A kárhozott város

NEGYEDIK FEJEZET

Mielőtt hívatta volna Izját, Andrej újra végiggondolt mindent. Mindenekelőtt megtiltotta magának, hogy előítéletekkel tekintsen Izjára. Azt, hogy Izja cinikus, tudálékos és locsogó, hogy kész a világon mindent kinevetni — és ki is nevet —, hogy ápolatlan, beszéd közben fröcsög a nyála, hogy undorítóan vihog, hogy mint valami selyemfiú, együtt él egy özvegyasszonnyal, és nem tudni, hogyan keresi meg a kenyérrevalót, egyszóval mindezt az adott helyzetben figyelmen kívül kell hagynia.

Azt a primitív ötletet is el kell vetnie, hogy Katzman a Vörös Épületről és egyéb misztikus jelenségekről szóló rémhírek közönséges terjesztője. A Vörös Épület létezik. Titokzatos, fantasztikus, érthetetlen, hogy kinek és miért van rá szüksége, de — létezik. (Andrej gondolatban eddig jutva előszedte az elsősegélydobozt, és miután a kis kézitükörben alaposan megvizsgálta, bekente a homlokán éktelenkedő sebet.) Katzman ebből a szempontból mindenekelőtt szemtanú. Mit csinált a Vörös Épületben? Milyen gyakran fordul meg ott? Mit tud róla elmondani? Miféle mappát hozott ki onnan? Vagy valóban a régi polgármesteri hivatalból szerezte?

Állj, állj! Katzman nemegyszer elszólta magát, azaz nem elszólta magát, hanem egyszerűen az északra tett kirándulásairól mesélt. De mit keresett ott? Az Antiváros is valahol északon van! Nem, nem, jogosan tartóztattam le Katzmant, bár dühömben tettem.

Hiszen mindig így van: egyszerű kíváncsisággal kezdődik, az ember oda is bedugja az orrát, ahova nem kéne, azután már pislogni sincs ideje, és be is szervezték… Miért nem akarta átadni azt a mappát? Nyilván onnan hozta. És a Vörös Épület is onnan való! A főnök itt valamit nyilván nem gondolt végig. Érthető, neki nem álltak tények a rendelkezésére. És nem járt ott. Igen, a rémhírterjesztés szörnyű dolog, de a Vörös Épület minden rémhírnél rettenetesebb. És nem az a legborzalmasabb, hogy örökre eltűnnek benne emberek, hanem az, hogy néha kijönnek onnan! Kijönnek, visszatérnek, és itt élnek köztünk. Mint Katzman is…

Andrej érezte, hogy sikerült megragadnia a lényeget, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy végiggondolja az egészet. Csak azt tudta, hogy az az Andrej Voronyin, aki belépett a cifra rézkilincses ajtón, egészen más Andrej Voronyin volt, mint az, aki kilépett ugyanazon az ajtón. Odabenn valami összetört benne, valami visszahozhatatlanul elveszett. Össze szorította a fogát: “No nem, elszámították magukat, jó urak! Nem lett volna szabad kiengedniük. Minket nem lehet ilyen egyszerűen megtörni, megvásárolni, megalázni…”

Keserűen elnevette magát, fogott egy tiszta papírlapot, és nagybetűkkel felírta rá: VÖRÖ ÉPÜLET — KATZMAN. VÖRÖS ÉPÜLET — ANTIVÁROS. ANTIVÁROS — KATZMAN. Szóval így fest a dolog. Nem, főnök. Nem a rémhírterjesztőkre kell vadásznunk. Azokat kell elkapnunk, akik élve és sértetlenül visszatértek a Vörös Épületből, fel kell kutatnunk, elkapnunk és izolálnunk őket, vagy legalábbis állandó megfigyelés alatt tartanunk… Felírta: “Akik jártak a Vörös Épületben — Antiváros.” Husaková asszony tehát mégiscsak kénytelen lesz elmesélni mindent, amit arról az ő Frantiseké-ről tud. A fuvolást pedig alighanem szabadon kell engedni. Egyébként nem róla van szó… Nem kellene fölhívni a főnököt? Hozzájárulását kérni a kutatás főirányának megváltoztatásához? Még korai lenne. De ha sikerül megtörnöm Katzmant… Felemelte a telefonkagylót.

— Ügyeletes? Katzman őrizetest vezesse hozzám a harminchatosba.

…Márpedig nemcsak meg kell, meg is lehet törni. A mappa. Most aztán nem tudja kivágni magát… Andrej agyán egy pillanatra átvillant a gondolat, hogy talán nem egészen etikus dolog, ha ő foglalkozik Katzman ügyével, végül is nemegyszer ittak együtt, meg egyébként is… De aztán erőt vett magán.

Kinyílt az ajtó, és vigyorogva, zsebre vágott kézzel, hanyagul beballagott a szobába Katzman őrizetes.

— Üljön le — vetette oda Andrej szárazon, és állával a támlátlan ülőke felé bökött.

— Hálásan köszönöm — válaszolta az őrizetes, még szélesebb vigyorral. — Úgy látom, még mindig nem tért észhez…

Minden lepergett a gazemberről, mint kutyáról a víz. Letelepedett, rögtön tépkedni kezdte a szemölcsét, és kíváncsian nézett szét a szobában.

Andrejt hirtelen elöntötte a hideg verejték. Az őrizetesnél nem volt semmiféle mappa.

— Hol a mappa? — kérdezte, vigyázva, hogy hangja nyugodt maradjon.

— Miféle mappa? — érdeklődött pimaszul Katzman.

Andrej felkapta a telefonkagylót.

— Ügyeletes! Hol van Katzman őrizetes mappája?

— Milyen mappa? — kérdezte értetlenül az ügyeletes. — Azonnal megnézem… Katzman…

Aha… Katzman őrizetesnél a következő tárgyakat találtuk: két darab zsebkendő, egy üres erszény, kopott…

— Mappa nem szerepel a jegyzékben?

— Mappa nincs — felelte elfúló hangon az ügyeletes.

— Hozza be a jegyzéket! — utasította rekedten Andrej, és letette a kagylót. Bizalmatlanul végigmérte Katzmant. A gyűlölettől dobolt a vér a fülében. — Zsidó trükköcskék… — mondta alig türtőztetve magát. — Hova tetted a mappát, te disznó?

Katzman nyomban rávágta:

— ”A lány gyengéden megfogta kezét, és többször is meg kérdezte: Hová tetted a mappát?”

— Így is jó — szűrte a szót fogai közt Andrej. — Csakhogy ez sem segít rajtad, te mocskos spion.

Izja egy pillanatra elképedt. De már egy másodperc múlva ismét szétterült a képén a megszokott, tenyérbe mászó vigyor.

— No persze, persze — mondta. — A Joint szervezet elnöke, loszif Katzman áll az ön rendelkezésére. Csak ne verjen, anélkül is elmondok mindent. A géppuskákat Bergyicsevben rejtettük el, a leszállóhelyet tábortüzekkel jelezzük…

Belépett a rémült ügyeletes, messze maga elé nyújtva a jegyzéket.

— Nem szerepel benne mappa — motyogta, és letette a papírt Andrej elé, majd hátralépett.

— Felhívtam a regisztrációt, ott sem…

— Jól van, elmehet — vetette oda neki Andrej.

Elővett egy kihallgatási jegyzőkönyv-nyomtatványt, és fel sem nézve kérdezte:

— Kereszt-, apai és családneve?

— Ioszif Mihajlovics Katzman.

— Születési éve?

— Harminchat.

— Nemzetisége?

— Igen — mondta Katzman, és vihogott.

Andrej felnézett.

— Mi az, hogy igen?

— Ide figyelj, Andrej — kezdte rá Izja. — Nem értem, mi van ma veled, de jobb, ha tudod: miattam tönkreteszed az egész pályafutásodat. Régi barátságunkra való tekintettel figyelmeztetlek…

— A kérdésre válaszoljon — vágott közbe Andrej fojtott hangon. — Nemzetisége?

— Zsidó — közölte Izja megvetően.

— Állampolgársága?

— Szovjet.

— Vallása?

— Nincs.

— Párttagsága?

— Pártonkívüli vagyok.

— Iskolai végzettsége?

— Felsőfokú. Herzen Pedagógiai Főiskola. Leningrád.

— Büntetve volt?

— Nem.

— A Földről távozás éve?

— Ezerkilencszázhatvannyolc.

— Helyszíne?

— Leningrád.

— Oka?

— Kíváncsiság.

— Mióta tartózkodik a városban?

— Négy éve.

— Jelenlegi foglalkozása?

— A kommunális gazdálkodási igazgatóság statisztikusa.

— Sorolja fel korábbi foglalkozásait!

— Segédmunkás, a város főlevéltárosa, a városi vágóhíd írnoka, szemetes, kovács. Azt hiszem, ez minden.

— Családi állapota?

— Házasságtörő — felelte Izja kuncogva.

Andrej letette a tollat, rágyújtott, és egy darabig nézte az őrizetest a kékes füstfelhőn keresztül. Izja vigyorgott, Izja haja borzasán égnek állt, Izja pimasz volt, de Andrej nagyon jól ismerte ezt az embert, és látta, hogy Izja ideges. Volt oka az idegességre, bár a mappától, valljuk meg, ügyesen sikerült megszabadulnia. A jelek szerint most már fölfogta, hogy ezúttal komolyan a körmére néznek, ezért idegesen hunyorgott, nevető szája sarka remegett.

— Nos, gyanúsított — mondta Andrej szándékosan kimérten —, nyomatékosan azt javaslom, viselkedjen tisztességesen a vizsgálat során, ha nem akarja tovább rontani a saját helyzetét.

Izja felhagyott a vigyorgással.

— Rendben — jelentette ki. — Akkor követelem, hogy ismertessék velem a vádat, és közöljék, mely paragrafus alapján rendelték el a letartóztatásomat. Továbbá ügyvédet követelek. Ettől a perctől kezdve ügyvéd nélkül egy szót sem vagyok hajlandó szólni.

Andrej gondolatban elnevette magát.

— Önt a büntető törvénykönyv tizenkettedik paragrafusa alapján tartóztattuk le, amely paragrafus azon személyek megelőző rendszabályként foganatosított letartóztatását rendeli el, akiknek további szabadlábon tartózkodása veszélyt jelenthet a társadalomra nézve. Ön ellen ellenséges elemekkel skialakított törvénytelen kapcsolatok fenntartása a vád, továbbá tárgyi bizonyítékoknak a letartóztatás pillanatában történt elrejtése vagy megsemmisítése…

valamint a városi önkormányzat azon rendelkezésének megsértése, amely közegészségügyi okokból tiltja a Város határainak elhagyását. Ezt a tilalmat ön rendszeresen megszegte… Ami pedig az ügyvédet illeti, az ügyészség csak a letartóztatás időpontjától számított három nap elteltével biztosíthat önnek védőt. Szintén a büntető törvénykönyv már idézett tizenkettedik paragrafusa értelmében… Tájékoztatom továbbá, hogy tiltakozást, panaszt vagy észrevételt csak azt követően jelenthet be, hogy kielégítő válaszokat adott az előzetes vizsgálat során feltett kérdésekre. Még mindig ugyanaz a tizenkettedik paragrafus. Minden világos?

Figyelmesen követte Izja arcának minden rezdülését, és látta, hogy Izjának minden világos.

Nyilvánvaló volt, hogy Izja válaszolni fog minden kérdésre, és várja, hogy leteljen a három nap. Ennek a határidőnek az említésekor Izja leplezetlenül visszafojtotta lélegzetét.

Nagyszerű…

— Most, hogy megkapta a tájékoztatást, folytassuk — mondta Andrej, és ismét kézbe vette a tollat. — Családi állapota?

— Nőtlen.

— Lakcíme?

— Mi? — kérdezte Izja. Láthatóan máshol járt az esze.

— Lakcíme? Hol lakik?

— Második Bal tizenkilenc, 7. számú lakás.

— Mit kíván elmondani az ismertetett vádak lényegével kapcsolatban?

— Ahogy óhajtja — mondta Izja. — Ami az ellenséges elemeket illet, hagymázos baromság.

Először hallok arról, hogy léteznek valamiféle ellenséges elemek, ezt a nyomozó hatóság provokatív koholmányának tartom. Tárgyi bizonyítékok… Semmiféle tárgyi bizonyíték nem volt, nem is lehetett nálam, mivel semmilyen bűncselekményt nem követtem el. Ezért semmit nem is rejthettem el vagy semmisíthettem meg. Ami pedig az önkormányzati tilalmat illeti, a városi levéltár munkatársa voltam, társadalmi munkásként továbbra is ott dolgozom, jogom van minden archív anyaghoz hozzáférni, következésképp azokhoz is, amelyek a Város határán kívül lelhetők fel. Ennyi.

— Mit csinált a Vörös Épületben?

— Ez magánügyem. Nincs joga beleavatkozni a magánügyeimbe. Előbb bizonyítsa be, hogy a dolog bűncselekménnyel függ össze. Btk. tizennegyedik paragrafus.

— Többször is megfordult a Vörös Épületben?

— Igen.

— Meg tud nevezni olyan embereket, akikkel ott találkozott?

Izja szélesen elvigyorodott.

— Igen. Csakhogy ez aligha segíti a nyomozást.

— Nevezze meg ezeket az embereket.

— Ahogy parancsolja. A legutóbbi időkből: Quisling, Péstain…

Andrej fölemelte a kezét.

— Kérem elsősorban Városunk polgárait megnevezni.

— Erre meg mi szüksége a nyomozásnak? — érdeklődött agresszíven Izja.

— Nem vagyok köteles válaszolni önnek. Feleljen a kérdésre!

— Hülye kérdésekre nem áll szándékomban felelni. Maga egy kukkot sem ért az egészből.

Azt hiszi, ha ott láttam valakit, akkor az illető valóban ott is volt? Szó sincs róla.

— Ezt nem értem. Kérem, magyarázza meg.

— Magam sem értem — mondta Izja. — Olyasmi ez, mint valami álom. A felbolydult lelkiismeret lázálma.

— Úgy. Valami álom. Volt ma a Vörös Épületben?

— Hát igen, voltam.

— Hol helyezkedett el a Vörös Épület, amikor ma belépett oda?

— Ma? Ma ott volt a zsinagóga mellett.

— Engem látott ott?

Izja ismét teli szájjal vigyorgott.

— Magát mindig látom, valahányszor ott járok.

— Következésképp ma is?

— Következésképp.

— Mit csináltam ott?

— Disznólkodott — mondta Izja nagyon elégedetten.

— Konkrétan?

— Közösült, Voronyin úr. Közösült, ráadásul egyszerre több nővel, közben magasztos elvekről prédikált a heréiteknek. Azt magyarázta nekik, hogy nem tulajdon gyönyörűségére műveli mindezt, hanem az egész emberiség javára.

Andrej összeszorította a fogát.

— És ön mivel foglalatoskodott ott? — kérdezte rövid hallgatás után.

— Ezt viszont nem mondom meg. Jogom van hozzá.!

— Hazudik — mondta Andrej. — Nem is látott ott engem. Tulajdon szavait idézem: “Ahogy a képedet elnézem, a Vörös Épületben jártál.” Vagyis nem látott ott. Miért hazudik?

— Eszemben sincs — válaszolta könnyedén Izja. — Csak maga helyett szégyenkeztem, és arra gondoltam, úgy teszek, mintha nem láttam volna. Most persze más a helyzet. Most köteles vagyok igazat mondani.

Andrej hátradőlt a széken, karját összefűzte a támla mögött.

— Azt mondja, olyasmi ez, mint valami álom. Akkor mit számít, látott-e engem álmában, vagy nem látott? Miért kellett úgy tennie, mintha nem látott volna?

— Nem erről van szó — mondta Izja. — Egyszerűen röstelltem volna elmondani, mit gondolok magáról néha. Fölösleges volt restelkednem.

Andrej kétkedve rázta a fejét.

— Nos, rendben. És a mappát is a Vörös Épületből hozta ki? Vagyis a tulajdon álmából?

Izja arca megmerevedett.

— Miféle mappát? — kérdezte idegesen. — Miféle mappáról faggat folyton? Nem volt nálam semmiféle mappa.

— Hagyja ezt, Katzman — mondta Andrej, bágyadtan lehunyva szemét. — Azt a mappát láttam én, látta a rendőr, látta az az öreg… Pan Stupalsky. A bíróság előtt így is, úgy is színt kell majd vallania… Ne nehezítse a saját helyzetét!

Izja kővé dermedt arccal a falat bámulta. Hallgatott.

— Tegyük fel, hogy a mappa nem a Vörös Épületből származik — folytatta Andrej. — Akkor viszont a Városon kívül kapta valakitől? Kitől? Ki adta magának, Katzman?

Izja hallgatott.

— Mi volt abban a mappában? — Andrej felállt, háta mögé tett kézzel járkált fel és alá. —

Adva van egy ember, kezében egy mappával. Ezt az embert letartóztatják. Úton az ügyészségre az illető megszabadul a mappától. Titokban. Miért? A mappában nyilvánvalóan olyan dokumentumok vannak, amelyek kompromittálják ezt az embert… Követi a gondolat menetemet, Katzman? A mappa a Városon kívülről származik. És milyen, a városhatáron kívülről származó dokumentumok kompromittálhatnak egy embert? Milyenek?

Feleljen, Katzman!

Izja, kíméletlenül tépázva szemölcsét, a mennyezetet bámulta.

— Csak ne próbáljon megint ködösíteni, Katzman — figyelmeztette Andrej. — Ne álljon el egy újabb dajkamesével. Átlátok magán. Mi volt a mappában? Nevek? Címek? Utasítások?

Izja öklével a térdére csapott.

— Ide figyelj, te hülye! — ordította. — Micsoda baromságot hordasz itt össze? Ki beszélte tele ezzel azt az ostoba fejedet? Miféle nevek, miféle címek? Hiszen ismersz már három éve, nagyon jól tudod, hogy a romok közt guberálok, a Város történetét kutatom! Mi a fene esett beléd, hogy egyre valami agyalágyult kémkedést akarsz rám kenni? Kapj észbe, ki tud itt kémkedni?! Minek? Kinek?

— Mi volt a mappában? — rikácsolta Andrej teli torokból. — Hagyja abba a mellébeszélést, és feleljen egyenesen: mi volt a mappában?

Izját ekkor végképp elhagyta a béketűrés.

— Menj a mappáddal együtt az anyádba! — sipította éles fejhangon. — Egy szót sem mondok neked többet! Hülye vagy, idióta, reménytelen barom!

Ordított, káromkodott, hadonászott, a nyála fröcsögött. Andrej akkor elővett egy tiszta papírlapot, felírta rá: “I. Katzman őrizetes vallomása a nála látott, de utóbb nyomtalanul eltűnt mappa tárgyában.” Megvárta, míg Izja lehiggad, és jóindulatúan kezdte magyarázni neki:

— Nézd, Izja, ezt most nem hivatalosan mondom. Benne vagy a slamasztikában. De én tudom, hogy csak a könnyelműség és az az ostoba kíváncsiságod sodort ebbe a históriába. Ha tudni akarod, már jó fél éve szemmel tartanak. Azt javaslom, ülj ide, és írj le mindent úgy, ahogy volt. Sokat nem ígérhetek, de ami tőlem telik, mindent megteszek majd érted. Ülj le, és új. Egy félóra múlva visszajövök.

Igyekezett rá se nézni a kimerültségtől elcsendesedett Izjára, közben képmutatása miatt undorodott saját magától, és azt bizonygatta magának, hogy az adott helyzetben a cél kétségkívül szentesíti az eszközt. Bezárta a fiókját, felállt, és kiment a szobából.

A folyosón odaintette magához az ügyeletes helyettesét, az ajtó elé állította, és lement a büfébe. Nyomorultul érezte magát, torka kiszáradt, szájának undorító íze volt. A kihallgatás valahogy félresiklott, nem volt meggyőző. A Vörös Épülettel kapcsolatos kérdéseket teljesen elszúrta, nem kellett volna most ebbe belebonyolódnia. A mappát pedig — az egyetlen valóságos fogódzót — szégyenletes módon elszalasztottá. Ezért a baklövésért a gallérjánál fogva kellene kihajítani az ügyészségről… Fritz persze nem veszítette volna el, Fritz rögtön átlátta volna, hol van a kutya elásva… Az az átkozott szentimentalizmus. De végül is érthető, hiszen együtt ittak, együtt buliztak, meg aztán odaát honfitársak voltak… Pedig micsoda lehetőség — egyszerre el lehetett volna kapni az egész bagázst. A főnök is jól adja: rémhírek, pletykák… Egész kémhálózat működik az orrunk előtt, nekem meg a rémhírterjesztőket kellene hajkurásznom…

Andrej odalépett a pulthoz, kért egy kupica vodkát, és mohón felhajtotta. Hova tehette mégis azt a mappát? Eldobta volna egyszerűen az utcán? Valószínűleg… Végül is nem nyelhette le. Küldjék ki valakit, hogy keresse meg? Már késő. Az elmebetegek, a páviánok, a házmesterek… Nem, nem, rosszul van itt megszervezve a munka. Egy olyan fontos információt, mint az Antiváros létezése, miért kell eltitkolni még a nyomozó hatóság munkatársai előtt is? Hiszen erről naponta kellene írni az újságokban, plakátokkal teleragasztani az utcákat, látványos perek kellenének! Ennek a Katzmannak én már réges-rég elkaptam volna a frakkját… Másrészt viszont természetesen észnél kell lenni. Ha már belevágtak egy ilyen grandiózus vállalkozásba, mint a Kísérlet, ha már a legkülönbözőbb osztályokból való és igen eltérő politikai nézetű embereket vontak bele, nyilvánvalóan elkerülhetetlen az osztály tagozódás… az ellentétek… ha úgy tetszik, előrevivő ellentétek… az antagonisztikus küzdelem… Előbb vagy utóbb szükségszerűen meg kell jelenniük a Kísérlet ellenzőinek, olyan embereknek, akik osztályhelyzetükből adódóan nem értenek vele egyet, következésképp azoknak is, akiket ezek a maguk oldalára állítanak — a deklasszált elemeknek, a morálisan ingatagoknak, az erkölcsileg leépülteknek, az olyanoknak, mint Katzman… a mindenféle kozmopolitának… Ez természetes folyamat. Magamtól is rájöhettem volna, hogyan is működik ez az egész.

Egy erős kis kéz markolta meg a vállát, és Andrej megfordult. A Városi Újság bűnügyi rovatának riportere, Kenszi Ubukata állt mögötte.

— Min töprengsz, nyomozó? — kérdezte. — Valami bonyolult ügyet igyekszel kibogozni?

Oszd meg a gondjaidat a közvéleménnyel. A közvélemény kedveli a bonyolult ügyeket.

— Szevasz, Kenszi — mondta Andrej fáradtan. — Iszol egy vodkát?

— Igen, ha kapok valami fülest.

— Csak vodkát kapsz.

— Jól van, akkor jöjjön a vodka füles nélkül.

Ittak egy-egy kupicával, haraptak mellé valamit.

— Most jövök a főnöködtől — magyarázta közben Kenszi. — Nagyon rugalmas ember.

Rugalmasan elhajol a kérdések elől. Befejezés előtt áll a magánzárkák mosdókkal történ fölszerelése — de egyetlen szót sem sikerült belőle kihúznom az engem érdeklő üggyel kapcsolatban.

— És mi érdekel? — kérdezte Andrej szórakozottan.

— Az eltűnések foglalkoztatnak. Az elmúlt tizenöt napban tizenegy ember tűnt el a Városban nyomtalanul. Tudsz erről valamit?

Andrej vállat vont.

— Annyit tudok, hogy eltűntek, és hogy nem kerültek elő.

— Ki foglalkozik az üggyel?

— Aligha egy ügyről van szó. Egyébként pedig a főnököt kérdezd meg.

Kenszi a fejét csóválta.

— A nyomozó urak az utóbbi időben valahogy túl gyakran küldenek hol a főnökhöz, hol Geigerhez… Valahogy túlságosan sok lett a titok ebben a mi kis demokratikus közösségünkben.

Nem alakultatok át menet közben véletlenül titkosrendőrséggé? — Üres vodkáspoharába bámulva panaszosán kifakadt. — Minek vannak az embernek barátai a nyomozók között, ha soha semmit nem tudhat meg?

— Egy dolog a barátság, és egy másik a szolgálat.

Hallgattak.

— Egyébként tudod, hogy Vant letartóztatták? — szólalt meg Kenszi. — Én figyelmeztettem, de nem hallgatott rám az a csökönyös szamár.

— Semmi baj, már elintéztem az ügyet — mondta Andrej.

— Hogyhogy?

Andrej nagy élvezettel mesélte el, milyen gyorsan és ügyesen elrendezte Van dolgát. Rendet csinált. Helyreállította az igazságosságot. Jóleső érzés volt beszámolni az egyetlen sikerről, amelyet ez a hosszú és ostoba mód sikertelen nap hozott neki.

— Hm… Érdekes — mondta Kenszi, miután végighallgatta. — “Ha idegen országba érkezem, sosem kérdezem, jók-e ott a törvények, vagy rosszak. Csak azt kérdezem, betartják-e őket” — idézte.

— Mit akarsz ezzel mondani? — érdeklődött Andrej, összevonva szemöldökét.

— Azt akarom mondani, hogy a változatos munkához való jogra vonatkozó törvény értesüléseim szerint nem tartalmaz kivételeket.

— Vagyis úgy véled, Vant a mocsárba kellett volna küldeni?

— Ha a törvény ezt írja elő, igen.

— De hát ez hülyeség! — mondta Andrej ingerülten. — Mi haszna lenne a Kísérletnek egy rossz kombinátigazgatóból egy jó házmester helyett?

— A változatos munkához való jogról szóló törvény…

— Azt a törvényt arra találták ki — vágott a szavába Andrej —, hogy a Kísérletet szolgálja, nem arra, hogy ártson neki. A törvény nem láthat mindent előre. Nekünk, a törvény végrehajtóinak kell észnél lennünk.

— A törvény végrehajtását én kissé másként képzelem el — mondta szárazon Kenszi. — Ezt a kérdést pedig mindenesetre a bíróság dönti el, és nem te.

— A bíróság kilökte volna a mocsárba — tiltakozott Andrej. — Pedig felesége van, és kicsi gyereke.

— Dura lex, sed lex — mondta Kenszi.

— Ezt a mondást a bürokraták találták ki.

— Ezt a mondást olyan emberek találták ki — mondta Kenszi komolyan —, akik igyekeztek megőrizni a tarka embersereglet együttélésének egységes szabályait.

— Hát éppen erről van szó, hogy tarka — kapott a szón Andrej. — Nincs és nem is lehet mindenki számára érvényes, egységes törvény. A kizsákmányolónak és a kizsákmányoltnak nem lehet ugyanaz a törvénye. Ha Van például azt tagadta volna meg, hogy igazgatóból házmesterré legyen…

— Nem a te dolgod értelmezni a törvényt — mondta hidegen Kenszi. — Arra való a bíróság.

— De a bíróság nem ismeri, nem is ismerheti úgy Vant, ahogy én!

Kenszi fanyar grimaszt vágva megcsóválta a fejét.

— No, szép kis törvénytudók ülnek nálunk az ügyészségen!

— Jó, jó — motyogott Andrej. — Már csak az hiányzik, hogy cikket kanyaríts a dologról. A kétbalkezes nyomozó futni hagyja a bűnöző házmestert.

— Meg is írnám. Csak Vant sajnálom. Téged, te hatökör, egy csöppet sem sajnállak.

— De hát én is Vant sajnálom — méltatlankodott Andrej.

— Csakhogy te nyomozó vagy — szögezte le Kenszi. — Én viszont nem. Nekem nincs dolgom a törvénnyel.

— Az isten szerelmére, hagyj békén — nyögte Andrej. — Nélküled is van elég bajom.

Kenszi ránézett, és elnevette magát.

— Igen, látom. A homlokodra van írva. Razzia volt?

— Nem — mondta Andrej. — Csak elbotlottam. — Az órájára nézett. — Még egy kupicával?

— Köszönöm, elég volt — felelte Kenszi, és fölállt. — Nem ihatok ennyit minden nyomozóval. Csak azzal iszom, aki ad valami információt.

— Vigyen el az ördög — mondta Andrej. — Nézd, ott jön Csacsua. Menj oda hozzá, és kérdezd meg tőle, hogy áll a Hulló Csillagok ügye. Ó-óriási felfedezésre jutott, épp ma dicsekedett vele… Csak vedd tekintetbe, hogy nagyon szerény, tagadni fogja, de te ne tágíts, ragadj rá, és olyan anyagod lesz, hogy csuda…

Kenszi, félretolva a székeket, elindult Csacsua felé, aki bánatosan hajolt egy méretes hússzelet fölé. Andrej pedig kárörvendően nevetve, sietség nélkül indult a kijárathoz. Jó lenne megvárni, hogy üvölt majd Csacsua, gondolta. Kár, hogy nincs rá ideje… Nos, Katzman úr, hogyan is állunk? És nem ajánlom magának, Katzman úr, hogy megint megpróbálja mellébeszéléssel az időt lopni! Én ezt nem tűröm, Katzman úr!

A harminchatos szobában minden lehetséges fényforrás be volt kapcsolva. Katzman úr pedig vállával a nyitott széfnek támaszkodva mohón olvasott egy ügyiratot, közben szokás szerint a szemölcsét csipkedte, és nem tudni, miért, vigyorgott.

— Hát ez meg mi a fene? — szólalt meg Andrej elképedve. — Kis engedte meg neked? Mit merészelsz, a fenébe is?!

Izja ráemelte zavaros pillantását, és még szélesebben elvigyorodott:

— Nem hittem volna, hogy ennyi zöldséget összehordtok a Vörös Épületről.

Andrej kitépte a kezéből a dossziét, döngve becsapta a páncélszekrény ajtaját, majd vállon ragadva Izját, lelökte őt az ülőkére.

— Üljön le, Katzman — szólt, alig türtőztetve magát. Szemét vörös köd borította el a dühtől. — Leírta a vallomását?

— Ide figyelj — kezdte Izja. — Ti itt mind egy szálig tiszta hülyék vagytok. Itt ül százötven barom, és egyszerűen képtelenek vagytok fölfogni…

De Andrej már nem figyelt rá. Az “I. Katzman őrizetes vallomása…” feliratot visel papírlapra meredt. Nem volt azon semmiféle vallomás, helyette egy tollrajz éktelenkedett rajta: egy férfi nemi szerv életnagyságú képe.

— Disznó — mondta Andrej elfúló hangon. — Mocsok állat.

Felkapta a telefonkagylót, és reszkető ujjal tárcsázott.

— Fritz? Itt Voronyin… — Szabad kezével feltépte a gallérját. — Nagy szükségem van rád.

Kérlek, azonnal gyere át hozzám.

— Miről van szó? — kérdezte kelletlenül Geiger. — Már éppen hazaindultam.

— Nagyon kérlek — emelte meg a hangját Andrej. — Gyere át hozzám!

Letette a kagylót, és Izjára pillantott. De képtelen volt a szemébe nézni, ezért átnézett rajta. Izja támlátlan székén fészkelődve vihogott, a kezét dörzsölte, és szakadatlanul beszélt, tenyérbe mászóan önelégült fesztelenséggel magyarázott valamit, valamit a Vörös Épületről, a lelkiismeretről, az ostoba tanúkról — Andrej nem hallotta, nem is figyelt rá. A döntés, amelyre jutott, félelemmel, ugyanakkor pokoli örömmel töltötte el. Egész valója táncot járt az idegességtől, azt várta, a türelmetlenségtől reszketve egyre azt várta, hogy nyíljon az ajtó, és belépjen rajta a komor és fenyegető Fritz. Ó, hogy megváltozik majd akkor ez az undorítóan önelégült arckifejezés, eltorzul a félelemtől, a szégyenletes rettegéstől… Hát még ha Fritz Rumerrel együtt jelenik meg. Elég lesz már Rumer puszta látványa is, szőrös, vadállati pofája, szétvert orra… Andrej hirtelen hideget érzett a gerincében. Elöntötte a verejték. Végül is még van visszaút. Még mindig ki lehet jelenteni: “Minden rendben, Fritz, a dolog elrendeződött, bocs, hogy zavartalak…”

Nyílt az ajtó, és belépett a dühös és elégedetlen Fritz Geiger.

— Miről van szó? — érdeklődött, és rögtön fölfedezte Izját. — Szevasz — mondta elmosolyodva. — Mit fundáltatok ki késő éjjel? Aludni kéne, mindjárt megvirrad.

— Figyelj, Fritz — kurjantott fel örömmel Izja. — Magyarázd már el ennek a hatökörnek!

Végül is te itt főnök vagy…

— Csönd legyen, gyanúsított — ordította Andrej, és öklével az asztalra csapott.

Izja elhallgatott, Fritz pedig egy pillanat alatt megváltozott, már másképpen nézett Izjára.

— Ez a disznó gúnyt űz a nyomozásból — préselte ki magából Andrej, közben igyekezett megfékezni az egész testét rázó remegést. — Megátalkodottan tagad ez a féreg. Vedd kezelésbe, Fritz, hogy válaszoljon arra, amit kérdeznek tőle.

Fritz áttetsző, világos szeme nagyra nyílt.

— És mit kérdeznek tőle? — tudakolta vidám ügybuzgalommal.

— Az nem fontos — felelte Andrej. — Adj neki papírt, majd leírja. És azt mondja meg, mi volt a mappában.

— Világos — mondta Fritz, és Izja felé fordult.

Izja még mindig nem értette. Vagy nem hitte el. Lassan dörzsölgette a kezét, és bizonytalanul mosolygott.

— Nos, zsidócskám, indulunk? — szólalt meg gyengéden Fritz. Mogorvaságának, rosszkedvének nyoma sem maradt. — Mozdulj, barátom!

Izja még mindig húzta az időt, de Fritz megragadta a gallérját, megfordította, és az ajtó felé lökte. Izja elvesztette az egyensúlyát, megkapaszkodott az ajtófélfában. Arca elsápadt.

Megértette.

— Fiúk — mondta elcsukló hangon —, fiúk, várjatok…

— Ha valami van, a pincében leszünk — búgta bársonyos hangon Fritz Andrejre mosolyogva, és kilökte Izját a folyosóra.

Vége. Andrej undorító émelygéssel küszködve körbejárt a szobában, eloltogatta a fölösleges lámpákat. Vége. Lerogyott az asztalhoz, és fejét tenyerébe hajtva mozdulatlanul ült egy ideig. Egész testét elöntötte a verejték, mintha lázroham kerülgetné. Zúgott a füle, és a zúgáson keresztül egyfolytában hallotta Izja némán is szinte fülsiketítő, szomorú, kétségbeesett, elcsukló hangját: “Fiúk, várjatok… Fiúk, várjatok…” És harsogott az ünnepélyes zene, lábak csoszogtak a parkettán, edény csörömpölt, valaki alig kivehetően dünnyögte: “Egy pohár curacaót és ananászt!” Fölemelte a fejét, és értetlenül meredt a nemi szerv rajzára. Aztán fogta a papírt, hosszú csíkokra szaggatta, bedobta a szemétkosárba, és megint kezébe temette arcát. Vége. Várni kell. Türelmesen várni. Akkor majd minden a helyére kerül. Elmúlik a rossz közérzet, megkönnyebbülten föllélegezhet majd.

— Igen, Andrej, néha ezt is vállalni kell — szólalt meg az ismerős, nyugodt hang.

A támlátlan székről, amelyen néhány perce még Izja ült, most a Mentor nézett szomorú, fáradt arccal Andrejre. Lábát keresztbe vetette, hosszú, fehér ujjait összefonta térdén.

Némán bólogatott, szája sarka lefelé görbült.

— A Kísérlet miatt? — kérdezte Andrej rekedten.

— A Kísérlet miatt is — mondta a Mentor. — De mindenekelőtt saját magad miatt. Kerül utak nincsenek. Ezen is át kellett menned. Hiszen nekünk nem akármilyen emberekre van szükségünk. Nekünk különleges emberek kellenek.

— Milyenek?

— Ez az, amit mi sem tudunk — mondta a Mentor némi sajnálkozással. — Csak azt tudjuk, milyen emberek nem kellenek nekünk.

— Az olyanok, mint Katzman?

A Mentor csak szemével jelezte: igen.

— És az olyanok, mint Rumer?

A Mentor elnevette magát.

— A Rumer-félék nem emberek. Ők eleven fegyverek, Andrej. A Rumer-féléket az olyanok érdekében és javára kell felhasználni, mint Van, mint Jura bácsi… érted?

— Igen. Én is így gondolom. Más út pedig nincs, igaz?

— Igaz. Kerülő utak nincsenek.

— És a Vörös Épület? — kérdezte Andrej.

— Anélkül sem megy a dolog. Nélküle önmaga számára is észrevétlenül mindenki olyanná lenne, mint Rumer. Még nem jöttél rá, hogy a Vörös Épület nélkülözhetetlen? Ugyanaz vagy, mint ma reggel voltál?

— Katzman azt mondta, hogy a Vörös Épület a felbolydult lelkiismeret lázálma.

— Nos, Katzman okos ember. Remélem, ezt nem vonod kétségbe.

— Természetesen nem — mondta Andrej. — Éppen ezért veszélyes.

A Mentor megint csak szemével jelezte, hogy igen.

— Istenem — sóhajtott Andrej fájdalmasan —, legalább tudhatnánk pontosan, mi a Kísérlet célja! így olyan könnyű tévedni, minden összezavarodott… Én, Geiger, Kenszi… Néha úgy érzem, tudom, mi a közös bennünk, néha meg mintha zsákutcába jutottam volna, minden olyan értelmetlen… Hiszen Geiger volt fasiszta, és most is… Néha most is elviselhetetlenül ellenszenves — nem mint ember, hanem a típus, a… Vagy Kenszi. Olyan szociáldemokrata-féle, pacifista, tolsztojánus… Nem, nem értem.

— A Kísérlet, az Kísérlet — mondta a Mentor. — Nem megértést várnak tőled, hanem valami egészen mást.

— De mit?!

— Hiszen ha tudnám…

— De mindez a többség érdekében történik, ugye? — kérdezte Andrej szinte kétségbeesetten.

— Természetesen — mondta a Mentor. — A sötét, megnyomorított, semmiben nem vétkes, tudatlan többség érdekében…

— Amelyet föl kell emelni — folytatta Andrej —, felvilágosítani, a föld urává tenni! Igen, igen, ezt értem. Ezért a célért sok mindent vállalni kell… — Elhallgatott, megpróbálta összeszedni gyötrelmesen kavargó gondolatait. — De itt van az az Antiváros is — mondta bizonytalanul. — Hiszen az veszélyes, nem?

— Nagyon — felelte a Mentor.

— Akkor pedig mindenképp helyesen jártam el, még ha bizonytalan vagyok is Katzman miatt. Nincs jogunk kockáztatni.

— Ez vitathatatlan — mondta a Mentor. Mosolygott. Elégedett volt Andrejjel, és Andrej ezt érezte. — Csak az nem hibázik, aki semmit sem csinál. Nem a hibák veszélyesek, hanem a passzivitás, a hamis erényesség, az ósdi parancsolatokhoz való ragaszkodás veszélyes. Hova vezethetnek az ósdi parancsolatok? Csakis egy ósdi világba.

— Igaz — mondta lelkesen Andrej. — Ezt pontosan értem. Mindannyiunknak ezen az alapon kell állnunk. Mi az egyén? Társadalmi egység. Nulla, amely mellett nem áll számjegy. Nem az egyénről van szó, hanem a társadalom javáról. És a társadalom javára kötelességünk özönvíz előtti lelkiismeretünket bármivel megterhelni, megsérteni bármilyen írott vagy íratlan törvényt. Ami egyetlen törvényünk: a társadalom java.

A Mentor felállt.

— Kezdesz felnőtté válni, Andrej — mondta csaknem ünnepélyesen. — Lassan, de felnőtt leszel.

Üdvözlésre emelte kezét, és nesztelenül kiment.

Andrej egy ideig gondolatok nélkül ült, hátradőlve cigarettázott, és azt figyelte, hogyan kering lassan a kék füst a mennyezet alatt, a csupasz, sárga villanykörte körül. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Már nem érezte fáradtnak magát, eltűnt az álmosság, amely már este óta kínozta, cselekedni akart, dolgozni, dühös volt a gondolattól, hogy mégiscsak haza kell mennie és aludnia néhány órát, ha nem akar reggel hasznavehetetlen lenni.

Türelmetlen mozdulattal közelebb húzta a telefont, fölvette a kagylót, de eszébe jutott, hogy a pincében nincs telefon. Felállt, bezárta a páncélszekrényt, ellenőrizte, zárva vannak-e az íróasztal fiókjai, és kilépett a folyosóra.

Már minden elcsöndesedett, az ügyeletes bóbiskolt az asztala mellett.

— Ne aludjon szolgálatban! — vetette oda neki Andrej elhaladva mellette.

Az épületben visszhangos csönd uralkodott, mint ilyentájt, a Nap bekapcsolása előtti percekben mindig. Egy álmos takarítónő lustán húzogatott egy nedves felmosórongyot a cementpadlón. A folyosó ablakai tárva-nyitva álltak, a több száz emberi test bűzös kipárolgása kiáramlott a sötétségbe, kiszorította a hűvös reggeli levegő.

A síkos fémlépcsőn dübörögve Andrej lement a pincébe, hanyag mozdulattal leintette az őrt, aki fel akart ugrani megjelenésére, és benyitott a keskeny vasajtón.

Fritz Geiger zakó nélkül, könyöke fölé feltűrt ujjú ingben állt a rozsdás mosdó előtt, és halkan fütyörészve kölnivel dörzsölte be csontos, szőrös kezét. Más nem volt a szobában.

— Á, te vagy az — szólalt meg Fritz. — Remek, éppen hozzád készültem fölmenni… Adj egy cigit, az enyém elfogyott.

Andrej odanyújtotta neki a csomagot. Fritz kivett egy szálat, megpuhította, közben magában mulatva figyelte Andrejt.

— Mi van? — Andrej nem bírta tovább.

— Hogyhogy mi van? — Fritz rágyújtott, kéjesen nyújtózott egyet. — Alaposan melléfogtál.

Nem kém, még csak nem is gyanús.

— Lehetetlen — nyögte ki Andrej, és az ájulás kerülgette. — És a mappa?

Fritz harsányan hahotázott, és újabb adag kölni öntött lapátnyi tenyerébe.

— Ez a mi zsidócskánk nagy szoknyapecér — magyarázta kioktató hangon. — A mappában szerelmes levelek voltak. Az egyik babájától jött éppen, összevesztek, hát visszavette a leveleit. Attól az özvegytől meg, akivel él, úgy fél, mint a tűztől, hát magad is megértheted, hülye lett volna, ha az első adandó alkalommal meg nem szabadul attól a mappától. Azt mondja, útközben bedobta egy csatornalefolyóba… És ez bizony nagy kár — folytatta Fritz, és hangja még kioktatóbbá vált. — Azt a bizonyos mappát, Voronyin felügyelő úr, azonnal el kellett volna kobozni — első osztályú kompromittáló anyag lett volna, és akkor elkaphattuk volna a mi zsidócskánkat. — Fritz megmutatta, mijénél fogva kaphatták volna el a zsidócskát.

Ujjain, kézfején friss karmolások látszottak. — Egyébként aláírta a jegyzőkönyvet, úgyhogy mégiscsak jutottunk valamire…

Andrej kitapogatta a mögötte levő széket, és leült. A lába nem tartotta meg. Megint körülnézett a szobában.

— Te meg csináld a következőt — folytatta Fritz, miközben letűrte ingujját, és a gombokkal bajlódott. — Látom, jókora púp van a homlokodon. Menj el az orvoshoz, vetess föl látleletet.

Rumernek már bevertem az orrát, és átküldtem a rendelőbe. Biztos, ami biztos. Katzman őrizetes a kihallgatás során rátámadt Voronyin felügyelőre és Rumer felügyelő-helyettesre, és sérüléseket okozott nekik. Így jogos önvédelemből kénytelenek voltak… és így tovább.

Világos?

— Világos — motyogta Andrej, gépiesen megtapogatva homlokát. Megint körülnézett. — És…

hol van? — nyögte ki nagy nehezen.

— Rumer, az a hülye gorilla, már megint túlbuzgó volt — mondta megvetően Fritz, a zakóját gombolva. — Eltörte a karját, itt ni… Kórházba kellett küldeni.