A kárhozott város

HATODIK RÉSZ A VÉG

A nap zeniten állt. A portól rézszínű korong a fakó, tisztátalan égbolt közepén függött, a satnya árnyék közvetlenül a cipőjük talpa körül nyújtózott, majd húzódott össze, hol szürkén és elmosódottan, hol éles körvonalakat öltve, hirtelen szinte megelevenedve, ilyenkor teljesen fekete volt, és különösen torz képet mutatott. Útnak nyoma sem látszott semerre — egyenetlen, száraz, szürkéssárga agyag volt csak, repedezett, halott, kemény, mint a kő, és olyan csupasz, hogy egyszerűen érthetetlen volt, honnan van itt ennyi por.

A szél szerencsére a hátukba fújt. Valahol messze mögöttük undorító, forró, lisztfinomságú por megszámlálhatatlan tonnáit ragadta magával, és ostoba makacssággal hurcolta a Sárga Fal és a Szakadék közti napégette kiszögellés mentén, hol forgótölcsérszerűen fölkavarva egészen az égig, hol hajlékony, szinte kacér, hattyúnyakra emlékeztető, tömör dűnékbe halmozta, hol meg egyszerűen gátat rakott belőlük, majd hirtelen megdühödve a hátukba, a hajukba zúdította a szúrós portömeget, vadul elárasztotta vele izzadságtól nedves tarkójukat, kezüket, fülüket ostorozta vele, telitömte zsebüket, gallérjuk mögé ömlesztetté…

Nem volt itt semmi, már nagyon régen nem volt semmi. Talán soha nem is volt. Csak a nap, az agyag, a szél. Csupán nagy ritkán száguldott el mellettük egy-egy, valahol mögöttük, isten tudja, hol gyökerestül kitépett bokor tövises csontváza, amely vásári bohóc módjára bukfencezett és ugrándozott. Sehol egy csepp víz, az életnek semmi jele. Csak a por, a por, a por…

Az agyag időnként eltűnt a lábuk alól, ilyenkor kavicstenger váltotta föl. Ezeken a helyeken olyan hőség volt, mint a pokolban. A gomolygó, száguldó porfelhőkből hol jobbról, hol balról meredeztek elő gigászi sziklatorzók — őszek, mintha liszttel hintették volna be őket.

A szél és a hőség a legfantasztikusabb és legváratlanabb körvonalúra faragta őket, félelmetes volt, ahogyan mint a kísértetek, hol felbukkantak, hol eltűntek, mintha bújócskát játszanának. A kavicsok egyre nagyobbak lettek a lábuk alatt, majd hirtelen elfogytak, és megint az agyag dongott lépteik nyomán.

A köveken nagyon rossz volt menni: kicsúsztak a lábuk alól, belemélyedtek a cipőtalpba, mintha egyenesen az eleven húsig akarnák befúrni magukat. Az agyag engedékenyebb volt, de az is megtett ellenük mindent, amit csak tudott. Váratlanul csupasz dombokká emelkedett, minden látható ok nélkül girbegurba kanyarokat vetett, meredek falú, mély szakadékok szabdalták, amelyek mélyén lélegzetet sem lehetett venni az évezredek óta szakadatlan hőségtől… Az agyagnak is megvoltak a maga játékai, előadta a szegényes fantáziájához illő metamorfózis mutatványait. Itt mindennek megvoltak a maga játékai. És minden játékot egy kapura játszottak…

— Hé, Andrej — szólította rekedten Izja. — Andrjuha-a!

— Mi van? — szólt vissza Andrej a válla fölött, és megállt. A suta kerekein imbolygó kis taligát a tehetetlenségi erő továbbvitte, neki a lábának, alaposan megütötte a térdhajlatát.

— Ezt nézd meg!

Izja vagy tízlépésnyire állt mögötte, és kinyújtott tenyerén mutatott valamit.

— Mi az? — kérdezte Andrej különösebb érdeklődés nélkül.

Izja nekifeszült a hevedernek, és kezét előrenyújtva odavonszolta taligáját Andrejhez.

Andrej végignézte, amint közeledik — Izja riasztóan festett, szakálla már a melléig ért, portól szürke üstöké égnek állt, ruhája hihetetlenül toprongyos, a lyukakon kilátszott szőrös, verejtékes teste. A hajdani nadrág rojtjai alig fedték a térdét, jobb lábán a cipő tátogott, felfedve koszos lábujjait, töredezett, fekete körmeit… A szellem óriása. A kultúra örök templomának áldozópapja és apostola…

— Egy fésű! — nyilatkoztatta ki Izja ünnepélyesen, ahogy közelebb ért.

Filléres kacat volt, műanyagból, fogai kitöredeztek, nem is fésű volt, csak annak egy darabja, de még látszott rajta valamilyen szabványjelzés nyoma, a műanyagot pedig a sok évtizedes hőség kifakította, a por kegyetlenül kikezdte.

— Hát tessék — mondta Andrej. — Te meg folyton azt szajkózod: még senki nem járt itt előttünk.

— Nem szajkózok én semmit — mondta Izja békülékenyen. — Nem ülünk le egy kicsit?

— Jó, üljünk le — egyezett bele Andrej minden lelkesedés nélkül, és Izja, ki sem bújva a kantárból, nyomban lerogyott a földre, és nekilátott, hogy mellzsebébe beszuszakolja a fésűt.

Andrej a széliránynak keresztbe állította le taligáját, lelökte magáról a kantárt, és leült, hátát a kocsinak, tarkóját a forró keréknek támasztva. A szél ereje így érzékelhetően csökkent, de a csupasz agyag kíméletlenül égette hátsóját a vedlett szöveten keresztül.

— Hol az a híres víztárolód? — kérdezte megvetően. — Te szájhős!

— Keresd csak, keresd! — vágta rá Izja. — Ott kölletik annak lennie.

— Hát ez meg mi?

— Tudod, van egy ilyen vicc, egy kupecről — magyarázta Izja nagy élvezettel. — Elment egyszer a kupec a nyilvános házba…

— Helyben vagyunk — szakította félbe Andrej. — Másra nem tudsz gondolni? Nem férsz a bőrödbe, Katzman, én mondom…

— Nem engedhetem meg magamnak, hogy megférjek a bőrömben — nyilatkoztatta ki Izja.

— Készen kell állnom az első adandó alkalomra.

— Mind a ketten fölfordulunk itt — legyintett Andrej.

— Szó sincs róla! Ilyesmire ne is gondolj, eszedbe se jusson!

— Nem is jut — felelte Andrej.

Ez igaz volt. Nagyon ritkán gondolt a természetesen elkerülhetetlen halálra. Ördög tudja, mitől alakult így. Vagy az éles fájdalom tompult el időközben, amelyet az elkerülhetetlen pusztulás tudata okozott, vagy teste száradt ki és csigázódott el annyira, hogy már ordítani és nyüszíteni sem tudott, csak alig-alig hallhatóan nyöszörgött… Az is lehet, hogy a mennyiség végül is átcsapott minőségbe, és hatni kezdett Izja állandó jelenléte, szinte természetellenes közönye a halál iránt, amely pedig folyton ott keringett körülöttük, hol közvetlenül fenyegetve őket, hol váratlanul eltávolodva, de egyetlen pillanatra sem engedve őket szem elől… így vagy úgy, de Andrej már hosszú napok óta, ha szóba hozta is olykor az elkerülhetetlen véget, inkább csak azért, hogy újra és újra meggyőződjön egyre növekv közönyéről a halál iránt.

— Mit mondasz? — kérdezte.

— Azt magyarázom, ami a legfontosabb: ne félj attól, hogy fölfordulunk itt…

— Ezt már százszor elmondtad. Már régen nem félek, te mégis egyre ezt a nótát fújod…

— Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. Kinyújtotta a lábát. — Mivel köthetném át a cipőtalpam? — tűnődött gondterhelten. — Már csak az imádság tartja össze.

— Vágd le a kantár végét, és azzal kösd át… Adjak kést?

Izja egy darabig szótlanul szemlélte a cipőből kikandikáló lábujjait.

— Na jó — mondta végül. — Majd ha végleg leválik, átkötöm… Nem ihatnánk egy korty ócskát?

— Kezét-lábat nem áztatnál? — kérdezte Andrej, és Jura bácsi jutott az eszébe. Nehéz volt most fölidéznie alakját. Jura bácsi egy másik élet szereplője volt.

— Ideje lenne kortyolni egyet, nem gondolod? — kapott a szón élénken Izja, és fürkészve nézett Andrej szemébe.

— Egy frászt! — mondta Andrej mély elégtétellel. — Tudod, milyen vizet iszol? Olyat, amilyet kiolvastál a híres papírjaidból. Ugye csak hazudtad nekem azt a víztartályt?

Ahogyan várta is, Izját rögtön elfogta a pulykaméreg.

— Eredj a fenébe! Hát mi vagyok én, talán a nevelőnőd?

— Hát akkor a kéziratod hazudott…

— Hülye — közölte Izja megvetően. — A kéziratok nem hazudnak. Nem könyvek azok. Csak olvasni kell tudni őket…

— Akkor nyilván te nem értesz hozzájuk…

Izja csak ránézett, és nyomban föltápászkodott.

— Akad itt mindenféle szar — morogta. — Na, talpra! Megakarod találni a víztartályt? Akkor ne üldögélj… Azt mondtam, talpra!

A szél vidáman, szinte mint valami jókedvű kölyökkutya, körbeszáguldozva kavarta a port a sivár agyagvilágban, amely ellenállt neki, egy darabig békésen tűrte a rohamokat, mintha erőt gyűjtene, aztán kapta magát, és heggyé magasodott…

Legalább azt érteném meg, hová hurcol az ördög, gondolta Andrej. Egész életemben loholok valahova, képtelen vagyok megülni egy helyen, én hülye… És ami a legfontosabb, az egésznek semmi értelme. Régebben legalább mindig volt valami cél. Még ha a legnyomorúságosabb, legostobább is, mégis volt, például ha pofán vertek, mindig elmondhattam magamnak: sebaj, ezt az ügyéit kaptam, ez — harc…

…Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja. (Ez még a Kristálypalotában történt, éppen előtte ették teli magukat parázson sült csirkével, tarka gumimatracokon hevertek az alulról megvilágított vizű úszómedence szélén.) Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja, tisztára súrolt ujjaival kotorászva fogai közt. Az összes szántóvetőtök, kalapálótok, a blokksoraitok, a krakkolóüzemeitek, a hibrid növényeitek, a lézereitek és egyebeitek. Minde — szar, trágya. Mindez elmúlik. Vagy nyomtalanul eltűnik, vagy úgy szűnik meg létezni, hogy átalakul. És az egész csak azért látszik fontosnak, mert a többség fontosnak gondolja. A többség pedig azért gondolja fontosnak, mert a legkisebb erőfeszítéssel igyekszik megtömni a hasát és kényeztetni a testét. Ám ha meggondolom, kit érdekel a többség? Nekem semmi kifogásom ellene, bizonyos szempontból én is a többséghez tartozom. De érdekelni nem érdekel. A többség történetének van eleje, és van vége. Kezdetben a többség azt zabái, amit adnak neki. A végén pedig az egész életét kitölti a választás gondja, mit is zabáljon. Valami olyasmit, amit eddig még nem kóstolt… No, ez még odébb van, vélte Andrej. Nem is olyan nagyon, mint gondolod, vitatkozott vele Izja. De még ha odébb lenne is, nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy van kezdet, és van vég… Mindennek, aminek kezdete van, vége is van, közölte Andrej. Persze, persze, vágta rá türelmetlenül Izja. De én a történelem léptékéről beszélek, és nem a világmindenségéről… Nyamvadt elitista vagy, közölte vele lustán Andrej, föltápászkodott matracáról, és belevetette magát a medencébe. Sokáig úszott, fröcskölt, fújtatott a hűvös vízben, lemerült a medence fenekére, ahol jéghideg volt a víz, és mohón kortyolta, nyelte, mint a hal…

…Nem, természetesen nem ivott. De most inna belőle! Uram isten, de még mennyire!

Kiinnám az egész medencét, Izjának egy kortyot sem hagynék — keresse meg a ciszternáját…

Jobboldalt, a sárgásszürke porfelhőn keresztül valamiféle romok rajzolódtak ki — egy omladozó, poros növények benőtte, ablaktalan fal, egy ormótlan, négyszögletű torony maradványai.

— Na tessék — mondta Andrej, és megállt. — Szerinted meg előttünk senki…

— Sose állítottam ilyet, te fafejű hülye — sipította Izja. — Én azt mondtam…

— Figyelj, lehet, hogy itt van a ciszterna?

— Könnyen meglehet — mondta Izja.

— Menjünk, nézzük meg.

Ledobták magukról a kantáit, és odavánszorogtak a romokhoz.

— Ejha — mondta Izja. — Egy normann erőd! Tizedik század…

— Vizet, vizet keress! — förmedt rá Andrej.

— Eredj a francba a vizeddel! — mondta mély meggyőződéssel Izja. Szeme kikerekedett, már rég elfeledett mozdulattal beletúrt a szakállába, szemölcsét kereste. — Normannok… — mormolta. — Ez már igen… Vajon mivel csalták őket ide?

Rongyaikkal föl-fölakadva a tüskés bokrokon, átnyomakodtak egy résen. A fal mögött szélvédett helyen találták magukat. A négyszögletes, sima téren beomlott tetejű, alacsony építmény terpeszkedett.

— A kard és harag szövetsége — mormolta Izja, az ősi építmény felé nyargalva. — Sosem értettem, miféle szövetség volt ez… hogy jön ide valamiféle kard… Föl se tudom fogni.

A ház belseje a teljes elvadultság képét mutatta, a pusztulás tökéletes volt, és már nagyon régi. Évszázados. A beomlott szarufák korhadt deszkadarabokkal, egy hosszú, az egész házon végignyúló asztal maradványaival keveredtek. Minden poros, korhadt és rothadt volt, balról, a fal mellett ugyanolyan porlepett, korhadt padok sorakoztak. Izja szakadatlanul mormogva kotorászni kezdett ebben a rothadó szeméthalomban, Andrej meg kiment, és körüljárta az építményt.

Nagyon hamar rábukkant arra a valamire, ami egykor ciszterna volt — jókora kerek, kőlapokkal körülrakott gödör. A kőlapok most ugyanolyan szárazak voltak, mint maga a sivatag, de egykor láthatóan víz volt itt: a cementkeménységűre száradt agyag megőrizte a csizmák és kutyalábak nyomait. Rosszul áll a szénánk, gondolta Andrej. A régi félelem megint összeszorította a szívét, de nyomban engedett is: a gödör szemközti szélén csillagszerűen terültek szét az agyagon egy ginszeng széles, bodros levelei. Andrej hanyatt-homlok megkerülve a gödröt odarohant, futtában kotorva elő zsebéből a kést.

Néhány percig lihegve, verítékben úszva, késsel, körömmel dühödten ásta a kőkemény agyagot, félrekotorta a törmeléket, és megint ásott, majd két kézzel megragadta a vastag gyökér nyakát — hűvös volt, nyirkos és hatalmas —, húzni kezdte erősen, de óvatosan, nehogy, isten ments, elszakadjon valahol a közepe táján.

A gyökér nagy volt, vagy hetven centi hosszú és öklömnyi vastag, fehér, tiszta és csillogó.

Mindkét kezével arcához szorítva elindult vele Izjához, de nem állta meg, és menet közben beleharapott a harsogó, leves gyökérbe, élvezettel kezdte rágni, megpróbálta visszafogni magát, hogy minél tovább tartson, igyekezett alaposan megrágni, hogy egyetlen csöppje se vesszen kárba a pompás, mentaillatú, keserű lének, amelytől szájában és egész testében a hajnali erdő hűs frissessége árad szét, feje kitisztul, nem fél semmitől, hegyeket lesz képes elhordani…

Azután a ház küszöbén ültek, és boldogan haraptak és rágtak, csámcsogtak és hersegtek, vidáman, teli szájjal kacsingattak egymásra, és a szél csalódottan tombolt fölöttük, de nem érte el őket. Már megint kijátszottak — nem hagyták, hogy csontjaikat zörgéssé a kopár pusztában. Most megint összemérhetik vele erejüket.

Ittak két kortyot a fölmelegedett víztartályból, megint befogták magukat kocsijaikba, és továbbindultak. Könnyen ment a gyaloglás, most Izja sem maradozott le, Andrej mellett haladt, leszakadt cipőtalpával csattogva.

— Egyébként láttam ott még egy bokrot — mondta Andrej. — Egy kicsit. Majd visszafelé…

— Kár volt — vágott közbe Izja. — Föl kellett volna falni.

— Nem volt elég?

— Miért hagyjuk kárba veszni?

— Nem vész el — mondta Andrej. — Jól jön majd a visszaúton.

— Nem lesz semmiféle visszaút.

— Ezt, barátom, senki nem tudhatja. Inkább azt mondd meg, lesz-e még víz valahol.

Izja hátravetette fejét, fölnézett a Napra.

— Zeniten áll — jelentette ki. — Vagy majdnem a zeniten. Mi a véleményed, csillagász uram?

— Úgy valahogy.

— Nemsokára jön a legérdekesebb — mondta Izja.

— Ugyan már, mi érdekes lehet itt? Tegyük föl, átlépünk a nullaponton. Tegyük föl, eljutunk az Antivárosba…

— Honnan veszed?

— Az Antivárost?

— Nem. Honnan veszed, hogy csak úgy egyszerűen átlépünk és továbbmegyünk?

— Eszembe sem jut erről spekulálni — közölte Andrej. — Én csak a vízre tudok gondolni.

— Uram isten! A nullapont — a világ kezdete, föléred ezt ésszel? Te meg egyre azt hajtogatod: a víz, a víz…

Andrej nem válaszolt. Megint emelkedő következett, nehezen kapaszkodtak fölfelé, a kantár belevágott a vállukba. Jó dolog ez a ginszeng, gondolta Andrej. Kitől is hallottunk róla?… Pak mesélte? Talán… Á, nem! Morei hozott egyszer néhány gyökeret a táborba, elkezdte enni, de a katonák elvették tőle, és megkóstolták. Igen. Aztán mindannyian kakaskodni kezdtek, és egész éjjel, reggelig hempergették Moreit… Pak mesélte aztán, hogy ez a ginszeng, akár az igazi, nagyon ritka növény. Azokon a helyeken terem, ahol régebben víz volt, és nagyon jó hatása van a legyengült szervezetre. Csak nem szabad tartogatni, rögtön meg kell enni, mert egy óra vagy még rövidebb idő alatt a gyökér megfonnyad, és majdnem mérgező lesz… A Pavilon mellett sok volt belőle, egész veteményesre való… Degeszre ettük vele magunkat, egyetlen éjszaka alatt Izja összes kelése meggyógyult. Jó volt a Pavilonnál. És Izja folyton a kultúra épületéről prédikált ott…

…Minden más csak a templom falának építőállványa, magyarázta. Mindaz a jó, amit az emberiség százezer év alatt kitalált, minden fontos ismeret, amit megértett vagy kieszelt, ezt a templomot építi. Történetének évezredei során, háborúzva, éhezve, rabságba döntve és fellázadva, zabálva és párosodva az emberiség — anélkül, hogy tudatában lenne — zavaros hullámán cipeli az épületet. Megesik, hogy hirtelen észreveszi saját hátán ezt a templomot, észbe kap, és olyankor vagy nekilát téglánként széthordani, vagy ájultan imádni kezdi, esetleg másik templom építésébe kezd mellette, megcsúfolására, de sosem képes fölfogni, mivel is van dolga, és reményét vesztve, hogy így vagy úgy hasznát veszi a templomnak, nagyon hamar visszatér úgynevezett fontos dolgaihoz: újraosztja, amit előzőleg már harmincháromszor elosztott, valakit megfeszít, egy másikat felmagasztal — a templom meg eközben egyre nő, növekedik önmagától, évszázadról évszázadra, évezredről évezredre, és sem lerombolni, sem végképp meggyalázni nem lehet… És az egészben az a legmulatságosabb, mondta Izja, hogy ennek a templomnak minden téglácskája, minden örök érvényű könyv, örök dallam, minden megismételhetetlen építészeti sziluett sűrítve magában hordozza az emberiség tapasztalatát, gondolatait és a róla szóló gondolatokat, a létezésének céljához és ellentmondásaihoz fűződő eszméket; és hogy bármennyire elkülönültnek látszik is a templom ennek az önpusztító disznócsordának a pillanatnyi érdekeitől, örökkön-örökké elválaszthatatlan ettől a csordától, elképzelhetetlen nélküle… És az is mulatságos, folytatta Izja, hogy a templomot tulajdonképpen senki nem tudatosan építi. Nem lehet előre megtervezni sem papíron, sem bármely, mégoly zseniális elmében, magától növekedik, tévedhetetlenül magába olvasztva mindannak legjavát, amit az emberi történelem produkál…

Azt hiszed, kérdezte gúnyosan Izja, hogy a templomot közvetlenül építők talán nem — disznók? Uram isten, de még mekkora disznó némelyikük! A tolvaj gazember' Benvenuto Cellini, a folyton részeg Hemingway, a pederaszta. Csajkovszkij, a skizofrén és pogromlovag Dosztojevszkij, a rabló és akasztófavirág Francois Villon… Hiszen a rendes ember inkább ritkaságszámba megy köztük! De olyanok, mint a korallállatkák, maguk sem tudják, mit hoznak létre. És ugyanígy az egész emberiség. Egyik nemzedék a másik után zabái, élvezkedik, ragadozik, gyilkol, fölfordul, és — láss csodát — kinőtt egy korallsziget, és milyen gyönyörű! És milyen szilárd!.. Jó, jó, mondta erre Andrej. Rendben, épül a templom. Az egyetlen fölülmúlhatatlan érték. De akkor mi végre vagyunk mi? Nekem mi közöm ehhez?

— Állj! — Izja megragadta Andrej hevederét. — Várj! Nézd a köveket!

Valóban nagyon alkalmasnak látszottak: kerekdedek voltak, laposak, úgy festettek, mint a kiszáradt tehénlepény.

— Megcsináljuk a következő templomot? — kérdezte Andrej fölényes mosollyal.

Ledobta magáról a hevedert, és fölvette a legközelebbi követ. Az éppen megfelelt az alap elkészítéséhez: alul egyenetlen, rücskös, fölül sima, a por és a szél lecsiszolta. Andrej keresett egy viszonylag sima helyet az apró kaviccsal borított talajon, mélyen és szilárdan belenyomta a kiválasztott követ, majd indult a következőért.

Az alap építése közben szinte jóleső érzés töltötte el: ez mégis munka volt, nem gépies menetelés, hanem meghatározott célú cselekvés. Ez a cél persze vitatható, Izját nyugodtan nevezhetné pszichopatának és mániákusnak (mint ahogy persze az is)… És az egyik követ a másik mellé rakva, így ni, ki lehetett alakítani egy viszonylag egyenletes felületet az alapnak.

Izja mellette lihegett és nyögdécselt, a legnagyobb köveket hurcolva botladozott, végleg leszakította cipője talpát, és amikor elkészült az alap, odarohant a kocsijához, és előbányászta “Útikalauza” következő példányát.

Amikor a Kristálypalotában végleg fölfogták és szinte el is hitték, hogy északra vezető útjuk során többé soha senkivel nem találkoznak, Izja írógéphez ült, és hihetetlen gyorsasággal megírta “A lidércnyomások világának útikalauzát”. Amikor elkészült, maga sokszorosította az Útikalauzt ötven példányban egy fantasztikus automatán (a Kristálypalota tele volt mindenféle elképesztő szerkezettel), maga hegesztette bele egyenként nagyon erős, átlátszó polietilén borítékokba, majd púposán megrakta velük kocsiját, alig maradt rajta hely a kétszersültes zsáknak… Mostanra már csak tíz darab maradt belőlük, vagy talán annyi sem.

— Mennyi van még? — kérdezte Andrej.

Izja, gondosan az alap közepére helyezve a borítékot, szórakozottan felelte:

— Tudja a fene… Kevés. Hozz köveket.

Megint nekiláttak a kőcipelésnek, és a boríték fölött hamarosan jó másfél méter magas piramis emelkedett. Elég furán festett ebben a kihalt sivatagban, és hogy még furább legyen, Izja égővörös festéket kent rá egy hatalmas tubusból, amelyet a Torony alatti raktárban talált. Mikor elkészült, letelepedett a kocsijára, és nekilátott egy darab spárgával fölkötözni leszakadt cipőtalpát. Közben rá-rápislogott piramisára, képén a kételyt és bizonytalanságot fokozatosan fölváltotta az elégedettség és növekvő büszkeség.

— Mit szólsz? — kérdezte Andrejt már teljesen fölfuvalkodva és pöffeszkedve. — Emellett még egy komplett hülye sem megy el, megérti, hogy nem véletlenül van itt…

— Aha — felelte Andrej, mellette guggolva. — Neked meg sok hasznod lesz abból, ha egy hülye fölbontja a piramisodat.

— Sebaj — morogta Izja. — Még a hülye is értelmes lény. Ha ő maga nem érti is meg, elmondja másoknak… — Hirtelen fölélénkült. — Gondolj csak például a mítoszokra. Mint ismeretes, a hülyék alkotják a túlnyomó többséget, következésképp minden érdekes eseménynek általában éppen egy hülye a szemtanúja. Ergo a mítosz egy valóságos esemény leírása egy hülye értelmezésében és egy költő földolgozásában. Na, mit szólsz?

Andrej nem válaszolt. A piramist nézte. A szél óvatosan ólálkodott körülötte, bizonytalanul kavarta a port, alig hallhatóan fütyült a kövek közti réseken, és Andrej előtt hirtelen nagyon tisztán kirajzolódtak a maguk mögött hagyott végtelen kilométerek, mellettük ritkásan elszórva az ilyen, székiek és időnek kitett piramisok széthúzódó lánca. És azt is maga elé képzelte, hogyan kúszik oda négykézláb az egyik ilyen piramishoz egy szomjúságtól és éhségtől elgyötört, szinte múmiává aszalódott utazó, hogyan esik neki töredező körmeivel széthányni a köveket, mint vetíti elé lázas képzelete a gúla alatt megbúvó rejtekhelyet, benne víz és élelem… Andrejen hisztériás röhögés vett erőt. Én biztosan agyonlőném magam.

Ezt már nem lehetne elviselni…

— Mi bajod? — kérdezte gyanakvóan Izja.

— Semmi, semmi, minden rendben — felelte Andrej, és föltápászkodott.

Izja is fölállt, és egy darabig kritikus pillantással méregette a piramist.

— Nincs ezen semmi nevetséges! — szögezte le. Topogott néhányat spárgával átkötött cipőjével. — Nem tart majd sokáig — közölte. — Induljunk?

— Igen.

Andrej befogta magát taligájába, de Izja húzta az időt, még egyszer körüljárta a piramist.

Láthatólag ő is maga elé képzelt valamit, valamiféle képeket, nagyon is kedvére valókat, suttyomban mosolygott, kezét dörzsölte, nagyot fújt a bajuszába.

— Na, szépen festesz! — Andrej nem állta meg szó nélkül. — Tisztára olyan vagy, mint egy béka: lerakta a petéit, és most a büszkeségtől nem bír magával. Vagy mint a lazac.

— Nana! — mondta Izja, magára öltve a kantárt. — A lazac az ikra lerakása után elpusztul…

— Pontosan erről van szó — közölte Andrej.

— Nono! — ismételte meg Izja zordan, és továbbindultak.

Izja később váratlanul megkérdezte:

— Te ettél lazacot?

— Sokszor — válaszolta Andrej. — Tudod, milyen jó vodka mellé? Vagy szendvicsre, a teához… Miért?

— Csak úgy… A lányaim már nem ehettek lazacot.

— A lányaid? — csodálkozott Andrej. — Vannak lányaid?

— Három is — mondta Izja. — És egyikük sem tudja, milyen a lazac. Elmagyaráztam nekik, hogy a lazac és a tokhal kihalt. Mint az ichthyosaurus. Ők meg ugyanezt mondják majd a saját gyerekeiknek a heringről…

Még magyarázott valamit, de az elképedt Andrej nem figyelt rá. Ez aztán meglepetés!

Három lány! Izja gyerekei! Hat éve ismerem, de vele kapcsolatban eszembe nem jutott volna ilyesmi. Hogy szánhatta akkor rá magát, hogy idejöjjön? Ha-jaj, Izja… Az ördög érti, miféle emberek vannak a világon… Nem, nem, fiúk, gondolta. Minden rendben, minden így van jól: normális ember úgysem jut el eddig a piramisig. A normális ember, ha eljutott egyszer a Kristálypalotáig, hát ott is marad élete végéig. Láttam is ott ezeket a normális embereket… szélük-hosszuk egy… Nem, fiúk, idáig legfeljebb egy másik Izja juthat el… És amikor széttúrja a piramist, föltépi a borítékot, nyomban megfeledkezik mindenről — úgy is hal meg, olvasás közben…. Másrészt viszont engem is ideevett a fene. Minek? A Toronyban jó volt. A Pavilonban még jobb. Úgy meg, ahogy a Kristálypalotában, még sosem éltem, és már nem is fogok úgy érni… Na jó, Izját értem… Neki kukac van a fenekében, képtelen megmaradni egy helyen. És ha nincs velem Izja, én vajon eljöttem volna onnan, vagy ott ragadok? Nagy kérdés…

…Miért kell továbbmennünk? — kérdezte Izja az Ültetvényen, a suvikszos bőrű, sima testű, bögyös lányok pedig türelmesen hallgattak minket. Miért kell mégis, mindentől függetlenül továbbmennünk? — szónokolt Izja, szórakozottan simogatva a legközelebbi lány bársonyos térdét. — Hát azért, mert mögöttünk vagy a halál, vagy az unalom van, és az unalom is halál. Neked talán nem elég ez az egyszerű magyarázat? Hiszen mi leszünk az elsők, érted? Hiszen még egyetlen ember sem járta végig ezt a világot az egyik végétől a másikig: a dzsungelektől és mocsaraktól egészen a nulláig… Még az is lehet, hogy ezt az egész miskulanciát csakis azért fundálták ki, hogy akadjon egy ilyen ember… Aki végigjárja az elejétől a végéig… Minek? — kérdezte makacsul Andrej. Honnan tudnám, hogy minek? — méltatlankodott Izja. És minek épül a templom? Nyilvánvaló, hogy a templom az egyetlen látható cél, és az, hogy mire való, nem korrekt kérdés. Az ember nem lehet meg cél nélkül, nem bírná ki, ezért is adatott neki értelem. Ha nincs célja, kitalál magának… Te már ki is találtad a magadét, mondta Andrej, feltétlenül végig kell járnod az utat az elejétől a végéig.

Szép kis cél… Én ezt nem kitaláltam, vitatkozott Izja, számomra az az egyedüli lehetőség.

Nem adatott más választás. Vagy a cél, vagy a céltalanság — hát így állnak a kettőnk ügyei…

És minek tömöd a fejemet azzal a te templomoddal, kérdezte Andrej, annak mi köze mindehhez? Nagyon is nagy köze van hozzá, riposztozott igen elégedetten Izja, mintha csak erre várt volna. A templom, kedves jó Andrjusecskám, az nemcsak az örök könyvek meg örök dallamok. Különben azt hihetnénk, hogy csak Gutenberg után kezdett épülni. Nem, barátocskám, a templom a cselekedetekből is épül. Ha úgy tetszik, a cselekedetek adják a templom cementjét, azok tartják, azokon áll. Minden a tettekkel kezdődött. Kezdetben vala a tett, majd a legenda, és csak azután minden egyéb. Természetesen rendkívüli, szokatlan, ha úgy tetszik, megmagyarázhatatlan cselekedetről van szó. Hiszen maga a templom is ezzel kezdődött — egy nem közönséges tettel!.. Vagyis hőstettel, vetette közbe megvetően kuncogva Andrej. Jó, legyen hőstett, hagyta rá engedékenyen Izja. Szóval kiderül, hogy te is hős vagy, mondta Andrej, vagyis azon igyekszel, hogy hőssé legyél. Tengerjáró Szindbád és leleményes Odüsszeusz… Ostoba vagy, felelte Izja. Kedvesen mondta, bántó szándék nélkül.

Hidd el, barátocskám, hogy Odüsszeusz nem akart hős lenni. Ő egyszerűen hős volt — ilyen volt a természete, nem tehetett másképp. Te képtelen vagy szart enni, hánynod kell tőle, neki meg hánynia kellett attól, hogy békésen királykodjon azon az ő illatos Ithakáján. Látom én, hogy sajnálsz — mániákus vagyok, úgymond, eszement… Látom én, látom. De nem kell sajnálnod. Irigyelned kell. Mert nagyon pontosan tudom, hogy a templom épül, hogy ezenkívül semmi sem fontos a történelemben, hogy életemnek egyetlen feladata van: óvni ezt a templomot, gyarapítani kincseit. Én persze nem vagyok Homérosz, sem Puskin, én egyetlen téglát sem építhetek bele a falába. De Katzman vagyok! És a templom itt van bennem, tehát én is részecskéje vagyok, vagyis az én róla szóló tudásommal is, még egy emberi lélekkel nagyobbra nőtt a templom. És már ez gyönyörű. Még akkor is, ha egyetlen morzsával sem gyarapítóm a falát… Pedig törekszem rá, elhiheted. De alighanem nagyon is aprócska morzsa lesz az, de ami még rosszabb — ez a morzsácska idővel talán magától lehullik, nem alkalmas a templom gyarapítására, én mindenesetre akkor is tudom: a templom itt volt bennem, erős volt, és általam is… Ebből egy szót sem értek, mondta Andrej. Zavaros, amit magyarázol. Valami vallásféle: templom, lélek… Na persze, vágta rá Izja, ha nem üveg vodkáról vagy kétszemélyes matracról van szó, akkor az már csakis vallás lehet. Mit húzódozol? Nem te sírtad tele a fülemet, hogy elvesztetted a talajt a lábad alól, hogy légüres térben vergődsz? Úgy is van. Ennek így kellett veled történnie. Minden valamennyire is gondolkodó ember végül is idejut… Hát én talajt kínálok a talpad alá. A legszilárdabbat, ami csak lehetséges. Ha kell, vesd meg rajta szilárdan mind a két lábadat, ha nem, eredj a fenébe! De ne nyavalyogj! Csakhogy, mondta Andrej, te nem szilárd talajt kínálgatsz, hanem valami formátlan ködgomolyt. De rendben. Vegyük úgy, hogy mindent megértettem erről a te templomodról. És akkor mi hasznom van belőle? Építőjének nem vagyok alkalmas — valljuk be, én sem vagyok Homérosz… Neked legalább ott van a templom a lelkedben, nem tudsz meglenni nélküle — hisz látom én, hogy úgy rohangászol föl és alá a világban, mint a kölyökkutya, mohón körülszaglászol mindent, ami az utadba akad, megnyalod, vagy a fogadat mélyeszted bele! Látom, hogyan olvasol. Képes vagy naponta huszonnégy órát olvasni… és mellesleg mindent meg is jegyzel, amit elolvastál. Én erre képtelen vagyok.

Szeretek olvasni, de csak mértékkel. Zenét hallgatni? Kérem, nagyon szívesen. De nem huszonnégy órán át! És a memóriám is a lehető legközönségesebb — nem vagyok képes a fejembe tömni mindazt az értéket, amit az emberiség fölhalmozott. Még ha csak ezzel foglalkoznék, akkor is képtelen lennék rá. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Hát mi hasznom nekem így a templomodból?… Jó, jó, felelte Izja, igaz, így van. Nem vitatom. A templom nem adatott meg mindenkinek… Nem tagadom, hogy kevesek kincse, ez az emberi természettől függ… De figyelj, elmondom, hogyan képzelem én ezt az egészet. A templomnak vannak építői, kezdte Izja az ujjain számolni. Ők azok, akik falait fölhúzzák.

Azután vannak, hm… a fenébe is, nem találom a megfelelő szót, folyton csak vallási fogalmak jutnak eszembe… Na, mindegy, legyen, szóval vannak az áldozópapok. Ők azok, akik a lelkükben hordozzák. Akiknek a lelke révén gyarapodik, akiknek a lelkében létezik… És vannak a haszonélvezők, akik, hogy is mondjam, táplálkoznak belőle. így hát Puskin építő.

Én áldozópap vagyok. Te pedig haszonélvező. És ne fintorogj, te hülye! Ez nagyon nagy dolog! Hiszen a haszonélvezők nélkül a templom emberi szempontból végképp elvesztené mindenjelentőségét. Fogd föl, te hatökör, micsoda mázlista vagy! Hiszen hosszú évekig tartó különleges felkészítés, agymosás, a hazugságok ravasz hálója kellene ahhoz, hogy téged, a haszonélvezőt rávegyenek a templom lerombolására…

Márpedig egy olyan embert, amilyenné mostanra váltál, már nem lehetne ilyesmire rávenni, legfeljebb életveszélyes fenyegetéssel!.. Fogd már föl, te tökfej, hogy a magadfajtából is csak elvétve akad! Hiszen a többségnek elég csak inteni, csak megengedni neki, és máris rohan kurjongatva, feszítővassal, hogy lerombolja, fáklyával, hogy fölgyújtsa… megesett már, nem is egyszer! Te meg nyafogsz. Ha egyáltalán föltehető a kérdés, mi célt szolgál a templom, hát erre egyetlenegy válasz adható: téged!..

— Andrjuha! — szólalt meg Izja jól ismert, kellemetlen hanghordozásával. — Nem iszunk egy kortyocskát?

Egy jókora emelkedő tetején jártak éppen. Baloldalt, ahol a Szakadék volt, mindent elborított a veszettül kavargó por átláthatatlan, zavaros felhője jobboldalt viszont érthetetlen módon világosan látszott a Sárga Fal, amely itt nem sima és egyenletes volt, mint a Város területén, hanem ráncok és gyűrődések szántották, úgy festett, mint valami monumentális fa kérge. Előttük a mélyben asztalsimaságú, fehér kőfelület terült el — nem kavics, hanem egybefüggő kő, egyetlen hibátlan monolit —, és ez a mező a végtelenbe veszett, ameddig a szem ellátott, fölötte, a dombtól vagy fél kilométernyire két vaskos légtölcsér kavargott, az egyik sárga, a másik fekete…

— Ez valami újdonság — mondta Andrej hunyorogva. -Nézd csak, tömör kő…

— Mi? Ja, igen… Figyelj, igyunk egy kortyot, már négy órája…

— Jó — egyezett bele Andrej. — De előbb ereszkedjünk le innen.

Lekászálódtak a dombról, megszabadultak a hevederektől, és Andrej előkereste kocsijáról az átmelegedett víztartályt.

A tartály beleakadt a géppisztoly szíjába, aztán a kétszersültes zsákocskába, amelyben már a morzsáknak is csak maradéka volt, de Andrej végül mégis kicibálta, és térdei közé szorítva lecsavarta róla a kupakot. Izja türelmetlenségében szinte táncot járt mellette, készenlétben tartva két műanyag poharat.

— Szedd elő a sót! — szólt rá Andrej.

Izja nyomban fölhagyott a tánccal.

— Ugyan, hagyd már — nyafogta. — Minek? Igyuk meg így…

— Só nélkül nem kapsz — mondta Andrej elcsigázottan.

— Akkor add úgy — törődött bele Izja, de máris új ötlete támadt. Letette a poharakat a kőre, és kotorászni kezdett a kocsiján. — Tudod mit, én inkább lenyelem külön a sót, és aztán leöblítem a vízzel…

— Uram isten — nyögte Andrej elképedve. — Jó, jó, csináld, ahogy akarod.

Félig töltötte a poharakat a meleg, vasszagú vízzel, elvette Izjától a sóval teli csomagocskát, és azt mondta:

— Nyújtsd ki a nyelved!

Egy csipet sót szórt Izja vaskos nyelvére, figyelte, hogyan fintorog, grimaszol Izja, hogyan kap mohón a pohár után, majd megsózta a maga adagját, és apró, fukar kortyokban kezdte nyelni, minden élvezet nélkül, mint valami orvosságot.

— Ez jó — krákogott Izja. — Csak kevés, igaz?

Andrej bólintott. Ahogy lenyelte a vizet, az rögtön verejtékként ütött ki rajta, a szájában ugyanazt érezte, mint előtte, a néhány korty nem hozott megkönnyebbülést. Fölemelte a tartályt, latolgatta a súlyát. Néhány napra valószínűleg elég, de aztán… Aztán majdcsak lesz valami, intette le magát dühösen. A Kísérlet, az Kísérlet. Élni nem hagynak, de meghalni sem… Végignézett az előttük elterülő, hőségtől izzó, fehér platón, beharapta száraz ajkát, és nekilátott, hogy visszarakja a kocsira a víztartályt. Izja megint lekuporodott, hogy visszakötözze leszakadt cipőtalpát.

— Tudod, tényleg valahogy furcsa ez a hely — fújtatott közben. — Nem is emlékszem ilyesmire. — Tenyerével ernyőzve szemét, fölpillantott az égre. — Zeniten van — közölte. —

Isten bizony zeniten. Valami lesz… Dobd már el a fenébe azt az ócskavasat, mit nyűglődsz vele?!

Andrej akkurátusán visszadugta a géppisztolyt a víztartály mellé.

— E nélkül az ócskavas nélkül a Pavilon után rendesen ott hagytuk volna a fogunkat — emlékeztette Izját.

— Igen, a Pavilon után — vitatkozott Izja. — De most már ötödik hete vánszorgunk itt, és ezalatt még egy legyet sem láttunk…

— Jó, jó — intette le Andrej. — Nem neked kell cipelned. Indulás.

A kőplató meglepően simának bizonyult. A kocsik úgy gurultak rajta, mint az aszfalton, csak a kerekek nyikorogtak. De a hőség még elviselhetetlenebb lett. A fehér kő visszaverte a napsugarakat, a szemüket semmi sem védte. Talpukat úgy égette a kő, mintha mezítláb lennének, és meglepő módon egyáltalán nem lett kevesebb a por. Ha itt nem fordulunk föl, gondolta Andrej, hát örökké élünk… Szemét erősen összehúzta, majd teljesen becsukta, úgy ment. Ettől valamivel könnyebb lett. Majd így megyek, gondolta. És csak, mondjuk, minden húsz lépés után nyitom ki a szemem. Vagy harminclépésenként… Körülnézek, és megyek tovább…

Ehhez nagyon hasonló fehér kővel volt kirakva a Torony pincéje. Csak ott hűvös volt, és félhomály, a falak mentén pedig rengeteg kartondoboz sorakozott, teli mindenféle fémtárggyal. Szögek, különböző méretű csavarok, ragasztós- és festékesdobozok, különböz színű lakkokkal teli üvegek, asztalos- és lakatosszerszámok, zsíros papírba csomagolt csapágyak… Semmi ehetőt nem találtak, de a sarokban, egy a falból kiálló, rozsdás csőcsonkból hideg és hihetetlenül jóízű víz csörgött vékony sugárban a földre…

— Remek ez a te rendszered… — mondta Andrej, és huszadszor is odatartotta poharát a vízsugár alá. — Csak egyvalami nem tetszik benne. Nem szeretem, ha az embereket fontosak ra és nem fontosakra osztják föl. Ez nem helyes. Aljasság. Áll a templom, körülötte meg nyüzsög az ostoba csőcselék. “Az ember — lélek, porhüvellyel megterhelve!” Még ha úgy volna is! Ez akkor sincs így jól. Ezen változtatni kell, az ördögbe is…

— Én talán azt mondtam, hogy nem kell? — lendült támadásba Izja. — Természetesen jó lenne változtatni ezen a rendszeren. Csak hogyan? Mind ez ideig az összes kísérlet arra, hogy megváltoztassák ezt a helyzetet, hogy elsimítsák az embertömegek egyenetlenségeit, hogy mindenkit azonos színvonalra hozzanak, hogy minden jó és igazságos legyen, mindezek a kísérletek a templom megsemmisítésével végződtek, no meg az átlagos szint fölé magasodó fejek levágásával. És kész. Az egyenletesre gyalult felületen pedig viharos gyorsasággal, akár a rákos daganat, fölnövekedett az új politikai elit bűzös piramisa, még undorítóbb, mint az előző volt… És tudod, más út egyelőre nem ismeretes. Ezek a szélsőséges kilengések persze nem változtatták meg a történelem menetét, és nem tudták végképp lerombolni a templomot, de igen sok tiszta fej esett áldozatukul.

— Tudom — mondta Andrej. — Mégis ocsmányság. És minden elit undorító…

— Már megbocsáss! — vitatkozott Izja. — Ha azt mondod: minden elit, amelyik más emberek sorsa és élete fölött rendelkezik, undorító, egyetértek veled. De az elit önmagában véve, önmaga számára — kit zavar? Ingerel másokat — a dührohamig, a gyűlöletig! — , az más dolog, hiszen éppen ez, az ingerlés az egyik funkciója… A teljes egyenlőség pedig nem más, mint mocsár, pangás. Köszönetet kell mondanunk az anyatermészetnek, hogy a teljes egyenlőség nem is lehetséges… Értsd meg, Andrej, én nem a világ átalakításának rendszerét kínálom. Nem ismerek ilyen rendszert, nem is hiszem, hogy létezik. Túlságosan sok különböző rendszert próbáltak már ki, és nagy vonalakban minden maradt a régiben… Én csak a létezés célját kínálom… pfú, hiszen nem is kínálom, teljesen összezavarsz. Én magamban és magamnak fedeztem föl ezt a célt — az én létezésem célját, érted? Az én és a hozzám hasonlók létezéséét… És erről csak neked és csak most beszélek, mert megsajnáltalak — látom, hogy megérett egy ember, fölégetett mindent, aminek eddig hódolt, és hogy most minek hódoljon, nem tudja. Hiszen e nélkül létezni sem tudsz, az anyatejjel szívtad magadba a szükségletet, hogy hódolj valaminek vagy valakinek. Örökké azt verték a fejedbe, hogy ha nincs olyan eszmény, amelyért érdemes meghalni, akkor egyáltalán élni sem érdemes. Az olyanok pedig, mint te, eljutva a végső fölismerésig, iszonyatos dolgokra képesek. Vagy golyót röpítenek a homlokukba, vagy pedig rendkívüli gazemberré válnak — meggyőződéses, elvi alapon álló, könyörtelen gazemberré, érted? Vagy ami még ennél is rosszabb: nekilátnak, hogy bosszút álljanak a világon azért, mert olyan, amilyen, és nem hajlandó megfelelni valamiféle számára előírt eszménynek… A templom eszméjének pedig megvan az az előnye is, hogy meghalni érte egyszerűen ellenjavallt. Érte élni kell.

Mindennap, teljes erőből és teljes gőzzel…

— Igen, valószínűleg… — préselte ki magából Andrej. — Alighanem így is van. De ez az eszme akkor sem az enyém!

Andrej megállt, és erősen megragadta Izját az ingénél fogva. Izja kinyitotta a szemét és rémülten kérdezte:

— Mi van? Mi baj?

— Hallgass! — sziszegte Andrej.

Valami volt ott elöl. Valami mozgott — nem poroszlop kavargott, nem az gomolygott közvetlenül a kő fölött, hanem mindezeken átderengve mozgott. Közeledett.

— Emberek — lelkesedett Izja. — Figyelj, Andrej, emberek!

— Halkan, te hülye! — suttogta Andrej.

Már maga is fölfogta, hogy emberek. Vagy egy ember… Nem, úgy látszik, ketten vannak.

Állnak. Valószínűleg ők is észrevették… Már megint semmit nem látni az átkozott por miatt.

— Hát tessék! — suttogta Izja ünnepélyesen. — Te meg egyre azt hajtogattad, hogy fölfordulunk…

Andrej óvatosan ledobta magáról a hámot, és kocsijához lépett, le sem véve szemét az elöl imbolygó, kivehetetlen árnyékokról. A fenébe is, hányan vannak? És milyen távol?

Százméternyire? Vagy közelebb? Kitapogatta a kocsin a géppisztolyt, kibiztosította, és odaszólt Izjának:

— Húzd félre a kocsikat, és bújj mögéjük. Fedezz, ha úgy alakul…

Izja markába nyomta a géppisztolyt, és vissza sem nézve lassan megindult előre, kezét a pisztolytáskán tartva. Szinte semmit sem lehetett látni. Agyonlő, gondolta Izjáról. Egyszerűen bele a hátamba…

Most már kivehetővé vált, hogy azok közül is megindul előre az egyik. Zavaros, hórihorgas sziluett a kavargó por függönye mögött. Van fegyvere, vagy nincs? Hát tessék, itt van neked az Antiváros. Ki hitte volna? Nem tetszik, ahogy a kezét tartja! Andrej óvatosan kinyitotta a fegyvertokot, és megragadta a pisztoly bordázott agyát. Hüvelykujja magától rátapadt a kibiztosítóra. Minden rendben, majd elrendeződik. El kell rendeződnie. Az a lényeg, hogy csak semmi hirtelen mozdulat…

Előhúzta tokjából a pisztolyt. A fegyver beakadt valamibe. Andrej pánikba esett. Cibálta, mind vadabbul, végül teljes erőből rángatta a pisztolyt. Tisztán látta annak a valakinek a heves mozdulatait, aki szembejött vele (nyurga, toprongyos, elcsigázott figura, koszos szakálla szinte a szeméig ér). Hülyeség, gondolta, meghúzva a ravaszt. Volt a lövés, volt a másik lövés fölvillanása, és mintha Izja kiáltott volna… És volt egy ütés a mellén, amelytől nyomban kialudt a Nap…

— Nos, Andrej — zendült föl némi ünnepélyességgel a Mentor hangja —, az első kört végigjárta.

A zöld üvegernyős lámpa világított, fénykörében az asztalon ott feküdt a Leningrádi Pravda legfrissebb száma, benne A leningrádiak szeretete Sztálin elvtárs iránt határtalan című, terjedelmes vezércikk. Mögötte a könyvespolcon döngicsélt és zümmögött a rádió. A mama a konyhában csörömpölt az edényekkel, a szomszédasszonnyal beszélgetett. Sült hal szaga terjengett. Az ablak alatt, a szűk udvarban zsibongtak a gyerekek, bújócskáztak. A nyitott szellőzőablakon beáradt a nedves tavaszi levegő. Még egy perccel korábban is minden más volt, mint most- sokkal hétköznapibb és megszokottabb. Az egésznek nem volt már jövője.

Pontosabban fogalmazva — elkülönült a jövőtől…

Andrej gépiesen kisimította az újságot, és megszólalt:

— Az elsőt? Miért az elsőt?

— Azért, mert még sok hátravan — felelt a Mentor hangja.

Andrej akkor, igyekezve nem nézni arra, amerről a hang jött, fölállt, és vállával nekidőlt az ablaknál álló szekrénynek. Alatta is, fölötte is hosszan elnyúlt a világítóudvar fekete kútja, amelyet gyengén világítottak meg az ablakok sárga négyszögei, és valahol messze fönt, a már teljesen sötét égbolton villogott a Vega. Teljességgel lehetetlen volt újra elhagyni mindezt, és teljességgel — sőt még inkább! — lehetetlen volt itt maradni. Most. Mindezek után.

— Izja, Izja! — kiáltotta egy átható női hang az udvar kút mélyében. — Izja, gyere vacsorázni!.. Gyerekek, nem láttátok Izját?

És odalenn gyerekhangok harsogták:

— Iszka! Katzman! Gyere, anyád hív!..

Andrej teste megfeszült, arcát nekinyomta az ablaküvegnek, a sötétséget kémlelte. De csak a jókora farakások közt imbolygó, kivehetetlen árnyékokat látott a kút nyirkos, fekete mélyén.