, mikor a negyedik perc is elmúlt. Határozott mozdulattal elnyomta cigarettáját a csordultig telt hamutartóban. — Kénytelen vagyok letartóztatni magát a nyomozás akadályozása miatt. Ahogy gondolja, Husaková asszony, de szerintem gyerekesen viselkedik. Itt írja alá a jegyzőkönyvet, utána átkísérik a cellába.

Amikor elvezették a vén Matildát (búcsúzóul az öregasszony jó éjszakát kívánt neki), Andrejnek eszébe jutott, hogy nem kapta meg a kért teát. Kiment a folyosóra, hosszasan és keményen emlékeztette az ügyeletest kötelességeire, majd utasította, hogy vezessék elé Petrov tanút.

Petrov tanú zömök, csaknem szögletes testalkatú, hollófekete fickó volt, kinézetre a legsötétebb bandita, hétpróbás maffiózó. Szó nélkül letelepedett a támlátlan székre, és fejét leszegve dühödten nézte, hogyan hörpöli Andrej a teát.

— Nos, Petrov? — szólította meg barátságosan Andrej. — Erővel betört ide, botrányt rendezett, zavart a munkában, most meg hallgat.

— Mit tárgyaljak magukkal, ingyenélőkkel? — vicsorgott Petrov. — Korábban kellett volna… azonnal rohanni… most már késő…

— Talán valami rendkívüli dolog történt? — érdeklődött Andrej, az “ingyenélőket” elengedve a füle mellett.

— Mindössze az történt, hogy mialatt maga itt üres locsogással foglalatoskodott, és azt a rohadt szabályzatát pátyolgatta, én láttam az Épületet!

Andrej óvatosan letette a bögrét.

— Miféle épületet? — kérdezte.

— Hát mit képzel maga? — dühödött neki Petrov. — Viccel velem? Miféle épületet? A Vöröset!

Azt a bizonyost! Ott áll a rohadék a Fő utcán, emberek mennek oda be, maga meg itt teázgat… Holmi vénasszonyokkal szórakozik…

— Egy pillanat, egy pillanat — mondta Andrej, és előszedte a város térképét. — Hol látta? És mikor?

— Most, amikor idehoztak. Azt mondom annak az idiótának: “Állj meg!” Az meg csak hajt tovább… Itt rögtön szóltam az ügyeletesnek, hogy küldjön oda egy járőrt, de az is csak hümmög meg nyammog.

— Hol látta? Melyik ponton?

— Tudja, hol a zsinagóga?

— Igen — mondta Andrej, és gyorsan megkereste a térképen.

— Nahát, ott van a zsinagóga meg a mozi közt, van ott egy olyan szakadt kis mozi.

A térkép szerint a zsinagóga és az Új Illúzió mozi közt egy park volt szökőkúttal és játszótérrel. Andrej a ceruzája végét rágta.

— Mikor látta? — kérdezte.

— Tizenkettő húszkor — felelte Petrov megátalkodottan. — Most meg, tessék, már majdnem egy óra. Aligha várja meg magát. Megesett, hogy tizenöt-húsz perc múlva visszarohantam, de már nem találtam ott. Maguk meg… — lemondóan legyintett.

Andrej felvette a telefont, és kiadta az utasítást: — Egy oldalkocsis motorkerékpárt kérek, és egy rendőrt. Azonnal.