A kárhozott város

ELSŐ FEJEZET

A Városban időtlen idők óta négy napilapot adtak ki, de Andrej elsőnek mindig az ötödik után nyúlt. Ez csak nemrégiben jelent meg, először vagy két héttel az “egyiptomi sötétség”

beköszönte előtt. A lapocska terjedelme mindössze két oldal volt, igazából nem is lehetett újságnak nevezni, inkább csak afféle röplap volt, amelyet a Radikális Párt balszárnyából kivált Radikális Újjászületés Pártja, a RAP adott ki. A radikális újjászületés zászlaja alatt címet viselte, agresszív volt és vitriolos, de akik kiadták, mindig rendkívül jól tájékozottak voltak, többnyire pontosan tudták, mi megy végbe a Városban általában és a kormány körül konkrétan.

Andrej átfutotta a címeket: “Friedrich Geiger figyelmeztet: sötétségbe borították a Várost, de minket nem altattak el!”; “A radikális újjászületés az egyetlen hatékony eszköz a korrupció ellen”; “Hová tűnt a gabona a városi raktárakból, polgármester?”; “Vállvetve indulunk rohamra! Friedrich Geiger találkozott a parasztpárt vezetőivel”; “Az acélönt munkásainak véleménye: lámpavasra a gabonaspekulánsokkal”; “Csak így tovább, Fritz!

Veled vagyunk! RAP-párti háziasszonyok nagygyűlése”; “Már megint páviánok?” Egy karikatúra: a polgármester terebélyes hátsójával egy nagy kupac gabonán — értsd: nyilvánvalóan azon, amelyik eltűnt a városi raktárakból — trónol, fegyvert oszt bűnözőpofájú, kétes alakoknak. Aláírás: “Rajta, fiúk, magyarázzátok el nekik, hova lett a gabona!”

Andrej az asztalra dobta a röplapot, és az állat vakarta. Honnan van Fritznek ennyi pénze a bírságokra?! Úristen, mennyire elege van az egészből! Felállt, az ablakhoz lépett és kinézett. A zsíros, nyirkos homályban, amelyet alig világítottak meg az utcai lámpák, szekerek dübörögtek, rekedt káromkodás, fuldokló köhögés, olykor lovak nyerítése hallatszott. Már második napja özönlöttek a sötétbe borult Városba a farmerek.

Kopogtak, és belépett a titkárnő egy köteg levonattal. Andrej bosszúsan legyintett:

— Ubukatának adja oda.

— Ubukata úr a cenzornál van — vettette ellen félénken a titkárnő.

Csak nem éjszakázik ott — mondta ingerülten Andrej. — Majd visszajön, akkor adja oda neki.

— De a tördelő…

— Elég! — szakította félbe gorombán Andrej. — Tűnjön el!

A titkárnő visszavonult. Andrej ásított, a tarkójába hasító fájdalomtól elfintorodott, visszament az íróasztalához, és rágyújtott. A feje hasogatott, a szájában undorító ízt érzett.

Egyébként is minden undorító volt, sötét és nyomorúságos. Egyiptomi sötétség… Valahonnan messziről lövések hangzottak, olyan volt, mintha száraz ágakat tördelnének. Andrej megint fintorgott, és kézbe vette a Kísérlet című, tizenhat oldalas kormánylapot.

A polgármester figyelmezteti a RAP-istákat: a kormány nem alszik, a kormány mindent lát!

A Kísérlet, az Kísérlet. Tudományos szemleírónk a napjelenségekről.

Sötét utcák, sötét figurák. A városi önkormányzat politikai konzultánsa kommentálja Friedrich Geiger legutóbbi beszédét.

Igazságos ítélet. Alois Tendert golyó általi halálra ítélték fegyverviselésért.

Valami biztosan elromlott. Semmi vész, majd kijavítják — mondja Theodor V. Peters villanyszerelő-mester.

Óvjátok a páviánokat, jó barátaitok! Az állatvédő egyesület legutóbbi ülésének közleménye.

A farmerek társadalmunk megbízható támaszai. A polgármester találkozója a parasztpárt vezetőivel.

Egy varázsló a szakadék fölötti laboratóriumból. Beszámoló a fény nélküli növénytermesztés legutóbbi eredményeiről.

Már megint Hulló Csillagok?

Vannak páncélosaink. Interjú a rendőrminiszterrel.

A chlorella nem fájdalomcsillapító, hanem panácea.

Aaron Webster kacag, Aaron Webster dalol! A híres komikus tizenötödik jótékony célú koncertje.

Andrej összemarkolta az egész papírcsomót, gombóccá gyúrta, és a sarokba vágta.

Mindez valószerűtlennek tűnt. Csak a sötétség volt valóságos, a sötétség, amely már tizenkét napja borult a Városra. Valódiak voltak a pékek előtt kígyózó sorok, a baljós kerékzörgés az ablakok alatt, a cigaretták sötétben fel-felvillanó vörös parazsa, a fémes csörömpölés falusi batárok ponyvái alatt. Valóságos volt a lövöldözés, bár eddig senki nem tudta megmondani, ki lő és kire… És a legnyomorúságosabb valóság a tompa, másnapos zúgás volt árva fejében, a hatalmas, érdes nyelve, amely mintha nem férne el a szájában, és amelyet a legszívesebben kiköpne. Portói meg házi pálinka… elment az eszünk, és kész.

Selmának persze könnyű, otthon hempereg a paplan alatt, kialussza magát, te meg fordulj fel itt… Elég volt ebből a szalmacséplésből. Hogy süllyedne el ez az egész mindenség a pokol fenekére a kísérletezőkkel, a Mentorokkal, a lázadókkal, a polgármesterrel, a farmerekkel, azzal a rohadt gabonájukkal együtt… Szép kis kísérletezők, még arra sem képesek, hogy a nappali világosságról gondoskodjanak. És ma még a börtönbe is el kell menni, csomagot vinni Izjának… Mennyi ideig kell még ülnie? Négy hónap… Nem, hat hónap. Az a piszok Fritz, ha békés célokra lehetne fordítani az energiáit! Ő aztán fáradhatatlan. Mindig talpra esik.

Kiebrudalták az ügyészségről — pártot alapított, mindenféle tervet fundált ki, harc a korrupció ellen, éljen az újjászületés, most meg a polgármesterrel akaszkodott össze… Nem is lenne rossz átmenni a polgármesteri hivatalba, elkapni a polgármester úr elegánsan ősz üstökét, beleverni a képét az íróasztalába: “Hol a kenyér, te mocsok? Miért nem süt a Nap?” És jót rúgni a legérzékenyebb pontjába, és megint és megint…

Valaki úgy belökte az ajtót, hogy az nekivágódott a falnak. Az apró termetű Kenszi száguldott be, és rögtön látszott rajta, hogy felrobban a dühtől: a szeme lángolt, apró fogait vicsorgatta, szurokfekete üstöké égnek állt. Andrej felnyögött. Már megint belerángat valami csetepatéba, gondolta elkeseredetten.

Kenszi ledobott elé az asztalra egy nyaláb levonatot, amelyen vörös ceruzanyomok virítottak mindenfelé.

— Én ezt nem nyomtatom ki — jelentette ki Kenszi. — Ez szabotázs!

— Mi az már megint? — kérdezte Andrej fásultan. — A cenzorral akaszkodtál össze? — A levonatokat kezdte vizsgálgatni, de nem értett semmit, sőt igazából nem is látta őket, csak a vörös vonalakat és krikszkrakszokat.

— A levelezési rovatban egyetlen levél jelenhet meg — kezdte dühöngve Kenszi. — A vezércikk nem jöhet le, túl élesen fogalmaz. A kommentárt a polgármester beszédéről nem közölhetjük, túl kihívó. Az interjú a farmerekkel nem publikálható, kényes kérdés, nem aktuális… Én így nem tudok dolgozni, Andrej, lépned kell. Tenned kell valamit! Tönkreteszik az újságot ezek a disznók!

— Várj — mondta Andrej a homlokát ráncolva. — Várj egy kicsit, hadd nézzem, miről van szó…

Úgy érezte, hatalmas, rozsdás fúró csavarodik bele a tarkójánál a koponyájába. Becsukta a szemét, és halkan felnyögött.

— Nyöszörgéssel itt nem mész semmire — jelentette ki Kenszi, és beleroskadt a látogatóknak fenntartott fotelba, idegesen rágyújtott. — Nyögsz te, nyögök én, holott annak a disznónak kellene nyögnie, nem nekünk…

Újra nyílt az ajtó. A kövér, verítékben úszó cenzor rontott be, arcán piros foltokkal, már a küszöbön rákezdte elfúló hangon rikácsolva:

— Nem vagyok hajlandó ilyen körülmények között dolgozni! Én, főszerkesztő úr, nem vagyok taknyos kölyök. Én állami hivatalnok vagyok! Nem jókedvemből ülök itt! Nem kötelességem eltűrni az ön beosztottjainak ocsmány szidalmait! És személyes sértéseit…

— Magát megfojtani kellene, nem sértegetni — sipította a karosszékből Kenszi, és közben úgy villogtatta a szemét, mint egy kígyó. — Maga szabotőr, nem hivatalnok!

A cenzor kővé dermedt, vérbe borult malacszemével hol Andrejre, hol Kenszire bámult.

Majd hirtelen nagyon nyugodtan, szinte ünnepélyesen kijelentette:

— Főszerkesztő úr! Hivatalosan tiltakozom.

Andrej végre emberfeletti erőfeszítéssel összeszedte magát, az asztalra csapott és megszólalt:

— Kérem, hallgassanak mindketten. Foglaljon helyet, Paprikaki úr.

Paprikaki úr helyet foglalt Kenszivel szemben, egyikükre sem nézve előhúzott a zsebéből egy jókora kockás zsebkendőt, és törölgetni kezdte izzadt nyakát, tarkóját, homlokát.

— Nos, nézzük — mondta Andrej, a levonatokat lapozgatva. — Válogatást állítottunk össze tíz olvasói levélből…

— Tendenciózus a válogatás — vágott közbe Paprikaki úr.

Kenszi pedig nyomban dühbe gurult.

Csak tegnap kilencszáz levelet kaptunk kenyérügyben — ordította. — És mind ilyen tartalmú, ha nem sokkal cifrább!

— Egy pillanat — emelte fel a hangját Andrej, és megint az asztalra csapott. — Én tettem le a garast. És ha nem tetszik, mindketten kimehetnek a folyosóra, és ott egymás torkának eshetnek… Szóval, Paprikaki úr, a válogatást a hozzánk érkezett levelek alapos elemzése nyomán állítottuk össze. Ubukata úrnak teljesen igaza van: lényegesen élesebben fogalmazó, sokkal kiegyensúlyozatlanabb leveleket kapunk. A legnyugodtabb és legvisszafogottabb hangúakból állítottuk össze a válogatást. Azoknak az embereknek a leveleiből, akik nemcsak éhesek és rémültek, hanem a helyzet bonyolult voltával is tisztában vannak. Azonkívül bevettünk a válogatásba egy olyan levelet is, amely egyenesen támogatja a kormányt, bár ez volt az egyetlen ilyen levél a hétezer között, amelyeket…

— Ez ellen a levél ellen semmi kifogásom — vágott a szavába a cenzor.

— Még szép — jegyezte meg Kenszi. — Biztosan maga írta.

— Nem igaz! — visította a cenzor, hangjától a rozsdás fúró ismét Andrej tarkójába hatolt.

— Hát ha nem személyesen, akkor valaki más a maga bandájából — replikázott Kenszi.

— Maga a bandita! — kiabált a cenzor, és arcát megint ellepték a vörös foltok. Kitörése olyan értelmetlen volt, hogy egy darabig mindannyian hallgattak.

Andrej megint végiglapozta a levonatot.

— Mostanáig jól együtt tudtunk működni, Paprikaki úr — mondta békítőén. —

Meggyőződésem, hogy most is valamilyen kompromisszumra kell jutnunk.

A cenzor a fejét csóválta.

— Voronyin úr — mondta mély átéléssel —, mit tehetek én itt? Ubukata úr kiegyensúlyozatlan ember, neki csak az kell, hogy kitöltse valakin a dühét. Hogy kin, az neki mindegy. De ön tudja, hogy én szigorúan a kapott utasításoknak megfelelően járok el. A Városban lázadás készül. A farmerek bármelyik pillanatban készen állnak a mészárlásra. A rendőrségre nem lehet számítani. Mit akar, vérontást? Tűzvészeket? Nekem gyerekeim vannak, és ezt nem akarom. És maga sem akarja. Ezekben a napokban a sajtónak a helyzet enyhítésére kell törekednie, nem a kiélezésére. Ez az utasítás, és én tökéletesen egyet is értek vele. De ha nem így volna, akkor is kötelességem lenne, kötelességem… Túlzott engedékenysége miatt tegnap letartóztatták az Expressz cenzorát mint a felforgató elemek cinkosát…

— Tökéletesen megértem az álláspontját, Paprikaki úr — mondta Andrej a lehet legnyájasabban. — Csakhogy ön is láthatja: a válogatás nagyon is mérsékelt. És értse meg: éppen azért, mert nehéz napokat élünk, nem hozsannázhatunk a kormánynak. Éppen azért, mert a deklasszált elemek és a farmerek lázadása fenyeget, mindent meg kell tennünk, hogy a kormány észbe kapjon. A kötelességünket teljesítjük, Paprikakiúr!

— A levélválogatást nem engedélyezem — jelentette ki halkan Paprikaki.

Kenszi suttogva szitkozódott.

— Akkor kénytelenek leszünk az ön hozzájárulása nélkül megjelentetni a lapot — közölte Andrej.

— Nagyon jó — mondta szomorúan Paprikaki. — Remek. Egyszerűen elbűvölő. A szerkesztőséget megbírságolják. Engem letartóztatnak. A kinyomott példányokat elkobozzák.

És magát is letartóztatják.

Andrej előkotorta A radikális újjászületés zászlaja alatt című röplapot, és meglengette a cenzor orra előtt.

— És Fritz Geigert miért nem tartóztatják le? — érdeklődött.

— Ennek a lapocskának hány cenzorát tartóztatták le?

— Nem tudom — felelte Paprikaki csöndes reménytelenséggel.

— Mi közöm hozzá? Majd letartóztatják Geigert is, addig ugrál…

— Kenszi, mennyi pénz van a kasszában? — kérdezte Andrej. — Futja a bírságra?

— Összedobják a munkatársak — jelentette ki ügybuzgón Kenszi, és fölállt. — Kiadom az utasítást, hogy kezdhetik a nyomást. Majd kivágjuk magunkat valahogy…

Elindult az ajtó felé, a cenzor pedig bánatosan sóhajtozva, grimaszolva nézett utána.

— Nincs maguknak szívük… — motyogta. — És eszük sincs. Tejfölösszájúak.

Kenszi megállt a küszöbön.

— Andrej, a helyedben én mégiscsak elmennék a polgármesteri hivatalba, és megmozgatnék minden követ — mondta.

— Miféle köveket? — legyintett Andrej reménytelenül.

Kenszi visszalépett az asztalhoz.

— Menj a politikai konzultáns helyetteséhez. Elvégre ő is orosz. Együtt vodkáztatok.

— És jól behúztam neki egyet — mondta Andrej reményvesztetten.

— Nem tesz semmit, nem sértődékeny. Meg aztán biztosan tudom, hogy megkenhető.

— Ki nem az a polgármesteri hivatalban? — sóhajtott Andrej. — Különben sem ezen múlik.

Na jó, elmegyek. Talán megtudok valamit… És Paprikakival mi legyen? Most rögtön rohan telefonálni. Rohan, igaz?

— Rohanok — bólintott Paprikaki minden lelkesedés nélkül.

— Megkötözöm, és bezárom a szekrénybe — mondta Kenszi elégedetten vigyorogva.

— Minek megkötözni, meg szekrénybe zárni? — kérdezte Andrej. — Az archívumba zárd be, ott nincs telefon.

— Ez erőszak — állapította meg méltóságteljesen Paprikaki.

— És ha letartóztatják, az nem lesz erőszak?

— Én nem ellenkezem — szögezte le Paprikaki. — Egyszerűen csak… megjegyeztem.

— Menj, menj, Andrej — sürgette Kenszi. — Nélküled is elintézek itt mindent, ne izgulj.

Andrej nyögve föltápászkodott, a fogashoz ment, és fölvette a kabátját. A barettjét nem találta, a földön sem volt, hát nélküle indult útnak. Az előszobában a cingár titkárnő rémülten meresztette rá szürke szemét. A megtépázott kis veréb. Mi is a neve?

— A polgármesteri hivatalba megyek — mondta Andrej.

A szerkesztőségben látszólag minden a megszokott rendben folyt: valaki ordított a telefonba, egy másik az asztal szélén trónolva diktált, egy harmadik még nedves fotókat válogatott, néhányan kávéztak, a küldöncök dossziékkal és kéziratlapokkal száguldoztak fel és alá. Mindent elborított a cigarettafüst, a szemét. Az irodalmi rovat vezetője, egy arany-csiptetős, kolosszális hatökör (Andorrából vagy valami hasonló kváziállamocskából) éppen fensőségesen kioktatott egy bánatos szerzőt: “Valahol túllihegte itt a dolgot, valahol elvesztette az arányérzékét, az anyag erősebbnek és labilisabbnak bizonyult magánál…”

Belerúgni, mindenkibe belerúgni, gondolta Andrej a nyitott ajtó előtt elhaladva. Hirtelen eszébe jutott, mennyire közel állt mindez a szívéhez, milyen új volt, milyen vonzó nem is olyan rég, mennyire perspektivikusnak, szükségesnek és fontosnak látta ezt az egészet…

“Egy pillanatra, főnök” — kiáltott utána a nyomában loholva Danny Lee, a levelezési rovat vezetőhelyettese, de Andrej vissza sem fordulva csak elhessentette magától. “Belerúgni, belerúgni…”

A kapun kilépve felhajtotta kabátgallérját. Az utcán még egyre vonultak a szekerek, és mind egy irányba, a Város közepe, a polgármesteri hivatal felé. Andrej mélyen a zsebébe dugva kezét, összegörnyedve szintén arra indult. Vagy két perc múlva észrevette, hogy egy hatalmas szekér halad vele párhuzamosan, amelynek akkora kerekei voltak, mint egy felnőtt ember. A kocsit két tagbaszakadt ló húzta, látszott rajtuk, hogy kimerültek a hosszú úttól. A deszkából készült magas oldalfalaktól nem látszott a szekér rakománya, de a bakon ülő alak látható volt. Pontosabban nem is maga az ember, inkább a méretes viharkabát és a háromszögletű kapucni. Magából a kocsisból csak előremeredő szakálla látszott, és a kerékzörgésen, a paták csattogásán át furcsa, érthetetlen hangokat hallatott: talán a lovait buzdította, talán a fölösleges gázokat eresztette ki falusi egykedvűséggel.

Ez is a Városba igyekszik, gondolta Andrej. De miért? Mit akarnak itt ennyien? Kenyeret aligha kapnak, nincs is rá szükségük, nekik van kenyerük. Nekik mindenük van, nem úgy, mint a városiaknak. Fegyverük is van. Vajon tényleg mészárlást akarnak rendezni? Meglehet.

De mi hasznuk lenne belőle? A lakásokat akarják végigfosztogatni? Érthetetlen az egész.

Eszébe jutott a farmerekkel készült interjú és Kenszi csalódottsága, pedig ő maga volt a szerző — csaknem ötven parasztot kérdezett végig a városháza előtti téren. “Megyünk, ahová a többiek”; “Tudod, meguntam, hogy a mocsárban üldögéljek, gondoltam, fölkerekedek…”;

“Nem mondaná meg, jó uram, min marakodik a nép, hova nyomakodik, és miért? Magunk is csak ámulunk…”; “Hát, látom, hogy mindenki a Városba igyekszik. Én sem maradhatok le. Mi vagyok én, tán hülye?”; “A géppisztoly? Hogy is lehetnénk meg nélküle? Mifelénk géppisztoly nélkül lépést sem tehetsz…”; “Kimentem reggel megfejni a teheneket, hát látom, mindenki útra kelt. Ott ment Szjomka Kosztilin, a Francia Jacques meg még az is, a fenébe is, hogy hívják, mindig elfelejtem a nevét, ott lakik a Tetű-domb mögött, szóval ő is megy.

Kérdem tőlük: hová mentek, fiúk? Már hetedik napja sötétség van, mondják, nem süt a Nap, be kell menni a Városba…”; “Kérdezzétek meg a főnökséget. Ők mindent tudnak.” “No hiszen! Azt is megígérték, hogy automata traktorokat kapunk. Ülhetünk otthon, vakarhatjuk a hasunkat, majd azok dolgoznak helyettünk. Már harmadik éve ígérik…”

Megfoghatatlan, zavaros, érthetetlen válaszok. Baljós az egész. Talán egyszerűen csak ravaszkodnak, talán valamilyen ösztön hajtja őket, de az is lehet, hogy valamilyen titkos, jól álcázott szervezet áll az egész mögött. Végül is mi történik itt: parasztlázadás? Felkelés?

Bizonyos szempontból őket is meg lehet érteni: már tizenkét napja tart a sötétség, a termés elpusztul, nem tudni, mi lesz. Ez űzte el őket otthonról.

Andrej kikerült egy rövid, csöndben várakozó sort a hentes előtt, aztán a péknél. Főleg asszonyok voltak a sorban, többen fehér karszalagot viseltek. Andrejnek Szent Bertalan éjszakája jutott rögtön eszébe, azután arra gondolt, hogy valójában most nem éjszaka van, hanem nappal, déli egy óra, a boltok mégsem nyitottak ki. A sarki kávéház neonreklámja alatt három rendőr álldogált. Valahogy furcsán festettek — mintha bizonytalanok lennének.

Andrej lassított, hallgatta, miről beszélnek.

— Mit akarnak tőlünk? Talán álljunk neki verekedni? Hiszen azok legalább kétszer annyian vannak…

— Menjünk vissza, és jelentsük, hogy nem lehet átjutni, és kész.

— Ő meg erre azt mondja majd: hogyhogy nem lehet? Maguk rendőrök.

— Rendőrök vagyunk, na és? Mi rendőrök vagyunk, azok meg csendőrök…

Miféle csendőrség, tűnődött Andrej továbbmenve. Nem ismerek semmiféle csendőrséget.

Elhaladt még egy sor mellett, és befordult a Fő utcába. Elöl már látszottak a Fő teret megvilágító fényes higanygőzlámpák, a tágas teret teljesen elárasztotta a szürke, folyton hullámzó tömeg, amelyet köd és füst borított. A tér szélén Andrejt feltartóztatták.

Termetes fiatalember, valójában inkább nagyra nőtt kamasz állta útját, és halkan megkérdezte:

— Uraságod hová igyekszik?

Mindkét karján fehér karszalagot viselt, mögötte pedig, a falnál még néhány, igen szedett-vedett külsejű alak álldogált, valamennyiükön fehér karszalag.

Andrej a szeme sarkából látta, hogy a viharkabátos öreg akadálytalanul továbbjutott szekerével.

— A városházára megyek — mondta Andrej, és kénytelen volt megállni. — Miről van szó?

— A városházára? — ismételte meg hangosan az ifjonc, és a válla fölött hátranézett a társaira. Közülük ketten közelebb léptek.

— És szíveskedne elárulni, mi keresnivalója van a városházán? — érdeklődött egy zömök, borotválatlan, olajos kezeslábast viselő, energikus arcú fickó. Tekintete gyanakvóan fürkész volt.

— Hát maguk kicsodák? — kérdezte Andrej, és megtapogatta a zsebében a réz mozsártörőt, amelyet a zavaros időkre való tekintettel már negyedik napja magával hordott.

— Önkéntes rendőrök vagyunk — felelte a zömök. — Mi dolga a városházán? Ki maga?

— A Városi Újság főszerkesztője vagyok — mondta dühösen Andrej, és megmarkolta a mozsártörőt. Nagyon nem tetszett neki, hogy a kamasz a bal oldalához került, jobbról pedig egy harmadik önkéntes rendőr, egy igen izmosnak látszó legényke lihegett a fülébe. — A városházára megyek, hogy tiltakozzam a cenzúra ellen.

— Aha — mondta határozatlanul a zömök. — Világos. De minek ezért a városházára menni?

Tartóztassák le a cenzort, és csinálják az újságot kedvük szerint.

Andrej úgy határozott, keményen lép fel.

— Maguk csak ne oktassanak ki engem — jelentette ki. — A cenzort már a maguk tanácsa nélkül is bezártuk. És különben is, engedjenek utamra.

— A sajtó képviselője… — motyogta a jobb oldalán álló.

— Na és? Hadd menjen — egyezett bele nagylelkűen a bal oldali legényke.

— Na jó — mondta a zömök. — Hadd menjen. De aztán ne nekünk tegyen szemrehányást…

Fegyvere van?

— Nincs — felelte Andrej.

— Kár — mondta a zömök, és félreállt az útból. — Menjen…

Andrej továbbment. A Fő téren sokan voltak. Többnyire a falak mentén tömörültek, csoportokban álldogáltak a kapualjakban, és valamennyien fehér karszalagot viseltek.

Néhányan az út közepén őrködtek, megszólították az áthaladó farmereket, mondtak nekik valamit, mire a farmerek továbbhajtottak. Minden üzlet zárva volt, itt nem álltak sorok. A péküzlet előtt egy koros rendőr csíkos botjával hadonászva próbált jobb belátásra bírni egy magányos öregasszonyt: “Egészen biztosan tudom, madame. Ma nem nyitnak ki a boltok.

Magamnak is van egy kis fűszerüzletem, tudom, mint beszélek…” A vénasszony sipító hangon közölte vele, hogy itt hal meg, ezen a lépcsőn, de a helyét a sorban nem adja fel…

Erővel elnyomva magában az egyre növekvő félelmet és az érzést, hogy ami körülveszi, teljesen irracionális — mintha filmen látná ezt az egészet —, Andrej kilépett a térre. A Fő utca torkolatát teljesen elzárták a szekerek, taligák, batárok, fogatok. Lóveríték és friss széna szaga keveredett, a legkülönbözőbb fajtájú lovak tekergették nyakukat, a mocsár fiai hangosan kiáltoztak egymásnak, cigaretták parazsa villogott. Valahol a közelben tábortűz égett, füstje elborította a környéket. Az egyik kapualjból, útközben gombolkozva, dagadt, bajuszos, cowboykalapos alak bukkant elő, majdnem fellökte Andrejt. Indulat nélkül szentségeit egyet, majd elmerült a szekerek tömkelegében, közben hangosan szólongatott valamiféle Szidort: “Hé, Szidor, ide gyere! Az udvaron lehet! Csak nézz a lábad alá…”

Andrej fogcsikorgatva továbbindult. A tér szélén már a járdán álltak a szekerek. Némelyikből kifogták a lovakat, a megbéklyózott állatok bágyadtan szimatolták az aszfaltot. A szekereken aludtak, dohányoztak, ettek, mindenfelől jóízű csámcsogás és cuppogás hallatszott.

Andrej felkapaszkodott az egyik ház lépcsőjére, és átnézett a nomádok tábora fölött. Vagy ötszáz lépésnyire volt a polgármesteri hivatal, de áthatolhatatlan labirintus állta útját.

Tábortüzek ropogtak füstölögve, a higanygőzlámpák fényében a furgonok és szekerek fölött gomolygó füst a Fő utca felé húzódott, mint valami óriási kéménybe. Egy hangosan zümmög rovar Andrej arcára szállt, és beleeresztette a fullánkját. Andrej odacsapott, és valami jókora, szőrös, reccsenő dögöt érzett a tenyere alatt. Idehurcolták ezeket is a mocsárból, gondolta dühösen. A kapualjból ammóniabűz áradt. Andrej leugrott a járdára, és határozottan belevetette magát a lovakból és szekerekből álló labirintusba, de már az els percben sikerült belelépnie valami puha és bűzös kupacba.

A polgármesteri hivatal súlyos, lekerekített épülete bástyaként magasodott a tér fölé.

Szinte minden ablaka sötét volt, csak néhol égett a villany, és a külső liftházak fénye derengett halványsárgán. A farmerek tábora körbevette az épületet, de köztük és a ház között üres térség tátongott, amelyet cifra öntöttvas oszlopokon függő lámpák árasztottak el éles fénnyel. A lámpák körül farmerek tolongtak, a legtöbbjüknél fegyver volt, velük szemben pedig, az épület bejáratánál rendőrök sorfala, a rangjelzésekből ítélve zömmel őrmesterek és tisztek.

Andrej már átverekedte magát a fegyveres tömegen, amikor valaki a nevén szólította.

Megállt és szétnézett.

— Hahó, itt vagyok — dörögte az ismerős hang, és Andrej végre megpillantotta Jura bácsit.

Jura bácsi imbolyogva közeledett, tenyerét kézfogásra messze maga elé nyújtva — a megszokott vattakabátban, katonasapkában, vállán széles szíjon keresztbe vetve ott lógott az Andrej által jól ismert géppuska.

— Adjisten, Andrjuha, te kárhozott városi lélek — harsogta, érdes tenyerével csattanósan Andrej markába csapva. — Már mióta kereslek itt mindenfelé! Az nem lehet, mondok, hogy a mi Andrjuhánk ide ne jönne. Talpraesett legény, gondoltam, valahol itt kell sürgölődnie…

Jura bácsi elemében volt. Lekapta válláról a géppuskát, letámasztotta a földre, rákönyökölt, és változatlan lelkesedéssel folytatta:

— Járok fel és alá, Andrjuha sehol. A fenébe is, gondolom, ez meg miféle dolog? Az a tejfölszőke barátod, a Fritz, az bezzeg itt van. Jár-kel a farmerek között, beszédeket tart… Te meg sehol!

— Várj, Jura bácsi — vágott a szavába Andrej. — Te mit keresel itt?

— A jogaimat kiverekedni — nevette el magát az öreg. Szakálla legyezőként terült szét a mellén. — Csakis ezért jöttem ide, de a jelek szerint ebből semmi sem lesz. A nép tetű —

köpött egy nagyot. — Maguk sem tudják, mit akarnak. Talán könyörögni jöttek, talán követelni, de az is lehet, se ezt, se azt. Egyszerűen elkapta őket a vágyakozás a városi élet után, elleszünk itt egy darabig, összerondítjuk ezt a ti Városotokat, az tán irány haza. Szemét népség. Itt van például ez az én barátocskám, Stas Kowalsky. — Megfordult, és valakit odaintett magához. — Hé, Stas, az anyád… Gyere ide!

A sovány, görnyedt, kókadt bajszú, ritkás hajú Stas odament hozzájuk. Bűzlött a pálinkától. Bizonytalanul állt a lábán, de fejét nagyon katonásan fölvetette, a nyakában lógó, furán rövidre vágott géppisztolyába kapaszkodott, a szemét alig tudta nyitva tartani, de fenyegető pillantásokat vetett jobbra-balra.

— Ez itt Stas — mutatta be Jura bácsi. — Hadviselt ember, igaz, Stas? Na, mesélj csak.

Harcoltál, igaz? — követelte Jura bácsi, átölelve Stas vállát, vele ingadozva.

— Hohó — jelentette ki Stas, és közben minden igyekezetével azon volt, hogy kifejezze, harcolt, de még mennyire, nincs rá szó, hogyan harcolt.

— Most részeg — magyarázta Jura bácsi. — Nem bírja elviselni, ha nem süt a Nap… Mit is akartam… Ja, persze. Kérdezd csak meg ettől az ostoba frátertől, mi a fenét keres itt! Van fegyvere. Vannak harcostársai. Mi a csuda kell még neki?

— Várj — szólt közbe Andrej. — Mit kerestek itt?

— Hiszen ezt magyarázom neked — jelentette ki nyomatékosan Jura bácsi, és elengedte Stast, aki abban a pillanatban széles ívet leírva el is tűnt a közelükből. — Ezt próbálom a szádba rágni: csak egyetlenegyszer jót behúzni a gazembereknek, aztán kész. Hiszen még géppuskájuk sincs! A csizmánkkal széttapossuk, a sapkánkkal elhessentjük őket… —

Hirtelen elhallgatott, vállára vetette a géppuskát. — Gyerünk!

— Hová?

— Iszunk egyet. Leisszuk magunkat, aztán megyünk haza. Minek lopjuk itt a napot?

Közben meg tönkremegy a krumplim… Na, gyerünk.

— Nem, Jura bácsi — mondta Andrej bocsánatkérően. — Most nem lehet. A polgármesteri hivatalba kell mennem.

— A polgármesteri hivatalba? Gyerünk! Stas! Stas, azanyád…

— Várj, Jura bácsi! Téged… téged oda nem engednek be.

— Engem?! — üvöltötte Jura bácsi szikrázó szemmel. — Na, induljunk csak! Megnézem én, ki nem enged oda be engem. Stas!!!

Vállon ragadta Andrejt, és megindult vele a fényesen megvilágított térségen át a rendőrkordon felé.

— Értsd meg — suttogta közvetlenül a szorosan mellette lépkedő Andrej fülébe. — Félek, érted? Ezt senkinek nem árulom el, csak neked. Félek! Mi lesz, ha soha többé nem kapcsolják be? Idehoztak minket, aztán magunkra hagytak. No nem, csak adjanak szépen magyarázatot, mondják meg az igazat a mocskok, mert így nem lehet élni… Már aludni sem tudok, érted? Ilyen még a fronton sem történt velem… Azt hiszed, részeg vagyok? A fenét vagyok részeg — félek, a félelem dolgozik bennem…

Andrej hátán a hideg futkosott a heves suttogást hallgatva. A sorfaltól vagy ötlépésnyire megállt (az volt az érzése, hogy a tér elcsöndesedett, és mindenki, a rendőrök is, a farmerek is őt nézik). Amikor megszólalt, igyekezett határozottnak mutatkozni:

— Figyelj, Jura bácsi! Én most bemegyek, elintézek valamit az újságommal kapcsolatban, várj meg itt. Utána elmegyünk hozzám, és alaposan megtárgyalunk mindent.

Jura bácsi határozottan megrázta szakállát.

— Azt már nem, veled megyek. Nekem is van elintéznivalóm…

— De nem engednek be! És miattad engem sem!

— Gyere csak! — biztatta Jura bácsi. — Miért ne engednének be? Békésen, jóindulatúan jövünk…

Már közvetlenül a sorfal előtt álltak, és egy testes, elegáns egyenruhát viselő rendőr százados, oldalán kigombolt fegyvertokkal, odalépett hozzájuk, és hűvösen érdeklődött: — Hová igyekeznek az urak?

— A Városi Újság főszerkesztője vagyok — mondta Andrej, és közben igyekezett finoman odább tolni Jura bácsit. — A politikai konzultáns úrral kell beszélnem.

— Kérem a papírjait — nyújtotta bőrkesztyűs kezét Andrej felé.

Andrej átnyújtotta igazolványát a századosnak, közben lopva Jura bácsira sandított.

Meglepetésére az öreg nyugodtan állt, időnként teljesen fölöslegesen megigazította a géppuska szíját a vállán. Pillantása, amelyben most nyoma sem volt a részegségnek, a sorfalat fürkészte a nyugtalanság minden jele nélkül.

— Mehet — mondta udvariasan a százados, és visszaadta az igazolványt. — Bár meg kell önnek mondanom… — Nem fejezte be a mondatot, és Jura bácsihoz fordult: — És ön?

— Velem van — mondta sietve Andrej. — Bizonyos tekintetben a farmerek egy csoportjának a…. a képviselője.

— A papírjait!

— Miféle papírja lehet egy parasztnak? — mondta keserűen Jura bácsi.

— Igazolvány nélkül nem engedhetem be.

— Hogyhogy nem? — keseredett neki teljesen Jura bácsi. — Holmi nyüves papír nélkül már nem is vagyok ember?

Valaki forrón Andrej nyakába lihegett. Stas Kowalsky ingadozott mögötte harciasán, hogy fedezze a hátát. A megvilágított térségen keresztül még néhányan feléjük szállingóztak, óvatosan, szinte kelletlenül.

— Uraim, uraim, ne csoportosuljanak! — szólt rájuk idegesen a százados. — Maga meg menjen már — kiáltott rá dühösen Andrejre. — Uraim, vissza! Tilos csoportosulni!

— Szóval ha nincsen valami összecirkalmazott papírom, fel is út, le is út — méltatlankodott Jura bácsi.

— Húzz be neki egyet! — buzdította hátulról váratlanul tiszta hangon Stas.

A százados megragadta Andrej kabátujját, hirtelen maga felé rántotta, és Andrej máris a sorfal mögött találta magát, amely ismét összezárult, elvágta őt a farmerektől, akik a százados körül kezdtek gyülekezni. Nem várta meg a fejleményeket, elindult a gyengén megvilágított bejárat felé. A háta mögött állt a hangzavar:, — Enni-inni adunk nekik, de ha be akarunk jutni valahova…

— Kérem, ne csoportosuljanak! Parancsom van letartóztatni, aki…

— Miért nem engeded be a küldötteket, mi?

— A Napot! Mikor kapcsoljátok be végre a Napot, ti disznók?

— Urak, urak! Mért rajtam kérik számon?

A fehér márványlépcsőn dübörgő csizmákkal újabb rendőrök rohantak lefelé Andrejjel szemben. Ők már szuronyos puskákkal voltak fölfegyverezve. Valaki fojtott hangon vezényelt:

“Tartályokat előkészíteni!” Andrej a lépcső tetejéről visszanézett. A megvilágított térséget már elárasztották az emberek. A farmerek, ki lassan, ki futva, egyre többen csatlakoztak a feketéllő tömeghez.

Andrej energikusan felrántotta a magas, súlyos, rézveretek-kel borított ajtószárnyat, és belépett az előcsarnokba. Itt is félhomály uralkodott, orrfacsaró kaszárnyabűz áradt mindenfelől. A fényűző karosszékekben, díványokon és a padlón mindenfelé köpenyükbe burkolózott rendőrök aludtak. Az előcsarnokot három oldalról körülölelő galérián fura alakok imbolyogtak a homályban. Andrej nem látta, van-e fegyverük.

A süppedő futószőnyegen felrohant az emeletre, ahol a sajtóosztály irodái voltak. A széles folyosóra érve hirtelen elbizonytalanodott. Túl nagy volt a csend ebben a hatalmas épületben. Rendszerint rengetegen nyüzsögtek itt, írógépek zörögtek, telefonok csengtek, emberek beszéltek, főnökök ordítoztak, de most mindennek nyoma sem volt. Néhány iroda ajtaja tárva-nyitva állt, bent sötét volt, magán a folyosón is csak minden negyedik lámpa világított.

Előérzete nem csapta be: a politikai konzultáns irodája zárva volt, helyettesének irodájában pedig két ismeretlen ült, egyforma szürke, állig begombolt kabátban, szemükre húzott kalapjuk is egyforma volt.

— Elnézést — kezdte Andrej dühösen. — Hol találom a politikai konzultáns urat vagy a helyettesét?

A kalapos fejek sietség nélkül fordultak felé.

— Miért keresi? — kérdezte az alacsonyabb.

Ennek az embernek az arca és a hangja hirtelen ismerősnek tűnt. Andrej kényelmetlenül és furcsán érezte magát attól, hogy ezt az embert itt találja. Semmi keresnivalója nem volt itt…

Andrej erőt vett magán, és igyekezve tagoltan és határozottan beszélni, elmagyarázta, ki ő, és mit akar.

— Jöjjön beljebb — szólt az ismerősnek tűnő alak. — Miért áll az ajtóban?

Andrej belépett és körülnézett, de semmit nem látott: egyre ez a simára borotvált arc lebegett a szeme előtt. Hol látta már? Valami kellemetlen figura… és veszélyes is… Kár volt idejönnöm, csak az időt vesztegetem.

Az alacsony, kalapos ember is elmélyülten fürkészte Andrej arcát. Csönd volt. A magas ablakokat súlyos függönyök takarták, a kinti lárma alig hallatszott. A kalapos kis ember hirtelen felpattant, és szorosan Andrej elé állt. Apró, pillátlan szürke szeme vibrált, hatalmas, kiugró ádámcsutkája izgatottan járt fel és alá.

— Főszerkesztő? — szólalt meg a kis ember, és ebben a pillanatban Andrej végre ráismert, bambán elgyengült, lába reszketett, mert tudatosult benne, hogy őt is felismerték.

A durva arc vigyorba rándult, kimutatva a ritkás fogsort, a kis ember leguggolt, és Andrej iszonyú fájdalmat érzett a hasában, mintha leszakadtak volna a belső részei, a szemét elborító zavaros ködön át hirtelen meglátta a viasszal fölkent padlót… Futni… menekülni… Agyában szikrák tűzijátéka villódzott, fölötte imbolygott, lassan forgott a távoli, sötét, repedések borította mennyezet… a rázuhant fojtogató ködből fehéren izzó tőrök ugrottak elő, és bordái közé fúródtak… megöl… ez megöl! A feje hirtelen többszörösére dagadt, és beszorult valami szűk, bűzös résbe, közben egy mennydörgő hang minden sietség nélkül mondogatta: “Nyugi, Dörzsölt, nyugi, nem kell most rögtön…” Andrej felüvöltött, szája megtelt valami meleg, sűr kásával, fuldokolva hányni kezdett.

A szobában nem volt senki. A súlyos függönyt félrehúzták, az ablak nyitva állt, nedves, hideg levegő áradt be, valahonnan messziről lárma hallatszott. Andrej nagy nehezen négykézlábra tornázta magát, és a fal mellett kúszni kezdett. Az ajtóhoz. Ki innen…

A folyosón újból elkapta a hányinger. Egy darabig kimerültén feküdt, majd megpróbált lábra állni. “Rosszul vagyok, nagyon rosszul” — gondolta. Leült, és az arcát tapogatta: nedves volt, és ragacsos. Hirtelen rádöbbent, hogy csak az egyik szemével lát. Fájtak a bordái, alig kapott levegőt. Fájt az állkapcsa, és kibírhatatlan, elviselhetetlen fájdalom hasogatta a lágyékát. “Az a rohadt Dörzsölt. Megnyomorított.” Andrej elsírta magát. Ült a földön, az üres folyosón, hátával nekidőlt az aranyozott díszítésnek, és sírt. Nem tudott erőt venni magán. Sírva, nagy nehezen felhajtotta a kabátja szárnyát, benyúlt a nadrágszíj alá. Iszonyúan fájt, ahogy megtapogatta magát, de nem ott, hanem kicsit följebb. A hasa fájt. Alsónadrágja nedves volt.

Valaki döngő csizmákkal előrohant a folyosó mélyéről, és megállt fölötte. Piros arcú, feldúlt rendőr volt, sapkáját elhagyta valahol, tekintete zavart. Néhány másodpercig habozott, aztán száguldott tovább hanyatt-homlok. A folyosó mélyéről már rohant a nyomában a következő, futás közben tépve le magáról a zubbonyt.

Andrej tudatáig csak ekkor ért el, hogy onnan, amerről ezek futottak, zűrzavaros- ordítozás hallatszik. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodott, és még mindig hüppögve, a falnak támaszkodva megindult a lárma felé, félve meg-megtapogatta arcát, időnként megállt, összegörnyedve fogta a hasát.

Eljutott a lépcsőig, és megkapaszkodott a síkos márványkorlátban. Lent, a hatalmas előcsarnokban sűrű emberkása fortyogott. Felfoghatatlan volt, mi megy ott végbe. A galéria hosszában felállított fényszórók hideg, vakító fénnyel árasztották el a lenti tömkeleget, amelyben szakállak, egyensapkák, rendőrségi vállbojtok aranyozott zsinórjai, feltűzött szuronyok, öklök, kopasz fejtetők sápadt foltjai kavarogtak, az egészből meleg, nyirkos bűz áradt a távoli mennyezet felé.

Andrej becsukta a szemét, hogy ne lássa mindezt, és óvatosan, kezét váltogatva a korláton, hol háttal, hol oldalazva megindult lefelé, bár maga sem tudta, miért. Néhányszor megállt, hogy levegőt kapjon, fel-felnyögött, kinyitotta a szemét, lenézett, de a látványtól újra elfogta a rosszullét, megint becsukta a szemét, és folytatta a lefelé araszolást. Már csaknem leért a fordulóig, amikor végleg elhagyta az ereje, összeesett, és az utolsó néhány márványfokon legurult a lépcsőfordulóba. A lármán és az öntudatát elborító ködön át hirtelen meghallotta a rekedt üvöltést: “Oda nézz! Ez a mi Andrjuhánk! Fiúk, ölik a mieinket!”

Amikor kinyitotta a szemét, Jura bácsit pillantotta meg maga mellett, az öreg borzas volt, vattakabátja rongyokban lógott, szakálla égnek állt, eszelős pillantású szeme kimeredt. És Andrej látta, amint Jura bácsi kinyújtott karral fölemeli a géppuskát, és folyamatosan üvöltve hosszú sorozatot küld a galéria, a fényszórók, a terem két sor ablaka felé…

Arról, ami ezután következett, csak töredékes emlékképei maradtak, többször is elvesztette az eszméletét, ahogy hullámokban rátört a fájdalom és a rosszullét. Először az előtér közepén tért magához. Valószínűleg makacsul kúszott tovább négykézláb a nyitva álló, távoli kapu felé. Közben mozdulatlan testeken kellett átmásznia, keze meg-megcsúszott a hideg tócsákon. Közvetlen közelében valaki monoton hangon nyöszörgött: “Istenem, istenem, istenem…” A szőnyeget üvegcserép, töltényhüvelyek, vakolattörmelék borította. Kintről félelmetes alakok rohantak üvöltve egyenesen feléje, kezükben égő fáklya.

Azután már az épületen kívül, az oszlopos feljárón eszmélt föl megint. Lábát szétvetve, tenyerével a hideg kőre támaszkodva ült, a térdén egy závárzat nélküli puska. Füstszag terjengett, lovak nyerítettek vadul, valahol géppuska kelepéit, de ezt Andrej alig érzékelte.

Egyre azt ismételgette fennhangon, önmagát győzködve: “Itt agyontaposnak, itt biztosan agyontaposnak…”

De nem taposták agyon. Az úttesten, a lépcsőtől távol tért megint magához. Arcát az érdes gránithoz szorította, fölötte egy higanygőzlámpa világított, a puska már nem volt meg, de mintha teste sem lett volna, csak a grániton fekvő arca, előtte pedig, a téren valami barbár tragédia zajlott.

Látta, amint a teret övező lámpaoszlopok, a zárt körben felsorakozott szekerek mellett zúgva, dübörögve vonul egy páncélautó, géppuskatornya ide-oda fordulva tüzet okád, fénynyalábok pásztázzák a teret, a páncélautó előtt pedig felvetett fejjel menekül egy ló, maga után vonszolva szakadt istrángját… A szekerek közül hirtelen a páncélautó elé vágott egy ponyvával borított furgon, egy ló rémülten félreugrott, és halálra zúzta magát egy lámpaoszlopon. A páncélos fékezett, megfarolt, és a szabadon hagyott térségre ekkor kirohant egy magas, feketébe öltözött alak, nagy lendülettel eldobott valamit, majd a földre vetette magát. A monstrum alatt tűz lobbant fel, tompa dörrenés hallatszott, és a páncélozott szörnyeteg nehézkesen hátrazökkent. A fekete ruhás felpattant, megkerülte a páncélost, valamit bedugott a kémlelőnyílásán, gyorsan félreugrott, és Andrej ekkor ismerte fel: Fritz Geiger volt az. A páncélost belülről fény árasztotta el, valami robbant, és a kémlelőnyíláson kormos lángnyelv csapott ki. Fritz meggörnyedve, hosszú karját széttárva, oldalazva keringett a kocsi körül. A páncélozott ajtó felpattant, lángoló rongycsomó zuhant az aszfaltra, és átható üvöltéssel hempergett a földön, szikraesőt szórva maga körül…

Aztán megint jött az ájulás, mintha leeresztettek volna valamilyen függönyt. Üvöltés, nem emberi sikolyok, lábdobogás. A lángoló páncélautóból égett fém és benzin bűze áradt. Fritz Geiger a fehér karszalagosok tömegéből fejjel kimagasodva parancsokat osztogatott ordítva, hosszú karjával hadonászva mutogatott erre-arra, arcát és borzas szőke haját korom borította. Más fehér karszalagosok a polgármesteri hivatal előtti lámpaoszlopok körül sürgölődtek, néhányan felmásztak az oszlopokra, és hosszú, a szélben lengedező köteleket engedtek le róluk. A lépcsőn lefelé lökdöstek valakit, aki vadul ellenkezett, kézzel-lábbal védekezett, valaki magas, szinte női hangon, fültépően sikoltozott. A lépcsőt hirtelen teljesen ellepte a tömeg, sötét szakállas arcok gomolyogtak mindenfelé, fegyverek csörömpöltek. A sikítás abbamaradt, egy vonagló, rángatózó, sötét test emelkedett fölfelé a lámpaoszlopra.

A tömegből lövések dördültek, a rángatózó lábak elernyedtek, kinyúltak, és a sötét test lassan forogni kezdett a levegőben.

Andrej legközelebb rettenetes rázkódástól tért magához. Feje ide-oda gördült egy merev, erős szagú batyun. Utazott, vitték valahova. Ismerős hang ismételgette dühödten: “Gyia, te, gyia! Hogy a fenébe… Mozogj már!” És közvetlenül előtte, a fekete égbolt hátterén égett a polgármesteri hivatal. Az ablakokból lángnyelvek csaptak ki, szikraesőt szórtak a feketeségbe, látni lehetett, hogy a lámpaoszlopokon függő, megnyúlt testek könnyedén himbálóznak.