A kárhozott város

MÁSODIK FEJEZET

A majmok már a Városban voltak. A párkányokon ugráltak, fürtökben lógtak a lámpaoszlopokon, félelmetes, borzas hordákban szökelltek a kereszteződésekben, az ablakokhoz tapadtak, a burkolatból kitépett kockakövekkel dobálták az észvesztve rohangáló embereket, akik egy szál fehérneműben menekültek ki az utcára.

Donald meg-megállt, hogy felvegye a menekülőket. A tartályokat már rég lelökték a platóról. Egy ideig egy megbokrosodott ló vágtatott a teherautó előtt, a mögé fogott szekéren jókora, ezüstös pávián tombolt, ugrált, szőrös karjával hadonászott, közben álható hangon üvöltött. Andrej látta, amint a szekér nagy csattanással nekivágódott egy lámpaoszlopnak, a ló az elszakadt istrángot maga után vonszolva elrohant, a majom pedig ügyesen átlendült egy közeli ereszre, és eltűnt a tetőn.

A polgármesteri hivatal előtti téren tombolt a pánik. Kocsik érkeztek és száguldottak el, rendőrök futkostak, fejveszett, félmeztelen emberek rohangásztak, a kapunál egy hivatalnokot nekiszorítottak a falnak, üvöltve követeltek tőle valamit, ő pedig teljes erejéből védekezett sétabotjával, aktatáskájával.

— Micsoda kupleráj — mondta Donald, és kiugrott a kocsiból.

Berohantak az épületbe, és mindjárt szem elől is vesztették egymást az áthatolhatatlan tömegben, amelyben a civilek és egyenruhás rendőrök közt egy szál alsóneműt visel emberek is tolongtak. Iszonyú volt a hangzavar, vágni lehetett a cigarettafüstöt.

— Értsék meg, nem maradhatok így, alsónadrágban!

— …Azonnal nyissák meg a fegyverraktárakat, osszák szét a fegyvereket!.. Az ördögbe is, legalább a rendőröket fegyverezzék fel!

— Hol a rendőrfőnök? Az előbb még itt volt…

— Ott maradt a feleségem, érti? Meg a beteg anyósom…

— Értsék meg, nincs mitől félni. Ezek csak majmok. A majom pedig majom.

— Képzeld el, felébredek, és az ablakpárkányon ott ül valaki…

— Hol a rendőrfőnök? Alszik az a kövér disznó?

— Volt az utcánkban egy lámpa. Leszakították.

— Kovalevszkij! A tizenkettes szobába, gyorsan!

— De lássa be, hogy egy szál alsónadrágban…

— Ki tud autót vezetni? Sofőrök, mindenki ki a térre, a hirdetőoszlophoz!

— De a fenébe is, hol bujkál a rendőrfőnök? Meglógott az a csirkefogó?

— Szóval fogd a fiúkat, és menjetek ki az öntödébe. Szedjetek össze olyan izéket, azokat a kampós micsodákat, amikkel a parkokat kerítik be. Mindet szedjétek össze, mindet. És tűz ide vissza!

— Jót behúztam annak a szőrös pofájúnak, még a kezem is felsebeztem, isten bizony…

— Légpuska is megteszi?

— A hetvenkettes körzetbe három kocsi! A hetvenhármasba öt kocsi!

— Szíveskedjék intézkedni, hogy adjanak nekik használt egyenruhát. De csak lista szerint, hogy utána visszakapjuk…

— Mondja, farkuk is van, vagy csak képzelődtem?

Andrejt lökdösték, taszigálták, nekiszorították a folyosó falának, letaposták mindkét lábát, ő maga is tülekedett, furakodott, lökdösődött. Eleinte Donaldot kereste, hogy ment tanúként jelen lehessen a fegyver beszolgáltatásánál és a vallomástételnél, de ráébredt, hogy a páviánok támadása a jelek szerint nagyon is komoly dolog, ha ekkora zűrzavart okoz.

Hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem tud teherautót vezetni, hogy fogalma sincs arról, merre van az öntöde azokkal a titokzatos kampós micsodákkal, senkinek sem tud használt egyenruhát kiutalni, és nagyon úgy fest, hogy rá itt senkinek semmi szüksége. Jobb híján legalább azzal próbálkozott, hogy közölje valakivel, mit látott saját szemével, beszámolója talán hasznos lehet, de volt, aki meg sem hallgatta, mások meg, alig kezdett rá a mondókájára, szavába vágtak, és a maguk élményeit kezdték ecsetelni.

Keserűen állapította meg, hogy az egyenruhások és gatyások tömegében sehol egy ismerős arc, csak Silva véres ronggyal bekötött fekete feje bukkant fel egy másodpercre, de rögtön el is tűnt. Közben nyilvánvaló volt, hogy valami készül, valakik valakiket beszerveztek, és valahová elküldték, a hangok mind harsányabbak, magabiztosabbak lettek, az alsónadrágok kezdtek eltünedezni, és érzékelhetően egyre több lett az egyenruha. Andrej egyszer csizmás lábak ütemes dobogását és egy induló hangjait vélte hallani, de kiderült, csak elejtettek egy hordozható páncélszekrényt, és az zúdult le dübörögve a lépcsőn, majd elakadt az élelmezési osztály bejáratánál…

Andrej ekkor ismerős arcot pillantott meg, egy hivatalnokét, volt kollégájáét a Mérésügyi Hivatalból. Andrej szétlökdösve a szembejövőket utolérte, nekiszorította a farnak, és egy szuszra elhadarta, hogy itt van ő, Andrej Voronyin — Emlékszik? Együtt dolgoztunk —, jelenleg szemétszállító munkás, sehol nem talál senkit, irányítsa őt valamilyen munkára, hiszen biztosan szükség van emberekre… A hivatalnok hallgatta egy darabig, rémülten pislogott, és erőtlen, görcsös kísérleteket tett, hogy kiszabaduljon, végül ellökte magától Andrejt, és ráordított: “Mit képzel, hova küldhetném én magát? Nem látja, hogy papírokat viszek aláíratni?” És szinte futva menekült végig a folyosón.

Andrej tett még néhány kísérletet, hogy részt vehessen a szervezett munkában, de mindenki elhárította, legyintett rá, mindenki borzasztóan sietett, egyetlen ember sem akadt, aki nyugodtan állt volna egy helyben, és, mondjuk, listába szedte volna az önkéntesek nevét. Andrej ettől feldühödött, és sorra kezdte nyitogatni az ajtókat abban a reményben, hogy csak talál egy felelős személyt, aki nem rohangál, nem üvölt, nem hadonászik — elvégre a legelemibb logika is azt súgja, hogy lennie kell valahol valamiféle vezérkarnak, ahonnan ezt az egész lázas tevékenységet irányítják.

Az első szoba üres volt. A másodikban egy alsónadrágos férfi telefonált ordítva, egy másik pedig szitkozódva próbált belebújni egy szűk irodai munkaköpenybe. A köpeny alól rendőrbricsesz és zsinór nélküli ócska lábszárvédő kandikált ki. Alig kukkantott be a harmadik szobába, a képébe vágtak valami gombos, rózsaszín holmival, Andrej gyorsan visszavonult, és csak annyit látott, hogy odabenn robusztus, ám nyilvánvalóan női testek nyüzsögnek. És a negyedik szobában ott találta a Mentort.

Térdét átölelve az ablakpárkányon ült, és az üvegen túli sötétségbe bámult, amelybe autóreflektorok fénycsóvája hasított bele időnként. Amikor Andrej belépett, felé fordította jóságos, pirospozsgás arcát, mint mindig, most is felvonta kicsit a szemöldökét, és elmosolyodott. E mosoly láttán Andrej rögtön megnyugodott. Dühe és elkeseredettsége elszállt, nyilvánvalóvá vált, hogy végül minden elrendeződik, a helyére kerül, és egyáltalán: minden jól végződik.

— Hát tessék — tárta szét a karját, ő is elmosolyodott. — Ki derült, hogy senkinek nem kellek. A kocsivezetéshez nem értek, azt sem tudom, hol a gimnázium… Teljes a zűrzavar, minden érthetetlen…

— Igaz — bólintott együtt érzőn a Mentor. — Rettenetes ez a zűrzavar. — Lelógatta lábát az ablakpárkányról, combja aládugta a tenyerét, és úgy harangozott a lábával, mint egy gyerek. — Egyszerűen szégyenletes. Komoly, felnőtt emberek, a többségük nem is tapasztalatlan… A szervezettség hiányzik, igaz, Andrej? Vagyis fontos kérdésekben mindent szabadjára hagytak. Felkészületlenség… A fegyelem hiánya… No és persze a bürokrácia.

— Igaz — mondta Andrej. — Természetesen. És tudja, mit határoztam? Nem keresek tovább senkit, nem akarok én semmit tisztázni, fogok valamilyen botot, és megyek. Csatlakozom valamelyik egységhez. Ha nem vesznek be, megyek egyedül. Hiszen asszonyok maradtak ott, gyerekek…

A Mentor minden szavára rábólintott, már nem mosolygott, arca most komoly és együtt érző volt.

— Csak van egy dolog… — mondta Andrej fintorogva. — Mi a helyzet Donalddal?

— Donalddal? — kérdezett vissza a Mentor. — A Donald Cooperrel? — Elnevette magát. —

Maga persze azt hiszi, hogy Donald Coopert már le is tartóztatták, és ő beismerte bűneit… Szó sincs róla. Donald Cooper épp most szervez egy önkéntesekből álló egységet ennek a szégyentelen támadásnak a visszaverésére, és természetesen nem gengszter, nem követett el semmiféle bűntényt, a pisztolyt pedig a feketepiacon cserélte egy régi zenélőóráért. Mit tegyünk? Egész életében fegyverrel a zsebében járt, hozzászokott.

— Hát persze — mondta Andrej óriási megkönnyebbüléssel. — Világos! Magam se hittem, csak arra gondoltam… Elég. — Már indulni akart, de visszafordult. — Mondja… persze ha nem titok… Mondja, miért van ez az egész? A majmok? Honnan kerültek elő? Mit akarnak velük bizonyítani?

A Mentor felsóhajtott, és lecsusszant az ablakpárkányról.

— Már megint olyasmit kérdez tőlem, Andrej, amire…

— Nem. Értek mindent! Én csak…

— Várjon. Megint olyasmit kérdez tőlem, amire képtelen vagyok válaszolni. Értse meg végre: képtelen vagyok. Emlékszik az épületek eróziójára. Vagy amikor a víz epévé változott… Bár ez azelőtt volt, hogy maga… Most meg ezek a páviánok. Emlékszik, hogyan faggatott: miként lehetséges, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek egy nyelven beszélnek, és még csak nem is sejtik. Emlékezzen rá, mennyire elképedt ezen, sehogy sem értette, még meg is rémült, hogyan bizonygatta Kenszinek, hogy oroszul beszél, ő meg azt állította váltig, hogy ellenkezőleg, maga beszél japánul. Emlékszik? Most meg már hozzászokott, már eszébe sem jutnak ezek a kérdések. Ez a Kísérlet egyik feltétele. A Kísérlet pedig Kísérlet. Mit mondhatnánk még? — Elmosolyodott. — Menjen, Andrej, menjen.

Magának most ott a helye. A legfontosabb a cselekvés. Mindenki a maga helyén és mindenki a tőle telhető legtöbbet.

És Andrej kiment, sőt kirohant a folyosóra, amely közben teljesen elnéptelenedett, lerohant a lépcsőn, ki a térre. Rögtön szemébe tűnt egy rendezett, határozott embercsoport egy teherautó mellett, a lámpa alatt. Habozás nélkül beállt közéjük, előretolakodott, a kezébe nyomtak egy súlyos, hegyes fém-rudat, amitől rögtön úgy érezte, van fegyvere, erős, és készen áll a döntő ütközetre.

A közelben egy nagyon ismerős hang kiadta a vezényszót, hogy sorakozzanak hármas oszlopba. Andrej, vállán a vasrúddal, odafutott, és beállt egy testes latin-amerikai (hálóinge fölött nadrágtartóval) és egy cingár, szőke üstökű értelmiségi közé, aki szörnyen ideges volt: hol lekapta a szemüvegét, rálehelt, megtörölte a zsebkendőjével, hol ismét az orrára biggyesztette, folyton igazgatta.

Az egység kicsi volt, mindössze vagy harminc ember. És mint kiderült, Fritz Geiger volt a parancsnoka, ami egyrészt elég megalázó volt, másrészt viszont el kellett ismerni, hogy az adott helyzetben Fritz Geiger — bár múltját tekintve fasiszta csökevény — itt, mondhatni, nagyon is a megfelelő helyen volt.

Ahogyan az a Wehrmacht volt altisztjétől el is várható, nem válogatta meg a szavait, kellemetlen volt hallgatni. “Iga-zodj! — üvöltötte teli tüdőből, mintha legalábbis egy ezredet vezényelne a hadgyakorlaton. — Hé, maga papucsos! Igen, maga. Húzza be a hasát! Maga meg mért teszi szét a lábát, mint a tehén, ha meghágták? Magára nem vonatkozik a vezényszó? Fegyvert láb-hoz! Azt mondtam, lábhoz, nem vállhoz, hé, maga nadrágtartós tehén! Vi-gyázz! Lépésben utánam in-dulj!” Valahogyan elindultak. Hátulról valaki rögtön Andrej sarkára lépett, ő megbotlott, vállával nekiütközött az értelmiséginek, aki persze elejtette éppen tisztogatott szemüvegét. Andrej nem állta meg, rámordult: “Marha!”

“Vigyázzon, az isten szerelmére” — visította magas hangon a pápaszemes. Andrej segített neki megkeresni a szemüveget, és amikor Fritz dühtől tajtékozva rájuk rontott, keresetlen szavakkal elküldte őt melegebb éghajlatra.

A folyamatosan hálálkodó és csetlő-botló pápaszemessel a nyomában Andrej utolérte a menetelőket, csatlakoztak hozzájuk, és vagy húsz méterrel odébb felharsant a vezényszó:

“Kocsikra!” Egyébként mindössze egyetlen kocsi állt ott, egy speciális betonkeverék-szállító.

Amikor felkapaszkodtak rá, a lábuk alatt cuppogott és szortyogott a massza. A papucsos lemászott, és kijelentette, hogy ő a maga részéről ilyen kocsin nem megy sehova. Fritz ráparancsolt, hogy kapaszkodjon vissza, de a papucsos egyáltalán nem ijedt meg, és sipítozó hangon közölte, hogy ő nem disznó, és egy disznó valószínűleg nem tiltakozna, ha ilyen mocsokban kellene utaznia, már elnézést kér mindenkitől, aki kész ebben a disznóólban közlekedni, de… Ekkor leugrott a platóról a latin-amerikai is, meg-vetően Fritz lába elé köpött, és ujjait nadrágtartójába akasztva sietség nélkül otthagyta őket.

Andrej némi kárörömmel figyelte a jelenetet. Nem mintha helyeselte volna a papucsos vagy még inkább a mexikói viselkedését — világos volt, hogy hiányzik belőlük a közösségi érzés, és nyárspolgár módjára gondolkodnak —, de feszült érdeklődéssel várta, mit tesz most a vereséget szenvedett altiszt, hogyan vágja ki magát ebből a kutyaszorítóból.

El kellett ismernie, hogy a vereséget szenvedett altiszt becsülettel megoldotta a helyzetet.

Fritz szó nélkül sarkon fordult, felugrott a sofőr mellé, és kiadta a parancsot: “Indulás!” A kocsi elindult, és abban a pillanatban bekapcsolták a Napot. Andrej nehezen maradt talpon, percenként meg kellett kapaszkodnia szomszédaiban, közben nyakát nyújtogatva figyelte, hogyan gyúl ki lassan a megszokott helyen a málnaszín borong. Kezdetben remegett, szinte lüktetett, mind fényesebb és fényesebb lett, fokozatosan narancsszínűre, majd sárgára, végül fehérre változott, azután egy pillanatra kihunyt, hogy utána rögtön olyan fénnyel ragyogjon fel, hogy már nem lehetett belenézni.

Megkezdődött az új nap. Az áthatolhatatlanul fekete, csillagtalan égbolt zavaros kék lett, forró, szinte sivatagi szél kerekedett, és hirtelen, mintegy a semmiből kibontakozott a Város —

fényesen, tarkán, kékes árnyékokkal csíkozva, terebélyesen, elterpeszkedve… Emeletek, épületek tornyosultak egymás fölé, és egyik sem hasonlított a másikra, láthatóvá vált az átforrósodott Sárga Fal, amely jobb kéz felől magasodott egészen az égig, balról pedig, a tetők közti résekben végtelen kék pusztaság csillogott, mintha tenger lenne ott, hogy szinte megszomjazott tőle az ember. Sokan megszokásból az órájukra néztek. Pontosan nyolc volt.

Nem mentek messzire. A jelek szerint a majomcsordák idáig még nem jutottak el — az utcák csöndesek és kihaltak voltak, mint mindig ezen a korai órán. Itt-ott ablakok nyíltak, az emberek álmosan nyújtózkodtak, közömbösen pillantottak a teherautóra. Fejkendős asszonyok tették ki az ablakba szellőzni az ágyneműt, az egyik erkélyen szorgalmasan tornázott egy lengedező szakállú, szikár öregember csíkos alsónadrágban. Ide még nem ért el a pánik, de ahogy közeledtek a tizenhatos körzethez, kezdtek feltünedezni az els menekülők, ziláltak és inkább dühösek, mint rémültek, többen batyuval a hátukon. Amikor meglátták a teherautót, megálltak, integettek, és valamit kiabáltak. A kocsi dübörögve rákanyarodott a Bal Négyesre, és majdnem elgázolt egy idős házaspárt, akik kétkerek kocsit toltak, rajta bőröndökkel. Megálltak. És rögtön meglátták a páviánokat. A majmok úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Farkukat kampósra görbítve lusta tömegben áramlottak egyik járdáról a másikra, vidáman ugrándoztak a párkányokon, hintáztak a lámpaoszlopokon, el-mélyülten tetvészkedtek a hirdetőoszlopokon, harsányan üvöltöztek, grimaszoltak, verekedtek, és zavartalanul párosodtak. Az egyik ezüst bundás rablóbanda éppen egy zöldségesbódét; rámolt ki, két bundás huligán egy, a rémülettől falfehér asszonyt molesztált, egy torzonborz szépség pedig bevette magát a közlekedési rendőr magas üvegkalickájába, és kacéran; nyelvet öltött Andrejre. A meleg szél porfelhőket, papírszemetet, szőrcsomókat sodort végig az utcán, és már érezhető volt az átható állatbűz.

Andrej zavartan nézett Fritzre. Geiger hunyorogva, egy született hadvezér pillantásával mérte fel a küszöbönálló csata mezejét. A sofőr leállította a motort, és a beálló csendet vad, egyáltalán nem városi hangok töltötték meg: üvöltés és nyivákolás, mély, bársonyos kurrogás, böfögés, csámcsogás, röfögés… Az ostromlott asszony ekkor felsikoltott, és Fritz elszánta magát a cselekvésre.

— Gépkocsiról leszállni! — vezényelt. — Gyorsan, gyorsan! Láncba felfejlődni! Azt mondtam, láncba, nem rakásba! Roham! Üsd, ahol éred, kergesd! Egyetlen mocskos féreg se maradjon!

A fejüket és a gerincüket üssétek! Ne simogasd, üsd! Előre, futás! Ne állj meg, hé, te ott!!!

Andrej az elsők közt ugrott le a kocsiról. Oda se hederített a többiekre, jól megmarkolta a vasrudat, és egyenesen a szorongatott asszony segítségére sietett. A szőrös huligánok, amint meglátták, sátáni kacajt hallatva, ugrándozva elrohantak az utca másik vége felé, undorító ülepüket szinte gúnyosan riszálva közben. Az asszony szemét szorosan behunyva még mindig áthatóan visított, kezét ökölbe szorította, pedig már semmi veszély nem fenyegette. Andrej otthagyta, és a boltot fosztogató banditák ellen indult rohamra.

Hatalmas, sokat tapasztalt példányok voltak. Egyikük, amelyiknek szénfekete farka volt, egy hordón ült, vállig belelógatta hosszú, szőrös karját, és egymás után szedte ki a kovászos uborkákat, nagy kedvvel ropogtatta őket, időnként leköpdöste társait, amelyek lelkesen szaggatták a bódé furnérfalait. Észrevéve a közeledő Andrejt, a fekete farkú abbahagyta a táplálkozást, és szinte érzékien elvigyorodott. Andrejnek egyáltalán nem tetszett ez a vigyor, de már nem lehetett visszakozni. Meglengette a vasrudat, felordított: “Mars innen!”, és előrelendült.

A fekete farkú még jobban vicsorgott — olyan agyarai voltak, mint egy farkasnak —, sietség nélkül leugrott a hordóról, néhány lépéssel odébb ment. “Takarodj, te féreg!” — ordította Andrej még hangosabban, a vasrúddal jót húzva a hordóra. A fekete farkú akkor félreugrott, és egyetlen lendülettel egy első emeleti párkányon termett. Az ellenfél gyávaságától nekibátorodott Andrej odaugrott a bódéhoz, és vasrúdjával elkezdte csépelni a falat. Az elrepedt, és a fekete farkú társai szétszaladtak. A csatamező kiürült, Andrej ekkor szétnézett.

Fritz hadrendje felbomlott. Katonái tanácstalanul lézengtek a kiürült utcán, benéztek a kapualjakba, megálltak, és felfelé bámultak a páviánokra, amelyek biztonságban üldögéltek az emeleti párkányokon. Távolabb, botját feje fölött lengetve, a pápaszemes nagy porfelhőt kavarva üldözött az úttesten egy sánta páviánt, amely sietség nélkül ügetett kétlépésnyire előtte. Nem volt kivel hadakozni, és ettől még Fritz is zavarba jött. A teherautó mellett állt, hunyorgott, és a körmét rágta.

A korábban elcsendesedett páviánok, ismét biztonságban érezve magukat, folytatták az eszmecserét, a vakaródzást és a párosodási. A szemtelenebbek lejjebb ereszkedtek, és nyilvánvalóan sértő grimaszokat vágtak. Andrej megint felfedezte a fekete farkút: már az utca másik oldalán trónolt az egyik lámpán, és vihogott. Fenyegetően megindult felé egy alacsony, görögös kinézetű ember. Karját meglendítve teljes erőből a fekete farkú felé hajított egy jókora csapszeget. Csörömpölve hullott szét az üveg, a fekete farkú a meglepetéstől vagy egyméternyire felugrott, majdnem leesett, de ügyesen megkapaszkodott a farkával, visszatelepedett az előző pózba, majd hirtelen meggörbítve hátát folyékony ürülékkel borította el a görögöt. Andrejt hányinger fogta el és elfordult. Teljes vereség, csúfosabbat elképzelni sem lehetett. Andrej odament Fritzhez, és halkan megkérdezte:

— Most mit csináljunk?

— Tudja a fene — felelte borúsan Fritz. — Fel kéne perzselni őket…

— Ne hozzunk téglát? — lépett oda egy kezeslábasba öltözött, pattanásos legényke. — A téglagyárban dolgozom. A kocsival fél óra alatt megfordulnánk…

— Nem — mondta határozottan Fritz. — Ide kevés a tégla.

Csak beverjük vele az összes ablakot, aztán meg ezek a dögök használják majd ellenünk a saját tégláinkat. Nem. Pirotechnikára van szükség. Rakétákra, petárdákra. Lenne csak vagy tíz tartály foszgénünk…

— Honnan lennének a Városban petárdák? — dörmögte megvetően egy basszus hang. —

Ami meg a foszgént illeti, szerintem akkor már inkább a páviánok…

Az emberek kezdtek összeverődni a főnökség körül. Egyedül a szerencsétlen görög húzódott féke, pokoli átkokat mormolva tisztogatta magát az utcai vízcsapnál.

Andrej a szeme sarkából figyelte, hogy a fekete farkú és cimborái alattomban megint a zöldségesbódé felé settenkednek. Az ablakokban itt is, ott is megjelent a helybeliek, főleg asszonyok félelemtől sápadt vagy izgalomtól vörös arca. “Hé, mit ácsorogtok ott? — kiáltozták az ablakokból. — Kergessétek el őket, végül is férfiak vagytok… Nézzétek, kifosztják a boltot!

Hé, fiúk, miért ácsorogtok, mint a faszentek? Úristen, sírnak a gyerekeim! Csináljatok már valamit, hogy kimehessünk innen! És még férfiaknak nevezik magukat… megijednek a majmoktól!” A férfiak mogorván és szégyenkezve vicsorogtak. Nyomott volt a hangulat.

— A tűzoltók! Ki kell hívni a tűzoltókat! — hajtogatta a basszus. — Létrákkal, fecskendőkkel…

— Ugyan már, honnan vennénk ennyi tűzoltót?

— A tűzoltók a Fő téren vannak.

— És ha fáklyákat szereznénk? Hátha a tűztől megijednek!

— A fenébe! Mi a francnak vették el a rendőröktől a fegyvert? Osszák ki!

— Nem kellene hazamennünk, emberek? A feleségem most biztosan egyedül van otthon.

— Ugyan már. Mindannyiunknak van felesége. Ezek az asszonyok is feleségek.

— Ez igaz.

— Talán fel kéne jutni a tetőkre. És onnan valamivel…

— Ugyan mivel, te hülye? A botoddal?

— Ó, a rohadt dögök — üvöltött fel hirtelen gyűlölködve a basszus hangú, nekilendült, és nagy ívben nekivágta feszítővasát a sokat szenvedett boltnak. A vas átütötte a furnérfalat, a fekete farkú és bandája kíváncsian odanézett, majd egy kis szünet után újra nekilátott a krumplinak és az uborkának. A nők az ablakokban gúnyosan hahotáztak.

— Nos, ez van — mondta valaki bölcselkedve. — Mindenesetre legalább itt tartjuk őket a jelenlétünkkel, korlátozzuk a mozgásukat. Ez is valami. Amíg itt vagyunk, nem mernek beljebb menni a Városba.

A többiek szétnéztek, és egyszerre kezdtek lármázni. A bölcselkedőbe belefojtották a szót.

Először is, mint kiderült, jelenlétüktől függetlenül a páviánok igenis egyre beljebb húzódnak a Városba. Másodszor pedig, ha nem is tennék, hogy képzeli a bölcselkedő, talán itt akar éjszakázni? Itt akar élni? Itt aludni? Pisilni és kakálni?

Ekkor ütemes patkócsattogás, szekérnyikorgás hangzott fel, és mindannyian az utca fels vége felé néztek és elhallgattak. Az úttesten lassan baktatott feléjük egy kétlovas szekér.

Termetes, több helyen kiégett orosz katonai vattakabátot és bricsesznadrágot viselő gazdája durva, vízhatlan vászoncsizmába bújtatott lábát féloldalt lelógatva bóbiskolt a bakon.

Lehajtott fejét bozontos szőke sörény borította, hatalmas, barnára égett kezében lazán lógott a gyeplő. A lovak — az egyik pej, a másik almásderes — lustán lépegettek, mintha szintén bóbiskoltak volna menet közben.

— A piacra megy — mondta valaki tisztelettel a hangjában. — Farmer.

— Hát igen, a farmereknek nincs sok gondjuk, ez a horda sem ér el odáig egyhamar…

— No, képzelem, mit művelnének a páviánok az ültetvényeken.

Andrej érdeklődve figyelt. Amióta a városba került, most látott először farmert, bár már sokat hallott róluk — állítólag mogorva vademberek, valahol messze északon élnek, kemény harcot vívnak a mocsárral és a dzsungellel, a városba kizárólag azért jönnek be, hogy áruba bocsássák gazdaságuk termékeit, és a városlakókkal ellentétben sosem változtatnak foglalkozást.

A szekér lassan közeledett, a farmer lehajtott feje időnként megrándult, néha csücsörített álmában, lazán fogta a gyeplőt. A majmok, amelyek eddig elég békés hangulatban voltak, hirtelen mérhetetlenül földühödtek. Talán a lovak izgatták fel őket, talán egyszerre megelégelték, hogy idegenek nyüzsögnek az ő utcájukban. Mozgásba lendültek, egyik helyről a másikra ugráltak, vicsorgatva mutogatták agyaraikat, a legel-szántabbak pedig felkapaszkodtak az ereszcsatornákon a tetőkre, és elkezdték szaggatni a cserepeket.

Az egyik első cserépdarab éppen a szekerest találta el a lapockái közt. A farmer összerázkódott, kihúzta magát, és véreres szemét tágra nyitva körülnézett. Az első, akit észrevett, a pápaszemes értelmiségi volt, amint fáradtan baktat visszafelé az eredménytelen üldözésből, egymagában lépkedve az úton a szekér mögött. A farmer szó nélkül kiengedte kezéből a gyeplőt (a lovak azonnal megálltak), leugrott a szekérről, és rá akart rontani “bűnösre”, de ebben a pillanatban egy másik cserépdarab éppen a feje búbján találta a pápaszemest. Az feljajdult, elejtette a rudat, leguggolt, és két karjával védte a fejét. A farmer elképedve megtorpant. Körülötte csak úgy záporoztak az úttestre a cserépdarabok, vöröses törmelékké esve szét.

— Szakasz, fedezékbe! — vezényelt Fritz, és maga is berohant a legközelebbi kapualjba. A többiek szétspricceltek, ki hova, Andrej pedig a falhoz simult a holt térben, és érdeklődve figyelte a farmert, aki elképedve nézett körül, és szemlátomást egy kukkot sem értett az egészből. Zavarodott pillantása végigsiklott a párkányokon, az ereszcsatornákon, amelyeken fürtökben lógtak a nekibőszült páviánok, lehunyta a szemét, fejét megrázta, majd újra tágra nyitotta szemét, és hangosan megszólalt:

— Az anyátok szentségit!

— Fedezékbe! — ordították neki mindenfelől. — Hé, szakállas! Ide gyere! Úgy kupán vágnak, hogy belebolondulsz, mocsárlakó…

— Mi a fene ez? — kérdezte hangosan a farmer az értelmiségitől, aki négykézláb mászva kereste a szemüvegét. — Megmondaná, kik ezek itt?

— Természetesen majmok — felelte dühösen az értelmiségi. — Hiszen uraságod is láthatja.

— Na, szép kis rend van itt — mondta elképedve a farmer, aki csak most ébredt fel végleg.

— És mindig kitalálnak valami újat…

A mocsári ember bölcselkedő és békés hangulatban volt. Meggyőződött róla, hogy az őt ért sérelem lényegében nem tekinthető sérelemnek, és most csupán némi elképedéssel figyelte a párkányokon és a lámpákon ugrándozó szőrös hordát. Szemrehányóan megcsóválta fejét, beletúrt a szakállába. Az értelmiségi végre megtalálta a szemüvegét, felkapta a botját, és hanyatt-homlok iramodott fedezékbe, így a farmer egyedül maradt az utca közepén — egyedüli és nagyon is csábító célpontként a bundás tüzérek számára.

Nyomban vagy tucatnyi jókora cserépdarab tört miszlikbe a farmer lába előtt, néhány kisebb lövedék a vállán és bozontos fején csattant.

— Hát ez meg mi a fene? — bődült el a farmer, ám egy újabb találat a homlokát érte. A mocsári ember ekkor szó nélkül a szekerénél termett.

Andrej, aki éppen szemben vele lapult a falnak, először azt hitte, a farmer felpattan a szekérre, a lovak közé csap, és visszanyargal a mocsárba, minél távolabb ettől a veszélyes helytől. Ám a szakállasnak eszében sem volt a lovak közé csapni. “Ocsmány kurvák” —

morogta, miközben lázas sietséggel, de ügyesen nekilátott kibontani rakományát. Széles hátától Andrej nem láthatta, mit művel, de a szemközti ablakokban az asszonyok mindent láttak, egyszerre mindannyian felsikoltottak, becsukták az ablakokat, és eltűntek. Andrejnek még pislogni sem volt érkezése, mire a szakállas leguggolt a szekér mellé, feje fölött megjelent egy vaskos, olajosán fénylő, lyukacsos fémborítású cső, a háztetőre irányítva.

— Abbahagyni! — ordította Fritz, és Andrej látta, amint hosszú ugrásokkal rohan valahonnan jobb felől a szekérhez.

— Mocskos dögök, ocsmány férgek — sziszegte a szakállas, gyors, rutinos mozdulatait fémes csattanások, kattanások kísérték. Andrej teste a fegyverropogás és tűz előérzetétől megdermedt, a majmok is megérezték a veszedelmet. Abbahagyták a nyüzsgést, leültek, nyugtalanul tekergették kutyapofájukat, fülsértő hangon cserélték ki észrevételeiket.

Fritz közben odaért a szekérhez. Megragadta a szakállas vállát, és határozott hangon megismételte:

— Abbahagyni!

— Várj csak — vicsorgott a szakállas —, várj csak, adok én ezeknek a lompos farkú dögöknek!

— Azt mondtam, abbahagyni! — dörrent rá Fritz.

A szakállas fölnézett rá, majd lassan fölállt.

— Mi bajod? — kérdezte végtelen megvetéssel elnyújtva a szavakat. Ugyanolyan magas volt, mint Fritz, de válla és csípője sokkal szélesebb.

— Honnan van fegyvere? — kérdezte élesen Fritz. — Mutassa a papírjait.

— No nézd csak, a mitugrász! — válaszolt fenyegető csodálkozással a szakállas. — A papírjaimra kíváncsi. Hát ez nem kéne, te tejbe esett légy?

Fritz ügyet sem vetett az illetlen gesztusra. Továbbra is a szakállas szemébe nézve tele torokból elordította magát:

— Rumer! Voronyin! Fritscha! Hozzám!

Neve hallatán Andrej meglepődött, de rögtön ellökte magát a faltól, és komótosan a szekérhez ballagott. A másik oldalról lassú ügetéssel közeledett a zömök, lógó vállú Rumer —

valaha profi bokszoló —, és fürgén szedte a lábát Fritz barátja, az aprócska, cingár, fiatal, görvélykóros, elálló fülű Ottó Fritscha.

— Gyertek csak, gyertek — nevetett rosszindulatúan a farmer e harcias előkészületek láttán.

— Ismételten nyomatékosan felszólítom, szíveskedjen bemutatni az igazolványait —

mondta jeges udvariassággal Fritz.

— Elmész te a… — felelte lustán a szakállas. Főleg Rumért figyelte, és közben mintegy véletlenül keze egy igen figyelemreméltó, cserzett bőrből mutatósán összefont ostor nyelére tévedt.

— Fiúk, fiúk — szólt közbe csillapítóan Andrej. — Figyelj, katona, ne kötözködj, a polgármesteri hivataltól vagyunk.

— Teszek a polgármesteri hivatalotokra — válaszolta a katona, tetőtől talpig végigmérve Rumért.

— Miről van szó? — érdeklődött az halkan és rekedten.

— Nagyon jól tudja — szólt Fritz a szakállashoz —, hogy a Város határán belül tilos a fegyverviselés, különösen a géppuska tartása. Ha van rá engedélye, kérem, mutassa be.

— Aztán kifélék vagytok, hogy a papírjaimat követelitek? Mi ez itt, a rendőrség? Vágy valami Gestapo-féle?

— Mi egy önkéntes önvédelmi egység vagyunk.

A szakállas elnevette magát.

— Hát csak védekezzetek, ha önvédelmiek vagytok. Ki akadályoz benne?

Végre normális, értelmes párbeszéd kezdett kialakulni. Fokozatosan a többiek is a szekér köré gyűltek. Még a bennszülött lakosság hímnemű egyedei is előmerészkedtek a kapualjakból, kinél piszkavas, kinél szeneslapát, kinél közönséges konyhakés. Kíváncsian méregették a szakállast, a fenyegető géppuskát, amely egy sátorlapon állva meredezett felfelé, a sátorlap alól pedig valami hengeres üvegtárgy kandikált kifelé. A farmert verejték, fokhagymás kolbász és pálinka szagának keveréke vette körül.

Andrejt magát is meglepte, milyen meghatottan nézi a fakó, hónaljban átizzadt gimnasztyorkát, amelyen egyetlen gomb árválkodott (az sem volt begombolva), az ötágú csillag nyomát viselő, ismerős módon félrecsapott, keskeny katonasapkát, a vízhatlan vászonból készült, ormótlan sárdagasztó csizmát. Csak a szakáll nem illett a képbe, zavarta az összhangot. Hirtelen az jutott eszébe, Fritzben mindez egészen más asszociációkat és érzelmeket ébreszthet. Fritzre pillantott: az feszesen állt, száját keskeny vonallá szorította össze, orrát megvetően ráncolta, és acélszürke, valódi árja szemének szú-rós pillantásával igyekezett féken tartani a szakállast.

Nekünk nincs jogunk engedélyekre — mondta közben lustán a szakállas, az ostorra — játszadozva. — Nekünk általában semmihez sincs jogunk, csak ahhoz, hogy etessünk benneteket, ingyenélőket, ehhez van jogunk…

Na jó — szólalt meg a hátsó sorokból egy basszus. — De honnan van a géppuska?

— A géppuska? Mondhatni, a város és a falu együttműködésének gyümölcse. Én odaadom neked a termésem legjavának negyedét, te meg adsz nekem egy géppuskát. Tiszta, becsületes üzlet.

— Nono — dörögte a basszus. — A géppuska nem játékszer, nem valamiféle cséplőgép.

— Nekem úgy rémlik — szólt közbe az okoskodó —, hogy a farmerek tarthatnak fegyvert.

— Fegyvert senki sem tarthat — cincogta Fritscha, és fülig elvörösödött.

— Hülyeség — vélte az okoskodó.

— Hát persze hogy hülyeség — vágta rá a szakállas. — Ülnél csak ott nálunk a mocsárban, pláne éjszaka, pláne a vadak vonulása idején…

— Miféle vonulás? — kérdezte hirtelen feltámadt érdeklődéssel az értelmiségi, aki pápaszemét villogtatva előrefurakodott az első sorba.

— Olyan, amilyen — vetette oda megvetően a farmer.

— Nem, kérem, bocsásson meg — vágott közbe sietve az értelmiségi. — Biológus vagyok, és eddig még sosem sikerült…

— Hallgasson — vágott a szavába Fritz. — Önnek pedig azt javaslom — fordult a szakállashoz —, kövessen. A fölösleges vérontás elkerülése végett kérem.

Pillantásuk összekapcsolódott. És a derék szakállas valamiféle, csak számára érzékelhet jelekből megértette, kivel van dolga. Kaján vigyorral, sértően magas hangon azt mondta:

— Hitler kaput!

Egyáltalán nem rémült meg sem a fölösleges, sem az egyéb vérontástól.

Fritzet mintha állón vágták volna. Feje megrándult, sápadt képe vörösre váltott, arcán megfeszültek az izmok. Andrej egy pillanatig azt hitte, ráveti magát a szakállasra, közéjük is akart ugrani, de Fritz uralkodott magán. A vér ismét kifutott az arcából, és szárazon csak annyit mondott.

— Ez nem tartozik ide. Szíveskedjen követni.

— Ugyan, hagyja már, Geiger — szólalt meg a basszus. — Hiszen világos, hogy ez egy farmer. Ki hallott már olyat, hogy egy farmert molesztáljanak.

A körülöttük állók bólogattak, és azt morogták, hogy persze, nyilván farmer, hazamegy, viszi a géppuskáját is, végül is nem gengszter, ez világos…

— A páviánokat kellene kergetnünk, mi meg rendőrösdit játszunk — tette hozzá az okoskodó.

A feszültség hirtelen feloldódott. Mindenkinek eszébe jutottak a páviánok. Mint kiderült, a majmok közben megint ott randalíroztak, ahol éppen akartak, úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a helyiek rájöttek, az önkéntesektől ugyan hiába várnak határozott fellépést. A lakosság a jelek szerint úgy döntött, ennek az egységnek nem látják hasznát, maguknak kell valahogy boldogulniuk. Néhány háziasszony, határozottan összeszorítva száját, szatyrával már elindult reggeli kőrútjára, többen seprűt, partvisnyelet szorongattak, hogy azzal kergessék el a legpimaszabb majmokat. Felhúzták az üzletek redőnyét, a zöldséges körüljárta lerombolt birodalmát, sopánkodott, vakaródzott, próbálta felmérni a kárt. Az autóbusz-megállóban már sor állt, a távolban fel is tűnt az első busz. A városi elöljáróság rendeletét megsértve hangosan dudált, szétkergetve a páviánokat, amelyek nem voltak tisztában a közlekedési szabályokkal.

— Nos, uraim — szólalt meg valaki —, úgy látszik, alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Ne menjünk haza, parancsnok?

Fritz szemöldöke alól mogorván végignézett az utcán.

— Mit tegyünk? — szólalt meg normális emberi hangon. — Ha haza, hát haza. Menjünk.

Megfordult, és zsebre vágott kézzel elsőként indult el a teherautó felé. A többiek a nyomába eredtek. Öngyújtók és gyufák sercegtek, valaki nyugtalanul megkérdezte, mi a helyzet, ha elkésik a munkahelyéről, nem kaphat-e valamilyen igazolást… Itt is akadt rögtön egy okoskodó: ma mindenki elkésik, minek ide igazolás. A szekér körül is föloszlott a népgyűlés. Csak Andrej meg a pápaszemes biológus maradt ott, aki szilárdan eltökélte, tisztázza, hogyan is vannak azok a vonulások a mocsarak közt.

A szakállas, miközben szétszedte és ismét összecsomagolta a géppuskát, leereszkedően elmagyarázta neki, hogy a vörhenyesek szoktak vonulni. A vörhenyes meg olyan, mint a krokodil. Krokodilt láttál már? Hát ugyanolyan, csak szőr borítja. Olyan vöröses, sörteszerű.

És ha ezek megindulnak, jobb, ha távol tartod magad tőlük, barátocskám. Először is azért, mert jókorák, akkorák, mint egy bika, másodszor pedig vonuláskor nem látnak, nem hallanak, mindenen átgázolnak, ház vagy csűr, mindent letarolnak… A biológus csillogó szemmel, mohón hallgatta, percenként igazgatva szemüvegét. Fritz odakiáltott a teherautóról: “Hé, jöttök, vagy nem? Andrej!” A biológus a kocsira, majd az órájára nézett, panaszosán felnyögött, bocsánatkérő és hálálkodó szavakat motyogott. Megragadta a szakállas kezét, jól megrázta, és elrohant. Andrej maradt.

Maga sem tudta, miért. Valami nosztalgiaféle vett erőt rajta. Nem mintha az orosz szó hiányzott volna neki — hiszen körülötte mindenki oroszul beszélt —, és nem is a szülőföld megtestesítőjét látta a szakállasban, egyáltalán nem. De volt benne valami, ami nagyon hiányzott Andrejnek, valami, amit nem kaphatott meg sem a szigorú, epés Donaldtól, sem a vidám, melegszívű, de valahogy mégis idegen Kenszitől, sem a mindig jóságos, mindig jóindulatú, de nagyon szánalmas Vantól. Még kevésbé Fritztől, ettől a maga módján nagyszerű embertől, aki, akárhogy vesszük is, tegnap még halálos ellenség volt… Andrej nem is sejtette, mennyire vágyakozik ez után a rejtélyes valami után.

A szakállas rásandított és megkérdezte:

— Földiek volnánk?

— Leningrádi vagyok — felelte Andrej valahogy kelletlenül, és hogy elnyomja ezt az érzést, cigarettával kínálta a szakállast.

— Szóval így — mondta az, és kivett egy szál cigarettát. — Akkor földiek volnánk. Én, barátocskám, Vologda megyei vagyok. Cserepoveci. Hallottál róla?

— Hát persze! — Andrej nagyon megörült. — Ott most egy hatalmas kohászati kombinátot húztak fel, óriási üzemet.

— Igazán? — kérdezte a szakállas közömbösen. — Szóval ott is beindult a verkli. Hát jó… És te mit csinálsz itt? Mi a neved?

Andrej bemutatkozott.

— Én meg, látod, paraszt vagyok. Farmer, ahogyan itt mondják. Jurij Konsztantyinovics Davidov. Iszol egyet?

Andrej zavarba jött.

— Azt hiszem, korai lenne — mondta.

— Talán tényleg korán van — hagyta rá Jurij Konsztantyinovics. — Még ki kell mennem a piacra. Tudod, tegnap este értem ide, mentem egyenesen a műhelybe, ahol már régen ígértek nekem egy géppuskát. Hát aztán ez meg az, kipróbáltuk a szerkentyűt, én meg lepakoltam, amit nekik hoztam, sonkát, kisüstit, miegyebet, hát mire végeztünk, látom, hogy kikapcsolták a Napot. — Mialatt mesélt, Davidov befejezte a rakomány elrendezését, fogta a gyeplőt, féloldalasán felült a bakra, és elindította a lovakat. Andrej mellette baktatott.

— Szóval, kikapcsolták a Napot — folytatta a történetet Jurij Konsztantyinovics. — Az az ember meg azt mondja: “Tudok itt egy jó kis helyet.” Hát elmentünk oda, ettünk-ittunk.

Tudod, hogy áll a dolog a városban a vodkával, nekem meg van kisüstim. Ők gondoskodtak a zenéről, én meg az innivalóról. Nők is kerültek, persze… — Davidov szakálla mozgásba lendült a vissza emlékezéstől, majd halkabbra fogva a szót, folytatta: — Tudod, barátocskám, ott a mocsárban nőhiányban szenvedünk. Van egy özvegy, hozzá járunk.. Tavalyelőtt vízbe fúlt a férje. És hát tudod, hogy van, eljárunk hozzá, mi mást tehetnénk, aztán meg hol a cséplőgépét kell megjavítani, hol az új termésig kisegíteni, vagy kultivátor kell neki… Hé, te ocsmány féreg — ostorával végigvágott egy páviánon, amelyik nem tágított a szekértől. —

Tudod, testvér, ahogy mi ott élünk, alig különbözik a háborús körülményektől. Nem lehetsz meg fegyver nélkül. Tényleg, ki volt ez a fickó veletek, az a hirtelenszőke? Német?

— Német — felelte Andrej. — Altiszt volt, Königsberg alatt fogságba esett, és a fogságból került ide…

— Ellenszenves pofa, rögtön láttam rajta — mondta Davidov.

— A tetves disznók egészen Moszkváig kergettek, kórházba kerültem miattuk, az ülepem fele oda lett. De aztán adtam nekik én is derekasan. Tankista voltam. A legutolsó alkalommal Prága alatt kigyulladt a tankom. — Megint megcsóválta a fejét.

— Csak gondolj bele, milyen a sors! Itt kellett találkoznunk.

— Ó, nem, rendes fickó az, nagyon agilis — mondta Andrej. — És bátor. Igaz, szeret fontoskodni, de jól dolgozik, energikus ember. A Kísérlet szempontjából szerintem nagyon hasznos. Jó szervező.

Davidov egy darabig hallgatott, csak a lovaknak csettintgetett.

— Megjelent nálunk a mocsárban egy ilyen figura a múlt héten — szólalt meg végül. —

Kowalskynál jöttünk össze, ő is farmer, lengyel. Vagy tíz kilométernyire lakik tőlem, szép nagy háza van. Szóval összejöttünk. Az meg elkezdte nekünk csépelni a szalmát: helyes elképzeléseink vannak-e a Kísérlet feladatairól? A polgármesteri hivataltól jött, a mezőgazdasági osztályról. Persze rögtön tudtuk, honnan fúj a szél: ha helyesen látjuk a dolgokat, úgymond, aligha lesz kifogásunk az adóemelés ellen… Nős vagy? — kérdezte hirtelen.

— Nem — felelte Andrej.

— Azért kérdeztem, mert ma éjszaka nincs hol megszállnom. És holnap reggel még el kell intéznem valamit.

— Hát persze — vágta rá Andrej. — Erre ne is vesztegessük a szót. Jöjjön hozzám, aludjon ott, ahányszor csak jólesik. Nagyon örülnék neki.

— Én is örülök — mondta mosolyogva Davidov. — Elvégre földiek vagyunk.

— Írja fel a címet! Van papírja? — kérdezte Andrej.

— Mondd csak, megjegyzem — válaszolta Davidov.

— Egyszerű: Fő utca százöt, tizenhatos lakás. Bejárat az udvar felől. Ha nem lennék otthon, nézzen be a házmesterhez, egy kínai az, Van a neve, nála hagyom a kulcsot.

Davidov nagyon megnyerte Andrej tetszését, bár a jelek szerint nem mindenben értettek egyet.

— Hányas vagy?

— Huszonnyolcas.

— És Oroszországból mikor jöttél el?

— Ötvenegyben. Négy hónapja.

— Aha. Én negyvenhétben kerültem ide Oroszországból. Mondd csak, Andrjuha, mi a helyzet ott falun? Javult valamit?

— Hát persze — mondta Andrej. — Mindent helyreállítottak, az árakat minden évben csökkentik… Igaz, a háború után nem jártam falun, de a filmek, a könyvek alapján ítélve most jó módban élnek a falusiak.

— Hm… filmek… — mondta kétkedve Davidov. — Tudod, milyen dolog a film.

— Dehogy, hát miért… A Városban minden kapható a boltokban. Rég eltörölték a jegyrendszert. Honnan lenne az áru? Csakis a faluból…

— Az igaz — bólintott Davidov. — A faluból… Mire megjöttem a frontról, meghalt a feleségem. A fiam nyomtalanul eltűnt. A falu kihalt pusztaság. Sebaj, gondoltam, helyrehozzuk. Végül is ki nyerte meg a háborút? Mi. Szóval erősek vagyunk. Felkínálták, hogy legyek én az elnök. Elfogadtam. A faluban csak asszonyok maradtak, meg sem kellett nősülnöm. A negyvenhatos évet csak kihúztuk valahogy, azt hittem, utána könnyebb lesz talán… — Elhallgatott, és olyan sokáig ült szótlanul, mintha meg is feledkezett volna Andrejről. Aztán hirtelen megszólalt: — Boldoggá tenni az egész emberiséget. Te hiszel ebben?

— Természetesen.

— Hát én is hittem. Rohadt dolog volt az ott a faluban. Úgy gondoltam, valami hiba lehet az oka. A háború előtt sem volt fenékig tejfel az élet, a háború után meg már a torkunkat szorongatták. No, nem, gondoltam, ezek megfojtanak minket. Az élet meg kilátástalan volt.

A végén inni kezdtem. És akkor jött a Kísérlet. — Mélyet sóhajtott. — Szóval úgy véled, sikerül nekik ez a Kísérlet?

— Miért nekik? Nekünk.

— Hát akkor nekünk. Sikerül vagy nem?

— Sikerülnie kell — mondta Andrej keményen. — Csak rajtunk múlik minden.

— Megtesszük, ami tőlünk telik. Ott is megtettük, itt is megtesszük… Végül is bűn lenne panaszkodni. Nem könnyű itt az élet, de elviselhető. Te magad vagy a legfontosabb, érted, te magad… És ha jön valaki, megesik, hogy belepottyan az árnyékszékbe, és keresztet rá.

Párttag vagy? — kérdezte hirtelen.

— Komszomolista. De maga, Jurij Konsztantyinovics, nagyon borúlátó. A Kísérlet, az Kísérlet. Nehéz dolog, sok a hiba, de másképp talán nem is lehetne. Mindenki a maga posztján, mindenki azt, ami csak telik tőle.

— És te miféle poszton vagy?

— Szemétszállító vagyok — jelentette ki büszkén Andrej.

— Remek poszt — mondta Davidov. — És mi a szakmád?

— Különleges szakmám van — felelte Andrej. — Csillagász vagyok.

Szorongva mondta ki, oldalról sandítva Davidovra, arra számított, hogy kineveti, de a szakállas érdeklődését nagyon is felkeltette a bejelentés.

— Tényleg csillagász vagy? Figyelj csak, testvér, akkor neked tudnod kell, hova kerültünk.

Mi ez, valamilyen bolygó, esetleg csillag? Nálunk, a mocsárban minden este erről folyik a vita, néha már verekedésig fajul, isten bizony. Teleszívják magukat kisüstivel, aztán üsd, ahol éred… Vannak, akik úgy gondolják, valami akváriumfélében ülünk, itt, a Földön. Jókora akváriumban, csak halak helyett emberek vannak benne. És te hogy látod — tudományos szemszögből?

Andrej megvakarta a fejét, és elnevette magát. Megesett, hogy az ő lakásán is csaknem verekedésig fajult a vita ugyanerről a kérdésről, kisüsti nélkül is. Ami pedig az akváriumot illeti, Izja Katzman vihogva, nyálát fröcskölve nemegyszer fejtegette ugyanezt, sőt ugyanezekkel a szavakkal.

— Hogy is mondjam… — kezdte. — Bonyolult dolog ez, ért hetetlen. Tudományos szempontból csak annyit mondhatok: aligha lehet ez egy másik bolygó, pláne csillag.

Szerintem itt minden mesterséges, és semmi köze a csillagászathoz.

Davidov bólogatott.

— Akvárium — mondta mély meggyőződéssel. — Itt még a Nap is olyan, mint egy lámpa, meg itt van ez az égig érő Sárga Fal… Mondd csak, ezen az utcán kijutok a piacra?

— Ki — mondta Andrej. — A címemet nem felejtette el?

— Nem, este ott leszek…

Davidov meglegyintette a lovakat, füttyentett, és a szekér zörögve eltűnt a mellékutcában. Andrej hazaindult. Derék fickó, gondolta meghatottan. Katona! Persze nem a Kísérlet kedvéért jött ide, hanem a nehézségek elől menekült, de ezért nem lehet elítélni.

Megsebesült, a gazdasága tönkrement, hát csoda, hogy elment a kedve az egésztől? Meg aztán a jelek szerint itt sem fenékig tejfel az élete. És nem is ő az egyetlen itt, aki megingott, sokan vannak…

A Fő utcán már mindenfelé nyüzsögtek a páviánok. Vagy Andrej szokott hozzájuk, vagy a majmok változtak meg, már egyáltalán nem látszottak olyan pimasznak vagy pláne félelmetesnek, mint néhány órával korábban. Békés csoportokba verődve sütkéreztek a napon, fecsegtek, tetvészkedtek, ha ember ment el mellettük, szőrös mancsukat, fekete tenyerüket felé nyújtották, esedezve pislogtak könnyező szemükkel. Úgy festett az egész, mintha hirtelen népes koldussereg árasztotta volna el a Várost.

Háza kapujában Andrej megpillantotta Vant. A kínai bánatosan összegörnyedve ült a kerékvetőn, agyondolgozott kezét térdei közt lógatva.

— A tartályok elvesztek? — kérdezte, anélkül, hogy fejét felemelte volna. — Nézd, mit művelnek!

Andrej végignézett a kapualjon, és elszörnyedt. A szemét mindent elborított, a halom szinte a lámpáig ért, csak a házmesterlakás ajtajáig vezetett egy keskeny ösvény.

— Úristen — nyögte Andrej, és kapkodni kezdett. — Várj… máris megyek… megkeresem…

— Lázasan igyekezett felidézni, milyen utcákon száguldoztak az éjjel Donalddal, hol lökték le a menekülők a tartályokat a platóról…

— Nem kell — mondta reménytelen hangon Van. — Már volt itt egy bizottság. Felírták a tartályok számát, és azt ígérték, estig visszahozzák. Estig persze nem lesznek itt, de talán holnap reggelre, igaz?

— Értsd meg, Van — mondta Andrej —, ez maga volt a pokol, ha eszembe jut, szégyellem magam…

— Tudom. Donald elmesélte, mi történt.

— Donald már itthon van? — élénkült fel Andrej.

— Igen. Arra kért, ne engedjek be hozzá senkit. Azt mondta, fáj a foga. Adtam neki egy üveg vodkát, és azzal elment.

— Hát így vagyunk — mondta Andrej, és megint végignézett a szemétkupacokon. Hirtelen elviselhetetlenül, hisztérikusan, olyan erővel, hogy ordítani tudott volna, rátört a vágy, hogy letépje magáról a bűzlő kezeslábast, megfürödjön, és megfeledkezzen a holnapról, amikor el kell majd lapátolnia innen ezt az egész mocskot… Úgy érezte, minden ragacsos, bűzös. Szó nélkül átrohant az udvaron, fel a lépcsőn, hármasával véve a fokokat, a türelmetlenségtől reszketve ért fel lakásáig, elővette a kulcsot a lábtörlő alól, és ahogy kinyitotta az ajtót, gyengéden körülvette a kölniillatú hűvösség.