HARMADIK FEJEZET

— Nos, indulok, ezredes — mondta Andrej, és fölállt.

Az ezredes is fölemelkedett, és nehézkesen rátámaszkodott botjára. Most még sápadtabb volt, arca megfeszült, aggastyán benyomását keltette. Mintha még tartása is végképp elhagyta volna.

— Szerencsés utat, tanácsos — mondta. Színét vesztett szeme csaknem bűntudatosan pillantott rá. — Az ördögbe is, elvégre a parancsnoki felderítés az én dolgom lenne…

Andrej fölvette az asztalról a géppisztolyt, szíját a vállára vetette.

— Nem tudom, nem tudom… — mondta. — Nekem meg például az az érzésem, mintha megszöknék, itt hagyva mindent magára…. Pedig maga beteg, ezredes.

— Igen, képzelje, ma… — az ezredes félbehagyta a mondatot. — Gondolom, sötétedésig visszatér?

— Sokkal korábban visszajövök — mondta Andrej. — Ezt a kiruccanást még csak nem is tekintem földerítésnek. Csak meg akarom mutatni ezeknek a gyáva férgeknek, hogy nincs mitől félni. Mászkáló szobrok, na szép… — Hirtelen észbe kapott. — Nem a maga katonáinak akarok szemrehányást tenni, ezredes.

— Ugyan már — legyintett vézna kezével az ezredes. — Teljesen igaza van. A katonák mindig gyávák. Soha életemben nem láttam bátor katonát. Meg hát miért is lennének bátrak?

— Tudja — mosolygott Andrej —, ha ott elöl mindössze az el lenség tankjai várnának minket…

— Tankok! — legyintett az ezredes. — A tank, az más dolog. De nagyon jól emlékszem egy esetre, amikor egy ejtőernyős század megtagadta a parancsot, hogy behatoljon egy faluba, mert ott élt a környék ismert varázslója.

Andrej elnevette magát, és kezet nyújtott az ezredesnek.

— Viszontlátásra — mondta.

— Egy pillanat — tartóztatta az ezredes. — Dagan!

Belépett Dagan, kezében egy ezüsthálós palackkal. Az asztalon megjelent egy ezüsttálca, rajta aprócska ezüstpoharak.

— Parancsoljon — szólt az ezredes.

Ittak, majd kezet szorítottak.

— Viszontlátásra — ismételte meg Andrej.

A bűzölgő lépcsőn lement az előcsarnokba, hidegen biccentett Kehadának, aki a földön bajlódott valami teodolitra emlékeztető műszerrel, majd kilépett a hőségben fuldokló utcára.

Rövid árnyéka mellett a poros, repedezett járdán nyomban föltűnt egy másik árnyék, és Andrejnek csak ekkor jutott eszébe a Néma. Körülnézett. A Néma ott állt, megszokott pózában, kezét széles övébe dugva, amelyen ott lógott egy fenyegető külsejű ácsszekerce.

Sűrű, fekete haja égnek állt, csupasz lábát szétvetette, barna bőre csillogott, mintha zsírral kente volna be.

— Nem veszel magadhoz mégis egy géppisztolyt? — kérdez te Andrej.

“Nem.”

— Hát, ahogy akarod…

Andrej körülnézett. Izja és Pak az egyik pótkocsi árnyékában a földön ült, és egy szétteregetett térképet tanulmányozott. Mögöttük két katona a nyakát nyújtogatva figyelte őket. Egyikük, elkapva Andrej pillantását, gyorsan oldalba bökte társát, és mindketten villámgyorsan eltűntek a kocsi mögött.

A kettes számú vontató körül Ellisauerrel az élen ott nyüzsögtek a sofőrök. Ruházatuk szedett-vedett volt, Ellisauer fején pedig egy hatalmas, széles karimájú kalap ékeskedett. Két katona is ott lábatlankodott körülöttük, tanácsokat osztogattak, időnként hegyeseket sercintve közben.

Andrej végignézett az utcán. Üres volt. A forró levegő reszketett a kövezet fölött.

Százméternyire már semmi sem látszott, mintha víz alatt lenne.

— Izja! — szólította Andrej.

Izja és Pak odanézett és föltápászkodott. A koreai fölvette a földről és hóna alá csapta apró, saját készítésű géppisztolyát.

— Mi van, már indulunk? — kérdezte élénken Izja.

Andrej bólintott és elindult.

Mindannyian őt nézték: a napfénytől hunyorgó Permjak, a bamba Ungern, rendszerint félig eltátott száját most rémülten összezárva, a komor Gorilla-Jackson, aki lassan törölgette kezét egy marék kóccal… A koszos, toprongyos, gombára emlékeztető Ellisauer ünnepélyes és együtt érző arckifejezéssel kalapja széléhez emelte két ujját, a köpködő katonák abbahagyták a köpködést, foguk közt szűrve a szót, halkan megjegyeztek valamit, aztán gyorsan eltűntek. Berezeltetek, nyavalyások, gondolta bosszúszomjasan Andrej. Ha most csak a mulatság kedvéért ideparancsolnálak benneteket, telecsinálnátok a nadrágotokat…

Elhaladtak az őrszem mellett, aki sebesen vigyázzba vágta magát, és megindultak a macskaköveken — elöl Andrej, vállán a géppisztollyal, szorosan a nyomában a Néma a hátizsákkal, amelyben négy konzerv, egy csomag kétszersült, két palack víz volt; mögöttük, vagy tíz lépéssel lemaradva, Izja csoszogott slampos cipőjében, hátán üres hátizsák, egyik kezében a térkép, a másikkal zsebeit tapogatta lázasan, mintha azt ellenőrizné, nem felejtett-e ott valamit. A sort a koreai Pak zárta, az olyan ember kissé kacsázó járásával, aki hozzászokott a hosszú gyalogláshoz, hóna alatt vitte rövid csövű géppisztolyát.

Az utca izzott a hőségtől. A nap hátukat, vállukat perzselte. A házfalakból lassú hullámokban áradt a forróság. Szellő sem rezzent.

Hátuk mögött, a táborban fölbőgött a sokat szenvedett motor — Andrej nem nézett vissza.

Hirtelen elárasztotta a felszabadultság érzése. Néhány boldog órára eltűnnek az életéből a bűzös katonák a maguk érthetetlenségig egyszerű lelkivilágával; eltűnik Kehada, az intrikus, akin úgy átlát, mint a szitán, és már a könyökén jön ki; maga mögött hagyja mások föltört lábának, botrányainak és verekedéseinek undorító gondjait, azt, hogy valakinek megint megy a hasa — vajon nem mérgezés-e? — , egy másiknak különösen erős, sőt véres hasmenése van — vajon nem dizentéria-e?… Hogy vigyen el az ördög mindannyiótokat, hergelte magát Andrej szinte mámorosán. Ne is lássalak benneteket többé! Jaj de jó nélkületek!

Igaz, rögtön eszébe jutott Pak, a gyanús koreai, és egy másodpercig úgy érezte, hogy a felszabadultság tiszta örömét most új gondok és gyanúk árnyékolják be, de gondolatban könnyelműen legyintett az egészre. Végül is ki ez a koreai? Nyugodt ember, sosem panaszkodik semmire. Ioszif Katzman távol-keleti változata, semmi több… Hirtelen eszébe jutott, amit a bátyja mesélt valamikor: a Távol-Keleten minden nép, különösen a japánok pontosan úgy tekintenek a koreaiakra, ahogy Európában minden nép, különösen az oroszok és a németek a zsidókra. Ezt most valahogy különösnek találta, és hirtelen eszébe jutott Kaneko… Igen, Kaneko kellene ide, meg Jura bácsi és Donald… Hajaj… Ha sikerült volna rábeszélnie Jura bácsit, hogy jöjjön el vele erre az útra, másképp állnának a dolgok…

Fölidézte, hogy egy nappal az indulás előtt szakított néhány órát, elkérte Geigertől a golyóálló üvegű limuzint, és kiment Jura bácsihoz. Visszagondolt arra, hogyan iszogattak a nagy, emeletes parasztházban, ahol rend volt és tisztaság, a frissen sült kenyér, a menta és füst otthonos illata töltötte be. Kisüstit ittak, malackocsonyát és olyan ropogós kovászos uborkát falatoztak hozzá, amilyet Andrej már isten tudja, mióta nem evett, báránybordát ropogtattak, fokhagymás mártásba mártogatva a húsdarabokat, aztán a termetes holland háziasszony, Marta, Jura bácsi felesége, aki már harmadik gyerekükkel volt terhes, behozta a duruzsoló szamovárt, amelyért Jura bácsi egy egész szekérnyi búzát és ugyanannyi krumplit adott, és sokáig, elmélyülten itták a teát, valami egészen rendkívüli dzsemet kanalazva hozzá, izzadtak, fújtattak, friss, hímzett törülközővel itatták föl arcukról a verítéket, közben Jura bácsi egyre azt hajtogatta: “Szavam sem lehet, fiúk, most aztán lehet élni… Mindennap idehajtanak nekem öt naplopót a lágerből, én meg munkával nevelem őket, nem sajnálom az erőmet, ha valamelyikkel gond van, hát rögtön behúzok neki egyet, viszont annyit zabálhatnak itt, amennyi beléjük fér, amit én eszem, azt kapják ők is, nem vagyok én holmi kizsákmányoló…” És amikor búcsúzkodtak, Andrej már beült a kocsiba, Jura bácsi meg hatalmas, bőrkeményedésekkel teli mancsában szorongatta a kezét, Andrej tekintetét keresve megszólalt: “Tudom, hogy megbocsátod, Andrjuha… Itt hagynék én mindent, még az asszonyt is… De ezeket nem hagyhatom magukra, nem tehetem meg…” — bökött a válla fölött a két szőke fiúcskára, akik, hogy senki észre ne vegye, hangtalanul püföl-ték egymást a tornác mögött.

Andrej visszanézett. A tábor már nem látszott, a hőségtől reszkető levegő eltakarta.

Tompán, mintha vattán keresztül szűrődne át, még hallatszott a motor bőgése.

Izja most Pak mellett gyalogolt, a térképpel az orra alatt hadonászott, és ordítva magyarázott valamit a léptékről. Pak nem vitatkozott. Csak mosolygott, és amikor Izja meg akart volna állni, hogy a térképet kiterítve szemléletesen is bemutassa, miről van szó, Pak finoman megfogta a könyökét és továbbvitte. Komoly ember, ez kétségtelen. Más körülmények között nyugodtan hagyatkozni lehetne rá. Jó lenne tudni, mi baja Geigerrel…

Bár nagyon is különbözőek, az igaz…

Pak Cambridge-ben tanult, megszerezte a filozófia doktora címet. Dél-Koreába visszatérve részt vett valamiféle rendszerellenes diákmegmozdulásokban, és Li Szin Man börtönbe dugta.

Az észak-koreai hadsereg szabadította ki ötvenben, az újságok úgy írtak róla, mint a koreai nép igaz fiáról, aki gyűlöli Li Szin Man klikkjét és az amerikai imperialistákat, rektorhelyettes lett, majd egy hónap múltán megint rács mögé dugták, és vádemelés nélkül ott is tartották egészen a cse-mulpói partraszállásig, amikor a börtönt tűz alá vette az északkelet felé lendületesen előrenyomuló első lovashadosztály. A városban elszabadult a pokol, Pak már nem is remélte, hogy életben maradhat, amikor fölajánlották neki, hogy vegyen részt a Kísérletben.

Jóval Andrej előtt került a Városba, vagy húsz foglalkozást csinált végig, és természetesen összetűzött a polgármester úrral, belépett az értelmiségiek földalatti szervezetébe, amely akkoriban még támogatta Geigert. Pak ott valami összetűzésbe keveredett Geigerrel. így vagy úgy, az illegális ellenzékiek egy nagy csoportja jó két évvel a Fordulat előtt titokban elhagyta a Várost, és északra húzódott. Szerencséjük volt: a háromszázötvenedik kilométernél a romok közt “időkapszulára” bukkantak — jókora fémciszternára, amely dugig volt tömve a kultúra és technika legkülönfélébb mintadarabjaival. A hely is megfelelőnek mutatkozott — volt víz, termékeny talaj közvetlenül a Fal mellett, sok épen maradt lakóház, így le is telepedtek ott.

Semmit sem tudtak arról, ami a Városban történt, ezért amikor föltűntek az expedíció páncélozott járművei, azt hitték, értük jöttek. A rövid, de elkeseredett és értelmetlen összecsapásnak szerencsére csak egyetlen ember esett áldozatául. Pak fölismerte régi barátját, Izját, és ebből megértette, hogy félreértés az egész… Azután pedig bekéredzkedett Andrej csapatába. Azt mondta, hogy a kíváncsiság hajtja, hogy már régóta tervez egy felderítőutat északra, de az emigránsoknak nem volt rá pénzük. Andrej nem nagyon hitt neki, de magával vitte. Úgy gondolta, hasznukra lehet Pak tudása, és Pak valóban hasznosnak bizonyult. Mindent megtett az expedícióért, amit csak tudott, Andrejjel szemben mindig barátságos és előzékeny volt, Izjával szemben még inkább, de nem lehetett rábírni, hogy őszinte legyen. Andrej, sőt Izja sem tudta meg sosem, honnan rendelkezik Pak annyi mitikus és valóságos információval az előttük álló útról, miért csatlakozott végül is az expedícióhoz, és egyáltalán, mit gondol Geigerről, a Városról, a Kísérletről… Pak sosem kapcsolódott be az elvont témákról folyó beszélgetésekbe.

Andrej megállt, bevárta utóvédjét, és megkérdezte: — Sikerült megállapodnotok, mi érdekel benneteket?

— Mi is… — Izjának végre sikerült kiteregetnie térképét, és gyászkeretes körmű ujjával mutogatni kezdett: — Nézz ide, most itt vagyunk. Vagyis egy, kettő… hat sarokkal odébb lennie kell egy térnek. Van ott egy nagy, valószínűleg kormány zati épület. Oda feltétlenül be kell mennünk. No meg ha útközben akad valami érdekes… Meg ide is érdekes lenne eljutni.

Igaz, kicsit messze van, bár a lépték nem ér semmit, még az is lehet, hogy itt van valahol a közelben… Látod, ide van írva: Panteon. Kedvelem a panteonokat.

— Na jó — mondta Andrej, és megigazította vállán a géppisztolyt. — Mehetünk arra is…

Vagyis vizet ma nem is keresünk?

— A vízig még sokat kell menni — mondta halkan Pak.

— Igen, testvér… — kapott a szón Izja. — Nézd csak, a térkép egy víztornyot jelez itt… Van itt ilyen torony? — kérdezte Paktól.

Pak vállat vont.

— Nem tudom. De ha maradt egyáltalán víz a környéken, annak valahol ott kell lennie.

— I-igen — húzta el a szót Izja. — Jó messze van. Vagy harminc kilométer, egy nap alatt nem lehet odaérni és visszajönni… Bár igaz, a lépték… Figyelj ide, miért kell neked okvetlenül ma az a víz? Majd holnap odamegyünk, ahogy megbeszéltük… Pontosabban nem gyalogolunk, hanem kocsin megyünk.

— Na jó — hagyta rá Andrej. — Induljunk.

Most egymás mellett mentek, és egy darabig mindannyian hallgattak. Izja egyfolytában jobbra-balra nézett, mintha szimatolt volna, de nem volt sehol semmi érdekes. Két-, háromemeletes házak, némelyik szinte szép volt. Kitört üvegek. Helyenként az ablakokat megvetemedett furnérlapok fedték. Az erkélyeken félig szétrohadt virágládák, sok házat poros borostyánindák borítottak be. Egy nagy üzlet hatalmas kirakatüvegei valahogyan épen megmaradtak, a vastag porrétegtől nem lehetett átlátni rajtuk, de a bolt ajtói betörve… Izja odaloholt, benézett, majd visszatért.

— Üres — mondta. — Teljes a pusztulás.

Majd valamilyen közösségi épület következett — talán színház, talán hangversenyterem, talán mozi. Majd megint egy üzlet, kirakata szétverve, majd a másik oldalon egy újabb üzlet… Izja hirtelen megállt, orrát mozgatva beleszimatolt a levegőbe, piszkos ujját figyelmeztetően föltartotta.

— Állj! — mondta. — Valahol itt!

— Mi?! — kérdezte Andrej körülnézve.

— Papír — közölte Izja kurtán.

Rájuk sem pillantva, magabiztos léptekkel indult el egy épület felé az utca jobb oldalán. Az a ház olyan volt, mint a többi, semmiben sem különbözött szomszédaitól, legfeljebb talán a bejárata volt valamivel díszesebb, és stílusán érződött valamilyen gótikus jelleg. Izja eltűnt a kapuban, társai még át sem értek az úton, mikor ő már újra kidugta fejét, és lelkesen ordította:

— Ide gyorsan, Pak! Könyvtár!

Andrej elragadtatottan megcsóválta a fejét. Ez már igen, ez az Izja…

— Könyvtár? — kérdezte Pak, lépteit meggyorsítva. — Ez nem lehet igaz!

Az utca vakító és fullasztó hősége után az előcsarnok hűvös és félhomályos volt. A magas, gótikus ablakokat, amelyek nyilván egy belső udvarra nyíltak, színes üvegmozaik díszítette.

A padlót mintás kőlapok borították. Fehér márványlépcső vezetett fel jobbra és balra… A bal oldalin már javában csörtetett fölfelé Izja, Pak könnyedén utolérte, hármasával vették a fokokat, majd egy pillanat múlva eltűntek szem elől.

— Mi meg mi a csudának másznánk föl oda? — kérdezte Andrej a Némától, aki egyetértett vele.

Andrej körülnézett, hova ülhetne le, majd letelepedett a hűvös, fehér lépcsőre. Maga mellé tette a géppisztolyt. A Néma leguggolt a fal tövében, szemét lehunyta, két hosszú, izmos karjával átfogta térdét. Csönd volt, csak föntről hallatszott valami kivehetetlen mormogás.

Elegem van az egészből, gondolta Andrej ingerülten. Elegem van a kihalt városnegyedekből. Ebből az izzó némaságból. Ezekből a rejtélyekből. Bárcsak találnánk embereket, ellaknánk köztük, kifaggatnánk őket… és megvendégelnének minket valamivel…

mindegy, hogy mivel, csak ne ezzel az undorító zabtáppal… megkínálnának hűtött borral! Sok borral, amennyi csak jólesik… vagy sörrel. Csikarást érzett a gyomrában, és ijedten megfeszülve figyelte önmagát. Nem, semmi. Ma — hál'istennek — még egyszer sem kellett futnia, már ez is valami. És mintha a sarka is kezdene begyógyulni…

Odafönn valami súlyos dübörgéssel lezuhant. “Az isten szerelmére, hova a csudába mászik”, ordította Izja, majd nevetés hallatszott, és folytatódott a két hang mormolása.

Kotorásszatok csak, kotorásszatok, gondolta Andrej. Már csak bennetek reménykedhetek.

Csak tőletek várható valami értelmes dolog… És ebből az egész szerencsétlen vállalkozásból nem is marad semmi egyéb, csak az én jelentésem, no meg Izja huszonnégy ládányi dokumentuma.

Kinyújtotta a lábát, és könyökére támaszkodva végigdőlt a lépcsőfokokon. A Néma nagyot tüsszentett, visszhangzott tőle az előtér. Andrej hátrahajtotta a fejét, és a távoli, boltíves mennyezetet bámulta. Értettek az építészethez, szépen dolgoztak, jobban, mint a mieink. És egyébként is jól éltek, ez látható. Mégis elpusztultak… Nagyon nem fog ez tetszeni Fritznek — ő persze jobban örülne egy potenciális ellenfélnek. És mi derül ki: éltek, éldegéltek, építkeztek, dicsőítették a maguk Fritzét… a Szeretettet és Egyszerűt… És az eredmény — tessék parancsolni: a nagy üresség. Mintha nem is élt volna itt senki. Csak csontvázak maradtak, de abból is mintha kevés lenne ekkora lélekszámhoz képest… Hát így állunk, elnök úr! Ember tervez, Isten meg rászabadít valamiféle káprázatot — és vége mindennek…

Ő is tüsszentett, csavart az orra. Hűvös van itt… Kehadát meg jó lenne bíróság elé állítani, amikor hazaérünk… Gondolatai észrevétlenül belezökkentek a megszokott kerékvágásba: hogyan lehetne sarokba szorítani Kehadát úgy, hogy az ő kezében legyen az összes bizonyíték, és Geiger számára nyomban világos legyen minden… Elhessentette ezeket a gondolatokat — nem most van itt a helyük és az idejük. Most csak a holnapi nappal szabad foglalkozni. No meg persze a maival. Azzal például, hogy hova tűnt végül is az a szobor. Jött valami szörnyeteg… valami sztegoszauruszféle… a hóna alá csapta és elvitte. De miért? Meg aztán lehet vagy ötven tonna az a szobor. Ha egy ilyen dögnek kedve szottyan, a lánctalpas vontatót is a hóna alá csaphatja… El kéne tűnnünk innen, ez világos. Ha az ezredes nem betegszik meg, már ma nyomunk se lenne itt… Gondolatai az ezredes körül jártak, de hirtelen fülelni kezdett.

Valami távoli, kivehetetlen hang hallatszott — nem emberi beszéd, odafönn egyre folytatódott a duruzsolás —, ez kintről jött, az utcáról áradt be a tárva-nyitva álló magas ajtószárnyakon. Érzékelhetően megcsörrentek az ablakok tarka üvegtáblái, és érzékelhetően remegtek könyöke és hátsója alatt a lépcsőfokok, mintha vasúti sínek lennének valahol a közelben, amelyeken éppen egy súlyos tehervonat robog.

A Néma hirtelen tágra nyitotta szemét, és fejét félrehajtva éberen hallgatózott.

Andrej óvatosan maga alá húzta lábát, fölállt, vállszíjánál fogva a géppisztolyt. A Néma rásandított, maga is nyomban fölpattant, és tovább hallgatózott.

Készenlétbe helyezve a géppisztolyt, Andrej hangtalanul a bejárathoz futott, és óvatosan kikémlelt. A poros kinti levegő forrón az arcába vágott. Az utca sárga fényben izzott, és változatlanul üres volt. Csak a süket csönd szűnt meg. Egy monumentális kalapács verte a távolban csüggedt egyhangúsággal a kövezetét, és a dübörgés észrevehetően közeledett — súlyos, döngő ütések, amelyek törmelékké zúzták az út kockakő burkolatát.

A szemközti házban lévő bolt kirakatüvege csörömpölve zuhant a földre. A váratlan hangtól Andrej visszahőkölt, de rögtön összeszedte magát, és ajkát beharapva fölhúzta a fegyver závárját. Az ördög hozott engem ide, villant át tudata peremén.

A kalapács egyre közeledett, de kivehetetlen volt, hogy merről, a csapások egyre súlyosabbak és dübörgőbbek lettek, és volt bennük valami kíméletlen és elháríthatatlan diadalmasság. A sors léptei, villant át Andrej agyán.

Fejvesztetten a Némára pillantott.

A látványtól szinte sokkot kapott: a Néma vállával a farnak dőlve nyugodtan állt, és fejszéjével bal keze kisujjáról a körmöt farigcsálta. Mindeközben nyugodt, sőt közömbös képet vágott.

— Mi van? Mit művelsz?! — kérdezte Andrej rekedten.

A Néma ránézett, bólintott, és folytatta a körömvágást… Bumm, bumm, bumm — hangzott már közvetlen közelről, és a föld rengett a lábuk alatt. Majd hirtelen csönd lett. Andrej megint kinézett az utcára. És meglátta: a legközelebbi kereszteződésben sötét figura magasodik, feje a második emeletig ér. Egy szobor. Egy ódon fémszobor. Az a bizonyos varangyképű fickó, csak most mereven kihúzva magát, terjedelmes állát fölszegve áll, egyik karja a háta mögött, a másikat — fenyegetően? az égre mutatva? — kinyújtott mutatóujjal a magasba emeli…

Andrej elhűlve, mintha rémálmot látna, meredt erre a lidérces szörnyalakra. De tudta, hogy nem álmodik. Közönséges szobor, semmi több, idétlen, tehetségtelen fémmonstrum, amelyet salak vagy talán fekete oxidréteg borít, és amelyet ostobán nem a megfelelő helyre állítottak… A kövezetről fölszálló forró levegőben körvonalai ugyanúgy remegtek és inogni látszottak, mint az utcát övező házak kontúrjai.

Andrej érezte, hogy megérintik a vállát, és hátranézett — a Néma mosolygott rá, és megnyugtatóan bólogatott. Bumm, bumm, bumm — hangzott föl ismét az utcán. A Néma még mindig fogta Andrej vállát, simogatta, finom mozdulatokkal, megnyugtatóan gyúrta az izmait. Andrej vadul elrántotta a vállát, és újból kinézett. A szobor eltűnt. És megint csönd volt.

Andrej félrelökte a Némát, és remegő lábbal fölrohant a lépcsőn. Odafönn, mintha mi sem történt volna, még mindig hallatszott a két hang motyogása.

— Elég! — förmedt rájuk, berontva a könyvtárterembe. — Gyerünk innen!

Hangja teljesen elfúlt, azok ketten meg sem hallották, vagy ha hallották is, rá sem hederítettek — mással voltak elfoglalva. A terem hatalmas volt, a könyvvel telezsúfolt polcok sora a végtelenbe veszett, és elnyelte a hangot. Az egyik polc fölborult, a könyvek halomban hányódtak a padlón, köztük kotorászott Izja és Pak — mindketten igen elégedettek, felhevültek, izzadtak és lelkesek voltak… Andrej a könyveken taposva odament hozzájuk, elkapta a gallérjukat, és úgy cibálta föl őket.

— Gyerünk innen! — mondta. — Elég volt. Indulás!

Izja először ködös pillantással nézett rá, majd kitépte magát a markából, és rögtön magához tért. Gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte Andrejt.

— Mi van veled? — kérdezte. — Történt valami?

— Nem történt semmi — vágta rá Andrej dühösen. — Elég volt ebből a kotorászásból.

Hova akartok menni? A panteonba? Akkor indulás a panteonba.

Pak, akit még mindig a gallérjánál fogva tartott, most óvatosan megmozgatta a vállát, és halkan köhintett. Andrej elengedte.

— Tudod, mit találtunk itt? — kezdte Izja lelkesen, de nyomban félbe is szakította saját mondókáját. — Figyelj, mi a fene történt?

Andrej közben összeszedte magát. Mindaz, ami odalenn történt, teljességgel képtelennek és lehetetlennek tűnt itt, ebben a fülledt, szigorú teremben, Izja fürkésző pillantását érezve, és ott áll mellette a rendíthetetlenül korrekt Pak is…

— Nem tölthetünk ennyi időt minden objektumban — mondta Andrej homlokát ráncolva. —

Egyetlen napunk van a felderítésre. Induljunk!

— A könyvtár nem akármilyen objektum! — vágta rá azonnal Izja. — Ez az első könyvtár az út kezdete óta… Ide figyelj, teljesen kifordultál magadból. Végül is mi történt?!

Andrej nem tudta rászánni magát, hogy elmesélje. Nem tudta, hogyan mondhatná el.

— Menjünk! — morogta, megfordult, és a könyveken átgázolva elindult a kijárat felé.

Izja utolérte, megfogta a karját, és mellette lépkedett. A Néma félrehúzódott az ajtóból, és kiengedte őket. Andrej még mindig nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Minden kezdőmondatot, minden szót ostobának érzett. Azután eszébe jutott a napló…

— Tegnap este fölolvastál nekem egy naplóból… — szólalt meg. Már a lépcsőn mentek lefelé. — Tudod, azé, aki fölkötötte magát…

— És?

— Hát itt volt!

Izja megállt.

— A káprázat?

— Ti tényleg nem hallottatok semmit? — kérdezte Andrej elkeseredetten.

Izja megrázta a szakáilát, Pak szólalt meg halkan:

— Valószínűleg nagyon elmerültünk a dologban, vitatkoztunk.

— Megszállottak… — mondta Andrej. Görcsösen visszatartotta lélegzetét, a Némára pillantott, majd végre kibökte: — A szobor. Jött, és aztán elment…. Úgy mászkálnak föl és alá a városban, mint az elevenek, érted?

Elhallgatott.

— És? — sürgette türelmetlenül Izja.

— Hogyhogy és? Ennyi az egész.

Izja feszült arcára mérhetetlen csalódottság telepedett.

— Na és? — mondta. — Rendben, egy szobor… Az éjjel is kószált egy, és mi történt?

Andrej kinyitotta és megint becsukta a száját.

— A vasfejűek — szólalt meg váratlanul Pak. — Ez a legenda a jelek szerint itt születhetett.

Andrej, aki képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni, Izjáról Pakra nézett, majd megint vissza. Izja — fölfogta végre! — együtt érzőn füttyre csücsörítette ajkát, és egyre azon igyekezett, hogy Andrej kezét megszorongassa, Pak pedig, szemlátomást abban a hitben, hogy minden szükséges magyarázat elhangzott, a válla fölött lopva a könyvtár ajtaja felé pislogott.

— Ú-úgy — préselte ki magából végre Andrej. — Nagyon kedves. Szóval ti rögtön elhittétek…

— Nyugodj már meg — mondta Izja, és végre sikerült elkapnia Andrej ingének ujját. — Hát persze hogy elhittük, miért is ne hittük volna? A Kísérlet, az mégiscsak Kísérlet. A hasmenés meg a marakodások közben megfeledkeztünk róla, pedig… A csudába is, nincs ebben semmi különös. Igen, egy szobor. Igen, mászkál… De ez itt egy igazi könyvtár! És tudod, micsoda izgalmas dolog derült ki: azok az emberek, akik itt éltek — a kortársaink! Huszadik század…

— Értem — mondta Andrej. — Eressz el.

Már rájött, hogy hülyét csinált magából. Mellesleg ez a párocska még nem látta igazából a szobrot. Majd meglátjuk, milyen nótát fújnak, ha meglátják. Bár az is igaz, hogy a Néma is valahogy furcsán…

— Nem kell győzködnötök — mondta. — Most nincs időnk a könyvtárra. De majd ha itt megyünk el mellette a járművek kel, tőlem akár egy egész vontatót telerakhattok. De most menjünk. Megígértem, hogy takarodóig visszaérünk.

— Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. — Ha menni kell, hát menjünk…

Hát igen, gondolta Andrej, miközben sebesen igyekezett lefelé a lépcsőn. Hogy eshettem így pánikba, gondolta kínban, kitárta a kaput, és elsőként lépett ki az utcára, hogy a többiek ne láthassák az arcát. És nem is valamelyik közkatona vagy sofőrféle, hanem én, morfondírozott a felhevült kövezeten lépkedve. Fritz tehet az egészről, gondolta dühösen.

Kijelentette, hogy nincs többé semmiféle Kísérlet, én meg el is hittem… vagyis hát természetesen nem hittem el, egyszerűen csak elfogadtam az új ideológiát — lojalitásból meg hivatali kötelességből… Nem, barátocskáim, ezek a mindenféle új ideológiák a hülyéknek valók, a tömegeknek… No és tegyük hozzá: négy évig úgy éltünk, hogy eszünkbe sem jutott semmiféle Kísérlet, ki se látszottunk a munkából… Karriert csináltunk, gondolta epésen.

Szőnyeget szereztünk, új példányokat a gyűjteményünkbe…

A kereszteződésben megállt, a szeme sarkából belesett a keresztutcába. A szobor ott állt — fenyegetően meredt föl félméteres, fekete ujja, varangypofáján kellemetlen vigyor. Mintha azt mondaná: majd adok én nektek, kurafiak!

— Ez volt az? — kérdezte Izja közömbösen.

Andrej bólintott és továbbindult.

Sokáig mentek, fokozatosan eltompultak a hőségtől és a vakító napfénytől, egyre saját rövid, torz árnyékukra lépve, az izzadság sós kéreggel vonta be homlokukat és halántékukat; már Izja is abbahagyta a locsogást valamiféle ravasz hipotéziseinek összeomlásáról, már a fáradhatatlan Pak is húzta a lábát — leszakadt a cipője talpa, a Néma pedig időnként nagyra tátotta fekete száját, és szörnyű nyelvcsonkját kidugva úgy lihegett, mint egy kutya… Más nem is történt, csak Andrej rezzent össze egyszer, amikor véletlenül fölnézve, egy kitárt harmadik emeleti ablakban meglátott egy hatalmas, megzöldült arcot, amely vak, kidülledt szemeit éppen rá meresztette. Hogy is ne hökkent volna meg, a látvány valóban rémiszt volt — a harmadik emelet és egy foltos, zöld pofa, akkora, mint az egész ablak.

Aztán kiértek egy térre.

Ilyet eddig még nem láttak. Olyan volt a tér, mint valami letarolt őserdő. Mint a levágott fatörzsek, egész felületét elborították a szobortalapzatok — kerek és szögletes, hatszögletű és csillag alakú, volt valamiféle absztrakt sündisznóra vagy lövegtoronyra, mitikus szörnyre emlékeztető, volt kőből, homokkőből, öntöttvasból, márványból, rozsdamentes acélból, sőt úgy látszott, még aranyból is… És az összes talapzat üres volt, csak vagy ötvenméternyire előttük magasodott egy szárnyas oroszlán fején két, térd fölött eltört, rendkívül izmos vád-lijú, csupasz, életnagyságú láb.

A tér hatalmas volt, a hőségtől zavarosan remegő levegőben a túlsó vége nem is látszott, jobbra, közvetlenül a Sárga Fal tövében a forró légmozgásoktól elmosódottan hosszú, zömök, sűrű oszlopsorral borított homlokzatú építmény körvonalai látszottak.

— Ejha! — szakadt ki Andrejből önkéntelenül.

Izja érthetetlenül motyogott maga elé:

— Ott áll, hol bronzból, hol márványból, hol kürttel, hol meg kürt nélkül… — Aztán megkérdezte: — De végül is hová lettek, mind, az összes?…

Egyikük sem válaszolt. Mindannyian bámultak, nem tudták levenni a szemüket a látványról, úgy látszott, még a Néma sem… Végül Pak szólalt meg:

— Azt hiszem, oda, az épülethez kellene mennünk…

— Ez lenne a panteon? — kérdezte Andrej, csak hogy mondjon valamit, Izja pedig tétován nézelődött:

— Nem értem! Mi ez itt — az összes az utcákon csatangol? Akkor hogy lehet, hogy alig láttuk őket? Hiszen ezrével kellene itt hemzsegniük!..

— Az Ezer Szobor Városa — szólalt meg Pak.

Izja felélénkülve fordul felé:

— Hogyan, van egy ilyen legenda is?

— Nincs. De én így nevezném el.

— Hűha! — szólalt meg Andrej, akinek váratlan gondja támadt. — Hogy jutunk itt át a járműveinkkel? Nincs annyi robbanóanyag, ami itt segítene rajtunk…

— Azt hiszem, kell lennie egy útnak, amelyik megkerüli a teret — mondta Pak. — A szakadék mellett.

— Menjünk — szólalt meg Izja. Már reszketett a türelmetlenségtől.

Megindultak egyenesen a panteon felé, a töredezett, szét-mállott kövezeten kerülgetve a talapzatokat, a fehér por vakí-tóan csillogott a napfényben. Meg-megálltak, és hol lehajolva, hol lábujjhegyre állva kibetűzték a talapzatok feliratát, amelyek oly különösek voltak, hogy olvasván őket, csak hü-ledeztek.

A mosoly utáni kilencedik napon musculus gluteusod áldása megmenté emez kicsinyeket.

Fölkele a nap, és kialuvék a szeretet hajnala, de. Vagy egyszerűen csak ennyi: Akkor! Izja hahotázott és nyihogott, öklével a tenyerét csapkodta, Pak fejét csóválva mosolygott, Andrej pedig kínban volt, úgy érezte, nem helyénvaló ez a jókedv, sőt valahogy illetlen is, de ezek megfoghatatlan gondolatfoszlányok voltak, ezért csak egyre sürgette a többieket: “Elég már, menjünk! — ismételgette. — Gyertek már! Az ördögbe is! Elkésünk, kínos lenne…”

Elfogta a méreg, ahogy ezeket az idiótákat nézte — no szép, éppen itt és most szórakoznak. Azok meg egyre csak elmaradtak, meg-megálltak, szutykos ujjúkkal követték a vésett sorokat, vihogtak, élcelődtek, Andrej végül legyintett rájuk, és óriási megkönnyebbülés töltötte el, amikor fölfedezte, hogy jócskán elmaradtak mögötte, már nem is érteni, mit beszélnek.

Jobb is így, gondolta elégedetten. E nélkül az ostoba kíséret nélkül. Elvégre nem is emlékszem pontosan, egyáltalán meghívták-e őket. Mondtak valamit velük kapcsolatban, de mit is? Azt kérték, hogy öltözzenek ünneplőbe, vagy éppen ellenkezőleg, azt kérték, hogy ne is jöjjenek… Eh, végül is mit számít ez? Legfeljebb majd elüldögélnek idelent. Pak még hagyján, de Izja képes lenne belekötni minden szóba, sőt, ne adj' isten, még maga akarna szónokolni… Nem, nem, jobb lesz így, nélkülük, igaz, Néma? Maradj csak itt mögöttem, így, kicsit jobbra, és tartsd nyitva a szemed! Itt, barátocskám, nem lehet nagyvonalúskodni. Ne feledd: itt igazi ellenfelekkel állunk szemben, nem Kehadával vagy Hnoupekkel van dolgunk, fogd csak a géppisztolyomat, itt szabadon kell mozognom. Meg különben sem illik fegyverrel föllépni a szónoki emelvényre — végül is, hál' istennek, nem vagyok én Geiger… De hol van a beszédvázlatom? Na, jól nézek ki. Most mit csináljak a vázlat nélkül?

Összes oszlopával, törött, csorba lépcsőfokaival, rozsdamarta fémszerelvényeivel elé és fölé magasodott a panteon épülete, az oszlopok mögül dermesztő hideg áradt, benn sötét volt, várakozás és enyészet szaga érződött, a monumentális, aranyozott ajtószárnyak már nyitva álltak, csak be kellett lépnie. Óvatosan lépkedett fölfelé a fokokon, nehogy — ne adjisten — orra bukjék, hasra essen itt, mindenki szeme láttára, közben egyre zsebeit tapogatta, de a beszédvázlatot sehol nem találta, hát persze, a vasládában maradt… nem, inkább az új öltöny zsebében, hiszen az új öltönyt akartam fölvenni, aztán arra gondoltam, így hatásosabb lesz…

…Az ördög vigye, mihez kezdek a vázlat nélkül? — gondolta a sötét előcsarnokba belépve.

Mi is volt benne? — tűnődött, óvatosan lépkedve a csúszós, fekete márvány padlón. Úgy emlékszem, először is a nagyságról valami, próbálta fölidézni, közben egész teste megfeszült, érezte, hogy a dermesztő hideg bekúszik az inge alá. Nagyon hideg volt itt, ebben az előcsarnokban, figyelmeztethették volna, végül is odakinn tombol a nyár, meg a padlót is fölszórhatták volna homokkal, igazán nem esett volna le az ujjúkról az aranygyűrű, így meg nyakát szegi itt az ember…

…Na és merre kell itt menni? Jobbra? Balra? Ó, igen, elnézést. Szóval így. Először is a nagyságról, gondolta már a teljesen sötét folyosón lépkedve. Ez már más, itt szőnyeg van.

Csakhogy rájöttek! De annyi eszük már nem volt, hogy fáklyásokat állítsanak ide. Egyébként ezeknél mindig így van: vagy még jupiterlámpákat is raknak a fáklyások mellé, vagy semmit, mint most is… Szóval: a nagyság…

A nagyságról szólván az úgynevezett nagy emberekre emlékezünk. Arkhimédész.

Nagyszerű. Szürakuszai, heuréka, fürdő… már úgy értve, fürdőkád… Pucérság. Nézzük tovább. Attila. A velencei dózse. Vagyis elnézést, Othello volt a velencei dózse… Attila a hunok királya. Lóháton. Hallgatag és komor, mint a sír… De közelebb is találunk példát. Péter. Nagy Péter. Az Első. Második és Harmadik Péter nem volt nagy ember. Nagyon is valószínű, hogy azért, mert nem voltak elsők. A “nagy” és az “első” jelzőt rendkívül gyakran használják szinonimaként. Bá-ár… Második Katalin — Nagy Katalin. Második, mégis Nagy. Ezt a kivételt feltétlenül figyelembe kell vennünk. Gyakran lesz dolgunk ilyesféle kivételekkel, amelyek, ahogyan mondani szokás, csak erősítik a szabályt….

Kezét szorosan összefonta a háta mögött, állat leszegte, alsó ajkát lebiggyesztette, föl és alá járkált, mindannyiszor ügyesen kikerülve a széket. Majd lábával félretolva a széket, szétterpesztett ujjaival az asztalra támaszkodott, és szemöldökét fölvonva fölülről végignézett hallgatóságán.

Az asztal teljesen üres volt, szürke horganyborítás fedte, és úgy terült elé, mint valami országút. A túlsó végét nem is lehetett látni, a sárgás ködben a huzat meg-megremegtette a gyertyák lángját, Andrej pedig ingerülten arra gondolt egy pillanatig: az ördögbe is, nincs ez így rendjén, ha valakinek, hát neki igazán joga lenne látni, ki ül ott, az asztal túlsó végén. Őt sokkal fontosabb lenne látni, mint ezeket itt… Egyébként ez nem az én gondom…

Szórakozottan és elnézően végigtekintett rajtuk. Békésen trónoltak az asztal két oldalán, felé fordították figyelmes, kőből, öntöttvasból, rézből, aranyból, bronzból, gipszből, jáspisból meg még a csuda tudja, mi mindenből való arcukat. Például ezüstből. Vagy, mondjuk, nefritből… Vak szemük pillantása kellemetlen volt, bár végül is mi lehetett volna kellemes ezekben az ormótlan monstrumokban, amelyek térde egy-, sőt némelyiké kétméternyire magasodott az asztal lapja fölé. Már az is jó volt, hogy legalább hallgattak és nem mozogtak.

Bármilyen mozgás elviselhetetlen lett volna most. Andrej elégedetten, sőt szinte kéjjel hallgatta, hogyan peregnek le a gondosan kimért szünet utolsó másodpercei.

— De miféle szabályt? Mi az egyáltalán? Miben áll szubsztanciális, immanens lényege, amely csakis rá jellemző, egyetlen más predikátumra sem? És, attól tartok, most az önök számára nem egészen megszokott, sőt korántsem kellemes dologról kell beszélnem… Nagyság! Ó, milyen sok szó, festmény, szobor és dal dicsérte már! Mivé lett volna az emberi nem a nagyság fogalma nélkül? Pucér majmok hordájává, amelyekhez képest még Hnoupek közlegényt is a kifinomult civilizáció megtestesítőjének látnánk. Ugye így van? Ám önmagában egyetlen Hnoupek sincs tisztában a dolgok mértékével. A természet csak az emésztés és a szaporodás képességével ruházta föl. Az említett Hnoupek egyetlen egyéb cselekedetét sem képes önállóan megítélni mint jót vagy rosszat, mint hasznosat vagy fölöslegeset, sőt károsat, és éppen a dolgok ilyetén állásából következően, egyéb azonos feltételek megléte esetén, előbb vagy utóbb minden egyes Hnoupek elkerülhetetlenül hadbíróság elé kerül, amely bíróság majd el-dönti, milyen eljárást kell vele szemben alkalmazni… Ily módon a belső ítélet hiánya törvényszerűen, sőt megkockáztatom, végzetszerűen maga után vonja a külső ítéletet, például a hadbíróságét… Ugyanakkor, uraim, a Hnoupekekből és a kétségkívül Moréikból álló társadalom egyszerűen képtelen volt megfelelő figyelmet szentelni a külső bíróságoknak, mindegy, hogy azok katonaiak, hadbíróságok, esküdtbíróságok, az inkvizíció titkos bíróságai vagy lincselők bíróságai, Themisz bíróságai vagy úgynevezett becsületbíróságok. A munkahelyi és egyéb bíróságokról már nem is beszélve. Meg kellett találni a Hnoupekekhez és Morcikhoz hasonló emésztő- és szaporodószervekből álló társadalom alkotta káosz, ezen egész kozmikus méretű kupleráj megszervezésének olyan formáját, amelyben az említett küls bíróságok funkcióinak legalább egy részét át lehet adni a belső ítéletalkotásnak. És ez az a pont, ahol szükségessé vált és kapóra jött a nagyság kategóriája! Az a helyzet ugyanis, uraim, hogy a Hnoupekek hatalmas és teljesen amorf tömegében, a Morcik hatalmas és még amorfabb tömegében időnként fölbukkannak olyan személyek, akik szemében az élet értelme korántsem korlátozódik az emésztéssel és a szaporodással összefüggő funkciókra. Ha úgy tetszik — megjelenik egy harmadik szükséglet. Az ilyennek, tudják, nem elég, hogy táplálkozhat, és örömét lelheti valakinek a bájaiban. Az ilyennek, tudják, alkotnia akaródzik valamit, valami olyat, ami korábban, őelőtte nem volt. Intézményrendszert például, vagy, mondjuk, hierarchikus struktúrát. Vagy kőszáli kecskét a barlang falára. Vagy mítoszt költeni Aphroditéről… Hogy mi a csudának kell neki mindez, maga sem tudja. És valóban: minek kell egy Hnoupeknek a habokból születő Aphrodité vagy az a bizonyos kecske? A heréivel.

Hipotézis persze akad, nem is egy. A kecske még csak hagyján — sok-sok húst jelent.

Aphroditére meg kár a szót vesztegetni… Egyébként ha nyíltan és őszintén beszélünk, kimondhatjuk: e harmadik szükséglet eredete a mi materialista tudományunk számára egyelőre megfejthetetlen rejtély. De jelenleg ezzel nem is érdemes foglalkoznunk. Mi az, ami jelenleg fontos számunkra, barátaim? Az, hogy a szürke tömegben hirtelen megjelenik egy személyiség, aki nem éri be, a disznó, a zabkásával vagy a szutykos, repedt sarkú Moreival, vagyis nem éri be a széles körben hozzáférhető realitással, nekilát idealizálni, elvonatkoztatni a piszok, nekilát — és a zabkását gondolatban zamatos kecskehússá változtatja fokhagymás mártással, Moreit pedig káprázatos, hullámzó csípőjű, frissen fürdött jelenséggé, egyenesen a tenger habjaiból kiemelkedve. A vízből… Azám, az ilyen ember megfizethetetlen. Az ilyen embert talapzatra kell állítani, és csapatostul elé vezetni a Hnoupekeket és a Moréikat, hogy tanuljanak tőle a nyavalyások, fölfogják, hol a helyük. Hé, ti szakadtak, képesek vagytok arra, amire ő? Te ott, te vörös, tetves, le tudsz rajzolni egy szelet húst, de úgy, hogy az ember megéhezzen tőle? Vagy legalább egy viccet kitalálni? Nem tudsz? Akkor hogy merészeled hozzá hasonlítani magadat? Eredj kapálni! Halat fogni, kagylót gyűjteni!

Andrej ellökte magát az asztaltól, összedörzsölte a kezét, és megint föl és alá kezdett járkálni.

Nagyszerűen sikerült minden. Remekül! És ráadásul mindenféle beszédvázlat nélkül. Ezek a bálványok meg lélegzetvisszafojtva hallgatták. Ha csak egyikük is megmozdult volna…

Igen, én már csak ilyen vagyok. Persze nem vagyok egy Katzman, inkább tartom a szám, de ha rákényszerülök, ha, az ördögbe is, engem kérdeznek… Igaz, az asztal túlsó, láthatatlan végén is beszélni kezdett valaki. Valami zsidó. Lehet, hogy Katzman bejutott? Nos, majd még meglátjuk, hogy ki kit győz le.

— Egyszóval, a nagyság mint kategória az alkotásból nőtt ki, mivel csak az lehet nagy, aki alkot, vagyis aki újat, korábban sosem voltat teremt. De akkor azzal a kérdéssel szembesülünk, tisztelt uraságok, hogy ezeket meg ki fogja akkor megregulázni. Ki kérdezi meg tőlük, hát ti meg mit kerestek itt, hová toljátok azt a randa pofátokat? Ki lesz, hogy úgy mondjuk, az alkotók — nem félek kimondani a szót — áldozó-papjává? Az, tisztelt uraságok, aki nem képes megfesteni a említett hússzeletet vagy, mondjuk, Aphroditét, de a kagylógyűjtögetéshez sem igen fűlik a foga — az ilyenből lesz a szervezés alkotóművésze, a mindenkit-egy-sorba-rendezés teremtője, akinek megadatott a sarc adománya és azon sarc elosztásának adománya!.. És ezen a ponton elérkeztünk az Isten és az ördög történelemben betöltött szerepének kérdéséhez. Mondjuk ki őszintén, az alaposan összezavart, ősidők óta kibogozhatatlanul bonyolult kérdéshez, amelyről nézetünk szerint eddig mindenki csak hazugságokat hordott össze. Hiszen még a hitetlen csecsemő számára is világos, hogy az Isten nem más, mint a jó ember, az ördög pedig az ellentéte, a rossz. Csakhogy, uraim, ez tiszta agyrém! Valójában mit tudunk róluk? Azt, hogy az Isten kezébe vette a káoszt, és megszervezte, az ördög meg ugyanakkor nap mint nap, óráról órára azon van, hogy lerombolja ezt a szervezett rendet, ezt a struktúrát, és visszavesse a káoszba. Ugye így van? Másrészt viszont az egész történelem arra tanít minket, hogy az ember mint személyiség éppenséggel a káoszra törekszik. Önmaga akar lenni. Csak azt kívánja tenni, amit ő akar. Egyre azzal lármázza teli a világot, hogy ő a természettől fogva szabad. Nem kell messzire menni a példákért — itt van mindjárt ez a mi híres-nevezetes Hnoupekünk!.. Remélem, értik, hová akarok kilyukadni.

Hiszen — kérdem én — mivel voltak elfoglalva végig az egész történelem folyamán a legvérszomjasabb zsarnokok? Éppen hogy az ember lényegéhez tartozó említett káoszt, ezen kaotikus és amorf hnoupekomorcizmust igyekeztek a megfelelő módon elrendezni, megszervezni, formába önteni, felsorakoztatni — lehetőleg egyetlen oszlopba rendezve — és egyetlen pontra irányítani. És ez többnyire sikerült is nekik. Bár az is igaz, hogy csak rövid időre és rengeteg vérontás árán… És akkor most megkérdezem önöket: ki a jó ember valójában? Az-e, aki a káoszt igyekszik megvalósítani — ami nem más, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség —, vagy az, aki a hnoupekomorcizmust (értsd: szociális entrópiát!) minimálisra igyekszik csökkenteni? Ki? Hát erről van szó!

Remekül sikerült az eszmefuttatás. Száraz, pontos, ugyanakkor nem nélkülözi a szenvedélyt… De mit mormog az ott, az asztal túlsó végén? Már csak ez hiányzott. Zavarja a munkát és egyáltalán…

Andrej hirtelen nagyon kellemetlen érzéssel fölfedezte, hogy figyelmes hallgatóságának egyenletes soraiban néhányan hátat fordítottak neki. Körülnézett. Semmi kétség — a tarkójuk látszik. Egy, kettő… hat tarkó! Hangosan köhögött, és szigorúan kopogott a horgannyal borított asztallapon. Semmi hatás. Megálljatok csak, gondolta fenyegetően. Majd adok én nektek! Hogy is van latinul?

— Quos ego! — förmedt rájuk. — Azt hiszik talán, hogy számítanak valamit? Mi, úgymond, nagyok vagyunk, ti meg ott lenn nyüzsögtök? Mi, úgymond, kőből vagyunk, ti meg rothadásra ítélt húsból-vérből? A miénk az örökkévalóság, a tiétek pedig a percnyi féreglét? Hát ezt nektek! — mutatott nekik fügét. — Hát ki emlékszik rátok? Valami rég feledésbe merült csőcselék emelt benneteket talapzatra… Ott van az az Arkhimédész. Hát persze, volt ilyen, tudom, pucéran rohangált az utcákon minden szégyenérzet nélkül… Na és? Ha megfelel színvonalon áll a civilizáció, letépik a tojásait. Hogy ne rohangásszon. Tudjuk, holmi heurékák…

Vagy ott van Nagy Péter. Hát persze, uralkodó, minden oroszok cárja. Láttunk mi már ilyeneket… Na és mi volt a családneve? Nos? Nem tudjátok? Pedig hány emlékművet emeltek neki! Hány verset írtak róla! De kérdezzétek meg a vizsgán az egyetemistákat — csoda, ha tíz közül egy tudja, mi volt a családneve. Hát tessék, ez a nagyság… És mindannyiótokkal ugyanez a helyzet. Vagy senki nem is emlékszik rátok, csak a szemét méregeti, vagy emlékszik, mondjuk a keresztnévre, de a családnévre nem. Vagy fordítva: tudja a családnevet, de nem emlékszik a keresztnévre. Meg különben is: ki az ördög volt az? Talán valami író, de az is lehet, hogy gyapjúkereskedő… És gondoljatok csak bele: kinek van erre egyáltalán szüksége? Hiszen ha mindenkit fejben tartasz, elfelejted, mennyibe kerül a vodka.

Most már tíznél is több tarkót látott maga előtt. Ez megalázó volt. Katzman pedig az asztal túlsó végén egyre hangosabban, egyre határozottabban szónokolt, de még mindig nem lehetett kivenni, mit mond.

— Maszlag — ordította Andrej teli torokból. — Csak ennyi az a ti híres nagyságotok! Maszlag!

Fölbámul rátok Hnoupek, és azt gondolja: ez már igen, micsoda emberek voltak! Nem iszom, nem dohányzóm többé, Moréimat sem hurcolom be a bokrok közé, megyek, beiratkozom a könyvtárba, és én is elérem mindezt… A feltételezések szerint legalábbis ezt kellene gondolnia. De rátok bámulva egyáltalán nem ez jár az eszében. Ha nem áll mellettetek őrség, ha nem véd kerítés, ő bizony körülpiszkít benneteket, összefirkál, és nagyon elégedetten tér vissza Moreijához. Hát ennyi a nevelésben betöltött funkciótok! Hát ennyit ér az emberiség emlékezete!.. És egyébként is, mi a fenének kellene Hnoupeknek az emlékezet? Kegyeskedjetek megmondani, mi a fenét kezdjen az emléketekkel! Bár voltak természetesen olyan időszakok, amikor illendő dolognak számított emléketeket ápolni. Mit volt mit tenni, ápolták. Makedóniai Sándor például született ekkor meg ekkor, meghalt akkor meg akkor. Hódító. Bucephalos. “Grófnő, az ön Bucephalosa kimerült, apropó, nem kívánná velem tölteni az éjszakát?” Kulturált, művelt, nagyvilági hangnem… Természetesen manapság is magolni kell az iskolákban. Született ekkor, meghalt amakkor, az oligarchia képviselője. Kizsákmányoló. Teljesen érthetetlen, kinek van erre szüksége. Levizsgázik az ember, és utána kirázza az egészet a fejéből. Hát ennyi haszna van a maguk Nagy Sándorának…

Andrej elhallgatott. Kár volt minden szóért. Senki sem figyelt rá. Már csak tarkókat látott maga előtt — vasból, kőből, acélból, nefritből… borotváltakat, kopaszokat, göndör fürtűe-ket, csorbákat, sisakkal, gyűrűspáncéllal bontottakat… Nem tetszik nekik, gondolta keserűen.

Csípi a szemüket az igazság. Megszokták a hozsannázást, az ódákat. Exegi monumentum… De hát végül is mi volt sértő abban, amit mondtam? Természetesen nem hazudtam, nem ravaszkodtam, azt mondtam, amit gondolok. Hiszen nem vagyok én ellene a nagyságnak.

Puskin, Einstein… Csak a bálványimádást nem szeretem. Az ügyek, nem a szobrok előtt kell fejet hajtani. Bár az is lehet, hogy az ügyek előtt sem kell. Mert mindenki azt teszi, ami az erejéből telik. Az egyik forradalmat csinál, a másik fűzfa sípot. Lehet, hogy az én erőmből csak a sípra futja, hát akkor én már szemét ember vagyok?

A sárga ködön túl az a hang még egyre mondta a magáét, egyes szavakat már ki lehetett venni a mormolásból: “…sosem volt és rendkívüli… a katasztrofális helyzetből… csak önök… örök hálára és dicsőségre méltó…” Ez az, amit ki nem állhatok, gondolta Andrej. Azt gyűlölöm a legjobban, amikor az örökkévalóságról szónokolnak. Örök testvériség. Örök barátság. Mindörökre együtt. Örök dicsőség… Honnan veszik? Hol látnak bármit is, ami örök?

— Elég a hazudozásból! — ordította az asztal túlsó vége felé. — Az embernek legyen lelkiismerete!

Rá sem hederítettek. Megfordult, elindult kifelé, és érezte, hogy csontjáig hatol a huzat, a bűzlő, kripta- és rozsdaszagú hideg légáramlat… Hiszen nem is Izja locsogott ott, gondolta bágyadtan. Izja ki nem ejtene a száján ilyen szavakat. Fölöslegesen szidtam… És fölöslegesen jöttem ide. Tulajdonképpen mi a fenét kerestem itt? Valószínűleg úgy képzeltem, hogy végre megértettem valamit. Mégiscsak harminc elmúltam, ideje átlátnom, mit és hogyan. Micsoda ostoba ötlet — szobrokat győzködni arról, hogy fölöslegesek! Ezzel az erővel az embereket is győzködhetném, hogy nem kellenek senkinek… Lehet, hogy így is van, de ki hiszi el?

Valami történt velem az utóbbi években, gondolta. Valamit elvesztettem… Hát igen, a célt, azt vesztettem el. Vagy jó öt évvel ezelőtt még pontosan tudtam, miért van szükség egyik vagy másik lépésemre. Most viszont nem tudom. Azt tudom, hogy Hnoupeket a falhoz kellene állítani. De hogy miért — az nem világos. Vagyis annyi világos, hogy nélküle lényegesen könnyebb lenne a dolgom, de miért kell, hogy könnyebb legyen a dolgom? Erre végül is egyedül nekem van szükségem. Csak nekem. Hány éve élek már úgy, hogy csak magammal törődöm… Talán jól is van így, elvégre helyettem senki nem fog törődni velem, magamnak kell magamról gondoskodnom. Csakhogy unalmas, szomorú ez így, belefáradtam… És nincs más választás, gondolta. Hát ezt értettem én meg. Az ember nem tehet semmit, nem képes semmire. Csak egyet tehet, egyre képes — önmagáért élni. Andrej a fogát csikorgatta ennek a gondolatnak a reménytelen világosságától és határozottságától.

Kilépett a panteonból az oszlopok árnyékába, és hunyorogni kezdett. Kitárult előtte az üres talapzatokkal teli, sárgán izzó tér. Mint a kályhából, hullámokban áradt onnan a forróság.

Hőség, szomjúság, kimerültség… Ez volt az a világ, amelyben élnie és következésképp cselekednie kellett. Izja, homlokát egy nyitott kötetre ejtve, a kőlapokon kinyújtózva aludt az árnyékban. Nadrágja kiszakadt a fenekén, kopott cipőbe bújtatott lába természetellenesen kifordult. Százméternyire áradt belőle a bűz. A Néma is ott volt, csukott szemmel, hátával egy oszlopnak dőlve guggolt, térdén ott feküdt a géppisztoly.

— Induljunk! — szólalt meg Andrej fáradtan.

A Néma kinyitotta szemét, és fölállt. Izja fölemelte a fejét, duzzadt szemhéja alól Andrejre bámult.

— Hol van Pak? — kérdezte Andrej körülnézve.

Izja fölült, beletúrt poros üstökébe, és dühödten vakarózni kezdett.

— Az ördögbe… — mormolta alig érthetően. — Figyelj, éhen veszek… Mennyi lehet az idő?

— Máris indulunk — mondta Andrej, még egyre a teret pásztázva szemével. — Hol van Pak?

— Elment a könyvtárba — felelte Izja hatalmasat ásítva. — Teljesen eltikkadtam.

— Hová ment?

— A könyvtárba. — Izja föltápászkodott, becsukta könyvét, és nekilátott, hogy begyömöszölje zsákjába. — Megállapodtunk, hogy összeválogatja a könyveket… Hány óra van? Az enyém megállt…

Andrej az órájára pillantott.

— Három — mondta. — Induljunk!

— Nem ehetnénk előtte? — kérdezte Izja bizonytalanul.

— Majd menet közben — felelte Andrej.

Valami homályos nyugtalanságot érzett. Valami nem tetszett neki. Valami nem volt rendjén. Elvette a Némától a géppisztolyt, és szemét összehúzva kilépett a fölforrósodott lépcsőre.

— Szépen vagyunk — dünnyögött mögötte Izja. — Már falni is menet közben fogunk… Én becsületesen megváltam, ő meg azt sem hagyja, hogy rendesen együnk… Néma, add csak ide a zsákomat…

Andrej vissza se nézve, gyorsan haladt a talapzatok között. Ő is éhes volt, csak úgy marta a gyomrát, de valami arra ösztökélte, hogy menjen, hogy siessen. Megigazította vállán a géppisztoly szíját, és lopva megint az órájára sandított. Még mindig egy perc híján három óra volt. Füléhez emelte csuklóját. Az óra nem járt.

— Hé, tanácsos úr! — szólt utána Izja. — Itt van, fogd!

Andrej megállt, elvette tőle a két kétszersült közé rakott zsíros húskonzervszeletet. Izja már jóízűen csámcsogott. Menet közben szemügyre véve a szendvicset — hol harapjon bele —

, Andrej megkérdezte:

— Mikor ment el Pak?

— Szinte azonnal — felelte Izja teli szájjal. — Megnéztük ezt a panteont, de semmi érdekeset nem találtunk, hát elment.

— Kár volt — mondta Andrej, aki már értette, mi zavarja.

— Miért?

Andrej nem válaszolt.

Загрузка...