A kárhozott város

HARMADIK FEJEZET

Mindenekelőtt anyaszült meztelenre vetkőzött. A kezeslábast és a fehérneműt összegöngyölve bedobta a szennyesládába. Menjen a többi koszos rongy közé. Azután pucéran megállt a konyha közepén, szétnézett, és megint összerázkódott az undortól.

Mindenütt mosatlan edény. A sarkokban tányérok tornyosultak, a kékes penész jótékonyan eltakarta a rájuk száradt fekete ételmaradékot. Az asztalt koszos, ujjlenyomattal teli poharak és kiürült befőttesüvegek borították. A mosogatóba már nem fértek bele a mosatlan csészék és kistányérok. A székeken megfeketedett fazekak, zsíros serpenyők, merőkanalak, lábasok büdösödtek csöndben. Andrej kinyitotta a vízcsapot, és megkönnyebbült: volt meleg víz.

Munkához látott.

Miután minden edényt elmosott, a súrolókefét vette elő. Olyan buzgón és lelkesen dolgozott, mintha tulajdon testéről sikálta volna le a mocskot. De mind az öt szobára nem futotta az energiájából, csak a konyhát, az ebédlőt és a hálót rakta rendbe. A többi helyiségbe csak benézett — sehogy sem tudta megszokni és megérteni, minek egyetlen embernek ennyi szoba, ráadásul ilyen mérhetetlenül nagyok és dohosak. Ajtajukat szorosan becsukta, sőt székekkel el is barikádozta.

Még le kell mennie a boltba, hogy vegyen valamit estére. Jön Davidov, a megszokott kompániából is biztosan beállít valaki… De előbb meg akart fürdeni. A víz már csaknem teljesen hideg volt, de így is nagyon jólesett neki. Ezután tiszta ágyneműt húzott. Ahogy meglátta az ágyon a friss, ropogósra keményített huzatokat, megérezte a belőlük áradó üde illatot, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy belefeküdjön ebbe a rég elfeledett tisztaságba, és úgy rogyott rá az ágyra, hogy felnyögtek az öreg rugók, megreccsent a régi, politúrozott fa. Igazán nagyszerű érzés volt. Az ágynemű hűvös, illatos, ropogós, jobbról, elérhető közelségben ott a cigaretta és a gyufa, balról, szintén kéznyújtásnyira, a könyvespolcon a válogatott krimik. Némiképp lehangolta, hogy — mint kiderült — hamutartó nem volt a keze ügyében, és hogy a könyvespolcról elfelejtette letörölni a port, de mindez jelentéktelen semmiség. Agatha Christie Tíz kicsi négerét választotta ki a polcról, rágyújtott, és nekilátott az olvasásnak.

Amikor felébredt, még világos volt. Hallgatózott. A lakásban és az egész házban csönd volt, csak a megjavítatlan csapokból bőségesen hulló vízcseppek adtak különös zenei aláfestést a csöndnek. A környezet tisztasága is szokatlan, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul kellemes volt. Valaki kopogott.

Andrej szeme előtt megjelent a hatalmas termetű, széna- és alkoholszagot árasztó Davidov, amint a lépcsőházban áll, készenlétben tartva az üveg kisüstit. Megint kopogtak, és ettől Andrej végleg felébredt.

— Megyek! — ordította, kiugrott az ágyból, de nem találta az alsónadrágját. Hirtelen egy csíkos pizsamanadrág akadt a kezébe, amelyet még az előző lakó felejtett ott, gyorsan magára rántotta. A gumi gyenge volt, kézzel kellett megtartania a nadrágot.

Andrej, már előre mosolyogva, elhúzta a reteszt, kitárta az ajtót, majd krákogva hátralépett, és másik kezével is belekapaszkodott az átkozott gumiba. Selma Nagel állt előtte, az újonc a tizennyolcas lakásból.

— Van cigarettája? — kérdezte a lány, anélkül hogy köszönt volna.

— Igen… jöjjön be, kérem… — dünnyögte Andrej hátrálva.

A lány belépett, és elment mellette, valamilyen ismeretlen illatot árasztva maga körül.

Egyenesen az ebédlőbe ment, Andrej pedig becsapva a bejárati ajtót, elkeseredetten odakiáltotta neki: “Várjon egy percet, azonnal jövök!” Berohant a hálóba. Ajaj, ajaj —

mondogatta magában, de valójában egyáltalán nem szégyenkezett, sőt örült is, hogy amikor váratlanul rátört a lány, ilyen tisztának, frissen fürdöttnek látta, széles vállával, sima bőrével, jól kidolgozott bi- és tricepszeivel — szinte sajnált is felöltözni. Mégis rá kellett szánnia magát, gyorsan beletúrt a bőröndjébe, kotorászott, majd tornanadrágot és kék, agyonmosott trikót húzott magára, amelynek hátán és mellén összefonódott L és U betű díszelgett. így jelent meg a csinos Selma Nagel színe előtt: mellét kidüllesztve, vállát kihúzva, nyújtott léptekkel, tenyerén egy csomag cigarettával. A csinos Selma Nagel közömbösen elfogadta a cigarettát, és öngyújtóját felkattintva rágyújtott. Andrejre rá sem nézett, és egyáltalán úgy festett, mint aki fütyül az egész világra. Mellesleg nappali fényben már nem is tűnt olyan nagyon csinosnak. Arca szabálytalan, sőt kissé durva vonású volt, orra rövid és fitos, járomcsontja széles, nagy száján pedig túlságosan vastag a rúzs. De a lába, amelyet teljesen csupaszon tárt a világ elé, valóban minden dicséretet megérdemelt. Más sajnos nem látszott belőle — ki az ördög vette rá, hogy ilyen zsákszerű holmit húzzon magára! Micsoda pulóver, ráadásul ilyen gallérral! Mint valami búvárruha. A lány egy mély karosszékbe telepedett, egyik gyönyör lábát átvetve a másikon, közömbösen nézett körül. A cigarettát katona módra tartotta, a parazsat tenyerébe rejtve. Andrej fesztelenül, de keresett pózban az asztal szélére telepedett, és szintén rágyújtott.

— Andrej a nevem — mondta.

A lány felé fordította egykedvű pillantását. A szeme sem olyan volt, amilyennek a múlt éjjel tűnt: nagy volt, és egyáltalán nem fekete, hanem világoskék, szinte áttetsző.

— Andrej — ismételte meg. — Lengyel?

— Nem, orosz. Magát pedig Selma Nagelnek hívják, és Svédországból jött.

A lány bólintott.

— Svédországból. Mondd csak, megvertek benneteket az őrszobán?

Andrej meghökkent.

— Miféle őrszobán? Engem senki nem vert meg.

— Figyelj, Andrej — mondta a lány. — Miért nem működik itt ez a vacak? — A térdére tett egy apró, gyufásdoboznál alig nagyobb, lakkozott fényű dobozkát. — Minden hullámsávon csak recseg meg zörög, nem jön be semmi.

Andrej óvatosan vette át tőle a dobozkát, és meglepődve állapította meg, hogy egy rádiókészüléket tart a kezében.

— Ez már igen — mormogta. — Detektoros?

— Honnan tudnám? — A lány visszavette, bekapcsolta a rádiót, recsegés, zúgás, reménytelen nyekergés hangzott fel. — Nem működik, és kész. Még sosem láttál ilyet?

Andrej megrázta a fejét. Aztán azt mondta:

— Itt egyáltalán nem is működhet. Csak egy rádióadó van, az is közvetlenül a hálózaton sugároz.

— Uram isten — nyögött fel Selma. — Hát akkor mit lehet itt csinálni? Hisz tévé sincs…

— Tévé?

— Hát televízió.

— Aha. Hát azt aligha vezetik be egyhamar.

— Dögunalom.

— Fel lehet húzni a gramofont — mondta Andrej zavartan.

Kellemetlenül érezte magát. Tényleg miféle dolog ez — se rádió, se tévé, se mozi…

— Gramofon? Az meg mi?

— Nem tudod, mi a gramofon? — csodálkozott Andrej. — Hát amire fölteszed a hanglemezt…

— Á, lemezjátszó — mondta Selma, különösebb lelkesedés nélkül. — Magnó sincs?

— Mit képzelsz — méltatlankodott Andrej —, mi vagyok én, talán szórakoztatókombinát?

— Vadember vagy — jelentette ki Selma Nagel. — Vagyis orosz. Rendben van, tehát hallgatod a gramofonodat, gondolom, vodkát iszol, és aztán? Mit csinálsz még? Motorozol?

Vagy motorbiciklid sincs?

Andrejt elöntötte a méreg.

— Nem motoron száguldozni jöttem ide. Azért vagyok itt, hogy dolgozzak. És te?

Szeretném tudni, mit akarsz itt csinálni.

— Azért jött, hogy dolgozzon… — mondta Selma. — Mondd, miért vertek meg az őrszobán?

— Nem vertek meg az őrszobán! Honnan veszed ezt? És egyáltalán, nálunk nem szokták verni az embereket a rendőrségen. Ez itt nem Svédország.

Selma füttyentett.

— Jó, jó — mondta nevetve. — Biztosan képzelődtem.

Elnyomta a csikket a hamutartóban, és rögtön rágyújtott a következő cigarettára. Felállt, és szinte tánclépésben körbejárta a szobát.

— Ki lakott itt előtted? — kérdezte, és megállt a hatalmas, ovális portré előtt, amely egy lilába öltözött hölgyet ábrázolt, térdén selyempincsivel. — Az én lakásomban például nyilván valóan egy szexmániás lakott korábban. Mindenfelé pornográf irodalom, használt óvszerek, a szekrényben egész készlei harisnyatartókból. Vagy fetisiszta, vagy perverz, nem is tudom…

— Hazudsz — nyögte Andrej rémülten. — Folyamatosan hazudsz, Selma Nagel.

— Miért hazudnék? — csodálkozott Selma. — Ki lakott ott? Nem tudod?

— A polgármester! A mostani polgármester lakott ott, érted?

— Úgy. Értem — mondta a lány egykedvűen.

— Mit értesz? Mit értesz te ebből? — kiabált Andrej dühbe gurulva. — Mit érthetsz itt meg egyáltalán? — Elhallgatott. Erről nem lehetett beszélni. Ezt át kellett élni.

— Olyan ötvenes lehet — jelentette ki Selma tudós képpel. — Nyakán az öregség, és megvadult az ürge. Klimaxos! — Elnevette magát, és ismét a pincsis portrét tanulmányozta.

Hallgattak. Andrej fogát összeszorítva aggódott a polgármester miatt. Derék, tekintélyes, rendkívül megnyerő arcú, bizalomkeltően ősz ember volt a polgármester. Gyönyör beszédeket tartott a városi aktívaüléseken — az önmérsékletről, a lelkierőről, az állhatatosság és a morális töltés erejéről. Ha találkoztak a lépcsőházban, feltétlenül kézfogásra nyújtotta hatalmas, száraz, meleg jobbját, és mindig változatlan udvariassággal és szívélyességgel érdeklődött, nem zavarja-e éjszakánként Andrejt az ő írógépének kopogása….

— Nem hiszi el! — szólalt meg hirtelen Selma. Már nem a portrét bámulta, hanem valami dühös kíváncsisággal Andrejt tanulmányozta. — Ha nem hiszel nekem, hát ne higgy! Csak undorodom attól, hogy nekem kell eltakarítanom ezt a mocskot. Nem lehet felfogadni valakit?

— Felfogadni… Ezt neked! — mondta Andrej kárörvendve. — Majd te magad megcsinálod.

Bárókisasszony okra itt semmi szükség.

Egy darabig szótlanul, kölcsönös ellenszenvvel méregették egymást. Végül Selma elfordult, és letörten motyogta:

— Az ördög hozott ide. Mit fogok én itt csinálni?

— Semmi különöset — mondta Andrej. Nagy nehezen leküzdötte ellenérzését. Ez az ember segítségre szorul. Látott ő már újoncokat, mindenfélét. — Azt csinálod majd, amit a többiek.

Elmész a munkabörzére, kitöltőd a könyvecskét, és bedobod a fogadónyílásba… Tudod, van ott egy munkabeosztást végző gép. Mit csináltál odaát?

— Foxtrottoztam.

— Mit csináltál?

— Hogy is magyarázzam… Egy-kettő, lábat oldalt.

Andrej megint elképedt. Hazudik, villant át az agyán. Folyton hazudik ez a lány. Hülyét csinál belőlem.

— És jól kerestél? — kérdezte szarkasztikusán.

— Hülye — felelte Selma szinte gyengéden. — Nem pénzért csináltam, csak úgy a magam kedvére. Hogy ne unatkozzak.

— Na, szép — mondta Andrej keserűen. — Hát a szüleid hova tették a szemüket? Fiatal vagy, tanulnod kellett volna, tanulnod…

— Minek? — kérdezte Selma.

— Hogyhogy minek? Ember lett volna belőled. Mérnök, tanár is lehetnél… Beléphettél volna a kommunista pártba, harcolhattál volna a szocializmusért…

— Jaj, istenem, istenem — suttogta rekedten Selma, és mint akit leütöttek, belerogyott a karosszékbe, tenyerébe temette az arcát. Andrej megijedt, ugyanakkor büszke is volt, átérezte óriási felelősségét.

— Mi bajod van? — lépett közelebb sután. — Ami volt, elmúlt. Vége. Ne búsulj. Talán jobb is, hogy így alakult: itt majd mindent pótolhatsz. Sok barátom van, remek emberek… — Eszébe jutott Izja, és elfintorodott. — Segítünk. Majd együtt csináljuk. Hiszen van itt munka bőven.

Nagy a rendetlenség, a zűrzavar, sőt egyszerűen a mocsok. Minden tisztességes emberre szükség van. El sem tudod képzelni, miféle söpredék tódult ide. Nem illik faggatózni erről, de néha nehéz megállni, hogy meg ne kérdezd: hát téged mi a fene hozott ide, egyáltalán, kinek kellesz te itt?

Már-már rászánta magát, hogy barátilag, szinte testvériesen vállon veregesse Selmát, de a lány anélkül, hogy fejét felemelte volna, megkérdezte:

— Tehát nem mindenki ilyen itt?

— Milyen?

— Mint te. Idióta.

— Hát tudod!

Andrej leugrott az asztalról, és körözni kezdett a szobában. Ez egy burzsuj! Szajha, tiszta sor. Másfelől meg Selma egyenessége még imponált is neki. Az őszinteség mindig jó dolog.

Szemtől szembe, a barikád fölött. Ez a lány nem olyan, mint például Izja, akiről sosem tudni, melyik oldalon áll, kisiklik a kezedből, mint az angolna, és mindenhová betüremkedik…

Selma felvihogott mögötte.

— Mit futkosol? — kérdezte. — Én nem tehetek arról, hogy ostoba vagy. Na, bocsáss meg.

Andrej nem hagyta magát kiengesztelni, tenyerével határozottan csépelte a levegőt.

— No, nézzük — mondta. — Te, Selma, nagyon elvadultál, hosszú időbe telik, amíg sikerül embert faragni belőled. És ne gondold, kérlek, hogy személy szerint rád haragszom. Azokkal van elszámolnivalóm, akik idáig juttattak. Veled semmi bajom. Itt vagy, tehát a társunk vagy. Ha jól dolgozol, jó barátok leszünk. Márpedig jól kell dolgoznod. Tudod, itt úgy mennek a dolgok, mint a hadseregben: ha nem tudod, megtanítunk rá. Ha nem akarod, kényszerítünk. — Andrejnek nagyon tetszett kis szónoklata. Selma végre felemelte arcát a tenyeréből, és rémült csodálkozással bámult rá. Biztatóan rákacsintott a lányra. — Igen, igen, kényszerítünk. Végül is mit képzeltél? Megesett egyszer, hogy az építkezésre jött egy csapat széltoló. Eleinte folyton eltünedeztek, hol a büfében, hol a közeli kis erdőben. Ennyi telt tőlük. Pedig a munka, tudod, a majomból is embert csinál…

— Nálatok mindig majmok kóborolnak az utcákon? — kérdezte Selma.

— Nem — komorodott el Andrej. — Csak a mai naptól. Érkezésed tiszteletére.

— És embert csináltok belőlük? — érdeklődött mézesmázosan Selma.

Andrej erőltetetten nevetett.

— Ahogy a helyzet hozza — mondta. — Talán tényleg embert kell belőlük faragni. A Kísérlet, az Kísérlet.

Minden gúnyos képtelensége ellenére tagadhatatlanul volt valami racionális magja ennek az ötletnek. Este meg kell majd vitatni, villant át az agyán. De rögtön támadt egy másik ötlete is.

— Mit csinálsz ma este? — kérdezte.

— Nem tudom. Ahogy alakul. Mivel töltitek itt az estéket?

Kopogtak, Andrej az órájára pillantott: már hétre járt, lassan jönnek a vendégek.

— Ma este itt maradsz nálam — közölte Selmával határozottan. Ezzel a kiegyensúlyozatlan teremtéssel csak határozottan lehet bánni. — Nem ígérek nagy bulit, de érdekes emberekkel találkozhatsz. Rendben?

Selma vállat vont, és a haját kezdte igazgatni. Andrej ment ajtót nyitni, amelyet a várakozó közben már rugdosott. Izja Katzman volt az.

— Mi az, nő van nálad? — kérdezte már a küszöbön. — Mikor szereled már fel végre a csengőt?

Mint mindig, az összejövetel kezdetén Izja még jól fésült volt, keményített inggallérja és kézelője vakított. Keskeny, vasalt nyakkendője pontosan az orr-áll vonal folytatásának tűnt.

Andrej mégis jobban örült volna most Donaldnak vagy Kenszinek.

— Gyere be, te dumagép. Mi történt, hogy ma te vagy az első?

— Tudtam, hogy nő van nálad, hát siettem — jelentette ki Izja vihogva.

Bementek az ebédlőbe, és Izja egyenesen Selma elé pen-derült.

— Izja Katzman — mutatkozott be bársonyos hangon. — Szemétszállító.

— Selma Nagel — viszonozta lustán a lány, kezét nyújtva. — Szajha.

Izja felnyögött a gyönyörűségtől, és óvatosan megcsókolta a lány kezét.

— Egyébként hallottátok? — folytatta Andrejhez, majd megint Selmához fordulva. — A körzeti megbízottak tanácsa egy intézkedés tervéről tanácskozik — mondta figyelmeztetően feltartott ujjal, emelt hangon. — “A jelentős létszámú majomhordáknak a Város közigazgatási határain belüli megjelenése kapcsán kialakult helyzet szabályozásáról…” Pfúú! Javasolják valamennyi majom regisztrálását, fém nyakörvvel és névtáblával ellátását, ez utóbbi az egyed nevével, ezt követően pedig mindegyikhez kirendelnek egy intézményt vagy magánszemélyt, amely, illetve aki a jövőben felelős érte! — Izja vihogott, röfögött, és visítozva verte jobb öklével tulajdon bal tenyerét. — Grandiózus! Minden más feketévé!

Minden gyár sürgősen nekilát a nyakörvek és névtáblák gyártásának. A polgármester úr személyes oltalmába vesz három, nemileg már érett páviánt, és felszólítja a lakosságot, hogy kövesse példáját. Andrej, nem veszel magadhoz egy nőstény páviánt? Selma nyilván ellenezné, de a Kísérlet áldozatokat követel! Mint ismeretes, a Kísérlet, az Kísérlet! Remélem, nem kételkedik benne, Selma, hogy a Kísérlet az nem más, mint Kísérlet, nem kíséret, és nem kísértet, hanem éppenséggel Kísérlet…

Andrej nagy nehezen tudta csak túlkiabálni a szóáradatot:

— Hagyd abba, elég a locsogásból!

Ettől félt a legjobban. Az újonnan érkezett emberre az ilyen nihilizmus és cinizmus csakis romboló hatással lehet. Persze sokkal vonzóbb házról házra csavarogni, vihogni és köpni mindenre jobbra is, balra is, ahelyett hogy fogát összeszorítva…

Izja már nem vihogott, izgatottan járt fel és alá a szobában.

— Lehet, hogy ez csak locsogás — jelentette ki. — Meglehet. De te, Andrej, mint soha, most sem értesz egy kukkot sem a vezetés pszichológiájából. Szerinted mi a vezetés feladata?

— Hogy vezessen. — Andrej elfogadta a kihívást. — Vezessen és ne locsogjon meg fecsegjen. Koordinálja a polgárok és szervezetek cselekedeteit.

— Stop! Koordinálja a cselekedeteket, de milyen céllal? Mi a végső célja ennek a koordinálásnak?

Andrej vállat vont.

— Ez igazán nyilvánvaló. A köz java, a rend, a haladás optimális feltételeinek megteremtése…

— Ó! — Izja ismét feltartotta az ujját, száját eltátotta, szeme kiguvadt. — Ó! — ismételte meg, majd elhallgatott. Selma elragadtatottan bámulta. — Rend! — jelentette ki Izja. —

Rend! — Szeme még jobban kidülledt. — Képzeld el, hogy a gondjaidra bízott várost megszámlálhatatlanul sok pávián árasztja el. Ki űzni nem tudod őket, ahhoz gyenge vagy.

Központilag élelmezni sem tudod őket, nincs elég élelem, nincsenek tartalékok. A páviánok az utcán koldulnak — ez égbekiáltó rendbontás: nálunk nincsenek, nem is lehetnek koldusok.

A páviánok maguk alá piszkítanak, nem takarítják el, és senkinek sem áll szándékában takarítani utánuk. Milyen kiút kínálkozik ebből a helyzetből?

— Hát semmi esetre sem a nyakörvek — mondta Andrej.

— Úgy van — bólintott Izja helyeslőén. -Természetesen nem az jelenti a megoldást, ha nyakörvet adnak rájuk. Az első kínálkozó megoldás: letagadni a páviánok létezését. Úgy tenni, mintha nem is léteznének. Csakhogy ez sajnos lehetetlen. Túlságosan sok van belőlük, és a mi vezetőink egyelőre undorítóan demokratikusak. És itt jön az egyszerűségében briliáns ötlet: beilleszteni a rendszerbe a páviánok létezését. A káoszt, a képtelenséget törvényesíteni és ily módon azon összehangolt rend elemévé tenni, amely a mi nagyszer polgármesterünk sajátja. Éhező és randalírozó bandák és hordák helyett kedves háziállatok!

Hiszen mindannyian szeretjük az állatokat. Viktória királynő szerette az állatokat. Darwin is szerette az állatokat. Állítólag még Berija is szeretett néhány állatot, Hitlerről már nem is beszélve…

— A mi királyunk, Gusztáv is szereti az állatokat — szólt közbe Selma. — Macskái vannak.

— Remek! — kiáltotta Izja. — Gusztáv királynak macskái vannak, Andrej Voronyinnak pedig személyi páviánja. És ha nagyon szereti az állatokat, lehet neki kettő is…

Andrej legyintett, és kiment a konyhába, hogy felmérje a készleteket. Mialatt feltúrta a szekrényeket, kibontva és óvatosan végigszaglászva a porlepte csomagokat, dobozokat, bennük a szikkadt, megfeketedett maradékokat, az ebédlőből folyamatosan kihallatszott Izja hangja, Selma nevetése, majd megint Izja elmaradhatatlan röfögése, böfögése.

Egy falatnyi ennivaló sem volt otthon: mindössze néhány szem, már kicsírázott krumpli, egy üvegben gyanús heringmaradványok és egy darab kőkeményre száradt kenyér. Andrej ekkor belekotort a konyhaasztal fiókjába, felmérte, mennyi pénze maradt. Épphogy kihúzza vele fizetésig, feltéve, hogy beosztással él, és nem hív vendégeket, inkább maga megy vendégségbe. A sírba tesznek — gondolta bánatosan Andrej. Az ördögbe is, ebből elég.

Mindenkit kizsebelek. Hát mi vagyok én? Ingyenkonyha? Páviánok!

Megint kopogtak, és Andrej baljós mosollyal ment ajtót nyitni. A szeme sarkából megállapította, hogy Selma az asztalon ül, kezét maga alá dugva, rúzsos szája fülig ér, ó, a szuka! Izja előtte állva szónokol, szőrös majommancsával hadonászik, és már nyoma sincs rajta a kezdeti rendezettségnek: nyakkendőjének csomója a jobb füle alatt, a haja égnek áll, mandzsettája szürke.

Fritz Geiger, a Wehrmacht volt altisztje érkezett meg, legjobb barátjával, Ottó Fritschával, ugyanazon Wehrmacht volt közlegényével.

— Szóval megjöttetek — üdvözölte őket Andrej baljós mosollyal.

Fritz ezt a hangnemet azonnal a német altiszt méltósága elleni támadásnak vette, arca megmerevedett, de Ottó, aki puha és határozatlan lélek volt, csak összecsapta a sarkát, és várakozóan mosolygott.

— Miféle hangnem ez? — érdeklődött hűvösen Fritz. — El is mehetünk.

— Hoztál valami falnivalót? — kérdezte Andrej.

Fritz bambán eltátotta a száját.

— Falni? — kérdezett vissza. — Hm… hogy is mondjam — kérdő pillantást vetett Ottóra, aki zavart mosollyal varázsolt elő bricsesze zsebéből egy laposüveget, és odaadta Andrejnek.

úgy fogta, címkével kifelé, mint valami belépőjegyet.

— Jól van, jól van — enyhült meg Andrej, átvéve az üveget. — Csak az a helyzet, fiúk, hogy egy falat ennivaló sincs itthon. Legalább pénz van nálatok?

— Esetleg beengednél minket? — érdeklődött Fritz. Nyakát az ebédlő felé nyújtogatva hallgatta a fel-felcsattanó női nevetést.

Andrej beterelte őket az előszobába, és rájuk szólt:

— Pénzt! Ide a pénzt!

— Itt sem ússzuk meg jóvátétel nélkül, Ottó — mondta Fritz, elővéve pénztárcáját. Néhány bankjegyet Andrej markába nyomott. — Adj Ottónak egy kosarat, mondd meg, mit vegyen, a többit bízd rá.

— Várj, ne kapkodj — felelte Andrej, és beterelte őket az ebédlőbe. Amíg csattogtak a cipősarkak, csillogtak a fényesre nyalt frizurák, harsogtak a katonabókok, Andrej félrevonszolta a sarokba Izját, és mielőtt áldozata magához térhetett volna, kikutatta az összes zsebét, amit Izja egyébként alighanem észre sem vett, egyre csak szabadulni akart a markából, hogy befejezhesse a megkezdett viccet. Izját kizsebelve Andrej számba vette a zsákmányt. Nem volt túl sok, de kevés sem. Körülnézett. Selma változatlanul az asztalon ült, lábával harangozott. Melankóliája nyomtalanul eltűnt, jókedvű volt. Fritz éppen cigarettával kínálta, Izja hadonászva, sivalkodva belefogott egy újabb vicc előadásába, Ottó pedig vörösen az izgalomtól és bizonytalanságtól, a szoba közepén vigyázzban állva mozgatta hatalmas füleit.

Andrej a kabátujjánál fogva kivonszolta őt a konyhába: “Gyere, ellesznek nélküled is.”

Ottó nem ellenkezett, sőt mintha megkönnyebbült volna. A konyhában rögtön tevékenykedni kezdett. Elvette Andrejtől a bevásárlókosarat, a szemetet kiborította belőle a vödörbe (Andrejnek ez sosem jutott volna eszébe), gyorsan és ügyesen kibélelte régi újságokkal, egy pillanat alatt megtalálta a szatyrot, amelyet Andrej még a múlt hónapban elhányt valahova.

“Hátha lesz paradicsomlé is” — mondta, és beletett egy üres befőttesüveget, előbb azonban gondosan kiöblítette. Néhány összehajtogatott újságot is berakott a szatyorba (“Hátha nem lesz csomagolópapírjuk…”). Andrejnek, aki mindeközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és azt mondogatta: “jól van már, legyen elég… menjünk már…”, végül nem maradt más teendője, mint átadni a pénzt Ottónak.

— Te is velem jössz? — ámuldozott a tisztelettől Ottó, mikor befejezte az előkészületeket.

— Hát persze.

— Egyedül is el tudom intézni.

— El, el, de kettesben gyorsabban megy. Te beállsz a sorba a pultnál, én meg a pénztárnál.

— Ez igaz — hagyta rá Ottó.

A hátsó lépcsőn indultak lefelé. Útközben felzavartak egy páviánt: a szerencsétlen, mint az ágyúgolyó, repült kifelé az ablakon, már az életéért aggódtak, de kiderült, hogy semmi baja, a tűzlépcsőn kapaszkodva vicsorgott rájuk.

— Oda kellene neki adni az ételmaradékot — tűnődött Andrej. — Annyi van nálam, hogy egy egész hordának elég.

— Visszamenjek érte? — ajánlotta készségesen Ottó.

Andrej ránézett, legyintett és továbbment. Már bűzlött a lépcsőház. Korábban is mindig büdös volt, de most a szagkeverékhez egy újabb adalék vegyült, amelynek forrását, nem is egyet, meg is találták a következő lépcsőfordulóban.

— Hát igen, lesz munkája Vannak — mondta Andrej. — Isten őrizz, hogy most legyen valaki házmester. Neked most mi a munkád?

— A miniszter titkára vagyok — felelte csüggedten Ottó. — Már harmadik napja.

— Melyik miniszteré? — érdeklődött Andrej.

— Izé… a szakoktatásié.

— Nehéz munka?

— Semmit nem értek — mondta bánatosan Ottó. — Rengeteg a papír, utasítások, beszámolók, jelentések, feljegyzések, költségvetési előirányzatok. És senki nem ért semmit.

Mindenki futkos, egymást kérdezgetik… Állj, hová mész?

— A boltba.

— Nem. Menjünk Hofstatterhez. Nála olcsóbb is, meg aztán mégiscsak német…

Elmentek Hofstatterhez, akinek a Fő utca és a Régi Perzsa utca sarkán volt egy kis boltja, félig zöldséges, félig fűszerüzlet. Andrej járt már itt néhányszor, de mindig üres kézzel kellett távoznia: Hofstatternek kevés áruja volt, és megválogatta, kit szolgál ki.

A bolt üres volt, a polcokon csak céklás tormával teli egyforma üvegek sorakoztak. Andrej lépett be elsőnek, és Hofstatter, a kassza mellől ráemelve puffadt, fehér arcát, azonnal megszólalt: “Már zárok.” Ekkor végre befutott Ottó is, aki lemaradt, mert a kosár füle beleakadt a kilincsbe. Láttára a puffadt, fehér arcon széles mosoly terült szét. A zárást természetesen azonnal elhalasztották. Ottó és Hofstatter eltűnt a bolt hátsó helyiségében, ahonnan rövidesen ládák nyitogatása, a kosárba öntött krumpli puffanása hallatszott ki, egy üveg megtelt valamilyen folyadékkal, suttogó párbeszéd folyt odabenn…

Andrej unalmában körülnézett. Hofstatter úr kereskedelmi vállalkozása siralmas képet nyújtott. Valószínűleg a mérleg sem esett át a megfelelő ellenőrzésen, a tisztaság is hagyott maga után kívánnivalót. Egyébként nem tartozik rám, gondolta Andrej. Ha majd minden elrendeződik, ahogyan kell, az ilyen Hofstatterek nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben.

Hiszen lényegében már most is ott vannak. Nem képes mindenkit kiszolgálni. Micsoda képmutatás, telerakta a polcot tormával. Rá kellene uszítani Kenszit, feketekereskedelmet folytat a piszok nacionalista. “Csak németeknek…”

Ottó kikukkantott a raktárból, és odasúgta: “Gyorsan add a pénzt!” Andrej a kezébe nyomott egy maréknyi gyűrött bankót. Ottó sietve kiválasztott néhányat, a többit visszaadta Andrejnek, és megint eltűnt a raktárban. Egy perc múlva felbukkant, karját majd' lehúzta a tömött szatyor és kosár. Mögötte felragyogott Hofstatter holdvilágképe. Ottóról szakadt a víz, egyre mosolygott, Hofstatter pedig mézesmázos hangon ismételgette: “Nézzenek be hozzánk, fiatalemberek, mindig szívesen látjuk magukat, mindig örülünk az igazi németeknek… Geiger urat külön üdvözlöm… A jövő hétre disznóhúst ígértek. Mondja meg Geiger úrnak, hogy félreteszek neki vagy három kilót…” “Megmondom, Hofstatter úr —

felelte Ottó. — Pontosan beszámolok neki mindenről, ne nyugtalankodjon, Hofstatter úr… És kérem, ne feledje el átadni mindkettőnk, de különösen Geiger úr üdvözletét Elsának…”

Egészen a küszöbig fújták ezt a furcsa duettet. Andrej átvette Ottótól a nehéz szatyrot, amely degeszre volt tömve friss, egészséges sárgarépával, céklával, hagymával, alóluk kilátszott egy palack pecsétviasszal lezárt nyaka, az egészet zeller, petrezselyem, kapor és mindenféle más fűszernövény koronázta meg. Amikor befordultak a sarkon, Ottó letette a járdára a kosarat, előhúzta hatalmas, kockás zsebkendőjét, lihegve megtörölte az arcát, és azt mondta:

— Várj… hadd fújjam ki magam…

Andrej rágyújtott, Ottót is megkínálta.

— Hol vették a répát? — kérdezte egy férfibőrkabátot viselő asszony.

— Már elfogyott — vágta rá gyorsan Ottó. — Az utolsó adagot hoztuk el. Meg különben is bezárt már… Az ördög vigye el, kikészített a kopasz disznó — mondta Andrejnek. — Összevissza hazudoztam neki. Fritz letépi a fülemet, ha megtudja… Már magam sem tudom, mit legendáztam.

Andrej egy szót sem értett, erre Ottó röviden elmagyarázta neki a helyzetet.

Hofstatter urat, az erfurti zöldségest mindig a remény éltette, de sosem volt szerencséje.

Amikor harminckettőben egy zsidó tönkretette, mert az utca túloldalán nyitott egy nagy, korszerű zöldségboltot, Hofstatter felismerte, hogy ő igazi német, és belépett a rohamosztagosok közé. Karriert csinált, és harmincnégyben végre saját kezűleg verhette szét az említett zsidó pofáját, és már-már sikerült az üzletét is megszereznie, amikor kitört a botrány, leleplezték Röhmöt, Hofstatter is repült. Akkor már nős volt, megszületett bájos szőke kislánya, Elsa. Néhány évig így-úgy eléldegélt, aztán behívták katonának, és nekilátott Európa meghódításának, ám Dunkerque alatt saját légierejük bombáitól jókora szilánk fúródott a tüdejébe, így Párizs helyett egy drezdai katonai kórházban kötött ki, ott is maradt egészen negyvennégyig. Már úgy volt, hogy kiengedik a kórházból, amikor bekövetkezett a szövetséges légierő ismert támadása, amely egyetlen éjszaka alatt porig rombolta Drezdát.

Az átélt borzalomtól Hofstatternek kihullott a haja, légnyomást kapott, legalábbis ezt meséli.

Hazakerülve kedves Erfurtjába, háza pincéjében vészelte át a legnehezebb napokat, azokat is, amikor még át lehetett szökni nyugatra. Mire nagy nehezen rászánta magát, hogy feljöjjön a napvilágra, már mindennek vége volt. Igaz, engedélyezték neki, hogy zöldségboltot nyisson, de terjeszkedésről szó sem lehetett. Negyvenhatban meghalt a felesége, és pillanatnyi elmezavarában engedett a Mentor rábeszélésének, meg sem értve, mibe is mászik bele, lányával áttelepült ide. Itt valamelyest fellélegzett, bár a jelek szerint arra gyanakszik, hogy egy nagy, különleges koncentrációs táborba került valahol Közép-Ázsiában, ahová Kelet-Németország teljes lakosságát száműzték. A feje egyébként sem jött végleg rendbe. Isteníti az igazi németeket, meggyőződése, hogy különleges szimata van a felismerésükre, halálosan retteg a kínaiaktól, araboktól és a négerektől, akiknek itteni jelenlétét nem is érti, de mindenkinél jobban tiszteli és becsüli Geiger urat. Az történt ugyanis, hogy egyik els látogatásukkor Hofstatterék boltjában, mialatt Ottó telerakta kosarát, a gáláns Fritz katonához illő bókokkal árasztotta el a szőke Elsát, akinek már semmi kilátása egy hozzá ill férjre. És attól kezdve az őrült és kopasz Hofstatter lelkében kivirágzón a reménység, hogy ez a remek árja, a Führer támasza, a zsidók ostora a szerencsétlen Hofstatter család hajóját a zátonyok és szirtek közül végre nyugalmas vizekre kormányozza.

— Fritznek könnyű — panaszkodott Ottó, percenként átvéve egyik kezéből a másikba a súlyos kosarat. — Ő ritkán megy el Hofstatterékhez, havonta egyszer, legfeljebb kétszer, ha már végképp nincs mit ennünk. Olyankor megszorongatja egy kicsit azt az ostoba libát, és kész.. De nekem hetente kétszer-háromszor be kell néznem hozzájuk… Hofstatter ugyanis, bár őrült, nagyon ügyes ember, ha tudnád, milyen kapcsolatokat épített ki a farmerekkel —

kiváló az áruja, és olcsón adja… Állandóan hazudoznom kell. Biztosítanom kell az öreget Fritz Elsa iránti örök szerelméről. A nemzetközi zsidóság elkerülhetetlen pusztulásáról. A hatalmas Reich verhetetlen seregeinek közeledéséről ehhez a zöldségbolthoz. Már magam is belegabalyodom ebbe a szövevénybe, Hofstattert pedig végleg az őrületbe kergetem.

Lelkiismeretlen dolog egy bolond öregembert megerősíteni a bolondságában. Most is azt kérdezte tőlem: mit jelentenek ezek a páviánok? Én meg gondolkodás nélkül rávágtam: ez egy árja deszant, mondom, hadicsel. El sem hiszed: örömében megölelt…

— És Elsa? — kérdezte kíváncsian Andrej. — Ő csak nem bolond?

Ottó fülig vörösödött.

— Elsa… Robotol, mint egy igavonó barom. Neki mindegy lenne: Fritz, Ottó, Iván vagy Abram… Harmincéves a szegény lány, de Hofstatter csak Fritzet meg engem enged a közelébe.

— Hát, nagy disznók vagytok ti ketten, Fritz meg te — mondta meggyőződéssel Andrej.

— Nagyobbak már nem is lehetnénk — ismerte be bánatosan Ottó. — És az a legszörnyűbb, hogy elképzelni sem tudom, hogy keveredünk ki ebből a históriából. Gyenge, jellemtelen alak vagyok én.

Elhallgattak, hazáig Ottó már csak fújtatott, egyik kezéből a másikba véve a kosarat.

— Vidd ezt föl, és tegyél fel vizet melegedni — mondta. — Adj pénzt, benézek a boltba, hátha akad valami konzervféle. — Zavartan félrenézett. — Amiről beszéltem… ne szólj Fritznek… A lelket is kirázza belőlem. Tudod, milyen, szereti, ha minden rendben van körülötte. De hát ki nem szereti?

Elváltak, Andrej felcipelte a szatyrot és a kosarat a hátsó lépcsőn. A kosár olyan nehéz volt, mintha Hofstatter vasdarabokkal rakta volna tele. Hát ez szép — gondolta Andrej dühösen. Miféle Kísérlet ez, ha közben ilyesmik történnek? Lehet is kísérletezni ezzel a Fritzcel meg Ottóval. Micsoda disznók, se becsületük, se lelkiismeretük. Honnan is lenne, gondolta keserűen. Wehrmacht. Hitlerjugend. Szemét népség. No nem, beszélek Fritz fejével. Ez nem maradhat így, hiszen a szemem láttára züllik el. Pedig ember lehetne belőle.

Lesz is! Végül is akkor, mondhatni, az életemet mentette meg. Ha csak egy ujjal meglök valaki, végem. Mindenki becsinált, mindenki feltartotta a kezét, egyedül Fritz… Remek fickó!

Érdemes megverekedni érte…

Majdnem elcsúszott a páviánok jelenlétének nyomain, elkáromkodta magát, és a lába alá nézve kapaszkodott fel hazáig.

A konyhába érve azonnal érzékelte, hogy a lakásban minden megváltozott. Az ebédlőben rekedten szólt a lemezjátszó, edénycsörgés hallatszott. Táncoló lábak csosszantak. És mindezen hangok fölött ott zengett Jurij Konsztantyinovics ismerős basszusa: “Hagyd ezt, barátocskám, nem kell ez a mindenféle közgazdaságtan meg szociológia. Megleszünk nélkülük. De már a szabadság, barátocskám, az más dolog. A szabadságért a gerinc is megtörhet…”

A gáztűzhelyen már forrt a víz a nagy fazékban, a konyhaasztalon frissen fent kés feküdt, a sütőből a sülő hús szédítő illata áradt. A konyha sarkában két, degeszre tömött gyékényzsák dőlt egymásnak, rajtuk az olajos, kiégett vattakabát, az ismerős ostor és valami lószerszám.

Ott volt a szintén ismerős gépfegyver is — összeszerelve, használatra készen, a csőfarból kiálló lapos, fekete tölténytárral. Az asztal alatt olajosán fénylett egy jókora demizson, kukoricacsuhé és szalma ragadt rá.

Andrej lepakolta a szatyrot és a kosarat.

— Hé, semmittevők — ordította —, forr a víz!

Davidov basszusa elhallgatott, az ajtóban megjelent a kipirult, csillogó szemű Selma, válla fölé magasodva ott imbolygott Fritz. Nyilvánvaló volt, hogy mostanáig táncoltak, és az árja daliának egyelőre nem állt szándékában elvenni vörös mancsát Selma derekáról.

— Hofstatter üdvözöl — mondta neki Andrej. — Elsa nyugtalankodik, mert nem teszed tiszteleted náluk… Pedig már nem sokára egy hónapos a gyerek.

— Hülye vicc — jelentette ki Fritz undorral, de mancsát elvette a lány derekáról. — Ottó hol van?

— Tényleg forr a víz — állapította meg Selma csodálkozva.

— Mit kell vele csinálni?

— Fogj egy kést, és láss neki krumplit hámozni — mondta Andrej. — Ha jól tudom, nagyon szereted a krumplisalátát, Fritz. Hát lássatok munkához, én meg megyek, teljesítem házigazdái kötelességeimet.

Az ebédlőbe indult, de az ajtóban útját állta Izja Katzman, a fizimiskája csak úgy tündökölt a lelkesedéstől.

— Figyelj! — suttogta vihogva és fröcsögve. — Honnan szedted ezt a remek figurát? Náluk, ott a farmokon a jelek szerint valóságos vadnyugat van. Kész amerikai szabadcsapatok.

— Az orosz szabadcsapatok semmivel sem rosszabbak az amerikaiaknál — mondta Andrej ellenségesen.

— Az már igaz — kiáltott fel Izja. — “Amikor a zsidó huszárok fellázadtak, Birobidzsánban minden megváltozott, és aki a mi Berdicsevünkre vet szemet, annak furunkulus nő a hasán.

— Hagyd abba — szólt rá Andrej keményen. — Nem szeretem az ilyen szöveget… Fritz, a parancsnokságod alá rendelem Selmát és Katzmant, lássatok neki, de minél gyorsabban, nagyon éhes vagyok. És ne ordítsatok, hogy meghalljuk, ha Ottó kopog, beugrott a boltba konzervért.

Miután mindenkit eligazított, Andrej bement az ebédlőbe, és ott mindenekelőtt kemény kézfogással üdvözölte Jurij Konsztantyinovicsot. A pirospozsgás, még mindig erős szagot árasztó farmer a szoba közepén állt, csizmás lábait szétvetve, kezét katonai derékszíja alá dugva. Szeme vidáman és merészen csillogott.

— Hát itt vagyok — mondta Davidov. — Eljöttem, ahogy ígértem. Láttad a demizsont? A tiéd. Meg a két zsák krumpli is. Kínáltak érte valamit. De azt gondoltam, nem, fütyülök rá.

Inkább elviszem egy derék embernek. Itt laknak ezekben a kőházakban, senyvednek, nem tudnak a világról… Figyelj, Andrej, épp most mondtam Kenszinek, ennek a japánnak, köpjetek az egészre. Hát mit nem láttatok még itt? Szedjétek össze az egész pereputtyot, asszonyt, gyerekeket, lányokat, aztán nyomás mindannyian hozzánk…

Kenszi, a szolgálat után még mindig egyenruhában, de kigombolt mundérban, fél kézzel ügyetlenül manőverezve rendezgette az asztalon a szedett-vedett terítékeket. Bal karján kötés. Mosolyogva bólogatott Davidov szavaira.

— Ez lesz a vége, Jura — mondta. — Legközelebb a polipok rohannak le minket, és akkor ahányan csak vagyunk, futunk hozzátok a mocsarakba.

— De minek várnátok meg azokat az izéket? Köpjetek rájuk… Holnap reggel indulok haza üres szekérrel, három család is elférne rajta. Te nőtlen vagy, ugye? — fordult Andrejhez.

— Hála istennek — felelte Andrej.

— És ki ez a lány? Vagy nem hozzád tartozik?

— Újonc. Ma éjjel érkezett.

— Jobb már nem is lehetne. Csinos kisasszonyka, kedves is. Kapd el, és menjünk, na?

Nálunk jó a levegő. Nálunk van tej. Legalább egy éve nem ittál már friss tejet, igaz? Egyre kérdezem, miért nem lehet nálatok a boltokban tejet kapni. Nekem egymagámnak három tehenem van, a tejükből leadok az államnak, én magam iszom, az állataimat itatom vele, a maradékot kiöntöm… Ha nálunk letelepszel, fölébredsz reggel, hogy indulj a mezőre, az asszonykád meg hozza neked köcsögben a frissen fejt tejet. Na? — Mindkét szemével hunyorított, nagyot hahotázott, vállon veregette Andrejt, csikorgó csizmában végigment a szobán, kikapcsolta a lemezjátszót, és visszatért előbbi helyére. — No és milyen a levegő?

Nálatok már levegő sem maradt, minden bűzlik, mint a vadállatok ketrece, ez van itt leveg helyett… Mit kínlódsz, Kenszi? Hívd be azt a lányt, majd ő megterít.

— Selma krumplit hámoz — mosolygott Andrej. Majd észbe kapott, és nekilátott, hogy segítsen Kenszinek. Nagyon szíve-szerint való ember volt Davidov. Szinte rokon. Mintha már régről ismerné. És mi lenne, ha csakugyan kapná magát, és irány a mocsár? A tej nem csábítja, de az élet ott valószínűleg tényleg egészségesebb. Lám csak, Davidov is olyan, mint valami szobor.

— Kopognak — szólt Davidov. — Ajtót nyissak, vagy ki mész te?

— Máris — szólt Andrej, és az ajtóhoz iramodott. Van érkezett — már vattakabátja nélkül, térdig érő, kék zsávolyingben, homloka köré tekert kendővel.

— Meghozták a tartályokat! — mondta vidáman mosolyogva.

— Áldásom rájuk — felelte Andrej, szintén vidáman. — A tartályok ráérnek. Miért vagy egyedül? Hol van Mei-Lin?

— Otthon maradt — mondta Van. — Nagyon elfáradt. Alszik. Beteg volt a gyerek.

— Gyere beljebb, mit álldogálsz itt? Összeismertetlek egy jó emberrel.

— Már ismerjük egymást — mondta Van, a szobába lépve.

— Hej, Ványa — kurjantott örvendezve Davidov. — Te is itt vagy? Tudtam én, hogy Andrej rendes gyerek — fordult Kenszihez. — Látod, csupa jó ember gyűlik össze nála. Vegyünk akár téged vagy azt a zsidócskát, hogy is hívják… Na, olyan lakomát csapunk, hogy még…

Megyek, megnézem, mit mesterkednek ott a konyhában. Nincs is mit csinálni, azok meg kinn lebzselnek.

Van gyorsan eltolta az asztaltól Kenszit, és nekilátott, hogy ügyesen elrendezze az evőeszközöket. Kenszi szabad kezével meg a fogával próbálta megigazítani a kötést a karján.

Andrej a segítségére sietett.

— Nem értem, Donald miért nincs még itt — mondta gondterhelten.

— Bezárkózott — közölte Van. — Megtiltotta, hogy zavarjuk.

— Búnak adta a fejét az utóbbi időben. Hát vessen magára. Figyelj, Kenszi, mi történt a karoddal?

— Megkarmolt egy pávián. Egész csontig felhasította a karom a disznó — felelte Kenszi fintorogva.

— Mi a csuda? — értetlenkedett Andrej. — Nekem úgy tűnt, mintha békések lennének.

— Igen, békések… De ha téged elkapnak, és nyakörvet akarnak rád rakni…

— Miféle nyakörvet?

— Ötszázhetes számú utasítás. Minden páviánt regisztrálni és számozott nyakörvvel ellátni.

Holnap osztjuk ki a lakosságnak. Hát vagy húsz példányt felkantároztunk, a többit meg átzavartuk a szomszéd körzetbe, boldoguljanak velük az ottaniak. Na mit állsz itt tátott szájjal? Hozz inkább poharakat, kevés a pohár…