A kárhozott város

NEGYEDIK FEJEZET

Mire kikapcsolták a Napot, már az egész társaság fényes hangulatban volt. Az egyetlen szempillantás alatt bekövetkezett sötétségben Andrej kikászálódott az asztal mellől, belebotlott a padlóra rakott lábosokba, és eltapogatózott a kapcsolóig.

— Ne ijedjen meg, kedves kisasszony — búgta mögötte Fritz.

— Itt mindig így van…

— Legyen világosság — szavalta Andrej, gondosan artikulálva a szavakat.

A mennyezet alatt felgyulladt a poros villanykörte. Nyomorúságos fényt adott, akár az a másik a kapualjban. Andrej megfordult, és végignézett a kompánián.

Minden a legnagyobb rendben volt. Az asztalfőn, egy magas konyhai széken ott trónolt, könnyedén hintázva, Jurij Konsztantyinovics Davidov, aki vagy fél órával korábban egyszer és mindenkorra Jura bácsivá lett Andrej számára. Összeszorított fogai között mérete “kecskeláb”, maga sodorta cigaretta füstölgött, jobb kezében remek kisüstivel teli metszett pohár, kérges baljával a mellette ülő Izja orra alatt hadonászott. Katzmanon egyébként már sem nyakkendő, sem zakó nem volt, állán és ingén ételnyomok virítottak.

Jura bácsitól jobbra Van ült nagy szerényen, előtte az asztalon a legkisebb tányér, rajta falatnyi hús, neki jutott a legcsorbább villa, a repedt pohár. Fejét vállai közé húzta, lehunyt szemmel, a mennyezet felé emelt arccal békésen mosolygott: Van élvezte a nyugalmat.

A kipirult Kenszi jó étvággyal tömte magába a savanyú káposztát, és élénken magyarázott valamit Ottónak, aki hősiesen küzdött az elalvás ellen, és amikor sikerült felülkerekednie a harcban, hangosan felkiáltott: “Igen! Természetesen! Hát persze!”

Selma Nagel, a svéd szajha egyszerűen gyönyörű volt. A karosszékben ült, lábát átvetette a karfán, és ezek a tündöklő lábak éppenséggel a derék altiszt mellével egy vonalban kalimpáltak. Fritz szeme csillogott, a lelkesedéstől vörös foltok ütköztek ki az arcán. Teli poharát egyre Selma felé nyújtogatta, mindenáron pertut akart vele inni, Selma viszont egyre elhárította, kacagott, kalimpált a lábával, és időnként lesöpörte Fritz szőrös mancsát a térdéről.

Csak Andrej helye volt üres Selma másik oldalán, és fájdalmasan üres volt a Donald számára odakészített szék is. Milyen kár, hogy Donald nincs itt — gondolta Andrej. Sebaj, kibírjuk ezt is. Különb dolgokkal is szembe kellett már néznünk… Gondolatai némiképp összezavarodtak, de a hangulata emelkedett volt, némi tragikus felhanggal. Visszament a helyére, fogta a poharát, és felordított:

— Pohárköszöntő!

Senki nem figyelt rá, csak Ottó rángatta a fejét, mint a bögöly marta ló, és azt kurjantotta: “Helyes! Halljuk!”

— Azért jöttem ide, mert hittem nekik — szónokolt hangosan Jura bácsi, és továbbra is Izja orra alatt hadonászott, bár az próbálta elhárítani. — És azért hittem, mert többé már nem volt miben hinni. És az orosz embernek hinnie kell valamiben, érted, barátocskám? Ha nincs miben hinni, nem marad más, csak a vodka. Még ahhoz is hinni kell, hogy asszonyt szeress. Hinned kell önmagádban, barátocskám, hit nélkül még egy botot sem hajíthatsz el…

— Így igaz — kiabálta Izja. — Ha a zsidótól elveszik az istenbe, az orosztól a jó cárba vetett hitet, az ördög tudja, mire lesznek képesek!

— Nem… Várj csak! A zsidók — az külön történet…

— Az a legfontosabb, Ottó, hogy ne izgassa magát fölöslegesen — magyarázta ugyanakkor Kenszi, élvezettel ropogtatva a káposztát. — Úgysincs semmiféle szakoktatás, egyszerűen nem is lehet. Gondolja csak meg, minek kell szakoktatás a Városban, ahol mindenki rendszeresen váltogatja a foglalkozását.

— Igaz — válaszolta Ottó, egy pillanatra magához térve. — Ugyanezt mondtam én is a miniszter úrnak.

— És mit szólt a miniszter? — Kenszi úgy hajtott le néhány kortyot a kisüstiből, mintha teát inna.

— A miniszter úr azt mondta, hogy ez rendkívül érdekes gondolat, és azt tanácsolta, készítsek róla előterjesztést. — Ottó szipogott, a szeme megtelt könnyel. — Én meg ehelyett elmentem Elsához…

— És amikor a tank már csak kétméternyire volt tőlem — recsegte Fritz, pálinkáját közben Selma fehér lábára loccsantva —, minden eszembe jutott! El sem hinné, Fráulein, de az egész életem végigpergett előttem… De katona vagyok. A Führer nevében…

— De hát már rég nincs az a maga Führere — magyarázta neki Selma, és közben a könnye folyt a nevetéstől. — Elégették azt a maga Führerét…

— Fräulein! — sziszegte Fritz fenyegetően előremeresztve állkapcsát. — A Führer minden igaz német szívében él. A Führer századokig élni fog. Maga, Fráulein, árja, maga megért engem… amikor az orosz tank… három méterre… a Führer nevében…

— Elég legyen már a Führeredből! — ordított rá Andrej. — Hé, fiúk! Disznók, hallgassatok már ide! Pohárköszöntőt akarok mondani.

— Pohárköszöntő — kapta fel a fejét Jura bácsi. — Rajta, Andrjuha, vágj bele!

— Hagyd már abba — szólt rá Andrej Ottóra. — Izja, ne vicsorogj! Komolyan beszélek!

Kenszi, az ördög vigyen el! Úgy gondolom, emberek, hogy innunk kell… már ittunk, csak úgy mellesleg, de igazán kell, komolyan, innunk kell a mi Kísérletünkre, a mi nemes ügyünkre és különösen…

— Győzelmeink ihletőjére, Sztálin elvtársra — üvöltötte Izja.

Andrej elvesztette a fonalat.

— Nem… várj csak… — motyogta. — Mért beszélsz bele? Persze Sztálinra is… A fenébe is, teljesen összezavartál… Azt akartam, hogy a barátságra igyunk, te hülye!

— Jól van, jól van, Andrjuha — nyugtatgatta Jura bácsi. — Jó volt a pohárköszöntő. A Kísérletre inni kell, a barátságra is. Legények, fogjátok a poharat, igyunk a barátságra és arra, hogy minden jó legyen.

— De én Sztálinra iszom — makacskodott Selma. — És Mao Ce-tungra. Hé, Mao, hallasz engem? Az egészségedre iszom! — kiáltotta oda Vannak.

Van összerezzent, panaszosán elmosolyodott, fogta a poharát, és kortyolt egyet.

— Ce-tung? — érdeklődött Fritz fenyegetően. — Hát az meg kifele?

Andrej egy hajtásra kiürítette a poharát, és gyorsan harapott néhány falatot. Úgy érezte, mintha a beszélgetés a másik szobából szűrődne át. Sztálin… Hát igen… Lennie kell valamilyen kapcsolatnak. Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott eszembe? Ez kozmikus léptékű jelenség. Lennie kell valamilyen kapcsolatnak, sőt kölcsönös kapcsolatnak…

Vizsgáljuk csak meg a kérdést: ha választani kell a Kísérlet sikere és Sztálin elvtárs egészsége közt… Hogy személyesen nekem mint állampolgárnak és katonának kell választanom… Igaz, Katzman azt mondja, hogy Sztálin már meghalt, de ez nem számít. Tegyük fel, hogy él. És tegyük fel, hogy nekem kell döntenem: a Kísérlet vagy Sztálin ügye… Nem, ostobaság, nem így… Sztálin ügyét folytatni az ő vezetésével vagy Sztálin ügyét folytatni egészen más, rendkívüli, egyetlen teória által sem sejtett körülmények között — hát így szól a kérdés…

— És honnan veszed, hogy a Mentorok Sztálin ügyének folytatói? — jutott el a tudatáig hirtelen Izja kérdése, és ebből Andrej felfogta, hogy egy ideje már fennhangon elmélkedik.

— Hát milyen más ügyet szolgálhatnának? — csodálkozott. -Egyetlen ügy van a földön, amellyel érdemes foglalkozni — és ez a kommunizmus felépítése. És ez Sztálin ügye.

— Sztálinizmusból kettes — torkolta le Izja. — Sztálin célja a kommunizmus felépítése egyetlen országban, következetes harc az imperializmus ellen és a szocialista tábor kiterjesztése az egész világra. Nemigen látom, hogyan valósíthatnád meg ezeket a célokat itt.

— Unalmasak vagytok — nyafogta Selma. — Csináljatok zenét, táncolni akarok!

De Andrej se nem látott, se nem hallott.

— Dogmatikus vagy! — rikácsolta. — Talmudista betűrágó! És egyáltalán metafizikus. A formán kívül nem látsz semmit. Hát nem mindegy, milyen formát ölt a Kísérlet? A tartalma csak egy lehet, és a végeredménye is csak egy: a proletariátus diktatúrájának megteremtése, szövetségben a dolgozó farmerekkel…

— És a dolgozó értelmiséggel! — egészítette ki Izja.

— Miféle értelmiséggel? Teszek az értelmiségre.

— Igaz, az egy másik korszak volt — mondta Izja.

— Az értelmiség impotens — jelentette ki Andrej dühödten.

— Lakájlelkűek. Annak szolgálnak, aki hatalmon van.

— Pipogya banda! — üvöltötte Fritz. — Pipogyák és fecsegők, a fegyelmezetlenség és rendetlenség örökös forrásai!

Úgy van! — Andrej jobban örült volna, ha, mondjuk, Jura bácsi támogatja egyetértésével, de Fritz közbeszólásának is megvolt a maga haszna. — Parancsoljatok: itt van Geiger. Bár végül is osztályellenség, a véleménye teljesen megegyezik a miénkkel. Ebből kiderül, hogy az értelmiség, bármelyik osztály szempontjából vizsgáljuk is, szemét. Gyűlölöm —

vicsorogta. — Ki nem állom ezeket az erőtlen, locsogó, ingyenélő pápaszemeseket! Se bels erejük, se hitük, se erkölcsük…

— Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, a pisztolyomhoz kapok — szavalta fémes hangon Fritz.

— Nem, nem — tiltakozott Andrej. — Ebben eltér a véleményünk. A kultúra a felszabadult nép nagy kincse. Ezt dialektikusan kell…

Valahol mögöttük felbőgött a gramofon, a részeg Ottó táncolt a részeg Selmával, de Andrejt ez nem érdekelte. Már kezdett kibontakozni a legjobb, az, amiért mindennél jobban szerette ezeket az összejöveteleket: a vita.

— Le a kultúrával! — nyerítette Izja, egyik szabad székről a másikra ugrálva, hogy közelebb jusson Andrejhez. — Semmi köze a mi Kísérletünkhöz! Mi a Kísérlet feladata? Ez a kér dés! Erre válaszolj nekem!

— Már megmondtam: megteremteni a kommunista társadalom modelljét.

— De mi a fészkes fenének kellene a Mentoroknak a kommunista társadalom modellje? Ezt próbáld felfogni, te madárijesztő!

— És miért ne kellene? Miért?

— Én úgy gondolom — szólt közbe Jura bácsi —, hogy a Mentorok nem igazi emberek. Hogy ők egy másik faj képviselői, vagy hogyan is… Betelepítettek minket egy akváriumba… vagy állatkertfélébe… és azt lesik, mi sül ki ebből az egészből.

— Ezt maga gondolta kj, Jurij Konsztantyinovics? — fordult hozzá mélységes érdeklődéssel Izja.

— Vitákban jutottunk erre a gondolatra — válaszolta Jura bácsi határozatlanul.

Izja öklével az asztalra csapott.

— Ez lenyűgöző — mondta felhevültén. — Miért? Honnan? Miért hiszik a legkülönbözőbb emberek, akik ráadásul több nyire konformista gondolkodásúak, hogy a Mentorok nem emberi lények? Honnan veszik, hogy a Kísérlet valamiféle magasabb rendű erők műve?

— Én például kerek perec megkérdeztem — szólt közbe Kenszi. — “Maguk űrlények?” Az egyenes válasz elől kitért, de gyakorlatilag nem is tagadta.

— Én azt hallottam, hogy egy másik dimenzióból jött emberek — jelentette ki Andrej.

Kényelmetlen érzés volt a Mentorokról beszélni, mintha családi ügyeket teregetett volna ki idegenek előtt. — De lehet, hogy nem jól értettem. Talán csak allegória volt…

— Nem akarom. Én nem vagyok rovar — fakadt ki Fritz. — Én én vagyok. Eh! — legyintett.

— Eszem ágában sem lett volna idejönni, ha nem esem fogságba.

— De miért? Miért? — kérdezte Izja. — Én is állandóan valami belső tiltakozást érzek, és magam sem értem, miről van itt szó… Lehet, hogy az ő feladataik végül is a mieinkhez hasonlóak.

— Hát nem ezt magyarázom neked? — örvendezett Andrej.

— Nem úgy értem — legyintett türelmetlenül Izja. — Nem olyan egyszerű ez az egész, ahogyan te gondolod. Ok azzal próbálkoznak, hogy kiismerjék magukat: milyen is az emberiség, érted? Kiismerni magukat. És a mi első számú problémánk ugyanez: eligazodni az emberiségen, saját magunkon. Szóval ha nekik sikerül, talán segítenek nekünk is megérteni saját magunkat?

— Ó, nem, barátaim — csóválta a fejét Kenszi. — Ne áltassátok magatokat! A Föld gyarmatosítását készítik elő, és rajtunk a leendő rabszolgák lélektanát tanulmányozzák.

— De miért, Kenszi? — kérdezte csalódottan Andrej. — Miért feltételezel ilyen szörnyűséget?

Szerintem egyszerűen tisztességtelen így gondolkozni róluk.

— Talán magam sem hiszem igazán — tűnődött Kenszi. — Csak olyan furcsa érzésem van… Ezek a páviánok, a víz átváltozása, ez a napról napra ismétlődő általános kupleráj…

Egy szép napon arra ébredünk, hogy ránk szabadítják a bábeli nyelvzavart. Mintha szisztematikusan felkészítenének minket arra, hogy egy félelmetes világban kell élnünk, most és mindörökké… Mint Okinaván… Kisfiú voltam, folyt a háború, és az iskolában tilos volt a helyi nyelvjárást használni. Csak japánul beszélhettünk. Ha valamelyik gyereket rajtakapták, táblát akasztottak a nyakába: “Nem tudok helyesen beszélni.”

— Igen, igen, értem — szólalt meg Izja tűnődő mosollyal, a nyakán éktelenkedő szemölcsöt csipkedve.

— De én nem értem — vetette ellen Andrej. — Helytelenül, torzán értelmezitek a dolgot. A Kísérlet, az Kísérlet. Természetesen semmit sem értünk, de nem is kell értenünk! Hiszen ez az alapfeltétel! Ha megértenénk, miért vannak a páviánok, miért kell állandóan cserélgetni a foglalkozásunkat, ez a tudás rögtön megváltoztatná a viselkedésünket. A Kísérlet elvesztené tisztaságát, és összeomlana. Hiszen ez világos! Te hogy gondolod, Fritz?

— Nem tudom — ingatta szőke fejét Fritz. — Ez engem nem érdekel. Nem érdekel, mit akarnak ők. De rendet akarok csinálni ezen a szemétdombon. Egyébként is, éppen közületek mondta valaki, hogy a Kísérlet célja talán az, hogy kiválasszák a legenergikusabbakat, a legrátermettebbeket, a legkeményebbeket, akik nem a szájukat látják, nem folynak szét, mint a túlkelt tészta, nem filozofálgatnak, hanem kiverekszik a magukét. Az ilyeneket azután kiválasztják, az olyanokat, mint én vagy, mondjuk, mint te, Andrej, és visszadobják őket a Földre. Mert ha itt nem roggyantunk meg, ott sem fogunk.

— Ez könnyen meglehet — mondta elgondolkodva Andrej. — Nagyon is el tudom képzelni.

— Donald meg úgy gondolja, hogy a Kísérlet már réges-rég csődöt mondott — mondta halkan Van. Mindnyájan ránéztek. Van most is pihenőpózában ült: nyakát válla közé húzva, arcát fölfelé fordítva, szemét lehunyva. — Azt mondta, hogy a Mentorok már régen belegabalyodtak a maguk kiagyalta szövevénybe, végigpróbáltak mindent, amit csak lehet, és most már maguk sem tudják, mit tegyenek. Azt mondta: totális a csőd. És már csak a tehetetlenség mozgatja az egészet.

Andrej tanácstalanul vakarta tarkóját. Szóval Donald így gondolja. Valami nincs rendben vele… A többiek is hallgattak. Jura bácsi szótlanul sodorta következő cigarettáját, Izja merev mosollyal nyúzta, csipkedte a szemölcsét, Kenszi megint nekilátott a káposztának, Fritz pedig, szemét le nem véve Van-ról, némán meresztette előre az állat. így kezdődik a szétesés, villant át Andrej agyán. Az ilyen beszélgetésekkel. A megértés hiánya hitetlenséget szül. A hitetlenség pedig a halál. Ez nagyon veszélyes. A Mentor megmondta: az a legfontosabb, hogy higgyen az eszmében — fenntartás nélkül és vakon. Tudatában kell lennie, hogy a megértés hiánya a Kísérlet legnélkülözhetetlenebb feltétele. Természetesen ez a legnehezebb is egyben. Az itteniek legtöbbjéből hiányzik az igazi eszmeiség, az igazi meggyőződés a fényes jövő feltartóztathatatlan eljövetelében. Annak tudata, hogy lehet bármilyen rossz ma, sőt holnap is, holnapután biztosan meglátjuk a csillagos eget, és ünnep lesz a mi utcánkban…

— Én tanulatlan ember vagyok — szólalt meg hirtelen Jura bácsi, újabb cigarettát sodorva magának. — Csak négy osztályt végeztem, ha tudni akarjátok, és ahogy Izjának már mondtam, én ide, egyszerűen szólva, szöktem. Ahogy te is — bökött a cigarettával Fritz felé. —

Csak te a fogságból, én meg a faluból. Ha a háborút nem számítjuk, egész életemet a faluban töltöttem, és nem sok jót láttam. Hát itt aztán láthatok. Azt meg, hogy mit okoskodnak ezzel a Kísérletükkel, megmondom nyíltan, testvérek, fel nem érem ésszel, nem is nagyon érdekel.

Csakhogy itt szabad ember vagyok, és amíg nem bántják ezt az én szabadságomat, én sem bántok senkit. De ha valaki azt venné a fejébe, hogy a farmerek mostani helyzetét megváltoztassa, hát megígérhetem: kő kövön nem marad ebben a ti Városotokban. Mi, az anyátok istenit, nem páviánok vagyunk! Ránk, az anyátok istenit, nem raktok nyakörvet! Hát így állunk, barátocskám — fordult közvetlenül Fritzhez.

Izja idegesen vihogott, majd újra zavart csend támadt. Andrejt meglepte Jura bácsi kifakadása. Úgy látszik, gondolta, Jurij Konsztantyinovicsnak különösen nehéz sors jutott osztályrészéül. És ha azt mondja, nem sok jót látott életében, biztosan nem a levegőbe beszél, de erről faggatni, főleg most, tapintatlanság lenne. Ezért csak annyit mondott:

— Alighanem korai még ezeket a kérdéseket feszegetni. A Kísérlet nemrég kezdődött, még ki sem látszunk a tennivalókból, dolgozni kell, és hinni abban, hogy helyesen…

— Honnan veszed, hogy nemrég kezdődött a Kísérlet? — vágott a szavába gúnyosan Izja. —

Már legalább száz éve tart. Illetve alighanem sokkal régebben, de a száz évért kezeskedem.

— Honnan tudod?

— Milyen messzire mentél el észak felé? — kérdezett vissza Izja.

Andrej zavarba jött. Fogalma sem volt arról, hogy itt egyáltalán van észak.

— Északra — ismételte türelmetlenül Izja. — Na, szóval tegyük fel, hogy a Naphoz viszonyítva, arra, ahol a mocsarak vannak, a mezők meg a farmerek, az a déli irány, és az ellenkező oldalon, a Város belseje felé, az az észak. Hiszen te a szemétlerakón túl nem is voltál sehol… Pedig ott messzire nyúlik a Város, hatalmas, épen maradt negyedek, paloták.

Paloták és kunyhók — vihogott. — Most persze nincs ott senki, de valamikor emberek éltek ott, és én mondom neked, ez a valamikor elég rég lehetett. Olyan dokumentumokat találtam az üres házakban, hogy hajaj! Hallottál valaha arról az uralkodóról, akit Második Veliariusnak hívtak? Azám! És ott uralkodott. És amikor ő ott uralkodott, itt, ezen a helyen — az asztalra koppintott — mocsarak voltak, és ezekben a mocsarakban jobbágyok, sőt talán rabszolgák robotoltak. És mindez legalább száz évvel ezelőtt volt.

Jura bácsi fejét csóválta, csettintett. Fritz szólalt meg:

— És ha még továbbmész északra?

— Tovább nem jutottam — mondta Izja. — De ismerek embereket, akiknek nagyon messzire, vagy száz-százötven kilométerre is sikerült eljutniuk, sokan pedig elmentek, és sosem jöttek vissza…

— Na és mi van ott?

— Város. — Izja eltűnődött. — Igaz, istentelen hazugságokat is hallani azokról a helyekről.

Ezért én csak arról beszélek, amit magam tapasztaltam. Bizonyítottan legalább száz év. Érted, Andrjusa barátom? Száz év. Száz év alatt pedig bármilyen kísérletre már csak legyinteni lehet.

— Jó, jó, de várj csak — mormolta Andrej elbizonytalanodva — Végül is nem legyintettek rá.

Egyre újabb embereket toboroznak, vagyis nem adták fel, nem ábrándultak ki belőle. Csak nagyon bonyolult a kitűzött feladat. — Hirtelen új ötlete támadt. — És különben is, honnan tudod, milyen fogalmat alkotnak az időről? Lehet, hogy ami nekünk egy év, az nekik egy másodperc.

— Fogalmam sincs róla — vont vállat Izja. — Csak azt próbálom neked elmagyarázni, milyen világban élsz. Ennyi és nem több.

— Elég volt — zárta le a vitát határozottan Jura bácsi. — Fölösleges az üres szalmát csépelni. Hé, te kicsi, hogy is hívnak… Ottó! Hagyd azt a lányt, inkább hozd be… Nem kell, kétbalkezes. Még eltöri nekem a demizsont, majd inkább én…

Fogta a kiürült kancsót, és kiment a konyhába. Selma lerogyott a helyére, megint átvetette a lábát a karfán, és nyűgösen megbökte Andrej vállát:

— Még sokáig akartok locsogni? Meg kell dögleni az unalomtól. Mindig csak a Kísérlet meg a Kísérlet… Adj egy cigit!

Andrej megkínálta. A váratlanul félbeszakadt vita kellemetlen utóízt hagyott benne —

valamit nem mondtak végig, valamit rosszul értelmeztek, nem hagyták, hogy elmagyarázza, nem jutottak egyetértésre… Még Kenszi is bánatosan üldögél, pedig ez vele ritkán esik meg…

Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal, ez a baj. A Kísérlet megy a maga útján, közben meg mindenki igyekszik a saját igazát bizonygatni, körömszakadtáig ragaszkodik a maga álláspontjához, pedig közösen kellene, együtt…

Közben Jura bácsi az asztalra varázsolta az újabb adag italt, Andrej pedig két kézzel legyintett mindenre. Ittak, falatoztak, Izja előadott egy adomát, hahotáztak. Jura bácsi is előhozakodott egy meghökkentően illetlen, de igen mulatságos viccel. Még Van is nevetett, Selma pedig egyszerűen magánkívül volt. “A köcsögbe — ismételgette könnyeit törölgetve tenyerével. — Nem fér bele a köcsögbe…” Andrej öklével az asztalra csapott, és rázendített az anyja kedvenc dalára:

A többiek csatlakoztak hozzá, ki hogy tudott. Azután Fritz zendített rá Ottóval kettesben egy ismeretlen, de nagyszerű dalra a régi, elaggott világ reszkető csontjairól. Remek harci induló volt. Látva, milyen lelkesen próbál Andrej csatlakozni az éneklőkhöz, Izja Katzman vihogva, fröcsögve dörzsölte a markát, ám ekkor Jura bácsi huncut pillantást vetve Selma csupasz combjára, medvehangon rázendített:

A siker óriási volt, ezért Jura bácsi folytatta:

Selma levette lábát a karfáról, elhessentette Fritzet, és sértődötten kijelentette:

— Én nem ígérgetek semmit, kelletek a fenének…

— Nem úgy gondoltam — mondta zavartan Jura bácsi. — Ez csak egy dal. Te pedig nagyon is kellenél…

Hogy helyreállítsák a jó hangulatot, ittak egyet. Andrej szédült. Homályosan érzékelte, hogy a gramofonnal bíbelődik, és hogy mindjárt elejti. A szerkezet valóban a padlón kötött ki, de szerencsére nem esett baja, sőt utána mintha hangosabban szólt volna. Andrej később Selmával táncolt. A lány csípője meleg volt és puha, a melle pedig váratlanul nagynak és tömörnek bizonyult. Ez pokolian kellemes meglepetés volt: a szúrós gyapjúpulóver alaktalan szövedéke gyönyörű formákat rejtegetett. Táncoltak, Andrej átkarolta a lányt, aki két tenyere közé fogta az ő arcát, és azt mondta, hogy remek fiú, és neki nagyon tetszik. Hálából Andrej közölte vele, hogy szereti, és hogy többé nem engedi el maga mellől… Jura bácsi öklével az asztalt döngetve szónokolt, átölelte a teljesen nekikeseredett Vant, és oroszosán háromszor megcsókolta. Azután Andrej egyszer csak a szoba közepén találta magát, Selma ismét az asztalnál ült, kenyérgalacsinokkal dobálta és Mao Ce-tungnak nevezte a bánatos Vant. Erről Andrejnek eszébe jutott, hogy el kell énekelni a Moszkva-Peking című remek dalt, és nyomban rá is zendített, nagy átéléssel és lelkesen. Később ő és Izja Katzman egymással szemben állva, farkasszemet nézve, mutatóujjukat feltartva, egyre mélyebb hangon, baljós suttogással egyre azt ismételgették: “Hallgatnak minket… hallgatnak minket…” Azután valahogy egy karosszékbe préselődve ültek Izjával, velük szemben az asztal szélén Kenszi harangozott a lábával, és Andrej nagy hévvel azt magyarázta neki, hogy itt bármilyen munkát hajlandó elvégezni, itt minden munka nagy megelégedésére szolgál, és remekül érzi magát mint szemetes.

— Szerem… szemer-tes vagyok — nyögte ki nagy nehezen. — Szemeretes.

Izja erre a fülébe fröcsögve valami kellemetlen és sértő kijelentést tett: Andrej, úgymond, valójában önkínzó gyönyörűséget lel abban a megaláztatásban, hogy szemetes (“igen, szeremtes vagyok”), holott ő olyan okos, művelt, tehetséges, sokkal többre lenne hivatott, ám türelemmel és méltósággal viseli súlyos keresztjét, nem úgy, mint egyesek… Azután megjelent Selma, és lecsillapította Andrejt. Kedves volt hozzá, és gyöngéd, mindenben engedelmes, nem mondott neki ellent. Andrej fejében ekkor kellemes űr támadt. Mire ismét a felszínre bukkant ebből a mélységből, a szája kiszáradt, ajka feldagadt. Selma ekkor az ágyán aludt. Andrej atyai mozdulattal megigazította a lány szoknyáját, betakarta. Saját küllemét is igyekezett valamelyest rendbe hozni, majd szilárdnak szánt léptekkel visszament az ebédlőbe. A küszöbön megbotlott Ottó kinyújtott lábában: a szerencsétlen egy széken ülve aludt, egy tarkólövéssel kivégzett ember kényelmetlen pózában.

Az asztalon ott díszelgett a nevezetes demizson, a mulatság résztvevői pedig borzasán, az asztalra könyökölve, halkan vonyították bele az éjszakába: “Puszta, néma táj, rajta ú-út se visz…” Fritz világos árja szeméből hatalmas könnycseppek gördültek alá. Andrej csatlakozni akart a kórushoz, de ekkor kopogtak. Ajtót nyitott. Egy kendőbe burkolt, alsószoknyát, csupasz lábára húzott cipőt viselő asszony állt előtte, és azt kérdezte, itt van-e a házmester.

Andrej felrázta Vant, elmagyarázta neki, hol van most, és hol van rá szükség. Köszönöm, Andrej — mondta Van, miután figyelmesen meghallgatta, majd csoszogva elment. A többiek végigénekelték a dalt, majd Jura bácsi azt javasolta, igyanak arra, hogy “békesség legyen a házban”, ám kiderült, hogy Fritz alszik, így nem tud koccintani. “Kész — jelentette ki Jura bácsi.

— Akkor ez lesz a búcsúpohár…” Ám mielőtt kiitták volna, Izja Katzman, aki hirtelen furcsán elkomolyodott, szólóban elénekelt még egy dalt, amelyet Andrej nem egészen értett, ám úgy tűnt, hogy Jura bácsi számára tökéletesen érthető. A dalnak, amelynek úgy szólt a refrénje, Ave Mária, volt egy nagyon nyugtalanító, szinte idegen bolygóról való strófája:

Amikor véget ért a dal, egy darabig csönd volt, majd Jura bácsi hirtelen az asztalra csapott mázsás öklével, hosszan és igen cifrán káromkodott, majd minden tószt nélkül fenékig ürítette a poharát. Kenszi pedig valamilyen, csak számára követhető asszociáció nyomán, rázendített egy rendkívül kellemetlen, nyikorgó és dühödt indulóra, amely arról szólt, hogy ha valamennyi japán katona egyszerre kezd vizelni a kínai nagy fal tövében, szivárvány támad a Góbi sivatag felett, s hogy a császári ármádia ma Londonban lesz, holnap Moszkvában, másnap pedig Chicagóban issza reggeli teáját, hogy Jamato fiai megtelepednek a Gangesz partján, és horgászbottal fogják ki a krokodilokat… A dal után elhallgatott, megpróbált rágyújtani, közben eltört vagy egy fél tucat gyufát, majd váratlanul mesélni kezdett egy lányról, akivel még Okinaván barátkozott. A kislány tizennégy éves volt, és az övékkel szemközti házban lakott. Egyszer részeg katonák megerőszakolták, és amikor az apja panaszt tett, megjelentek náluk a csendőrök, és őt is, a lányt is elvitték. Kenszi soha többé nem látta őket.

Mindannyian hallgattak. Egyszer csak Van dugta be a fejét az ajtón, és kihívta Kenszit.

— Micsoda dolgok — mondta csüggedten Jura bácsi. — Csak nézd meg: akár Nyugaton, akár nálunk, Oroszországban, akár a ferde szeműeknél, mindenütt egy és ugyanaz. A hatalom mindenütt igazságtalan. Neem, nem, barátocskáim, nem veszítettem én el ott semmit. Akkor már jobb itt…

Kenszi sápadtan, gondterhelten tért vissza, és a derékszíját kereste. Mundérját már begombolta.

— Történt valami? — kérdezte Andrej.

— Igen. Történt — felelte Kenszi, pisztolytáskáját igazgatva.

— Donald Cooper agyonlőtte magát. Egy órával ezelőtt.