A kárhozott város

HARMADIK FEJEZET

Ottó Fritscha nem túlzott: a szőnyeg valóban pazar volt. Fekete és mélyvörös, finom árnyalatokban pompázott, teljesen beborította a dolgozószoba ablakkal szemközti, bal oldali falát, az egész helyiség hangulatát megváltoztatta. Pokolian szép, elegáns és figyelemre méltó volt.

Andrej teljesen fellelkesülve cuppanós csókot nyomott Selma arcára. Az asszony visszament a konyhába, hogy szemmel tartsa a személyzetet, Andrej pedig fel és alá járkált a dolgozószobában, minden lehetséges nézőpontból szemügyre vette a szőnyeget, hol szemből, hol oldalról vizsgálva, majd kinyitotta a szentek szentjét, a szekrényt, elővett belőle egy jókora mausert, egy tízlövetű szörnyeteget, amely a Mauserwerke speciális műhelyéből került ki, és amely a polgárháború porlepte rohamsisakos komisszárjainak, no meg a japán császári hadsereg kutyaprém galléros köpenyben járó tisztjeinek fegyvereként szerzett hírnevet.

A tiszta, feketén fénylő mauser úgy festett, mintha használatra készen állna, de sajnos az elsütőbillentyűt lereszelték róla. Andrej két kézzel fogva mintegy felmérte a súlyát, majd legömbölyített, rovátkolt agyánál fogva szemmagasságba emelte, és megcélozta vele az ablakon túl álló almafa törzsét, azzal a mozdulattal, ahogyan Geiger szokott célozni a lőgyakorla-tokon.

Visszafordult a szőnyeg felé, és egy darabig nézte, helyet keresett rajta a mausernek.

Hamar megtalálta. Lerúgta cipőjét, zokniban föllépett a heverőre, és a kinézett helyre tette a fegyvert. Egyik kezével odaszorította a szőnyeghez, közben hátrahajolva minél távolabbról próbálta szemügyre venni a látványt. Gyönyörűen mutatott. Leugrott a heverőről, zokniban, lábujjhegyen kinyargalt az előszobába, előszedte a faliszekrényből a szerszámosládát, és visszatért vele a szőnyeghez.

Felrakta a mausert, egy optikai célzóberendezéssel ellátott Lugert (a Fordulat utolsó napján a Dörzsölt ezzel lőtt agyon két rendőrt), és éppen egy 1906-os browninggal — aprócska, csaknem szögletes darabbal — küszködött, amikor egy ismerős hang szólalt meg a háta mögött:

— Egy kicsit jobbra, Andrej, jobbra. És egy centivel lejjebb.

— Így? — kérdezte Andrej, meg sem fordulva.

— Így.

Andrej fölrakta a browningot, leugrott a heverőről, és az asztalhoz hátrált, keze munkájában gyönyörködve.

— Nagyon szép — dicsérte meg a Mentor.

— Szép, de még kevés — felelte Andrej sóhajtva.

A Mentor zajtalanul odament a szekrényhez, leguggolt, kotorászott egy keveset, majd előhúzott egy katonai Nagantot.

— És ez? — kérdezte.

— Hiányzik a nyeléről a faborítás — mondta Andrej bánatosan. — Folyton arra készülök, hogy rendelek hozzá, de mindig elfelejtem… — Felhúzta a cipőjét, az ablakpárkányra telepedett, és rágyújtott. — Felülre majd a párbajfegyvereket rakom. A tizenkilencedik század első feléből. Gyönyörű példányok akadnak köztük, vésett ezüstnyéllel, elképeszt formájúak, az ilyen apróktól a legnagyobbakig, hosszú csövűekig…

— Lepage-ok — mondta a Mentor.

— Nem, a Lepage-ok kicsik… Alul meg, közvetlenül a heverő fölött tizenhetedik-tizennyolcadik századi fegyverek lesznek…

Elhallgatott, maga elé képzelte, milyen gyönyörű lesz majd a gyűjtemény. A Mentor még mindig a szekrény előtt guggolt, és kotorászott benne. A kertben, valahol a közelben egy fűnyíró zümmögött, madarak csiripeltek, füttyögtek.

— Jó ötlet volt ideakasztani a szőnyeget, igaz? — kérdezte Andrej.

— Nagyon jó — felelte a Mentor föltápászkodva. Zsebkendőt húzott elő, megtörölte a kezét. — De az állólámpát én abba a sarokba tenném, a telefon mellé. A telefont pedig fehérre kellene cserélni.

— Nekem nem jár fehér készülék — sóhajtotta Andrej.

— Nem baj — legyintett a Mentor. — Amint visszatérsz az expedícióból, megkapod.

— Tehát jól tettem, hogy vállaltam?

— Kételyeid voltak?

— Igen. — Andrej elnyomta a csikket a hamutartóban. — Először is, nem akaródzott menni.

Egyszerűen nem. Jó itthon, az életem elrendeződött, sok a munkám. Másodszor pedig, bevallom őszintén, félek.

— Nono — csóválta fejét a Mentor.

— Komolyan mondom. Maga, maga például meg tudja nekem mondani, mivel találom ott szembe magam? Na ugye? A teljes ismeretlenség… Izja szörnyű legendáinak tucatjai és a teljes ismeretlenség… No és ráadásul a tábori élet összes gyönyörűsége! Ismerem én az ilyen expedíciókat! Részt vettem régészetül is, mindenféle máson is…

Ekkor, ahogyan Andrej várta is, a Mentor érdeklődve megkérdezte tőle:

— És mi volt ezekben az expedíciókban… hogyan is mondjam… a legrémesebb, a legkellemetlenebb?

Andrej nagyon szerette ezt a kérdést. A választ már nagyon régen kigondolta, föl is jegyezte egy noteszba, és utóbb gyakran fölhasználta a különböző leányzókkal folytatott beszélgetésekben.

— A legrémesebb? — ismételte meg, hogy húzza az időt. — Képzelje el a következ helyzetet: sátor, éjszaka, körös-körül néptelen pusztaság, farkasok vonyítanak, zuhog a jégeső, tombol a vihar… — Szünetet tartott, és a Mentorra nézett, aki előrehajolva figyelte őt. — Jégeső, érti? Galambtojásnyi jégdarabok… És ki kell menni pisilni.

A feszült várakozást előbb zavart mosoly váltotta föl a Mentor arcán, majd harsány hahotában tört ki.

— Mulatságos — mondta. — Te találtad ki?

— Én — mondta büszkén Andrej.

— Ügyes, nagyon mulatságos… — A Mentor fejét csóválva megint elnevette magát. Majd leült a karosszékbe, és a kertet kezdte bámulni. — Szép az élet itt nálatok, a Fehér Udvarba — mondta.

Andrej is megfordult, és kinézett a kertbe. Napfényben fürdő gyepszőnyeg, a virágok fölött lepkék csapongtak, mozdulatlanul álltak az almafák, és vagy kétszáz méternyire, az orgonabokrok mögül kivillantak a szomszédos udvarház fehér tálai, piros teteje… Hosszú, fehér ingében sietség nélkül, nyugodtan ballag Van a zümmögő fűnyíró után, nadrágjába kapaszkodva mellette tipeg kisebbik fia…

Igen, Van elnyerte a nyugalmat — mondta a Mentor. — Valószínűleg ő a legboldogabb ember a Városban.

Alighanem így van — bólintott Andrej. — Legalábbis más ismerőseimről nem merném ugyanezt elmondani.

Pedig milyen széles ismeretségi köröd van most — jegyezte meg a Mentor. — Van nem illik közéjük. Én egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy ő egy másik embercsoporthoz tartozik. Nem a tiédhez.

— Igen, igen — húzta a szót elgondolkodva Andrej. — Pedig valamikor együtt cipeltük a szemetet, egy asztalnál ültünk, egy pohárból ittunk…

A Mentor vállat vont.

— Mindenki azt kapja, amire rászolgált.

— Amire törekszik — mormolta Andrej.

— Így is lehet mondani. Ha úgy vesszük, ez egy és ugyanaz. Van végül is mindig arra törekedett, hogy legalul lehessen. A Kelet, az Kelet. Ezt mi nem érthetjük meg. így hát útjaitok elváltak.

Az a legfurcsább — tűnődött Andrej —, hogy én most is ugyanolyan jól érzem magam vele. Mindig van miről beszélnünk, van mire emlékeznünk… Ha együtt vagyunk, sosem érzem kellemetlenül magam.

— És ő?

Andrej elgondolkodott.

— Nem tudom. Ő valószínűleg inkább kínosan érzi magát, mint jól. Néha az az érzésem, hogy teljes erőből igyekszik távol tartani magát tőlem.

A Mentor akkorát nyújtózkodott, hogy a csontjai is ropogtak bele.

— Ez nem számít — mondta. — Amikor együtt ültök egy üveg vodka mellett, és emlékeztek, Van pihen, ezt te is tudod. Amikor meg az ezredessel ültök le egy üveg skót whisky mellé, egyikőtök sem tud kikapcsolódni, igaz?

— Szép kis kikapcsolódás — dünnyögte Andrej. — Nem erről van szó… Az ezredesre egyszerűen szükségem van. Neki pedig rám.

— És amikor Geigerrel ebédelsz? Amikor Dolfusszal sörözöl? Amikor Csacsua vicceket mesél neked telefonon?

— Igaz — ismerte be Andrej. — így van. Igen.

— Talán egyedül Izjával maradt a régi a kapcsolatod, de az is…

— Így is az — Még az is…

— Nem, nem, erről szó sem lehet! — jelentette ki a Mentor határozottan. — Képzeld csak el a helyzetet: ott ül az ezredes, hadseregetek vezérkari főnökének helyettese, idős angol arisztokrata, hírneves család sarja. Ott ül Dolfus, az építésügyi tanácsos, egykori híres bécsi építész. És a felesége, a bárónő, porosz junkerek leszármazottja. És szemben velük — Van. A házmester.

— Hát igen — ismerte be Andrej. Megvakarta a tarkóját, és elnevette magát. — Taktikailag nem túl szerencsés helyzet…

— Hagyd most a taktikát, vigye el az ördög. Azt próbáld el képzelni, Van hogyan erezné magát. Neki milyen érzés lenne?

— Értem, értem… — mondta Andrej. — Hülyeség ez az egész! Majd holnap áthívom, leülünk kettesben, Mei-Lin meg Selma majd kotyvaszt nekünk valamit, a kisfiúnak meg odaajándékozom azt a revolvert, amelyiknek hiányzik a kakasa…

— Poharazgattok, meséltek ezt-azt az életről — kapott a szón a Mentor. — Neki is van mit mondania, te meg jó elbeszélő vagy… Nagyszerű lesz. Egy kicsit még irigy is vagyok.

— Hát jöjjön el — mondta Andrej, és nevetett.

A Mentor is elnevette magát.

— Gondolatban veletek leszek — mondta.

Az előszobában megszólalt a csengő. Andrej az órájára nézett: pontosan nyolc óra volt.

— Ez biztosan az ezredes — mondta, és felugrott. — Megyek, beengedem.

— Menj — mondta a Mentor. — És arra kérlek, ezután sose felejtsd el, hogy a Városban százezrével akadnak Vanok, de tanácsos csak tizenkettő van…

Valóban az ezredes csöngetett. Mindig pontosan a kitűzött időben érkezett, következésképp mindig elsőként. Andrej kezet fogott vele, és beinvitálta a dolgozószobába.

Az ezredes civilben volt. A világosszürke öltöny úgy állt rajta, mintha rá-öntötték volna, ritkás ősz haja gondosan fésülve, cipője ragyogott, és fény lett simára borotvált arca is. Nem túl magas, szikár alakja katonás tartású, mégis valahogyan laza volt, hiányzott belőle az a merevség, amely annyira jellemző a német tisztekre, akikkel tele volt a hadsereg.

A dolgozószobába lépve az ezredes megállt a szőnyeggel szemben, csontos, fehér kezét háta mögött összefűzve szótlanul nézte a fekete-vörös gyönyörűséget egészében és a rá felaggatott fegyvereket külön-külön. Azután csak annyit mondott: Ó! — és elismerően pillantott Andrejre.

— Foglaljon helyet, ezredes — mondta Andrej. — Cigarettát? Whiskyt?

— Köszönöm — felelte az ezredes, kényelmesen elhelyezkedve. — Egy korty frissítő nem ártana. — Zsebéből pipát vett elő. — Pokoli nap volt ez a mai. Mi történt ott maguknál a téren? Utasítást kaptam, hogy riadóztassam a laktanyákat.

— Valami hatökör dinamitot vételezett a raktárban — mondta Andrej a bárszekrényben matatva —, és nem talált jobb helyet arra, hogy megbotoljon vele, mint pont az én ablakom alatt.

— Tehát szó sem volt semmiféle merényletről?

— Az ég szerelmére, ezredes — méltatlankodott Andrej, miközben kitöltötte a whiskyt —, végül is nem Palesztinában vagyunk.

Az ezredes elnevette magát, és átvette a poharat Andrejtől.

— Igaza van. Palesztinában senkit sem lepne meg egy ilyen incidens. Egyébként Jemenben sem…

— Szóval riadóztatták magukat? — kérdezte Andrej, és poharával a kezében letelepedett az ezredessel szemben.

— Képzelje el — bólintott az ezredes, kortyolt egyet az italából, majd a mellette álló telefonasztalkára tette poharát, és nekilátott, hogy megtömje a pipáját. Ezüstös pihével borított keze öreges volt, de nem remegett.

— És milyennek bizonyult a hadsereg harci készültsége? — érdeklődött Andrej, és ő is kortyolt egyet italából.

Az ezredes megint elnevette magát, és Andrejt elöntötte az irigység: nagyon szerette volna, ha ugyanígy tudna nevetni.

— Ez hadititok — jelentette ki az ezredes. — De magának elárulom- Iszonyatos volt! Ilyet még Jemenben sem láttam. Ugyan már, Jemen! Ilyet még akkor sem láttam, amikor azokat a fekete seggűeket idomítottam Ugandában! Kiderült, hogy a katonák fele bent sincs a laktanyában. A létszám másik felének a fele fegyver nélkül jelent meg a riadóztatáskor. Akik fegyverestül sorakoztak föl, azoknak nem volt töltényük, mivel a lőszerraktár parancsnoka, zsebében a raktárkulcsokkal, éppen akkor dolgozta le a napi egy óráját a Nagy Építkezésen…

— Remélem, tréfál — mondta Andrej.

Az ezredes rágyújtott a pipájára, tenyerével szétlegyezte a füstöt, és fakó, öreges szemével Andrejre pillantott. Szeme körül ráncok sűrű hálója, úgy tűnt, mintha nevetne.

— Egy kicsit talán túloztam — mondta. — De ítélje meg maga, tanácsos. Hadseregünket minden meghatározott cél nélkül hozták létre, csak azért, mert egy bizonyos, mindkettőnk számára ismert személyiség el sem tud képzelni egy államszervezetet hadsereg nélkül.

Nyilvánvaló, hogy létező ellenség nélkül egyetlen hadsereg sem képes normálisan funkcionálni. Legyen bár az az ellenség potenciális… És egész hadseregünket a vezérkari főnöktől a legutolsó kuktáig áthatja az a meggyőződés, hogy ez az egész riem más, mint játszadozás, afféle katonásdi.

— És ha feltételezzük, hogy mégiscsak létezik az a potenciális ellenség?

Az ezredes mézillatú füstfellegbe burkolózott.

— Akkor nevezzék meg nekünk, politikus urak!

Andrej megint kortyolt egyet, gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte:

— És mondja, ezredes, vannak a vezérkarnak valamiféle operatív tervei egy külső támadás esetére?

— Nos… semmiképp sem nevezném ezeket operatív tervnek. Gondoljon csak, mondjuk, a maguk orosz vezérkarára ott a Földön. Rendelkezik-e vajon operatív tervvel arra az esetre, ha, teszem azt, Mars-lakók támadását kell kivédeni?

— Miért ne? — mondta Andrej. — Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy rendelkeznek valami ilyesfélével…

— ”Valami ilyesfélével” mi is rendelkezünk — bólintott az ezredes. — Támadással sem fölülről, sem alulról nem számolunk. Dél felől sem tartunk komoly fenyegetéstől… kivéve persze az ottani településeken dolgozó köztörvényes elítéltek lázadását, de arra felkészültünk.

Marad az északi irány. Tudjuk, hogy a Fordulat idején és azt követően a korábbi rendszer elég sok híve menekült északra. Feltételezzük, hogy — elvben — megszervezhetnek és végrehajthatnak valamilyen diverziót, esetleg akár restaurációs kísérletet is… — Pöfékelve kinyújtózott székében. — De ehhez mi köze a hadseregnek? Nyilván való, hogy ezen veszélyek elhárítására tökéletesen elegendő Rumer tanácsos úr speciális rendőrsége, taktikai szempontból pedig a legközönségesebb kordonrendszer.

Andrej rövid szünet után megkérdezte:

— Ezt úgy kell értenem, ezredes, hogy a vezérkar nincs fölkészülve egy északról jöv komoly támadás elhárítására?

— A Mars-lakók inváziójára gondol? — kérdezte elgondolkodva az ezredes. — Nem, arra nincs fölkészülve. Értem, mire gondol. Csakhogy nincs földerítésünk. Egy ilyen támadás lehetőségével soha senki nem foglalkozott komolyan. Egyszerűen semmiféle adattal nem rendelkezünk ez ügyben. Még arról sincs fogalmunk, hogy az Üvegháztól ötven kilométerre mi történik. Nincs térképünk az északi körzetekről…

— Elnevette magát, kimutatva hosszú, sárga fogait. — A városi levéltáros, Katzman úr a vezérkar rendelkezésére bocsátott valami térképfélét ezekről a területekről… Ha jól értettem, ő maga állította össze. A páncélszekrényemben őrzöm ezt a rendkívüli dokumentumot. Azt a határozott benyomást kelti a szemlélőben, hogy Katzman úr étkezés közben készítette, és többször is ráejtette a szendvicsét, és ráborította a kávéját…

— Csakhogy az én kancelláriám is adott önöknek, ezredes, térképeket, és szerintem nem is rosszakat — vetette közbe szemrehányóan Andrej.

— Ez kétségtelen, kétségtelen, tanácsos. Ám azok a Város lakott részeinek és a déli negyedeknek a térképei. Szolgálati szabályzatának megfelelően a hadseregnek rendzavarások esetén kell harckészültségben állnia, rendzavarások pedig éppenséggel az említett körzetekben fordulhatnak elő. Tehát az önök által elvégzett munka teljességgel nélkülözhetetlen, és hála önöknek, a rendzavarásokra fel is készültünk. De ami a küls támadást illeti… — az ezredes fejét csóválta.

— Ha emlékezetem nem csal — mondta Andrej jelentőségteljesen —, kancelláriám sosem kapott a vezérkartól semmiféle megrendelést az északi körzet feltérképezésére.

Az ezredes egy darabig merően nézte, a pipája is kialudt közben.

— Meg kell mondanom — szólalt meg lassan —, hogy ezzel az igényünkkel egyenesen az elnökhöz fordultunk. A kapott válaszok, mi tagadás, teljességgel határozatlanok voltak… —

Ismét hallgatott néhány másodpercig. — Úgy gondolja, tanácsos, hogy célszerűbb lenne inkább önhöz folyamodnunk?

Andrej bólintott.

— Ma az elnöknél ebédeltem — mondta. — Hosszan tárgyaltunk erről. Az északi körzetek feltérképezése lényegében eldöntött kérdés. Csakhogy nélkülözhetetlen a katonai szakér tők erőteljes részvétele. Egy tapasztalt operatív irányítóra van szükség… bizonyára érti.

— Értem — mondta az ezredes. — Egyébként hol szerezte ezt a mausert, tanácsos? Ha nem tévedek, utoljára Batumiban láttam ilyet, talán tizennyolcban…

Andrej belefogott a történetbe, hol és hogyan tett szert a fegyverre, de az előszobában megint megszólalt a csengő. Andrej elnézést kért, és kiment ajtót nyitni.

Azt remélte, hogy Katzman érkezik, de várakozása ellenére Ottó Fritscha állt az ajtóban, akit Andrej meg sem hívott. Teljesen kiment a fejéből. Ottó Fritscháról valahogy mindig megfeledkezett, pedig mint az Üvegház gazdasági részlegének vezetője, Ottó a legnagyobb mértékben hasznos, sőt pótolhatatlan volt. Selma bezzeg sosem feledkezett meg erről a körülményről. Most is ott állt, és átvette Ottótól a takaros, a legfinomabb batisztszalvétával gondosan letakart kosarat és egy csokor virágot. Kegyesen csókra nyújtotta a kezét. Ottó összecsapta sarkát, fülig elvörösödött, és szemlátomást boldog volt.

— Á, barátocskám, hát itt vagy! — üdvözölte Andrej.

Ottó ugyanolyan volt, mint régen. Andrejnek hirtelen az jutott eszébe, hogy valamennyi régi ismerőse közül Ottó változott a legkevesebbet. Pontosabban fogalmazva, egyáltalán nem változott. Ugyanaz a csirkenyak, ugyanazok az elálló fülek, szeplős fizimiskáján ugyanaz az állandó bizonytalanság. És a csattogó cipősarkak. A különleges rendőrség kék egyenruháját viselte, zubbonyán a Kiemelkedő Szolgálatért Érdemrend szögletes jelvénye.

— Hálás köszönetem a szőnyegért — mondta neki Andrej, és vállát átölelve bevezette a dolgozószobába. — Gyere, megmutatom, hogy fest itt nálam… Mind a tíz ujjad megnyalod, és sárga leszel az irigységtől…

Csakhogy a szobába belépve Ottó sem az ujját nem nyalta meg, sem irigykedni nem volt érkezése: meglátta az ezredest.

Ottó Fritscha, a Volkssturm tizedese az istenítéshez hasonló érzéseket táplált Saint James ezredes iránt. Jelenlétében képtelen volt megszólalni, arcán letörölhetetlen mosoly terült szét, és kész volt folyamatosan csattogtatni a bokáját, egyre fokozódó hangerővel.

Hátat fordítva a nevezetes szőnyegnek, merev vigyázzba vágta magát, derekát kihúzta, tenyerét a nadrágvarrásra szorította, könyökét széttárta, és olyan heves mozdulattal biccentett, hogy az egész szobában hallani lehetett csigolyája reccsenését. Az ezredes fáradt mosollyal fölállt, és kezet nyújtott neki. A másik kezében poharát fogta.

— Örülök, hogy látom — mondta. — Üdvözlöm, hmnun…

— Ottó Fritscha tizedes, ezredes úr! — jelentette lelkesen Ottó, kétrét görnyedt, és óvatosan megérintette az ezredes ujjait. — Tisztelettel jelentkezem…

— Ottó, Ottó! — intette le szemrehányóan Andrej. — Itt nem használjuk a rangokat.

Ottó zavartan nevetgélt, előkapta zsebkendőjét, hogy megtörölje homlokát, ám rögtön zavartan vissza is akarta tömködni helyére a zsebkendőt, de nem talált bele a zsebébe.

— Emlékszem, egyszer el-Alameinnél a fiaim elém vezettek egy német őrmestert — kezdte jóindulatúan az ezredes, de ekkor megint csöngettek. Andrej mentegetőzve kiment ajtót nyitni, és kettesben hagyta a szerencsétlen Ottót a brit oroszlánnal.

Izja érkezett. Mialatt két cuppanós csókot nyomott Selma arcára, az asszony követelésére leporolta cipőjét, öltözékét alávetette a ruhakefe gyors mozdulatainak, egyszerre bezúdult Csacsua és a Dolfus házaspár. Csacsua karon fogva vezette az asszonyt, már menet közben elárasztotta vicceivel, Dolfus pedig sápadt mosollyal topogott mögöttük. A jogi kancellária temperamentumos vezetőjének árnyékában különösen szürkének, színtelennek, jelentéktelennek látszott. Két karján egy-egy meleg kabát lógott, arra az esetre, ha éjszaka hűvösre fordulna az idő.

Asztalhoz, asztalhoz — vezényelt csengő hangon Selma, tapsolva.

De kedvesem — tiltakozott basszus hangon Dolfusné —, még rendbe kell hoznom magam!

— Ugyan miért? — álmélkodott Csacsua a szemét forgatva. — Ilyen szépség, és még rendbe akarja hozni magát! A büntető törvénykönyv kétszáztizennyolcadik szakasza tiltja…

Kitört az általános hangzavar. Andrej nem győzött mosolyogni. Bal fülébe Izja locsogott és fecsegett valamit az aznapi riadó alatt a laktanyákban tapasztalt elképesztő kuplerájról, a jobb fülébe teljesen váratlanul Dolfus kezdett valamit dünnyögni az árnyékszékekről és a csatornarendszer gerincvezetékéről, amelyet a működésképtelenség fenyeget… Azután mindenki bevonult az ebédlőbe. Andrej vendégeit terelgetve, asztalhoz ültetve szórta folyamatosan az élceket és bókokat, közben szeme sarkából látta, hogy nyílik a dolgozószoba ajtaja, és pipáját zsebébe dugva, mosolyogva kilép onnan az ezredes. Egyedül. Andrej egy pillanatra megrémült, de rövidesen megjelent Fritscha tizedes is — nyilván egyszerűen betartotta a szolgálati szabályzat szerint előírt öt méter távolságot feljebbvalója mögött.

Felhangzott a recsegő bokacsattogtatás.

— Igyunk, mulassunk! — üvöltötte torokhangon Csacsua.

Zörögni kezdtek a kések és villák. Andrej nem kis munkával rávette Ottót, hogy üljön Selma és Dolfusné közé, majd maga is letelepedett a helyére, és végignézett az asztalon.

Minden rendben volt.

— És képzelje el, drágám, ekkora lyuk volt a szőnyegen. És ez a maga részlegének a műve, Fritscha úr, maga rossz fiú!

— Azt beszélik, hogy maga az egység szeme láttára agyonlőtt valakit, ezredes…

— És jegyezze meg, amit mondok: a csatornarendszer, éppenséggel a csatornarendszer fogja tönkretenni ezt a mi Városunkat…

— Ilyen gyönyörű asszony, és ilyen aprócska pohárból iszik?!

— De Ottó, kedvesem, hagyd azt a csontot… Itt van egy szép szelet!

— Nem, Katzman, ez hadititok. Untig elég volt nekem az a kellemetlenség, amit Palesztinában okoztak nekem a zsidók…

— Vodkát, tanácsos?

— Köszönöm, tanácsos.

És az asztal alatt bokák csattogtak.

Andrej gyors egymásutánban fölhörpintett két pohár vodkát indításnak, jó étvággyal nekilátott az előételnek, és közben a többiekkel együtt végighallgatta Csacsua végeérhetetlen és illetlen pohárköszöntőjét. És amikor végül kiderült, hogy az igazságügyi tanácsos nem azért üríti ezt az icipici poharat nagy-nagy érzéssel, hogy a jelenlevőket a felsorolt nemi eltévelyedések gyakorlására buzdítsa, hanem csupán “leggonoszabb és legkíméletlenebb ellenségeimre, akikkel egész életemben harcban állok, és akiktől egész életemben mindig vereséget szenvedek, vagyis a gyönyörű asszonyokra”, Andrej a többiekkel együtt megkönnyebbülten fölnevetett, és fölhajtotta a harmadik vodkát is.

Dolfusné magánkívül volt, arcát szalvétája mögé rejtette.

Nagyon gyorsan emelkedett a hangulat. “Igen, ó, igen!” — hangzott az asztal távolabbi vége felől az ismerős hang. Csacsua — Dolfusné káprázatos dekoltázsa fölé hajolva mozgékony orrával — szakadatlanul, másodpercnyi szünet nélkül beszélt. Dolfusné elgyengülve kacarászott, játékosan elhúzódott tőle, széles hátával nekidőlt Ottónak, aki már kétszer is leejtette a villáját. Az Andrej mellett ülő Dolfus végre megfeledkezett a csatornarendszerről, az alkalomhoz nem illően kitört rajta a szolgálati lelkesedés, és folyamatosan államtitkokról fecsegett. “Autonómia — dörmögte fenyegetően. — A kulcs az ato… autonómiához az alga!.. A Nagy Építkezés?… Ne röhögtessen. A francba, miféle léghajók? Az alga!” “Tanácsos, tanácsos — próbálta Andrej észre téríteni —, az isten szerelmére! Erről nem kell mindenkinek tudnia! Mondja el inkább, hogy áll a laboratóriumi épülettömb ügye…”

A személyzet a használt tányérokat, evőeszközöket tisztára cserélte. Eltakarították az előétel maradványait, feltálalták a burgundi sültet.

— Emelem ezt az icipici poharat…

— Igen, ó, igen!

— Maga rossz fiú! Hogy lehet magát nem szeretni?

— Izja, hagyd békén az ezredest! Ezredes, odaüljek maga mel é?

— Tizennégy köbméter alga, az semmi… Autonómia!

— Whiskyt, tanácsos?

— Köszönöm, tanácsos.

A hangulat tetőfokán egyszer csak megjelent a pirospozsgás Parker. “Az elnök úr elnézést kér — jelentette. — Sürgős tanácskozáson kell részt vennie. Forró üdvözletét küldi Voronyin asszonynak és Vöronyin úrnak, továbbá valamennyi kedves vendégüknek…” Parkerba beletöltöttek egy pohár vodkát, s ehhez a lehengerlő Csacsuára volt szükség. Elhangzott egy pohárköszöntő az elnökre és valamennyi vállalkozásának sikerére. Valamelyest alábbhagyott a hangzavar, már felszolgálták a kávét, a fagylaltot és a likőröket. Ottó Fritscha könnyeivel küszködve panaszolta szerelmi kudarcait. Dolfusné kedves Königsbergjéről mesélt Csacsuának, aki bólogatva szenvedélyesen kijelentette: “Hát persze! Emlékszem…

Csernyakovszkij tábornok… Öt napig lövette ágyúkkal…” Parker eltűnt, odakinn már besötétedett. Dolfus mohón hörpölte a kávét, és Andrejre zúdította fantazmagóriáit az északi kerületek felújításáról. Az ezredes Izjának mesélt: “…tíz napot kapott huligánkodásért, és tíz év kényszermunkát hadi- és államtitok kifecsegéséért.” Izja fröcsögve vihogott: “De hisz ennek szakálla van, Saint James! Nálunk ezt a históriát még Hruscsov idején mesélték…” “Már megint politika!” — kiáltotta sértődötten Selma. Befurakodott Izja és az ezredes közé, és az idős hadfi atyáskodva megsimogatta a térdét.

Andrej hirtelen elszomorodott. Elnézést kért, bár senki sem figyelt rá, és zsibbadt lábán botladozva átment a dolgozószobájába. Leült az ablakpárkányra, rágyújtott, és kibámult a kertbe.

Odakinn koromsötét volt, az orgonabokrok fekete lombjai közt odalátszottak a szomszédos udvarház világos ablakai. Az éjszaka meleg volt, a fűben szentjánosbogarak villództak. “És mi lesz ezután? — gondolta Andrej. — Na jó, elmegyek ezzel az expedícióval, földerítem a terepet… szerzek egy rakomány fegyvert, rendbe hozom, fölaggatom… és azután?”

Az ebédlőben nagy volt a ricsaj. “És ezt ismeri, ezredes? — üvöltötte Izja. — A szövetséges hadvezetés húszezret ajánl föl Csapajev fejéért…” “Csapajev? — kérdezte az ezredes. — Á, az a maguk lovasparancsnoka. De őt, úgy tudom, agyonlőtték, nem?” Selma hirtelen rázendített magas hangon: “Ahogy jött a reggel, ébreszti az anyja Katyát… Ébredj, ébredj, lányom, a hajó már vár rád…” De hangját elnyomta Csacsua bársonyos basszusa: “Virágot hoztam neked… ó, milyen gyönyörű virágokat!.. De nem fogadtad el tőlem a csokromat…

Miért nem vetted át?…”

Andrej becsukta a szemét, és hirtelen fájó vágyakozással Jura bácsira gondolt. Van sem ül ott az asztalnál, és Jura bácsi sem… Tulajdonképpen mi a fenének kell nekem ez a Dolfus?

Árnyak vették körül.

A díványon ott ült Donald, rajta vedlett cowboykalapja. Lábát keresztbe vetve, erősen összefont ujjaival átfogta hegyes térdét. Ha elmégy, ne búsulj, ha érkezel, ne örülj… Kenszi ócska rendőregyenruhájában az asztalra könyökölt, állat öklére támasztotta. Andrejre függesztett pillantásában nem volt szemrehányás, de melegség sem. Jura bácsi pedig hátba vágva Vant, kijelentette: “Sebaj, Ványa, ne búsulj, minisztert csinálunk belőled, autón furikázol majd…” És kínzó vágyakozással töltve el, orrába csapott az ismerős mahorka-, egészséges izzadság- és pálinkaszag. Andrej erőt véve magán visszafojtotta lélegzetét, megdörzsölte zsibbadt arcát, és kinézett az ablakon.

A kertben ott állt az Épület.

Szilárdan és magától értetődően állt a fák között, mintha régóta, mindig is ott lett volna, mintha az idők végezetéig ott is maradna — vörös téglából, három emeletével —, és mint akkor, a földszinti ablakokat spaletták fedték, a tetőt bádog borította, a bejárathoz négy k lépcsőfok vezetett, az egyetlen kémény mellett furcsa, kereszt alakú antenna meredezett. Ám most minden ablak sötét volt, a földszinten néhány spaletta hiányzott, az üvegek mocskosak, repedtek voltak, a rajtuk végigfolyt víztől csíkosak, némelyik helyén megvetemedett furnérlemez éktelenkedett, néhány ablakon pedig keresztbe felragasztott papírcsíkok látszottak. És nem hallatszott többé az ünnepélyesen komor zene, az Épületből láthatatlan ködként súlyos, süket csönd áradt.

Andrej másodpercnyi habozás nélkül keresztülvetette lábát az ablakpárkányon, kiugrott a kertbe, a lágy, dús fűbe. A szentjánosbogarakat szétzavarva, egyre mélyebbre merülve a halotti csöndbe, az Épülethez ment, szemét le nem véve a tölgyfa ajtó ismerős cirádás rézkilincséről, amely most nem csillogott, zöldes lepedék borította.

Fölment a lépcsőn, és körülnézett. Az ebédlő fényesen kivilágított ablakai mögött emberi árnyékok ugrándoztak vígan, hajladoztak furán, halk tánczene szűrődött ki, és nem tudni, miért, megint kések, villák zörgése hallatszott. Andrej legyintett az egészre, megfordult, és megfogta a nyirkos, cifra rézkilincset. Az előtérben most félhomály, áporodott nyirkosság volt, a sarokban az ágas-bogas fogas üresen meredezett, akár egy halott, kiszáradt fa. A márvány lépcsőn most nem volt szőnyeg, hiányoztak a fémrudak is, csak a megzöldült rögzítőgyűrűk maradtak meg, a lépcsőt megsárgult csikkek és valami azonosíthatatlan hulladék borította.

Andrej saját léptein és lélegzetén kívül semmit sem hallva, nehézkesen és lassan fölkapaszkodott a fölső lépcsőpihenőre.

A már hosszú ideje kialudt kandallóból rég kihűlt hamu és ammónia szaga áradt, valami alig hallhatóan mocorgott, zörgött, tipegett ott. A hatalmas teremben is hideg volt, Andrej a lába körül huzatot érzett, a láthatatlan mennyezetről megfeketedett, poros rongyok lógtak le, a márványfalakon sötétlő gyanús, mocskos foltok közt nyirkos csíkok fénylettek, hámlottak az arany és bíbor díszek, a gőgös és szerény mellszobrok — márványból, gipszből, bronzból, aranyból — vakon és bánatosan néztek rá talapzatukról a poros pókhálók szövevényén át.

Lába alatt a parketta nyikorgóit, minden lépésnél megsüppedt, a mocskos padlón élesen kirajzolódtak a holdfény négyszögei, előtte pedig beláthatatlanul messzire valamilyen galériaféle nyújtózott, amelyen Andrej korábban nem járt. Léptei nyomán hirtelen egész patkányhorda bukkant elő, sivítva, kopogó karmokkal rohantak végig a galérián, és felszívódtak a sötétben.

Hová tűnt mindenki? — tűnődött Andrej szórakozottan a galérián bolyongva. — Mi történt velük? — gondolta, miközben a nyikorgó vaslépcsőn leereszkedett a dohos mélységbe. -

Hogy történhetett ez meg? — kérdezte önmagától szobáról szobára járva, lába alatt csikorgott a lehullott vakolat, az üvegcserép, cuppogtak a vastag penésszel benőtt szemétkupacok… a rothadás édeskés szaga terjengett mindenütt, valahol víz csöpögött szabályosan, cseppre csepp, az elmocskolódott falakon pedig vaskos kereteikben óriási festmények feketélltek, nem lehetett látni, mit ábrázolnak…

Itt most már mindig így lesz, gondolta Andrej. Valami olyat követtem el, mi mindannyian valami olyat követtünk el, hogy ezután itt mindig így lesz. Az Épület többé már nem változtatja helyét, itt marad örökre, rothadni fog és rogyadozni, összeomlik, mint bármelyik közönséges, düledező ház, végül hatalmas vasgolyókkal szétverik, a maradékot felgyújtják, az égett téglát pedig szemétre vetik… Hiszen hangot sem hallani! Semmi nesz, csak a patkányok motoznak elszántan a sarkokban…

Megpillantott egy hatalmas, zsalus ajtajú szekrényt, és hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanilyen áll nála is a kisszobában — hat négyzetméter az egész, az egyetlen ablak a világítóudvarra néz, mellette a konyha. A szekrény tömve van régi újságokkal, összetekert plakátokkal (apja a háború előtt gyűjtötte őket) és mindenféle ócska papírlommal… és amikor egy jókora patkánynak összeroncsolta a pofáját az egérfogó, az állatnak sikerült valahogyan bevennie magát a szekrény mögé, sokáig motozott és neszezett ott, Andrej pedig, aki minden éjjel attól félt, hogy a patkány a fejére ugrik, szerzett egy távcsövet, és messziről, az ablakpárkányról leste, mi történik a papírkupacok között. És meglátta — vagy csak képzelte, hogy látja? — a meredező füleket, a szürke fejet és a pofa helyén egy szörnyű hólyagot, amely csillogott, mintha lakkozva lenne. Olyan félelmetes volt a látvány, hogy kirohant a szobájából, és egy ideig az előszobában ült a ládán, gyenge volt, és a hányinger kerülgette.

Egyedül volt a lakásban, senki előtt nem kellett szégyenkeznie, mégis röstellte, hogy fél, végül fölállt, és bement a nagyszobába, és föltette a gramofonra a Rio-Ri-tat… Néhány nap múlva ugyanolyan édeskés, undorító bűz terjengett a szobájában, mint itt…

Az egyik, kútra emlékeztetőén mély, bolthajtásos helyiségben furcsán és váratlanul fölfénylett egy hatalmas orgona olomsípjainak sora, a már régen halott, kihűlt és néma hangszer olyan volt, mint a zene elhagyott temetője. Az orgonista széke mellett, a földön, szakadt szőnyegbe burkolózva egy Összegömbölyödött ember feküdt, feje mellett üres vodkás-üveg. Andrej megértette, hogy valóban mindennek vége, és sietve elindult a kijárat felé.

Amint kilépett a kertjébe, Izját pillantotta meg. Katzman szokatlanul részeg, valahogy különösen lompos és borzas volt. Bizonytalan lábakon állt, egyik kezével az almafa törzsébe kapaszkodott, és az Épületet nézte. A homályban csillogott a foga, arcára fagyott a mosoly.

— Kész — mondta neki Andrej. — Bevégeztetett.

— A felbolydult lelkiismeret lázálma — dünnyögte Izja alig hallhatóan.

— Csak a patkányok rohangálnak benne — mondta Andrej. — Rothadás.

— A felbolydult lelkiismeret lázálma…. — ismételte meg Izja, és vihogott.