A kárhozott város

ELSŐ FEJEZET

A szeméttartályok rozsdásak, horpadtak voltak, a legtöbbnek hiányzott a fedele. Az edényekből szakadt újságpapír, krumplihéj lógott ki. Úgy festettek, mint valami mocskos, igen kevéssé válogatós pelikán csőre. Látszólag mozdíthatatlanul nehezek voltak, ám ha Vannal kettesben egyszerre ragadták meg, egyetlen lendülettel fel tudtak dobni egy-egy ilyen tartályt a teherkocsi platójára, ahol Donald már kinyújtott karral várta, hogy elkapja.

Ezután meg lehetett igazítani az egyujjas kesztyűt, és szusszanni egyet, amíg Donald a kocsi végébe görgeti a tartályt.

A nyitott kapuból nyirkos éjszakai hideg áradt, a kapualj mennyezetéről egy szál mocskos dróton csupasz, sárga villanykörte lógott himbálózva. Fényében Van úgy nézett ki, mint akit sárgaság gyötör. Donald arcát teljesen eltakarta széles karimájú cowboykalapjának árnyéka.

A hámló vakolatú, szürke falak összekaristolva, a sarkokban poros pókhálók, mindenfelé életnagyságú, illetlen ábrák. A házmesterlakás ajtaja mellett üres üvegek és dobozok rendezetlen tömege. Ezeket Van gyűjtötte össze, hogy leadja a visszaváltóban.

Amikor már csak egy tartály maradt, Van seprűt, lapátot fogott, és nekilátott összeszedni az aszfalton maradt szemetet.

— Ugyan, hagyja már, Van — mordult rá ingerülten Donald.

— Mindig elpiszmog ezzel, pedig itt úgyse lesz tisztaság.

— A házmester dolga a söprögetés — szólt közbe kioktatóan Andrej, miközben jobb csuklóját megmozgatta: úgy érezte, mintha megrándult volna az előbb.

— Úgyis telirondítják megint — mondta Donald gyűlölködve. — Megfordulni sincs időnk, és már több mocskot zúdítanak ide, mint amennyi volt.

Van beleöntötte az összeszedett szemetet az utolsó tartályba, rácsukta a fedelet.

— Mehet — jelentette ki, végigpillantva a tisztára söpört kapualjon. Andrejre nézett, és elmosolyodott. Majd Donaldhoz fordult: — Csak emlékeztetni szeretném…

— Gyerünk már! — sürgette türelmetlenül Donald.

Egy-kettő. Andrej és Van egyetlen mozdulattal föllendítette a platóra a tartályt. Háromnégy. Donald megragadta, nagyot nyögött, de nem tudta megtartani. A tartály visszazuhant az aszfaltra, oldalára dőlt, a tartalma vagy tízméternyi körben szétszóródott, a kiürült edény pedig dübörögve begurult az udvarba. A falak közt fölerősödött visszhang a fekete ég felé szállt.

— Hogy a fészkes fekete fene enné meg! — káromkodott Andrej, aki alig tudott félreugrani a tartály útjából. — Lyukas a keze?

— Emlékeztetni szerettem volna, hogy ennek a tartálynak letört a füle — szólalt meg szelíden Van.

Fogta a seprűt meg a lapátot, és munkához látott, Donald pedig leguggolt a plató szélén, két karját térdei közt lógatva.

— Átkozott, rohadt, aljas világ — motyogta maga elé.

Már néhány napja érezni lehetett, hogy valami nincs rendben körülötte, ma éjszaka pedig különösen nyilvánvaló volt. Andrej ezért nem közölte vele, mi a véleménye a professzorokról általában és képességeik értékéről, ha valami komoly dologgal kell foglalkozniuk. Lehúzta kesztyűjét, cigarettát vett elő. Az üres tartályból elviselhetetlen bűz áradt, ezért gyorsan rágyújtott, és csak aztán kínálta meg Donaldot is cigarettával. Ám az csak a fejét rázta.

Valahogy fel kellett dobni a hangulatot. Andrej bepöccintette a használt gyufát az üres tartályba, és rákezdte:

— Élt egy kisvárosban két pöcegödör-tisztító. Apa és fia. Csatornázás nem volt, csak pöcegödrök. Ők ketten jártak házról házra, vödörrel kimerték a micsodát, és áttöltötték a saját hordójukba. Úgy dolgoztak, hogy az apa, mint tapasztaltabb szakember, lemászott a gödörbe, a fia pedig föntről adogatta le neki és vette el tőle a vödröt. A fiú egyszer rosszul fogta meg a teli vödröt, és visszaejtette a gödörbe, rá az apjára. Az megtörölte az arcát, felnézett a fiára, és nagy szomorúan azt mondta: “Fajankó vagy, ostoba fajankó. Nem viszed semmire. Ha így folytatod, örökre ott maradsz fönn.”

Azt remélte, Donald legalább elmosolyodik: egyébként jó kedélyű, barátságos ember, sosem csügged. De Donald most csak köhögött, és annyit jegyzett meg szárazon: “Minden gödröt nem lehet kimeregetni.” Van pedig, aki a tartály mellett sürgölődött, végképp furcsán reagált. Váratlanul megkérdezte:

— És mennyiért adják nálatok?

— Mit? — értetlenkedett Andrej.

— Hát az ürüléket. Drága?

Andrej bizonytalanul vihogott.

— Hogy is mondjam… Attól függ, kié…

— Nálatok nem ugyanaz az ára? — csodálkozott Van. — Nálunk ugyanaz. És kié a legdrágább?

— A professzoroké — vágta rá gondolkodás nélkül Andrej.

Egyszerűen nem állta meg.

— Aha. — Van újabb lapát szemetet borított bele a tartályba, és bólintott. -Világos. De nálunk, falun nem éltek professzorok, ezért csak egyféle ár volt. Öt jüan egy vödör.

Szecsuanban ennyi volt. De Csianghsziban például hét, sőt nyolc jüanra is fölment az ára.

Andrej végre kapcsolt, miről van szó. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megérdeklődje, igaz-e, hogy ha ebédre hívnak vendégségbe egy kínait, köteles utána a házigazda veteményesében könnyíteni magán. Persze kényelmetlen lett volna megkérdezni.

— Hogy áll a dolog mostanában, azt nem tudom — folytatta Van. — Az utolsó időt már nem falun töltöttem… És miért számít nálatok értékesebbnek a professzoroké?

— Csak vicceltem — mondta Andrej bűntudatosan. — Ezzel a dologgal nálunk egyáltalán nem kereskednek.

— Dehogynem — szólalt meg Donald. — Maga még ezt sem tudja, Andrej.

— Maga pedig még ezt is tudja — vágott vissza Andrej.

Még egy hónappal ezelőtt is elkeseredett vitába bonyolódott volna Donalddal. Rettentően dühítette, hogy az amerikai rendre olyasmiket mesél Oroszországról, amikről neki, Andrejnek fogalma sincs. Akkoriban még szent meggyőződése volt, hogy Donald egyszerűen átveri, vagy a Hearst-féle rosszindulatú rágalmakat szajkózza. “Menjen már ezzel a Hearst-dumával” — legyintett. De aztán megjelent az a tökéletlen Izja Katzman, és Andrej felhagyott a vitával, csak magában fortyogott. Ördög tudja, honnan szedik ezt a sok sületlenséget. Azt, hogy rendre alulmarad a vitákban, azzal magyarázta, hogy ő maga ötvenegyből került ide, azok ketten meg hatvanhétből.

— Szerencsés ember maga — jelentette ki váratlanul Donald, feltápászkodott, és hátrament a vezetőfülkénél álló tartályokhoz.

Andrej vállat vont, igyekezett megszabadulni a szóváltás után maradt kellemetlen érzéstől, visszahúzta kesztyűjét, és nekilátott a bűzölgő szemét összekotrásának, hogy segítsen Vannak. Na és, ha nem tudom — füstölgőn magában. — Végül is miről van szó, az ürülékről. És te mit tudsz az integrálról? Vagy, mondjuk, a Hubble-féle állandóról? Ki állíthatja, hogy mindent tud?

Van éppen az utolsó adag szemetet borította bele a tartályba, amikor az utca felől feltűnt Kenszi Ubukata rendőr mokány alakja.

— Erre jöjjön — szólt vissza a válla fölött valakinek, majd két ujját sapkájához érintve üdvözölte Andrejt. — Üdvözlet, szemetesek!

Az utca sötétjéből egy lány lépett a sárga fénykörbe, és megállt Kenszi mellett. Nagyon fiatal volt, legföljebb húszéves, és apró termetű; a nem túl magas rendőrnek is alig ért a válláig. Durva gyapjúszálból kötött, széles gallérú kabátka és szűk, rövid szoknya volt rajta, sápadt, fiús arcából élesen rajzolódott ki vastagon kirúzsozott ajka, világos haja a vállára omlott.

— Ne féljen — mondta neki udvarias mosollyal Kenszi. — Ezek csak a mi szemétszállítóink. Ha józanok, teljesen veszélytelenek… Van — intette oda —, ez itt Selma Nagel, újonc. Az az utasítás, hogy nálad helyezzük el, a tizennyolcasban. Üres a tizennyolcas?

Van menet közben lehúzva kesztyűjét, odament hozzájuk.

— Üres — válaszolta. — Már régóta. Isten hozta, Selma Nagel. Én vagyok a házmester, Van a nevem. Ha bármire szüksége lenne, az ott a házmesterlakás, csak szóljon nekem.

— Hozd a kulcsot — szólt rá Kenszi. — Jöjjön, felkísérem — fordult a lányhoz.

— Nem kell — válaszolta az fáradtan —, egyedül megyek.

— Ahogy akarja — mondta Kenszi, ismét sapkájához érintve ujját. — Itt a bőröndje.

A lány átvette Kenszitől a csomagját, Vantól a kulcsot, biccentett, és fejét megrázva hátravetette szemébe hullott haját. Csak annyit kérdezett:

— Melyik lépcső?

— Az ott szemben — felelte Van. — A világos ablak alatt. Negyedik emelet. Nem éhes? Nem inna egy kis teát?

— Nem, nem kell semmi — válaszolta a lány, megint megrázta a fejét, és elindult egyenesen Andrej felé, cipősarka kopogott az aszfalton.

A férfi hátralépett, hogy utat adjon neki. Amikor a lány elment mellette, erős parfümillat csapott az orrába. Merőn bámult a lány után, amint az végighaladt a sárgás fénykörön.

Szoknyája egészen rövid volt, alig valamivel hosszabb a kötött kabátjánál, csupasz lába fehér. Andrejnek az volt az érzése, hogy ezek a lábak szinte világítanak, ahogy a lány a kapualjból belépett az udvar sötétjébe, amelyben csak a fehér kardigán és a fel-felvillanó fehér lábak voltak láthatóak.

Azután felnyikordult, csikorgott, végül becsapódott a lépcsőház ajtaja, és Andrej gépiesen újra elővette cigarettáját, rágyújtott. Közben maga elé képzelte, amint azok a formás fehér lábak lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb emelkednek… a sima lábikra, a gödröcskék a térdhajlatban, meg kell tőlük bolondulni… a fenébe is, legalább ágyneműt kellene cserélni, már három hete nem húzott tisztát, a párnahuzat már olyan szürke, mint a felmosórongy… De milyen az arca? Na, ez szép, az arcára egyáltalán nem emlékszem, csak a lábára.

Hirtelen észrevette, hogy mindannyian hallgatnak, még a nős Van is elnémult, ám ebben a pillanatban megszólalt Kenszi:

— Van egy nagybátyám, Maki ezredes. Oszima úr szárny segédje volt, és két évig Berlinben szolgált. Azután kinevezték megbízott katonai attasénak Csehszlovákiába, ott volt a németek prágai bevonulásánál…

Van közben intett Andrejnek, megragadták és ezúttal sikeresen fellendítették a tartályt a platóra.

— …Azután egy ideig Kínában harcolt — folytatta Kenszi, komótosan, lassan szíva cigarettáját —, szerintem valahol délen, Kanton környékén. Később ő volt a parancsnoka a Fülöp szigeteken partra tett hadosztálynak, és ő szervezte meg ötezer amerikai hadifogoly hírhedt “halálmenetét” — bocsásson meg, Donald… Azután Mandzsúriába vezényelték, és kinevezték a szahaljani megerősített körzet parancsnokának, ahol egyébként — a hadititkok megőrzése végett — egy tárnába tereltetett és felrobbantott nyolcezer kínai munkást…

bocsáss meg, Van… Végül foglyul ejtették az oroszok, és ahelyett, hogy felkötötték volna, vagy ami felér ezzel, kiadják Kínának, bedugták egy koncentrációs lágerbe vagy tíz évre…

Mialatt Kenszi mesélt, Andrej felkapaszkodott a platóra, segített Donaldnak elrendezni a tartályokat, felhajtotta és rögzítette a teherautó hátsó deszkáját. Leugrott, cigarettával kínálta Donaldot, és most már hárman álltak Kenszivel szemben, hallgatták, mit mesél. A magas, görnyedt Donald Cooper, kifakult kezeslábasában, hosszúkás arcán mély ráncok a szája körül, szögletes állat őszes, ritka sörte borította. Mellette a zömök, testes Van, akinek szinte nincs is nyaka, ócska, agyonfoltozott vattakabátban, széles, barna arcán, pisze orra körül jóindulatú mosoly, duzzadt szemhéja mögött sötéten csillog a szeme. És Andrejben hirtelen meleg hullámként áradt szét az öröm a gondolattól, hogy ezek a különböz országokból, sőt különböző időpontokból érkezett emberek összegyűltek itt, és egyetlen nagyon fontos ügyet szolgálnak, ki-ki a maga posztján.

— …Most már nagyon öreg — fejezte be a történetet Kenszi.

— És azt bizonygatja, hogy a legjobb nők, akiket valaha is ismert, az oroszok. A harbini emigráns asszonyok.

Elhallgatott, eldobta a csikket, és nagy gonddal eltaposta ragyogóra fényesített cipője talpával. Andrej szólalt meg:

— Ez nem lehet orosz. Selma, ráadásul Nagel.

— Igaz, svéd a lány — mondta Kenszi. — De ez mindegy is. Csak úgy eszembe jutott.

— Elég, induljunk — mondta Donald, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe.

— Mondd, Kenszi — szólalt meg Andrej a kocsiajtóba kapaszkodva —, te mi voltál korábban?

— Ellenőr az öntödében, azelőtt meg a kommunális ügyek minisztere.

— Nem, nem itt, hanem odaát…

— Odaát? Ott a Hajakava Kiadó irodalmi szerkesztője voltam.

Donald begyújtotta a motort, az ócska teherautó rázkódni kezdett, felbőgött, sűrű, kék füstfelhőket eregetett.

— Nem ég a jobb oldali lámpa — ordította Kenszi.

— Már ősidők óta nem ég — üvöltötte vissza Andrej.

— Javítsátok meg! Ha még egyszer meglátom, megbüntetlek benneteket!

— Szépen a nyakunkra ültettek titeket.

— Mi? Nem hallom!

— Azt mondtam, banditákra vadássz, ne sofőrökre — próbálta Andrej túlkiabálni a motor dübörgését. — Mit kötsz bele a lámpánkba? Mikor eresztenek már szélnek benneteket, ti ingyenélők?

— Nemsokára — ordította Kenszi. — Már száz évet se kell rá várni.

Andrej öklével megfenyegette, búcsút intett Vannak, majd lerogyott Donald mellé az ülésre. A teherautó előrelendült, oldalával végigkarmolta a kapuboltozatot, kigördült a F utcára, élesen jobbra kanyarodott.

Kényelmesen elfészkelődve, hogy az ülésből kiálló rugó ne szúrja az ülepét, Andrej a szeme sarkából Donaldra sandított. Az amerikai mereven ült, bal keze a kormányon, jobbja a sebességváltón, kalapja a szemére húzva, éles állat előretolta, és teljes sebességre kapcsolt.

Mindig így vezetett, a “megengedett maximális sebességgel”, eszébe sem jutott fékezni a gödrök vagy kátyúk előtt, pedig minden zökkenésnél vadul dülöngéltek a platón a szemetestartályok, csörömpölt a rozsdás motorháztető, Andrej pedig, bármennyire igyekezett is kitámasztani magát a lábával, mindig felrepült, majd visszahuppant, természetesen arra az átkozott rugóra. Csakhogy máskor mindezt vidám szópárbaj kísérte, Donald most viszont hallgatott, keskeny ajkát szorosan összezárta, rá se nézett Andrejre. A megszokott zötykölődésben így volt valami baljóslatú.

— Mi van magával, Don? — bökte ki végül Andrej. — A foga fáj?

Donald kurtán vállat vont, nem válaszolt.

— Az utóbbi napokban mintha kifordult volna önmagából. Látom én. Talán akaratlanul megbántottam valamivel?

— Ugyan már, Andrej — bökte ki Donald, a foga közt szűrve a szót. — Nem maga tehet erről.

Andrej már megint valami rosszindulatot vélt kihallani ezekből a szavakból, valami bántót, sértőt: ugyan mit képzelsz, te kis senki, hogy tudnál te engem, a professzort megsérteni? De Donald újból megszólalt:

Nem véletlenül mondtam, hogy szerencsés fickó maga, tényleg csak irigyelni lehet.

Valahogy minden elmegy maga mellett. Rajtam meg átgázol, mint a gőzhenger. Egyetlen ép csontom sem maradt.

— Miről beszél? Egy kukkot sem értek.

Donald fogát összeszorítva hallgatott. Andrej ránézett, majd előremeredt az útra, de semmit sem látott, megint Donaldra sandított, megvakarta a feje búbját, és zavartan motyogta:

— Becsületszavamra nem értek semmit. Végül is minden rendben folyik…

— Hát ezért irigylem magát — mondta keményen Donald. — Ne is beszéljünk róla. Ne törődjön vele.

— Hogyhogy ne törődjek vele? — kérdezte Andrej végképp fejét vesztve. — Nem tehetem meg. Mi itt együtt… maga, én, a fiúk… A barátság persze nem jó szó, túlságosan is sokat jelent… De, mondjuk, társak vagyunk. Én például, mondtam már, ha bármi… Meg a többiek között sincs egy sem, aki meg tagadná a segítséget. Mondja meg őszintén: ha velem történne valami, és a segítségét kérném, megtagadná? Nem utasítana el, igaz?

Donald jobb keze elengedte a kormányt, és könnyedén vállon veregette Andrejt. Andrej elhallgatott. Csordultig telt érzelmekkel. Ismét minden jó volt, minden rendben volt.

Donalddal is minden rendben van. Csak a megszokott mélabú vette elő. Végül is elkaphatja az embert a rossz hangulat. Biztosan az önérzete szenvedett csorbát. Végtére is szociológiaprofesszor vagy mi, itt meg ezekkel a szemetestartályokkal kínlódik, előtte pedig rakodómunkás volt a raktárban. Hát persze hogy kellemetlen és megalázó neki, ráadásul nem is beszélhet a sérelmeiről senkivel — nem erőszakkal hozták ide, panaszkodni meg kínos… Azt csak mondani egyszerű, hogy végezz el jól minden munkát, bárhová irányítanak is… Nos, rendben, erről ennyit. Majd magától helyrerázódik.

A teherautó a ködtől csúszós úton zötyögött, kétoldalt már alacsonyabbak, vedlettebbek voltak az épületek, az utca szélén a lámpák egyre halványabban pislákoltak, egyre ritkábban sorakoztak. Füzérük ködös, elmosódott foltban futott össze messze előttük, sem az úton, sem a járdán sehol egy teremtett lélek, valamilyen oknál fogva még a házmesterek is nyomtalanul eltűntek.

Csak a Tizenhetedik köz sarkán, a leginkább csak Poloskafészek néven ismert ócska szálloda zömök épülete előtt állt egy szekér, előtte lógó fejű lovacska. A szekéren aludt valaki, feje búbjáig ponyvába burkolózva. Hajnali négy óra volt, a legmélyebb alvás ideje, a sötét emeleteken egyetlen ablak sem világított.

Előttük balról egy teherautó döcögött elő a mellékutcából. Donald felvillantotta a fényszórókat, elhúzott mellette, és a teherautó — ugyanolyan szemétszállító, mint az övék —, rákanyarodva a főútvonalra, megpróbálta megelőzni őket. Csakhogy emberére akadt, Donalddal nem vehette föl a versenyt, így rövidesen már csak a hátsó ablakból látták egyre remény-telenebbül lemaradó lámpáit. A leégett negyedben még egy teherautót maguk mögött hagytak, épp idejében, mert rögtön a kiégett rész után következett a macskaköves útszakasz, és Donald kénytelen volt csökkenteni a sebességet, nehogy szétessen az egész rozoga alkotmány.

Itt már szembejött velük egy-egy kocsi, üresen — ezek a szeméttelepről tértek vissza, nem volt sietős az útjuk. Az egyik lámpától elvált valami sötét figura, és kilépett az útra. Andrej benyúlt az ülés alá, előhúzta a nehéz szerelővasat, de kiderült, hogy egy rendőr az, arra kérte őket, vigyék el a Káposztás közig.

Sem Andrej, sem Donald nem tudta, merre van, de a rendőr (tagbaszakadt, teliholdkép atyafi, világos üstöké rendetlenül bújt elő az egyensapka alól) azt mondta, majd megmutatja. Felállt Andrej mellé kívül a fellépőre, az ablakkeretbe kapaszkodva egész úton elégedetlenül fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot erezne, pedig belőle magából dőlt az áporodott izzadságszag. Andrej emlékezett rá, hogy a Városnak ezt a részét már lekapcsolták a vízvezetékről.

Egy darabig szótlanul haladtak, a rendőr valami operett-dalocskát fütyült, majd minden különösebb bevezető nélkül közölte, hogy a Káposztás és a Bal Második utca sarkán éjfélkor agyonvertek valami szerencsétlent, kitörték az összes aranyfogát…

— Rosszul dolgoztok — mondta neki dühösen Andrej.

Az ilyen históriák kihozták a sodrából, a rendőr meg olyan hangnemben beszélt, hogy legszívesebben behúzott volna neki egyet: teljesen nyilvánvaló volt, hogy a rendőrt hidegen hagyja a gyilkosság is, az áldozat is, a gyilkosok is. A rendőr gondterhelten fordult felé, és megkérdezte:

— Mi van, te akarsz megtanítani, hogy kell dolgozni?

— Lehet, hogy én — felelte Andrej.

— Minden bokor alatt ül egy tanár. Ha köpsz egyet, egy tanárt találsz el. Ott ül és kioktat.

Ez itt szemetet szállít, mégis kioktat.

— Nem kioktatlak — emelte volna fel a hangját Andrej, de a rendőr nem hagyta szóhoz jutni.

— Visszamegyek az őrszobára — közölte nyugodtan —, és telefonálok a garázsodba, hogy nem ég a jobb oldali lámpád. Nem ég a jobb oldali lámpád, de azért kioktatnád a rendőrséget, hogyan kell dolgoznia. Taknyos.

Donald hirtelen rekedtesen elnevette magát. A rendőr is fel-nyerített, és békülékenyen folytatta:

— Egyedül vagyok negyven házra, érted? És megtiltották, hogy fegyvert viseljünk. Mit akarsz tőlünk? Nemsokára már a saját lakásodban fognak lemészárolni, nemhogy a mellékutcában.

— Miért nem csinálnak valamit? — motyogta elképedve Andrej. — Tiltakozhatnának, követelhetnék…

— “Tiltakozhatnának — utánozta a rendőr. — Követelhetnék”… Újonc vagy, barátocskám?

Hé, főnök — szólt oda Donaldnak —, fékezzen, megérkeztem.

Leugrott a lépcsőről, és szét sem nézve, imbolygó léptekkel elindult a dülöngélő faházak közti sötét rés felé, amelyben távolabb egy magányos lámpa pislákolt, alatta pedig néhány ember álldogált.

— De hogy van ez, az istenért, elment az eszük? — szólalt meg zavartan Andrej, amikor a kocsi újból elindult. — Hogy van ez? A Városban csak úgy hemzsegnek a brigantik, a rendőrségnek meg nincs fegyvere! Ez képtelenség. Kenszi oldalán is ott a fegyvertok, mit tart benne, talán a cigarettáját?

— A szendvicsét — mondta Donald.

— Nem értek semmit — nyögte Andrej.

— Megmagyarázták — mondta Donald. — “Tekintettel arra, hogy a gengszterek mind gyakrabban támadnak rendőrökre fegyverszerzés céljából” és így tovább.

Andrej egy darabig eltűnődött a hallottakon, közben teljes. erőből próbálta kitámasztani magát, hogy ne dobálja a rázkódó kocsi. A macskaköves részen már túljutottak.

— Szerintem ez mérhetetlen ostobaság — bökte ki végül. — És maga szerint?

— Szerintem is — válaszolta Donald, közben fél kézzel próbált rágyújtani.

— És ilyen nyugodtan beszél erről?

— Nyugtalankodtam én már eleget — mondta Donald. — Nagyon régi magyarázat ez, maga még nem is volt akkor itt.

Andrej a fejét vakarta, fintorgott. Ördög tudja, még az is meglehet, hogy van valami ráció ebben az indoklásban. Végül is a magányos rendőr valóban csábító célpont lehet ezeknek a gazembereknek a szemében. És ha kivonják a forgalomból a fegyvereket, nyilvánvaló, hogy mindenkiét el kell venni. És persze nem ebben az ostoba indoklásban rejlik a dolog lényege, hanem abban, hogy kevés a rendőr, kevés a razzia. Egy jó alapos razziát kellene rendezni, és egyetlen rohammal kiseprűzni ezt az egész mocskos söpredéket. Mozgósítani kellene a lakosságot. Én például biztosan ott lennék… Persze Donald is eljönne… írni kellene a polgármesternek. Gondolatai egyszer csak új irányt vettek.

— Figyeljen csak, Don — mondta. — Maga szociológus. Szerintem persze a szociológia nem tudomány… beszéltem már erről magának… és nem is módszer. De maga persze sok mindent tud, sokkal többet, mint én. Magyarázza meg nekem: honnan van a városunkban ennyi mocsok? Hogy kerültek ide a gyilkosok, a rablók, a tolvajok? Nem tudták a Mentorok, kit hívnak ide?

— Valószínűleg tudták — felelte egykedvűen Donald, miközben a kocsi átgázolt egy fekete vízzel teli félelmetes gödrön.

— Akkor meg miért…

— Senki nem születik tolvajnak. Tolvajjá később lesz. Meg aztán köztudott: “Honnan tudhatnánk, mire van szükség a Kísérlethez? A Kísérlet, az Kísérlet…” — Donald hallgatott egy ideig. — A futball, az futball, a labda gömbölyű, a pálya pedig szögletes, győzzön a jobbik…

Az utcai lámpák elfogytak, a Város lakott részét maguk mögött hagyták. A hepehupás utat kétoldalt elhagyatott romok kísérték: földbe süppedt, torz alapokon meredező, értelmetlen oszlopsorok, gerendákkal alátámasztott falak, az ablakok helyén tátongó lyukak, burjánzó gyom, rothadó deszkahalmok, csalán- és bogáncsbozót, a megfeketedett téglarakások között sínylődő, liánok fojtogatta, csenevész fák. Végre megint feltűnt előttük valami ködös derengés. Donald jobbra kanyarodott, kitért egy szembejövő üres teherautó elől, megcsúszott a mély, sárral teli keréknyomban, és végre lefékezett, szorosan a sorban előttük álló szemétszállító kocsi piros féklámpái mögött. Kikapcsolta a motort, és órájára pillantott.

Andrej is megnézte, mennyi az idő. Fél ötre járt.

— Legalább egy óra — mondta Andrej felélénkülve. — Nézzük meg, mi van ott elöl.

— Menjen egyedül — felelte Donald, hátradőlt az ülésen, és a szemére húzta kalapját.

Andrej is kényelmesen hátradőlt, gondosan ügyelve a rugóra, és rágyújtott. Előttük teljes gőzzel folyt a kirakodás — döngtek a tartályfedelek, magas hangon számolt az ellenőr:

“…nyolc… kilenc…”, egy oszlopon ezerwattos lámpa lengedezett a lapos pléhtányér alatt.

Hirtelen többfelöl vad ordibálás hangzott fel: “Hova mész, az anyádba? Vissza! Vak vagy?

Behúzzak neked?” Jobbról is, balról is tömör masszává összeállt szeméthegyek meredeztek, az éjszakai szellő rothadás bűzét sodorta magával.

Ismerős hang szólalt meg közvetlenül mellettük:

— Üdvözlet, trágyahordók. Hogy áll a nagy Kísérlet?

Izja Katzman volt, teljes életnagyságban — borzasán, kövéren, koszosán és, mint mindig, elviselhetetlenül életvidáman.

— Hallottátok? Van egy projekt a bűnözés problémájának végleges megoldására.

Felszámolják a rendőrséget. Helyette éjszakánként kiengedik az utcára az elmebetegeket. A banditáknak és a huligánoknak végük — mostantól csak a bolondok merészkednek éjszaka az utcára.

— Nem valami szellemes — jegyezte meg szárazon Andrej.

— Még hogy nem? — Izja felkapaszkodott a lépcsőre, és bedugta fejét a kocsiba. —

Szerintem nagyon is. Rendkívül szellemes! Nem jár pluszköltséggel. Az elmebetegek állandó lakóhelyükre zsuppolásáról reggelente a házmesterek lesznek kötelesek gondoskodni…

— Amiért is a házmestereknek ellátmánykiegészítésként egy liter vodka jár majd —

kapcsolódott bele a játékba Andrej, amivel érthetetlenül fellelkesítette Izját, aki furcsa torokhangokat hallatva vihogni kezdett, fröcsögött a nyála, a levegőt csépelte kezével.

Donald hirtelen elkáromkodta magát, feltépte a kocsiajtót, kiugrott, és eltűnt a sötétben.

Izja rögtön abbahagyta a vihogást, és nyugtalanul megkérdezte:

— Mi baja van?

— Nem tudom — felelte borúsan Andrej. — Talán tőled kapott hányingert… Egyébként már néhány napja ilyen.

— Tényleg? — Izja a sofőrfülke fölött Donald után bámult. — Sajnálom. Jó ember. Csak egyszerűen képtelen az alkalmazkodásra.

— És ki képes rá?

— Én alkalmazkodóképes vagyok. Te is az vagy. Van is alkalmazkodóképes… Donaldot viszont mostanában folyton kihozza a sodrából, hogy órákig sorba kell állnia, míg lerakhatja a szemetet. Mi a fészkes fenének kell ide nyilvántartó hivatalnok? Mit tart nyilván?

— Teljesen igaza van, ha dühös — mondta Andrej. — Ez tényleg tiszta hülyeség.

— Azám, te mégsem idegeskedsz emiatt — replikázott Izja. — Tisztában vagy vele, hogy a nyilvántartó nem önszántából van itt. Idehelyezték nyilvántartónak, hát ő nyilvántart. És mivel nem győzi a munkát, érthető, hogy hosszú sorok torlódnak fel.

A sorban állás pedig sorban állás… — Izjának megint fröcsögött a nyála. — Donald a főnökség helyében persze jó utat és felhajtókat építene a szemétürítéshez, a nyilvántartót pedig, aki értelmes fickó, elküldené a rendőrséghez, hogy a banditákat hajkurássza. Vagy a peremvidékre, a farmerekhez…

— Na és? — kérdezte türelmetlenül Andrej.

— Mi az, hogy na és? Végtére is nem Donald a főnökség.

— De a főnökség miért nem csinálja meg?

— Miért tenné? — kiáltotta lelkendezve Izja. — Csak gondolj bele! Elszállítják a szemetet?

Elszállítják. A szállítmányokat nyilvántartják? Nyilvántartják. Rendszeresen? Rendszeresen.

A hónap végén elkészítik az összesítést: ennyi és ennyi tartállyal több volt a hulladék, mint az előző hónapban. A miniszter elégedett, a polgármester elégedett, mindenki elégedett, és hogy Donald elégedetlen, hát istenem… Végül is senki nem kényszerítette ide, önként jelentkezett!

Az előttük veszteglő teherautó kékes füstpamacsokat eregetve előrébb araszolt vagy tizenöt méterrel. Andrej gyorsan átmászott a vezetőülésre, és szétnézett. Donaldnak nyoma sem volt. Andrej óvatosan indított, és előredöcögött, a tizenöt méteren háromszor fullasztva le a motort. Izja a kocsi mellett gyalogolt, mindannyiszor ijedten félreugrott, ha az autó rángatózva megindult. Azután a Bibliáról kezdett valamit magyarázni, de Andrej alig hallotta, az izgalomtól dőlt róla az izzadság.

Elöl a lámpafényben még mindig csörömpöltek a tartályok, folyt a szitkozódás. Valami koppant a vezetőfülke tetején, majd lepattant róla, de Andrej nem törődött vele. A mögöttük álló kocsitól haiti néger társával együtt odament hozzájuk a termetes Oscar Haiderman, és cigarettát kért. A négerből, akinek Silva volt a neve, a sötétben csak villogó fehér fogai látszottak.

Izja rögtön szóba elegyedett velük, Oscart valamiféle Thor Heyerdahlról faggatta. Silva rettenetes grimaszokat vágott, úgy tett, mintha sorozatot adna le géppisztolyból. Izja a hasához kapva eljátszotta, hogy megsebesült. Andrej semmit nem értett, és a jelek szerint Oscar sem. Mint kiderült, összekeverte Haitit és Tahitit…

Megint végiggurult valami a kocsi tetején, és jókora ragacsos szemétcsomó vágódott neki a motorháznak, majd szétszóródott.

— Hé — üvöltötte Oscar a sötét éjszakába. — Abbahagyni!

Elöl megint vagy húszan kezdtek ordítozni, már-már elviselhetetlenné vált a marakodás hangereje. Valami történt ott. Izja panaszosán feljajdult, a hasához kapott, és fájdalmában összegörnyedt — de most nem viccelt. Andrej kinyitotta a kocsi ajtaját, ki akart hajolni, ám abban a pillanatban fejen találta egy üres konzervdoboz. Az ütés nem volt fájdalmas, de nagyon megalázó. Silva felugrott, és eltűnt a sötétben. Andrej fejét és arcát védve megpróbált körülnézni.

Nem látott semmit. Balról, a szeméthegy mögül rozsdás konzervdobozok, korhadt fadarabok, régi csontok, sőt tégladarabok záporoztak. Üvegcsörömpölés hallatszott. Vad, dühös ordítás kavargott a kocsioszlop körül. “Miféle disznó szórakozik ott?” — bömbölték többen is, szinte kórusban. Felbőgtek a beindított motorok, fényszórók gyulladtak. Néhány teherautó lázasan próbált előre-hátra manőverezni: a vezetők úgy akarták fordítani a kocsit, hogy a fényszórók megvilágítsák a szeméthegyet, ahonnan már egész téglák és üres üvegek zúdultak rájuk. Néhány ember, Silva példáját követve, összegörnyedve a sötétségbe vetette magát.

Andrej a szeme sarkából észrevette, hogy Izja síró, eltorzult arccal, gyomrát fogva összegörnyed a hátsó kerék mellett. Andrej ekkor behajolt a fülkébe, és előhúzta az ülés alól a szerelővasat. Szét kell verni azoknak a disznóknak a fejét, szétverni! Látta, hogy vagy tucatnyi felbőszült szemetes kapaszkodik fölfelé négykézláb a szeméthegyen. Valakinek sikerült végre keresztbe állítania kocsiját, és a fényszóró megvilágította a szeméthegyet, amelynek egyenetlen gerincéből itt is, ott is bútorroncsok álltak ki, rongy- és papírcafatok borították, csillogott a törött üveg, a gerinc fölé magasodva pedig egy ex-kavátor felemelt markolókanala rajzolódott ki a fekete égbolton. És valami mozgott abban a markolókanálban, valami nagy, ezüstös árnyalatú, szürke tömeg. Andrej dermedten bámulta, ám ebben a pillanatban kétségbeesett ordítás harsogta túl a hangzavart:

— Ez az ördög! Ördögök! Meneküljetek!

És hanyatt-homlok, négykézláb, bukfencezve, csúszva, hatalmas porfelhőt kavarva, rongy-

és papírfoszlányokat magukkal sodorva már zúdultak is le az emberek, a szemükben téboly, szájuk tátva, kezük járt, mint a cséphadaró. Egyikük vállai közé húzott fejét karjával is eltakarva, pánikba esve üvöltött, ahogy elrohant Andrej mellett, megcsúszott, és elesett a keréknyomban, felpattant, majd száguldott tovább, vissza, a Város felé. Egy másik beszorult két kocsi közé, egy pillanatra megmerevedett, aztán kitépte magát, és eszét vesztve tovább üvöltött. Hirtelen elhalkult a lárma, csak a motorok dübörögtek, és ekkor, mint valami korbácsütés, lövések dördültek. Andrej a halom tetején, a fényszórók kékes fényében megpillantott egy magas, sovány embert, aki a kocsiknak háttal állva, mindkét kezében egy-egy pisztollyal egymás után tüzelt valahová a halom felső peremén túli sötétségbe.

Ötször vagy hatszor lőtt teljes csendben, majd a sötétben ezerhangú, nem emberi vonyítás hangzott fel, dühödt, nyávogó és fájdalmas, mintha húszezer kandúr tavaszi üvöltése harsant volna fel egyszerre hangszórókon fölerősítve. A sovány ember visszahőkölt, megbotlott, és ostobán hadonászva a hátán csúszott le a szeméthalomról. Andrej hátrálni kezdett, és valami elviselhetetlen szörnyűség előérzetével eltelve észrevette, hogy a halom teteje hirtelen megmozdul.

Elképesztő, riasztóan torz, ezüstszürke szörnyetegek gomolyogtak egymás hegyén-hátán, ezernyi vérben forgó szem villogott, milliónyi dühödten vicsorgó, nedves agyar fénylett, elképesztően hosszú, szőrös mancsok erdeje hadonászott. A fénykévében vaskos falként magasba emelkedő porfelhő kavargott a látvány felett, és törmelék, kő, üvegek, mindenféle mocsok zúdult hatalmas tömegben a kocsioszlopra.

Andrej nem bírta tovább. Beugrott a vezetőfülkébe, behúzódott a legvédettebb sarokba, maga mellé tette a szerelővasat, és szinte eszméletét vesztette ettől a lidércnyomástól.

Semmit nem érzékelt, és amikor valami sötét tömeg tűnt fel a kocsi ajtajában, felüvöltött, de nem hallotta a saját hangját, és beledöfte a vasat abba a fenyegető, puha, ellenálló valamibe, amely rá akart mászni, és egészen addig döfködte, amíg végre magához nem tért Izja panaszos hangjától: — Te hülye, én vagyok az! — Izja bemászott a fülkébe, becsapta maga mögött az ajtót, és váratlanul nyugodt hangon kijelentette:

— Tudod, mik ezek? Majmok. A dögök!

Andrej először nem értette, azután felfogta, de nem hitte el.

— Mit beszélsz? — kérdezte. Kibújt, kinézett a vezetőfülke mögül.

Valóban majmok voltak. Hatalmasak, szőrösek, nagyon vad külsejűek, de nem ördögök, nem szörnyetegek, hanem közönséges majmok. Andrejt elöntötte a forróság a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, de ebben a pillanatban valami súlyos, kemény dolog úgy fülön találta, hogy nekiesett a fülke tetejének.

— Mindenki a kocsikra! — harsant fel elöl egy parancsoló hang. — Elég a pánikból. Ezek páviánok. Nem kell tőlük félni. Mindenki a kocsikra, hátramenetben indulás!

Pokoli zűrzavar tört ki a kocsisorban. Durrogtak a kipufogók, fényszórók villantak fel és aludtak ki, motorok bömböltek százféle hangon, kékes füstfelhők emelkedtek a csillagtalan ég felé. A ködből hirtelen előbukkant egy feketén csillogó arc, valaki megragadta Andrej vállát, megrázta, mint egy kölyökkutyát, és belökte a vezetőfülkébe. Az előttük álló teherautó tolatni kezdett, csörömpölve nekiütközött az ő kocsijuk hűtőjének, a mögöttük álló meg előrelendült, egyenesen bele a kocsi végébe, ettől a tartályok döngve felborultak. Izja aggodalmaskodva rángatta Andrej karját: “Tudsz kocsit vezetni, vagy nem? Andrej, tudsz vezetni?” A kékesen gomolygó ködből éles kiáltás harsant: “Gyilkosok! Segítség!”

Folyamatosan harsogott a parancsoló hang: “Elég a pánikból! Utolsó kocsi, hátramenetben indulás! Élénken!” Közben fentről, jobbról-balról szakadatlanul zuhogtak a kemény tárgyak, végigdübörögtek a motorházakon, nekivágódtak a kocsik oldalának, csörömpölve törtek a szélvédők, szakadatlanul harsogtak a dudák, és egyre erősödött, terebélyesedett a förtelmes, nyávogó majombőgés.

— Na, én megyek — szólalt meg hirtelen Izja, és karjával védve fejét, kicsusszant a fülkéből.

Majdnem egy, a Város irányába száguldó kocsi alá került, amelynek platóján a dülöngél tartályok közt egy pillanatra felvillant a nyilvántartó eltorzult arca. Aztán Izja eltűnt, de előkerült Donald — kalapja elveszett, toprongyos volt, és tetőtől talpig mocskos —, egy pisztolyt dobott az ülésre, bemászott a kormánykerék mögé, indított, és az ablakon kihajolva tolatni kezdett.

Úgy tűnt, végre kialakul valamiféle rend: megszűnt a hisztérikus ordítozás, bőgtek a motorok, és az egész oszlop lassan araszolni kezdett visszafelé. Mintha még a kő- és üvegzápor is csillapodott volna. A páviánok ugráltak és rohangáltak a szeméthegy tetején, de lejjebb nem merészkedtek, csak kutyapofájukat hatalmasra tátva üvöltöztek, és szinte gúnyolódva a kocsik felé fordították a fényben csillogó hátsó felüket. A teherautó egyre jobban felgyorsult, a sárral teli gödörben megint megcsúszott, majd végre kiérve az országútra, Donald megfordult vele, csikorogva sebességet váltott, gázt adott, és az ajtót becsapva végre hátradőlt az ülésen. Előttük a ködben vörösen villogtak a teljes sebességgel távolodó kocsik hátsó lámpái.

Ezt megúsztuk, gondolta Andrej megkönnyebbülten, és óvatosan megtapogatta feldagadt és lüktető fülét. Már csak ez hiányzott — páviánok. Honnan bújtak elő? Ráadásul milyen nagyok… és milyen rengeteg van belőlük! Amióta világ a világ, errefelé egyetlen pávián sem volt, nem számítva persze Izja Katzmant. És miért éppen páviánok? Miért nem tigrisek?

Fészkelődött az ülésen, és ahogy az egyik döccenőnél megint felrepült és visszahuppant, valami ismeretlen, kemény tárgy került alá. Előhúzta: a pisztoly volt az. Egy pillanatig értetlenül bámulta. Apró, fekete, rövid csövű, rovátkolt agyú fegyver volt. Donald rászólt:

— Óvatosan. Adja csak ide!

Andrej átadta neki a pisztolyt, és figyelte, amint Donald előredőlve bedugja kezeslábasa farzsebébe. Hirtelen elöntötte a verejték.

— Csak nem lőtt vele ott? — kérdezte rekedten.

Donald nem felelt. Egyetlen megmaradt indexlámpájával jelezve megelőzött egy újabb kocsit. A következő kereszteződésnél szinte a hűtőjüket súrolva átrohant előttük néhány magasra csapott farkú pávián, de Andrej most rájuk se hederített.

— Honnan vette a fegyvert, Don?

Donald most sem válaszolt, csak egy furcsa mozdulattal úgy tett, mintha szemére húzná nem létező kalapját.

— Ide figyeljen, Don — jelentette ki határozottan Andrej. — Most rögtön elmegyünk a polgármesteri hivatalba, maga leadja a pisztolyt, és bejelenti, hogyan jutott hozzá.

— Ne beszéljen hülyeségeket — torkolta le Donald. — Adjon inkább egy cigarettát.

Andrej gépiesen előhúzta a csomagot.

— Ez nem tréfadolog — mondta. — Én az egészről tudni sem akarok. Nem beszél róla, rendben, ez a maga személyes ügye. És egyébként is, én megbízom magában… De a Városban csak a banditáknak van fegyverük. Még csak gondolni sem akarok ilyesmire, de egyáltalán nem értem magát… A fegyvert be kell szolgáltatni és mindenről magyarázatot adni.

És fölösleges úgy tennie, mintha ez jelentéktelen semmiség volna. Hiszen látom én, hogy fest mostanában. Jobb most rögtön odamenni és bejelenteni.

Donald egy pillanatra felé fordult, és az arcába bámult. Andrej nem tudta eldönteni, gúny vagy fájdalom tükröződik Donald tekintetében, de nagyon öregnek, végtelenül elcsigázottnak és valahogyan űzöttnek látta. Andrej zavart volt és tanácstalan, de erőt vett magán, és határozottan kijelentette:

— Le kell adni és mindent elmondani. És ezzel vége.

Felfogta, hogy a majmok a Város ellen vonulnak? — kérdezte Donald.

— Na és? — értetlenkedett Andrej.

— Valóban. Na és? — mondta Donald, és furcsán elnevette magát.