ELSŐ FEJEZET

Gyomra ellenállását leküzdve Andrej lenyelte az utolsó kanál híg kását, undorral eltolta maga elől a csajkát, és a bögre után nyúlt. A tea még forró volt. Tenyerébe szorítva a bögrét, Andrej apró kortyokban kezdte szürcsölni az italt, közben a benzinlámpa sziszeg lángjába meredt. A szokatlanul erős és állott tea vesszőnyaláb szagát árasztotta, és volt valami mellékíze is — vagy attól a poshadt víztől, amelyet még a nyolcszázhuszadik kilométernél szereztek, vagy pedig Kehada kevert bele valamit a hasmenés elleni kotyvalékaiból az egész parancsnokság adagjába. De az is meglehet, hogy egyszerűen nem mosták el rendesen a bögrét — ma valahogy különösen zsíros és ragadós volt.

Az ablak alatt a katonák csörömpöltek csajkáikkal. A viccmester Tevoszjan megeresztett valami élcet Morei rovására, a katonák felnyerítettek, ám ekkor Vogel szakaszvezet elüvöltötte magát: “őrségbe készül, maga vadbarom, vagy a macájához, a paplan alá? Miért van mezítláb? Hol a cipője, maga őstulok?” A megszólított megátalkodott hangon közölte, hogy a cipő véresre törte a lábát, helyenként még a csontja is kilátszik. “Pofa be, disznó! Azonnal fölveszi a cipőjét, és indul az őrségbe! Mozgás!”

Andrej kéjesen megmozgatta az asztal alatt csupasz lábujjait. A hűvös parkettán lassan rendbe jött a lába. De jó lenne egy nagy tál hideg víz, hogy kiáztassa benne… Belenézett a bögrébe. A tea fele még megvolt, és Andrej gondolatban a pokolba kívánva mindent és mindenkit, a maga számára is váratlanul három hatalmas, jóleső kortyban kiitta az egészet.

A gyomra rögtön korogni kezdett. Andrej egy darabig gyanakodva leste, mi történik a belsejében, majd letette a bögrét, kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot, és a dokumentumokat rejtő vasládára pillantott. Elő kellene venni az előző napi jelentéseket.

Nincs kedve. Ráér. Jó lenne feküdni, kinyújtózni, betakarózni a zubbonyával és aludni, mondjuk, vagy tíz órát…

Az ablak alatt hirtelen és kegyetlenül felbőgött egy lánctalpas vontatótraktor motorja. Az ablakokban csörömpöltek az üvegmaradványok, a lámpa mellé lezuhant a mennyezetről egy darab vakolat. Az üres bögre enyhén rázkódva az asztal széle felé csúszott. Andrej fintorogva fölállt, mezítláb az ablakhoz csoszogott, és kinézett.

Arcába csapott az utcai hőség, a kipufogógáz, a túlhevült olaj maró, undorító bűze. A fényszóró fénykörében látszott, amint a borostás emberek a porfelhőben az úttestre telepedve lomhán kanalazzák vacsorájukat a csajkákból és kondérokból. Mindannyian mezítláb voltak, és szinte mindegyik félmeztelen. Izzadt, fehér testük csillogott, arcuk sötétre égett, és a kezük is fekete volt, mintha valamennyien kesztyűt viselnének. Andrej azon kapta magát, hogy egyiküket sem ismeri meg. Ismeretlen, csupasz majmok hordája… A fénykörbe belépett Vogel szakaszvezető, kezében jókora alumínium teáskannával, és a majmok nyomban fölélénkültek, köré gyűltek, és izgatottan nyújtogatták bögréjüket. Szabad kezével félrelökve a bögréket, Vogel ordítani kezdett, de a motordübörgéstől alig lehetett haliam a hangját.

Andrej visszament az asztalhoz, indulatosan föltépte a láda tetejét, elővette a naplót és az előző napi jelentéseket. A mennyezetről megint az asztalra zuhant egy darab vakolat. Andrej fölnézett. A szoba négy, sőt talán öt méter magas volt. A stukkós mennyezet helyenként hullott, kilátszott a nádszövet, amely furcsamód az otthoni lekváros sütemény édes emlékét idézte föl, ilyet tálaltak a rengeteg finomra főzött és vékony, átlátszó falú üvegpohárban gőzölgő teához. Citrommal. Vagy egyszerűen csak fogott az ember egy üres poharat, és annyi hideg, tiszta vizet ivott a konyhában, amennyit csak akart…

Andrej megrázta a fejét, megint fölállt, és a szobán átvágva odament a hatalmas könyvszekrényhez. Az ajtók üveglapja hiányzott, könyvek sem voltak — csak az üres és poros polcok voltak a helyükön. Andrej már tudta ezt, mégis újra végignézte mindet, végigtapogatta a sötét sarkokat.

A szoba tulajdonképpen elég jó állapotban volt. Két, egészen elfogadható karosszék álldogált benne, meg egy szakadt ülésű harmadik, ez valamikor pompás darab lehetett, préselt bőr borította. Az ablakkal szemközti falnál néhány szék sorakozott, középen, alacsony asztalkán kristályváza, valami feketére aszalódott maradvánnyal az alján. A tapéta levált a falakról, néhol teljesen lehullott, a parketta kiszáradt, itt-ott fel-púposodott, de az egész mégis jó állapotban volt — látszott, hogy nem is olyan régen, legfeljebb tíz éve még laktak itt.

Andrej az ötszázadik kilométer óta most látott először ilyen épen megmaradt házat. A sok-sok kilométeren át húzódó, porig égett, feketére szenesedéit városnegyedek után, a tövises bozót benőtte puszta romok (közöttük ostobán meredeztek az égnek réges-rég beomlott födémeikkel az öregségtől rogyadozó, sokemeletes, kihalt dobozházak) hosszú kilométerei után, a tető nélkül ásítozó, korhadt gerendavázakkal teli egykori házhelyek végtelen kilométerei után, ahol az útról végig be lehetett látni a terepet a keleten húzódó Sárga Faltól a Szakadék nyugaton ásító pereméig — mindezek után itt újra csaknem ép háztömböket találtak, macskakővel borított utat, és még az is meglehet, hogy emberek is vannak valahol; az ezredes mindenesetre kiadta a parancsot, hogy kettőzzék meg az őrséget.

Jó lenne tudni, hogy van az ezredes. Az utóbbi időben mintha megroggyant volna az öreg.

Egyébként az utóbbi időben mindannyian megroggyantak. Nagyon is kapóra jön, hogy ép-Pen most, tizenkét nap után először nem a puszta ég alatt, hanem fedett helyen éjszakázhatnak.

Ha sikerülne itt vizet találni, hosszabb pihenőt is tarthatnának. Csakhogy itt se igen bukkanhatnak vízre. Izja legalábbis azt mondja, ne nagyon számítsanak rá. Ebben az egész csürhében csak Izjának, no meg az ezredesnek látni hasznát…

Valaki kopogott, a motorbőgéstől alig lehetett hallani. Andrej gyorsan a helyére ment, magára kapta a zubbonyát, kinyitotta a naplót, és elbődült:

— Szabad!

Dagan volt az, szikár és öreg, akár gazdája, az ezredes, simára borotvált, tiszta, minden gombja begombolva.

— Megengedi, uram, hogy kivigyem az edényt? — kiáltotta.

Andrej bólintott. Istenem, gondolta, micsoda erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki így rendben tartsa magát ebben a tébolydában… És még csak nem is tiszt, nem is tizedes, csupán egy tisztiszolga. Lakáj.

— Hogy van az ezredes? — kérdezte.

— Parancsol, uram? — Dagan a szennyes edénnyel kezében megállt, Andrej felé fordítva hosszú, csontos arcát.

Hogy érzi magát az ezredes? — üvöltötte Andrej, ám ebben a pillanatban elhallgatott az ablak alatt a motor.

Az ezredes a teáját issza — ordította Dagan a beállt csöndben, majd hangját zavartan lehalkítva hozzátette: — Elnézést, uram. Az ezredes kielégítően érzi magát. Megvacsorázott, és most a teáját issza.

Andrej szórakozottan bólintott, és a naplót lapozgatta.

— Van valamilyen utasítása számomra, uram? — érdeklődött Dagan.

— Nincs, köszönöm — mondta Andrej.

Mikor Dagan kiment, Andrej végre nekilátott az előző napi jelentések feldolgozásának.

Tegnap nem jegyzett föl semmit. Olyan hasmenése volt, hogy alig tudta végigülni az esti jelentéstételt, azután fél éjszaka kínlódott — csupasz hátsóval guggolt az út közepén a tábor mögött, feszülten lesve és hallgatva az éjszakai homályt, egyik kezében pisztollyal, a másikban zseblámpával.

“Nyolcvankettedik nap” — írta egy tiszta oldal tetejére, és két vastag vonallal aláhúzta.

Elővette Kehada jelentését.

“A megtett távolság 28 km — jegyezte föl a naplóba. -A Nap magassága 63°51′ 13”. 2

(997. km). Átlagos hőmérséklet: árnyékban +23 °C, napon +31 °C. Szélerősség 2,5 m/s, páratartalom 0,42. Gravitáció 0,998. A 979., a 981. és a 986. km-nél próbafúrást végeztünk.

Víz nincs. Az elfogyasztott üzemanyag…”

Elővette Ellisauer olajos ujjnyomokkal teli jelentését, és csak nagy nehezen böngészte ki a macskakaparást.

“Az elfogyasztott üzemanyag mennyisége 1,32 egység. A készlet a 82. nap végén 3200

kg. A gépjárművek állapota: 1. sz. — kielégítő, 2. sz. — elhasználódtak a csapszegek, és a hengerekkel is baj van…”

Hogy végül is mi történt a hengerekkel, Andrej nem tudta kibogarászni, pedig már egészen közel tartotta a papírt a lámpához.

“A személyi állomány állapota: fizikai állapot — csaknem mindenkinek feltört a lába, nem szűnik az általános hasmenés, Permjak és Palotti vállán terjed a kiütés. Rendkívüli esemény nem volt. Két ízben bukkantak fel a közelben cápafogú farkasok, lövésekkel elriasztottuk őket.

A felhasznált lőszer: 12 patron. A felhasznált vízmennyiség: 40 1. A megmaradt készlet a 82.

nap végén: 1100 kg. A felhasznált élelmiszer mennyisége: 20 egység. A megmaradt készlet a 82. nap végén: 730 egység…”

Az ablak alatt áthatóan felvisított Morei, vastag, agyonbagózott hangok dörmögtek.

Andrej fölnézett, hallgatózott. Tudja az ördög, gondolta. Talán nem is baj, hogy hozzájuk csapódott ez a lány. Olyan, amilyen, mégiscsak valamiféle szórakozást jelent a fiúknak… Bár az utóbbi időben verekedni kezdtek miatta.

Megint kopogtak.

— Szabad — mondta Andrej elégedetlenül.

A hatalmas termetű, vörös pofájú Vogel szakaszvezető lépett be, hóna alatt terjedelmes izzadságfoltok sötétlettek a zubbonyán.

Vogel szakaszvezető engedélyt kér, hogy jelentést tehessen a tanácsos úrnak! — ordította tenyerét csípőjéhez szorítva, könyökét széttárva.

— Hallgatom, szakaszvezető — mondta Andrej.

Vogel az ablakra sandított.

— Engedélyt kérek bizalmasan beszélni — mondta, halkabbra fogva hangját.

Ez valami új dolog, állapította meg magában Andrej kellemetlen érzéssel.

— Jöjjön beljebb, üljön le — mondta.

A szakaszvezető lábujjhegyen közeledett az asztalhoz, leült a karosszék legszélére, és közel hajolt Andrejhez.

— Az emberek nem akarnak továbbmenni — jelentette ki halkan.

Andrej hátradőlt a széken. Szóval így. Tehát idáig jutottunk… Ez aztán remek… Gratulálok, tanácsos úr…

— Hogy érti azt, hogy nem akarnak? — kérdezte. — Ki kér dezte őket?

Elcsigázottak, tanácsos úr — mondta Vogel rábeszélően. — Fogytán a füstölnivaló, megkínozta őket a hasmenés. De a fő ok az, hogy félnek. Rettegnek, tanácsos úr.

Andrej szótlanul nézett rá. Valamit tenni kellett. Most rögtön. Haladéktalanul. De fogalma sem volt róla, mit.

— Már tizenegy napja megyünk a néptelen vidéken, tanácsos úr — folytatta Vogel suttogva.

— Tanácsos úr bizonyára emlékszik rá: figyelmeztettek minket, hogy tizenhárom napig kóborolunk majd a néptelen pusztaságban, és utána — vége mindennek. Már csak két nap maradt, tanácsos úr…

Andrej megnyalta az ajkát.

— Szakaszvezető — mondta —, ez szégyen. Tapasztalt katonaember létére hisz a vénasszonyok babonáiban? Ezt nem hittem volna!

Vogel görbén elmosolyodott.

— Szó sincs róla, tanácsos úr. Engem ilyesmivel nem lehet megrémíteni. Ha csak németek vagy legalább japánok lenné nek a kezem alatt — bökött bütykös ujjával az ablak felé —, nem lenne itt ilyen pusmogás. De ez csőcselék. Digók meg valamiféle örmények…

— Ebből elég, szakaszvezető! — emelte föl a hangját Andrej. — Szégyen, gyalázat! Nem ismeri a szabályzatot?! Miért nem előírásosan jelent? Miféle lazaság ez, szakaszvezető?

Vigyázz! Vogel nehézkesen föltápászkodott, és vigyázzba vágta magát.

— Üljön le! — mondta Andrej rövid szünet után.

Vogel ugyanolyan nehézkesen leült, és egy darabig szótlanul nézték egymást.

— Miért hozzám fordult és nem az ezredeshez?

— Elnézését kérem, tanácsos úr. Már megkerestem az ezredes urat. Tegnap.

— Na és?

Vogel zavartan félrekapta pillantását.

— Az ezredes úr nem kegyeskedett tudomásul venni bejelentésemet, tanácsos úr.

Andrej elnevette magát.

Hát erről van szó! Az ördögbe is, miféle szakaszvezető maga, ha nem képes rendet tartani az emberei közt? Szegénykéim, félnek! Mint a gyerekek… Pedig magától kellene félniük, szakaszvezető — ordította. — Magától! És nem a tizenharmadik naptól!

— Hiszen ha németek lennének… — kezdte rá megint makacsul Vogel.

— Ez meg mi? — érdeklődött vészjósló nyájassággal Andrej.

— Nekem, az expedíció vezetőjének kell elmagyaráznom magának, mint valami dedósnak, mit kell tennie, ha lázadoznak az alárendeltjei? Szégyellje magát, Vogel! Ha nincs tisztában a dolgával, olvassa el a szabályzatot. Ha jól tudom, azt minden helyzetre előre gondolva állították össze.

Vogel megint elmosolyodott, alsó állkapcsát mozgatva.

— A jelek szerint az ilyen helyzetekre nem gondoltak a szabályzat összeállítói.

— Jobb véleményem volt magáról, Vogel — jelentette ki élesen Andrej. — Sokkal jobb.

Vésse az eszébe: itt senkit nem érdekel, akarnak-e továbbmenni az emberei vagy nem.

Mindannyian szívesebben ülnénk otthon ahelyett, hogy itt fortyogjunk ebben a pokolban.

Mindenki szomjas, mindenki elcsigázott. Mégis mindenki teljesíti a kötelességét, Vogel.

Világos?

— Parancsára, tanácsos úr — morogta Vogel. — Távozhatok?

— Lelépni!

A szakaszvezető kivonult, könyörtelenül recsegtetve csizmájával a kiszáradt parkettát.

Andrej ledobta zubbonyát, és megint az ablakhoz ment. A nyüzsgés mintha elcsitult volna.

A fénykörben ott ingadozott a képtelenül magas Ellisauer, valamilyen papír, talán térkép fölé hajolt, amelyet a zömök, testes Kehada tartott elé. A sötétből előbukkanva elment mellettük és eltűnt a házban egy mezítlábas, félmeztelen, borzas katona, a szíjánál fogva lóbálva géppisztolyát. Ott, ahonnan jött, most felharsant egy hang a sötétben:

— Hé, Nagyorrú! Tevoszjan!

— Mit akarsz? — jött a felelet a láthatatlan kocsiplatóról, ahol vörös bogarakként villogtak a cigarettaparazsak.

— Fordítsd erre a fényszórót! Az orromig se látok…

— Minek az neked? Sötétben nem megy?

— Összerondítottak itt mindent… azt se tudom, hova lépjek…

— Az őrszem nem mehet el a helyéről — szólt közbe egy új hang a platóról. — Intézd el ott, ahol vagy!

Világíts már ide, az anyádat! Nehezedre esik tán fölemelni a hátsódat?

Az égimeszelő Ellisauer kiegyenesedett, két lépéssel a lánctalpas mellett termett, és az utca felé fordította a fényszórót. Andrej megpillantotta az őrszemet: leeresztett nadrágját tartva, félig guggolva bizonytalanul topogott a mellett a jókora vasszobor mellett, amelyet holmi csodabogarak a következő útkereszteződésnél éppen a járda közepén találtak jónak fölállítani. A szobor köpcös, valami tógafélét viselő, simára borotvált figurát ábrázolt, akinek kellemetlen, varangyos békára emlékeztető fizimiskája volt. Bal kezével az égre mutatott, széttárt ujjú jobbját a föld felé terjesztette ki. Ezen a kézen most egy géppisztoly lógott.

— Rendben, kösz! — kurjantotta örömmel az őrszem, és leguggolt. — Elolthatjátok!

— Csak rajta, gyerünk, végezd a dolgod! — biztatták a platóról. — Majd mi fedezünk, ha kell!

— Oltsátok már el, fiúk! — nyűgösködött az őrszem.

— Ne oltsa el, mérnök úr — tanácsolták a platóról. — Csak viccel. Meg a szabályzat is tiltja…

Ellisauer végül mégis kikapcsolta a fényszórót. Hallani lehetett, hogy a platón viháncolnak, hahotáznak. Ketten valami indulót kezdtek fütyülni.

Mindig ez van, gondolta Andrej. Sőt, mintha ma még vígabban lennének, mint máskor.

Sem tegnap, sem tegnapelőtt nem hallottam, hogy így tréfálkoznának. Talán az igazi lakóházak teszik? Igen, meglehet. Egyre csak romok meg pusztulás, itt meg mégiscsak vannak házak. Végre nyugodtan kialhatják magukat, nem kell a farkasoktól tartani…

Csakhogy Vogel nem esik ok nélkül pánikba. Ne-em, ő aztán nem… Andrej hirtelen elképzelte, hogy másnap reggel parancsot ad az indulásra, ezek meg csoportba verődve megragadják a géppisztolyukat, és kijelentik: “Nem megyünk!” Lehet, hogy azért ilyen jókedvűek most, mert összebeszéltek, és eldöntötték, hogy másnap hazaindulnak (“…na és mit tud velünk csinálni az a nyápic alak, az a penészvirág hivatalnok?”), nekik meg nincs vesztenivalójuk, utánuk az özönvíz… És Kehada, az a disznó, egy követ fúj velük. Már napok óta egyre azt duruzsolja, hogy semmi értelme továbbmenni… az esti jelentéstételnél úgy mered rám, mint egy anyagyilkosra… merő gyönyörűség lesz neki, ha üres kézzel térek vissza Geigerhez…

Andrej hideglelősen felvonta vállát. Én tehetek róla, puhány, elfuserált demokrata, népbarát vagyok, kiengedtem a gyeplőt a kezemből… Falhoz kellett volna akkor állítanom azt a vörös Hnoupeket, azt a brigantit, rögtön torkon ragadnom ezt az egész bandát — most úgy táncolnának mind, ahogy én fütyülök! Micsoda alkalom volt! Csoportos erőszak, ráadásul bestiális, ráadásul az áldozat egy bennszülött lány, ráadásul egy kiskorú bennszülött lány…

És milyen tenyérbe mászóan röhögött az a Hnoupek — pimaszul, elégedetten, undorítóan —, és hogy ordítottam velük, és hogy elzöldültek mindannyian, amikor előkaptam a pisztolyomat… Jaj, ezredes, ezredes! Maga liberális széplélek, nem katonatiszt! “Már miért kellene rögtön agyonlőni, tanácsos? Elvégre más eszközei is vannak a fegyelmezésnek!” Ne-em, ezredes, az ilyen Hnoupek-féléket más eszközökkel, mint látható, nem lehet gatyába rázni… Ettől kezdve állt minden a feje tetejére. Az az ostoba lány meg ráakaszkodott a menetoszlopra, én pedig szégyenszemre szemet hunytam a dolog fölött (talán az elképedéstől?), aztán megkezdődtek a verekedések, a marakodások miatta… És megint ugyanaz: a legelső verekedésnél a falhoz kellett volna állítanom valakit, a lányt meg azonnal kipenderíteni a táborból… Csakhogy hová lehet kipenderíteni? Épp akkor értük el a leégett házsorokat, víz sehol, és megjelentek a farkasok…

Odalenn váratlanul felvonyított, üvöltve káromkodott valaki, zuhanás, valami dübörögve gurult le a lépcsőn, és a kapuból egy csupasz majom repült ki háttal a fénykörbe, hatalmas porfelhőt verve a hátsójára huppant, s még arra sem volt ideje, hogy föltápászkodjon, amikor ugyanonnan egy másik csupasz majom vetette rá magát tigrisként, összeakaszkodtak, és hörögve, káromkodva, köpködve csépelték egymást teljes erejükből, ide-oda görögve a macskaköveken.

Andrej egyik kezével az ablakpárkányba kapaszkodott, a másikkal a derékszíjához kapot — megfeledkezve arról, hogy pisztolytáskája a széken hever, de ebben a pillanatban, mint vihar űzte fekete felhő, a sötétből elősüvített Vogel szakaszvezető, a rendbontók fölé hajolt, az egyiket a hajánál, a másikat a szakállánál fogva megragadta, felrántotta őket a földről, fejüket összecsapta, hogy csak úgy reccsent, majd egyiket jobbra, a másikat baka lökte, mint két kutyakölyköt.

— Bravó, szakaszvezető! — szólalt meg az ezredes gyönge, de határozott hangja. —

Éjszakára kikötni a csirkefogókat az ágyhoz, holnap pedig egész napra soron kívül az előőrsbe velük.

— Értettem, ezredes úr — felelte lihegve a szakaszvezető.

Jobbra nézett, ahol nehézkesen próbált föltápászkodni az úttestről az egyik csupasz majom, és bizonytalanul hozzátette: _ Bátorkodom jelenteni, ezredes úr, hogy az egyik nem a mi emberünk. Rulier az, a térképész.

Andrej megrázta a fejét, nagyot nyelt, és elcsukló hangon ordította:

— Rulier térképész három napra az előőrsbe, teljes menetfelszereléssel! A következ verekedésnél pedig mindkét résztvevőt a helyszínen agyonlőni! — A torkában fájdalmasan megszakadt valami. — Minden gazembert a helyszínen agyonlőni, aki verekedni merészel! — sipította.

Az asztalnál ülve tért magához. Alighanem késő, gondolta tompán meredve reszket ujjaira. Késő. Korábban kellett volna… De megtanítalak benneteket kesztyűbe dudálni! Azt fogjátok csinálni, amit parancsolnak nektek! Minden másodikat agyonlövetem… magam lövöm agyon… de a többiek úgy táncolnak majd, ahogy én fütyülök… Elég volt! Elég! És Hnoupek kapja az első golyót. A legelsőt.

A háta mögé nyúlt, előkotorta a derékszíját a pisztolytáskával, kivette a fegyvert. A cs csupa kosz volt. Hátrahúzta a závárzatot: nehezen mozgott, félúton el is akadt és beragadt. A fenébe is, mindent megesz a mocsok, a kosz… Odakint csönd volt, csak az őrszemek léptei kopogtak távolabb a macskaköveken, és a földszinten fújta ki valaki hangosan az orrát.

Andrej az ajtóhoz ment, és kinézett a folyosóra.

— Dagan! — szólt ki halkan.

A sarokban megmozdult valami. Andrej összerezzent, odanézett: a Néma volt az.

Megszokott pózában ült, bonyolult módon összebogozva lábait. A félhomályban nedvesen csillogott a szeme.

— Dagan! — ismételte meg Andrej hangosabban.

Megyek, uram! — jött a válasz a ház mélyéből. Léptek hangzottak.

— Miért ülsz itt? — szólt rá Andrej a Némára. — Menj be a szobába.

A Néma széles arcát felé fordítva, mozdulatlanul nézett rá. Andrej visszament az asztalhoz, és amikor Dagan bekopogott, majd belépett, kiadta neki az utasítást:

— Hozza rendbe, kérem, a pisztolyomat.

— Igen, uram — felelte tisztelettudóan Dagan, fogta a pisztolyt, majd az ajtóban félreállva utat adott a szobába lépő Izjának.

— A, itt ég a lámpa — mondta Izja, egyenesen az asztalhoz csörtetve. — Figyelj, Andrej, nincs még egy ilyen lámpánk? Elegem van a zseblámpából, már fáj a szemem…

Az utóbbi napokban Izja alaposan lefogyott. Ruhája cafatokban lógott rajta. És bűzlött, mint egy öreg kecskebak. Egyébként bűzlött itt mindenki. Az ezredest kivéve. l Andrej elnézte, amint Izja ügyet se vetve semmire, felkap; egy széket, rátelepedik, és maga elé húzza a lámpát. Gönceiből elővett egy halom gyűrött, ócska papírt, és szétteregette maga előtt. Közben szokása szerint izgett-mozgott ültében, járt a szeme, mintha egyszerre akarná elolvasni az összes irományt, és a szemölcsét birizgálta. Ez most némi nehézségbe ütközött ugyan, mivel arcát, nyakát, sőt úgy festett, még a fülét is elborítja a sűrű, göndör szőr.

— Igazán megborotválkozhatnál — szólt rá Andrej.

— Mi a fenének? — érdeklődött szórakozottan Izja.

— A teljes parancsnoki állomány borotválkozik — mondta Andrej dühösen. — Csak te festesz úgy, mint egy madárijesztő.

Izja fölemelte a fejét, nézte egy darabig Andrejt, a szőrtengerből kivillantva sárga, rég nem mosott fogait.

— Igen? — kérdezte. — Tudod, én nem vagyok tekintélyes ember. Nézd meg a kabátomat.

Andrej megnézte.

— Egyébként meg is varrhatnád. Ha nem tudod, add oda Dagannak.

— Dagannak szerintem nélkülem is van épp elég dolga… Apropó, kit akarsz te agyonlövetni?

— Akit kell — felelte Andrej komoran.

— Aha — motyogta Izja, és a papírjaiba mélyedt.

Andrej az órájára nézett. Már csak tíz perce maradt. Sóhajtva előkotorta az asztal alól a cipőjét, kihúzta belőle a kővé keményedett zoknit, lopva megszagolta, majd szemügyre vette feltört jobb lábát. A seb már kezdett begyógyulni, de még fájdalmas volt. Már előre fintorogva, óvatosan felhúzta a megmerevedett zoknit, és megmozgatta lábfejét. Fájdalmas grimasz-szál nyúlt a cipő után. Felhúzta, fölcsatolta derékszíját az üres pisztolytáskával, megigazította és begombolta zubbonyát.

— Itt van — tolt elé az asztalon keresztül egy halom teleírt papírlapot Izja.

— Mi ez? — kérdezte minden érdeklődés nélkül Andrej.

— Papír.

— Aha — Andrej felmarkolta és zsebre vágta a lapokat. — Köszönöm.

Izja már megint olvasott. Gyorsan, mint egy gép.

Andrejnek eszébe jutott, mennyire tiltakozott Izja részvétele ellen az expedícióban —

hiszen úgy fest, mint egy ostoba madárijesztő, ráadásul az a jellegzetes zsidó fizimiskája, a pimasz vihogása és nyilvánvaló alkalmatlansága a fizikai megterhelések elviselésére. Napnál világosabb volt, hogy Izja rengeteg gondot okoz majd, és a hadjáratra emlékeztető tábori körülmények közt aligha lehetett bármi haszonra számítani a városi levéltáros tevékenységéből. Ám minden egészen máshogy alakult.

Pontosabban szólva úgy is alakult. Izja volt az első, akinek a cipő föltörte a lábát.

Egyszerre mindkettőt. Izja elviselhetetlen volt az esti jelentéstételnél ostoba, nem helyénvaló vicceivel, kéretlen közvetlenségével. Már a harmadik napon sikerült belezuhannia egy pincébe, úgy kellett kihúzni. Az ötödik napon elveszett, több órára föltartotta a menetet.

Amikor a háromszáznegyvenedik kilométernél fegyveres összetűzésbe bonyolódtak, Izja úgy viselkedett, mint egy futóbolond, csak csodával határos módon maradt életben. A katonák kigúnyol^ ták, Kehada állandó perpatvarban állt vele. Ellisauerről kiderült, hogy meggyőződéses zsidófaló, Izjával kapcsolatban külön beszélni kellett a fejével… Igen… így volt.

És mégis nagyon gyorsan úgy alakult, hogy — talán az egy ezredest leszámítva — Izja lett az expedíció legnépszerűbb alakja. Bizonyos szempontból még az ezredest is lepipálta.

Először is vizet talált. A geológusok folyamatos, fáradságos munkával kutattak források után, fúrták a sziklákat, dőlt róluk a veríték, gyötrelmes felderítőutakat tettek, míg a többiek pihentek. Izja eközben ült az egyik kocsi platóján a maga fabrikálta, képtelen napernyő alatt, és a régi iratokat böngészte, amelyekből már több ládára való összegyűlt. És négyszer is megmondta előre, hol érdemes föld alatti ciszternát keresni. Igaz, az egyik teljesen kiszáradt, a másikban poshadt volt már a víz, de az expedíció kétszer is iható vízhez jutott Izjának és csakis Izjának köszönhetően.

Másodszor pedig talált egy gázolajraktárt, és Ellisauer antiszemitizmusa ettől kezdve teljesen absztrakt jelleget öltött. “Gyűlölöm a zsidókat — magyarázta vezet motorszerelőjének. — A zsidónál rosszabb nincs a világon. De a szemitákkal semmi bajom! Itt van például Katzman…”

Ezenkívül Izja látott el mindenkit papírral. A gyomorbántalmak első rohama után elfogyott a teljes papírkészlet, és azon a tájon, ahol nemhogy lapulevelet, de még egy fűcsomót sem lehetett sehol találni, Izjának mint a kincset érő papír egyetlen birtokosának és őrzőjének népszerűsége minden képzeletet fölülmúlt.

Két hét sem telt el, és Andrej, nem minden féltékenység nélkül, kénytelen volt megállapítani, hogy Izját szeretik. Mindenki. Még a katonák is, ami már szinte hihetetlen volt. Pihenők idején körülötte tolongtak, és szájtátva hallgatták a fecsegését. Önként és szívesen hurcolták egyik helyről a másikra Izja dokumentumokkal teli vasládáit. Mint az iskolás gyerekek a szeretett tanárnak, neki panaszkodtak, és előtte dicsekedtek. Vogelt gyűlölték, az ezredestől rettegtek, a tudományos részleg tagjaival verekedtek, Izjával pedi — nevettek. Már nem rajta, hanem vele. “Tudja, Katzman — mondta egyszer az ezredes —, sosem értettem, mire kellenek a hadseregben a komisszárok. Mellettem nem is volt soha, de magát alighanem elfogadnám…”

Izja végzett az első köteg papírral, és ruhája alól előhúzta a következő adagot.

— Van valami érdekes? — kérdezte Andrej. Nem azért, mintha valóban érdekelte volna, csak valahogyan ki akarta fejezni azt a gyöngédséget, amely hirtelen elöntötte ez iránt az esetlen, lehetetlen, kellemetlen külsejű ember iránt.

Izja nem válaszolt, csak a fejét rázta. Nyílt az ajtó, és belépett Saint James ezredes.

— Megengedi, tanácsos? — kérdezte.

— Fáradjon be, ezredes — felelte Andrej, és fölállt. — Jó estét. Izja fölpattant, és odatolt egy karosszéket az ezredesnek.

— Nagyon kedves, komisszár — bólintott az ezredes, és lassan, szinte két részletben leült.

Megjelenése, mint mindig, kifogástalan, friss volt, kölni és jó dohány illata lengte körül. Csak az arca és a szeme lett beesettebb az utóbbi időben. És nem megszokott lovaglópálcájával járt, hanem hosszú, fekete bottal, amelyre, ha állnia kellett, észrevehetően rátámaszkodott.

— Ez a fölháborító verekedés az ablak alatt… — kezdte az ezredes. — Elnézését kell kérnem, tanácsos, a katonám viselkedése miatt.

— Reméljük, ez volt az utolsó verekedés — mondta komoran Andrej. — Nem vagyok hajlandó továbbra is eltűrni.

Az ezredes szórakozottan bólintott.

— A katonák mindig verekszenek — jegyezte meg hanyagul. — A brit hadseregben lényegében még ösztönzik is erre őket. A harci szellem, az egészséges agresszivitás és így tovább… De önnek természetesen igaza van. Ilyen nehéz tábori körülmények között ez megengedhetetlen. — Hátradőlt a karosszékben, elővette pipáját, és nekilátott, hogy megtömje. — Csak hogy még mindig nem látható a potenciális ellenség, tanácsos! — tette hozzá ironikusan. — Már előre látom, milyen komoly bonyodalmakat okoz ez szegény vezérkaromnak. No meg persze a politikus uraknak is, ha már nyíltan beszélünk…

— Éppen ellenkezőleg — kiáltott fel Izja. — Mindannyiunk számára most kezdődik csak a tánc! Miután valóságos ellenség nem létezik, ki kell találni. És mint a világméretű tapasztalat mutatja, a kitalált ellenségnél nincs félelmetesebb. Biztosíthatom, hogy hihetetlenül rémes szörnyeteg lesz. A hadsereg létszámát meg kell majd kettőzni.

— Szóval így? — Az ezredes hangjában még mindig irónia bujkált. — És megtudhatom, ki lesz az, aki kitalálja? Tán csak nem maga, kedves komisszárom?

— Ön lesz az — jelentette ki Izja ünnepélyesen. — Mindenek előtt ön. Először is, a vezérkaron belül létre kell hoznia a politikai propagandaosztályt… — kezdte ujjain számolni.

Kopogtak, és mielőtt Andrej válaszolhatott volna, belépett Kehada és Ellisauer. Kehada komor volt, Ellisauer bizonytalanul mosolygott valahonnan a mennyezet alól.

— Kérem, uraim, foglaljanak helyet — mondta nekik hidegen Andrej. Kopogott az asztalon, és rászólt Izjára: — Kezdünk, Katzman.

Izja szó közben elharapta mondókáját, arcát figyelmesen Andrej felé fordította, karját összefűzte a szék támlája mögött. Az ezredes kihúzta magát ültében, tenyerét a bot fogantyúján nyugtatva.

— Magáé a szó, Kehada — mondta Andrej.

A tudományos részleg vezetője közvetlenül mellette ült, vaskos, súlyemelőre valló combjait szétvetve, Ellisauer pedig, mint mindig, mögé húzódva próbált minél kisebbre összegörnyedni, hogy ne magasodjon túlságosan a többiek fölé.

— Geológiai szempontból semmi újság — kezdte komoran Kehada. — Továbbra is csak agyagot és homokot találunk. Víznek semmi nyoma. Az itteni vízvezeték rég nem működik, teljesen kiszáradt. Lehet, hogy éppen ezért mentek el innen az emberek, nem tudom… Itt vannak a napra, a szélre meg a többire vonatkozó adatok. — Zubbonya zsebéből előhúzott egy papírlapot, és Andrej elé lökte. — Részemről egyelőre ennyi — Andrejnek nagyon nem tetszett ez az “egyelőre”, de csak bólintott, és Ellisauerre nézett.

— Szállítási részleg?

Ellisauer kihúzta magát, és Kehada feje fölött rákezdte:

— A mai napon harmincnyolc kilométert tettünk meg. A kettes számú traktor motorja nagyjavításra szorul. Nagyon sajnálom, tanácsos úr, de…

— Úgy — mondta Andrej. — És mit jelent a nagyjavítás?

— Két-három nap — felelte Ellisauer. — A részegységek egy részét ki kell cserélni, a többit pedig rendbe hozni. Talán négy napba is beletelik, vagy ötbe.

— Vagy tízbe — vágott közbe Andrej. — Adja le a jelentését.

— Vagy tízbe — hagyta rá Ellisauer, még mindig bizonytalanul mosolyogva. Föl sem állva, Kehada válla fölött nyújtotta át jelentését.

— Tréfál? — kérdezte Andrej, és igyekezett megőrizni nyugalmát.

— Hogy érti, tanácsos úr? — Ellisauer megrémült. Vagy csak úgy tett, mintha megrémülne.

— Három nap vagy tíz nap, szakértő úr?

— Mélységesen sajnálom, tanácsos úr… — motyogta Ellisauer. — Nem merek pontos határidőt mondani… Nem a garázsban vagyunk, meg aztán Permjak… Valami kiütése van, egész nap hányt… ő a vezető motorszerelőm, tanácsos úr…

— És maga?

— Én megteszek mindent, amit csak tudok… Csak hát a jelenlegi körülmények között… úgy értem, a tábori körülmények…

Egy ideig még motyogott valamit a szerelőkről, a daruról, amelyet nem hoztak magukkal, pedig ő figyelmeztetett rá… a fúrógépről, amelyik nincs, és szerezni sem lehet, majd megint a szerelőkről és valamit a dugattyúkról meg csapszegekről… Egyre halkabban és érthetetlenebbül beszélt, majd végleg elhallgatott. Andrej végig a szemébe nézett, és teljesen világos volt számára, hogy ez a gyáva, agyafúrt égimeszelő hazudik, miközben maga is tudja, hogy ezzel mindenki tisztában van, és bár megpróbál valahogyan kikecmeregni ebből a helyzetből, nem tud, mégis a végsőkig szilárdan kitart hazugsága mellett.

Andrej végül elfordította róla pillantását, lenézett a jelentésre, a lehetetlen macskakaparásra, de semmit sem látott, semmit sem értett belőle. Összebeszéltek a gazemberek, gondolta reményvesztetten. Ezek is összebeszéltek. Most mit csináljak velük? A pisztolyom sincs itt, a fenébe… Jól el kéne verni Ellisauert, vagy úgy ráijeszteni, hogy összecsinálja magát… Nem — Kehada, Kehada a főkolompos köztük. Rám akar kenni mindent… Ezt az egész elfuserált, rohadt vállalkozást; egyedül az én nyakamba akarja varrni… az aljas, kövér disznó… Ordítani szeretett volna, ököllel az asztalra vágni…

A hallgatás elviselhetetlenné vált. Izja hirtelen idegesen fészkelődni kezdett a széken, és megszólalt:

— Lényegében miről van szó? Végül is igazán nem kell sietnünk. Tartsunk pihenőt…

Lehetnek ezekben az épületekben iratok… Igaz, víz nincs, de előreküldhetünk vízéit egy csapatot…

Ekkor Kehada a szavába vágott…

— Hülyeség — jelentette ki élesen. — Elég a mellébeszélésből, urak. Tegyük fel a pontot az i-re. Az expedíció kudarcot vallott. Vizet nem találtunk, és olajat sem. A geológiai felderítés szervezetlensége miatt nem is találhattunk. Összevissza kódorgunk, mint a hülyék, az emberek kimerültek, a járművek tönkrementek. Fegyelemnek nyoma sincs — kóbor némbereket etetünk, holmi rémhírterjesztőket hurcolunk magunkkal… A perspektíva réges-rég szertefoszlott, az emberek fütyülnek mindenre. Nem akarnak továbbmenni, nem látják értelmét, és én nem tudok mit mondani nekik. A kozmográfiai adatok egyszerűen hasznavehetetlenek: sarki fagyra készültünk föl, és perzselő sivatagban találtuk magunkat.

Az expedíció személyi állományát rosszul állították össze, találomra. Az egészségügyi ellátás végképp csapnivaló. És mindezek következtében, ahogyan az várható is ilyen helyzetben: harci szellemnek nyoma sincs, a fegyelem romokban, az emberek ma még alattomban nem engedelmeskednek, holnap pedig itt a lázadás. Ennyi.

Kehada elhallgatott, elővette cigarettatárcáját, és rágyújtott.

— Tulajdonképpen mit javasol, Kehada úr? — kérdezte Andrej fojtott hangon. A gyűlöletes pofa, a vastag bajusz elmosódott vonalak pókhálójában szinte szétfolyt a szeme előtt. Nagyon szeretett volna belevágni ebbe a pofába. A lámpával.

Egyenesen a bajuszra…

— Szerintem nyilvánvaló a megoldás — jelentette ki megvetően Kehada. — Vissza kell fordulni. Haladéktalanul. Amíg egyben vagyunk.

Nyugalom, csitította magát Andrej. Most csak nyugalom. Minél kevesebbet beszélni.

Semmilyen körülmények közt sem szabad vitába szállni vele. Nyugodtan, szó nélkül meghallgatni. Ó, de jó lenne behúzni neki egyet!..

— Igaz is — szólalt meg Ellisauer —, végül is meddig lehet még menni? Az embereim azt kérdezik: hogy van ez, mérnök úr? Megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg a nap el nem éri a horizontot. És épp ellenkezőleg történik: egyre magasabban van. Aztán megbeszéltük, hogy addig megyünk, amíg el nem éri a zenitet… És megint csak ugyanaz — nem emelkedik, a zenitre nem jut föl, összevissza ugrál, hol le, hol meg föl…

Csak nem vitatkozni, csitította magát gondolatban Andrej. Fecsegjenek csak. Nem is baj, ha kiderül, mit hordanak még össze… Az ezredes nem hagy cserben. Minden a katonáktól függ. Katonák… Csak nem beszélték tele ezek a gazemberek Vogel fejét is?…

— Na és maga? — kérdezte Izja Ellisauertől. — Maga mit mond?

— Én? Hogyhogy én?

— Az emberei kérdezgetik, ez világos… De mit válaszol nekik?

Ellisauer a vállát vonogatta, gyér szemöldökét fölvonta.

— Hát ez aztán furcsa — motyogta közben. — Mit felelhetnék, kérdezem én. Magam is szeretném tudni a választ, hát mit felelhetnék nekik? Honnan tudjam?

— Tehát nem mond nekik semmit?

— Hát mit mondhatok? Mit?! Azt felelem, hogy a főnökség nyilván jobban tudja….

— Remek válasz! — mondta Izja kimeredt szemmel. — Ilyen válaszokkal egy egész hadsereget tönkre lehet tenni, nemhogy néhány szerencsétlen sofőrt… Én, fiúk, úgymond, akár ebben a pillanatban kész lennék visszafordulni, de az a vadállat parancsnok nem engedi…

Legalább maga tisztában van azzal, miért vagyunk úton? Hiszen maga önként jött, senki nem kényszerítette!

— Ide figyeljen, Katzman — próbálta félbeszakítani Kehada.

— Beszéljünk a lényegről!

Izja rá se hederített.

— Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű, Ellisauer? Tudta, hogy nem kirándulni megyünk? Tudta. Tudta, hogy a Városnak szüksége van erre az expedícióra? Tudta — maga tanult ember, mérnök… Tudta, hogy az a parancs, addig kell menni, amíg az üzemanyag és a víz kitart? Nagyon pontosan tudta, Ellisauer!

— De hát nincs is ellenvetésem! — kezdett végre sietve mentegetőzni a holtra rémült Ellisauer. — Csak azt próbálom megértetni magukkal, hogy az én magyarázataim… vagyis hogy nem tudom, mit kell nekik válaszolnom, mert hiszen tőlem kérdezik…

— Hagyja abba a köntörfalazást, Ellisauer! — vágott közbe határozottan Izja. — A helyzet napnál világosabb: fél továbbmenni, erkölcsi szabotázst folytat, morálisan lezüllesztette a tulajdon alárendeltjeit, és most ideszalad panaszkodni… Magának pedig még gyalogolnia sem kell. Egész idő alatt autókázott…

Adj neki, Izja, adj neki, galambom, gondolta Andrej elérzékenyülten. Húzz be neki, húzz be az ocsmány fráternek! Hiszen máris becsinált, mindjárt kikéredzkedik…

— Azt pedig végképp nem értem — folytatta határozottan Izja —, mitől tört ki ez az egész pánik. Rászedett minket a geológia? Na és? A fenébe a geológiával, megleszünk nélküle is. A kozmográfiára meg végképp semmi szükségünk… Talán nem világos, hogy a legfőbb feladatunk a felderítés, az adat gyűjtés? A magam részéről állíthatom, hogy az expedíció már eddig is nagyon sokat tett, és még többet tehet. Tönkrement a traktor? Nem baj.

Javítsák meg itt, két nap alatt vagy tíz nap alatt, nem tudom; itt hagyjuk a legfáradtabbakat, a legbetegebbeket, mi meg a másik traktorral szép lassan továbbmegyünk. Ahol vizet találunk, megállunk, és bevárjuk a többieket. Egyszerű az egész, nincs benne semmi különleges…

— Hát persze, minden nagyon egyszerű — mondta epésen Kehada. — És egy golyót nem szeretne a hátába, Katzman? Vagy a homlokába? Túlságosan is beletemetkezik az ócska papírjaiba, nem látja, mi van maga körül… A katonák nem mennek tovább. Tudom, hallottam, amikor megbeszélték.

Háta mögött hirtelen fölállt Ellisauer, motyogva elnézést kért, és hasát fogva kirohant a szobából. A patkány, gondolta kárörvendően Andrej. A gyáva disznó…

Kehada mintha észre sem vett volna semmit.

— A geológusaim között egyetlen megbízható ember van — folytatta. — A katonákban és a sofőrökben egyáltalán nem lehet megbízni. Elrettentésül persze agyonlövethet közülük egyet-kettőt, az talán segít. Nem tudom. Kétlem. És arról sem vagyok meggyőződve, hogy erkölcsileg joga lenne így tenni. Nem akarnak továbbmenni, mert rászedettnek érzik magukat.

Mert semmit nem kaptak ettől a vállalkozástól, és most már reményük sincs arra, hogy valaha is kapnak valamit Az a gyönyörű legenda, amelyet oly ügyesen kifundált Katzman úr a Kristálypalotáról, már nem hat rájuk. Másfajta legendák kerekedtek felül, Katzman…

— Ez meg mi az ördög? — kérdezte Izja, és csuklott a méltatlankodástól. — Én nem fundáltam ki semmit!

Kehada erre szinte jóindulatúan csak legyintett.

— Jól van, jól van, ennek már semmi jelentősége. Már világos, hogy nem lesz semmiféle palota, úgyhogy beszélni is kár róla… Hiszen nagyon jól tudják, uraim, hogy az emberek háromnegyede a zsákmány és csakis a zsákmány reményében vállalkozott erre az útra. És mit kaptak helyette? Véres hasmenést és éjszakai szórakozás gyanánt egy tetves lotyót…

De még csak nem is erről van szó. Az még semmi, hogy kiábrándultak, nagyobb baj, hogy holtra rémültek. Mondjunk köszönetet érte Katzman úrnak. Mondjunk köszönetet Pak úrnak, akit oly szívélyesen fogadtunk be az expedícióba, etetjük-itatjuk. E két úr igyekezetének hála, az emberek rengeteget megtudtak arról, mi vár rájuk, ha folytatjuk az utat. Az emberek félnek a tizenharmadik naptól. Félnek a beszélő farkasoktól… Nem volt elég a cápafogú farkas, még beszélőt is ígértek nekik! Az emberek félnek a vasfejűektől… És mindazok után, amit eddig láttak — a kivágott nyelvű némákat, az elhagyatott koncentrációs táborokat, az elvadult kreténeket, akik forrásokhoz imádkoznak, és a jól felfegyverzett kreténeket, akik okkal, ok nélkül ránk lőnek lesből… És mindazok után, amit ma, itt, ezekben a házakban láttak — a csontokat az elbarikádozott lakásokban… Elbűvölő és csábító kép bontakozik ki! És ha a katonák tegnap még a világon mindennél jobban rettegtek Vogel szakaszvezetőtől, ma már köpnek Vogelre — vannak nála sokkal ijesztőbb dolgok is…

Kehada végre elhallgatott, és a levegőt kifújva letörölte kövér arcáról a verejtéket. Ekkor — szemöldökét ironikusan fölhúzva — megszólalt az ezredes:

— Az a benyomásom támadt, hogy magának is alaposan inába szállt a bátorsága, Kehada úr. Vagy tévednék?

Kehada vörösre gyulladt szemével rásandított.

— Miattam ne nyugtalankodjék, ezredes — morogta. — Ha félek valamitől, az legfeljebb egy golyó a lapockáim közé. Csak úgy, mellesleg. Azoktól az emberektől, akikkel egyébként együtt érzek.

— Szóval így állunk? — szólalt meg az ezredes. — Nos hát nem áll szándékomban megítélni ezen expedíció fontosságát, és nem veszem magamnak a bátorságot, hogy előírjam az expedíció vezetőjének, hogyan kell eljárnia. Az én dolgom, hogy végrehajtsam a parancsot. Ugyanakkor szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezeket a lázadásra és parancsmegtagadásra vonatkozó eszmefuttatásokat puszta fecsegésnél nem tartom többre. A katonáimat bízza csak rám, Kehada úr! Ha gondolja, rám bízhatja azokat a geológusait is, akikben nem bízik meg. Szívesen foglalkozom velük… Kénytelen vagyok felhívni a figyelmét, tanácsos — fordult még mindig ugyanazzal a gyilkos udvariassággal Andrejhez —, hogy túl sok szó esik itt ma a katonákról, és valamilyen oknál fogva éppenséggel azok részéről, akiknek hivatalosan semmi közük hozzájuk…

— Azok beszélnek itt a katonákról — szakította félbe durván Kehada —, akik a nap huszonnégy órájában együtt dolgoznak, esznek és alszanak velük…

A beállt csendben hallani lehetett, hogy megreccsen a bőr karosszék: az ezredes nagyon egyenes derékkal ült benne. Egy ideig hallgatott. Halkan nyílt az ajtó, és Ellisauer bűntudatos mosollyal, görnyedten a helyére óvakodott.

Na, sürgette gondolatban Andrej, szemét az ezredesre meresztve. Na, ne kíméld, üsd ki!

Húzz be neki! A pofájába, bele a pofájába!..

Az ezredes végre megszólalt.

— Továbbá arra is föl kell hívnom figyelmét, tanácsos, hogy a parancsnoki állomány egy része ma nyilvánvaló megértésről, sőt lágyszívű együttérzésről tett tanúbizonyságot a katonaság alacsonyabb beosztású tagjai közt tapasztalható, egyéb ként teljesen érthető, közönséges, ám korántsem kívánatos hangulat iránt. Mint rangidős tisztnek, kötelességem kijelenteni: abban az esetben, ha az említett megértés és együttérzés valamilyen gyakorlati formában nyilvánul meg, úgy lépek föl az együtt érzőkkel és megértőkkel szemben, ahogyan az ilyenekkel szemben tábori körülmények közt föl kell lépni. A jövőre nézve pedig, tanácsos úr, biztosíthatom arról, hogy a katonaság a továbbiakban is kész teljesíteni minden parancsát.

Andrej visszafojtotta lélegzetét, és elégtétellel nézett Keha-dára. Kehada görbe mosollyal új cigarettára gyújtott az előző csikkjéről. Ellisauer végképp láthatatlanná vált.

— És hogyan járnak el az együtt érzőkkel és megértőkkel tábori körülmények között? — kérdezte mélységes érdeklődéssel Izja, aki szintén nagyon elégedett volt a helyzettel.

— Fölkötik őket — közölte szárazon az ezredes.

Megint csönd lett. Hát így, gondolta Andrej. Remélem, minden világos, Kehada úr. Vagy talán vannak kérdései? Nem, nincsenek, hogyan is lennének?! A hadsereg! A katonák, ők döntenek el mindent… És mégsem értem az egészet, gondolta. Mitől ilyen magabiztos? Vagy lehet, hogy az egész csak álarc, ezredes? Hiszen én is magabiztosnak látszom. Legalábbis annak kell mutatkoznom… Muszáj.

Gyanakvó pillantást vetett az ezredesre. Saint James változatlanul nagyon feszes tartásban ült, foga közt szorongatva kialudt pipáját. És nagyon sápadt volt. Talán csak a haragtól… Az ördögbe is, az ördögbe, gondolta Andrej csaknem pánikban. Hosszú pihenőt kell tartani!

Azonnal! És Katzman találjon nekem vizet. Sok vizet. Az ezredesnek. Egyedül az ezredesnek.

És ma éjszakától kezdve az ezredes dupla vízadagot kap!

Ellisauer eltorzult arccal előbukkant Kehada kövér válla mögül, és panaszosán nyöszörögte:

— Elnézést… Ki kell mennem… Megint…

— Üljön le! — szólt rá Andrej. — Mindjárt befejezzük. — Hátradőlt székében, és belekapaszkodott a karfába. — Utasítás a holnapi napra. Pihenőt rendelek el. Ellisauer. Minden erőt mozgósítani a traktor javítására! Három napot kap, szíveskedjen ezalatt megoldani.

Kehada. Holnap egész nap foglalkozzon a betegekkel. Holnapután álljon készen, velem jön felderítőútra. Katzman, maga is velünk jön… Vizet — kopogott az asztalon a nyomaték kedvéért —, vizet akarok, Katzman. Ezredes úr! Utasítom, hogy holnap pihenjen. Holnapután átveszi a parancsnokságot a tábor fölött. Végeztünk, uraim. Elmehetnek.

Загрузка...